EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 12. szám – Kuliffay Hanna írása
Bush elnök szerint 2005 "jó év"
ÚTBAN 500 MILLIÁRD FELÉ
“Ez jó év volt az amerikai nép számára” – jelentette ki hivatalos búcsúztatóján a karácsonyi ünnepekre Camp Davidbe igyekvő George W. Bush. Elképesztő szavai Francis Bacont idézik az emlékezetbe, aki szerint, az ember előszeretettel hiszi, amit igaznak és valósnak szeretne. Így aztán a mikulásvárók hallani vélik a száncsengő hangját, míg az Mexikói-öbölbeli Katrina és a Floridai Rita hurrikánt túlélő, halottaikat elsiratott nincstelenek isteneik oltalmáért hálálkodnak.
Társadalmi hatásánál fogva persze ennél sokkal
veszélyesebb az önámításnak az a megnyilvánulása, ahol az országát háborúkba
vezénylő elnök a véráldozat, morális kétségek és a 340 milliárdra kalkulált
deficit ellenére népét boldogító jótevőjének képzeli magát, aki “isteni
küldetését” teljesíti. Nem véletlenül néz a tájékozott amerikaiak tömege
– az
ország nagyobbik hányada
– reményvesztett aggodalommal a következő sikeres, „jó
év” elé.
A patologikus irracionalizmusnak számos formája (és fokozata) ismert a szakirodalomból. Egyik legrejtélyesebb változata az önámításnak az a radikális változata, amely párhuzamosan hisz valamiben és annak antitézisében is. Ezt kiváló példával illusztrálta az elmúlt hetekben a prédikátor apjához méltón manipuláns, míg saját egyénisége révén cserfesen demagóg Condoleezza Rice(*1), aki magabiztosan felszegett állal, rezzenéstelen szemmel a kamerába nézve jelentette ki, mi nem kínzunk (foglyokat). Éppen csak egy Abu Ghraib fotót nem produkált bizonyítékként.
(Ábra: év végi AOL statisztikai jóslat a következő évre. Első kérdés: Milyen jól fog Bush produkálni a következő évben? Egyáltalán nem jól: 64%, Valahogy: 11%, Nagyon jól: 26%)
Rice a leghalványabb szégyenpír nélkül állította, hogy Bush nem támogatja a kínvallatás módszerét, majd szinte egy szuszra azzal egészítette ki, viszont továbbra is fenn kívánja tartani a jogot, hogy jóváhagyja a terroristák megkínzását, ha a szükség úgy kívánja. A kognitív torzulás ilyen és hasonló megnyilvánulásainak miértjére és hogyanságára hiába is keresnénk, egyelőre nincs a pszichiátriában egyértelmű magyarázat.
Az elnök szűk köre egyébként mind hasonlóképpen patologikus egyénekből áll. A csak napokban kipattant adminisztrációs botrány kapcsán például az igazságügyminiszter, Alberto R. Gonzales kijelentette, szó sincs állampolgári jogok állítólagos megsértéséről, amivel vádolják őket: egy percig sem próbálták kijátszani a törvényeket, hanem abban a hitben voltak, hogy a kongresszus engedélyezte amerikai állampolgárok vádemelés nélküli és vég nélküli fogva tartását, mint ahogy a bírósági engedély nélkül való lehallgatásukat, otthonuk átkutatását, e-mailjeik ellenőrzését is. Persze nem hivatkozott konkrétan jóváhagyó paragrafusra, hanem azt mondta, „azt hisszük. . .”
Ugyanakkor ezzel abszolút ellentmondásban nyilvánosan elkotyogta, hogy korábban az adminisztráción belül vita tárgyát képezte egy törvényjavaslat benyújtása, amely biztonsági okokra hivatkozással külön engedélyt adott volna az amerikai állampolgárok utáni kémkedésre és a hozzákapcsolódó egyéb titkos tevékenységre, de végül is letettek róla. Hogy miért? Mert tudták, „nehéz lett volna, ha nem lehetetlen” megszavaztatni. Hoppááá!
Gonzales a második közlésével nem csak agyonütötte az elsőt, de a saját lábába is lőtt, mikor nyilvánosan beismert egy olyan gyakorlatban bevezetett jogsértő eljárást, amivel aláásta a saját minisztériuma és a Fehér Ház ténykedését. Közléséből nyilvánvalóvá vált, hogy a cél szentesíti az eszközt mentalítás híveként nem tulajdonít jelentőséget olyan törvényszegéseknek, amelyek során a kormány titkos visszaéléseket követ el a saját polgárai alkotmányos jogai ellen. Ijesztően furcsa dolog, különösen egy igazságügyi miniszter esetében, de nyilván éppen ez a deviáns szemlélet juttatta Gonzalest Bush személyes baráti körébe, mint ahogy jelenlegi kabinet pozíciójába is.
KÉPZELT ELLENSÉG
A patologikus irracionalizmus körébe tartozó, egyfajta kudarcot vallott pszichológiai integráció jellegzetes washingtoni példája volt a következő: hatalomra kerülve George Bush minden diplomáciai kapcsolatot végleg lezárva lehetetlenné tette Bagdaddal a politikai egyezkedést, majd a hadi célpontok folyamatos nehézbombázása mellett a határvonalon felsorakoztatva és teljes hadikészültségbe helyezve hadseregét azt hangoztatta: „Imádkozom a békéért. Imádkozom a békéért.”
Ha ez egyszer kivételesen igazat mondott, akkor sokkal nagyobb bajban van az Egyesült Államok, mint bárki valaha is feltételezte volna: ez ugyanis már tudathasadással ér fel. Ami azonban a logikai következetességgel rendelkezők számára felfoghatatlan és szinte hihetetlen fenomén – fantom terroristák és a velük szövetkező „gonosz és őrült” Szaddám Huszein ellen háborút indító, de párhuzamosan békéért imádkozó elnök – az másoknak annyira normális, hogy lelkesen tapsolnak neki. Az utóbbiak rajongását még az sem ingatta meg – igaz, a médiát sem zaklatta fel –, mikor nyilvánosságra került, hogy 2003. március 20-án, közvetlenül Irak Hiroshima-szerű bombázásának bejelentése előtt a Fehér Ház egyik televíziós monitorja bejátszotta Busht, mikor éppen azt találta mondani: „(Ez) jó érzés.”
Lassan hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, mi is keltett kéjesen „jó érzést” bibliás elnökünkben. Az iraki invázió parancsba adása mellett párhuzamosan elrendelte képzelt ellensége, Szaddám Huszein meggyilkolását, és ez a célja, ha lehet, még inkább fokozta rejtett agresszivitásból, titkolt sovinizmusból, hiú kivagyiságból és taposó jellegű versenyszellemből ötvöződő háborúzni és győzni akarását.
A történész Marilyn B. Young (New York University) így írt a neokonzervatív hatalmi célokkal szorosan összefonódó bosszúhadjárat elméleti gyökeréről:
Ez a háború valami egészen újat és az eddigiektől taktikailag teljesen eltérőt volt hivatott produkálni: „sokkhatást és megfélemlítést”. A sokkhatás és megfélemlítés egy ideológiai műhely vezető munkatársa, Harlan Ullmann által alkotott „koncepció”. Ullman terve, amelyet orrvérzésig ismételgettek a háborúhoz vezető visszaszámolás során, azon alapult, hogy több bombával fogja „elárasztani” Bagdadot a háború első 48, legfeljebb 72 órájában, mint amennyivel az első Öböl-háború 39 napja alatt, hogy „megtörje a várost”. Ullman szerint a sokkolás és megfélemlítés ideájának célja a „gyors domináció” megvalósítása. „Ez a (támadó) képesség masszív sokkhatást és félelmet vált ki . . . olyannyira túlterhelve az ellenség érzékelő készségét, tudatát és felfogó képességét, hogy nem lesz más választási lehetősége, mint beszüntetni és felhagyni (minden ellenállással) vagy megkockáztatni egy teljes és totális pusztulást.” (Young idézőjelei)
Az elnök és a körülötte tüsténkedő szalonterroristák adrenalin szintjét ugyancsak az egekig lökte annak tudata, hogy az amerikai gépek 800 kilogrammos okos-bombákat zúdítottak az éjszaka sötétjében reszkető városra, amelyek becsapódáskor 4704C fokos tűzlabdát (8500 Fahrenheit fokban), és hatalmas körzetben pusztító, földrengésszerű lökéshullámot okoztak, míg futballpályányi krátert kreáltak – a TIME Magazin korabeli leírása szerint „feltrancsírozva a húst, szétroncsolva a tüdőt, szétrobbantva a homlok- és orrmelléküregeket, szétrepesztve az artériákat”.
A nemzetközi média nem véletlenül volt kitiltva az ostromlott Bagdadból. A városra mért támadás iszonyúsága valamivel érzékelhetőbbé válhat annak tudatában, hogy egyetlen B-1B Lancer bombázó 24 ilyen atomtámadás jellegű hatást kiváltó bombát (JDAM) képes szállítani.(*2) A béke és szabadság bombáit. 2003. március 11-én az iraki háború ideológiai vasszerkezetének főgépésze és kovácsa, Paul Wolfowitz, a USA Today közlése szerint azt nyilatkozta: "Az iraki nép érti, miért van ez a krízis. Mint 1940-ben a francia nép, ők is várva-várt felszabadítójukként tekintenek ránk." Ezt csak a patologikus irracionalizmus delíriumában hortyogó Washingtonnal lehetett elhitetni.
BUSH KONTRA LANCET
Mikor december közepére Bush népszerűségi indexe mélypontjára zuhant, bizonyítvány magyarázó körútra indult, ahol kivételesen a meghívott résztvevők egyéni kérdéseire is válaszolt. Arra a kérdésre, hogy hány iraki halott írható a háború és a megszállás számlájára, pillanatnyi kényszeredett feszengés után kivágta: „Többé-kevésbé harmincezer”, és máris a következő kérdezőre mutatott, mint aki lezártnak tekinti a szóra sem érdemes témát. A Fehér Házból rögtön utána sietve közölték, hogy nem hivatalos, hanem a média által hangoztatott, a köztudatba beépült adatra hivatkozott. Lehetséges, hogy az elnöki hivatalnak nincsenek erről saját adatai? Vagy csak az Elnök nem tud róla? Soha nem érdekelte annyira, hogy esetleg utána érdeklődött volna?
Egyébként ez a kormánypárti média által közvetlen Irak elfoglalása után saccolt 30 ezres szám – ami rejtélyes módon Falludzsa, vagy a szír határvonal menti városok és települések sorozatos őszi bombázása révén se növekedett – használatos mindazokban a washingtoni körökben, akik nem akarnak szembenézni az Ullman féle „sokkhatás és megfélemlítés koncepció” gyakorlati megvalósításának elborzasztó következményeivel.
Éppen ezért egyszerűen félre söprik, kiiktatják a tudatukból azt a Lancet nevű brit orvosi lapban megjelent, tehát tudományos megalapozottságú és szakmai körökben sehol nem cáfolt statisztikai felmérést, amely ennek több, mint háromszorosát (98 ezer) állapította meg.(*3) Ebből a felmérésből, nagyon is vitatható meggondolásokból, kihagyták többek között a nem konvencionális fegyverekkel is támadott, földig rombolt Falludzsát. Amennyiben a szakmai követelménynek („random selection”) eleget téve belefoglalták volna, „az inváziót követő elhalálozási szám 268 ezer lett volna” – közli a nagynevű újságíró és publicista Andrew Cockburn a Los Angeles Times hasábjain. Az okos-bombák azért robbannak 4704C fokos tűzlabdákkal, hogy öljenek és pusztítsanak, nem azért, hogy néha a piromániásaknak is legyen jó napja. Cockburn szerint a tudós csoport által készített tanulmány megjelenése előtt szigorú kollegiális értékelésen ment keresztül – téves vagy politikai meggondolásból torzított eredményhozatal tehát kizárva. Ezért is nem vonta kétségbe vagy támadta a kormánypárti média, hanem az elhallgatás megsemmisítő hatása mellett döntött.
A Columbia Egyetem professzora, Richard Garfield szerint, naprakész kiegészítéssel „az elhalálozási szám nem lehet kevesebb, mint 150 ezer.” Kevesebb nem lehet, több viszont annál inkább, és nap mint nap növekszik. Ezt természetesen a Fehér Házban és a Pentagonnál is tudják, és az Ullman-féle stratégiai koncepció, illetve a hadsereg teljesítménye szempontjából nyilván hatalmas sikerként könyvelik el. Ők végül is mi mással mérnék a sikert, mint a kvótában megszabott megsemmisített ellenség számával? Így volt ez Amerika szomorú történelme során más alkalmakkal is. (Mikor 1969-ben híre ment az előző évi, 400 civil áldozatot követelő My Lai vérengzésnek, John Paul Vann nyugalmazott hadseregparancsnok helyettes, a Vietnámban szolgáló erők harmadik legmagasabb beosztású embere és helyettese Colonel David Farnham, hivatalosan találkoztak William Westmoreland generálissal Washingtonban. A megbeszélésen Vann azt jelentette Westmorelandnek, hogy a katonai egységek féktelenül és minden ok nélkül gyilkolták a fegyvertelen polgári lakosságot, asszonyokat és gyermekeket is, hogy növeljék a halottak számát, mivel a halottak száma a hadisiker előjelének számított. Farnham visszaemékezése szerint Vann azt mondta a főnökének, “valójában sok My Lai volt” Vietnámban.)
Az Ullman-féle tömegírtás geopolitikai célzatú: Iraknak meg kell szűnni mint hatalmi tényezőnek és ambíciónak, mint területével és természeti kincseivel önállóan rendelkező országnak, mint Amerika és (az atomfegyvereivel számára fenyegetést jelentő) Izrael ellenségének. A patologikus irracionalizmus ködfelhőjében botorkálók agyában mai napig sem rögzült, hogy az iraki nép soha nem volt Amerika ellensége, tehát 30 ezer iraki legyilkolása éppen olyan indokolatlan és jogtalan abszurdum, mint 150 ezeré. Hogy Bush a hányavetin odavetett 30 ezres számmal az országot csapta be vagy saját magát áltatja, a tömeggyilkosság tényén mit sem változtat.
Mint ahogy azon sem, amennyiben az iraki lakosság fele gyermek, nyilván a háború áldoztainak fele is az. A szakértők szerint ez legalább 75 ezer gyermeket jelent. Bush saccolása szerint a számuk „többé-kevésbé 15 ezer”, és ehhez a hitéhez ima közben is ragaszkodik. Csak 15 ezer. Míg más ezt realizálva felkötné magát, vagy legalábbis lelkiismeret furdalástól gyötörve lemondana, és örökre visszavonulna, Bush viszont ehelyett a napokban Laura asszonnyal az oldalán, kellőképen elérzékenyedve szenténeket énekelgetett a Fehér Ház országosan közvetített karácsonyfa ünnepségén.
Az ilyesféle, a washingtoni és londoni vezető körökben eluralkodó patologikus jelenségekre mutatott rá a maga szarkasztikus módján a brit Guardian egyik decemberi számában Terry Jones(*4).
A Genfben székelő Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottsága számára készült tanulmányok egyike arra a következtetésre jutott, az iraki gyermekek valójában jobb körülmények között éltek Szaddám Huszein idejében, mint most. Ez természetesen döbbenetes csapásként ér mindnyájunkat, akik George Bush-hoz és Tony Blairhez hasonlóan őszintén abban a hitben voltunk, a gyerekek akkor tudnak szárnyalón teljesíteni, mikor nagy magasságból bombázzuk őket, elpusztítjuk a városaikat, felrobbantjuk a (helyi) kórházakat, iskolákat és az energiaállomásokat.”
HOL VOLTAK A TÜNTETŐ MILLIÓK?
Lehetett „jó év az amerikaiaknak", ami Bush káros és felelőtlen döntésein alapult? Vajon végiggondolta az elnök, mielőtt ez a jellemzés kibuggyant a száján? Amennyiben széles tömegek minden vonalon elégedetlenek, sőt egyre inkább dühösek voltak Bush belpolitikai teljesítménye és folyamatos háborúskodása miatt, ráadásul kilátástalannak ítélik a deficit felhalmozódása miatt még az unokáik jövőjét is, hogy lehetett „jó évük”? Nincs itt valami fatális ellentmondás?
A Katrina és Rita hurrikán okozta tragédiák leleplezték és sokak szemét rányitották, hogy a Bush-kormány egy esetleges külső támadás esetén képtelen lenne hatékonyan védelmezni és segíteni a lakosságot. Ugyanígy képtelen az újjáépítés megszervezésére, a segélynyújtással kapcsolatos (részben minisztériumi szinten folyó) visszaélések kiküszöbölésére és a károsultak életének viszonylagos normalizálására. Lehet józanul úgy ítélni, hogy jó évük volt a cserbenhagyott déli államoknak? Vagy ők valamiért nem számítanak?
Bár mára egyre többen realizálják a Bush adminisztráció vezető köreiben eluralkodó patologikus irracionalizmust, hiszen egyre többeket háborít fel az ország hazugságra, torzításra, tettetésre, törvénysértésre, manipulációkra és erőszakra alapozott irányítása. Egy szekuláris humanista szemszögéből nézve azonban még mindig meglepően sokan tartanak ki az Elnök mellette. A trend kétségkívül ellene fordult, de megkésve és lendület nélkül, minden átütő erőt nélkülözve.
A CBS News ez évi adatai szerint Bush idén januárban ugyan a maga 49%-nyi elismerésével (46%-os elutasító véleménnyel szemben) alacsonyabb pontszámmal vágott neki második terminusának, mint az elmúlt 50 év bármelyik két-terminusú elnöke, bűnbugyrának súlya miatt azonban ez is hihetetlenül – szó szerint is – magas arányszám volt. (Dwight Eisenhower a maga idejében 74%-os, Ronald Reagan 62%-os, Bill Clinton 60%-os, míg Richard Nixon 51%-os támogatottságot értek el.)
A korábbi elnökökhöz viszonyított csúfos lemaradása ellenére mégis január volt Bush számára a legjobb hónap egész évben! A többi hónapokban ennél csak rosszabbul szerepelt. Az elnök egész éves alacsony értékelése döntően az iraki háború, illetve a megszállás miatti elégedetlenségre vezethető vissza, míg a két hurrikán, Katrina és Rita totális kudarcot vallott intézése és a kabinetjében zajló botrányok az év vége felé még rátettek egy-egy lapáttal. Ennek következtében a pozitív értékelése októberben 35%-ra zuhant egy nagyon komoly, 57%-os elutasítással szemben és kétséges, hogy innen tényleg visszakapaszkodott volna a média által bezengett 40%ra. (A Lapszemlék-kommentárok rovatban az év során számos elemzésben foglalkoztunk a Bush adminisztráció külpolitikájával és bíráltuk más vonalú tevékenységüket, illetve annak hiányát is.)
Érthetetlen módon az elnöknek semmit se mond, hogy decemberben – legalábbis a CBS News megkérdezettjei szerint – 60% úgy ítélte meg, hogy az ország rossz irányba halad és csak 31% értékelte úgy, hogy jó irányba. Nem képes felfogni, hogy az ország helyzetének és jövőjének megítélésében közte és a lakosság növekvő többsége között kialakult differencia komoly problémát jelent, és még komolyabbat vetít előre.
Amiért a trend ellenére is viszonylag lassan érik be a népfelháborodás, annak szokványos oka, hogy a csupán tv-ből informálódó szotyolázók addig nem realizálják a két háborúskodás finanszírozásának az országra nehezedő terheit, amíg saját érdekeiket nem sújtja. Mikor ellenzéki, valójában patriotizmusból aggodalmaskodó gazdasági szakértők és az alternatív média a háborút megelőzően előre figyelmeztetett az unilaterális hadviselésből várhatóan adódó gazdasági problémákra, az alsó középosztálytól kezdve és onnan lefelé mindenkinek tüntetni kellett volna. (Tragikus módon tömegesen még a háborút részben elvből, részben előrelátásból ellenző értelmiség és középosztály tüntetéseihez se csatlakoztak.)
Az állami vagy szociális segélyből élők, egy keresetű családfenntartók, alkalmi- és szezonmunkások, kis nyugdíjasok, veteránok, állami ösztöndíjas diákok, munkanélküliek, sok gyermekesek, amúgy is hátrányos helyzetű kisebbségiek millióinak kellett volna minden nagyvárosban, minden hétvégén az utcán lenni. Nekik kellett volna a háborúellenes mozgalom döntő tömegbázisát alkotni. Mikor az elnök gyors és olcsó háborút ígért, nekik kellett volna a saját érdekükben leginkább tájékozódni és ennek lehetetlenségéről egymást felvilágosítani. Nekik kellene már most az egyre többször felvetődő harmadik háború lehetőségét mérlegelve cselekedni, hiszen az ő gyermekeik vére fog ismét nem számítani.
SZEGÉNYNEK LENNI JÓ
Az idei évben két millióval növekedett az Államokban az éhezők és alkalmi koplalók száma. A Mezőgazdasági Minisztérium statisztikája szerint a tavalyi 36,3 millióról az idei év végére 38,3 millióra növekedett azoknak a száma, akik gyakran éheznek, vagy állandó bizonytalanságban vannak a napi betevő falatjukat illetően. Általában a lecsúszott középosztály szemérmes „új szegényei” és a látószögön könnyebben kívül rekedő vidékiek és tanyasiak hiányoznak a minisztérium adattárából. Ehhez adódtak az elmúlt három évben az Irakba rendelt tartalékosok és nemzetőrök (70-80 ezer) hirtelen egy keresetből túlélni kénytelen családjai. A gyermek védelmet szolgáló Children's Defense Fund (CDF) of U.S. Census Bureau adatai szerint több, mint 13 millió gyermek él élelmezés szempontjából bizonytalanul és nem kielégítően ellátott otthonban, akiknek többsége (minimum 9,1 millió gyermek) egészségügyi biztosítással sem rendelkezik.
Lényeges megjegyezni, hogy 10-ből 7 szegény sorú gyermek nő fel olyan családban, ahol legalább egy teljes állásban dolgozó kereső van. Mivel a minimum bér 1997 óta nem emelkedett, minden fizetnivaló viszont igen, egy gyermekét egyedül nevelő, napi 8 órát dolgozó szülő nem képes állami támogatás nélkül boldogulni. Marian Wright Edelman, a CDF alapítója szerint "kevésbé gazdag ipari országok elkötelezték magukat a gyermek szegénység felszámolása mellett, míg az Egyesült Államok visszafelé csúszik. Képesek lennénk rá, hogy jobban csináljuk. Követlenünk kell, hogy a vezetőink jobban csinálják." Nyilatkozta ezt többek között arra fel, hogy az "extrém" szegénységi szint, amely 2000-2004-ig terjedő időszakban 20%-kal növekedett, és mára 5,6 millió gyermekre terjed ki. Az extrém szegénység egy háromtagú család esetében évi 7.600 dollárnyi jövedelmet jelent.
Míg a republikánusok uralta kongresszus még a háborús veteránoknak, otthontalanoknak és munkanélkülieknek járó juttatásokból is vág és vág és vág, ugyanakkor 70 milliárdos adócsökkentést javasol a nagyjövedelműeknek – és érthetetlen módon csak a képviselőházban számít jelentősebb ellenállásra. Az indok? A keményen dolgozó, magas profitot csinálók megérdemlik, hogy nagyobb részét tarthassák meg az adózás nélküli jövedelmüknek. A kórházi nővér, a hordár, a tanár, a pincér talán nem dolgozik keményen? Ez az arrogáns mentalítás, ami miatt az amerikaiak döntő hányadukban bizalmukat vesztették a republikánus kormányban és a kongresszusban, és Bush-sal ellentétben pesszimistán néznek a jövő év elébe.
Nem tudni, Bush tudatlanságból vagy tudatos félrevezetési szándékkal állítja, hogy ezután a „jó év” után egy, még „sikeresebb Amerika” felé haladunk, holott azoknak az embereknek a száma, akik „egyenesen éheznek”, 9,6 millióról 10,6 millióra növekedett. A U.S. Department of Agriculture jelentése szerint, aminek feltétlen el kellett jutnia a Fehér Házba, az éhezők és kiszámíthatatlanul élelemhez jutók száma idén élesebb szögben emelkedett, mint a korábbi években, és még csak nem is foglalja magába a Katrina és Rita által otthontalanná és munkanélkülivé vált, önmaga és hozzátartozói ellátására képtelen százezreket.
A havonta kijáró élelmiszerjegy emberek millióinak jelent némi biztonságot vagy éppen túlélést. Ennek ellenére a képviselőház mezőgazdasági bizottsága 844 millió dollár megvonását vette tervbe az élelmiszerjegyet biztosító program keretéből, ami legalább 300 ezer szegény vagy a felszínen maradásért küszködő személyt érint.
Az államot terhelő háborús költségek miatt a képviselőház az államháztartás költségeinek 50 milliárdos csökkentését rendelte el, aminek többek között része a kisjövedelmű, legkiszolgáltatottabb réteg orvosi és kórházi ellátására szolgáló biztosítás, a Medicaid alapjának csökkentése, az államilag gondozott gyerekek ellátására szűkösen megszabott keret csökkentése, sokgyermekesek gondozási segélyezésének csökkentése, állami ösztöndíjra jogosultak számának csökkentése, a munkaképtelenek és mozgásképtelenek segélyezésének csökkentése. . . Nincs ma felkapottabb szó a "csökkentésnél" az amerikai kongresszusban.
Nyilván kötelességszerűen, de minden optimizmus híján, 142 társadalmi- egyházi- és egészségügyi szervezet december 14-én tiltakozó levelet küldött a kongresszusnak, amelyben elítélte a Medicaid ellen tervezett merényletet, amely szegény vagy kisjövedelmű családoktól, öregektől, sokgyerekesektől, munkaképtelenektől, egyedülálló terhes nőktől és csökkentett képességű egyénektől vonja meg a legalapvetőbb szociális juttatást. Ugyanakkor David Beckmann atya, a Kenyér a Világnak nevű jótékonysági szervezet elnöke kritizálta a minisztérium döntését: „A Katrina sok ember számára volt tragédia, az élelmiszerjegyek megvonása viszont botrány.” És itt vele együtt a lakosság nagy része ismét szembe kerül Bush elnökkel és adminisztrációjával, mikor 75% szerint az élelmiszerjárandóság védelmet kellene kapjon a legkomolyabb derékszíj meghúzások idején is.
Az államközi élelmiszerjegy program havonta átlagban 92.70 dollár értékben segélyezi a rászorulókat. Hogy ez milyen nevetségesen kis összeg, azt Laura Bush el sem tudja képzelni, ezért nem is tudja a férjének sem elmagyarázni, pedig ha el tudná, talán lebeszélte volna, hogy egy „sikeresebb Amerika” felé haladással próbálja kábítani az országot. Hogy egyáltalán járjon valakinek ez a szégyenletes 92.70 dollár, egy család jövedelmének 130%-kal kell a szegénységi szint alatt lenni.
Az energiaügyi minisztérium szerint az áremelkedés miatt az idei fűtésszámlák várhatóan átlagosan 25%-kal magasabbak lesznek, ami a fix jövedelemből élőknek komoly gondot jelent. Ezért a leginkább érintett északi államok közül öt több élelmiszerjegy juttatásával akarta ellensúlyozni a legszegényebbek váratlan kiadását. Ez állítólag családonként havi 8 dollártól 30 dollárt jelentett volna – ki érti, hogy számolva? – Washingtonból azonban még ezt is visszautasították. Az egyik ok, ha öt államnak ilyen jellegű segítséget adnak, más államok is követelődzni fognak. Helyette közvetlen hozzájárulást ajánlottak a fűtésszámla fizetéséhez, amihez az állami fűtési-segély programnak további 4 milliárd dollárra lenne szüksége – a Bush adminisztráció viszont csak 1 milliárd dollárnyi emelkedést hagyott jóvá. Az elképzelés tehát eleve kudarcra volt ítélve.
Így aztán, mint a USA Today beszámolt róla, az idei télen a szegény családoknak választani kell fűtés, élelem, benzin és gyógyszer között. A cikk írója érthetően nem állította, hogy „jó évük” lenne, hiszen a korai hideg beálltával sok helyen már október óta fűtenek, és az ország északi részén a tavalyihoz viszonyítva kétszeresébe is kerülhet a fűtőanyag. A Virginia állambeli juttatási programok igazgatója, Duke Storen szerint a fűtőanyag árának emelkedése a szegény családok számára éppen olyan krízishelyzetet idéz elő, mint a Katrina idézett elő a Mexikói-öböl lakossága számára. De míg a természeti katasztrófáról heteken keresztül órákig tudósított a média, és nemzeti összefogással óriási segítséget ígért, addig a szegények szenvedéséről és kiszolgáltatottságáról teljes csend van, mintha nem lenne illő beszélni róla. Végül is az éhség és a szegénység kritizálása, akárcsak a háborús külpolitika kritizálása kormányellenességnek, sőt kiforgatva Amerika-ellenességnek is mondható. Milyen kényelmes.
James Weill, az Élelmiszerkutató és Akciós Központ elnöke úgy nyilatkozott, nagyon jól tudják, hogy mikor étel, fűtés és gyógyszer között kell választani, az emberek az evésen spórolnak. „Ennek különösen káros hatása van a gyerekekre nézve, főleg a szegény sorú gyerekekre nézve.” Akiknek – nem lehet nem hozzátenni – Bush szerint „jó évük volt.” De milyen jövőjük lesz? A közgazdász Thomas Hertz szerint azoknak a gyermekeknek, akiknek szülei a jövedelemeloszlás alsó ötödébe tartoznak, csupán 7,3%-ának van esélye, hogy valaha is a felső ötödbe kerüljenek. Erre mondjuk, hogy a nyomor öröklődik, mint ahogy a gazdagság is. Akik viszont a felső ötödbe születtek, azoknak 42,3%-a ott is marad. "A populáris benyomás ellenére a társadalmi-gazdasági mobilitás sokkal korlátozottabb az Egyesült Államokban, mint más ipari országokban."
A társadalmi-gazdasági egyensúlyvesztés problémája és veszélye régi, akár az írás és a számtan. Majdnem 2000 évvel ezelőtt Plutarkhosz azt írta, "A gazdag és a szegény (aránya) közti kiegyensúlyozatlanság a legrégibb és leginkább fatális nyavalya minden respublika számára."
500 MILLIÁRDOS HADIKIADÁS FELÉ
Az országban elterjedt és rohamosan növekvő szegénység és vele az általános életszínvonal csökkenés ellenére Washingtonban – pesties rosszallással mondva – van pénz dögivel. Természetesen csak arra, amire a kormány jónak látja. A háborúk, fegyverkezés és megszállás természetesen mindig a költségvetés élvonalába tartoznak. A Pentagon december közepén kezdett foglalkozni a nemes feladattal, hogy jövő évre újabb 100 milliárdot hajtson ki a kongresszusból Irak és Afganisztán megszállási költségeire.
A Fehér Ház természetesen támogatni fogja a kérést, a kongresszusban pedig mindenki összeszorított foggal próbálkozik elfelejtkezni róla, hogy csak most, a karácsonyi szabadságuk előtt utaltak ki 50 milliárdot ugyanerre a célra. A katonai vezetés szerint ez a kis 50 milliárdocska talán májusig fog kitartani. Egy biztos. Nem kell vele tételesen elszámolni. Eddig sem kellett.
Kép: Dél-Afriában Saracen néven voltak ismertek és keltettek puszta jelenlétükkel is félelmet azok a harckocsik, amelyeket egy emigráns dél-afrikai tervezőmérnök közreműködésével ma Amerikában gyártanak és Buffalo néven hoznak forgalomba. Az Inter Press Service szerint "az apartheid emblémája került újra felhasználásra Irakban".
A Force Protection Inc. nevű fegyvergyár éppen mostanában nyert számos Pentagon megrendelést több, mint 100 millió dollár értékben. Nehézfegyverzettel felszerelt félelmetes harckocsii, a behemót Buffalo (Víziló) és a kisebb, manőverezhetőbb Cougar (Puma), gyorsított tempóban kerülnek le a futószalagról és irány Afganisztán, Irak. Bár Bush, szószólói és a médiája a megszállócsapatok jövő évi csökkentésével hitegetik a népet, a legfőbb katonai vezető, Peter Pace generális viszont e hónap 26-án éppen azt hangsúlyozta ki, amennyiben a gerillaháború nem hagy alább, vagy a "baráti" kormány védelemre szorul, még további erők bevetésére fog sor kerülni, akik közül egyre többen fogják a Molotov koktéloktól védtelen Hamweek helyett maximális védelmet nyújtó Buffalokkal és Cougarokkal uralni a terepet.(*5) Ezekből eddig 75-öt szállítottak le, de több száz van készenlétben vagy már útban a renitens Közel-Kelet felé.
John Murtha, demokrata képviselő véleménye szerint 20 évig is eltarthat az iraki ügy rendezése, amit „az amerikai nép nem fog eltűrni, és nem tud megengedni.” A „nem tűrésnek” egyébként a kongresszusban kellene elkezdődni, de ennek egyelőre semmi jele. A háborús kiadások megcélozták, és akár jövő év végére elérhetik az 500 milliárd dollárt. Hogy a kongresszus mégsem tiltakozik, felmerül a gondolat, talán úgy vélik vagy talán úgy is tudják, ez nem mind Afganisztánra és Irakra lesz költve. Izrael az iraki és libanoni helyzetet felmérve ideiglenesen hajlandó lehet megalkudni Szíriával, Irán viszont továbbra is vagy még inkább a likvidálandók listáján szerepel. Négy aktív front egyszerre túl sok lenne – pláne, hogy az ellenállás Afganisztánban ismét erőre kapott –, de sok-sok anyagi ráfordítással, utolérhetetlen légi fölénnyel és egy jól koordinált mini-koalícióba tömörülve (USA, Anglia, Izrael) a Pentagon kivitelezhetőnek tart egy három frontos háborút. Rumsfeld régebben tett már ilyesmire célzást és nagyon kétséges, hogy eddigi kudarcai – két befejezetlen, megnyeretlen intervenció – megtörte volna gőgjét, leplezetlen arroganciáját.
A CBS News.com ezzel kapcsolatban december közepén érdekes és elgondolkoztató véleményt közölt Steven Kosiaktól, egy privát stratégiai és költségvetési cég politikai elemzőjétől. Kosiak rendkívülinek tartotta, hogy a Pentagon több forrás szerint jövő évre is 150 milliárdot követel, de nem hihetetlennek. Mint kifejtette, „Ez a szám olyan magas, hogy arra enged következtetni, benne foglaltatik egy jelentős összeg, amely nem közvetlenül az iraki és afgán katonai kiadások fedezését szolgálja." Lehet találgatni, hogy vajon akkor hol és mit.
*1 Kora ősszel Rice ismét hangoztatta, amit még nemzetbiztonsági tanácsadóként korábban is, hogy „mindenki” meg volt győződve róla, Irak világveszélyt jelentő tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett és urániumot vásárolt Nigerben – „a franciák és a németek is”. . . Ezzel kapcsolatban a Los Angeles Times saját stábjának kutatásai alapján 2005. december 11-én megjelentett egy cáfoló cikket, amelyben korábban publikálásra nem kerülő tényekkel és adatokkal, sőt egy fontos személyes interjúval bizonyította, hogy a háborút megelőzően mind a franciák, mind pedig a németek figyelmeztették az amerikai hírszolgálatot, hamis nyomon járnak és hitelt nem érdemlő forrásokra támaszkodnak. A franciák hivatalos csatornákon történő harmadik figyelmeztetése ellenére 2002 szeptemberében mind Cheney, mind pedig Rice, majd a State of the Union beszámolóban Bush elnök, továbbra is nukleáris készülődéssel vádolták a bagdadi rezsimet. „Nem akarjuk, hogy a füstölgő fegyver egy gombafelhő legyen.” - hangoztatták. Alain Chouet, a franciáknak a CIA-vel szoros kapcsolatban álló volt kémelhárítósa a Los Angeles Timesnak erről úgy vélekedett: „Semmiféle bizonyíték. Semmiféle tanújel. Semminemű előjelzés. Semmi nyom.” 2003 júniusában a CIA nyilvánosságra hozta, amit néhányan a saját emberei közül, de páran a State Departmenttől is kezdettől fogva állítottak, hogy hamis dokumentumokból és félrevezető információkból téves következtetéseket vontak le. Most már csak Rice-nak kellene túljutni pozíciójára nézve szégyenletes fóbiáján. . .
*2 Egy városbeli vendéglőre, amelyben azt hitték, Szaddám Huszein és emberei csillapították éhségüket, két ilyen nagy hatású okos bombát majd még két hagyományos bombát küldtek az amerikai főparancsnokságról. A kő-kövön-nem-maradt területről napok múlva exkavált emberi maradványok csak DNS segítségével voltak azonosíthatók: sehol nem okozott felháborodást vagy tiltakozást, nemzetközi elítélést, hogy a soha nem közölt számú (szemtanúk szerinti 18-20) áldozat közül egyik sem volt Szaddám Huszein.
*3 A felmérést tartalmazó tanulmány 2005 májusában került publikálásra és 98 ezerben állapította meg a háború iraki áldozatainak számát. Az üggyel kapcsolatban jellemző, hogy a Pentagon csak a saját halottait tartja nyilván (ha az irakiakról van szó, a válasza: "We don’t do body counts"), az új iraki egészségügyi minisztériumnak pedig egy idő után megtiltották az elhalálozási nyilvántartás vezetését.
*4 Terry Jones : Let Them Eat Bombs – The doubling of child malnutrition in Iraq is baffling. Guardian/UK)
*5 Kb. tíz ezer fegyveres katonai jármű és harckocsi van jelenleg Irakban. A javításukra és karbantartásukra a Pentagon hatalmas költséggel műhelyeket épít és privát kontraktorok ezreit foglalkoztatja.
2005. december
Addendum:
2005 december
A New
York-i demokrata szenátor Hillary Clinton hű marad önmagához - és a
neokonzervatív külpolitikához. Az Irak elleni jogtalan és indokolatlan
háború támogatójaként a belső ellenállás (insurgency) eltiprását és az amerikai
megszállást is teljes erővel támogatja: "We don't want to send a signal to the
insurgents, to the terrorists that we are going to be out of here at some, you
know, date certain. I think that would be like a green light to go ahead and
just bide your time. We want to send a message of solidarity. And in addition, I
would hope that at this point now, we could get more international support. It
is not in anyone's interests, not, you know, the people in this region, in
Europe or elsewhere around the world, for the Iraqi government to be brought
down before it even can get itself together by violent insurgents. So it's not
only a U.S. commitment, I think and hope that there should be commitment from
others as well." (Senator Hillary Clinton)
2006. január
"Think, too, about naming a campaign ‘Shock and Awe’ as if it’s a movie and, therefore, unreal. And then think that this, perhaps, is one of the problems. For many Americans, the war is an abstraction. But it is not an abstraction for the Iraqis whose lives have been devastated by our ‘smart bombs.’ And it certainly is not an abstraction for those of us who have heard the words that change lives forever." (Missy Comley Beattie: It's Impossible to Say No to Cindy Sheehan)
2006. március 7
A mai nappal a republikánusok vezette szenátusi Intelligence Committe az országos felháborodást figyelmen kívül hagyva ellene szavazott, hogy Bush illegális lehallgatási és megfigyelési programját annak rendje és módja szerint kivizsgálják. Nem véletlenül. A Christian Science Monitor korábbi felmérése szerint amennyiben kongresszusi meghallgatásra kerülne sor, 69,8% szerint az engedély nélküli lehallgatás ügye lenne a legnagyobb hatással a történelemre. (Megdöbbentő módon a CIA tengerentúli titkos börtönei viszont a keresztény újság olvasóinak csak 4,4%-át és a terrorizmussal gyanúsítottak kínzással történő vallatása és ítéletnélküli fogva tartása csak 8,3%-át érintette. Ennek oka nyilván abban rejlik, hogy az első ellenünk elkövetett törvénytelenség, míg a második mások elleni fizikai, pszichológiai és jogi visszaélés.)
69.8%
17.4%
8.3%
4.4%
2006. március 8
Three years in Iraq also have taken a toll on stocks of military equipment, requiring creation of in-country maintenance facilities in Iraq. "There are unprecedented costs. It's staggering," - said Republican Sen. Ted Stevens of Alaska, who, like Mr. Murtha, is a senior member of the Appropriations Committee leadership overseeing defense funding. For Senate Budget Committee Chairman Judd Gregg of New Hampshire, an early ally of Mr. Bush, the result is a total defense budget that in real dollars surpasses those of the Vietnam War era and defense buildup under Ronald Reagan at the height of the Cold War. "Essentially, defense is being budgeted outside the budget through emergencies," Mr. Gregg says. "The war is being used to drive those numbers, but as a practical matter, money's fungible. Obviously, a lot of that money is moving back and forth within the Defense Department." He wants to impose more order on the process as part of a Senate budget resolution for the coming year. Meantime, the House Appropriations Committee is slated today to take up the Pentagon's newest $67.6 billion request as part of an emergency spending bill. Already, $50 billion in war-related emergency spending has been approved for 2006 as part of a "bridge fund" added to the annual defense-appropriations bill in December. When the new request is added, that brings the total to $117.6 billion for 2006, compared with about $99.8 billion in 2005. (David Rogers: U.S. Annual War Spending Grows. The Wall Street Journal)
Az állandó fegyverkezési hajsza,
támadó-büntető háborúskodások és rablóhadjáratok mellett állandó a nyomor,
alultápláltság, éhezés, kezeletlen betegségek, munkaképtelenség és
az
otthontalanság is a világ leggazdagabb országában: While statistics can’t
substitute for this lack of knowledge, they can help us grasp the magnitude and
nature of homelessness. According to the Department for Housing and Urban
Development (HUD), on any given night in January 2019, 560,715 people
were homeless. Nearly two-thirds of them lived in shelters. The rest slept
wherever they could, often on sidewalks, relying, if in places with cold
winters, on steam grates to stay warm. About a quarter of them were deemed “chronically
homeless,”
which, by the definition HUD adopted in 2015, meant that they had
been “living in a place not meant for human habitation, a safe haven, or in an
emergency shelter” for 12 months running or for that total over a three-year
stretch. Since 2007, when the compilation of data began, homelessness decreased
by 12% until 2018-2019 when it rose by 3%,
chiefly because of a 16% jump in California. The economic damage done by
Covid-19 will, however, ensure yet more future increases. (Rajan Menon:
Homelessness in the Covid-19 Era.
Selective in its impact, the virus has struck the
homeless hard. July 14, 2020)
Four states alone -- California,
Florida, New York, and Texas -- contain nearly half of the homeless. Add
Massachusetts, Oregon, Pennsylvania, and Washington, and you’ll hit two-thirds.
The vast majority of them live in large urban areas, with five --
New York County, Los Angeles County, Seattle/King County, San Jose/Santa Clara
County, and San Diego County -- accounting for 29% of the homeless nationwide. A
clutch of cities (in descending order, Washington, D.C., Boston, and New York)
have a homelessness rate six times the national figure of
17 per 10,000, with San Francisco barely escaping this list of ill-fame.
(Rajan Menon:
Homelessness in the Covid-19 Era.
Selective in its
impact, the virus has struck the homeless hard.
July 14, 2020
In the U.S., the return of top wealth inequality has been particularly dramatic, with the top 1% share nearing 35% in 2020, approaching its Gilded Age level. In Europe, top wealth inequality has also been on the rise since 1980, though significantly less so than in the U.S. At present, the richest 10% of the world's population grabs more than half of all global income, the researchers found. The billions of people in the poorest half of the global population, meanwhile, get just 8% of the world's income. Global wealth inequalities are even more pronounced than income inequalities. The poorest half of the global population barely owns any wealth at all, possessing just 2% of the total. In contrast, the richest 10% of the global population own 76% of all wealth. (Jake Johnson: Richest 1% Took 38% of New Global Wealth Since 1995. The Bottom Half Got Just 2%. Data from World Inequality Report. December 7, 2021) [A new report finds that global inequities in wealth and income are "about as great today as they were at the peak of Western imperialism in the early 20th century."]
“The Covid crisis has exacerbated inequalities between the very wealthy and the rest of the population. Yet, in rich countries, government intervention prevented a massive rise in poverty — this was not the case in poor countries. This shows the importance of social states in the fight against poverty. If there is one lesson to be learnt from the global investigation carried out in this report, it is that inequality is always a political choice." (Lucas Chancel, co-director of the World Inequality Lab and lead author of the World Inequality Report. December 13, 2021)
Lásd még a témában: Az igazság haszontalansága; A demokrácia megcsúfolása; Menni vagy maradni?
VISSZA a Jelenkor rovat címlistájára
VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára