EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna

EMPIRIA Magazin V. évfolyam 6. szám – Kuliffay Hanna írása

2006 június

ÁGYÚVAL VERÉBRE

Washingtoni mítoszok

„Az utolsó öt évben jellegzetes mentalitássá vált országunk irányításában, hogy figyelmen kívül hagyható a bizonyítékok áradata. Helyette folyamatosan ismételgetni kell azokat a nyilvánvalóan hamis tényeket, amelyeket (a kormány) igaznak akar elhitetni” – írja a washingtoni önámítás mélységeit vizsgáló cikkében Robert Greenwald. „Ez a korrupt világszemlélet állandóan azt bizonygatja, milyen jól is megy minden Irakban az utóbbi öt évben: végül is Szaddámnak volt tömegpusztító fegyvere; az iraki káosz és anarchia a média hibája (és kitalációja); Szaddám személyesen részt vett a 9-11-es támadásban. . . Bush valójában népszerű és az ország nagy része egyetért vele, az ennek ellenkezőjét közlő statisztikák pedig hibás és elfogult felmérések következményei. . . - sorolja Greenwald hozzátéve: "Vagyis (a szemléletmód) élő valóságként kezeli, amit valóságnak akar elfogadtatni, minden bizonyíték nélkül, sőt bizonyos visszaélések leleplezése ellenére is.”

Egy régi intés bölcsessége szerint csak az hazudjon, akinek jó az emlékezőtehetsége. Ez különösen vonatkozik a hivatásos dezinformátorokra, mivel nyilvános lelepleződés esetén politikai botrányt, akár kormányválságot is előidézhetnek. Az évek során azonban a nyilvánvaló kockázatosság ellenére egyre inkább gyanúsan eltúlzottá, következetlenné, ellentmondásossá, sőt abszurddá vált az Abu Musab al-Zarkávira vonatkozó híradások mindegyike, melyek a Pentagon és a CIA dezinformációs irodáiból származtak.

Ezt még megfejelte a média szenzációhajhász igyekezete is, melynek következtében elrettentő, megfékezhetetlen, egyszerre mindenhol jelenlevő fantommá vált az a figura, akinek június 7-én beharangozott halálán örvendezve New Jersey állam republikánus pártvezetője azt állította, „ha (al-Zarkavi) életben maradt volna, támadást szervezne Amerika, Nagy Britannia, Kanada és még ki tudja ki ellen.”

Nehéz elhinni, hogy ezt a neokonzervatívok által kiagyalt, állandóan fenyegető világveszélyt egy politikában kicsit is jártas, a világra kicsit is odafigyelő személy tényleg komolyan venné. A betűket messze kerülő, kizárólag a televízióból tájékozódó tömegek megfélemlítésére és a megszállás igazolására azonban meglepően jól beválik. Minél többet hallják, annál valószínűbb, hogy egyszer csak megragad agysejtjeikben a képtelenség: egy tanulatlan, bujkálásra kényszerülő, az amerikai híradások szerint csak maroknyi követővel operáló jordániai fickó Molotov-koktéljaival veszélyeztette a világbékét.

Ez az Al-Zarkávi fickó volt mostanig – Humvee harckocsikat is robbantgatva – az iraki stabilizáció fő akadálya, más források szerint viszont nem jordániai, hanem egy Afganisztánban harcosként lábát vesztett, kemény módszerei miatt állítólag rettegett palesztin ellenálló... de ugyanígy lehetett a kettejük félig virtuális Armand-féle kompozituma, akivel még Zorro se könnyen bírt . . . mit se számít. Végül is, ha csak 29% hiszi Busht al-Zarkávi likvidálása révén Amerika ismételt megmentőjének – ez az arány jelenleg a hazai támogatottsága –, ennyivel is könnyedén átevickélhet a politikai vonalon mindig pangó nyári hónapokon.(*1)

Bárki volt is az amerikai bombázás áldozatává lett férfi, akik eddig a „gonoszság” megtestesítőjének és „brutális” terroristának tartották, azok ezután is annak fogják tartani, akik viszont a „szabadság mártírjának”, azok örökké gyászolni fogják. Minden megszállás törvényszerűen rezisztenciát vált ki, és a gyengébb fél rákényszerül, hogy bármilyen eszközt felhasználjon kétségbeesett tiltakozásának kifejezésére vagy a világközvélemény figyelmének felhívására. Éppen ezért erkölcsileg nehezen magyarázható, hogy akik brutálisnak ítélik az elrettentésnek szánt lefejezést vagy a házi gyártmányú taposóaknát, azok nem tartják annak az iraki civilek tíz és tízezreinek halálát okozó szőnyegbombázásokat, rakétatámadásokat vagy a fehér-foszfor alkalmazását –, holott ezt nemzetközi egyezmények tiltják.

A Guardian – a közel-keleti megszállásokat némileg ellenző angol lap – figyelmeztette az al-Zarkávi halálának túl nagy jelentőséget tulajdonító politikusokat, hogy nem az volt, akinek hitték: valójában Washington és a médiumok tették naggyá és léptették elő fő szörnyeteggé. Következésképpen, vele vagy nélküle, a függetlenségi törekvésekkel továbbra is számolni kell. Hasonlóan értékelte al-Zarkávit egy őszinte pillanatában a Newsweek is, méghozzá a kormány szóvivőjének beismerésére hivatkozva: „A hírhedtségét, mint az iraki al-Kaida jellegzetes arcát, bizonyos mértékben az Egyesült Államok kreálta.”

Bizonyos mértékben? Nyugodtan mondhatjuk, hogy döntő mértékben. Bin Laden után ő lett a „most-wanted”, a hatóságok által „leginkább körözött” arab. Őt nevezték nem éppen gúny nélkül az „al-Kaida iraki hercegének”. Ne feledjük, minél bravúrosabb, kegyetlenebb, félelmetesebb, veszélyesebb az ellenfél, minél többet szörnyülködik tettein a média, annál nagyobb dicsőség a legyőzése. Többek között ebből a célból, a Bush-Cheney duó alkalmi megdicsőülése érdekében volt talonban tartva al-Zarkávi. (A Fehér Ház megrökönyödésére azonban megölésének bejelentése 2 pontot is alig emelt Bush népszerűségén, és azt is csak egy-két napra.)

2002-ben az volt a politikai célkitűzés – és al-Zarkávi ennek vált akaratán kívül is egyik közismert szereplőjévé, majd áldozatává –, hogy Afganisztán megszállása, majd viszonylagos stabilizálása után fegyveres hódítás révén kiterjesszék az Egyesült Államok fennhatóságát a régió más nyersanyagokban gazdag országára is. Ezt Irak esetében Szaddám Huszein nukleáris és biológiai fegyvereinek veszélyével indokolták, de mikor ez nehezen eladható ügynek látszott, egy hirtelen fordulattal Bagdad és az al-Kaida konspirációs kapcsolata szolgáltatta az új okot a fegyveres beavatkozásra. Mint George W. Bush 2004 júniusában ismételten hangoztatta: “Azért ragaszkodom továbbra is hozzá, hogy kapcsolat volt Irak, Szaddám Huszein és az al-Kaida között, mert valójában létezett egy kapcsolat Irak és az al-Kaida között.”

Az al-Kaida iraki jelenlétének hangoztatása (noha e jelenlétnek soha semmilyen bizonyítéka nem volt, és néhány titkosszolgálat is cáfolta) a terrorizmus veszélyes nemzetközi térhódítását volt hivatva bizonyítani – ezzel szükségessé téve, idővel pedig igazolva az újabb háborút. És ki lett a nyugati sajtóban egyik napról a másikra a hagyományos értelemben – mint szervezettség, centralizáció, hierarchikus felépítés – nem is létező terrorszervezet, az „al-Kaida” iraki szárnyának fővezére? Nyilván saját ámulatára is, Abu Musab al-Zarkávi.

HOLTBIZTOS HALÁL

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy akinek levadászására F-16-os harci repülőgépet küldenek, és akire 270 kilós bombákat dobálnak, azt kormányszinten ítélték holtbiztos halálra. A mai napig is megválaszolatlan, de nem is firtatott kérdés, hogy miért? Miért kellett egy vagyont költve likvidálni egy elszigetelt, bujkáló, a média következetes állítása szerint csupán maréknyi követővel harcoló gerillát, vele 4 másik személyt és egy 5 év körüli kislányt? Tényleg azért, mert ő lett volna a rettegett, befolyásos, mindenhol jelenlevő arab felforgató, aki híd volt az al-Kaida és Szaddám Huszein között, sőt polgárháború-félét robbantott ki a megszállt Irakban? Vagy éppen ellenkezőleg azért kellett likvidálni, mert ezeknek a média által buzgón kürtölt washingtoni híreszteléseknek egyike sem volt igaz, és ez kiderülhetett volna?

Idén áprilisban a Washington Post egyik cikkében említést tett azokról a Pentagonból nyilvánosságra kerülő dokumentumokról, amelyek részletesen foglalkoztak az al-Zarkávi fontosságát évekig kampányszerűen eltúlzó katonai propagandával. A túlkapás kiegyensúlyozására talán egy hónappal később egy olyan videófelvételt hoztak nyilvánosságra, amelyen al-Zarkávi (vagy egy fizetett dublőrje) annyira két-balkezes volt, hogy nem tudta a saját lőfegyverét elsütni. Végül segítséget kellett kérnie. Csakhogy akkor már elkéstek a lejáratásával. Nyilván a történészek dolga lesz egyszer megállapítani, mennyi rövid távú haszon volt úgy politikailag, mint katonailag a felfokozott, mitizáló propagandából, és mennyi hosszú távú kár származott belőle.

Az Al-Ahram június utolsó hetében megjelent számában azt írja, hogy al-Zarkávit valójában Ahmed Fadil Nazzal al-Khalayla-nak hívták. Ez már magában is figyelemre méltó jelenség, mint ahogy az is, hogy a CIA korábbi állítása szerint palesztin származású volt. Az utóbbi időkben azonban a média és a jordán hatóságok szerint is Jordániából származott, és az Al-Ahram egyik cikkében Amin Howeidi, volt honvédelmi miniszter és az egyiptomi titkosszolgálat egykori nagyfőnöke is ezt állította. Mindenesetre Washingtonban valamiért úgy döntöttek, hogy ez az egyszerű, bárdolatlan önkéntes lesz a megfelelő személy, aki az európai és amerikai nézőközönség számára nem-iraki arcot ad az ellenállásnak, és mint indokolatlanul bosszúszomjasnak és kegyetlennek beállított „szörny”, válik a jogtalan idegen (al-Kaida) beavatkozás szimbólumává.

Howeidi szerint az általa al-Zarkávinak ismert személy a szovjetek elleni felszabadító harcokban elvesztette az egyik lábát. A Guardian egy 2003 január 30-án megjelent cikkében szintén azt állította, hogy az egyik lábát amputálni kellett. Bár ez igen fontos beazonosítási tényező, a katonai jelentés szerint a romok alól előkotort holttestet mégis jellegzetes zöld tetoválások és DNS alapján ígérték véglegesen azonosítani. A Time Magazin riportja azt állította, hogy a médiából és videókról ismert al-Zarkávi nem volt hadirokkant.

Tavaly szeptemberben az elektronikus EMPIRIA Magazin Lapszemlék-kommentárok rovatában a következő volt olvasható az al-Zarkávi körüli rejtélyekről:

Az al-Zarkávinak nevezett fantom feltehetően nem más, mint a Pentagon agyrémeként az okkupáció legális prolongálásának egyik eszköze. Mesterségesen felnagyított és eltorzított figura, aki állítólag rettegésben tartja a Közel-Keletet, és akinek árnya mögött megbújó sötét alakok a megszállók malmára hajtják a vizet. Az AFP szeptember 16-i híradása szerint a Le Monde megpróbálva az ügy végére járni meginterjúvolta az al-Kazemiya mecset síita imámját, Jawad al-Kalesit, aki a következőt nyilatkozta: "Véleményem szerint Abu Musab al-Zarkávi, mint olyan nem létezik. Al-Zarkávi csak egy megszállók által kiötlött alak, akit a nép megosztására használnak fel." Az imám ragaszkodott hozzá, hogy már az iraki háború kezdetekor megölték Zarkávit, mikor az ország északi részén levő kurd területen részt vett az Ansar al-Islam csoport találkozóján. "Halála után a családja még búcsúceremóniát is rendezett az emlékére. Így aztán (az újabb) Abu Musab al-Zarkávi nem más, mint egy trükk, amelyet az amerikaiak alkalmaznak a folyamatos megszállás indoklására." – olvasható a La Monde interjújában.

Sokasodnak vagy fogynak a kérdőjelek?

Peter Dale Scott volt kanadai diplomata és a University of California angolnyelv-professzora már 2004-ben azt írta, hogy külföldi megfigyelők szerint Washington propaganda célból messze eltúlozta al-Zarkávi és más idegen harcosok Irakban játszott szerepét. “Annak a kockázata, amit gyakran felhoznak, hogy Irak új terrorista mennyországgá válik, teljesen valószínűtlen. (. . .) Ahogy az Egyesült Államok jelenléte vonzotta az idegen terroristákat, úgy a legeredményesebb terv az eltávolításukra is éppen az Egyesült Államok kivonulása lenne.” – vélte Scott, és ezzel kiütötte a megszállás szükségességének igazolására leggyakrabban hangoztatott érvet.

Elgondolkodtató volta miatt nem kerülheti el az olvasó figyelmét, hogy al-Zarkávi a CIA állítása szerint rendkívüli szervező és taktikai készséggel rendelkezett, viszont a neki tulajdonított esztelen félelem és iszonyat keltéssel valójában az amerikai érdekeket szolgálta. Az iraki lakosság folyamatos sokkolása, egyszersmind megosztása és egymásnak ugratása ugyanis része volt az eredeti neokonzervatív stratégiának.

Az elképzelés az volt, amíg sikerül a figyelmet al-Zarkávira és a mesterségesen szított szektariánus konfrontációkra összpontosítani, könnyebb elvonni a figyelmet az amerikai atrocitásokról, a fővárostól távolabbi városok és falvak napi bombázásáról, az újabb és újabb letartóztatásokról, a maximális biztonságú börtönök és permanensre tervezett katonai létesítmények építéséről. A megosztó taktika leleplezője, James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófiaprofesszora és 24 könyv szerzője a Free Inquiry február-márciusi számában Szabad Irak című cikkében azt írta, „bizonyítékok vannak rá, hogy a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj alapelvére építve.”

Erre egyébként átmeneti értetlenkedés után az irakiak is rájöttek. Éppen ezért a különböző vallásfelekezetek vezetői nemzeti összefogásra buzdítottak, és közös Amerika-ellenes tüntetéseket rendeztek. Az esztelen testvérharc és egymás templomainak felrobbantása már csak azért is megmagyarázhatatlan és történelmileg idegen az irakiaktól, mivel a házasságok 50%-a vegyes házasság, és a Szaddám Huszein által fokozottan szekularizált és modernizált társadalomban a szomszédságokban és munkahelyeken a legtöbben nem is tudják egymásról, ki melyik felekezethez tartozik.(*2)

A GONOSZSÁG MEGTESTESÍTŐJE

A divide et impera stratégia egyik akaratlan főszereplője volt az a bizonyos al-Zarkávi, akiről az a hír járta, hogy mindenre elszánt, rendkívül befolyásos, a brutalitást brutalitással viszonzó diverzáns. . ., de ha mégsem volt az, akkor a média és az internetes propaganda segítségével azzá tették. Ez egyelőre nem tisztázott kérdés. Mindenesetre Irakban, még kormányszinten is visszafogottabban ítélik meg a szerepét, mint Washingtonban. Legtöbben nem is hajlandók nyilatkozni róla.(*3) Úgy tűnik, hogy Jawad al-Kalesi nem volt egyedül azzal a véleményével, „Abu Musab al-Zarkávi mint olyan nem létezik.”

Most már nyugodtan azt is mondhatjuk, soha nem is létezett.

Nyilván a nevét, ezt a ki tudja miért felvett nevet sem ismerné senki, ha Colin Powell nem nyilvánította volna az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt az al-Kaida és Szaddám Huszein közti láncszemnek. Mint Tom Engelhardt írta, al-Zarkávi a jelentéktelen figurák között is jelentéktelennek számított, akit a Bush-kormányzat a saját céljára, a Szaddám és al-Kaida közti kapcsolat bizonyítására használt fel, majd Szaddám Huszein letartóztatása után új szerepet adott neki: a bebörtönzött elnök után ő lett a közveszélyes „gonoszság” következő megtestesítője.

Nevét 2003-ban összefüggésbe hozták Jordánia bagdadi követségének bombázásával, majd az ez után 12 nappal későbbi merénylet, a bagdadi ENSZ főhadiszállás bombázásával is – ebben 22 ember halt meg. Augusztus végén állítólag – bizonyíték természetesen nem volt rá – ő indítványozta Najaf szent zarándokhelyének bombázását, amiben egy neves egyházi ember és több mint száz zarándok vesztette életét. Neki tulajdonították számos ember elrablását (a CNN szerint százakét), kollaboránsok (elsősorban katonák és rendőrök) százainak likvidálását, amerikai tankok és Humvee harckocsik elleni útszéli robbantások és öngyilkos merényletek bravúros szervezését.

A Pentagon, máskor a média al-Zarkávi számlájára írt számos provokatív jellegű vagy a megszállók elleni „terror” cselekményre utasító web-üzenetet is, amelyeknek eredetiségét azonban – és ezt mindig hangsúlyozták is – „nem volt lehetőség” bizonyítani. (Érdekes, hogy miért ne lehetett volna az ellenség állítólagos propaganda hadjáratát megszüntetni? Technikailag nem lett volna túlságosan bonyolult dolog.)

Az al-Zarkávi elleni legkomolyabb vád mégis a Samarra-i shíita Arany dóm 2005 februári felrobbantása volt, amelyet azonban soha, semmilyen formában nem vállalt magára. Ezáltal egyben azt a vádat is visszautasította, hogy ő osztotta volna meg és uszította volna egymás ellen a polgári lakosságot. (Ez egyébként meglehetősen ostoba lépés lett volna a részéről, mivel gyengítette volna vele az ellenállás erejét.) Ettől függetlenül és minden bizonyíték híján a dóm (katonai szakértelemmel történő) aláaknázását és robbantását még halálának közlése után is al-Zarkávi nevéhez csatolták. (A robbantás kijárási tilalom idején történt, mikor senki más, legfeljebb az amerikai katonaság vagy járőrség juthatott a dómhoz.)

A logikátlan vádaskodást még az sem fékezte meg, hogy a hónap végén az iraki nemzetvédelmi tanácsadó hivatalos közlése szerint a tragikus esemény felelőseként egy régóta körözött tunéziai férfit tartóztattak le, voltaképpeni szervezőjeként pedig egy irakit, Mohammed al-Badrit köröztek. Ez a váratlan fordulat több más al-Zarkávival kapcsolatos vád és feltételezés revízióját tette volna szükségessé – erre azonban sem abban az időben, sem azóta nem került sor.

Mint a Washington Postban olvasható volt, al-Zarkávi szerepét és fontosságát idővel annyira eltúlozták, hogy némely CIA-hivatalnokok attól tartottak, a propaganda hatása az ellentétébe csap át. Mire azonban rájöttek, hogy átestek a ló túlsó oldalára, addigra az al-Zarkávit mitizáló propagandájuk egy számukra korántsem kívánatos személyi kultuszt eredményezett. (További ellenhatást válthat ki az a teljesen szükségtelen, megsemmisítő jellegű „overkill” is, amellyel al-Zarkávit és kis körét elintézték.) Mint Amin Howeidi is írta, „manapság az emberek véleménye nagyon különböző, miben látják a differenciát a terroristák és a hősök között. Gyakran az áldozatokat bűnösnek nyilvánítják és vice versa.”

A mai fenyegetettség szint: KÓD NARANCSSÁRGA. "A foglyok asszimetrikus hadviselést folytatnak ellenünk."

Al-Zarkávi halála volt „az általa képviselt ügy legsikeresebb hirdetése” – írta ezzel kapcsolatban Nir Rosen. Egy idő után al-Zarkávi megpróbált felnőni a róla kialakított legendákhoz, sőt lehetséges, hogy mint a próféták, maga is elhitte rendkívüli jelentőségét – valóra váltva a CIA aggodalmát. Mindettől függetlenül az amerikai történelemkönyvekbe úgy fog bekerülni, mint az iraki polgárháború kirobbantójaként a békét és felvirágzást akadályozó terrorista.

Lesznek azonban, akik a poszt-háborús civil káosz beindításában játszott szerepét idővel nyíltan is kétségbe vonják. Az iraki ellenállásban senkinek sem lehetett érdeke – még az esetleg önállóan operáló al-Kaida-szimpatizáns sejtek érdeke sem – egymás öldöklése, gyermekek gyilkolása, mecsetek, kórházak robbantása, egyetemi tanárok, orvosok, főpapok, tudományos kutatók szisztematikus legyilkolása – a nekiszabadult anarchia. Az értelmiség és az egyházi vezetőség likvidálása, a túlélő nemzeti intézmények lezüllesztése, kulturális értékek megsemmisítése és a nemzeti szimbólumok betiltása mindig a hódító külső agresszor – vagy a bábként odarakott nemzetidegen proxi – rombolási eszköze, amely a nemzetazonosulás megnehezítése révén, tehát a pszichológia fegyverével is rombolja az egységet, a maradék öntudatot. Ezzel a módszerrel hosszú időre lehetetlenné teszi az ott élők számára a normalizálódás folyamatát, a talpra állást és vele a függetlenségi törekvéseket.

Edward Blyden már 1903-ban felhívta erre a figyelmet, mikor a következőt írta:

"Minden fajnak lelke van, és a faj lelke az intézményeiben nyilvánul meg, aminek megfelelően az intézmények elpusztítása megöli a lelkét . . . Egyetlen nép sem tud gyarapodni, mint ahogy egyetlen népet sem lehet felemelni olyan intézmények révén, amelyek nem a saját karakteréből fakadnak."

BARBÁRSÁG, AMIT ANNAK TARTUNK

Az állítólagos al-Zarkávi-házra és lakóira dobott bombák 12 méter széles krátert hagytak maguk után, amelyben kő kövön nem maradt. Minden megsemmisült, falak, tető, kerítés, betonalapozás, pálmafák, mosógép, ebédlőasztal . . . A támadás nyilvánvaló célja volt, hogy semmi nyom ne maradjon a világot behálózó terrorszervezet nagyfőnöke után. Nem furcsa ez? Nem elgondolkodtató? A Pentagon nem akarta megszerezni a legfőbb terrorista számítógépében tárolt információkat, a titkos iratait és dokumentumait, a telefonját. . . nem akarta felgöngyölíteni a szervezetét, fontos kapcsolatait, és semmiképpen sem akarta vallatóra fogni. Vajon miért? Mit mondhatott volna al-Zarkávi, amit a világnak nem szabadott tudni?

A legkorábbi közlések, többek között a CBS jelentése szerint szomszédok tanúsították, hogy a hatalmas robbanást súlyos sérülten, de csodával határos módon (valószínűleg éppen a kertben, vagy nyitott ajtóban tartózkodva) még több mint egy órával túlélő, de félig öntudatlan al-Zarkávi gyomrát öklözték és mellét megtaposták az odaérkező amerikai katonák, úgy, hogy vér ömlött az orrán és a száján, mielőtt végleg kihunyt.(*4) A Baltimore Sun cikkében egy helyszínelő iraki rendőrhadnagyra hivatkozva közölte ugyanezt. A London Sunday Times információja szerint rugdosták, miközben ordítva a nevét tudakolták, de csak motyogott valamit, nem volt képes kinyögni. Az autopsziát furcsa módon, de nyilván nem véletlenül nem iraki, hanem Irakba rendelt (amerikai? izraeli?) katonaorvosokra bízták. Mire a médiát végre a színhelyre engedték, addigra a tátongó krátert bulldózerekkel betemettették. Vajon miért? Mit volt olyan sürgős és fontos eltüntetni? Megannyi kérdés, melyekre aligha lesz valaha is válasz.

Egyes hetilapok szerint állítólag a bombázás áldozata lett al-Zarkávi felesége és 5 éves kislánya. A Time magazin szerint az asszony 16 éves volt (hadd borzadjunk al-Zarkávi perverzségén) – tehát 11 évesen szült volna. Na mindegy. Mint tudjuk, a média az iraki intervenció kezdete óta állandóan azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a Pentagon ura a káosznak, ennek következtében mindenkiről és minden eseményről mindent pontosan tud – mit sem törődve az összkép örök kuszaságával, nyilvánvaló túlzásaival és gyakran nevetséges ellentmondásosságával.

Ironikusnak hangzik, de egyben humorosnak is mondható a Harper’s Index közlése – Number of killed or captured suspects reported so far by US media to be Al Qaeda’s „number 3” man: 4 –, amely jelzi, hogy eddig már négyre emelkedett az al-Kaida vezérkar elfogott vagy megölt, rangban harmadikként besorolt tagjainak száma. Az ilyen trükkökre utalt Greenwald, mikor azt írta, hogy a kormány valóságként kezeli, amit valóságnak akar elfogadtatni. A rendszeres hazudozás és adathamisítás azonban teljesen lejáratja, és hitelképtelenné teszi Washingtont és az amerikai médiát. Ahogy Maggie O'Kane, a brit Guardian iraki tudósítója megvallotta, „már jó ideje nem tudjuk, hogy mi is történik (Irakban), de megjátsszuk, mintha tudnánk.”

Éppen ennek a csupán megjátszott jól értesültségnek tudható be, hogy az egyik beszámoló szerint al-Zarkávi hatalmas befolyással bíró vezéregyéniségként feje-tetejére állított egy megszállt országot, a másik szerint viszont túlbecsülték a szerepét, mivel talán néhányszáz vagy még ennél is kevesebb embere volt, és ők a tényleges ellenállóknak 1%-át sem tehették ki. Egyes információk szerint, még ezek közül is „sokan gyűlölték és féltek tőle”, mivel túl szélsőségesnek tartották. Ezt viszont könnyedén cáfolja, hogy az elmúlt 3 év alatt senki sem adta fel azért a 25 milliós vérdíjért, amit Washingtonban tűztek ki a fejére. 25 millió pedig számottevő összeg még az Egyesült Államokban is.

Bár a kormánybarát amerikai média „sok esetben kapcsolta a legsúlyosabb támadásokhoz”, „szörnyetegnek” és „barbárnak” titulálva, ezekre azonban soha sem szolgált semmilyen konkrét bizonyítékkal. Itt fontos megjegyezni, hogy mikor az olyan világhálós oldalakra hivatkoztak, amelyeken „al-Zarkávi” fűt-fát-vadvirágot magára vállalt – sokszor önelégülten dicsekedve –, mindig, minden alkalommal hozzátették, hogy „az információ független források híján megerősíthetetlen”. Végül is bárki felállíthat egy web-oldalt, és bárkinek kiadva magát bármit írogathat rajta. Ettől függetlenül pár nap múlva ezek az ellenőrizhetetlen és bizonyítatlan állítások hivatkozási alapként szolgáltak, és fokozatosan beépültek az al-Zarkávi mítoszvilágba.

Nicholas Berg kivégzésnek elborzasztó videofelvételét elemezve al-Zarkávi egyik volt politikai fogolytársa azt állította, hogy az amerikai vádak ellenére nem lehetett az ítélet végrehajtója. A lefejezést végző személy ugyanis magasabb volt a köpcös al-Zarkávinál, aki ráadásul balkezes volt, az álarcot viselő személy viszont, akárcsak a legutolsó, áprilisi videón szereplő fenegyerekeskedő férfi, jobbkezes. A személye körüli zűrzavart csak fokozza, hogy minden publikációban hangsúlyozták, egyszerű származású, bárdolatlan, majdhogynem írástudatlan ember volt, aki politikai fogolyként éveket töltött börtönben, és egyik háborúból ment a másikba. Szakértői vélemény szerint ennek ellenére a web-lapján közölt üzenetei és gyakran prédikáló stílusú közlései „magasabb színvonalú kifejező- és íráskészségről” tettek tanúságot, s ilyet közeli ismerősei nem tulajdonítottak neki.

Mivel nem volt ideje és alkalma képezni magát és pótolni fiatalkori mulasztásait, ez csak megerősíti azt a feltevést, hogy a neki tulajdonított internetes oldalt mások írták a nevében, többnyire éppen azt közvetítve, ami Washington érdekét szolgálta. Különösen kétségesnek látszott, hogy ha al-Zarkávinak korábban nem volt köze az al-Kaidához, akkor miért csatlakozott volna nyilvánosan hozzá nem sokkal a legyilkolása előtti folytonos menekülés, bujkálás közepette? Mi értelme lett volna nyilvánosan beharangozott csatlakozásának egy szervezetileg nem létező, hierarchikusan nem működő, legfeljebb helyi vagy regionális összefogásként jellemezhető ellenálláshoz?

Ez a húzás kizárólag a neokonzervatív tervek és célok malmára hajtotta a vizet (itt megint ebbe botlunk), hiszen ha al-Zarkávi felesküdött (volna) bin Ladennek, – ahogy a média nagydobra verte –, azzal mintegy elősegítette volna, hogy a Pentagonban ideiglenesen Irakot nevezzék ki a világterrorizmus központjának. A kormányzat ezzel a sokat hangoztatott paralogizmussal – amíg Irakban harcolnak a katonáink, addig van biztonság, mert a terroristák is ott maradnak – indokolja ma is a fegyveres megszállás szükségességét.

DEZINFORMÁCIÓS SZÉGYENLISTA

Aki még mindig kétkedne benne, hogy a szándékos félrevezetés elfogadott és természetesnek elkönyvelt módszer az amerikai politizálásban, gondoljon csak vissza az iraki háborút megelőző időszakra, mikor Condoleezza Rice témánkkal kapcsolatban határozottan állította: „Nyilvánvaló kontaktus van az al-Kaida és Szaddám Huszein között, ami dokumentálható.” Ezt alátámasztotta Bush megdöbbentő kijelentése: „Nem lehet különbséget tenni az al-Kaida és Szaddám között.” Úgyszintén félrevezetési szándék volt Dick Cheney magabiztos tudálékosságában: „Mindent elsöprő bizonyíték van az al-Kaida és az iraki kormány közti kapcsolatra. Teljesen biztosra veszem, hogy létezett egy ilyen kiépített kapcsolat.”

Hát nem létezett.

Azóta már (talán) mindenki tudja, hogy ez konspirációs hazugság volt a baseball sapkájukat fordítva viselők megtévesztésére. Pedig a tv is bemondta . . .! Igen, bemondta, és mégsem volt igaz. Még akkor sem, ha Colin Powell, a katonái által bálványozott, tábornokból lett miniszter is azt állította. Már hogy is maradhatott volna le a kormány színe-javát regisztráló szégyenlistáról éppen Powell? „Iraki hivatalnokok tagadják az al-Kaidával való kapcsolatot. Ezek a tagadások azonban egyszerűen nem érdemelnek hitelt ” – nyilatkozta egy interjú során.

A tavaly nyáron megjelent „Report on Pre-War Intelligence” jelentés azonban egyértelműen megállapította, hogy igenis hitelt érdemlőek voltak, mivel – „there were no established formal relationship” – nem volt hivatalos kapcsolat létesítve az Al-Kaida és Szaddám Huszein között, ebből pedig egyenesen következik, hogy Washington állítása ellenére al-Zarkávi nem volt, mert nem lehetett köztük összekötő kapocs.

A hasonló mentalitású esetek egyike volt, mikor 2003-ban, az intervenciót megelőzően a Bush és a Blair kormány az irak-iráni háború idején Halabjában történt tragikus eseményt használta propaganda célokból Szaddam Huszein démonizálására. Egy volt izraeli katonatiszt, Jeffrey Goldberg szolgáltatta hozzá az amuníciót azzal, hogy a befolyásos The New Yorker hasábjain a saját polgárai elleni holocaust elkövetésével vádolta a megbuktatott elnököt. Ghali Hassan “Mi a közös Faludzsa és Halabja között?” című cikkében rámutat a dehumanizáló, ellenséges érzületeket és gyűlöletet keltő propaganda trükkre, mikor azt írja, “A hazugságot aztán gyakran ismételték, hogy ‘igazsággá’ váljon.”

Bush és kabinetje nemcsak a háború előtt volt a valóságtól teljesen elrugaszkodva és hitte, amit hinni akart, vagy hazudta és terjesztette, ami hasznára vált, hanem azóta is. Az elnök a megszállás harmadik évében is képtelen vagy tudatosan nem hajlandó reálisan felmérni a közel-keleti helyzetet:

„Nem nyugszunk, míg a győzelem Amerikáé nem lesz és (vele) a szabadságunk biztosítása. . . . Ha al-Zarkávi vagy bin Laden tarthatná kézben Irakot, új kiképző táborokat létesítenének jövőbeni terrorista akcióik számára. Elfoglalnák az olajföldeket az ambícióik finanszírozására. Még több terroristát verbuválnának történelmi győzelmet hirdetve az Egyesült Államok és koalíciója felett.”

Érthető tehát, hogy Bush csak nehezen tudta leplezni az elégedettségét, mikor Mr. Világveszély haláláról értesítést kapott. Nyilván alig tudta tartóztatni magát, hogy bakkecskeként ne ugráljon nagy múltú és ovális irodájában. Mint nyilatkozta, a terrorvezér halála "hatalmas csapás" az al-Kaidának, egyszersmind lehetőséget teremtett az iraki kormánynak, hogy immár legfőbb anarchistájától szabadulva „megfordítsa a küzdelem irányvonalát”. Mit érthetett ezalatt? Csak nem azt akarta elhitetni a világgal, hogy az irakiak al-Zarkávi nélkül a saját uraik? Vagy hogy al-Zarkávi likvidálása szükségtelenné tette a megszálló egységek további ott tartózkodását és al-Maliki menesztheti – ha kell erőszakkal is – a nehézfegyveres koalíciós csapatokat? Vagy mondjuk, a legfőbb ellenséges veszély elmúltával leállíttathatja az idegen katonai támaszpontok építését? Elrendelheti, hogy kitárják az Abu-Ghraib börtön kapuit? Bush úgy hangzott, mint aki egy poszt-al Zarkavi időszak mámorában szabad kezet ad a bábkormánynak. . .

Erről persze szó sem volt: 13-án Bagdadba érkezve az esetleges (balga? utópisztikus?) reményeket megtorpedózva már azt nyilatkozta, hogy a nehéz és szükség diktálta (amerikai) küldetés folytatódik, mivel al-Zarkávi halála nem fog véget vetni a háborúnak. Új tervekre, más irányra, az irakiak szélesebb körű bevonására tehát sem szükség, sem lehetőség nincs. Ez azonban, ha sokkal kisebb mértékben is, de nem csak az irakiak tragédiája. Ebben a hónapban újabb 60 amerikai katona halálát közölte a Pentagon és újabb százakkal növekedett a sebesültek, amputáltak, szemük világát vesztettek, végső kétségbeesésükben öngyilkosságot elkövetők száma.

*1 Mivel a republikánus párt a szenátusban és a képviselőházban is többségben van, ezért Bushnak népszerűtlensége, sikertelenségei és nemzetellenes visszaélései ellenére sem kell lemondatástól tartania.

*2 This is something new in Iraq, a break with history that many Sunnis and Shias are reluctant to acknowledge. I have heard people pour scorn on television news broadcasts warning of a sectarian war and point instead to the large number of mixed marriages in Iraq, said to account for almost 50 per cent of the population. In addition, they say, the religious leadership of both the Sunnis and Shias are working to calm their supporters and create harmony. Certainly many cross-community bonds survive. A prominent Shia woman, who served as a minister in the interim government of Iyad Alawi, told me she has five sisters and that four of them are married to Sunnis, as is she. She impressed on me how impossible it would be for her sisters to turn against their husbands and children, just because they came from a different branch of Islam. She felt this was the case for the many others across the country who have married into a different sect. (Zaki Chehab: They Ask, We ask: Was it Worse Under Saddam?)

*3 És mi róla, illetve a köré font mítoszról az egyik legautentikusabb és egyben legéletszerűbb, legmegkapóbb blog véleménye egyenesen Bagdadból? "Then, there is also the story of Al-Zarqawi, his site on the internet, his threats, and statements. And we have all been wondering for more than two years now; is he really present in Iraq? What is the evidence to that, in reality? Where is his formation, where are his men? Have any of the Iraqis seen any of them? We do not want to rely on the mythical stories in the official media, for these are no longer worthy of trust. The occupation forces always took the statements on the internet seriously, and accordingly raid the Iraqi towns that have resistance, under the pretext of looking for that monster, Al-Zarqawi. By GOD, I see them as a bunch of desperate losers, and people are bored from hearing their silly, imaginary stories." (Afamilyinbaghdad.blogspot.com)

*4 A mellkas és vele a tüdő összezúzása az amerikai katonaságnál a haldokló, teljesen védtelen ellenség megölésének egyik elfogadott gyakorlati módszere. „Mr Welshofer, it transpired in court, had stuffed the Iraqi General Abed Hamed Mowhoush head-first into a sleeping bag and sat on his chest, an action which - not surprisingly - caused the general to expire. The military jury ordered -- reader, hold your breath -- a reprimand for Mr Welshofer, the forfeiting of $6,000 of his salary and confinement to barracks for 60 days.” A CBS News tudósítója megjegyzi, az amerikai hivatalos közlemény ellentmondásba keveredett, mikor először azt jelentette, hogy a színhelyre érkező amerikai katonák holtan találták al-Zarkávit, később viszont beismerték, hogy még élt. William Caldwell generális szerint al-Zarkávi öntudatánál volt, mikor kivették a mentőautóból, ahova az irakiak rakták(?), de azután hamarosan meghalt.

2006. június

Addendum:

Lapzárta utáni napon közölte Bagdadból az AP hírügynökség kiküldöttje, hogy július elsején egy rendőrségi konvoj megtámadása során legalább 66 iraki vesztette életét, és több mint százan sebesültek meg. Ezzel al-Zarkávi halála óta több mint 700 civil és biztonsági szolgálatot teljesítő iraki halt erőszakos halált. (Közös amerikai és iraki kormányjelentés szerint az állítólagos al-Zarkávit teljes titoktartás mellett, nyilvánosan nem közölt helyen és időben temették el.)

Burleszkbe illő történetecske: azután, hogy al-Zarkávi rejtekhelyét porig bombázták, mit ad isten? Az amerikai katonaság a romok alatt, kiégett és ronccsá vált teherautója társaságában teljes épségben megtalálta a mobiltelefonját! Micsoda fantasztikus véletlen! És micsoda szenzációs leleplező ajándék a CIA-nek! Amit Bush Szaddám Huszein esetében mondott, úgy látszik másik gyűlölt ellenségére, al-Zarkávira is vonatkoztatható: ”Az Isten is ellene volt.”

Kezdettől fogva gyanús volt az amerikai kormánynak a média által közvetített állítása, miszerint az iraki káosz és gyilkosságok sorozata vallási jellegű volna. Mint Freeman is írta, "Lehetetlen fizikailag megkülönböztetni a szunnita és a síita arabokat egymástól." A rezisztencia az idegen katonaság és a kollaboránsok, elsősorban iraki katonák és rendőrök ellen harcol. (Robert Freeman: Rehabilitating Fascism: How Would We Know It If We Saw It?)

That case relies heavily on a man called Abu Musab al-Zarqawi, a Jordanian member of the al-Qaida leadership who was wounded in the leg in the US-led bombing of Afghanistan. In late 2001, according to US intelligence sources, he sought medical treatment in Iran but was deported and fled to Baghdad, where his leg was amputated. Telephone calls he made to his family in Jordan were intercepted. The question is whether Saddam Hussein's regime knew who he was and whether it offered him any assistance. "Yes, we have him telling his family I'm here in Baghdad in hospital, but he's not saying: 'And by the way, I'm getting all this help from Saddam,' " said a well-informed source in Washington. According to Jordanian intelligence, Zarqawi left Baghdad after his surgery and travelled to northern Iraq, possibly through Iran, where he joined up with Ansar al-Islam, a militant Islamist group comprising some 700 Kurdish members controlling a string of villages on the Iranian border of the Kurdish self-rule area. (Julian Borger and Richard Norton-Taylor: Al-Qaida and Iraq: how strong is the evidence? Sources say case pushed by Bush and Blair linking Saddam and Bin Laden is not based on hard facts. The Guardian. January 30, 2003)

The report confirmed the judgment of US intelligence officials, who have said that since the fall of Baghdad last April no proof of a significant link between Saddam Hussein and Osama bin Laden has been found. Dick Cheney, the US vice president, revived the allegation at an election campaign appearance on Monday, telling supporters Saddam "had long-established ties with al-Qaida", and George Bush came to his defence on Tuesday, citing the suspected presence in Iraq before the war of an al-Qaida supporter, Abu Musab al-Zarqawi. A poll by the University of Maryland in April found 57% of Americans believed Iraq helped al-Qaida before the war and 20% believed Iraq was linked to the September 11 attacks. But the September 11 commission report found that, although there were reports of contacts between Iraqi officials and al-Qaida while Bin Laden was based in Sudan in the early 90s and later in Afghanistan, "they do not appear to have resulted in a collaborative relationship". (Julian Borger: No Iraq link to September 11 plot, US report finds. No Iraq link to al-Qaida Sept 11 plot. The Guardian. June 17, 2004)

Cheney's spokesman pointed to a 2002 letter written by CIA Director George J. Tenet stating that "we have solid reporting of senior level contacts between Iraq and al Qaeda going back a decade" and "credible information indicates that Iraq and al Qaeda have discussed safe haven and reciprocal non-aggression." Cheney's office also pointed to a 2003 Tenet statement calling Zarqawi "a senior al Qaeda terrorist associate." (. . .) In March, in a statement to the Senate Armed Services Committee, Tenet described Zarqawi's network as among groups having "links" to al Qaeda but with its own "autonomous leadership . . . own targets [and] they plan their own attacks." Although Zarqawi may have cooperated with al Qaeda in the past, officials said it is increasingly clear that he has been operating independently of bin Laden's group and has his own network of operatives. (Walter Pincus and Dana Milbank: The Iraq Connection -- Al Qaeda-Hussein Link Is Dismissed. June 17, 2004)

The Anglo-American goal of "federalism" for Iraq is part of an imperial strategy of provoking divisions in a country where traditionally the communities have overlapped, even intermarried. The Osama-like promotion of al-Zarqawi is integral to this. Like the Scarlet Pimpernel, he is everywhere but nowhere. When the Americans crushed the city of Fallujah last year, the justification for their atrocious behavior was "getting those guys loyal to al-Zarqawi." But the city's civil and religious authorities denied he was ever there or had anything to do with the resistance. "He is simply an invention," said the Imam of Baghdad's al-Kazimeya mosque. "Al-Zarqawi was killed in the beginning of the war in the Kurdish north. His family even held a ceremony after his death." Whether or not this is true, al-Zarqawi's "foreign invasion" serves as Bush's and Blair's last veil for their "war on terror" and botched attempt to control the world's second biggest source of oil. John Pilger: Sinister Events in a Cynical War. Antiwar.com. September 26, 2005)

Amy Goodman és férje, David Goodman 2006-ban publikált kiváló könyvükben (Kormányhazugságok, médiadrukkerek és emberek, akik szembeszállnak velük) beszámolnak arról az “információs háborúról”, amelyet Rumsfeld kezdeményezett, és “halál komolynak” nyilvánított. Az adófizetőknek súlyos milliókba került annak a háborús propagandagépezetnek a beindítása, amelynek legsikeresebb kampánya -- Mark Kimmit generális szerint -- al-Zarkávi személyéhez fűződött, akit többek között Szaddám Huszein és a 9-11-es támadások hamis összekapcsolására használtak fel. “The Bush administration also attempted to hype the role of Abu Musab al-Zarqawi, the Jordanian who was killed in Iraq in June 2006. Bush officials used Zarqawi to falsely connect Saddam Hussein with the 9/11 attacks, and to bolster their dubious claim that the Iraqi insurgency was led by al Qaeda-backed foreign fighters. (. . .) U.S. psy-ops soldiers in 2004 leaked a supposed letter from Zarqawi to the New York Times that boasted of foreigners’ role in suicide attacks in Iraq. Other reporters questioned the authenticity of the document that wound up in a widely cited front-page Times story. Brig. Gen. Mark Kimmitt, the U.S. military’s chief spokesman in Iraq in 2004, boasted later, “The Zarqawi PSYOP program is the most successful information campaign to date.’” (Amy Goodman and David Goodman: Static – Government Liars, Media Cheerleaders, and the People who Fight Back. 2006)

In Year 3, the Bush administration blamed almost everything that was going wrong on one shadowy figure: Abu Musab al-Zarqawi. Bush set the tone for Year 3 with a speech at Fort Bragg on July 28, 2005, in which he said, “The only way our enemies can succeed is if we forget the lessons of September 11 … if we abandon the Iraqi people to men like Zarqawi and if we yield the future of the Middle East to men like bin Laden.” The previous week, Bush had said that the U.S. was in Iraq “because we were attacked.” Zarqawi was the perfect plot device for an administration who wanted to perpetuate the falsehood that the Iraq war was directly connected with Sept. 11 and al-Qaida. In spring of 2006, Maj. Gen. Rick Lynch came out and attributed 90 percent of suicide bombings in Iraq to Zarqawi and his organization, which he had rebranded as “al-Qaida in Iraq,” but which had begun in Afghanistan as an alternative to Osama bin Laden’s terrorist organization. Meanwhile, security analysts discerned 50 distinct Sunni Arab guerrilla cells in Iraq. Some were Baathists and some were Arab nationalists; some were Salafi Sunni fundamentalists while others were tribally based. To attribute so many attacks all over central, western and northern Iraq to a single entity suggested an enormous, centrally directed organization in Iraq called “al-Qaida.” But there was never any evidence for such a conclusion, and when Zarqawi was killed by a U.S. airstrike in May of 2006, the insurgent violence continued without any change in pattern. (Juan Cole: Five Years of Iraq Lies. How President Bush and his advisors have spent each year of the war peddling mendacious tales about a mission accomplished. Salon.com March 20, 2008)

Colin Powell al-Zarkávival kapcsolatos minden idézett állítása és közlése teljes egészében kitalált hazugság volt, amit a média szolgaian közvetített a népnek. "Powell claimed that "Iraq today harbours a deadly terrorist network headed by Abu Musab al Zarqawi"; that Zarqawi's base in Iraq was a camp for "poison and explosive training"; that he was "an associate and collaborator of Osama bin Laden and his al-Q'aida lieutenants"; that he "fought in the Afghan war more than a decade ago"; that "Zarqawi and his network have plotted terrorist actions against countries, including France, Britain, Spain, Italy, Germany and Russia". Courtesy of post-war Senate intelligence inquiries; evidence disclosed in several European trials; and the courageous work of a handful of journalists who broke away from the pack, we now know that every single one of those statements was entirely false. But that didn't matter: it was a big story. News organizations sucked it in and regurgitated it for their trusting consumers." (Nick Davis: How the Spooks Took Over the News. The Independent UK. February 11, 2008)

Még mi mindent nem fognak kitalálni, mikor elég messze kerülünk a korábbi hazugságdömpingtől, amelyre az egypólusú új világrend épül! A New York Times szerint az amerikai-angol-izraeli-szaudi támogatta Islamic State elődje az Al Kaida Irakban nevű Abu Musab al-Zarqawi vezette kis terrorcsoport volt: The timing of the Russian charter jet crash with the attacks in Beirut and Paris is the most visible indication yet that the Sinai Province group may be taking broad guidance from the Islamic State, counterterrorism officials said. “Europe has been taken by surprise by Daesh’s ability, determination and motivation to carry out such spectacular, coordinated and violent attacks outside the territory it holds instead of focusing on consolidating the caliphate,” said another senior European counterterrorism official, using an Arabic acronym for the group. It should not have been. Abu Musab al-Zarqawi, the leader of Al Qaeda in Iraq, the forerunner to the Islamic State, was always interested in external attacks, notably the bombing of three hotels in Amman, Jordan, in 2005 that killed 60 people, according to American and European intelligence officials. (Eric Schmitt: Paris Attacks and Other Assaults Show ISIS Evolution to ‘External’ Targets, Officials Say. The New York Times. November 23, 2015)

A témához kapcsolódó cikkek: Lapszemlék rovat 2006. I. félév 16. cikk; 2004 II. félév 21. cikk; Lapszemlék 2007. I. félév 17. írás

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára