EMPIRIA Magazin V. évfolyama 5. szám Kuliffay Hanna írása

 

Az Iraki kormányválság megoldása

 

A DEMOKRÁCIA MEGCSÚFOLÁSA

 

 

Robert Sheer, a Los Angeles Times munkatársa és a TruthDig.com szerkesztője szerint Irak egy kudarcra ítélt állam, méghozzá attól a perctől fogva, mikor neokonzervatív tanácsadói az orránál vezetve rábírták Busht, hogy erőszakkal foglalja el. Az amerikai elnök viszont maga kreálta látszat világában éldegélve , hatalmas sikernek könyveli el a „sokk és megfélemlítés” taktikán alapuló intervencióját és vele Irak jövőjét.

Részben a maga igazolására, a demokratizálódás útján való haladás újabb mérföldkövének nyilvánította az „első egységes és végleges” iraki kormány létrejöttét. Május harmadik vasárnapján – kaucsukbaba-mosolyú asszonyával az oldalán – George W. Bush rögtönzött sajtókonferencián közölte a Fehér Ház különterméből, hogy „Az egyesült iraki kormány megalakulása egy rendkívüli nap azoknak a millióknak számára, akik békében akarnak élni, és egyben új fejezet kezdetét jelenti az Egyesült Államoknak Irakkal való kapcsolatában.”

 

Kép: Az Irakban szolgált és elhunyt katonák emlékére rendezett szabadtéri kiállítás egyik fotó dokumentuma. 2006. május 15. Washington D.C. (Kuliffay felvétel)

 

Bush népszerűségi indexe hosszú hetek óta 30% körül ingadozik (a május 12-i Harris-felmérés szerint 29% értékelte pozitívan), így nagy szüksége volt valami felemelő hírre. Ennek tulajdonítható, hogy nagy sietve személyesen közölte országgal-világgal, telefonon gratulált Nouri al-Malikinek, az új kormányelnöknek. Beszélgetésük során biztosította róla, hogy „az Egyesült Államok továbbra is támogatni fogja egy szabad Irak létrehozását, mivel szabad államként fontos szövetséges lesz az al-Kaida elleni háborúban, és mindazoknak például fog szolgálni a régióban, akik szabadok akarnak lenni.”(*1)

 

Hogy mikor „egyesültek”, és főleg milyen (kényszerítő?) körülmények között a frakciók, amelyekről hetek óta járta a hír, hogy kibékíthetetlen érdekellentétek és nem kevésbé a folyamatos washingtoni beavatkozás miatt képtelenek dönteni az elnök személyéről és legfontosabb miniszteri tárcákról, arról Bush nem tett említést.  Igaz, hogy arról sem, honnan a csudából kerítették hirtelen ezt az al-Maliki fickót, akinek korábban a nevét sem hallotta senki.

 

A kormányválság időszakában végig Ibrahim al-Jaafariról (máshol al-Dzsáfari) volt szó, mint jövendőbeli miniszterelnökről. Igaz ugyan, hogy undergroundéknál foglalkoztak a kiszivárgott hírrel, miszerint Washington elszántan próbálja meggátolni al-Jaafari véglegesítését, egy ellenjelölt erőszakos betuszkolása azonban – lévén az a demokrácia megcsúfolásának ordító jele – elég valószínűtlennek tűnt. Pedig akinek volt ideje és türelme jobban odafigyelni, annak szinte várható volt:

 

A Zalmay Khalilzad által küldött direkt üzenetében Bush azt közölte, „nem akarja, nem támogatja, és nem fogadja el” Ibrahim al-Jaafari újrajelölését a miniszterelnöki pozícióra. Nem, nem tévedés, ez szó szerinti idézet: „nem akarja, nem támogatja, és nem fogadja el” al-Jaafari jelölését. Csoda, ha válaszként al-Jaafari azzal vádolja a Bush-kormányt, hogy aláássa Irak „szuverenitását” és gyengíti a shíita vezetőséget? „Hogy tehet ilyet?” – idézte a New York Times Haider al-Ubadyt, al-Jaafari szóvivőjét. „Elfogadhatatlan, hogy egy követ diktálja egy szuverén országnak, hogy mit csináljon. Bizonyos síita pártok között határozottan az a nézet, hogy az USA Khalilzad irányításával próbálkozik pozíciójából eltávolítani al-Jaafarit.” (Az igazság haszontalansága)

 

Al-Jaafari 2003-ban emigrációból visszatérve rövid időn belül az egyik legnépszerűbb politikusnak számított Irakban. Karbalából, egy szentnek tartott város prominens családjából származik, orvosi diplomát szerzett, de a Korán és a világcivilizáció tanulmányozásában is jeleskedik. Mint afféle világlátott, művelt ember, hívei körében az inkluzíve (mindenkit befogadó) szemlélet és a tolerancia híveként ismeretes. „Úgy tekintek rájuk” mondta a Sadr City nevű bagdadi kerület nyomornegyedének millióira és önkéntes védőire, a Mahdi miliciára utalva, „mint Irak de facto realitására, függetlenül attól, hogy ezek az emberek egyénileg jók-e vagy rosszak. Bárki, aki része az iraki valóságnak, része kell, hogy legyen az iraki hazának.”

 

Washingtoni politikai körökben nem értékelték, hanem éppen az ideiglenes miniszterelnök véglegesítése elleni  kifogások közé sorolták ezt a nemzeti egység megvalósítására törekvő, humanista irányzatú szemléletet.  Alkalmatlansági listájára írták továbbá, hogy nem volt hajlandó kirekeszteni Muqtada al-Sadr 32 követőjét, akik törvényesen jutottak a parlamentbe. Hibáztatták érte, amiért ellenezte a kerületi vagy helyi nemzetőrségek (miliciák) erőszakos lefegyverzését (ilyenek az USA minden államában legálisan működnek), és ellenezte a permanens amerikai bázisok építését. A pártja ugyan ezzel a nemzeti jellegű (populista) programmal nyerte meg a választásokat, és al-Jaafari a maga halk szavú határozottságával közölte, hogy elveik mellett a győzelem után is kitartanak. A világ másik felén, a Potomac partján székelő Nagyhatalom azonban teljesen más terveket szövögetett – méghozzá az ő számbavétele nélkül.

 

Mikor végül is bekövetkezett, a média sikeresen eltussolta al-Jaafari eltávolításának körülményeit: érthető óvatosságból nem kérkedett vele, hogy Bush jogtalan óhaját az iraki tiltakozás és megbotránkozás ellenére végül is törvénytelen módon, de keresztül vitték. (Rice személyesen utazott Bagdadba, hogy nyomatékosítsa Bush és Cheney követelését, és megpróbálja belügyminiszteri vagy nemzetbiztonságminiszteri pozícióba juttatni Paul Wolfowitz és Richard Perle protezsáltját, a korábban bankcsalásokért elítélt Ahmad Chalabit.)

 

Washingtonban az illetékesek elégedettségükben legfeljebb privátim veregették egymás lapockáját, de neokonzervatív ideológus és publicista hírharangjuk, a trockijista Irving Kristol fia, William (Bill) Kristol a nyilvánossággal is közölte: „A május jó hónap volt Bushnak”. (Ehhez persze sikeresen el kellett vonatkoztatnia az e havi statisztikáktól,  miszerint a lakosság 69%-a attól tart, hogy az ország rossz irányba halad, és csak 25% szerint halad jó irányba; ráadásul több mint 70% utólag hibás döntésnek ítéli Irak megszállását.)

 

Al-Jafari tehát hiába volt többségi jelölt és vezetésre termett, igen népszerű politikus, egyik napról a másikra eltűnt a képből, és helyette április 24-én az iraki államfő egy Szíriából repatriált irakit jelölt a miniszterelnöki pozícióra – nevezett al-Malikit. Jobbegyenes a demokráciának? Az ENSZ közbeszólását szükségessé tevő nemzetközi jogsértés? Címlapra való politikai botrány? Valójában mindhárom – de csak akkor, ha nem Bagdadban a Zöld-zónának nevezett, nehézfegyverekkel körülvett, katonai helikopterekkel folyamatosan pásztázott falanszterben történik.

 Mindenesetre az iraki „szabad választások és szabad kormányalakítás” a magyar olvasót egy múlt századi politikai eseményre emlékezteti, mely 50 évre megpecsételte egy másik fegyveres nagyhatalomnak kiszolgáltatott kis ország sorsát.

 

Vorosilovnak a fegyverszüneti egyezmény alapján nem lett volna joga a miniszteri tárcák elosztásába beleszólni, de Magyarországon már a szovjet vezetés akarata érvényesült.  Miután – ugyancsak szovjet nyomásra – a nemzetgyűlés 1946. február 1-jén eltörölte a királyság ősi államformáját, és majdnem százszázalékos többséggel Magyarországot köztársassággá nyilvánította, koalíciós megállapodás alapján a gyenge és állandó kompromisszumokra kész Tildy Zoltánt választotta meg köztársasági elnöknek. (. . .)  1946 januárjában még szinte egyhangú volt a vélemény, hogy a miniszterelnöki poszt betöltésére dr. Sulyok Dezső, a kisgazdapárt egyik legképzettebb és legműveltebb politikusa a legalkalmasabb.  Sulyok lett a köztársasági államforma életbe léptetéséről szóló törvény előadója is.  Beszédében azonban élesen kritizálta a kommunisták diktatúrára irányuló törekvéseit, s ennek hatására az MKP – teljes egyetértésben a SZEB szovjet vezetőségével – értésére adta a magyar pártok vezetőinek, hogy Sulyok kormányfővé választása elfogadhatatlan mind a Szovjetúnió, mind az MKP számára. (Czettler Antal: A szétzüllesztés taktikája)

 

Czettler kitűnő tanulmánya részletesen ismerteti az antikommunista pártok felszalámizását, és azt, hogy Vorosilov(*2) ennek során miként sértette meg a lerohant ország alkotmányát, majd  erre a végkövetkeztetésre jut: „Arról beszélni, hogy 1945 és 1947 között Magyarországon demokrácia volt, nem egyéb, mint a történelmi tények hamis megvilágításba helyezése.”  Egyszer majd, egy rendkívüli napon az első, Washingtonban véglegesnek nyilvánított iraki kormányalakítás időszakára is ezt fogják az elfogulatlan hozzáértők mondani.

 Condoleezza Rice –  aki éppen a napokban csivitelt róla, hogy nemcsak katolikus egyetemre, hanem katolikus elemi- és középiskolába is járt(*3) – az „új egységes” kormány népszerűsítése céljából rögtön alábetonozott a Bush–Cheney-kettősnek, mikor kijelentette, hogy Irak „rendkívüli politikai előrehaladást tett”.  Aztán bárminő szégyenkezés vagy pirulás nélkül, szinte csak úgy mellékesen hozzátette, „mindezt annak ellenére érte el, hogy a szektariánus vetélkedés következtében a kabinet három jelentős pozíciójának – hadvezetés, belügy és nemzetbiztonság – betöltésére egyelőre nem került sor.”

 Már Machiavelli figyelmeztetett rá, hogy a politikának nincs köze a moralitáshoz, Nietzsche pedig úgy vélekedett, hogy a kereszténységben sem a morálnak, sem a vallásnak nincs köze a valóság egyetlen pontjához sem. Az ember mégis újra és újra döbbenten és hitetlenkedve kapja fel fejét a „keresztény állami” vezetők ilyen és hasonló abszurditásainak hallatán, mint a megszálló hatalom által kinevezett elnökkel és a legfontosabb miniszterek nélkül sikeresen megalakult iraki kormány – ami leginkább a rajtvonalnál kerekek nélkül startra kész versenyautóhoz hasonlítható.

 Mint egy jól irányzott fejbecsapás, úgy zsibbad az ember agyába Karl Rove legújabb cselvetése: a kínos iraki kormányválságnak úgy vetettek véget a Fehér Házban, hogy megoldottnak nyilvánították a megoldatlant, egységnek a megosztottságot, teljesnek a részeredményt – ugyanazzal az észgabalyító farizeuskodással, mellyel felszabadulásnak nevezik a megszállást és demokratizálódásnak a más kontinensről diktált politizálást. Nem véletlenül mondják, hogy Bush és belső köre a maga kreálta valóságban él. Tragikus módon a világ nem függetlenítheti magát tőle.

 

HÓHÁNYÁS A SIVATAGBAN

 

A BBC bagdadi tudósítása szerint a Washingtonban egységkormánynak nyilvánított tákolmány ugyancsak bizonytalan lábakon áll. Al-Maliki kormánybeszéde előtt egy szunnita vezetőnek sikerült magához ragadni a mikrofont, és az alkalommal élve felháborodottan kikelt az eljárás ellen, ahogy az új posztokat szétosztották. Egy másik politikus tiltakozásként elhagyta az üléstermet. (A részletek nem ismeretesek.)

A volt al-Jaafari-féle síita pártra végül is azért szavaztak a tömegek többek között a populista vonalat képviselő Moqtada al-Sadr híveinek százezrei , mivel demokratikus nemzetépítő eljárásmódot ígértek nekik és a szuverenitás gyors visszanyerését. Ebből az elsőt rögtön kilőtték Washingtonból, mikor olyanokat helyeztek döntő pozíciókba, akik hajlandónak mutatkoztak lehetetlenné tenni a második ígéret megvalósulását és eltekinteni a harmadiktól.

Az alapító kormányülésen al-Sadr szóvivője közölte, nincs semmilyen elfogadható indok arra, hogy az amerikai csapatok Irak földjén maradjanak. A cél az önvédelemre való berendezkedés, éppen ezért saját, önálló hadsereget kell szervezni, saját képzéssel és irányítással. Al-Jaafarinak többek között azért kellett  a közéletből eltűnni, mert ő is ezt a lakosság körében 90%-osnál is nagyobb támogatottságú nézetet vallotta, és ennek megfelelően ellenezte az állandó amerikai megszállás lehetőségét gyakorlatilag biztosító katonai létesítmények építését.

És itt lép a politikai porondra teljesen váratlanul al-Maliki, aki tudja, hogy valójában szó sincs önálló iraki hadsereg engedélyezéséről (legfeljebb látszatkeltés céljával az amerikaiaknak asszisztáló, könnyűfegyveres egységekről), mégis azt ígéri, másfél év alatt megszervezi az ország védelmét, felszámolja a „terrorizmust” – bármit ért is ezen és akkor, de csakis akkor az idegen csapatok távozhatnak.  Andalító muzsika ez Washingtonban a szélsőjobboldali republikánus és neokonzervatív füleknek. Másfél évre szóló hivatalos invitálás, amely időszak alatt továbbra is azt csinálják, amit akarnak, és lerakhatják az alapokat a hosszú távú ott tartózkodáshoz. 

A miniszterelnöknek észre kellett venni, hogy sem Bush, sem Tony Blair nem kért csupán röpke másfél évnyi türelmet a saját háborgó népétől. Egyikük sem ígérte, hogy ennyi idő alatt meg fogja oldani az iraki stabilizáció kérdését. Egyikük sem mondta, hogy a „meghívás” időtartamának eldöntésében az iraki kormánynak vagy a parlamentnek bármi beleszólása lesz, sőt mindketten azt hangoztatták, hogy a feladat végrehajtásának eredménye lesz a mérvadó – azt pedig kimondatlanul is nyilvánvalóan Bush és Blair fogják elégségesnek vagy éppen elégtelennek nyilvánítani.

 

2010-ig Irakban? Vagy még tovább? Az amerikai katonák (és iraki civil áldozatok) Washington-i emlékkiállításán a családok által adományozott, névvel, ranggal, életkorral,

esetleg fényképpel is ellátott bakancsok jelképezték a nagyhatalmi érdekeknek áldozatul esetteket. ( Kuliffay Hanna felvétele)

Egy idézett londoni szakvélemény szerint talán 2010-re lesz az iraki rendőrség és hadsereg megfelelően képzett és központilag irányítható. A tervszerű végzetet ebben a közlésben nem is az egyébként elképesztő dátum, „2010” vetíti elénk, hanem a „talán” szó.

A Bush-kormány tavaly nyáron azt bizonygatta, hogy az iraki hadsereg létszáma szépen növekszik és a kiképzése is jó úton halad. A washingtoni hóhányás illusztris példája. Az alternatív média hírközlése szerint ugyanis alig döcög. Abizaid generális, a Központi Parancsnokság vezetője szeptemberben az utóbbit igazolta, mikor a szenátus fegyverszolgálati bizottsága előtti beszámolójában közölte, csupán egyetlen iraki bataillon kiképzése van azon a szinten, hogy amerikai vezérlet nélkül is megállja a helyét. (Egy iraki bataillon 300-1000 katonából áll.) Tehát az amerikai kormány által hangoztatott „hatalmas előmenetel” még az igazán nagylelkű számítások szerint is csak azt jelentette, 1000, írd és mondd, ezer katona volt az amerikai mércének megfelelően kiképezve. Idővel azonban még ebből is lemorzsolódtak, mikor a sajátjaik elleni támadásra akarták bevetni őket, vagy túl messze a környéküktől, holott annak védelmére szegődtek.

A "nagylétszámú csatlakozás" és „sikeres kiképzés”, mint annyi minden más a Bush-kormányzat idején, holmi vágyálomnak, vagy szimpla hazugságnak bizonyult.  Mikor Joe Biden, egy Irakot többször megjárt demokrata szenátor a Rolling Stone-nak adott interjújában a Rumsfeld által 100 ezerre felsrófolt számot „kormányszintű becsapásnak” nyilvánította, senki sehol sem cáfolta. Viszont érdekes módon a Pentagontól sem kérte soha számon a kongresszus vagy a média a fantomhadsereg sztoriját, az állítólagos kiképzésre és felszerelésre fordított hatalmas összeggel való elszámolást. Mindenki jobbnak látta szemlesütve hallgatni. Ezer vagy százezer? Csak némi matematikai differencia. . .

A döntő kérdés persze végül is az, ilyen impotens lenne az amerikai hadvezetés? Szaddám Huszein szétoszlott 1 milliós hadseregének a tizedét sem tudta maga mellé állítani? A válasz némelyeknek talán meglepő: nem is nagyon akarta. Igaz ugyan, hogy az irakiak nem voltak hajlandók tömegesen idegen parancsnok alá állni (a kollaboránsnak nyilvánítottak közül többeket likvidáltak), de ezt az amerikaiak sem erőltették. A Fehér Ház és a Pentagon érdeke ugyanis, hogy az iraki hadsereg gyengén kiképzett, rosszul szervezett és önállótlan legyen, nehogy szembeszálljon a megszálló erőkkel, vagy támogatást tudjon nyújtani a polgárságnak a bábkormány eltávolításában. Minek még több konfrontációs lehetőség? Így is éppen elég gondot okoz az önállóskodó nemzetőrség és a széleskörű polgári ellenállás, amelynek intenzitása egyelőre nem csökkent.

 

Erről az ellenállásról így számolt be tavaly télen az EMPIRIA Magazin:

 

A televízió Face the Nation című politikai műsorában a Bagdadból frissen érkezett tudósító, Lara Logan, Bush és Rumsfeld nyilvános ígérgetése ellenére kétségesnek tartja, hogy jövőre ténylegesen csapatleépítésekre kerülhetne sor. Mint mondta, privát beszélgetések során magas rangú katonai személyek beismerik, hogy a jelenlegi veszélyesen konfrontációs helyzetben nincs elég emberük arra, hogy a Pentagon által kijelölt stratégiai feladatokat ellássák. Az utasítás az, hogy űzzék el az ellenállókat és tartsák meg a "felszabadított" városokat, míg az iraki katonai erők képessé válnak a hatalom átvételére. Ezt az elmúlt három évben sehol nem sikerült megvalósítani. Amint az amerikaiak kivonulnak, a lakosság visszatér és vele a megszállók általi rombolás, rablás és gyilkosságok miatt felháborodott, mindenre elszánt rezisztencia.  Az amerikai katonáknak újból és újból meg kell küzdeni  a meghatározhatatlan ellenséggel, amelyről Bruce Hoffman, terrorizmus és az iraki ellenállás szakértője azt mondta, "nincs gravitációs központja, nincs vezetősége, nincs hierarchiája: sokkal inkább egy konstellációnak mondható, mint egy szervezetnek".  Magyarán azt mondhatnánk, egy megszállt nép vívja élet-halál harcát. Logan szerint a választások jelentősége ellenére békére és biztonságra nem lehet számítani Irakban, annál is inkább, mivel "akik nacionalista ellenállóknak(*4) tartják magukat, azok el vannak szánva rá, hogy nem teszik le a fegyvert, amíg az utolsó amerikai katona is el nem hagyja az országot." (Lapszemlék, kommentárok rovat, 2005. II. félév, 29. írás)

 

A 37 tagú iraki kabinet – amely Rice nézete szerint nemzeti egységet képvisel – egyik jelentős konfrontációs pontja éppen az, hogy az Iraki Egyetértés Front és az al-Sadristák fenntartásokkal viseltetnek al-Maliki kormányprogramja iránt, mivel ez Washington és London utasítására az ún. „terror elleni küzdelemben” nem tesz különbséget „az Irak felszabadításáért hősies küzdelmet vívó rezisztencia és a mindenki által elítélt, puszta erőszak között”. 

Ennek kapcsán az AOL News 23-i összefoglalójában idézte a szunnita elnökhelyettest, Tariq al-Hashimit, aki egy tv-interjú során megerősítette azt a sokak által képviselt álláspontot, mely szerint „az irakiaknak legitim joguk szembeszállni a koalíciós megszállással”. A jelenlegi helyzetben ilyesmit életveszélyes hangoztatni, de az a naivitásról árulkodó javaslata sem veszélytelen (mivel félrevezető), amely az angolokkal és az amerikaiakkal való egyezkedő tárgyalások kezdetében reménykedik arra hivatkozva: „hihető jelei” mutatkoznak a két megszálló ország visszavonulási szándékának.

  

 Lehetséges, hogy fordítás okozta félreértés, de Bush és Blair nem forgat a fejében egyezkedő tárgyalásokat (a konstellációs jellegnél fogva nincs is kivel), és még kevésbé fúj visszavonulót. Újabban már nemcsak az alternatív médiában, de jócskán megkésleltetve akár az AOL hírközlésében is olvasható volt, hogy a végleges kormányalakítás és „a biztonságért való felelősség átadása nem jelenti szükségszerűen az amerikai csapatok hazatérését. Ehelyett afféle átmeneti időszak van tervbe véve, mikor is a városokból kivonulnak a hatalmas koalíciós bázisokra, és ott állandó készenlétben állnak, ha az irakiaknak bármikor szükségük lesz rájuk.” (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy terrorista veszélyre hivatkozva nem fognak bármikor, hívás nélkül is beavatkozni a belügyekbe, ha úgy látják jónak.)

 (Kép: Hős vagy áldozat?)

Amennyiben al-Maliki azzal szerezte meg a kinevezéséhez szükséges angol-amerikai-izraeli támogatást, hogy az amerikai csapatoknak (nagy ütemben épülő) támaszpontjaikra való visszahúzódása után folytatni kívánja a szigorú, sőt barbár, gyakran kollektíven büntető jellegű rendteremtő és kontrolláló módszereket, nyilván ő sem lesz képes békét és biztonságot teremteni. Elnöki állása felől azonban biztos lehet: a pozícióját fenyegető hőbörgés esetén csak egy hívásába kerül, és a városszéli bázisról már úton is vannak a gépfegyveres helikopterek és lánctalpasok. Az új, Washingtonban véglegesnek nyilvánított kormánytámogatásról Bush a tv-kamerák előtt biztosította al-Malikit és vele mintegy figyelmeztetésként az egész Közel-Keletet.

 

A PINCSIKUTYA HŰSÉGE

 

Bár már korábban is, de most a politikai fejleményekkel lépést tartva, új tények és események figyelembevételével ismét felvetődik a kérdés, vajon tekinthető-e tényleges célnak (akár az olaj- és vízszerzés miatti szükségszerű célnak) egy egységes Irak stabilizációja, vagy a megszállóknak előnyösebb továbbra is egy megosztott, szétzüllesztett, nyomorba taszított ország zavarosában halászgatni?  Célzatos-e valamennyire, legalább a látszat kedvéért utat engedni egy demokratizálódási folyamatnak, vagy éppen akadályozni kell, bármi áron?

 

Ezt a következőképpen látta az EMPIRA Magazin 2003 augusztusában megjelent Hogyan tovább című cikke:

 

A mesterségesen előidézett káosz, sőt anarchia valójában a hosszú távú cél, a Közel-Keletet újra felosztó Nagy Terv (az Új Világrend része) gyakorlati megvalósításának előkészítő periódusa. A véres káosz teszi szükségessé, ugyanakkor nemzetközileg elfogadhatóvá a fegyveres megszállást, kijárási tilalmat, cenzúrát, gyülekezési tilalmat, és ha úgy adódik, a statáriumot.  A véres káosz bizonyítja, hogy a nép még nem érett az önállóságra, a szabad sajtóra, választásokra. A véres káosz indokolja, hogy a kijelölt „ideiglenes” bábkormány kellő ideig hatalmon maradjon, miközben kidolgozza az új alkotmányt, amelynek alapján megvalósíthatóvá válik a szigorú kontrollra alapozott látszatdemokrácia és az állandó amerikai támaszpontok kiépítése.

 

Kimondhatjuk tehát végre, történelmi bizonyossággal, hogy ez a(z oroszokkal, pakisztániakkal, irániakkal, kínaiakkal szembeni) stratégiai előnyszerzés volt az amerikai kormány buzgón tagadott eredeti célja, melynek következtében Washington az amerikai olajtársaságok javára biztosítja az iraki olaj folyamatos kitermelését, feldolgozását és szállítását? A Hogyan tovább? című cikket olvasva és a közbűntényes, nemzetáruló Ahmad Chalabit egy percre komolyan véve bárki erre a következtetésre juthatott már 2003-ban:

 

Chalabi továbbá azt nyilatkozta és ezért a gondatlan fecsegéséért a Pentagonból még az orrára koppinthatnak , a terv az, hogy külső kényszer helyett maguk "az irakiak vegyék rá Amerikát, tartson állandó katonai támaszpontokat Irakban”. Végre valaki kibökte a Washingtonban fogant közös Nagy Terv lényegét, amit az amerikai és a nyugati médiában egyelőre jobbnak látnak nem hangoztatni. „Az iraki nép a választások után egy választott kormány révén egy védelmi jellegű, biztonságot jelentő államközi egyezményt fog javasolni az Egyesült Államoknak.”

 

Chalabi akkor még magát látta ennek a kormánynak az élén akárcsak a Pentagon és Dick Cheney irodája a Fehér Házban , egyelőre azonban még beígért kabinet pozíciója is bizonytalan. Egy amerikai hadtörténész, Joseph Gerson kertelés nélkül közli, hogy a Bush-kormányzat hosszú távra tervezi a térségben való katonai jelenlétét. Mint írja, az Egyesült Államok évek óta mindent elkövet, hogy biztosítsa a Közel-Kelet dominálását. A Bush-kormányzat az elkövetkező évekre nézve, úgy tekinti Irakot, mint egy elsüllyeszthetetlen anyahajót.

 

Zoltan Grossman professzor (Evergreen State College) pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az Államok 1990 óta számos helyen a világban megvetette a lábát, ahol azelőtt soha nem voltak támaszpontjai többek között a Balkánon, Afganisztánban és más közép-ázsiai országokban, Irakban és a Perzsa Öböl más országaiban. Két felfűzetlen gyöngyszem maradt: Irán és Szíria.

 

De választ adott az említett stratégiával kapcsolatos kérdésre többek között Tony Blair, honfitársai szerint „Bush pincsikutyája” is. Az angol elnök a hónap végén Washingtonba látogatott és a közös elnöki sajtókonferencián nyíltan megvallotta az anglo-amerikai megszálló politika iránt való további elkötelezettségét.   „Nekünk közös a célunk” mondta Blair, aki hazájában, akárcsak Bush, népszerűségének mélypontján van. „Amint lehetséges, át akarjuk adni a hatalmat az irakiaknak, de ez az iraki haderők teherbíró képességén múlik. Biztosítanunk kell, hogy addig maradjunk, amíg a munkát be nem fejezzük.”

 

Tiszta beszéd az új iraki kormány születésnapján: a távlati tervbe és a menetrendbe nincs beleszólása. Pedig Kofi Annan már 2003 júliusában határozottan sürgette az Államokat és Angliát, hogy minél gyorsabban ruházzák át a hatalmat: “Nagyon fontos és szükséges, hogy az irakiak pontos időrendi táblázatot lássanak maguk előtt szuverenitásuk teljes visszanyeréséről, és hogy tisztában legyenek  a katonai megszállás beszüntetéséhez vezető lépések áttekinthető, meghatározott sorrendjével.” Annan javaslatával el akarta kerülni az azóta bekövetkezett  vérontást, azt viszont nem lehet tudni, hogy nem tételezte fel, vagy magának sem akarta bevallani Irak előre láthatón végzetes és tragikus sorsát.

 

Al-Jaafarin kívül néhány neves amerikai katonai személyiség és politikus is ellenezte a permanens katonai bázisok építését. Anthony Zinni generális, volt közel-keleti katonai főparancsnok, tömör egyszerűséggel „buta provokációnak” minősítette. William Odom nyugalmazott tábornok és Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági tanácsadó röviden azt tanácsolta Bushéknak: „Get out!” (Kifelé!). Jack Murtha, demokratikus kongresszusi képviselő, nyugalmazott tartalékos tengerész kapitány korábban a Bush-intervenció támogatója a napokban kapta meg a John F. Kennedy Profile in Courage díjat annak elismeréseként, hogy következetesen kiállt az iraki megszállás mielőbbi befejezéséért és a katonák mielőbbi hazahozataláért.

 

(Az AP hírügynökség szerint 1 milliárd dolláros kezdeti befektetéssel épülnek a végleges amerikai jelenlét utakkal és repülőterekkel ellátott bástyái Al Asad, Al-Quayyarah, Balad és Tallil közelében)

 

Wesley Clark, 4 csillaggal kitüntetett, nyugalmazott tábornok, a NATO egykori parancsnoka a napokban azt nyilatkozta: „Úgy gondolom, hogy nem szabadna végleges támaszpontokat építeni Irakban. Szükségszerű, hogy ezt az évet a tranzit-politika évévé tegyük. Az iraki kormánynak (fokozatosan) át kell venni a hatalmat.” Clark szerint minél előbb meg kell kezdeni a megszálló csapatok áthelyezését és visszavonását a jelenlegi (veszély)helyzet miatt.  Javaslatának éppen az ellenkezője történik a pokolgépek, bérgyilkos merényletek, fulladásig zsúfolt börtönök, kínvallatások, kolduló árvák és nehézfegyveres csapatösszevonások országában.

 

Az urbánus rezisztencia és a tőle való elszigetelődést biztosító állandó támaszpontok építésének elhúzódása márciusban arra kényszerítette a Pentagont, hogy a Fehér Ház által korábban beharangozott csapatcsökkentések helyett ideiglenesen Bagdadba rendeljen egy 650 fős, eddig tartalékos állományban levő battaliont  – ez azóta is ott tartózkodik –, valamint hogy sürgősen áthelyeztessen két battaliont, összesen 1300 főt Kuvaitból.(*5) A washingtonpost.com 30-án megjelent cikke 3500 fős nehézfegyveres, légi úton fedezett hadtest Anbar provinciába való utasításáról tudósít. E hadtest katonái a Ramadi nevű egyetemi városban ugyanannak a feladatnak néznek elébe, mint bajtársaik Faludzsában:  az amerikai propagandagépezet által idővel legendás hírűvé tett Abu Musab al-Zarqawi  likvidálásának. (Mint emlékezetes, Faludzsa és a lakosság nagy részének elpusztítása után kiderült, a rettenthetetlen fantom-lovag soha nem volt a városban.)

 

Ha igaz lenne, amit al-Maliki állított Blair villámlátogatásakor, hogy jelenleg 254 ezer katonai és rendészeti egység áll a jövendőbeli nemzetbiztonsági miniszter rendelkezésére, és ez a szám az év végére 273 ezerre fog növekedni, akkor teljesen indokolatlan lenne, hogy a Pentagon a megújuló gerillaháború ellenére 4000 katonát helyez át Afganisztánból. És miért rendelt váratlanul Irakba tartalékosokat Alaszkából? Ha olyan reményteli lenne a helyzet, ahogy al-Maliki próbálja beállítani, akkor nagyon valószínűtlen lenne, hogy a Pentagon továbbra is aktív szolgálatban tartaná mentálisan sérült, sokszor ön- és közveszélyes katonáit. Pedig éppen ez történik.

 

A hadsereg vezető beosztású, mentálhigiénés szakértője szerint az eljárás, amelynek során súlyos problémákkal küszködő katonákat Irakban tartanak vagy szabadságolásról idő előtt visszaküldenek, részben a létszámhiány következménye, ami a toborzás évek óta tartó nehézségeinek következménye. Nemcsak papnak jelentkeznek egyre kevesebben az Államokban, hanem katonának is. És mivel ezekben a tavaszi hónapokban újult erővel startol az ellenállás, a Pentagonnak további emberveszteséggel kell számolnia. Egyetlen reménye, hogy a NATO új főparancsnoka meg fogja győzni a tagországokat, járuljanak hozzá a közös haderő létszámának növeléséhez.

 

Mikor Bush március 1-én 4 órás villámlátogatást tett Afganisztánban, minden rózsásnak tűnt neki.  Megdicsőült képpel ecsetelte az ország fejlődését, „inspirálónak” minősítve, és példaképként állítva a régió országai elé. Milyen kár, hogy védőburkában révedezve a legharsányabb gúnykacaj, a legnyerítőbb röhej sem jut el a füléhez. Igaz, ezeket Kristol is tudatosan kirekeszti, aki szerint  „ez a május jó (hónap) Bushnak”.  Ugyanarról a Bushról, George W. Bushról lenne szó? Ez csak úgy lehetséges, ha Kristol mit sem törődve a szűnni nem akaró közel-keleti vérontással – azon kritérium alapján döntött: keresztül tudja-e vinni Bush a leggazdagabbaknak busás nyereséget jelentő adócsökkentés parlamenti megszavazását, vagy sem. Ha nála kizárólag ezen állt vagy bukott a dolog, akkor Bushnak tényleg jó májusa volt, mert akárcsak a háborús kiadások milliárdjainak megszavazását, ezt is játszi könnyedséggel keresztül vitte.

 

Hogy ez a véráztatta „jó május” hosszú távon is jónak lesz majd ítélve? Attól függ, ki lesz a kérdés alanya. Condoleezza Rice meg van győződve róla, hogy igenlő a válasz.  Angliai látogatása során egy külpolitikával foglalkozó ideológiai műhelyben – udvarias, dermedt némaság közepette – kijelentette: „taktikai hibák ezreit is elkövethettük Irakban és máshol is, de a történelem a közel-keleti béke és demokrácia magasabb rendű céljai és jó stratégiai döntései révén fog felettünk ítéletet mondani”. A vértócsák még fel sem száradtak, de ő már piedesztálon látja a főnökét és közvetve természetesen saját magát. Ettől a lila illúziótól még az sem tántorította el, mikor Jack Straw-val való hivatalos találkozásakor az ellene tüntető demonstrálók százféleképpen próbálták tudtára adni, hogy „Amerika egyes számú diplomatáját háborús bűnösnek és az emberi jogok meggyalázójának tartják.”(*6) 

  

*1 Korábban ez a példamutatói szerep Afganisztánra volt kiosztva, éppen csak nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

*2  Kliment Vorosilov marsall beleszólási lehetőségét az teremtette meg, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnöki posztját töltötte be.

*3 Rice neveltetésének katolikus mivolta némi magyarázattal szolgálhat mérhetetlen álszenteskedésére, amely vetekszik Madeleine Albrightéval. Albright, zsidó származása ellenére szintén katolikusként nevelkedett, és leginkább azzal döbbentette meg a világot, mikor az általa elrendelt szankciók következtében elhunyt fél millió iraki gyermek halálát nem találta túl nagy áldozatnak a hódító jellegű amerikai külpolitika oltárán.

*4 Logan Irakot a szalonpolitikusoknál és karosszék-riportereknél sokkal alaposabban ismeri, és azon kevesek közé tartozik, aki degradáló jelzők és valótlan meghatározások helyett „nemzetinek” nevezte az ellenállókat, és értetlenkedő lenézés helyett – ugyan milyen alapon utasítják ezek vissza a magasabb rendű amerikai demokráciát? – tényként nyugtázta elszántságukat és áldozatvállalásukat.

*5  Erre már csak azért is szükség van, mivel Romano Prodi 27-én parlamenti nyilatkozatában ismét súlyos hibának nyilvánítva az iraki intervenciót bejelentette, a végleges kivonulás első fázisaként a közeljövőben 2700 főről 1600-ra csökkenti a Közel-Keleten állomásozó olasz csapatok létszámát.

*6  BBC beszámoló Blackburnból. 2006. március 31.-én.

 

2006. május

 

 

Addenda:

 

Al-Jaafari nem volt az első nagyon népszerű személyiség, akit a Fehér Ház rendelkezésére eltávolítottak a politikai szintérről. 2004 nyarán az EMPIRIA Lapszemlék-kommentár rovatában a következő volt olvasható ennek kapcsán: Azért, hogy  a demokrácia napról napra virágzóbb legyen és a lobogókat minél fényesebb szelek fújják, Paul Bremer, az Irakban ideiglenesen tartózkodó legfőbb washingtoni megbízott azonnali hatállyal életbe lépő rendeletet hozott, aminek következtében Moqtada al-Sadr, a síita fegyveres ellenállók fiatal szellemi vezére nem indulhat a januári választásokon. Az amerikai beavatkozás minden vádját rafináltan elkerülendő a rendelet azt mondja ki, hogy "az illegális milíciák tagjai a szervezetből való kilépés után 3 évig nem vállalhatnak politikai szerepet". Ezt a rendelkezést a Biztonsági Tanácsban az utolsó pillanatban csúsztatták be jóváhagyásra a másnapi szavazásra előirányzott rezolúció anyagába, mikor diplomáciai úton már lényegében egyezség született, és legfeljebb stiláris simításokra szokott sor kerülni. Az ilyen jellegű – gyakran az éjszaka leple alatt elkövetett – csalásokra sokszor csak hónapok, vagy évek múlva derül fény, a felelősségre vonás tehát elmarad.

 

Aaron Glantz Iraq and Iran: Still the Axis of Evil? című június 6-án megjelent cikkében kevéssé ismert indokokra vezeti vissza al-Jaafari kényszermenesztését.  Mint írja, az interim  miniszterelnök a közös érdekeket realizálva és abban a hitben, hogy tényleges döntési joga van, szorosra akarta fűzni az Iránnal való gazdasági és politikai kapcsolatokat. Önálló egyezséget kötött Teheránnal az új iraki hadsereg kiképzésében való részvételéről (mint köztudott, ezt a feladatot a Pentagon kizárólag magának szánta), és különböző államközi juttatásokat, többek között gabona szállítmányokat fogadott el az éhező iraki gyerekek számára. Bush teljes értetlenséggel szemlélte, hogy a Teheránba látogató al-Jaafari (aki a 80-as években  ott élt emigrációban) össze akarta kapcsolni a két ország elektromos szolgáltatását, és új olajvezeték építését vette tervbe Abadan kikötőjébe. Nem csak ő csodálkozott. Az olvasó embernek szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy al-Jaafari kaliberű intelligens, tanult ember komolyan vette a Washington által szólamozott független államiságot, és realitásnak hitte a "demokratikusan választott" kormány állítólagos jogait és önálló hatáskörét. Nyilván túl sokáig kuksolt az erődítménnyé kiképzett, tankokkal és fegyveres harckocsikkal a világtól hermetikusan elzárt Zöld-zónabeli irodájában.

 

Május 18. “A telling indicator of the condition of the Iraqi infrastructure and its immediate prospects can be found in descriptions of the elaborate embassy, referred to as "George W's palace" by Baghdad residents, that the U.S. is now constructing inside the capital's fortified Green Zone. According to the London Times, the $592 million structure will be "the biggest embassy on earth," and will feature "impressive residences for the Ambassador and his deputy, six apartments for senior officials, and two huge office blocks for 8,000 staff to work in. There will be what is rumoured to be the biggest swimming pool in Iraq, a state-of-the-art gymnasium, a cinema, restaurants offering delicacies from favourite US food chains, tennis courts and a swish American Club for evening functions." What's more, once the construction is finished next year, embassy personnel can be reassured that the site, the size of Vatican City, "will have its own power and water plants," completely independent from Baghdad's, thus protecting it from the outages and pollution suffered by Iraqi residents of the city.”

 

“First, the oil pipeline was damaged and the bridge destroyed by U.S. forces. The attack was ordered on April 3, 2003 by General T. Michael Moseley "to stop the enemy from crossing the bridge." This was typical of the infrastructural damage caused by the U.S. in Iraq. During the initial battles of the invasion, and then during sweeps against the Iraqi resistance after the occupation had begun, American forces destroyed or damaged roads, bridges, electrical transmission and oil facilities, sewage lines and water treatment plants, commercial and industrial structures, even mosques and hospitals. While the resistance also targets such structures, particularly oil pipelines and electrical transmission lines, its destructive powers have been relatively modest compared to what American airpower can accomplish with 500 and 2000 pound bombs.” (Michael Schwartz: How the Bush Administration Deconstructed Iraq. May 18, 2006)

 

További cikkek a témakörben: Az igazság haszontalansága;  Útban 500 milliárd felé;  Menni vagy maradni; Az iraki helyzet realitása  

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára