EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Napi Magyarország, 1999. január

 

SZADDÁM A MUMUS: KÉTES ÉRVEK ÉS CÉLOK

Amerikaiak ellenzik a Fehér Ház iraki politikáját

Az egy éve kirobbant szexbotrány óta a jóslatokkal ellentétben és nem minden iróniától mentesen Clinton elnök népszerűségi indexe a magas és a még magasabb között ingadozik. A USA Today januári statisztikájának részadatai szerint az elnök fő erőssége a belpolitikája: első helyen áll a gazdaságpolitikája 81%-os helyeslési aránnyal.(*1)  Ehhez viszonyítva éles kontrasztként jelentkezik Clinton külpolitikai értékelése, amin belül az iraki politikájával egyetértők aránya 56%, annak ellenére, hogy a média és a kormánypropaganda komoly erőfeszítéseket tesz az Irak ellenes kampány elfogadtatására.

 

Máig sem tisztázott, hogy az észak-iraki kurdok vajon iráni mérgesgáz támadásnak estek áldozatul,

vagy egy tragikusan félresikerült Irán ellen tervezett iraki akciónak. (Ramazan Oztürk felvétele. 1988)

 

Úgyis mondhatnánk, hogy politikai körökben és az amerikai médiában jelenleg az Irak-ellenesség a váltig hangoztatott ügyeletes politikailag korrekt nézet, és – Kadafy(*2) nagy megkönnyebbülésére – Szaddám Huszein személye lett a világbékét fenyegető mumus ügyeletes megtestesítőjévé. Az amerikaiak 39%-a azonban a folyamatos kormánypropaganda ellenére ellenzi a meg-megújuló  Irak elleni bombázásokat.

A konzervatív sajtó, mint mindig, automatikusan és kötelességszerűen ellenezte Clinton legutóbbi és eddig legkomolyabb rakétatámadását – nem annyira kétes indokai, mint "gyanús időzítése" miatt. Az ismert republikánus kommentátor és volt elnöki aspiráns, Patrick Buchanan a villámháborút bejelentő elnöki beszéd után két nehéz kérdést tett fel: "Hogyan is veszélyezteti Szaddám az 'egész világot'?" és "Ki okoz több tragédiát az iraki népnek, Szaddám vagy az USA által fenntartott embargó, aminek következtében 1990 óta legalább 239 ezer öt éven aluli gyermek halt meg?" Buchanan Clintont megkérdőjelezve kétségbe vonta, hogy az USA feladata lenne Irak szomszédait védelmezni: "Irán nagyobb és erősebb, mint Irak, ráadásul tömegpusztító fegyvereket gyárt és terroristákat támogat, akárcsak Szíria, amely ráadásul csempészárúval látja el Irakot. Jordánia (nincs is veszélyben, hiszen) Irak oldalán volt az Öböl-háború idején. Kuvait és Szaúd-Arábia pedig az Egyesült Államok védőpajzsa mögött áll."

Buchanan érthetetlennek tartja, hogy mivel az USA normalizálta a kapcsolatokat Vietnammal, Kínával, sőt még a Reagan által "gonoszság birodalmának" titulált Szovjetúnióval is, miért is ne tehetné meg ugyanezt Irakkal is, amely soha nem támadta meg, és soha nem okozott katonai veszteségeket az országnak. Mint írja:

"Az a Kína, amely amerikaiak tízezreinek haláláért volt felelős Koreában, amelynek kezéhez kínaiak 10 millióinak vére tapad és amelynek interkontinentális rakétái több millós amerikai megavárosok felé irányzottak, a 'stratégiai partnerünk' lett. Állíthatja valaki is, hogy Irak légierő, haditengerészet és interkontinentális ballisztikai rakéták hiányában, a gazdaságunk 1%-át sem kitevő gazdaságával nagyobb veszélyt jelent, mint Kína?"

A szélsőjobboldali kommentátor, Charles Krauthammer a Washington Post-ban meglehetősen szarkasztikus hangnemben először a bombázás időzítését vette tollhegyre, aztán az USA elszigeteltségére hívta fel a figyelmet, amit Clinton és a sajtó is próbált negligálni. "Végül is a szövetségeseink, beleértve Nagy Britannia Tony Blair-jét, egyetértettek velünk, hogy most volt időszerű (a támadás)" idézi Krauthammer Clintont, majd azt kérdezi: "A szövetségeseink? Milyen szövetségeseink? Az egyetlen szövetségesünk Tony Blair. És Blair, mint Clinton barátja és fiatalabb partnere a szövetségben, aligha fogja megcáfolni az idősebbet."

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1991 óta folyamatosan szankcionálja Irakot, azzal az indokkal, hogy nem hajlandó felszámolni állítólagos kémiai és biológiai fegyver-arzenálját, amely Izraelt veszélyezteti. Madeleine Albright 1997 nyarán bejelentette, hogy a szankciók mindentől függetlenül addig lesznek érvényben, míg Szaddám Huszein ül az elnöki székben. Clinton 1998 novemberében megerősítette ezt a politikai irányvonalat. Az évek során az ENSZ-hez befutó adatokat összesítve Denis Halliday főtitkárhelyettes – aki 34 éve dolgozott az ENSZ-nél – olyan súlyosnak ítélte a büntetőakció  következményeit, elsősorban a polgári veszteséget, hogy tiltakozásképpen 1998 nyarán lemondott pozíciójáról.

Bár szép számmal vannak, az Irak-ellenes clintoni külpolitikát ellenzőknek mégsincs nyilvános fóruma, nincs propaganda lehetősége, nincsenek befolyásos szervezett aktivistái. Az erre vonatkozó elfogulatlan eszmefuttatások, tanulmányok, vélemények száma csekély és nehezen hozzáférhető. Ritka eseményként január elején washingtoni értelmiségiek százai találták számítógépes postaládájukban az International Action Center 7 oldalas politikai analízisét az iraki külpolitikát és hátterét illetően. Az elemzés egyéni meglátásai és perspektívája még kritikusait is elgondolkodtatták. Az összeállítás foglalkozott az akkor friss esemény, az UNSCOM lelepleződésével, és mint írta: "A kémkedési akció kimeríti a kriminalitás fogalmát, mivel a nemzetközi jog és különösen az ENSZ charter szabályzatai szerint egyetlen tagállam sem használhatja fel az ENSZ szervezetét egy másik tagállam kormányának megbuktatására." Természetesen egy másik tagállam törvényesen megválasztott elnökének likvidálására sem – ami rendszerint a következő lépés.

A tanulmány másik témája az Irakot három részre daraboló no-fly zone, a berepülni tilos terület politikai hipokrízise. "A délen élők a többséghez tartozó shíita muzulmánok nem szorulnak a kisebbségeket megillető védelemre... Az Egyesült Államok az északon élő kurdok jogainak védőszentjeként tünteti fel magát. Ugyanakkor a határ másik oldalán aktívan támogatja a törökök kíméletlen harcát a törökországi kurdok ellen. Miért? Törökország NATO ország, az USA és Izrael egyik fő szövetségese, ugyanakkor az amerikai katonai segélyosztásnál a harmadik helyen álló recipiens."

Az összeállítás részletesen foglalkozik az Irak ellenes háborúk céljával is. Többek között idézetet közöl Ramsey Clark 1992-ben kiadott könyvéből, A mostani tűz (The fire this time):

"Az iraki városok és az infrastruktúra bombázásának semmi köze nem volt Kuvait felszabadításához. A bombázás célja egy harmadik világbeli ország tönkretétele volt, egy politikailag független, olajban gazdag, a saját gazdasági fejlődését kézbentartó országé."

Ezt alátámasztani látszik a Post riporterének, Barton Gellmannak idézése, aki szerint "Számos célpont megsemmisítése csak másodlagosan járult hozzá a katonai győzelemhez. . . . elsődlegesen a büntető szankciók gazdasági és pszichológiai hatásának fokozását szolgálták." Egy lerombolt, infrastruktúrálisan lebénított, lelkileg megtört ország segélyezése és újjáépítése (egy újabb Marshall-segély) a "felkaroló" országok befektetőinek meggazdagodását jelenti.

Az 1988-ban összeállított IAC tanulmány szerzője, Brian Becker, aki további bombatámadásokat jósolt (jóslata bekövetkezett), így összegezte a ClintonBlair-külpolitikát: "Az imperialista hatalmak gazdasági és katonai agresszió révén vissza akarják kényszeríteni Irakot korábbi (1972 előtti, K. H.) alárendelt helyzetébe, Amerikától és Angliától való félkoloniális függőségébe."

A környező arab országokban az a nézet vált uralkodóvá, hogy Amerika szándékosan beugratta Irakot Kuvait megtámadásába, aztán Szaddámot mumusként hatalmon hagyta, hogy támaszpontokat tarthasson fenn a régióban. Az amerikai jelenlét Szaúd-Arábiában, a legszentebb muzulmán kegyhelyek országában kezdettől fogva ellenérzéseket, majd az évek során fokozódó  tiltakozást váltott ki. A Clinton-adminisztráció  azonban az uralkodó családdal egyetértésben megjátszotta, hogy az Amerika ellenes hangulat nem komoly – az iraki veszély viszont annál inkább.

A washingtoni Irak ellenes külpolitikát ellenzők tömegbázisát a meggyőződéses pacifisták és a szankciókat humanitárius meggondolásból ellenző csoportosulások alkotják. A humanitárius csoportok többsége nem tehet mást, mint tudomásul veszi, hogy a központi kormány ellenőrzi, sőt korlátozza a működésüket. A New York Times tudósítása szerint azonban anti-humánusnak és elítélendőnek tartják, hogy Washington hivatalnokai bürokratikus barikádokat emelnek az iraki gyerekeknek szánt gyógyszer-, konzerv- és játékszállítmányok útjába. Egy chicagói jótékonysági egyletet például 160 ezer dollárra ítéltek hivatalos engedély nélküli segélyakciók bonyolításáért, amelynek során kb. fél millió dollár értékben szállítottak életmentő javakat Bagdadba.

"Az iraki gyerekek biológiai támadás áldozatai" – nyilatkozta a chicagói egylet szószólója a New York Timesnak: "A saját szememmel láttam gyerekeket meghalni fertőzött víz okozta betegségekben. Irak túl nagy árat fizet az amerikai politizálásért." A George Washington University professzora, Thomas J. Nagy szavaival "A Genfi-egyezmény ellenére az Egyesült Államok kormánya szándékosan alkalmazott olyan Irak ellenes szankciókat, amelyek során fogyasztásra alkalmatlanná tette az ország vízállományát. Tette ezt annak tudatában, hogy a polgári lakosság, elsősorban a gyermekek fizetik meg az árát." (A Pentagonban már 1991-ben tudtak az epidémia veszélyéről.  A Harper's adatai szerint egy évtized alatt a klórembargó minimum 100 ezer halálos áldozatot követelt.)

Az állam persze többnyire nem azonosul, és még kevésbé törődik az egyén felháborodásával. Az egyén tehát  a maga módján próbálkozik enyhíteni az atrocitások okozta problémákon.  Amerikában tradíciója van a politikától függetlenített, országhatárokat és kormányszintű  tilalmakat is áthágó segélyakcióknak, újjáépítési programok pénzelésének,  a szegények és a gyermekek megsegítésére  szervezett magánakcióknak. A többségében vallási meggyőződésen alapuló humanitárius szervezetek a Clinton-külpolitika legkitartóbb ellenzői.

*1 Második helyen áll a faji-etnikai interrelációs politikája 76%-kal, majd a környezetvédelmi és a közoktatási programja, mindkettő 69%-os jóváhagyással.

*2 "Kadafi, mint Az ötödik lovas főszereplője az őrült a bombával, a világ összes őrültjét jelképezi – akiknek ténylegesen van bombájuk." (A. Cockburn: Superfiend. 1986)

Addenda:

2000 nyarán Tony Hall, Ohio állam kongresszusi képviselője hivatalos levélben hívta fel  Madeleine Albright, akkori  külügyminiszter figyelmét az ivóvíz hiány miatti járványos betegségek és halálesetek számának veszélyes növekedésére. Az irakiak tragédiája, hogy a levél ugyanannak a Madeleine Albrightnak volt címezve, aki korábban azt mondta, hogy (a Mumus elintézése érdekében, K. H.) több mint fél millió gyermekáldozat "megéri" írta Jeff Lindemyer, a University of California at Berkeley professzora.

Az 1988-ban Iraki-Kurdisztánt megjárt Milton Viorst, a New Yorker publicistája kizártnak tartja, hogy Bagdad részéről szándékos "tömegirtásra" került volna sor.  Megállapítása szerint elképzelhetetlen, hogy ebben az esetben a kurdok ne tettek volna bejelentést a különböző világfórumokon. Ilyen jellegű vádakra azonban soha nem került sor. (Mi több, lehetetlen, hogy Szaddám Huszein mellett kiállva tiltakoztak volna Bush tervezett "felszabadító hadjárata" ellen holott pontosan ez történt. K. H.)    "From what I saw, I would conclude that if lethal gas was used, it was not used genocidally that is, for mass killing. The Kurds compose a fifth of the Iraqi population, and they are a tightly knit community. If there had been large-scale killing, it is likely they would know and tell the world. But neither I nor any Westerner I encountered heard such allegations. Nor did Kurdish society show discernible signs of tension. The northern cities, where the men wear Kurdish turbans and baggy pants, were as bustling as I had ever seen them."  (...)  Journalists visiting the Turkish camps saw refugees with blistered skin and irritated eyes, symptoms of gassing. But doctors sent by France, the United Nations and the Red Cross have said these symptoms could have been produced by a powerful, but non-lethal tear gas." (Milton Viorst) [Viorst is Middle East correspondent for the New Yorker and author of a dozen books. He visited Kurdish areas in Iraq when the gassing allegations surfaced in 1988]

"Your lady doctor's assertion that Iraq bombed 280 villages with poison gas is a joke you should have seen without a fact-checker. There were hundreds of villages cleared by Baghdad on the Iraqi border, but the residents were moved to new villages built for them in the interior. Western journalists were invited in to observe the process, including Karen Eliot House of the Wall Street Journal, now the president of Dow Jones International." (Dr. Gordon Prather nuclear physicist. 2003) [Prather was assistant secretary of the U.S. Army for science and technology in the Reagan years and informed himself on chemical agents because of his oversight responsibilities in that realm. The ‘lady doctor’ is Christine Gosden, a professor of medical genetics at the University of Liverpool medical school.]

So what, then, does all this evidence tell us? We know Saddam is a bad guy. We know he has killed people. But those aren't the questions. The allegations at issue are vastly more serious: that he purposefully murdered at least 50,000 (or 100,000, or 200,000, depending on the speaker's fervor) in an attempt to decimate Iraqi Kurds as a people, and that he used chemical weapons on 40 occasions during this campaign. What hard evidence is there? One grave with 26 (or 27) bodies of people killed by bullets, not chemicals, and traces of two gasses at one location where four people died. That's it. Only someone who wanted to be deceived would consider this adequate proof of genocide. And why should we even be concerned about the veracity of these allegations? Not in any attempt -- doomed to be futile -- to rehabilitate Saddam Hussein, but because the search for truth is its own justification, because the word "genocide" must not be cheapened, and because the U.S. government must not be handed another pretext to attack Iraq. (Robin Miller: Flashback: Claims of Saddam's Genocide Far from Proven. Media Monitors Network. February 11, 2003)

Comparing Saddam Hussein to Adolf Hitler, British Prime Minister Tony Blair says he would be pushing for Iraq's disarmament "irrespective of the position of America." "If the Americans were not doing this, I would be pressuring them to do so," Blair told The Guardian newspaper in Britain just days after 121 Labour backbenchers rebelled against his stance in a parliamentary vote.  "It's worse than you think. I believe in it. I am truly committed to dealing with this, irrespective of the position of America," he said.  Many have accused Blair of behaving like U.S. President George W. Bush's lapdog.  But Blair rejected suggestions that he had been dragged into confrontation with Iraq by Bush, insisting that he had raised concerns about Saddam's weapons of mass destruction at his first meeting with the U.S. president, before the September 11 terror attacks. (Blair likens Saddam to Hitler. CNN.com. March 1, 2003)

Recent report from Iraq revealed that the US authority in Iraq informed Saddam’s lawyers that the charges of Halabja and 'genocide’ were dropped due to insufficient evidence. It seems that the Halabja story may prove worthy propaganda against Iran now than against Saddam. The fabricated story of Halabja provided the PR for the invasion of Iraq. After the hoax of WMD and terrorism has been exposed, the Bush administration led by the Zionist Paul Wolfowitz and their allies are denying that these were the real reasons for the war. From George Bush to Colin Powell and Tony Blair, all of them evoked the "humanitarian" and "just war" clichés as the reasons for attacking Iraq. Without any substantiated evidence, Western journalists, pundits and 'liberal’ intellectuals followed the line and repeatedly accused Iraq of this fabricated lie. (Ghali Hassan: What do Fallujah and Halabja have in Common? December 31, 2004)

Since the (Iraqi) occupation that began two years ago, the area that these 150,000 bodies were supposed to be buried have yield only a report of a mass grave containing 2,200, and there have been no forensic experts able to confirm that this much smaller number of Shiites killed during a CIA-fomented uprising against the central government were actually killed at that time for that reason. [Chairman Pat Roberts of the Senate Intelligence Committee told the press last year that he stood at that site where 18,000 bodies had been exhumed and that as many as 500,000 were there in all. I wrote to him at the time and got no response. But at least he stopped using these numbers.] (Jude Wanniski: Memo To: New York Times Editors -- Re: At least in the Times, OK? July 4, 2005)

Commentator Hal C. points out that: "Jeffrey Goldberg is the guy who almost single-handedly created the Halabja poison gas story into its present form. His was the story that Bush made famous. (Halabja appears to have been caught in the crossfire of two armies using gas in the Iran/Iraq war and was unintentional collateral damage in an obscene war)." The Goldberg story is called "The Great Terror".  Hal C. refers to Jude Wanniski's "Memo on the Margin" on the subject. Wanniski has been writing about this issue for a long time, and has suffered withering attacks for it, but appears to have been vindicated. We'll never know what happened at Halabja, which means we'll never know who was responsible for the death of the Kurds. What is clear is that this episode is part of a Kurdish, and almost certainly Zionist propaganda war against Saddam. Jeffrey Goldberg is the main sprayer of the gas on the Halabja poison gas story, one of the first to make an explicit Saddam-al Qaeda connection, a guy that Douglas Feith feels comfortable speaking to, and the author of an amazing whitewash on the AIPAC/Israel spy scandal. He's starting to look like another version of Judith Miller.  (Xymphora: More on Jeffrey Goldberg. June 30, 2005)

If you would have said "as many as 150,000 Kurds were ALLEGED TO HAVE BEEN killed, I would have had no problem, but there is no evidence that ANY Kurds were killed in the so-called Anfal campaign. The first account was that 80,000 Kurds had been rounded up in the last months of the war with Iran, gassed to death, and buried in mass graves. Human Rights Watch supported this story for many years until the very idea of gassing people in open fields was not supported by any specialist in bio-warfare. Besides, no "killing fields" were ever found in Kurdistan where the deaths allegedly occurred. Four years ago, Human Rights Watch then changed its story. In  a letter to the NYT,  it said there had been 100,000 Kurds rounded up in Kurdistan, put in trucks and transported outside the Kurdistan protected no-fly zone, taken out an machine-gunned to death and buried in mass graves. Joost Hiltermann, who had been the lead HRW advocate on this matter, told me they would find these killing fields once the US liberated Iraq from Saddam and the places where the Anfal dead were buried could be located. To this day, those "dead" have not been found. . . (Jude Wanniski: Memo To: New York Times Editors -- Re: At least in the Times, OK? July 4, 2005)

Joost Hiltermann azt a nevetséges képtelenséget állította, mint az előző szakaszban is olvasható, hogy Szaddám Huszein 100 ezer kurdot terelt össze, lőtt rakásra és temetett tömegsírba az irak-iráni háború idején. (A kurdok soha nem vádolták ezzel Szaddám Huszeint, sőt mellé álltak W. Bush-sal szemben.) Az óriási  tömegsírnak, de kisebb, akár 100-1000 fős tömegsíroknak azóta sem jutott senki a nyomára, de ez sem őt, sem politikai megbízóit cseppet sem zavarta: a gyülölet és megalománia indukálta hallucinálásra hajlamos Hilterman nagyívű karriert futott, párhuzamosan állandóan publikál vezető újságokban, élen a New York Times-szal, sőt könyvet is írt nem másról mint éppen a Halabja elleni kitalált gáztámadásáról...!  A zseniális, mindenben - olajügyben is - szakértő Hiltermann 2013 óta  a Nemzetközi Krízis Csoport döntéshozó nagyfőnöke, az Új Világrend  buzgó apostola és a Közel-Kelet diabolikus vérbírája.  Joost Hiltermann has been Chief Operating Officer of International Crisis Group since January 30, 2013. Mr. Hiltermann is an Iraq specialist including political transition, constitutional process, the situation of the Kurds, Kirkuk and other disputed territories, oil, and relations with neighboring states. He also has expertise in Bahrain, Yemen, Jordan, Israel and the Palestinian territories, security threats, authoritarianism and democratization, political Islam, and sectarianism. For five years he was based in Amman, Jordan, as deputy director for Middle East and North Africa where he managed a team of analysts to conduct research and write policy-focused reports on factors that increase the risk and drive armed conflict. He was based in Istanbul and Washington as project director for the Middle East. He served with Human Rights Watch from 1992 to 2002, serving as executive director for the arms division for eight years. He was director of the Iraq Documents Project. Mr. Hiltermann has written for The New York Review of Books, Foreign Affairs, Foreign Policy, The Financial Times, The National Interest, Middle East Report, and other publications. He is the author of the book: A Poisonous Affair: America, Iraq, and the Gassing of Halabja. (Cambridge, 2007)

At the end of the eight-year Iran-Iraq war and the emergence of a "victorious" Iraq, the US and Israel were set to destroy Saddam and the Iraqi army. A new crisis has to be manufactured. Iraq being singled out for destruction, and the best the US and the West can start with is Halabja. It is a card that the US administration played very well because it plays well with the Western media and Western public. Saddam demonisation began with Halabja. Overnight, Saddam turned from a "friend" of the West to enemy number one. Halabja was very useful for the first US War against Iraq in 1991, and remains useful for the second US War in 2003. (Ghali Hassan: What do Fallujah and Halabja have in Common? December 31, 2004)

In the following days, as the horror started to be airbrushed -- no more bodies plummeting to the sidewalk -- the anthrax letters started to come, some to people I knew. And I thought, No, I'm not going to sit here passively and wait for it to happen. I wanted to go to "them," whoever "they" were, grab them by the neck, and get them before they could get us. One of "them" was Saddam Hussein. He had messed around with anthrax; he had twice started wars in the region (Iran and Kuwait); he had massacred the Kurds and the Shiites; used chemical weapons (no doubt about that); had had a nuclear weapons program (also no doubt about that); and was violating U.N. resolution after resolution (absolutely no doubt about that, either). Saddam was a sociopath, a uniformed button man, Luca Brasi of Arabia. He was a nasty little fascist, and he needed to be dealt with. That, more or less, is how I made my decision to support the war in Iraq. (Richard Cohen: How Did I Get Iraq Wrong? I thought we had a chance to stabilize an unstable region, and -- I admit it -- I wanted to strike back. March 18, 2008)

“. . . the privatization of the oil business would be the latest in a series of moves designed to destroy the remains of Iraq's system of socialized services and subsidies that made it one of the most prosperous countries in the Middle East before the end of the Iran-Iraq war and the subsequent US 1991 invasion and sanctions.” (Ron Jacobs: Just Sign on the Dotted Line. Iraqi Oil and Production Sharing Agreements. September 19, 2006)

 

Ebben a témában lásd még: Szaddám Huszein és a küszöb Lapszemle 2002. I.  15., 6.. 3., 1. cikk; Lapszemle 2002. II. 6. és 2. cikk; Kész őrültség Bolondok missziója; Lapszemlék-kommentárok 2013. II. félév 3. írás

VISSZA  a 90-es évek rovat címlistájára

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára