EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írásai

 

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2006 - I. félév

28. írás

 

Június 30.

 

Ki ne hallott volna a hatás kontra ellenhatás törvényszerűségről, amely azonban nem csak fizikai, de érzelmi, mi több politikai is lehet -- tehát komoly humán következményekkel is járhat?  Az utóbbira példaként szolgál Szíria esete. Aki valamelyest is figyelemmel kísérte az elmúlt években azt a fenyegetően agresszív nyomást és egyben degradáló propagandát, amit Washington és Tel Aviv alkalmazott Damaszkusszal szemben, az nyilván megdöbbentő volta ellenére sem fog igazán meglepődni a hír hallatán: a szíriai kormány  beleegyezését adta, hogy az oroszok tengeri bázisokat építsenek Tartus és Latakia kikötőjében.

 

Nem túlzás azt állítani, hogy a Bush-Cheney adminisztráció kiprovokálta ezt a döntő jellegű, mondhatnánk történelmi jelentőségű lépést. Ahogy az Al-Ahram is írta, Izrael a régióban erőszakos módon hatalmaskodik mindenki felett, így Szíria felett is(*1) -- amit a Fehér házban abszolút rendjénvalónak találnak. És ez nem csak húsvét hétfő óta van így.  A helyzet megértéséhez emlékeztetőül részletet közlünk a Syria Accountibility Act kapcsán  2004 májusában a Lapszemlék-kommentárok rovatban közölt cikkünkből, amely megfelelően érzékelteti a Washington-Tel Aviv-Damaszkusz háromszögben uralkodó hidegháború szelét:

 

Mint október 17-én röviden beszámoltunk róla, a kongresszus képviselőháza -- csendben, ha nem is teljes titokban -- 398:5 arányban megszavazta a Syria Accountibility Act néven ismert határozatot, amely az oly sikeres iraki mintára elszigeteli és súlyos gazdasági szankciókkal sújthatja az amúgy is gondokkal küszködő Szíriát. "A szíriai terrorista táborokban folyó terrorista képzés felháborító támadás a civilizált világ ellen." -- indokolta a döntést Tom Lantos, a ház külföldi kapcsolatok bizottságának vezető rangú demokratája. 

A képviselők által jóváhagyott határozat ebben a hónapban a szenátus elé került, ahol ismét döntő többségű, 89:4 arányú támogatást nyerve "olyan eszközt ad Bush elnök kezébe, amivel egy nagyobb felelősséggel tartozó pályára kényszerítheti Szíriát," -- nyilatkozta Richard Lugar, a külföldi kapcsolatok bizottságának befolyásos republikánus elnöke. "Bár szorosabbra fogjuk Szíriát a korlátozásokkal, párhuzamosan ki kell hangsúlyoznunk, miért is a szírek saját jól felfogott érdeke, hogy átértékeljék az Egyesült Államokhoz való viszonyukat." Nem kevésbé természetesen az Izraelhez való viszonyukat is.

Később Lugar nyilván próbálta elvenni a fenyegetés élét, mert magyarázkodni kezdett, hogy az Irakban tartózkodó amerikai katonák életének védelme és  az iraki-szíriai közös határ biztosítása valójában a tét, majd hozzátette, "ez nem amerikai katonai akcióval való fenyegetőzés, hanem a szíriai határvonal új realításával való számvetés." A Bush külpolitika egyik legnyíltabb ellenzője, a demokrata Robert Byrd szenátor éppen azzal indokolta ellenszavazatát, hogy  a törvény tervezet később alapja lehet egy Szíria elleni katonai intervenciónak. "A határozat az USA elleni 'ellenséges szíriai akciókról' beszél." -- nyilatkozta Byrd. "Én azonban nem láttam semmi olyan bizonyítékot, ami alapján hihető lenne, hogy a szíriai kormány felelős az Irakban levő csapataink elleni támadásokért."

 

A Bush adminisztráció gazdaságilag és pénzügyileg egyaránt igyekszik tönkretenni az amúgy is komoly problémákkal küszködő Szíriát -- ezzel próbálva könnyebben sakkba tartható ellenféllé tenni Izrael számára:

 

A Fehér Ház a diplomáciai korlátozások mellett az élelem és gyógyszerek kivételével betiltott minden Szíriába irányuló exportot. (A két ország közötti kereskedelmi forgalom ugyan jelentéktelen,  kb. 300 millió dollár évente.)  Leállította a két ország közötti közvetlen légi forgalmat, megkötéseket tett az amerikai bankok és a szír nemzeti bank között és felhatalmazta a pénzügyminisztériumot, fagyassza be mindazoknak a szíriai egyéneknek és cégeknek a tőkéjét és más vagyoni érdekeltségét, akik „terrorista akciók résztvevői, tömegpusztító fegyverekkel vannak kapcsolatban (?), részt vesznek az iraki terrorizmusban és Libanon megszállásában”.

 

 

Az amerikai média tegnap fél millióra (korábbi Szíria-ellenes tüntetések tízszeresére) saccolta, míg más média források 1 millióra tették Bejrútban a szírek további katonai jelenléte mellett tüntetők számát. A libanoni állami hírközlő szervek és az egyiptomi al-Ahram szerint 1,5 millióan vettek részt a megmozdulásban. A végeláthatatlan, szigorúan fegyelmezett tömeg cédrus fás nemzeti zászlókkal, Bashar al-Assad képeivel és angol nyelvű feliratos táblákkal, transzparensekkel - THANK YOU SYRIA! és AMERIKA A TERRORIZMUS GYÖKERE! - vonult és gyűlésezett a nap nagy részében. (2005. Március 9)

 

 

Ne feledjük, hogy Bush 2003-ban úgy nyilatkozott az emlékezetes Air Force One interjú során Tom Brokawnak, "A Bush doktrína  valójában tettek által meghatározott -- ellentétben a szavakkal." Erre a diplomácia nélküli, a friss vér szagot természetes velejárónak tartó "cselekvő doktrínára" épül a tervbe vett "Új Világrend", amely a neokozervatív idológia szerint a Közel-Keletről indul hódító útjára.  Ráadásul a szíriai elnök, Bashar al-Assad  -- Szaddám Huszeinhez hasonlóan -- személyesen is Bush begyében van, mivel nyilvánosan elítélte Irak-ellenes háborúját, mondván, hogy felháborító agresszió és nyilvánvaló megszállás az ENSZ egyik tagállama ellen.   A másik vétke, hogy többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó feladni tömegpusztító fegyvereit. Al-Assad a maga kémiai és biológia fegyvereiről csak abban az esetben hajlandó lemondani, ha Izrael is hasonlóképpen jár el.  A feltétel szabását mind Washingtonban, mind Tel Avivban nevetséges arroganciának ítélték, amit válaszra sem érdemes méltatni.

 

A nemzetközi segítséggel (Franciaországgal az élen) kierőszakolt Szíria és Libanon közti törés, az alkalmi izraeli bombázások és határsértések, az amerikai berepülő határsértések az iraki oldalról, a folyamatos propaganda ellenhadjárat (legutóbb a volt miniszterelnök,  Rafik Hariri meggyilklását kihasználva), a pénzügyi korlátozások, politikai zsarolás és nem utolsó sorban a gazdasági blokád teljesen érthetővé teszik, hogy Szíria pártfogót és gazdasági partnert keresett -- és talált -- egy agresszívan ellenségessé vált világban.

 

Amit érdemes megemlíteni, hogy Putin (Putyin) elnökségének első 5 évében nem alakult ki szoros kapcsolat Moszkva és Damaszkusz között. Valójában a 2005 tavaszán kiprovokált libanoni krízis helyzet és ennek következtében a két testvérnép kierőszakolt elszigetelése döbbentette rá a szíriai kormányt abszolút kiszolgáltatottságára és tehetetlenségére. Az oroszok viszont éppen abban az időben döntöttek úgy, hogy komolyabb diplomáciai és katonai befolyást akarnak gyakorolni az egyre kiegyensúlyozatlanabbá és brutálisabbá váló közel keleti régióra, ugyanakkor piaci felvevőhelyet kerestek (készpénz bevételt jelentő) fegyveriparuk számára.  Kettőjüket a sors, illetve az agresszív, rendszeresen tévúton járó amerikai külpolitika szinte egymás karjába lökte.

 

A tervek szerint Tartus kikötőjét a Fekete-tenger nevű hajóhad tengeri bázisává transzformálják arra az időszakra, mikor az ukrán szálláshelyétől, Szevasztopoltól távol van.  A bázist a legkorszerűbb légvédelmi berendezéssel látják el, amelynek kb. 200 kilométeres hatósugarú rakéta lövedékei Szíria egy részének is védelmet fognak nyújtani. Mint emlékezetes, az iraki intervenciót követően azonnal letiltották a Szíriába áramló kedvezményes gáz- és olajszállítást. Tavaly decemberben Moszkva 370 millió dolláros szerződést kötött Damaszkusszal, amelynek értelmében gázvezeték épül a szír Ar Rayyan nevű városhoz, míg Palmyrában egy gázfeldolgozó üzem épül az orosz Stroitransgaz tervező vállalat közreműködésével.

 

A kereskedelmi kapcsolatok az utóbbi két év folyamán más vonalon is bővültek a két ország között -- elszigeteltségéből kiemelve, megalázó helyzetéből felemelve a Bashar al-Assad irányította országot.  Izrael ugyan még a múlt héten is határsértő berepülésre szánta magát, és gépeivel fenyegetőleg al-Assad nyári rezidenciája felett körözött, ezzel azonban hamarosan fel kell hagynia. Washington érdeke ugyanis egyre inkább azt kívánja, egyelőre ne alakuljon ki újabb tűzfészek a Közel-Keleten -- pláne ne olyan helyen, ahol az orosz érdekszférát is sértve komoly összeütközésre kerülhetne sor. Ezt alighanem Izraelnek is figyelembe kell venni.

 

*1 "Israel is bullying everyone. Only recently it sent planes into Syria's airspace, just to show the Syrians who's the boss."

 

Szíriáról lásd még: 2003. II. félév 49. írás;  2004. I. félév 30. 19. 1. írás;  2004 II. félév 28. írás; 2005. I. félév 14. 13. 1. írás;

 

 

27. írás

 

 

Június 26.

Matthew Rothschild a Progressive-ben közli annak a 13 szenátornak a nevét, "akik megérdemlik a köszönetünket, amiért bátran szavazatukat adták arra a (demokrata) törvényjavaslatra, amely az amerikai csapatok jövő évi kivonását indítványozta":

Sen. Daniel Akaka (D-HI)
Sen. Barbara Boxer (D-CA), co-sponsor
Sen. Richard Durbin (D-IL)
Sen. Tom Harkin (D-IA)
Sen. Daniel Inouye (D-HI)
Sen. James Jeffords (I-VT)
Sen. Edward Kennedy (D-MA)
Sen. John Kerry (D-Ma)
Sen. Frank Lautenberg (D-NJ)
Sen. Patrick Leahy (D-VT), co-sponsor
Sen. Robert Menendez (D-NJ)
Sen. Russ Feingold (D-WI)
Sen. Ron Wyden (D-OR)

Mint látható, a dísz-demokrata Joe Lieberman, nincs a felsoroltak között, bár ez korántsem sokkhatás azoknak, akik figyelemmel kísérik korábban burkoltan, mára teljesen nyíltan neokonzervatív állásfoglalását.  Az "új Közel-Kelet" megvalósításán ügyködő intervenciós külpolitika buzgó támogatója még egy lépéssel tovább ment, mikor a rendszeres republikánusokkal való szavazáson túlmenően  ez alkalommal ő nyitotta meg a nyilvános vitát, méghozzá a Bush adminisztráció hosszútávú megszálló stratégiáját és nyilvánvaló expanziós politikáját támogatva.*

Ez a parlamenti szavazás ismét ráirányította a reflektorfényt,  hogy a jelenlegi Amerikában nincs egységes, ütőképes, a tömegek befolyására alkalmas ellenzéki párt. Rothschild szavaival nincs egy vezető párt, amely a béke elkötelezettje lenne.  Ennek igazolására közli a saját pártja béke kezdeményezését megtorpedózó demokrata szenátorok "szégyenlistáját":

Sen. Max Baucus (D-MT)
Sen. Evan Bayh (D-IN)
Sen. Joe Biden (D-DE)
Sen. Jeff Bingaman (D-NM)
Sen. Robert Byrd (D-WV)
Sen. Maria Cantwell (D-WA)
Sen. Thomas Carper (D-DE)
Sen. Hillary Clinton (D-NY)
Sen. Kent Conrad (D-ND)
Sen. Mark Dayton (D-MN)
Sen. Christopher Dodd (D-CT)
Sen. Byron Dorgan (D-ND)
Sen. Dianne Feinstein (D-CA)
Sen. Tim Johnson (D-SD)
Sen. Herb Kohl (D-WI)
Sen. Mary Landrieu (D-LA)
Sen. Carl Levin (D-MI)
Sen. Joe Lieberman (D-CT)
Sen. Blanche Lincoln (D-AR)
Sen. Barbara Mikulski (D-MD)
Sen. Patty Murray (D-WA)
Sen. Bill Nelson (D-FL)
Sen. Ben Nelson (D-NE)
Sen. Barack Obama (D-IL)
Sen. Mark Pryor (D-AR)
Sen. Jack Reed (D-RI)
Sen. Harry Reid (D-NV)
Sen. Ken Salazar (D-CO)
Sen. Paul Sarbanes (D-MD)
Sen. Charles Schumer (D-NY)
Sen. Debbie Stabenow (D-MI)

Tom Lantos (formailag demokrata) képviselőt, aki Liebermanhoz hasonlóan szintén a neokonzervatív irányítású külpolitikával azonosul, most csak azért került a blogok figyelmének középpontjába, mert kis kaliforniai körzetében újraválasztás előtt állva szintén téma lett, hogy évek óta lezseren eltekintve a választói  tényleges képviseletétől szintén Bushék nótáját fújja. A több száz elítélő hangú beírásból csak a legvelősebbekből közlünk egy párat:

Lantos, you're still fighting the commies and the cold war. This stuff is a way too subtle and complicated for an old dilettante like you. Go home.

    (Posted by: totalliberal on January 22, 2006 at 02:49am)

I agree with zeta, as a 17 year resident of San Mateo County, Tom Lantos should not be re-elected. He needs to retire or move to a red state.

    (Posted by: CA2005 on January 20, 2006 at 07:06pm )

One day, there will be politicians who speak on behalf of the United States, and not for Israel.
Posted by: nemesis on January 20, 2006


Exactly, Nemesis...


http://www.warwithoutend.co.uk/zone0/viewforum.php?f=24

http://nomorewarforisrael.blogspot.com

    (Posted by: USBEFOREISRAEL on January 20, 2006 at 06:47pm)

Lantos is an old cold warrior, and a fool. The #1 terrorist nation ain't Iran.

    (Posted by: flagjohn on January 20, 2006 at 06:27pm)

DIShonorable Rep. Lantos,

You are a fascist, no better than the ones that murdered the innocent in the second world war. I want you out of Washington, we the people don't want your ilk there any longer. You out of any human being should know better, but...you don't, and that is very telling, I'll bet if you were closely investigated, your a German war criminal.

Get out of our beloved Government ! Fascist !

    (Posted by: dapper on January 20, 2006 at 07:31pm)

Rep Lantos,

Why is that your stand is similar to that espoused by AIPAC and Israel?
Iran has signed NPT that guaranteed it access to nuclear technology including enrichment. Iran has allowed IAEA to install cameras at its installation and agreed to have unnannounced visitation from IAEA to visit their nuclear research facility. There were no evidence to suggest otherwise as ratified by IAEA ( except that US thinks that it has conclusive evidence of Iran's nuclear intention like the one in Iraq). So if Iran is complying to the NPT, why can't they develop nuclear technology for its civilian purpose? Unless you think that nuclear technology is only for Western countries. . . (racist/facist notion).

. . .  When the spying scandal that involved AIPAC unveiled by FBI recently, most of the representatives stated their support for AIPAC instead of FBI. Why are the Congress & State Representative so afraid of AIPAC? What did AIPAC do to you guys that you are incapable to thinking for the people that elected you in the 1st place? FYI (if you didn't know), Jack Abramoff is No 1 supporter of Israel as do AIPAC. If Jack is a chinese, I am sure the news media will hype of the Chinese connection. But since Jack is a Israeli 1st Jew, you will hardly find any Israeli connection at all.

    (Posted by: roslanzaki2002 on January 20, 2006 at 08:26pm)

Thanks for the info on Lantos, Cleveland, I could smell a rat in his urgency. The Iran thing seems to me like a "wag the dog" issue. Never mind the disaster over there, look here, scary!

    (Posted by: onionjim on January 20, 2006 at 08:32pm)

*1 "Mr. President, I rise to oppose the amendments introduced by the Senator from Michigan and others and the other amendment introduced by the Senators from Massachusetts and Wisconsin -- I remember in that debate quoting the biblical wisdom in warning that 'if the sound of the trumpet is uncertain -- who will follow into battle.' I suppose in our time we might amend that to say 'if the sound of the trumpet is uncertain -- who will stay in battle".

 

26. írás

 

Június 25.

 

Aki valaha is élt nagyhatalmi diktatúrában, mint e sorok írója, tisztában van vele, milyen lehetetlen helyzetben van Hamid Karzaj és azt is tudja, néha mond olyat az afgán elnök, amiről nyilvánvaló, hogy majd vissza kell vonja. Biztosra tippelhet az ember, hogy ez lesz a vége, mikor azt hallja, "számunkra ez nem elfogadható". Ezt a mondatot, úgy ahogy van jobb, ha al-Malikivel(*1) együtt mindig lenyelik, mielőtt kimondanák. Megkímélhetik magukat és vele népüket is az amerikaiakkal szembeni felesleges megalázkodástól.

 

"Komoly meggyőződésem, hogy (a terrorizmus gyökerét feltárva) stratégiailag kell nekilátnunk a terroristák lefegyverzésének, elvágva az anyagi forrásaikat, megállítva a kiképzésüket, felfegyverzésüket és a motivációjukat.  Számunkra nem elfogadható, hogy a (folyamatos) harcok során afgánok halnak meg.  Az elmúlt 3-4 hétben 5-600 afgán lett legyilkolva. (Még) ha tálibok is, akkor is ennek a földnek a fiai.” -- nyilatkozta június végén egy szemmel láthatóan felháborodott Hamid Karzai.  2001-es megbuktatásuk óta a megszállást ellenző tálib „rebelliseket” bombázókkal, távirányítású rakétákkal, tankokkal, helikopterekről és harckocsikról irányzott high-tech gépfegyverekkel irtják az amerikaiak dirigálta koalíciós erők. Korábban egy esküvőt ünneplő násznép lebombázásakor, máskor egy sok gyerekes család kiirtása miatt fakadt ki ilyen hévvel nyilvánosan az elnök Afganisztán szisztematikusan legyilkolt fiai miatt.

 

Tenni azonban nem tud sokat a miniszterelnök, aki abban a csapdában kapálódzik, amit Washingtonban állítottak neki. Amennyiben igazat ad a Pentagonnak, hogy háború során legyőzte a tálibokat és az al-Kaidát -- a siker példaképévé állítva a régió országai elé --, akkor nincs további jogi alap az ott tartózkodásához.  Amerikai támogatás nélkül viszont nem tud hatalmon maradni. Ha viszont a Fehér Házat szajkózva beleegyezik a határain belüli világterrorizmus elleni végeláthatatlan hadviselésbe, akkor közvetve feljogosítja az idegen megszállást, ahol az eszközök és módszerek használatába eddig sem volt és ezután sem lesz beleszólása.  Sopánkodásával aligha tudja megakadályozni iskolák, tüntetések és népes esküvők bombázását, holott idén már jóval több mint 1000 afganisztáni halott írható a megszállás talán legvéresebb korszakára.

 

Akár Afganisztán, akár Irak felszabadítását és demokratizálását hallva mindig Barbara Tuchman kiváló elemzése jut ezen sorok írójának eszébe, aki Az oktalanság masírozása című könyvében a 60-as évek bevált washingtoni mellébeszélésére hívta fel a figyelmet, mikor azt írta:

 

„Az amerikaiak állandóan a kommunizmustól való felszabadulásról beszéltek, holott a szabadság, amit a vietnámi tömegek akartak, az a francia és (kollaboráns) hazai kizsákmányolóik alól való felszabadulás volt. A felfogás, hogy az emberiség túlnyomó többsége osztja a szabadság nyugati ideáját, csupán amerikai képzelgés volt.”

 

Tuchman nem hódolva a tekintélytisztelet elvárásainak kiigazította a hivatalosan nyilatkozó Eisenhowert, mikor azt találta mondani, az Európában értékelt és védett szabadság nem különbözik az Ázsiában áhított szabadságtól. „(Eisenhower)  tévedett.” írta. „Az emberiségnek lehetnek közös gyökerei, de a szükségletei és az aspirációi a körülményeitől függően különböznek.”

 

*1 Erre utaló korábbi eset a Lapszemlék rovatból: Ha lehet egy végzetes és menthetetlen botrányt (a tömeggyilkosságot és eltussolási kísérletét) még tovább fokozni, akkor ez példa rá: al-Malaki fent idézett felháborodásának másnapján, június másodikán a Fehér Ház szóvivője közölte, hogy az amerikai nagykövet, Zalmay Khalilzad azt állítja, al-Maliki szerint a riporterek rosszul idézték. „Ez túl komplikált nekem, hogy megpróbáljam megfejteni.” -- mentegetődzött a szóvivő, mikor újságírók konkrétan tudni akarták, hogy is lettek elferdítve a miniszterelnök szavai. „Egy kicsit faramuci a dolog, így nem akarom teljes értelmezését adni, mivel egy kicsit homályos nekem.” -- ütötte el a konkretizálásra felszólítást Tony Snow. Ügyetlenül, nem túl meggyőzően hazudik a fiú. A nagy kérdés, vajon az volt a szinte hihetetlennek tűnő feladata, hogy vonja vissza, vagy tagadja le al-Maliki a média számos fórumán bejátszott elítélő állásfoglalását? És ha igen, vajon honnan és kitől származott ez az abszurd utasítás? (A TIME magazin június 12-i száma a következő megjegyzéssel idézi al-Maliki szavait: Lashing out: Al-Maliki denounced U.S. conduct and promised a Haditha probe: "No respect for citizens, smashing cars and killing on suspicion or hunch.  It's unacceptable.")

 

Addendum

 

Július 13:

 

The puppet "government" are faced with severe security problems as these incidents  were started in northern areas during the recent past. Taliban on Thursday claimed responsibility of bomb explosion in Mazar-e-Sharif and said five occupation soldiers of ISAF were killed in the explosion. Spokesman of Taliban Dr. Muhammad Hanif, phoned the office of Afghan Islamic Press and said, "Taliban destroyed a vehicle of ISAF in a bomb explosion in Mazar-e-Shaif city today." Meanwhile, eyewitnesses told AIP that a roadside bomb went off as a convoy of Karzai and foreign occupation forces was passing through area. A suicide bomber blew himself up near a convoy of American forces in Zabul on Thursday. Spokesman of Taliban fighters, Qari Muhammad Yousaf, phoned the office of Afghan Islamic Press saying, "A Talib bomber Amanullah attacked a convoy of American forces in Seuri district of Zabul province, killing 8 US troops." He said the shaheed was also killed and three US military vehicle were destroyed in the explosion. (Afghanistan: War going on. Kavkaz Center)

 

Amire Washingtonban nem számítottak, hogy tavasszal ismét elemi erővel startol az afgán rezisztencia.  Ez újabb emberveszteségeket jelent, és továbbra is számottevő haderőt köt le. Csak egyetlen jellemző statisztikai példa: idén már eddig 20 öngyilkos merényletet követtek el, míg 2005-ben összesen 17, 2004-ben pedig csak 5 hasonló eset fordult elő. Mikor március 1-én Bush 4 órás villámlátogatást tett Afganisztánban, minden rózsásnak tűnt a számára, megdicsőült képpel ecsetelte az ország fejlődését, amelyet „inspirálónak” minősített és példaképként állított a régió országai elé.  Eugene Mihaly azt írta a május 24-i Providence Journalban, „Afganisztán mára csúszik vissza az anarchia felé, ahogy a tálib erők egyre nagyobb és nagyobb területek kontrollját szerzik vissza. Megnyertük a csatát, de elveszítjük a békét. Elveszítjük a háborút.” (A demokrácia megcsúfolása című cikkből, Empiria Magazin, 2006. május)

 

Augusztus 17:

 

Tom Lantos kaliforniai képviselő, Ceausescu  személyes barátja, arrogáns módon megfenyegette a Washingtonban vendégül látott Nouri al-Malikit, aki más közel-keleti államfőkhöz hasonlóan elítélte Libanon elpusztítását, és az izraeli agresszió gyors megállítására szólította fel a világot. Fenyegetését arra a fantazmagóriára alapozta,  hogy "az amerikai publikum mindenre elszánt, hogy a Hezbollahot elpusztítva lássa."  Lantos -- aki olyan közel áll Bushoz, hogy (nyilván korával járó dementia miatt)  az alteregójának képzeli magát -- azon a hangon oktat és zsarol, ahogy annak idején Moszkvában dirigálták a csatlós országok odarendelt államfőit. Mint a fenti lábjegyzetben olvashattuk, korábban már előfordult, hogy al-Malikinek visszakoznia kellett, de ha nem is tette, helyette "ferdítésnek", fordítás során bekövetkezett félreértésnek nyilvánították, amit mondott.

 

The Iraqi leader condemned Israeli attacks on Lebanon and called "on the world to take quick stands to stop the Israeli aggression.'' His words contradicted U.S. policy.  (. . .)  (Tom) Lantos, the only Holocaust survivor elected to Congress, did talk to al-Maliki about his comments. Lantos told al-Maliki he was among friends who wanted him to succeed. But "statements that used to go unnoticed are carefully scrutinized,'' Lantos told al-Maliki. "It is a sign of self-confidence and greatness to be able to say 'I made a mistake.' It is important for you to know the American public is determined to see Hezbollah destroyed. Lantos continued, "It is very important given our very complex relationship. . . that you restate your public stance on this issue. If not, our relationship will be severely strained. You now have to take a broader view of issues and realize that what you say is listened to around the globe.'' (Lynn Sweet: Al-Maliki lectured on Israeli comments)

 

Afganisztánról lásd még: Lapszemlék, kommentárok  rovat: 2003. I. félév 14. írás 2003. II. félév 52, 49 és 43. írás; 2004. II. félév 13. írás; 2005. I. félév 21. írás; 2005 II. félév 29. írás (addenda); és itt lejjebb a 24. írás; Jelenidő rovat: A demokrácia megcsúfolása - A pincsikutya hűsége című fejezet.

 

 

25. írás

 

Június 20.

 

A Japán miniszterelnök, Junichiro Koizumi  hivatalosan közölte, hogy hazarendelik humanitárius és konstrukciós feladatokkal megbízott csapataik felét Irakból, amelyeket a kormány 2004 tavaszán a hazai lakosság éles tiltakozása ellenére rendelt Mezopotámiába.  Koizumi olyan messze menően támogatta Bush intervenciós politikáját, hogy még az amerikaiak által 1947-ben előírt alkotmány vonatkozó pontját is megszegte, amely szerint nem avatkozhatott volna nemzetközi disputa megoldásába. A törvénysértés ugyan nem tett jót a népszerűségének, mégsem tántorította el Bush iránti szervilizmusától.

 

Az országos jellegű japán újság, az Asahi, tavalyi felmérése szerint az olvasók 69%-a ellenezte a küldetés folytatását, a kormány ennek ellenére decemberben újabb egy évre meghosszabbította. (Hányadik országban ismétlődik meg ez a jelenség, háború kérdésében  a népakarat teljes figyelmen kívül hagyása?) Amiért most végül is fél évvel korábban hazatérhetnek a fiúk, az annak köszönhető, egyre veszélyesebbé váló déli provinciákból, mint Muthanna, ahol eddig a koalíció keretében szolgálatot teljesítettek, biztonságosabb vidékre helyezik át az angol és ausztrál csapatokat.  Koizumi nyilván túl kockázatosnak tartja és nem meri egyedül vállalni az angyalbőrbe bujtatott megszálló szerepet az angol nehézfegyverek védelme nélkül.

 

MÁS és mégsem:

 

A megszállást kezdettől fogva ellenző Olaszország újonnan választott baloldali kormánya(*1) az elkövetkezendő hónapban felére csökkenti a 2003 óta Irakban tartózkodó katonai egységei létszámát, ugyanakkor a NATO nemtetszése ellenére az Afganisztánban szolgálók számából is készülnek lefaragni: 1300-ból 400 katona hazatérése várható a nyár folyamán. A Romano Prodi vezette koalíció a szélsőbaloldal nyomására hozta meg a döntést, miszerint nem vesz részt a NATO egyre fokozódó katonai aktivitásában. Ezzel szemben a Kanadában újonnan választott jobboldali Harper kormány mindent elkövet, hogy szorosabbra fűzze Washingtonnal a kapcsolatait, aminek következtében egyre nagyobb szerepet vállal Afganisztán megszállásában.  Amit itt meg kell jegyezni és egy percre se szabad elfelejteni, hogy mindazok az országok, amelyek részt vesznek a naponta bombázott Afganisztán hosszú távú "stabilizációjában" és "rekonstrukciójában", amerikai dollárt, fegyvert és katonai erőt felszabadítva közvetve segédkezet nyújtanak Irak gyarmatosításában és a rezisztenciával való végső leszámolás kíméletlen vérontásában. 

 

Bush elnök legkitartóbb támogatója John Howard ausztrál miniszterelnök a napokban bejelentette a parlamentben, ez nem az az időszak, mikor magára lehetne hagyni az iraki népet, más szóval megfutamodni a (nemes?) feladatok elől. "Ausztrália nem engedelmeskedik semmilyen Irakból visszavonulást proponáló időrendi táblázatnak, mivel Irak  a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem aktív csatamezeje." Howard nyilván komoly üzleti lehetőségek ígéretét tudta kicsikarni az amerikai kormánytól, másképpen nem valószínű, hogy ilyen szolgaian szajkózta volna a szégyentelenül félreinformáló  Bush demagógiát: "Az Irakból való idő előtt távozás destabilizálná a Közép-Keletet,  azon kívül  megkönnyebbülést jelentene és erőt adna az egész világ szélsőséges elemeinek." 

 

(Mintegy párhuzamosan az ausztrál katonaság elnézést kért, amiért fegyveresei agyonlőtték a zöld-övezeti kormányhivatalát éppen elhagyó iraki kereskedelmi miniszter egyik testőrét és a kíséretéből többeket megsebesítettek. Talán a "Közel-Kelet jelenlegi stabilitásának" bizonyítéka lenne, hogy ebből nem lett nemzetközi visszhangú diplomáciai botrány?  Van értelme, vagy illik egyáltalán megkérdezni, mit kerestek idegen fegyveres katonák egy állítólag felszabadított, szuverénné vált ország kormányhivatali épületében?)

 

*1  Az amerikai média többször hangoztatott "szoros" választási küzdelme ellenére az olaszoknak csupán 38,4% szavazott a  Bush-barát Berlusconi koalícióra, míg 61.6%-os többség utasította el. A szavazásra jogosultak 53.6% járult urnákhoz.

 

 

24. írás

 

Június 18.

 

Az utóbbi két hónapban a BBC híradása szerint is felerősödött az afgán rezisztencia, minek következtében a tálibok 2001-es leverése óta a legnagyobb ellenoffenzíva zajlott június 15-17 között Dél-Afganisztánban. A brit hírügynökség "sok" ellenséges halálesetről tudósított (Many killed in Afghan fighting) a koalíciós erők és a velük szemben álló tálibok, al-Kaida fegyveresek, civil gerillák és más nemzetvédelmi erők közötti küzdelmek következtében. (Ugyanakkor a megszállókkal kooperálók közül többen öngyilkos merénylők és útszéli bombák áldozatául estek -- mint például Kandaharban a koalíciós katonai bázisra munkásokat szállító teherautó 10 utasa.)

 

A 16-17-i jelentések szerint legalább 40 afgán ellenálló esett áldozatul a Paktika provinciában folyó harcoknak, míg 3 koalíciós katona vesztette életét - ketten Kunar provinciában egy teherautó felrobbantásának következtében. Ugyanakkor az afgán Kavkaz Center, amely szintén elszánt harcokról tudósít, közli egy US Chopper lelövését is, amelyről a nyugati tudósítók nem tettek említést, és azt állítja, a Kunarban katonákat szállító két teherautóban nem 2, hanem 17 amerikai katona vesztette életét, míg Oruzgon fővárosában, a légi úton bombázott Teren Kotben és környékén 7 amerikai katona esett el a csatározások során.

 

Az elhallgatás, ami Londonban és Washingtonban a dezinformáció egyik gyakran alkalmazott változata, arra vezethető vissza, egyik kormány sem akarja, hogy elterjedjen a köztudatban, a rendíthetetlen függetlenségi vágy következtében ismét két országban és több fronton folyik a megszállás elleni fegyveres harc.  Utoljára június 7-én lőttek le az ellenállók egy amerikai harci repülőgépet és lőttek ki 2 brit tankot.  Az eset közrejátszhatott abban, hogy Tony Blair a nyár folyamán csapaterősítéseket küld Afganisztánba, bár a bevallott emberveszteségük a 300-at meghaladó amerikai veszteséghez viszonyítva még mindig nem magas: összesen 8. A CNN adatai szerint a kanadaiak eddig 16, a spanyolok pedig 17 katonát veszítettek.

 

MÁS és mégsem:

 

Parlamenti nyomásnak engedve nyilvánosságra került és az Observer ma közölni tudta azon külföldiek, köztük amerikai katonai vezetők listáját, akiket az angol külügyminisztérium 2003-ban titokban tüntetett ki -- köztük számos olyan személyt, akik részt vettek az iraki invázióban. Az abban az időben Jack Straw által vezetett minisztérium többek között kitüntetéssel jutalmazta a "Mr. Shock and Awe" néven ismert Tommy Frank generálist, akinek döntő szerepe volt az invázió haditervének kidolgozásában, amely gyilkoló-pusztító-megfélemlítő hatásában felülmúlt minden eddigi civil lakosság elleni támadást -- kivéve a Japán városok elleni II. világháborús atomtámadásokat.

 

A liberális demokrata parlamenti képviselő, Norman Baker, úgy nyilatkozott a három éve sikeresen eltussolt, szégyenteljes kitüntetésekről (üzleti körökből a Bechtel Corporation* milliárdos tulajdonosa, az egyes számú háborús nyerészkedő, Riley Bechtel volt az egyik választott), "Ez azt mutatja, hogy Tony Blair Britanniájában azok számítanak, akiknek hatalma és pénze van és amerikai akcentusa.  Ezek a kitüntetések (tulajdonképpen) azoknak járnának, akik jó munkát végeztek, és akik (valamilyen módon) segítették Britanniát. Ehelyett azok kapták, akik itthon és külföldön egyaránt támogatták Blair rosszul irányzott politizálását."

 

Az iraki rekonstrukciós szerződéseket szabálytalanul, licitálás nélkül elnyerő Bechtel cég irányító bizottságának egyik kulcsembere George Schultz (Ronald Reagan volt külügyminisztere), aki az Observer cikkírója, Antony Barnett szerint mint a Szabadítsd fel Irakot Bizottság elnökségi tagja a nemzetközi törvényeket sértő rezsimváltás leghangosabb forszírozója volt.

 

Addendum:

 

Kabulból 22-én érkező jelentések szerint Nuristan provinciában egyelőre felmérhetetlen, mennyi afgán áldozatot követeltek a légitámadások. (Az USA saját beismerése szerint 4 katonát vesztett.) A Pentagon szerint a túlélő tálibok a déli és keleti provinciákban még mindig aktívak, mi több, a lakosság kitartó támogatását élvezik. Mint közli, továbbra is azért harcolnak, hogy megszabaduljanak a külföldi erőktől és a nyugat által támogatott kormánytól. Csodálatos módon az életüket naponta önként áldozó harcosok és a civil lakosság összefogása sem döbbenti rá Washingtont, de az Európaiakat sem (beleértve az 56-os forradalmat megért Magyarországot), hogy a megszállás nem kívánatos és semmiképpen sem elfogadható az afgán nép számára.

 

Last week, as the Foreign Secretary, Margaret Beckett, was declaring that the withdrawal of British forces from parts of Iraq was evidence of "mission accomplished", the senior British commander in the country disclosed that the security situation in Basra had deteriorated. Lieutenant General Nick Houghton told the Commons defence committee: "There is a worrying amount of violence and murder carried out between rival Shia factions. There is no doubt that it has got worse of late, due to the protracted period of talks to form the government." (Kim Sengupta and Raymond Whitaker: British 'Helpless' as Violence Rises in Southern Iraq Independent/UK)

 

Katonai veszteségekről lásd még itt lejebb a 20. írást.

 

 

23. írás

Június 17.

 

 

A kongresszus szavazást hirdetett meg azt a republikánusok által benyújtott rezolúciót illetően, amely az iraki megszállás folytatása mellett szállt síkra.  A rezolúciót sem nyilvános, sem zártkörű vita nem előzte meg, nem volt lehetőség kiegészítő javaslatokra vagy módosításra. Éppen ezért felháborodott kritikusai Brezsnyev politbűrójához hasonlították a Kapitólium üléstermét, ahonnan a megszállás mielőbbi befejezését sürgető, többször kitüntetett háborús veterán, a demokrata Jack Murtha javaslatát eleve elutasították -- nem kerülhetett szavazásra. Aki a múlt század második felében élt Közép-kelet Európában, ismerősként üdvözölhette a neokonzervatívok által bevezetett "one choice" politikát. Alternatív vélemény, terv, szándék, érdek nincs. Nem létezik. Egyáltalán, jobban belegondolva a nép házának mondható még a People's House?

 

A szenátus 15-én szavazott a megszállást egyre nehezebben viselő iraki nép sorsát illetően, 93-6 arányban a bábkormány általi politikai kontrol és nehézfegyveres sakkban tartás folytatása mellett döntve. Az ellenzéki véleményt Robert Byrd (WV), Edward Kennedy (MA), John Kerry (MA),  Tom Harkin (IA) Barbara Boxer (CA) és Russ Feingold (WI) képviselték. A képviselőház 16-án 256-153 arányban állt ki a Bush-Cheney Közel-Keletet fegyveres erőszakkal átrendező külpolitikája mellett.  A demokraták közül csak 42-en szavaztak a rezolúció mellet, míg 149-en ellene. A jobboldali liberális Ron Paul (TX) és két republikánus, Jim Leach (IA) és Jimmy Duncan (TN) szintén a rezolúció ellen szavaztak.

 

Érdekesség kedvéért érdemes visszagondolni, hogy 2002 októberében a szenátus 77-23 arányban jogosította fel az elnököt, hogy megtámadja Irakot, "amennyiben Szaddám Huszein az ENSZ rezolúció ellenére nem hajlandó beszolgáltatni tömegpusztító fegyvereit". Akkor a képviselőház 296-133 arányban szavazott támogatást. Bush elégedetten nyugtázta, "Amerika egy hangúan nyilatkozott meg." Ekkor még volt lehetőség némi előzetes vitára és a törvényhozók egy kis csoportja élt is a lehetőséggel, túl nyitottnak, túl általánosnak ítélve a rezolúciót és a diplomáciai lehetőségek (halvány) reményében túl korainak. A kocka azonban már el volt vetve és Bush -- kinek a haza és a világbéke védangyalaként, kinek a vérbosszú megtestesítőjeként, kinek az égiek közvetlen küldötteként -- teljhatalmat kapott az Új Világrend  kialakítására.  Mint annakidején nyilatkozta:

 

"A Kongresszus teljesen érthetően megmondta  a nemzetközi közösségnek és az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának, Szaddám Huszein és törvénytelen rezsimje végzetes fenyegetést jelent a régióra, a világra, és az Egyesült Államokra. A semmittevés (tehát) nem áll fent lehetőségként -- a leszerelés kötelező."

 

 

22. írás

Június 7.

 

Az új iraki miniszterelnök mintegy feszültség csökkentő konszolidációs lépésként az elmúlt hétvégén bejelentette 2500 politikai fogoly szabadon bocsátását, ma azonban váratlanul 2000-re csökkentette a számukat. Az ENSZ múlt havi iraki helyzetjelentése szerint 28700 nyilvántartott fogolyról tudnak -- Szaddám Huszein joggal lenne megbotránkozva rajta --, a vidéken elszigetelt lágerekben, titkos börtönökben tartottakról azonban továbbra sincs konkrétan elérhető adat. (Lásd az  Addendumot) Már az is nagy előrelépés azonban ezen a téren, hogy a Council of Europe ma nyilvánosan közölte, megalapozottak a vádak, miszerint a CIA több mint 20 ország szőtte "globális háló" révén szállított terrorista gyanúsítottakat Ázsiától és Észak Európától a Guantanamo-öbölig.

 

Nuri al-Maliki ígéretének megfelelően az  elmúlt napokban szabadon engedték az amerikai-iraki kooperációban üzemeltetett börtönök, többek között a notórius Abu Ghraib első 594 foglyát. Tegnap azonban rendőri egyenruhát viselő (nem szükségképpen a rendőrség kötelékébe tartozó és nem is szükségképpen iraki!) fegyveresek újabb 50 férfit tartóztattak le Bagdad belvárosában, míg a város északi részén 21 civil, többek között 4 vizsgára igyekvő diák lett golyó általi ad hoc kivégzés áldozata. Egyes szunnita politikai csoportok a shíia kontroll alá tartozó belügyminisztériumot vádolják az atrocitásokért, emberrablásért és gyilkosságokért, a többség viszont a megszállókat tartja az eluralkodó káosz minden okának.

 

A konkrétan bizonyított esetek többnyire amerikai visszaélések, erőfitogtatás, túlreagálás, gyakran példát statuáló megtorlások következményei. A hasonló tragédiákkal szemben váratlanul globális közfigyelmet kapott Haditha környéki irtó hadjárat ráirányította a reflektorfényt, milyen tehetetlen a Pentagonnal szemben az új bábkormány. A nemzetközi szinten megbotránkozást keltő eset, amelynek során amerikai katonák 24 ártatlan civilt öltek meg, köztük 4 kisgyereket, még az iraki miniszterelnököt is tiltakozásra késztette: „A Hadithában elkövetett bűntény és mizéria elborzasztó bűncselekmény, amelynek során gyermekek és asszonyok lettek likvidálva.” nyilatkozta a sajtónak, majd hozzátette, a civilek elleni violencia „általános a multinacionális erők körében”, mivel a katonák „sokan nem respektálják a civileket, összetörik a kocsijukat és gyanú vagy puszta sejtés alapján gyilkolnak.”   

 

Az ismert Irak szakértő, Juan Cole, a University of Michigan professzora szerint azonban al-Maliki és kabinetje legfeljebb szóban kritizálhat, de ennél többet nem igen tehet: a kormány nehéz helyzetben van, mivel nincs rá lehetősége, hogy utasítsa az amerikaiakat, távozzanak az országból, vagy hogy megmondja nekik, mit csináljanak, (és mit ne), ugyanakkor valahogy le kell nyugtassa a népet, amely azzal vádolja, megengedi, hogy  az amerikai katonák önhatalmúlag terrorizálják az országot.

 

Nyilván minden olvasónak azonnal szemet szúr Cole megjegyzése -- a kormánynak nincs lehetősége, hogy kiutasítsa az amerikaiakat vagy korlátozza, hogy mit csinálnak --, amely annak bizonysága, a mai politikai helyzet szöges ellentétben áll a háborút megelőzően szabadságról és szuverénitásról tett délibábos washingtoni ígéretekkel. Bár annakidején voltunk egy páran, akik a neokonzervatív ideológia és némi történelmi ismeretek következtében, valamint folyamatos megfigyelésekből, nyilvánvaló jelekből kétségbe vontuk egy beígért „új”, amerikai módra demokratikus Irak létrejöttének lehetőségét --mint ahogy a Szaddám Huszein idejében független, egységes, önálló Irak túlélésének lehetőségét is --, azonban a háborús veszteségek és esztelen pusztítás, a megszállás évei és vele a megosztottság és jövőtlenség kizárja, hogy jóleső elégedettséggel nyugtázzuk: igazunk volt.

 

Az említett sokatmondó jelek közé tartozott az iraki Provizórikus Szövetség  megbízásából tavaly májusban készített felmérés, amely szerint az ország lakosságának csupán 2%-a tekintette felszabadítójának az amerikaiakat. Ennek ismeretében logikus következtetésnek látszott, hogy Washington és London mindent el fog követni, hogy megossza ezt a 98%-os ellenzéket -- aminek során mesterséges káoszt idézett elő és terroristákat, bűnbandákat vádolva polgárháborús állapotot provokált ki.

 

A legfontosabbnak tartott lépés volt, és ez is megvalósítást nyert, hogy amerikai befolyásra olyan alkotmány jöjjön létre, amelyik lehetővé teszi, hogy szükség esetén (mint terrorizmus elleni harc vagy a demokrácia védelme) az Iraqi National Council engedélyezze saját jogkörrel rendelkező idegen csapatok állomásoztatását és katonai bázisok építését az ország területén. Ennek a részleteiben nyilvánosan nem hangoztatott, csak kevesek számára ismert alkotmányos határozatnak következménye a mára legalizált folyamatos megszállás, és az, hogy az iraki kormánynak nincs döntési lehetősége a civileket sújtó tömeggyilkosságok beszüntetésére, még a naponta elkövetett atrocitások kivizsgálására sem.

 

Haditha nem volt elszigetelt egyedi eset és nem is lesz az utolsó. Aaron Glantz a témában Alaa Hassannal közösen publikált cikkének a következő címet adta: Szorozd be a Haditha esetet ezrekkel. „Mindenki ismer a megszállók által ártatlanul megalázott(*1) és legyilkolt embereket.” -- állítja a Bagdadból rendszeresen tudósító Hassan. „A Haditha eset(*2) dühöt vált ki az emberekből,  de (már) nem döbbenti meg őket.”

 

És minket? Megdöbbent még valami is minket? Még mindig feltételezzük, amit a háború kezdetekor, hogy az amerikai katonákat oktalanul vádolják, mert szándékosan nem kínoznának meg senkit, nem ölnének meg gyereket, nyomorék öreget, terhes asszonyt? A Haditha eset kapcsán nem más, mint az új Washingtonba akkreditált iraki nagykövet, Samir Sumadai közölte a nyilvánossággal, tavaly júniusban, tehát 5 hónappal a nagy port kavart esetet megelőzően egy házkutatás során amerikai tengerészgyalogosok megölték az unokaöccsét. A Pentagon nem vonta kétségbe a történteket, de azzal zárta le az ügyet, nem történt „törvénytelen gyilkosság”. Hol történt az eset? Szintén Hadithában.

 

*1 A 62 éves Sheikh Abu Yasin al-Zawit és fiát azért tartóztatták le mert a hámász vezér, Sheik Ahmed Yassin izraeliek általi likvidálását állami terrorizmusnak nevezte. Pénteki ima idején harckocsik és tankok vették körül a mecsetet, ahonnan kijövet azzal az indokkal hurcolták csuklyával a fején az amerikai katonai bázisra: „A fiaddal együtt rossz dolgokat mondtál a koalícióra.”

*2 A Pentagon kezdeti tagadás és félrevezető információk után rákényszerült, hogy újból elővegye az ad acta esetet, miután egy iraki szomszéd videó felvételei rákerültek az Internetre, aminek következtében a média, többek között a Time magazin is foglalkozni kezdett vele.

 

Addendum:

 

Ha lehet egy végzetes és menthetetlen botrányt (a tömeggyilkosságot és eltussolási kísérletét) még tovább fokozni, akkor ez példa rá: al-Malaki fent idézett felháborodásának másnapján, június másodikán a Fehér Ház szóvivője közölte, az amerikai nagykövet, Zalmay Khalilzad azt állítja, hogy al-Maliki szerint a riporterek rosszul idézték. „Ez túl komplikált nekem, hogy megpróbáljam megfejteni.” -- mentegetődzött a szóvivő, mikor újságírók konkrétan tudni akarták, hogy is lettek elferdítve a miniszterelnök szavai. „Egy kicsit faramuci a dolog, így nem akarom teljes értelmezését adni, mivel egy kicsit homályos nekem.” ütötte el a konkretizálásra felszólítást Tony Snow. Ügyetlenül, nem túl meggyőzően hazudik a fiú. A nagy kérdés, vajon az volt a szinte hihetetlennek tűnő feladata, vonja vissza vagy tagadja le al-Maliki a média számos fórumán bejátszott elítélő állásfoglalását? És ha igen, vajon honnan és kitől származott ez az abszurd utasítás?

 

A bábkormány szégyenletes tehetetlenségének és megalázó semmibevételének egyik kirívó példája, hogy  Bush június 14-i villámlátogatásáról még a miniszterelnök sem volt előzőleg informálva.  Al-Maliki mit sem tudott a "vendégségről" 5 perccel a hivatalos találkozót megelőzően.  Ahogy Arthur Silber megjegyezte, "Well, it's not like Iraq is a sovereign nation or anything. Think more along the lines of the imperial governor visiting the far-flunk provinces." (Nos, nem mintha Irak egy szuverén nemzet lenne, vagy valami ilyesmi. (Inkább) vedd úgy, mint mikor a birodalmi kormányzó tesz látogatást távoli provinciákban.)

 

Június végén a következőket közölte az Al Ahram az iraki börtönökről:

 

UNKNOWN JAILS: There are no exact figures on the number of jails and detention camps controlled by occupation authorities. According to a recent Amnesty International report, most "security detainees" are held in one of four American-run facilities: Camp Bukka outside Basra, Abu Ghraib in Baghdad, Camp Cropper in Baghdad and Fort Sousa near Suleimaniya. In addition to these, US forces use the detention facilities of various regiments throughout the country for temporary purposes. British forces hold a number of "security detainees" in a detention facility in the Shoeiba Camp near Basra. Iman Khammas maintains that there are five secret prisons in Iraq on top of the 10 known, of which three are in Baghdad: the notorious Abu Ghraib, Al-Kazimiya and Al-Risafa. On 4 May 2004, Deputy Operations Commander Major General Jeffrey Miller told a press conference that in addition to the three major detention centres operated by the US army there were 13 or 14 smaller camps used for the assessment of detainees. Hajj Ali, director of the Organisation for the Defence of Detainees in Occupation Jails, remarked: "Under Saddam there were 13 prisons. Now there are 36 run by the government and 200 run by the militias. All these have the approval of the American government." According to the report of the US State Department's Democracy and Human Rights Bureau of 6 March 2006, there are 450 detention centres in Iraq. Some of these are administered the Ministry of Interior and others by the Iraqi Ministry of Defence. In addition, there are secret detention centres scattered throughout the country. Kurdish parties also run at least five detention centres outside the official penal system.  (Al Ahram)

 

 

 

21. írás 

 

Június 6.

 

Az este 10 órás hírbeolvasás közben a szalagcsíkon feltűnt egy mondat: Németországból (amerikai) katonai egységeket indítanak útnak Irakba.  Csak ennyi. És mégis mennyi mindenről árulkodott ez az egy rövid mondat. Bár Dick Cheney már tavaly májusban azt mondta, az iraki ellenállás az utolsókat rúgja, és azóta Bush és Rice is többször ígérte, csökkenteni fogják az Irakban  állomásozó katonák számát, néhány jel azonban éppen az ellenkezőjére utal. A napokban olvasható volt, hogy az új erőre kapó rezisztencia ellenére Afganisztánból csapatokat helyeznek át, míg Kuvaitból tartalékos egységeket tesznek át az iraki határvonalon. A haza védelmére szerződött alaszkai nemzetőröket teljesen váratlanul érte a Közel-Keletre irányuló behívásuk, amire a II. világháború óta nem volt példa. A szeptemberben bevonuló magasabb rendfokozatú katonák közül pedig egyesek úgy tudják, ők már egyenesen Iránba lesznek irányítva.

 

Ezt az utóbbi hírt és minden ösztönösen felmerülő aggodalmat valószerűbbé teszi, ha valaki 4 nappal ezelőtt véletlenül olvasta a TheBostonChannel.com délutáni jelentését, amely szerint 400 tagú orvosi és mentőszolgálati egység csomagol és kel napokon belül útra Irakba meghatározatlan időre, de egy évesnél hosszabb szolgálatra. A közlemény szerint ez az első alkalom, hogy a 399th Army Reserve Unit teljes számban, teljes felszereléssel lett szolgálatra rendelve. A 400 tagú egység 75%-a New England lakosa, a többiek 32 más államból csatlakoznak hozzájuk.

 

Míg a képernyőn nap mint nap világterrorizmussal és várható al-Kaida támadással rémisztgetik a nézőket, addig a két legveszélyeztetettebbnek nyilvánított város, New York és Washington terrorizmus elleni védelemre kapott elégtelen keretét még 40%-kal megnyirbálták, most pedig a keleti part legnagyobb, legképzettebb, legjobban felszerelt mobil mentő-  operatív- és intenzív ápoló egységét a Közel-Keletre rendelik.  A CIA tehát biztosra veszi, hogy újabb terrortámadástól hazai földön nem kell tartani (az első megtette az előirányzott, jól hasznosítható hatást), a Közel-Kelet átrendezési terve viszont a kisebb-nagyobb buktatók, botrányok  és növekvő véráldozat ellenére továbbra is folyamatban van.

 

MÁS és mégsem:

 

Június 18:

 

Az utóbbi két hónapban a BBC híradása szerint is felerősödött az afgán rezisztencia, minek következtében a tálibok 2001-es leverése óta a legnagyobb ellenoffenzíva zajlott június 15-17 között Dél-Afganisztánban. A brit hírügynökség "sok" ellenséges halálesetről számolt be, amely a koalíciós erők és a velük szemben álló tálib forradalmárok, al-Kaida fegyveresek, polgári gerillák és más nemzetvédelmi erők közötti küzdelmek következménye volt. (Ugyanakkor a megszállókkal kooperálók közül többen öngyilkos merénylők és útszéli bombák áldozatául estek -- mint Kandaharban a koalíciós katonai bázisra munkásokat szállító teherautó 10 utasa.) A 16-17-i jelentés szerint 40 afgán ellenálló esett áldozatul a Paktika provinciában folyó harcoknak, míg 3 koalíciós katona vesztette életét -- ketten Kunar provinciában egy teherautó felrobbantásának következtében. Az afgán Kavkaz Center, amely szintén elszánt harcokról tudósít, közli egy US Chopper lelövését is, ugyanakkor azt állítja, a Kunarban katonákat szállító két teherautóban nem 2, hanem 17 amerikai katona vesztette életét, míg Oruzgon fővárosában, a bombázott Teren Kotben és környékén 7 amerikai katona esett el a csatározások során. Utoljára június 7-én lőttek le az ellenállók egy amerikai harci repülőgépet és likvidáltak 2 angol tankot.

 

 

20. írás

Május 15.

 

 

Az iraki háború katonai halottainak szabadtéri emlékkiállítása - Washington D. C. (Kuliffay felvétel)

 

 

A háborúpárti, de óvatos duhaj Thomas Friedman 2003 áprilisában, a Szaddám Huszein szobor ledöntésekor azzal a címmel jelentetett meg egy cikket a New York Timesban: Várjunk csak azzal a tapssal.  Az amerikai sajtó azonban diadalmi mámorában ujjongó nyilatkozatokat és híradásokat röptetett világgá, egyben a pacifisták és óvatosságra intők orra alá dörgölve, hogy nem bíztak a gyors, mindent elsöprő győzelemben. A neokonzervatív szimpatizáns Joe Lieberman szenátor sietve javasolta, nyilvánítsák április 9-ét, a szobor meggyalázási napját Irak hivatalos felszabadulási ünnepének -- és úgy is lett.  Mai napig is az. (Ismerős? Annakidején Moszkvából jelölték ki április 4-ét a magyarok felszabadulási ünnepének.)

 

Két héttel a washingtoni neokonok győzelmi indiántánca után Friedman összetalálkozott az egyik törzsfőnökkel, a mindig fölényeskedő, a Közel-Keletet érintően radikális-reményű kommentátor Charles Krauthammerrel, aki gúnyosan megkérdezte, „Még mindig várjunk a tapssal?”

 

Mindenesetre még az óvatos duhaj Friedman sem gondolhatta komolyan   annakidején, hogy a taps, az éljenzés még három évvel később sem lesz aktuális. A Fehér Házban és a Pentagonban ugyan a felszabadítók a maguk állította mérföldkövek elérésekor (Szaddám Huszein kézre kerítése, fiainak és unokájának legyilkolása, alkotmányírás, választások) mindig vállon veregetik, és ünneplik magukat, ilyenkor Friedman is megereszt egy-egy cikket a döntő fordulat bekövetkezéséről, a megszállás elleni küzdelem azonban mind a mai napig tart, a vér tovább folyik, a jövő pedig, ha lehet, még kilátástalanabb.

 

A győzelmi harsonafújások idején egy  Andrew Sullivan nevű publicista nem tudott megállni egy kis öndicséretet, de a méltánylásból a kollégáinak is nagylelkűen juttatott, mikor azt írta: „A fegyveres erőink férfi és női katonái végezték a legkeményebb munkát. De mi mindannyian kivettük a részünket.” Na igen. A média tényleg kivette a részét -- kitett magáért hazugságból, uszításból, ferdítésből, elhallgatásából.  Egyetlen célja, a Bush-Cheney duó hatalmon tartása volt, mint ahogy ma is az és az eszközei semmit se változnak. Az írott és az elektronikus média egyaránt folyamatosan manipulálja a hírszolgáltatást, rejtegeti és elhallgatja az információt és ennek következtében ténylegesen senki se tudja,  hány amerikai katona életét követelte az afgán és mennyit az iraki háborús kaland. Hányan épültek le szellemileg vagy lettek életre szólóan nyomorékok, hányan vetettek véget önkezükkel az életüknek elviselhetetlen bűntudat, kísértő félelmek, a társadalomba és a családba való visszailleszkedés lehetetlensége miatt.  És még kevésbé felmérhető, mennyi afgán és mennyi iraki halottja van a negyedik éve tartó harcoknak.

 

Kép: TÖBB MINT 100,000 IRAKI GYERMEK, ASSZONY ÉS FÉRFI LETT MEGÖLVE IRAK AMERIKAI MEGSZÁLLÁSA ÓTA. 100,000 ember a következő városok teljes lakosságával egyenlő: Erie, Cambridge, Gary, Green bay, Gainesville, Berkeley. (Az iraki háború áldozataira emlékező washingtoni kiállítás egyik feliratos táblája.)

 

Az idei év média taktikája: ha nem említjük, csak elrejtve vagy felében-harmadában közöljük, akkor a háborús veszteségek békája könnyebben lenyelethető. AOL május 12-i (péntek) hírei között az Egyesült Államok és iraki erők 7 elrabolt szunnitát mentettek meg címmel írt cikkének például csak a kisbetűs alcíméből derül ki, hogy előző nap 8 amerikai katona vesztette életét Irakban. Hogy ez ma már mennyire nem hír, mennyire közömbös esemény a közmédia, elsősorban a televízió számára, annak bizonyítéka, hogy az NBC esti fél hetes főhíradója egy szóval se említette, a hét órás CBS hírek pedig csak a folyóba zuhant tankbaleset következtében megfulladt 4 katonáról tett egyetlen mondatban említést. A többi négyről simán elfelejtkezett.

 

A Yahoo News mai (hétfői) internetes közlése szerint az ellenállók ismét lelőttek egy helikoptert, amelynek 2 pilótája életét vesztette. Mint írta, ezzel a hétvégi katonai áldozatok száma 7-re emelkedett. 7-re? A vasárnap esti világhírekben John Siegenthaler csak egyetlen katona elvesztését közölte és természetesen a helikopter tragédiáról még csak szót sem ejtett. Az AP hírügynökség szerint vasárnap két különböző helyszínen 3 katona vesztette életét útszéli bombatámadás következtében, ami sebesülteket is feltételez és nyilván harci járművek megsemmisülését is, amikről azonban most se kaptunk, ahogy soha nem kapunk információt vagy képet.  (A State Department weboldala szerint a hétvégére "legalább" 2,443-ra emelkedett az eddig azonosított katonai áldozatok száma.)

 

Az elmúlt napokban az angolok elleni harc is fellángolt a délen. Basra környékén, szombaton egy útszéli bomba áldozatául esett két szigetországi katona, egy harmadik pedig megsebesült. Az elmúlt héten 6 angol katonát öltek meg és 5-öt sebesítettek meg Dél-Irakban. Május 6-án az irakiak rakétával lelőtték egy helikopterüket, amelyben 4-en vesztették életüket. A bajtársaik mentésére érkező katonákat kővel kezdte dobálni a sikerét petárdákkal ünneplő tömeg, mikor az angolok rájuk lőve 5-öt megöltek, köztük egy gyereket is.  Harminc iraki sebesültet vittek kórházba. 

 

És ezek az itt említett napok nem különböznek a többitől a katonák számára, akiknek 80%-a úgy nyilatkozott, elérkezett az ideje hazajönni. Az év végére be kellene fejezni a küldetést. 20% szerint holnap. A különböző veterán egyesületek, a háborúban elesettek hozzátartozóinak szervezetei, a 9-11-es tragédia során áldozatul esettek családtagjainak szervezete és más civil csoportosulások a vallási alapú American Friends Service Committee ernyője alatt a hétvégén Tágra nyílt szemek címmel doku-kiállítást rendeztek a fővárosi Mallban, a George Washington emlékmű szomszédságában.

 

(Kép: 2437 bakancs  képviseli az elhalálozott katonákat.)

 

A korábban 60 várost megjáró szabadtéri kiállítás az elhunyt katonák névvel és életkorral ellátott bakancsait felsorakoztatva emlékeztetett rá, hogy ez nem az a gyors és vérnélküli háborúcska, nem az az áldozatnélküli "habkönnyű győzelem", aminek a kormány és a média megpróbálja beállítani.  Szükségünk van erre a figyelmeztetésre. Kezdünk elfásulni. Kezdünk beletörődni. Ráadásul a szám elvont fogalom; a  2437-es szám is az, sőt, vér és arc hiányában 2437 ismeretlen halott fiatal feláldozása sem igazán érzékelhető a maga végleges, megbocsáthatatlan tragikumában. Viszont a mindörökre gazdátlanná vált személyes holmik látványa megrendítő módón reális veszteségérzetet, szívfájdalmat és részvétet ébreszt, nyitott szemmel rácsodálkozást a kíméletlen valóságra, aminek nem tulajdonítanak jelentőséget és a saját érdekükben manipulálnak a hatalmon levők. 

 

Ennek egyik jellemző megnyilvánulása, hogy az emlékkiállítással egy időre ütemezték a pár száz méterrel odébb álló Történelmi Múzeum retrospektív kiállítását, amelynek azt a hangzatos címet adták: A SZABADSÁG ÁRA -- AMERIKAIAK  HÁBORÚBAN. Ennél sokkal találóbb lett volna:  AZ OLAJ ÉS TERÜLETSZERZÉS ÁRA -- AMERIKAIAK HÁBORÚBAN.

 

 

A Történelmi Múzeum bejárata a Mall felől  (Kuliffay felvétel)

 

 

"President Bush has barred strangers from the airport when the bodies are returned. The administration fears that the very real image of flag-draped coffins might remind Americans of his ongoing, ill-advised war. The media whose duty it is to inform the citizenry have been forbidden to record images of those coffins bearing U.S. soldiers back from Iraq to Dover Air Force Base. The media have meekly complied -- publishing pictures only by military photographers - as they have with so much else from this Bush White House. (. . .) Meanwhile, those flag-draped coffins continue to slip silently into the hometowns of America. To date, it is the men and women of the military who are being sacrificed upon the altar of a presidency run amok. Tomorrow it might be Congress. Then the press. Then it will be too late." (Les Payne: The War Takes its Toll. Newsday, May 28)

 

Addenda:

 

17-én a 6 órás BBC News közölte, Bagdadban bombatalálat ért egy katonai járművet, aminek során 4 amerikai katona és a tolmácsuk életét vesztette. Az NBC  fél hetes híradója a Bush által propagált új irányzathoz tartva magát -- ne közöljék a közel-keleti rossz híreket, mikor éppen a demokrácia diadalívéhez értünk -- nem tett említést a végzetes eseményről.  Igaz, arról sem, hogy Afganisztánban nagyon elszaporodtak a mártír-robbantások, amelyeknek az elmúlt 2 napban közel 100 halálos áldozata volt, köztük 12 iraki rendőr, egy amerikai katonai kiképző a State Departmenttől és egy angol kapitány. A CBS News ugyan beszámolt az egyre veszélyesebbé váló afgán helyzetről, az angol és az amerikai áldozatokat is megemlítette, viszont ezzel úgy érezte, megtette a magáét és az Irakban áldozatul esett 4 katonát és tolmácsukat egyetlen szóval sem említette.

 

26-án Yusufiyanál az ellenállók lelőttek egy katonai helikoptert (MH-47E Night Stalker, a Chinook továbbfejlesztett változata), amelynek két pilótája életét vesztette; egy közkatona kézigránát támadás áldozata lett.

 

29-én az AP jelentése szerint (sokszor a megszálló csapatoknak szánt) útszéli bombák és gránátok legalább 40 iraki civilt öltek meg, de három különböző helyen 6 kollaboránsnak tekintett rendőrt illetve rendőrhivatalnokot is. Bagdadban tartózkodása idején egy amerikaiakat fegyveresen is támogató törzsi vezetőt, sheik Osama al-Jadaant, testőrét és sofőrjét golyószóróval végezték ki. Szintén Bagdadban, a Tahariyat téren egy amerikai konvojnak szánt kocsi-bomba egy civil iraki életét követelte, míg 9 sérültet juttatott kórházba. Későbbi jelentések szerint több Humvee  is megrongálódott, sőt egy ki is gyulladt. Az esti hírek szerint a robbanás következtében egy angol operatőr és egy szintén angol hangmérnök, valamint egy amerikai katona és egy iraki tolmács is  életét vesztette. A Pentagon hozzátette, hogy ugyanakkor 6 amerikai katona szenvedett sérüléseket. A CBS amerikai riporternőjét, Kimberly Doziert életveszélyes állapotban szállították a németországi Landstuhl Regional Medical Centerbe. A CNN mai, nem hivatalos jelentése szerint legalább 2466-ra emelkedett az Irakban életüket vesztett amerikai katonák száma. Egy útszélen elrejtett bomba 2 angol katona életére tett pontot Basra városában, míg két bajtársuk súlyosan megsérült.

 

30-án a november óta sikeresen elhallgatott Haditha ügy -- ahol amerikai tengerészgyalogosok egy bajtársuk elvesztését megtorlandó 5 órás irtóhadjáratot indítottak a pokolgéprobbanás színhelyének környékén és 24 ártatlan, fegyvertelen civilt gyilkoltak le -- utólag nyilvánosságra kerülve még a Fehér Háztól is figyelmet kapott.  Bush elszólta magát, hogy nem hivatalos csatornán, hanem egy interjú keretében a riportertől hallott a tragédiáról.

 

31-én  Samarrában kórházba szállítás közben amerikai katonák lelőttek egy terhes nőt és idős női rokonát. A világra igyekvő kicsi is életét vesztette. "Isten bosszulja meg őket az amerikaiakon és akik idehozták őket. Számukra nincs a mi életünknek értéke." -- idézte a CNN a terhes nő bátyját, aki sofőrként túlélte a tragédiát. Ezen a napon Bagdadban 40-en vesztették erőszakos módon az életüket. Az országban 22 iraki, köztük az állami tv sportriportere és Mukdadija város kormányzója esett golyók áldozatának. A Pentagon negyedévi jelentése szerint az elmúlt három hónap 2 éve a legmagasabb számú iraki veszteséget regisztrálta. Szintén a mai napon egy amerikai katona is életét vesztette -- a CNN szerint ezzel 2464-re növelve az elesettek számát, holott már 2 nappal ezelőtt a saját jelentése szerint is legalább 2466 volt az áldozati szám.  (A Pentagon mai halotti jelentése: 2471 fő) Az iraki miniszterelnök, Nuri al-Maliki belügyi és belbiztonsági miniszterek hiányában egyszemélyi hatalomként ("strong man"? autokrata vagy diktátor?) 1 hónapra szóló sürgősségi állapotot, esténkénti kijárási tilalmat és hatósági razziákat rendelt el az angol megszállást és atrocitásokat egyre nehezebben tűrő Basra városában.

 

Vonatkozó téma, adatok: Lapszemlék, 2005. II. félév, 29., 15. és 5. cikk 2006. I. félév, 5. írás;

 

19. írás

Május 8.

 

Minden politika.  Vagy mégsem? Áprilisban „éppen arra jártam”, mikor Magyarország végsőkig felfokozott választási lázban égett, megosztottan, kétségbeesetten, ellenségesen. Anyagiak, külföldi támogatottság és belső média lehetőség szempontjából valójában egyenlőtlen küzdelem folyt a FIDESZ rovására, ami nem csak a párt követőiben, de a velük szimpatizánsok és az ország katasztrófa felé sodródó helyzetét reálisan felmérő pártatlanok százezreiben is a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzetét keltette.

 

Az ilyenkor eluralkodó pesszimizmus és a csüggedés elleni legjobb orvosság, mondhatnánk a túlélés elixírje lehet egy-egy kitűzött feladatra koncentrálás. Talán azért tudott ez a maroknyi nép minden időkben túlélni, mert mindig voltak közte kitartóan elszánt egyének, akik nemes célok érdekében hasonlóan nehéz időkben vasidegekkel, rendíthetetlen felelősségtudattal tették a dolgukat.  Nem csak a mindennapi személyes jellegű dolgukat. Számukra az nem volt elég. Ők a privát idejükből, kiváló szellemükből és energiájukból áldoztak a közösségért, az értékes tradíciók védelméért, a magyarság tudat és élménye generációs továbbadásáért. Ennek az ősidőkből átöröklött belső tűznek mai lobbanása a térkompozícióba illesztett Himnusz szobor létrejötte, amelynek felállítására a Budakeszi Szarvas téren került sor.

 

Az alkotás társadalmi összefogás, önzetlen lelkesedés, díjazott tehetség, privát adakozás, elismerésre méltó szakértelem és a nagyjainknak kijáró tiszteletadás eredményeképpen gazdagítja az ország és egyben a világmagyarság szellemi örökségét -- mesterséges határvonalaktól, geográfiai távolságtól, pártállástól, társadalmi és vallási hovatartozástól függetlenül.

 

Én magam ott jártamkor csak a négy és fél méter magas szobor kompozíció kibontakozó állapotában is monumentális hatásában gyönyörködhettem. Azóta, május első hétvégén megtörtént az avatás nagy stílűen rendezett, országos figyelmet kiváltó ünnepsége. „Ez az alkotás nem illusztráció, hanem ami a nemzeti imádságunk által bennem megfogalmazódott, ami általa belőlem kiszakadt.” nyilatkozta a szobor alkotója. Elsősorban a nyáron Magyarországra látogató Olvasóimnak, akikhez talán nem jutott el a híre, szeretném figyelmébe ajánlani az élmény lehetőséget, amit V. Majzik Mária varázslatos művészi alkotásának megtekintése, történelmi múltunkban gyökerező üzenetének befogadása szerezhet.

 

Részletek a sajtótájékoztató anyagából:

 

A Himnusz-szobor története

 

 

A Himnusz-szobor terve 2004. tavaszán fogalmazódott meg, azt követően rövidesen megszületett papíron a vázlat, majd az agyagból formázott alkotás makettje Budakeszin.

 

Dr. Vágó Zsuzsanna ügyvédnő kezdeményezésére 2004. decemberében létrejött a  PSZÜART, A lélek művészete Közhasznú Alapítvány.  Az Alapítvány V. Majzik Mária munkásságát támogatandó, aktuálisan a Himnusz szobor megvalósítását tűzte ki céljául. Jótékonysági hangversenysorozatot indítottak Budapesten, de a tovább lépéshez országos támogatottságot kellett kivívni. 2005. októberétől a kuratórium elnöke tisztségét átadta dr. Hargitay Andrásnak. Ez a változás új lendületet adott a szervezési munkákhoz. A mintegy 45 millió forintos „beruházás” költségeit az ország lakosságának adományaiból kell fedezniük, hiszen az Alapítvány az alkotó művésszel a kezdetektől azon az állásponton van, hogy a Himnusz pártoktól, vallási hovatartozástól független, a politikán felül áll.

 

 A Budakeszi Önkormányzat az Alapítvány rendelkezésére bocsátotta Budakeszi Szarvas terét, és ettől kezdve Nagy Attila Gábor építész tervei alapján, Móczár Gábor mérnök műszaki koordináló munkájával megkezdődött a Himnusz szobor elhelyezésével kapcsolatos engedélyeztetési, kiviteleztetési eljárás. A szobor fővédnöke Jókai Anna lett.

 

2006. februárjában az események lehetővé tették a munkálatok megkezdését. Napjainkra a tér kész az alkotás fogadására. Készen áll a háromlépcsős körpódium, amelyen egy újabb háromlépcsős téglalap alapú pódiumon épülőben van a hétboltíves építmény. A Reneszánsz Rt. a napokban építi fel a boltíveket süttői kőből, melynek középső boltíves falára kerül majd az alkotás bronzból, amelyet a Hősök tere szoborcsoportjának felújítója, a Szabó Öntészeti Kft. kivitelez. Az avatás díszünnepsége és a kapcsolódó rendezvények szervezésének felelősségét az Ihrig Péter vezette Compexpo Kft. vállalta.

 

Gondolatok

 

          Minden nép ragaszkodik a történelméhez.

            Amikor Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én belépett a szegényes falusi kúria dolgozószobájába, és végigpillantva kedvelt klasszikus auktorai, a görög és latin írók műveivel zsúfolt könyvespolcán leült íróasztalához és papírra vetette hónapok óta kínlódva szült versét, a Himnuszt, nemcsak egy páratlanul szép költeménnyel ajándékozta meg a magyarokat. A történelmet, a történelmüket látják, értik, élik másképpen a magyarok 1823. január 22. óta.

            Erkel Ferenc 1844-ben írt dallamot a vers szövegére, azóta e költemény a magyarok nemzeti himnusza. Bocsánatért esedezés a múltban elkövetett bűnökért, segítségért könyörgés a mindenkori jelen idő becsületes megélni tudásáért, reménykedő fohász a jobb, boldogabb jövőért.

            A Himnusz, Kölcsey Ferenc verse, Erkel Ferenc muzsikája minden magyar ember közös imája. E közös ima a bizonyságtétel: a magyarok őrzik értékes múltjuk emlékét, vigyázó szemmel figyelik a jelent és tudnak, mernek álmodni a jövőről.

            Betonba, kőbe, bronzba álmodott szavak, dallamok: V. Majzik Mária alkotása, a Budapest kapujában, Budakeszi határában 2006. május 7-én felavatásra kerülő Himnusz-szobor ezer éves múltunkat idéző emlékmű, jelenkori gondjainkkal szembesítő kegyhely, jövő álmainkat koronázó diadalív. A szoborba épített harangok zúgását hallgatva az elkövetkező években, évtizedekben ide zarándokoló magyarok a 19. századi költő szavait morzsolva magukban – Isten, áldd meg a magyart! –, a 20. századi költő szavaival vallatva lelkiismeretüket – Mit ér az ember, ha magyar? –, 21. századi polgárként néznek szembe vállalt múlttal, megharcolt jelennel, álmodott jövővel.

 

                                                                                                            Szigethy Gábor

 

18. írás

Március 25.

 

 

Mikor az evangélista Billy Graham lányát meginterjúvolta az Early Show,  a riporternek a Katrina hurrikán tragédiái kapcsán feltett kérdésére, hogy engedhette Isten ezt megtörténni?, Anne Graham a következőt válaszolta:  

 

"Azt hiszem, Isten mélyen szomorú emiatt, éppen annyira, mint mi, de évek óta azt mondjuk Istennek, hogy távozzon az iskoláinkból, távozzon a kormányunkból, távozzon az életünkből. És ő, lévén egy gentleman, szerintem csendesen kihátrált. Hogy is várhatjuk el Istentől, hogy áldását adja ránk és védelmezőnk legyen, mikor azt követeljük tőle, hogy hagyjon békén?”

 

Ha eddig nem, most megtudhattuk, a Graham család „úriember” istene(*) sértődékeny és az ebből fakadó bosszúja: ha okoskodsz, magadra vess. Se áldás, se irgalom. De miért megint az ország legvallásosabb és legelmaradottabb, legszegényebb, legjövőtlenebb részén demonstrálta az orrfelhúzását? Miért éppen a bibliás, sok templomos, buzgón hallelújázó, gondolkodás és feltételek nélkül hívő fundamentalisták köreiben hagyta leginkább aratni a halált? Ez persze csak retorikai kérdés. Az embernek semmi kedve nem lenne Anne Graham vagy a kedves papa erre vonatkozó bölcselkedését meghallgatni, akik szerint nyilvánvalóan természetes, hogy egyébként végtelen kegyelműnek tartott istenük hiú sértődöttségében részvétlen, és ha éppen olyan napja van, ártatlan gyermekeket is kegyetlenül büntet.

 

A Katrina hurrikán után 6 hónappal még mindig találnak emberi maradványokat a romok alatt,  az árvák még mindig sírdogálnak, 2-3 ezer eltűntről továbbra semtudnak a hatóságok semmit, és még mindig vannak beazonosítatlan halottak a hullaházakban. . . Egy beszámolóban megemlítették, a fogsor szerinti azonosítás New Orleansban nem túl eredményes. Az áldozatok közül sokan soha nem jártak fogorvosnál.

 

* Robert Anton Wilson 1959-ben a Realist-ban  Isten értelmezései  (The Semantics of God) címmel publikált cikkében a következőképpen ír a témáról: "A hívő jobban teszi, ha szembenézve önmagával felteszi az egyenes kérdést: Elhiszem szó szerint, hogy "Istennek" hímvesszője van?  Ha a válasz nem, akkor az egyetlen logikus dolognak tűnik ejteni ezt a nevetséges gyakorlatot, amelynek során Istenre mint hímnemű lényre utalunk."  

 

A Katrina hurrikán kapcsán lásd még: Lapszemlék 2005. II. félév, 11, 10 és 8. írás

 

 

17. írás

Március 19.

 

 

 Vatikáni jelentés szerint március közepén megjelent II. János Pál pápa háziorvosának könyve „Engedjetek elmenni” címmel. Dr. Renato Buzzonetti  szerint tavaly április másodikán két órával kómába esését megelőzően a pápa utolsó szavaiként azt suttogta, "engedjetek Atyám házához menni!". És engedték. Semmit sem csináltak, hogy kicsit hosszabban itt tartsák a földön. Nem érdekes? Nem bizarr és enyhén szólva ellentmondásos sztori?

 

A könyv rövid ismertetése szerint a Pápa egészségi állapota április 1-én sokkal rosszabbra fordult. Ahelyett, hogy kórházba vitték volna, ahol szakorvosok az életmentéshez szükséges gépekkel meghosszabbították volna az életét, a privát lakosztályában lengyel prelátusok és apácák „intenzív imádsággal” tartották benne a lelket. Mint tudjuk, ez nem sokat ér(*1) -- így aztán az éjszaka folyamán a Pápa állapota „feltartóztathatatlanul” tovább romlott. Ennek ellenére következő reggel sem jutott eszébe senkinek (?), hogy meg kéne menteni az öreget. Az utcán félholtan talált AIDS-es kábítósért többet tesznek az ingyen kórházban, mint érte tettek.

 

Ez azért is nagyon furcsa, mivel köztudott, hogy a pápa egész élete folyamán az erőszakos és kíméletlen életben tartás híve volt. Emlékezzünk csak vissza a hírhedt Terry Schavo ügyre, ahol személyesen kiállt egy agyzsugorban szenvedő, vak, élettani funkcióit kontrollálni képtelen, több mint egy évtizede teljesen öntudatlan nő életének mesterséges prolongálása mellett. A Vatikán, mint tudjuk, az élethez való jog híveként megrögzötten a vegetatív életben tartás zajos hirdetője -- kivéve II. János Pál esetében. XVI. Benedek pápa az eutanázia minden formáját halálos bűnnek, a homoszexualitáshoz hasonlóan a "belső gonoszság" megnyilvánulásának tartja -- éppen csak az elődje esetében nem. Mint annyiszor,  az egyházi  hipokrízis ebben az esetben is szúrós szögként bújik ki a zsákból.

 

Na persze az is lehet, hogy azon a bizonyos utolsó napon a Pápa életösztönétől diktálva éppen a Buzzonetti által idézett szavak ellenkezőjeként azt nyöszörögte, mentsetek meg, SEGÍTSÉG!, amit a körülötte buzgón zsolozsmázók igyekeztek nem meghallani.  Az egyház érdeke végül is, hogy a trónutódlás minél előbb megtörténjen.  Egy kórházi ágyon hónapokig vegetatív állapotban nyüglődő pelenkázott pápa, akiért hiába imádkozik a papság és a fél világ, nem kelt túl jó benyomást; többeket rádöbbenthet, hogy csodavárásuk hiábavaló, siránkozó könyörgésük pedig fabatkát sem ér.

 

Az sem lehetetlen, hogy a Pápa végső megvilágosodásában ugyanazt suttogta, amit a cserbenhagyott Jézus, Eloi, Eloi, lamma szabaktáni? Miért is ne? Az utolsó pillanatban sokan rettegő, esendő, kétségbeesett lényekké válnak. Ez nem szégyen. De hogy végül is valójában mi történt a pápai lakosztályban, azt soha nem fogjuk megtudni -- legkevésbé Buzzonetti könyvéből. A Vatikán visszaélésektől és botrányoktól hemzsegő krónikáiból viszont kiderül, bizony megtörtént, hogy az útban levő szenilis, beteg pápát mentés helyett egy kis méreggel vagy tollpárnával szépen átsegítették az angyalok birodalmába. Ez persze az a végső lépés, amit kórházban sokkal nehezebb, a mai bekamerázott világban pedig különösen kockázatos megtenni.

 

Mindenestre nem megalapozatlan feltételezés, hogy ezért, vagyis minden eshetőségre felkészülve tartották a józan ítélet ellenére saját lakosztályában a húgyvezeték fertőzés következtében egyre súlyosabb szív és vese elégtelenséggel küszködő Pápát. A kómás állapotban való életben tartásáról, mint ahogy a későbbiek folyamán újjáélesztéséről szó sem volt. Ez politikai okokból talán érthető is. Na de az egyházi tanítás szempontjából? Az isteni elrendelésnek való engedelmesség szempontjából? Nem megdöbbentő, hogy az „élet szentségének” tiszteletét éppen a legfőbb egyházi méltóságok vették semmibe?

 

Amennyiben a végrehajtó egyházi funkcionáriusok szemében nem volt bűn, hanem elfogadható volt a pápai önrendelkezés joga -- amelynek jelmondata „Engedjetek Atyám házához menni!” --, akkor attól a perctől fogva a híveknek sem szabadna tovább tiltani, hogy mikor elérkezettnek érzik az időt, a felesleges szenvedéstől és maró bűntudattól megkímélve, maradék  emberi méltóságuk birtokában ugyanezt tehessék.

 

"Prayers offered by strangers had no effect on the recovery of people who were undergoing heart surgery, a large and long-awaited study has found. And patients who knew they were being prayed for had a higher rate of post-operative complications like abnormal heart rhythms, perhaps because of the expectations the prayers created, the researchers suggested. Because it is the most scientifically rigorous investigation of whether prayer can heal illness, the study, begun almost a decade ago and involving more than 1,800 patients, has for years been the subject of speculation." (New York Times, March 31, 2006)

   

 

 

16. írás

Március 13.

 

 

A Free Inquiry február-márciusi száma Szabad Irak címmel közölt írásában a szerző, James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófia professzora és 24 könyv szerzője kiáll amellett, hogy az Államoknak mielőbb el kell hagyni Irakot annak érdekében, hogy a különböző frakciók ismét együtt tudjanak működni. Mint mondja, a szunniták és shiíták korábban nagyon hatásoson tudtak kooperálni a külső ellenség ellen, amire ismét számítani lehet, ha a csapataink kivonásával lehetőséget adunk nekik. Ami a cikk leglényegesebb állítása, annál is inkább, mivel a médiában egyértelműen elhallgatott, hogy „bizonyítékok vannak rá, a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj princípiumra alapozottan.” Erre egyébként, átmeneti értetlenkedés után az irakiak is rá jöttek, aminek következtében a különböző vallási vezetők közös Amerika elleni tüntetéseket szerveztek.

 

CUI PRODEST? Kinek az érdeke? Ennek kell minden váratlan politikai fordulat esetén a fő kérdésének lenni. Minden megmagyarázhatatlan gyilkosság és pusztítás, minden rendkívüli esemény kapcsán. Cui prodest? Allah templomainak lerombolása, a vallási felekezetek egymásnak uszítása, a gazdaság teljes lebénítása, a gyerekek tízezreinek árvává tétele nem lehet az irakiak érdeke, mint ahogy a libanoniak és szírek (sikertelen) összeugratása, az afgánok és pakisztániak, az indiaiak és pakisztániak, vagy a latin amerikai országok egymás elleni kijátszása sem a helyi lakosság érdeke.

 

A televízión mondta egy iraki járókelő, Szaddám Huszein idején soha nem számított, ki milyen vallásúnak vagy etnikumnak vallotta magát(*1), és fogalmuk sincs róla, most miért történik, ami történik. Kik küldik rájuk az iraki katonai egyenruhás kommandókat és a fekete öltözékű álarcos halálbrigádokat?(*2) A válasz egyszerű: akik el akarják terelni a figyelmet az állandó amerikai támaszpontok építéséről, a választási csalásról(*3) a külföldi érdekeket szolgáló alkotmányról és kereskedelmi egyezményekről, az ország feldarabolási tervéről, a 100 ezret már messze meghaladó civil iraki áldozatról, a gazdaságromboló privatizációról, az olajérdekeltségek idegeneknek való átjátszásáról. És mi lehet tökéletesebb recept a figyelem elterelésére, mint egy vérrel kiprovokált káosz vagy akár egy polgárháború?

Akik még mindig a „felszabadítás” és „demokrácia terjesztés” halványlila illúziójában ringatják magukat a harmadik éve megszállt és folyamatosan lőtt és bombázott Afganisztánt, illetve Irakot illetően, jobban teszik, ha elgondolkodnak a következő statisztikán: egy meggazdagodási forrással (természeti kincs, nyersanyag) nem rendelkező ország esélye egy 5 éven belüli polgárháborúra 1 a 100-hoz.   A meggazdagodáshoz szükséges nyersanyag készlettel rendelkező ország esélye viszont 1 az 5-höz.  

*1  This is something new in Iraq, a break with history that many Sunnis and Shias are reluctant to acknowledge. I have heard people pour scorn on television news broadcasts warning of a sectarian war and point instead to the large number of mixed marriages in Iraq, said to account for almost 50 per cent of the population. In addition, they say, the religious leadership of both the Sunnis and Shias are working to calm their supporters and create harmony. Certainly many cross-community bonds survive. A prominent Shia woman, who served as a minister in the interim government of Iyad Alawi, told me she has five sisters and that four of them are married to Sunnis, as is she. She impressed on me how impossible it would be for her sisters to turn against their husbands and children, just because they came from a different branch of Islam. She felt this was the case for the many others across the country who have married into a different sect. (Zaki Chehab: They Ask, We ask: Was it Worse Under Saddam?)

*2  Egy iráni terorista csoport, a Mujahideen-e Khalq, (M.E.K.) de zsidó és kurd csoportok és más "arabul rosszul beszélők" is hajlandók fegyveres proxiként dolgozni, akár a Washington számára nem kívánatos elemeket likvidálni a CIA megbízásából, míg a New Yorker szerint a M.E.K. politikai szárnya, az N.C.R.I. (kellőképpen zavarossá téve a vizet, A Szerk.) Irán ellenes izraeli kémjelentéseket továbbít a Pentagonnak és a Fehér Háznak. A trükk ismerős. Izrael ugyanígy használt közvetítőként bizonyos iraki emigráns szervezeteket a mezopotámiai háború kirobbantásához. Bár ezek a másodkézből kapott kémjelentések és információk szinte kivétel nélkül hazugságnak vagy kitalációnak bizonyultak, Washington nem indított vizsgálatot miatta és még kevésbé akarta kideríteni az eredeti forrást, szigorúan Karl Rove ideájához tartva magát: "We create our own reality."

*3 The Program on International Policy Attitudes and reported in the Washington Times on February 1 found that only five percent of Sunni Arabs approved of the December 15, 2005 elections, 92 percent thought that the new government was illegitimate.

 

15. írás

Március 11.

 

Idén januárban a Jelenidő rovatban Latin-amerikai balra át címmel hosszabb cikket közöltünk arról a Dél-Amerikán végig söprő társadalmi és politikai változásról, amely elsősorban a Bush külpolitika és gazdaságpolitika kudarcának következménye. És most mi történt? Venezuela, Argentína, Bolívia, Peru és Paraguay után Chile is -- 53,5%-os bizalommal -- szocialista elnököt választott.

 

Michelle Bachelet, az első női elnök a mai nappal letette a hivatalos esküt a kongresszusi csarnokban. A gyermekorvosi képesítéssel rendelkező politikus -- az előző szocialista kormányban 3 éven keresztül volt hadügyminiszter -- nyilvánosan agnosztikusnak vallja magát és három gyermek anyjaként a férjétől elváltan él. A formális beavatáson 120 ország képviselője volt jelen, köztük 30 külföldi államfő, számos diplomata és más prominens személy, többek között Condoleezza Rice is. (Az amerikai külügyminiszter ahelyett, hogy a spontán alkalmat kihasználva diplomáciai megbeszélést folytatott volna a szintén jelenlevő Hugo Chávezzel, a tőle lassan megszokottá váló korlátoltsággal tüntetően elzárkózott előle.)(*1)  

 

A történelem forgandóságának iróniája, hogy Bachelet annak az Alberto Bacheletnek a lánya, aki a meggyilkolt szocialista elnök, Salvador Allende egykori tanácsadója volt.  A Washington által támogatott puccsista Pinochet idejében Michelle Bachelet és mindkét szülője a hírhedt katonai börtön, a Villa Goimaldi lakója volt és a vallatások során kínzásokat szenvedett el; ennek következtében az apja 6 hónappal elfogása után meghalt, a két nő viszont szabadulása után Ausztráliába, majd onnan Kelet-Németországba emigrált. 

 

Bachelet megválasztása személyes népszerűségén túlmenően annak köszönhető, népe felemelésének érdekében elődje, a szintén szocialista Ricardo Lagos sikeres gazdaságpolitikájának folytatását ígérte. A nemzetközi média persze nem csak az ország, de az egész déli kontinens politikai önállósodása miatt drukkolt ellene. A Spiegel online riporterének rákérdezésére, együtt szándékozik-e majd dolgozni a magát a „jó tengelyéhez” soroló Chávezzel(*2) Bachelet a politikusoktól megszokott körmönfont mellébeszélés helyett nyíltan kimondta: „Bárkivel együtt akarok dolgozni, aki a Latin-Amerika elleni valódi fenyegetés, a széleskörű szegénység ellen harcol, és az ellen a tény ellen, hogy rengeteg kiszolgáltatott ember, különösen a nők és a gyermekek nem kapják meg a haladásból őket megillető részesedést.”

 

Ez a válasz aligha értelmezhető másnak, mint határozott igennek. Bachelet  asszony számára nyilván nem ismeretlen Nelson Mandela életfilozófiáját, ha békét akarsz kötni az ellenségeddel, össze kell dolgoznod vele -- azt követően a partnereddé válik. A pozíciójához felnőni képtelen Rice viszont továbbra is primadonnáskodik, amivel csak mélyíti a déli féltekén amúgy is elmélyült USA-ellenességet. Ha erre, mint lényegtelenségre csak legyint is a külügyminiszter asszony, azt a jelentős tényt azonban nem hessegetheti lekicsinylően el, hogy Bachelet Latin-Amerika „valódi fenyegetésének” nem a Washingtonban szinte kötelezően culprittá nyilvánított terrorizmust tartja, hanem a népét sújtó nyomort és egyenlőtlenséget.  Ez a gondolat nagyon veszélyessé válhat, ha terjedni kezd.

 

*1  Csak pár nappal Rice-ra vonatkozó kritikánk megtétele után - amiért nem hajlandó az ellenfélként éppen megbélyegzett politikai ellenfeleivel tárgyalni - korábbi megbízható helyettese, majd utódja, Stephen Hadley azt találta mondani – és semmi híre, hogy bambán részeg lett volna: „A preferenciánk (mármint a Bush adminisztrációé) hogy diplomáciai úton cselekedjünk, barátokkal és szövetségesekkel együttműködve. Ez a preferenciánk. Ez a gyakorlatunk.”

 *2  "Az az érzésem, ha Chavez sikeres lesz Venezuelában -- nagy "ha" a helyi korrupció, szegénység és bűnözés országában, (ráadásul) az amerikai szuperhatalom hátsó udvarában -- akkor a gazdasági rendszere végül is sokkal inkább úgy fog kinézni, mint Svédország, nem mint Kuba.  Ami nem vitatható, hogy a szegények reményt találtak a Chavez adminisztrációban -- aminek következtében a legnépszerűbb elnök a féltekénken." (Jeff Cohen: Go to Venezuela, You Idiot, June, 2006)

 

A témához kapcsolódó cikk: Latin balra át

 

 

14. írás

Március 4.

 

AZ UNIVERZÁLIS ÁMÍTÁS IDEJÉN AZ IGAZSÁG KÖZLÉSE FORRADALMI CSELEKEDET

                                                                                                                           (George Orwell)

 

 

 

Tegnap a könyvesbolt folyóirat polcán a Newsweek és a Time magazin társaságában váratlan és megdöbbentő volt hirtelen szembetalálkoznom a HARPER’S Magazin virító piros címlapján a vastag betűs felirattal, IMPEACH HIM. Alatta a vezető cikk hírdetése: Lewis H. Lapham George W. Bush rendkívül súlyos bűncselekményeiről. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és azt mondogattam magamban, micsoda rendkívüli pillanata ez a média és közvetve az Államok történelmének, mikor valaki egy viharfelhőktől egyre inkább elsötétedő korszakban mindent vállalva és mindenre elszántan címlapra tette, amit kimondani, pláne leírni eddig csak kevesen mertek: Bush törvénytelenségeit ki kell vizsgálni, mert felelősséggel tartozik értük.

 

Ehhez tudni kell, hogy az elnök elleni bizalmatlansági indítványozásra -- impeachmentre -- felszólítás kizárólag az államellenes bűntényekre vonatkozik, mint például háború indítása a kongresszus végső jóváhagyása nélkül, az alkotmány megszegése, államtitkok vagy stratégiai tervek külföldi hatalomnak való kiszolgáltatása és egyéb konspirációs tevékenység vagy az állampolgári és nemzetközi emberi jogokat védő törvények titkos megszegése. Helyben vagyunk. 

 

A tekintélyes társadalompolitikai és kulturális periodika márciusi száma 9 oldalas esszéjét nem más, mint a főszerkesztő írta, aki azt fejtegeti, hogy az Egyesült Államok képtelen továbbra is megengedni magának George W. Bush több síkon is törvénytelenségeket elkövető és kudarcot vallott elnökségét. Lapham nyitó idézetként Kurt Tucholskyra hivatkozik, aki azt írta, egy ország nem csak az, amit tesz -- de az is, amivel kiegyezik, amit tolerál. Ez a régi „vétkesek közt cinkos aki néma” ideára visszavezethető megállapítás valójában mindenkit kollaboránsnak ítél, aki egy jogtalan háború közepette másodszor is megszavazta Busht, és aki meg sem próbált a maga jelentéktelen módján tenni valamit, amivel kifejezésre juttatta volna tiltakozását.

 

Lapham annak bizonyítására, hogy a Bush adminisztráció nem ismeri el a parlamentáris kormányzást mutatja be virtuális bizalmatlansági indítványának jogi álláspontját. Célja éppen ennek a hatalomra jutott neokonzervatív nézetnek az ellehetetlenítése annak révén, hogy rávilágít az országos érdekek elleni súlyos visszaélésekre, amelyek felelősségre vonás híján csak szaporodni fognak. Lapham végkövetkeztetése és bátor kiállása jelentőségében a vietnami háború befejezését felvető Walter Cronkite(*1) véleményéhez hasonlítható: „A kongresszus dolga, hogy megakadályozza az elnököt olyan további károk okozásától, amelyeket eddig tett az Egyesült Államok népe, érdekeik, egészségük, jólétük, biztonságuk, jó nevük és reputációjuk ellen -- hogy fertőtlenítse a sebeket, és megállítsa a pénz, butaság és vér további áradását.”

 

    *1 A CBS tv állomás nemzetközi híreinek közel 25 évig nagy tekintélyű közlője, Walter Cronkite riportereknek kijelentette, „Meggyőződésem, itt az idő kivonulni (Irakból).”  A 89 éves korára legendás hírűvé lett tv zsurnaliszta és politikai elemző, akit a maga idejében „Amerika legmegbízhatóbb emberének” tartottak, annak köszönheti mai napig is tartó tekintélyét, hogy egy 1968-as dokumentumfilmben, amelyet vietnámi látogatását követően készített  megnyerhetetlennek minősítette a vietnami háborút és azonnali kivonulást javasolt. A főnöke le akarta beszélni róla, hogy ezt nyilvánosan közölje, de nem hagyta magát. Komoly bátorság kellett hozzá azokban a háborús időkben, mikor az FBI mindenkit figyeltetett és bárkit letartóztathatott. Ráadásul Cronkite véleményének komoly súlya volt. David Bauder, az AP televíziós írója visszaidézi a korabeli elnök, Lyndon Johnson kétségbeesett következtetését a hír kapcsán: „Ha elvesztettem Cronkite-ot, elvesztettem  Amerikát.” (Empiria Magazin, Lapszemlék, 2006 I. félév, 4. írás)

 

MÁS és mégsem: Az American Civil Liberties Union (ACLU) a polgárjogok védelmében egész oldalas felszólítást tett közzé arra biztatva olvasóit, telefonáljanak a Fehér Házba -- (202) 456-1414 -- és tiltakozzanak ellene, hogy a Bush adminisztráció illegálisan kémkedik az amerikai lakosság ellen. A felszólítást a néhai Nixon elnök és Bush arcképe kísérte. Nixon képe mellett a következő olvasható:     HAZUDOTT AZ AMERIKAI NÉPNEK ÉS MEGSZEGTE A TÖRVÉNYT. Bush képe mellett csak annyi: Ő IS.

 

 

 

 

13. írás

Március 2.

 

A Gallup/CNN/USAToday közös felmérése megerősítette a Bush politika 11. írásunkban közzétett népszerűtlenségi adatait. A leglényegesebb részadatok szerint 64% nem ért egyet Bush Irak-politikájával és csak 35% támogatja. (Érthetetlen módon még mindig csak 55% realizálta, hogy az iraki háború indítása maga "tévedés" volt.) 38% az amerikai csapatok egy részének visszavonását várja el, míg 27% teljes visszavonulást akar, méghozzás 2:1 arányban azonnali kezdettel.  Ami a legmegdöbbentőbb, hogy csak másfél évvel a választások után 59% szerint Bush a továbbiakban nem képes az effektív kormányzásra -- és ez az az ember, akiben a "katonáinkat támogató", homofóbikus, Jézus-váró tömegek még mindig jobban bíztak, mint John Kerryben.

 

 

 

12. írás

Február 28.

 

 

Az Agence France-Presses egyik korábbi londoni jelentése szerint George Clooney a BBC Newsnight című műsorának adott interjúja során kijelentette, büszke, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika megkérdőjelezése miatt hazafiatlannak nevezték.

 

Mint mondta, eredetileg irritálóan nehéz volt elviselnie, hogy az iraki háborúellenessége miatt mint „hazaárulót” támadták, ennek ellenére elismerte a másik oldal jogát a szabad véleménynyilvánításhoz. (Ez a toleráns hozzáállás, mint tudjuk, nem jellemzi az ellenzéki értelmiséget támadó szélső-jobboldali kritikusokat.) Clooney véleménye szerint ”Fontos a történelem jó oldalán állni. Azt akarom, hogy azt mondhassam, bojkottálták a filmjeimet. Azt akarom, hogy azt mondhassam, egy magazin címlapján „árulónak” neveztek. Büszke vagyok rá, mint egy becsület-érdemrendre, mivel ez akkor történt, mikor nehéz volt megtenni”.

 

Mikor nehéz, kockázatos és hálátlan feladat volt a hivatalos nézettel szembe nyíltan, névvel kiállni.

 

Clooneyt háborúellenes állásfoglalása mellett a Syriana, valamint a Good Night and Good Luck című filmjei miatt is rossz passzban van.  A Syrianaban bemutatott veszélyesen kiélezett, alapjaiban elszámított közel-keleti helyzetért nem csak a Bush adminisztrációt támadja -- bár mint mondta, „természetesen ennek az adminisztrációnak is szól” --, hanem az Egyesült Államok egész 6 évtizedes közel-keleti politikáját. A film tulajdonképpen indirekt módon azzal támad, hogy a nézőben kérdéseket ébreszt, amire a filmből leszűrhető válasz, hogy az extrémizmus és a politikai instabilitás a nagy olajvállalatok érdeke. Ahogy Robert Anton Wilson mondta, minden háború a piacért és a befolyási szféráért vívott küzdelem.

 

Aki figyelemmel kíséri a Bush adminisztráció időnkénti elszólásait, Clooney véleményének legutóbbi igazolását Karl Rove nyilatkozatából szűrhette le, aki a samarrai Askariya dóm esztelennek tűnő bombázása kapcsán nem aggódott, sőt, pozitív fejleménynek ítélte mondván, valószínűleg erősíteni fogja a terrorizmussal szembeni oppozíciót. Szóval csak így tovább. Folytatódjon az öldöklés, a pusztítás.  Míg az irakiak kétségbeesettek újabb halottak ezrei és ki tudja hány nyomorék és sebesült miatt, és egyre inkább az Államokat és Izraelt vádolják izgatásért és a vallási feszültség végsőkig fokozásáért, addig Washingtonban a kezüket dörzsölik: minden a jó úton halad az eredeti neokonzervatív cél, egy feldarabolt, szétzilált, vallásilag és etnikailag megosztott,  egymásnak ugrasztott és mindezek következtében jobban kontrollálható, könnyebben kifosztható Mezopotámia megvalósítása felé.

 

Addenda március 1:

Karl Rove véleményével szöges ellentétben a kémfőnök, hivatalos nevén nemzet biztonsági igazgató John Negroponte, korántsem ítélte pozitívnek a shiíta szentély bombázását, sőt,  egy ebből fakadó esetleges polgárháború kitörését mintegy "komoly visszaesésnek" ítélte a terror elleni küzdelemben.  Ennek ellenére ő is lehetségesnek tart egy (a provokációk révén, A Szerk.) megosztott régiót, ahol a környező országok is bekapcsolódhatnak a konfliktusba -- Szíria, Szaúdi Arábia, Jordánia a szuniták mellett, Irán a siíták védelmében -- ami az eredeti neokonzervatív elképzeléshez, a "dominó effektushoz" vezethet. Minél zavarosabb a víz, annál jobbnak ígérkezik a fogás. Annál inkább lehet arra hivatkozni, hogy az iraki népnek és még inkább dollár milliárdokat érő olajkincsének folyamatosan szüksége van az amerikai rakéták és nehézbombázók védelmére.

 

 

11. írás

Február 26.

 

 

 

Az AOL News Napi Pulzusa ma azt a kérdést tette fel olvasóinak, véleményük szerint melyik irányba halad Bush elnök, lefelé, egyre inkább lehetetlenné válva vagy éppen felfelé, a kitűzött célok irányába? A megkérdezettek aránytalanul nagy többsége, 78:22 arányban  úgy érezte, hogy az elnök útja a mélységek felé vezet. Az általános értékelése pedig 67%-ban gyatrának minősítette országirányító teljesítményét és csak 10% ítélte kiválónak, illetve 12% jónak.

 

 

 

 

Mondhatnánk, hogy jelenleg ez a kb. 22% támogatja feltétel nélkül az országot irányító kormányt, viszont akik a többség részéről bizalmatlansági indítvány beadását követelik csak egyet felejtenek el: amennyiben Bush egy nyilvános felelősségrevonást elkerülendő lemondana vagy ennek következtében megbukna, Dick Cheney kerülne hatalomra, aki valójában kezdettől fogva az irányító szellem, tehát tényleges változásra, az ország szekerének visszafordítására a béke és a demokrácia irányába nincs reális remény.

 

A CBS News mai pollja szerint Bush pozitív értékelése 34%-ra esett vissza, aminek egyik oka, hogy fél évvel a Katrina hurrikán után még mindig tízezrek laknak ablaktalan sátrakban és vannak olyan környékek, ahol még semmilyen lokális, állami vagy szövetségi segítséget nem kaptak az otthonukat és munkájukat elvesztett, lehetetlen körülmények között tengődők. A Fehér Ház, a helyi kormányzat és a FEMA (Federal Emergency Management) továbbra is próbálják egymásra hárítani a felelősséget és a segélyekkel és az újjáépítésre szánt pénzekkel folyó manipulációkból adódó problémákat. Az iraki háború stabilizálási folyamatát pedig háromból két amerikai sikertelennek nyilvánítja. A nagy kérdés az lenne, hogy akik még ma is sikeresnek ítélik meg, vajon mire alapozzák? Bush januárban az első "szabad választást" könyvelte el a legnagyobb eredménynek, most viszont mélyen hallgat róla, hogy még mai napig sincs beiktatott kormánya az országnak.

 

Bushnál már csak helyettese, Dick Cheney népszerűtlenebb. A januári 23%-os elfogadottsága a hónap végére még alább, 18%-ra zuhant. Bár ennek legfőbb oka politikai jellegű, de az is közrejátszott, hogy a kicsit pityókás alelnök egy (adófizetők által finanszírozott) vadászat során 23 ezer dolláros csodafegyverével majdnem agyonlőtte egy vadásztársát, aki rémületében kisebb fajta infarktust is szenvedett. Az alkohol felszívódására várva egy teljes napig eltitkolták a balesetet és mikor furcsa körülmények között végre nyilvánosságra került, akkor is az áldozatot hibáztatták érte. (Miért is állt a golyó útjába? Minek képzeli magát, madárnak?) Bár a szerencsétlen incidens Texasban történt, mesteri eltusolása a washingtoni forgatókönyv begyakorlott szabályai szerint zajlott. 

 

A sülebóka  vadásztrió női résztvevője mindenesetre nem Mrs. Cheney volt és nem is a korosztálya. A rejtélyes ügyben valamiért nem került sor a követi pozícióban levő hölgy tanúkénti kihallgatására, aminek okát a szemérmes közmédia nem firtatta.  (Lynn Cheneyt túl sokan ismerik.)

 

10. írás

Február 8.

 

 

Coretta Scott Kinget, a híres néhai polgárjogi harcos, Dr. Martin Luther King özvegyét tegnap tíz ezer gyászoló búcsúztatta Atlanta legnagyobb baptista mega-templomában. A hat órás szertartáson 4 amerikai elnök és három first lady, 14 szenátor, számos kongresszusi képviselő, ismert polgárjogi harcos, vezető egyházi személyiség és neves művész vett részt.

 

A gyászünnepség kisebbfajta botránnyá fajult, mivel a búcsúbeszédek során George W. Bush többször is szembesülni kényszerült a kül- és belpolitikáját ellenző szónokok kritikus ítéletével, amihez egyébként nincs hozzászokva, és amit a tízezres tömeg minden alkalommal felállva és zajosan ünnepelve nyugtázott. Semmiképpen sem volt félreérthető a népítéletet, és csak a tömegkommunikációs média elhallgató taktikája simította el a nyilvánosság felé a King búcsúztató, Bush-ellenes hangulatának magasra csapó hullámait. Erről az érdekes eseményről és Coretta King munkásságáról, illetve szellemi hagyatékáról fog részletesen beszámolni az EMPIRIA Jelenidő rovatának februári írása.

 

A King házaspárról lásd még: Lapszemlék 2004. I. félév 5. írás

 

MÁS:

A BBC News közlése szerint egy ausztráliai tv csatorna eddig publikálatlan képeket és videót közölt az iraki Abu Ghraib börtönben amerikaiak által rutinszerűen elkövetett visszaélésekről. Az SBS TV repertoárjában gyilkosság, kínzás és szexuális megalázások esetei szerepeltek. Egy férfit a videó kamera előtt maszturbálásra kényszerítettek. Képek holttesteket mutattak, fejsebeket, borzalmas testi sérüléseket. Hogy mi volt erre Washingtonban a védelmi minisztérium reakciója? Szószólójuk, Bryan Whitman szerint a látvány "tovább hevítheti, sőt szükségtelen violenciát okozhat a világban és veszélyhelyzetbe hozhatja a katonáinkat." A külügyminisztérium jogi tanácsadója, John Bellinger szintén rossz néven veszi a képek és felvételek nyilvánosságra hozatalát. Elismeri, "az eljárás maga abszolút undorító" -- nem döbbenetes, felháborító, égbekiáltó? -- , mégis egyetért az amerikai kormány tiltakozásával a nyilvánosságra hozatalát illetően,  mivel "megsérti maguk a fogva tartottak jogát . . . és gerjeszti a tüzet szerte a világban."  A gyűlölet tüzét.

 

 

 

9. írás

Február 7.

 

 

Az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon a mai nappal azt a nagy horderejű kijelentést tette, Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A „világ” nevében természetesen eddig senki más nem nyilatkozott önhatalmúlag, annál is inkább, mivel az anglo-amerikai-izraeli globális csendőrködést és a triumvirátus tömegpusztító fegyverekkel való operálását illetve fenyegetését számos ország sokkal komolyabb problémának tartja -- ez a valószínűség azonban a követ urat legkevésbé sem zavarta.

 

A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris energia fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is telhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására és a hosszú távú eljuttatás technológiájának kiépítésére is sor kerülhetne. Irán tehát nem pillanatnyi „probléma”, sőt nem is ennek az évtizednek a problémája.  Igaz, Afganisztán és Irak sem voltak, mégis áldozatul estek a vértől megrészegülő, nyomort, szenvedést, humán szabadságjogokat  semmibe vevő világhatalmi törekvéseknek.  

 

Ayalon a Reutersnek adott interjújában annak a véleményének adott kifejezést, Irán nukleáris programja nem katonai, hanem diplomáciai úton lesz blokkolva.  Éppen három éve az iraki háború felé masírozva ugyanezzel a maszlaggal lett etetve a világ, és akkor is tudta mindenki, akinek nem lekvár volt az agyában, hogy abszolút hülyének nézik. Terelgethető, kontrollálható, lenézhető hülyének. Az évek, sőt évszázadok múlásával minden elvárásunk ellenére a technika fejlődésével nem párosul kollektív felemelkedés -- semmivel se tűnik elérhetőbbnek a Camus által vágyott emberré válás.  A történelmi bűnök újra és újra ismétlődnek, mint ahogy a vele szembeni gyötrelmes averzió és abszolút tehetetlenségérzet is.

 

 

8. írás

Január 25.

 

A Reuters hírügynökség szerint a zsurnaliszták védelmére alakult Committee to Protect Journalists (CPJ) felszólította az amerikai hadsereget, hogy engedjen szabadon két újságírót, akik közül az egyik Irakban, a másik Guantanamo öböl fogolytáborában sínylődik. A New Yorkban székelő szervezet ezen kívül magyarázatot követel a (szintén vádemelés nélkül) 8 hónapig fogva tartott 30 éves operatőr, Samir Mohammed ügyében, aki megjárta Abu Ghraib poklát, majd a hasonlóan hírhedt dél-iraki Bucca fogolytábort, mielőtt szabadon engedték.

 

„A katonaság utólagos magyarázattal tartozik ezt a lezáratlan és indokolatlan fogva tartást illetően,” nyilatkozta  a CPJ ügyvezető igazgatója, Ann Cooper. „Az Egyesült Államok hivatalnokainak hitelt érdemlő magyarázatot kell adniuk egyéb letartóztatásban lévő zsurnaliszták ügyét illetően is, vagy azonnal szabadon kell bocsátani őket.”

 

Van olyan, aki 2001 óta van katonai fogságban. Január 15-én magas szintű közbenjárás következtében a Reuters két zsurnalisztája szabadult Irakban, az egyik négy, a másik öt hónapi fogva tartás után. Szerencsétlen sorsuk ellenére is szerencsésnek mondhatók kollégáikhoz képest, akik az életükkel fizettek az alakuló történelem dokumentálása során. (Erről lásd itt a 6. cikket.) 

 

A Bush adminisztráció korábban tagadta újságírók és operatőrök szándékos levadászását és jogtalan fogva tartását. Erre ma már nem pazarolnak időt. Az eljárás egyszerűen nem téma. Igaz, a tömeg-kommunikációs médiában sem. Nem divat a kollegialitás Amerikában, még a bizonyítottan szándékos politikai jellegű gyilkosságok esetében sem, illetve csak egy nagyon szűk körre korlátozódik.

 

Az utolsó média áldozat, akire név szerint emlékeznek az újságolvasók és tv néző milliói, akiről könyvet is írtak, és akiről százával olvashatók a cikkek és megemlékezések az interneten, az a pakisztániak által kémkedéssel vádolt Daniel Pearl -- pedig az ő esete évekkel ezelőtt történt.  Azóta valahogy senki más élete és halála nem volt a kollégák számára elég fontos és jelentőségteljes, holott mint lejjebb a 6. írásunkban olvashatták, 2005-ben 89 újságírót, riportert és operatőrt öltek meg hivatása teljesítése közben.

 

Ebben a témakörben lásd még: 2005. I. félév 10. és 9. írás

 

Addenda:

Muhammad Hayat, a journalist for the newspaper Baghdad Today, has described threats received by newspapers after they had published articles that offended the US military: "I can't make any direct accusations, but it's an incredible coincidence that threats always followed negative articles." ('Iraqis express anger over "covert" US press plan,' www.irinnews.org, December 19, 2005) Khalid Samim, of the Iraqi Journalists Association (IJA), added: "We've also received dozens of reports from local journalists and newspapers saying that they have been the victims of threats after they've written stories containing evidence against the US military and the Iraqi army." (Ibid) Samim reports that the IJA has received more than 80 reports of threats against journalists from confirmed insurgents since the war began, and more than 100 from unknown sources. Threats appeared to target those writing about "government behaviour": "We received 22 reports in January alone, and all of [the threatened journalists] had written about politics during the election period. They want us to be blind to the ongoing violence in the country; to write about agriculture or culture instead of about car bombings or the hundreds who have been displaced." ('Violence and threats hamper freedom of expression,' www.irinnews.org, January 25, 2006) Samir Muhammad, a journalist working for a local newspaper in Baghdad says: "Journalists are at continuous risk in Iraq, but if we stop reporting, no one will be responsible for showing the world the disasters here." (Ibid) David Edwards: Paved with Good Intentions. II. On Iraq Body Count (January 27, 2006)

 

7. írás

Január 24.

 

El lehet csúszni egy banánhéjon?  De mennyire!  George W. Bush megúszhatta a szeptember 11-i terrortámadás körüli rejtélyeket, a hazugság sorozatra épített iraki háborút, jóval több mint 150 ezer iraki halálát, az Abu Ghraib és Guantanamo botrányt, a titkos afganisztáni fogdákat, a deficit égbe futását, a Katrina hurrikán útjából való evakuálás szervezetlenségéből adódó százak halálát és még sorolhatnánk. Amit viszont lehet, hogy nem fog megúszni, az a belügyi biztonsági szervezet, a Homeland Security (HS) hazánkfiait érintő titkos kémkedése miatti felháborodás.

 

Elégedetlenkedő, sőt elítélő hangok hallatszanak a kongresszusban és a médiában, még republikánus körökben is amiatt, hogy a HS alá tartozó nemzetbiztonsági ügynökség, a National Security Agency (NSA) bírói végzés nélkül, csupán gyanú vagy feltételezések alapján lehallgathatja a lakosság telefon beszélgetéseit, ellenőrizheti az e-mailjeit, átkutathatja a lakását, letartóztathatja és időtlen időkig fogva tarthatja vádemelés nélkül és anélkül, hogy ügyvédet fogadhatna. Ezek miatt a jogtipró intézkedések miatt nézhet hamarosan bizalmatlansági indítvány elébe Amerika elnöke.

 

A hazai visszaélések joggal felháborító és nyilvánvalóan veszélyes volta ellenére azonban mégis döbbenetesen érdekes, hogy pont emiatt telt be a pohár. Nem a halálra kínzott foglyok és nem is az Afganisztánban és Irakban kipróbált nemzetközileg tiltott tömegpusztító fegyverek használata miatt. Nem a gyermek koporsók tízezrei és nem a több mint 2200 amerikai sírkereszt miatt. Nem a rokkantak, vakok, agysérültek vagy a hadiárvák százezrei miatt, hanem a viszonyítottan banánhéjnak mondható személyes szabadság korlátozás miatt. Csak az igazán felháborító eljárás, ami már közülünk is kellemetlenül érinthet egyeseket, és pláne degradálhatja a legtöbbre értékelt szavaink jelentőségét – én, nekem, enyém, értem, velem és megint előröl én, én, én. . .

 

Élhet egy européer évtizedek óta ebben a gyönyörű országban, otthonának érezheti, ragaszkodhat hozzá, hálás lehet neki, őszinte lojalitást érezhet iránta, népe reakcióit vagy annak hiányát azonban gyakran nem tudja megérteni.  Még kevésbé megmagyarázni.

 

Mikor nyilvánosságra került, hogy a Bush-kormány nemcsak egyes közel-keleti országok szólás-, gondolat- és közlésszabadságát ellenőrzi és korlátozza, és nemcsak az ott élőket zsuppolhatja börtönbe kedvére, hanem a saját állampolgárait is, egyszerre kisebb fajta népfelháborodás söpört végig az országon.  Ezt kellőképpen illusztrálja az AOL statisztikája is, mikor arra a kérdésre, Mi a véleménye arról, Bush elnök engedélyt adott a hazai kémkedésre? -- a több mint 31 ezer válaszoló közül 71% úgy ítélte meg, hogy túllépte a hatáskörét, és csak 26% támogatta.

 

A kongresszuson belül viszonylag rövid időn belül egy koalíció formálódott, amely a törvények megszegése miatt támogatója egy Bush elnök elleni bizalmatlansági indítvány beadásának.  Ennek előzményeként a szenátus republikánus vezette igazságügyi bizottsága meghallgatásokat fog tartani, amelynek fókuszában az elektronikus ellenőrzési program elvi és gyakorlati  vizsgálatán túlmenően az fog állni, megszegte-e Bush az 1978-as Foreign Intelligence Surveillance Act szabályait.(*1) 

 

Az elnök a háborús időszakra vonatkozó különleges döntési jogaira hivatkozva egyszerűen átlépte azt az egyik döntő jelentőségű szabályt, amely az állampolgárok védelmében 72 órában limitálja a bírósági határozat nélküli rendkívüli intézkedések érvényét. Ezzel szemben, akik az elmúlt évek során egyszer rákerültek egy bizonyos titkos listára, azok azóta is állandó megfigyelés alatt állnak és senki se tudja, hogy végül is kik, és azt sem, hogy miért.  Természetesen a hálón a kormány kritikusai és politikai ellenfelek is fennakadhattak, és ez az, ami miatt az átlagosnál komolyabb a felbolydulás a Kapitólium dombján és a médiában is.

 

Tragikus módon a legtöbben csak akkor érzékelik bárminemű jogfosztás komolyságát, mikor a saját bőrükről van szó. Csak akkor realizálják a korlátlanná váló hatalom veszélyét, mikor úthengerként őket is maga alá gyűri.

 

*1 A Bush adminisztráció hatalmi koncentrációja érdekében korábban meg akarta változtatni a Foreign Intelligence Surveillance Act szabályait, a kongresszus azonban nem volt hajlandó rá.

 

Addendum:

 

A hatalmi koncentráció legújabb taktikai lépéseként az Igazságügyi Minisztérium bírósági úton próbálja rákényszeríteni a Google internet szolgáltatót, adja ki, mit keresnek és mit olvasnak a használói. A Google tulajdonosai egyelőre tiltakoznak ellene, három kompetitor, Yahoo, MSN és az America Online azonban azonnal engedelmeskedett a felszólításnak.

 

Az üggyel kapcsolatban Harry Belafonte, aki korábban „a világ legnagyobb terroristájának” nyilvánította Busht, a következőt nyilatkozta az Arts Presenters Members Conference évi tanácskozásán: „We’ve come to this dark time in which the Gestapo of Homeland Security lurks here, where citizens are having their rights suspended.  You can be arrested and not charged, you can be arrested and have no right to counsel”, majd azzal folytatta: “(Bush was a president) who has risen to power somewhat dubiously and. . .  then lies to the people of this nation, misleads them, misinstructs, and then sends off hundreds of thousands of our boys and girls to a foreign land that has not aggressed against us.”

 

 

6. írás

Január 23.

 

A Reuters brüsszeli tudósítása szerint 2005-ben (az emberi szégyenletesség újabb rekordjaként) eddig soha nem tapasztalt számban vesztették életüket a munkájukat végző, szándékosan elhallgattatott riporterek. A nemzetközi újságíró szövetség (International Federation of Journalists  -- IFJ) jelentése szerint a 150 dokumentált média elhalálozási számból 89 zsurnalisztát gyilkoltak meg hivatásuk gyakorlása miatt.(*1)

 

Az IFJ főtitkára, Aidan White az elmúlt évet „precedens nélkülinek” nyilvánította Targeting and Tragedy -- Journalists and media staff killed in 2005 című évi beszámolójában. Mint jelezte, a céltudatos likvidálás trendje nem csak a helyszínelők, hanem az editoriális (szerkesztőségi) vonalon dolgozók körében is intenzívebbé vált és nem is csak a diktatórikus országokban. (Mexikó és Brazília az élvonalban.) A helyzet azonban természetesen Irakban a legrosszabb, ahol 35 riporter vált az elvadult indulatok áldozatává.  Az elfogadhatatlan diktatórikussággal vádolt Szaddám Huszein idejében elképzelhetetlen lett volna az információ korlátozás ilyen jellegű gyakorlata.

 

Öt szándékos eset bizonyítottan az amerikai katonák számlájára írható a tavalyi évben -- a stabilitás és rekonstrukció második évében --, köztük a Reuters hangmérnöke, Waleed Khaled meggyilkolása, akit többször arcba és mellbe lőttek. A jelentés szerint 2003 óta 18 bizonyított esetben estek áldozatul riporterek és média szakemberek „az okkupációs erők kezeinek. Ez külön nyomatékot adott az IFJ-nek az elhalálozások ügyében tett független vizsgálatokra való indítványának, amely a tudatos célzatosság gyanúját eloszlathatná”. Nagyon diplomatikus megfogalmazás. Szégyenletesen óvatos, mikor a munkájukat önfeláldozón végzők, az életüket kockáztatók érdekvédelméről van szó.

 

Minden diplomatikussága ellenére a Pentagonban tisztában vannak a javasolt kivizsgálás veszélyével és nyilván mindent el fognak követni, hogy az IFJ javaslatát még a kezdet kezdetén megtorpedózzák. Ugyanis minden hivatalos vizsgálati eljárás folyamán újabb tanuk jelenhetnek meg, korábban ismeretlen képek és videó felvételek kerülhetnek elő, újabb részletekre derülhet fény, aminek következtében egyes eddig csak feltételezett esetekről is kiderülhet a szándékosság ténye.  És miért lenne erre Donald Rumsfeldnek szüksége? Nem véletlen tehát, hogy az IFJ által jelentett esetek 90 százaléka soha nem lett, vagy soha nem lett megfelelően kivizsgálva, és a felelősségre vonás is elmaradt.

 

*1 Hatvanegy tragédia balesetek miatt következett be, köztük a decemberben lezuhant iráni katonai repülőgép okozta 48 zsurnalisztából álló csapat elvesztése volt a legdrámaibb esemény.

 

Ebben a témakörben lásd még: 2005. I. félév 10. és 9. írás és itt feljebb a 8. írást

 

 

5. írás

Január 16.

 

Tíz napon belül 3 felfegyverzett amerikai helikoptert semmisítettek meg az iraki gerillák -- három tagú legénysége életét vesztette. A január 7-én lelőtt Black Hawk 8 katonai és 4 civil utasa lelte halálát a katasztrófa során. A december 14-én Észak-Irakban lelőtt gép OH-58D Kiowa típus volt, két pilótával. A Pentagon az útszéli bombák okozta súlyos veszteségek csökkentése céljából próbált az utóbbi időkben katonai járműveit helikopterekkel helyettesíteni, de csak más jellegű problémába ütközött.  

 

A 10 napos intervallum tragikus számadása egyébként érdekes összehasonlításra ad alkalmat: az egész iraki  háború során csak 7 Black Hawk zuhant le, az AH-64 típusú Apache-ből 4, míg a Kiowa Warriorból 7 darab. Az eddig nyilvánosságra hozott 30 helikopter szerencsétlenség során több mint 140 hivatásos katona vesztette életét, míg 22 brit pilóta lett a gerillák vagy rossz idő áldozata.

 

A kép összességében egy elszántságában nem gyengülő ellenállásra enged következtetni, amely John Murtha, demokratikus képviselő adatai szerint 93%-ában irakiakból áll.  „Irak nem a (világ)terrorizmus centruma.” -- cáfolta Murtha Bush elnököt. „Mi váltjuk ott ki a terrorizmust. Destabilizáljuk az egész régiót a jelenlétünkkel, azzal, hogy célpontok vagyunk.”

 

Amennyiben az iraki hadsereg nem oszlott volna fel az amerikai támadást megelőzően és az ENSZ nem semmisítette volna meg, illetve nem beszélte volna rá az iraki kormányt, hogy a saját érdekében, a háborút elkerülendő semmisítse meg rövidtávú védelmi fegyvereit, a benyomuló amerikai hadsereg igencsak jelentős veszteségeket szenvedett volna.

 

Az egyoldalú légi háború folytatódik.  Amerikai bombázók több mint 300 légi csapást mértek iraki célpontokra az elmúlt évben -- nem kevesebbet, hanem éppenséggel 40%-al többet az előző évhez viszonyítva. Mivel az irakiaknak nincs légiereje, a Knight Ridder tudósítása szerint az angol és amerikai légierő fogja a majdani iraki katonaság fedezetét biztosítani az elkövetkezendő években. A Pentagonnak erről a tervéről kockázata és óriási költségei ellenére az amerikai publikum mit se tud. Nem téma a médiában, mint ahogy a kongresszusban sem.

 

Ugyanígy az sem téma, hogy egyes politikai és katonai szakértők felvetették, fel kéne mérni, milyen hatásfoka is van a gerillaháborúra a légi hadjáratoknak, különösen akkor, ha politikai okokból kizárólag a kurd és shíita érdekvédelemben alkalmazzák továbbra is. A CIA és a Külügyi minisztérium egyik volt alkalmazottja, Larry C. Johnson annak az aggodalmának adott hangot, „Ha ezt megengedjük, akkor lényegében ugyanazt csináljuk, amivel Szaddám Huszeint vádoltuk. (Csak annyi történik) egyik tirannizmust a másikkal helyettesítjük be.”

 

Thomas Keany, volt CIA hivatalnok és számos könyv szerzője, amelyek éppen az amerikai légierő eredményességével és hatásfokával foglalkoznak, nagyon nehezen felmérhetőnek tartja a gerillaháború elleni bombázások eredményességét. Johnson pedig egyenesen kimondja, szerinte hatástalan. „A történelemben nincs nyoma, hogy bárhol a légierő mérte volna a döntő csapást egy belső ellenállás letörésében.” mondta. „Az ellenállás letörésének esszenciája, hogy ki kontrollálja a földet. . .  és nekünk nincs elég emberünk a földön.”

 

MÁS és mégsem:

 

Január utolsó hetében, 23-án hét amerikai katona vesztette életét Irakban, 25-én kettő és a 26-i jelentések szerint egy halott és egy súlyos sebesült volt  egy útszéli bombarobbanás következménye.  25-én került nyilvánosságra, hogy ismét öngyilkos lett egy nemzetőr.  Az Irakból két éve visszatért, súlyos depresszióval és feldolgozhatatlan emlékekkel küszködő veterán 35 éves volt. A hivatalos diagnózis erre: post-traumatic stress disorder, amely egy bizonyos százalékban kezelhető.  Douglas Barber nem tartozott a szerencsések közé. Mint búcsúlevelében írta, vannak, akik végtagjaik nélkül térnek vissz, mások viszont "borzalmas események okozta permanens (pszichikai) sérülésekkel, amelyeket senki se képes megérteni, aki nem szolgált. Mi hazajövünk a háborúból és próbálunk visszailleszkedni az (előző) életünkbe, de néhányan nem bírjuk elviselni az emlékeket és úgy döntünk, hogy jobb a halál. Azért öljük meg magunkat, mert kísért a megölt gyerekek látványa, sőt egész elpusztított családoké."

 

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék, 2005. II. félév 15. és 5. írás

 

 

4. írás

Január 15.

 

A CBS tv-állomás nemzetközi híreinek közel 25 évig nagy tekintélyű közlője, Walter Cronkite a mai nappal riportereknek kijelentette, „Meggyőződésem, hogy itt az idő kivonulni (Irakból).”  A 89 éves korára legendás hírűvé lett tv-zsurnaliszta és politikai elemző, akit a maga idejében „Amerika legmegbízhatóbb emberének” tartottak, egy 1968-as dokumentumfilmben, amelyet vietnami látogatását követően készített,  megnyerhetetlennek minősítette a vietnami háborút és azonnali kivonulást javasolt.

 

A főnöke le akarta beszélni róla, hogy ezt nyilvánosan közölje, de nem hagyta magát. Komoly bátorság kellett hozzá azokban a háborús időkben, mikor az FBI mindenkit figyeltetett és bárkit letartóztathatott. Ráadásul Cronkite véleményének komoly súlya volt. David Bauder, az AP televíziós írója visszaidézi a korabeli elnök, Lyndon Johnson kétségbeesett következtetését a hír kapcsán: „Ha elvesztettem Cronkite-ot, elvesztettem  Amerikát.” Ezúttal jó volt a megérzése.

 

„A (Katrina) hurrikán katasztrófája után alkalmunk nyílt volna a világ és Irak tudtára adnunk, hogy az Anyatermészet nem volt jó hozzánk, és abba a helyzetbe kerültünk, nincs elég pénzünk, hogy kisegítsük ezeket az embereket a hontalanság szituációjából, illetve, hogy újjáépítsük az Egyesült Államok fontos városait, -- mondta közel 40 évvel később Cronkite hozzátéve, éppen ezért haza fogjuk hozni a csapatainkat.”

 

Az öregkor nehézségeit kedves humorral viselve annak a nézetének is hangot adott, a „tisztességes”  (alkalmazható még ez a szó? K. H.) visszavonulás alapfeltétele, hogy az irakiak tudomására hozzuk, „a szívünk veletek van”, és meggyőzzük őket róla, az Egyesült Államok mindent el fog követni, hogy újjáépítse országukat.

 

Cronkite naiv jóhiszeműsége nyilván abból adódik, koránál fogva már nem képes lépést tartani a napi eseményekkel. A Bush adminisztráció ugyanis az év végén olyan döntést hozott -- és erről a Washington Postban vagy a Guardianban is lehetett olvasni -- a januári költségvetésben nem fognak a kongresszustól újabb pénzeket kérni Irak rekonstrukciójára.  Ez egyszer s mindenkorra vastag pirossal áthúzza az elnök saját korábbi ígéretét, miszerint a lerombolt infrastruktúra helyett a régió legmodernebb infrastruktúráját fogják kiépíteni. Megbotránkoztató? Csak annak, aki olyan korlátolt, egy percig is hitelt adott Bush szavainak.

 

Mostanig szinte minden rekonstrukciós pénz magára a megszállásra, a stabilizáció kísérletére, Szaddám Huszein tárgyalására, a bírák páncélkocsival való szállításának és különleges védelmet biztosító szálláshelyeinek fenntartására lett fordítva, vagy kézen közön eltűnt.  Egy része külföldi bankokba vándorolt, amiről pontosat azóta sem tud senki. Az úthálózat, iskolák és kórházak létesítésére előirányzott két és fél milliárd a biztonsági erők egyelőre sikertelen képzésére és szervezésére lett fordítva.

 

Az elektromos központok, a víztisztító berendezések, csatornázási rendszer stb. újjáépítésére megítélt pénzalapból speciálisan képzett bombaszakértőket, túszmentő osztagokat, a Zöld Zóna és katonai bázisok védelmi rendszerének építését finanszírozták. A határok mentén épített erődítmények hatalmas költségeik ellenére nem az ország védelmét fogják szolgálni. 600 millió dollár lett előirányozva az új amerikai nagykövetség építésére, amelyről nincs közreadott elszámolás, jelenleg hogy is áll.  Ami viszont ismeretes tény, hogy nem kevesebb, mint 10 új, a legkorszerűbben felszerelt „maximum security” börtönt épített az Egyesült Államok az újonnan felszabadított Iraknak. Szaddám Huszein-nek soha nem volt szüksége ennyi cellára.

 

Száz és száz milliók lettek költve a legalitás látszatát keltő választások bonyolítására, a kormány lecserélésére és átszervezésére, hívek lefizetésére, börtönőrök és tolmácsok kiképzésére, vallatási szakértők importjára (többek között Izraelből)  mindenféle egyéb szakértők bérlésére (a helyiek semmihez sem értenek?), zsoldosok fizetésére, internáló táborok fenntartására, zsarolásra, propagandára és sorolhatnánk.

 

Állítólag 128 millióba került a Szaddám rezsim (háborús) tömegsírjainak kihantolása.  Nyilván az ásók olyan drágák Irakban. Számla persze semmiről sincs. A készpénz bőröndökben utazott Bagdadba, majd onnan az ország minden irányába, teljesen követhetetlenül.  A Washington Post szerint a 30%-ot sem érte el azoknak az irakiaknak a száma, akik bármiféle rekonstrukciónak tanúi lettek volna. Ami esetleg elkezdődött, az is félbe maradt a biztosítás égbeszökő díja vagy szabotázs akciók miatt.

 

A napi bombázások és rakéta támadások pedig még mindig, nap mint nap rombolják, pusztítják az országot. A legtöbb légitámadást a szomszédos országokból lecsapó Air Force F-15-ös és F-16-os gépek végzik, míg a Navy F-14-esei és F/A-18-asai a Perzsa öbölben állomásozó repülő-anyahajókról kelnek útra. A British Royal Force Tornado GR-4 és GR-7 támadó gépei is megteszik a maguk provokálatlan, esztelen rombolását.

 

Susan Goldenberg cikke szerint is (Guardian/UK) a helyzet azt bizonyítja Bush visszatáncol a saját 2003-ban tett ígéretétől. A Pentagon egyik hivatalnoka, az újjáépítés legfőbb felügyelője, William McCoy generális  viszont azt állította, újjáépítésről soha nem is volt szó, csak a „kezdőlökés megadásáról”.  Tragikus módon azonban még abból sem lett semmi, ha azt számítjuk, hogy az irakiak mai napig is legfeljebb 8, egyes helyeken 4-6 órányi elektromosságot kapnak, míg az olajtermelés kevesebb, mint fele a háború előttinek -- a Szaddám Huszein rezsimje alatti kitermelt 2.6 millió hordó helyett csupán 1.1 millió.

 

Csoda, ha népe visszasírja az öreget?

 

Addenda január 25-én:

 

More than 2,000 contracts ranging in value from a few thousand dollars to more than half a million, some $88 million in all, were examined by agents from the inspector general's office. The report says that in some cases the agents found clear indications of potential fraud and that investigations into those cases are continuing. Some of those cases are expected to intersect with the investigations of four Americans who have been arrested on bribery, theft, weapons and conspiracy charges for what federal prosecutors say was a scheme to steer reconstruction projects to an American contractor working out of the southern city of Hilla, which served as a kind of provincial capital for a vast swath of Iraq under the Coalition Provisional Authority. But much of the material in the latest audit is new, and the portrait it paints of abandoned rebuilding projects, nonexistent paperwork and cash routinely taken from the main vault in Hilla without even a log to keep track of the transactions is likely to raise major new questions about how the provisional authority did its business and accounted for huge expenditures of Iraqi and American money.

"What's sad about it is that, considering the destruction in the country, with looting and so on, we needed every dollar for reconstruction," said Wayne White, a former State Department official whose responsibilities included Iraq from 2003 to 2005, and who is now at the Middle East Institute, a research organization. Instead, Mr. White said, large amounts of that money may have been wasted or stolen, with strong indications that the chaos in Hilla might have been repeated at other provisional authority outposts. Others had a similar reaction. "It does not surprise me at all," said a Defense Department official who worked in Hilla and other parts of the country, who spoke anonymously because he said he feared retribution from the Bush administration. He predicted that similar problems would turn up in the major southern city of Basra and elsewhere in the dangerous desert wasteland of Anbar province. "It's a disaster," the official said of problems with contracting in Anbar. 

The money, most from Iraqi oil proceeds and cash seized from Saddam Hussein's government, also easily found its way out of the compound and the country. In one case, an American soldier assigned as an assistant to the Iraqi Olympic boxing team was given huge amounts of cash for a trip to the Philippines, where the soldier gambled away somewhere between $20,000 and $60,000 of the money. Exactly how much has not been determined, the report says, because no one kept track of how much money he received in the first place. In another connection to Iraq's Olympic effort, a $108,140 contract to completely refurbish the Hilla Olympic swimming pool, including the replacement of pumps and pipes, came to nothing when the contractor simply polished some of the hardware to make it appear as if new equipment had been installed. Local officials for the provisional authority signed paperwork stating that all the work had been completed properly and paid the contractor in full, the report says. The pool never reopened, and when agents from the inspector general's office arrived to try out the equipment, "the water came out a murky brown due to the accumulated dirt and grime in the old pumps," the report says.  (James Glantz: Audit Describes Misuse of Funds in Iraq Projects. The New York Times)

 

 

3. írás

Január 14.

 

Amennyiben a hágai nemzetközi bíróság tárgyalná Szaddám Huszein ügyét, az Államoknak nem kerülne egy fillérjébe sem. Washington azonban ragaszkodott hozzá, hogy kézben tartsa a volt elnök és hatalmi köre felelősségre vonását, és már tavaly októberig 128 millió dollárt költött a tárgyalás előkészítésére és bonyolítására. (Azóta Szaddám két védőügyvédjét meggyilkolták, minek következtében a tribunált alkotó 5 bírát páncélautókon szállítják, és állandóan fegyveres testőrök kísérik, tovább növelve a biztonsági intézkedések amúgy is horribilis összegét.) A New York Times szerint Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a látszatot kerülve ugyan, de amerikai kollégáikkal együtt „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”.

 

A Human Rights Watch (HRW) az Emberi Jogok Megfigyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának”, burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami ténylegesen szabad és demokratikus országokban még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International (AI) három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték az eljárást. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják (az elnököt) végezni, anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.  Miért volt az embernek mindig is az az érzése, hogy ez így lesz?

 

Washington persze mit se törődve a nemzetközi szervezetek tiltakozásával azt állítja, hogy minden a nemzetközi előírások szerint történik, méghozzá bravúros eredménnyel.  A Fehér Ház szóvivője szerint „A tárgyalás maga szimbóluma annak, hogy a törvény rendje visszatért Irakba.”  Ha az élet ilyen primitíven egyszerű lenne. . . Nemzetközi emberjogi szervezetek és Szaddám Huszein  védőügyvédjei még csak el sem ismerik a katonailag megszállt ország jogát a bírósági eljárás lefolytatására, nem régen pedig tiltakozásukat fejezték ki a vizsgálati fogságban tartott volt elnök fizikai bántalmazása miatt.

 

A Bush kormánynak ez az újabb költséges fiaskója csak a médiának köszönheti, hogy nem dagadt botránnyá, bár nem tudni, vajon az újabb kínos esetet is el lehet-e majd tussolni: a képernyőről ismert arcú, kellemes modorú, némi egyensúlyra törekvő kurd származású főbíró ugyanis beadta lemondását. A 49 éves Rizgar Amin közel állók szerint nem hajlandó a kormány által személy szerint rá és a bíróságra gyakorolt hatást tovább elviselni. „Túl sok nyomás”, amihez az „integritás” kérdése is hozzájárul, közli a Reuters tudósítása hozzátéve, hogy a lemondás kínosan szégyenletes dolog mind az iraki kormánynak, mind pedig az illetékes amerikai hivatalnokoknak, mivel azt bizonyítja, hogy képtelenek fair eljárást biztosítani a volt államvezetés vádlottjai számára.

 

További fejlemény: Lapszemlék 2006. II. félév 18. írás

 

 

2. írás

Január 11.

 

Az ifjúkori szexuális trauma életre szóló, különösen, ha olyan követi el, akiben a gyermek megbízott. Ennek szolgált ma ismételten bizonyítékául, hogy egy 75 éves katolikus püspök, Thomas Gumbleton, egy 60 évvel ezelőtt elszenvedett molesztálás tényét hozta nyilvánosságra, amelyet a szeminárium papja követett el az ő személye ellen.  Valószínűleg, mint annyian mások, ő is a sírba vitte volna magával szégyenletes titkát, ha az események nem kényszerítik a nyilvánosság útjára.

 

Ohio államban ugyanis tárgyalásra került a sor, legyen, vagy ne legyen időbeli limitáció a papság elleni perek beadására vonatkozóan? Az ottani püspöki kar 1 évben kívánja megszabni a régi, esetleg több évtizedes ügyek miatti feljelentések érvényét, Gumbleton azonban a saját esetével illusztrálva -- a visszaélés tulajdonképpeni elévülhetetlenségére utalva -- mindennemű időkorlátozás ellen emelte fel a hangját.

 

A nyilvánossággal való szembenézés majdnem leküzdhetetlen nehézsége számos korábbi bátor vallomásból ismeretes, az öreg püspök esete azonban minden eddiginél komolyabb súlyt ad neki. Az áldozatok melletti kiállását azzal indokolta, kétségkívül a segítségnyújtás legnemesebb szándékával: „Egy olyan rálátásom van (a kiszolgáltatottak helyzetére), ami másoknak valószínűleg nincs.”

 

Gumbleton Detroit egyik egyházkerületében szolgál, amely nagyságrendileg az ötödik az országban, körülbelül másfél millió hívővel. A CBS vele készített riportjában kifejtette, bár nagyon nehezére esik beszélni a vele történtekről, mégis rászánta magát, mivel számos áldozattal közvetlen kapcsolatba kerülve realizálta, mennyit jelent számukra az ő kiállása és önmaga vállalása.   

 

 

1. írás

Január 2.

 

Azok közül, akiknek alkalma volt olvasni az EMPIRIA Jelenidő rovatának decemberi cikkében -- az idei évben két millióval növekedett az Államokban az éhezők és alkalmi koplalók száma és a gyermek védelmet szolgáló Children's Defense Fund adatai szerint több mint 13 millió gyermek él táplálkozás és orvosi ellátás szempontjából soha nem kielégítő körülmények között -- joggal bírálhatnak, mint örökké sötéten látót. Némi joggal kérdezhetik pezsgőjüket kortyolgatva, mi a csodának foglalkozom még az óév végén, tűzijáték, kabaré, karnevál és csúcsként sült malac fogyasztása idején is azokkal, akik nyomorognak? Nincs jobb témám? Nem volt elég egész évben  a háborúból?

 

Hogy a saját érdekvédelmemben ezt egy kicsit ellensúlyozzam, azzal a szenzációval kezdem az újévet, hogy az ingatlan piac hirtelen összeeséséről károgók jól melléfogtak. Legalább is New Yorkban. Manhattan ingatlanjait továbbra is veszik, mint a cukrot. A világhíres Central Park új apartman-épületei több profitot hoznak a konyhára a befektetőknek, mint valaha is. A Robert A. M. Stern tervezte épületkomplexumban (Central Park West 15, ha valaki éppen vevőként érdeklődne) az apartmanok átlag ára 9,5 millió dollár. Számos, ha igaz 14 apartman kelt el egyenként 20 millióért, és a legdrágább penthouse 45 millióval faragta le valaki bankszámláját.  (Hiába na, egyre drágább a kilincs meg a villanykörte.) Még 102 apartman vár eladásra az 1920-as évek stílusát idéző épületben, de nincs sok gondolkodási idő, mert holnap esetleg már nem lesz a piacon amelyiket kiszemelte az ember valamelyik bálványozott hírességé mellett. A beruházó Zeckendorf  fivérek cége, a Terra Holdings társelnökei további 1 milliárdos bevételre számítanak a közeljövőben.

 

VISSZA a Lapszemlék, kommentárok rovat címjegyzékéhez

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára