EMPIRIA Magazin V. évfolyam 3. szám – Kuliffay Hanna írása

 

AZ IGAZSÁG HASZONTALANSÁGA

                                                

„Az igazság haszontalan dolog. Az igazságot nem helyezheted letétbe, a bankba. Nem vásárolhatsz rajta élelmet.  Nem fizethetsz vele lakbért. Az igazság a maga haszontalanságában úgy csüng a nyakad körül, mint egy albatrosz – egész úton a  menhelyig. És ha azt hiszed, hogy ebben az országban az a – mondjuk – egy milliónyi ember, akit igazán érdekel a politikai igazság, képes olyan embereket támogatni, akik az igazat mondják, akkor el vagy tájolva.  Ugyanis az a – mondjuk – egy millió ember, akit ebben az országban igazán érdekel az igazság, annak nincs pénze.”

 

Az idézett gondolatsor ugyan nem az amerikai elnöktől, hanem  testvéröccsétől, Jeb Bushtól(*1) származik, mégis figyelemre méltó, mivel a floridai kormányzó nyílt, szégyentelen cinizmusa közelebb vihet George W. gondolatvilágának, humanitást és moralitást nélkülőző politizálásának megértéséhez.

 

Eddig is kilógott a lóláb, március végén viszont ország-világ nyilvánosságára jutott, hogy Bush elnöknek 3 évi sikertelenség ellenére esze ágában sincs befejezni a háborúskodást: a nehézfegyveres iraki megszállás hosszú távú, hacsak nem végleges. A hetek óta tartó rendkívüli állapot, napi 80-100 iraki áldozat és zsúfolt börtönök ellenére Bush a politikáját népszerűsítő országos körútja során azt hangoztatta, optimista, hogy haladás van a demokratizálódás útján, tehát előbb-utóbb „siker” várható.

 

Nála a siker azonban mást jelent, mint az értelmező szótárban. Nála azt jelenti, egyszer csak megadják magukat vagy mind elvéreznek azok a népek, amelyek hódító-zsákmányszerző hadjáratai során útjába kerülnek. A Fehér Házban március 21-én tartott sajtókonferencián feltett kérdésre, hogy mikor térnek végre haza az amerikai katonák, Bush azt válaszolta, „Ez jövendőbeli elnökök döntése lesz és jövendőbeli iraki kormányoké”. A nézőben meghűlt a vér. Egy pillanatra elakadt a lélegzet. Az agyban az kezdett zakatolni a kérdés, hogy jól hallotta? Lehetséges ez?

 

Ez volt ugyanis az első hivatalos utalás, mintegy elnöki bizonyságtétel arra a folyamatos, akár sok évtizedes expanziós politikára, amelyet a független és ellenzéki szakértők és alternatív médiaforrások a neokonzervatív geostratégiai terveket átlátva évekkel ezelőtt megjósoltak. A jobboldalról csak a Pentagonból kiszivárgó, gyakran vagánykodó élcelődések – az út Teheránba Bagdadon keresztül vezet, vagy bárki akarhat Bagdadba menni, de az igazi férfiTeheránba igyekszik – tették közvetve nyilvánvalóvá, hogy a fenyegetett régió amerikai hadiközpontja Irak lesz.   

 

A sajtókonferencián Bush szétszórt, eltájolt, kínosan kusza válaszai közül ez a feltételezhetően véletlen elszólás – amely miatt Karl Rove órákig verhette falba a fejét – sokkal többet mondott, mint amennyinek első hallásra tűnt. Ugyanis nemcsak azt igazolta, hogy a megszállás akármennyi vér és anyagi áldozat árán, de folytatódik, hanem azt is közhírré tette, hogy a beharangozott „első demokratikusan választott és végleges” iraki kormánynak, vagy akár a parlamentnek nem lesz önálló döntési joga. Nem lesz hatalma és lehetősége kiutasítani a megszálló csapatokat és a különleges alakulatokat, mint ahogy a lakosság számára rejtélyes származású halálbrigádokat és dolláron bérelt biztonsági kommandókat (körülbelül 20-30 ezer fegyverest) sem.

 

Nem mintha bárki is feltételezte volna, hogy egy bábkormány tényleges hatalmat kap, mégis döbbenetes volt a politikai cinizmusnak ezt az ösztönös megnyilvánulását a pódiumról hallani. "Addig is, míg győzünk, további kemény harc áll előttünk”, – mondta az említett sajtókonferencián Bush.  Nyilván már régen elfelejtette – amire viszont sokan mások nagyon is emlékeznek –, hogy Bagdad bevétele után színpadiasan megrendezett keretek között, mellét döngetve adta hírül országnak-világnak, hogy az iraki küldetés befejezve, „Mission accomplished.” További kemény harcról akkor szó sem volt.

 

A propagandával átitatott vattaagyú tömegek akkor jóhiszeműen hálát adtak istennek a gyors győzelemért. A katonafeleségek máris a viszontlátás szívdobogtató pillanatáról ábrándoztak. A „küldetés” azonban nem ért véget, sőt negyedik évébe lépve az anarchia küszöbén áll. A Fehér Ház természetesen mindenért az irakiakat hibáztatja, mondván, sehogy sem akarják megérteni az amerikai demokrácia lényegét.

 

A Bush propagandakörútjával egy időben hivatalos villámlátogatáson Bagdadban járt amerikai szenátorok fölényesen kioktatták a vezető iraki politikusokat, egy percig sem leplezve, hogy utasításról van szó: az Egyesült Államok türelme fogytán van, végleges kormányt akar és nemzeti egységet. Azt nem tették hozzá, bár köztudomású, hogy ennek a (báb)kormánynak a Pentagon, a Fehér Ház és a Zsidó Intézet, a JINSA (Jewish Institute for National Security Affairs) évek óta pénzelt pártfogoltjainak köréből kell kikerülni, ugyanis ők azok, akik hajlandók meghatározatlan időre szóló tartózkodásra invitálni az „igazi” szabadságot biztosító és az olajvezetékeket védelmező amerikai csapatokat. (Ahmad [Ahmed] Chalabi évek óta az élmezőnyben.)

 

MÉRFÖLDKÖVEK

 

Washington mérföldkövek sorát állította fel a Bush által beígért siker útján. Szaddám Huszein elfogása, pártja vezetőinek és kormánytagjainak letartóztatása, majd a hatalom formai átruházása, az alkotmány megszavazása és végül a demokratikusnak nyilvánított választás volt hivatva békét teremteni és megoldani a megszállt, naponta bombázott, funkcionálisan lebénított ország minden gondját-baját. Hogy mi a legújabb? A 4 évre választott 'végleges' kormány megalakításával – csiribú-csiribá! – a békesség fénye fogja beragyogni Irakot és vele a Közel-Keletet.

 

Virginia állam befolyásos republikánus szenátora, John Warner (Elizabeth Taylor ki tudja hányas számú ex-férje) riportereknek elmondta, iraki látogatása során „határozottan és félreérthetetlenül” figyelmeztette az átmeneti kormány miniszterelnökét, Ibrahim al-Dzsáfarit, hogy ha nem fognak sürgősen dűlőre jutni a kormányalakítással, az amerikaiak fel fogják emelni a hangjukat, méghozzá harsányan. Huh!  Ez aztán meg fogja rémíteni a rakétatámadásokhoz edzett dobhártyájú bagdadiakat. Egyébként is, mi várható az ordibálástól? Talán Chalabi vagy Allawi észbe kapnak, és önként távoznak a nemzeti egység létrehozása érdekében?

 

A Warner szenátorral utazó demokrata kollégája, Carl Levin is a fensőbbségtudatú kioktatók közé tartozik. Hazatérve ugyanis azt nyilatkozta, hogy megy a huzavona, miközben Bagdad lángokban áll. Az erőszak megszüntetésének egyetlen megoldása a politikai összefogás. Az egyetlen? Lehetséges, hogy tiszta véletlenül ne jutott volna eszébe az idegen megszállás beszüntetése? Pedig a helyzetjelentéseket figyelemmel kísérők egyre többen és többen vetik fel – különösen most, a megszállás harmadik évfordulója kapcsán –, hogy mielőbbi rendezett kivonulás lenne a Bush-kormány külpolitikai kudarcának legígéretesebb orvossága.

 

„Az első lépés az amerikai csapatok kivonása és a bázisok felszámolása, valamint a gazdasági, politikai és katonai struktúrák amerikai ellenőrzésének megszüntetése. Szerte a világban sokan úgy láthatják, hogy Irakban az erőszak törvényszerű és majdhogynem örökletes, a történelemben gyökerező vagy csak egyszerűen érthetetlen – pedig valójában egyik sem. Az Irakban jelenleg tapasztalható erőszak az amerikai invázió és az ellenséges megszállás következménye.” (Peter Lems: Three Years of Failed US Policy in Iraq – Az Egyesült Államok kudarcot vallott iraki politikájának három éve)  

 

Egyre többen vetik fel a kivonulást, mint megoldást: történészek, politikusok, akadémikusok, nyugdíjba vonult katonai vezetők és diplomaták, városi tanácsok képviselői, emberjogi aktivisták, békemozgalmak irányítói, egyházi vezetők.  Éppen csak ott nincs róla szó, ahol erről döntés születhetne – az Egyesült Államok kongresszusában. A demokraták hivatalos pártpolitikájukként lényegében egy követ fújnak a neokonzervatív és szélsőjobboldali republikánus hatalmon levőkkel, és teljesen figyelmen kívül hagyják ezt a lehetőséget – az amerikai és az iraki nép döntő hányadának akarata és a világközvélemény követelése ellenére.

 

Joseph (Joe) Lieberman(*2), Diana Feinstein és Tom Lantos, a Bush-kormány demokrata pincsikutyáiként elkönyvelt hívei „igazi férfiként” évek óta Teheránba igyekeznek. Náluk tehát szóba sem jöhet a választók kívánságának vagy az ország érdekeinek figyelembe vétele. Más vezető egyéniségek, mint az elnökségre pályázó John Kerry, Hillary Clinton és Russ Feingold meglehetősen visszafogott ellenzékisége leginkább előrelátó hatalmi ambícióból fakadó, tehát személyes érdekű. A demokraták arra hivatkozva kerülik a Bush-Cheney duóval és a neokonzervatívokkal való tényleges konfrontációt – akár a megszállások befejezéséről, akár a 9-11-es terrorakció felelőseinek megállapításáról, akár az elnök elleni bizalmatlansági indítvány megszavazásáról van szó –, hogy már úgyis majdnem készek az akasztásukra szolgáló kötél sodrásával.

 

A demokraták az opportunizmusban olyan messzire mennek, még az ellen sem tiltakoznak, hogy Bagdadba akkreditált nagykövetként a neokonzervatív Zalmay Khalilzad a fő koordinátora – és egyben fő kerékkötője – a végleges iraki kormány megalakításának. A New York Times március 28-i cikke végre szót ejtett a hónapok óta zajló kormányalakítási válságról. A folyamatos washingtoni nyomás elidegenítő hatása ellenére Bush úgy döntött, rátesz még egy lapáttal: személyesen is beavatkozik, holott ez csak még antagonisztikusabbá fogja tenni a politikai hadszintért. Khalilzad által küldött, „közérthető és közvetlen” üzenetében azt közölte, „nem akarja, nem támogatja, és nem fogadja el”, hogy Ibrahim al-Dzsáfari kerüljön véglegesen a miniszterelnöki székbe.

 

Nem, nem tévedés, ez szó szerinti idézet az amerikai elnöktől: „nem akarja, nem támogatja, és nem fogadja el” al-Dzsáfari jelölését. Csoda-e, ha erre válaszként al-Dzsáfari azzal vádolja Bush-t, hogy aláássa Irak „szuverenitását” és gyengíti a vezetőség hatalmát? „Hogy tehet ilyet?” – idézte a New York Times Haider al-Ubadyt, al-Dzsáfari szóvivőjét. „Elfogadhatatlan, hogy egy követ (még ha elnöki utasításra is – K. H.) diktálja egy szuverén országnak, mit és hogyan csináljon. Nem véletlen, hogy bizonyos politikai körökben határozottan az a nézet, hogy az USA Khalilzad közreműködésével próbálkozik pozíciójából eltávolítani al-Dzsáfarit.”

 

A miniszterelnök-jelölt elleni kifogások közé tartozik, hogy a választási eredmények alapján „túlságosan befogadó”, ugyanis nem hajlandó kirekeszteni Muktada al-Szadrt, a népszerű, nemzeti vonalat képviselő síita vezetőt, aki ugyan törvényesen kapott helyet a parlamentben, de nem híve a regionális nemzeti gárdák lefegyverzésének (ilyen paramilitáris alakulatok az USA minden államában működnek), és ellenzi az állandó amerikai katonai bázisok építését.

 

Számos jel mutat arra, hogy az említett terv részeként „valakik” le akarják járatni al-Dzsáfarit, és ennek során hivatásos provokátorok mesterségesen kreálják azt a hatalmas zűrzavart, amely az utóbbi hetekben eluralta az ország sűrűn lakott részeit. (Nem érdekes, hogy John Negroponte vezető pozícióba kerülésével szinte egy időben ismét feltűnnek a paramilitáris zsoldosok, halálbrigádok és sorozatossá válnak az emberrablások? És hogy az Askariya szentélyt és minaretjét az iraki rendőrség vizsgálati jegyzőkönyve szerint képzett szakemberek aknázták alá, méghozzá kijárási tilalom idején? John Rose angol tudós és politikus, számos könyv szerzője azt nyilatkozta, nem lenne meglepve, ha a szentély felrobbantásában a CIA keze lett volna benne.)

 

A Fehér Ház a síita parlamenti szárny vezérével együtt a szabadpiac és privatizáció híveként ismert irakit, Adel Abdul Mahdit támogatja, aki korábban – washingtoni nyomásra – Chalabi mellett töltötte be a két elnökhelyettesi pozíció egyikét. A New York Times nem kifogásolja, hogy egy (volt?) maoista alakítsa meg az új kormányt, és azt sem, hogy Khalilzad „forcefully demanded”, vagyis erőszakosan követelte a teljes síita nemzetőrség lefegyverzését. . .

 

Az ilyen dolgok nem háborítják fel a nyugati demokráciák kormányait, nem döbbentik meg a médiát, mint ahogy az a Bush-féle, véráztatta hipokrízis sem, amelynek a Freedom House meghívott, nagyrészt neokonzervatív vagy az ideológiával szimpatizáló vendégei 29-én ismét tanúi lehettek:

 

„Ebben az új évszázadban a szabadság terjesztése vitális eleme az amerikai népet védő stratégiánknak és annak, hogy biztosítsuk a békét az eljövendő generációk számára. Mi az egész világon harcolunk a terrorizmus ellen, mivel tudjuk, hogy ha Amerika nem veszi fel a harcot más területeken az ellenséggel, akkor itt, a mi területünkön kell szembenéznünk vele,  (és) a szabadság egyik legnagyszerűbb védelmezője a világ történelmében az Egyesült Államok fegyveres ereje. Ebben az új évszázadban a kétkedők még mindig velünk vannak; de ugyanígy a szabadság feltartóztathatatlan ereje is.  Afganisztánban és Irakban és más országokban is ez a hatalom a zsarnokságot reménnyel váltja fel, és melegen ajánlott nem fogadni ellene.”

 

 

AHONNAN NINCS VISSZAÚT

 

A csiribú-csiribá híveivel és a csodavárókkal szemben a háborút kezdettől fogva ellenző, majd a megszállás ellen többször tiltakozó demokrata kongresszusi képviselő (és ezzel a progresszív nézettel tavaly kudarcot vallott elnökjelölt) Dennis Kucinich Bush korábban említett elszólására való reakcióként a következőt nyilatkozta:

 

„Az elnök Irakot illető hitelképességének eddig is komoly hasadéka mostanra feneketlen mélységű szakadékká változott. (…)  Az elnök és a neokonzervatívok, akik a háborúba küldtek minket, azon kevesek, akik nem tudják, vagy nem akarják beismerni, amit rajtuk kívül mindenki más megért: Irak halálos polgárháborúba bonyolódott, és ezt az Egyesült Államok illegális megszállása váltotta ki. (…) Három évvel a rosszul kiötlött, rossz tanácsokon alapuló, félrevezetett és kudarcot vallott iraki háború kezdete után a jelenlegi kormányzat még mindig nem hajlandó az igazat bevallani az amerikai népnek: itt az ideje befejezni ezt a végzetes kalandot és hazahozni a csapatainkat gyors és szervezett módon.”

 

A Washington jelölte, izraeli jóváhagyással pozícióba rakott ideiglenes iraki miniszterelnök, Ayad (máshol Iyad) Allawi, akit az angolok a végleges kormányban belbiztonsági miniszternek akarnak látni, a BBC-nek azt nyilatkozta csak napokkal Kucinich előtt, hogy „ha a jelenlegi iraki helyzet nem polgárháború, akkor Isten a tudója, hogy mi az”. A hatalmas iraki vérveszteséggel és fokozódó káosszal a helyzet szinte „elérte azt a pontot, ahonnan nincs visszaút”. Úgy látszik odáig fajult, hogy még a szélhámosokat is megrettenti. (Allawi kétévi elnöksége alatt 1,3 milliárd dollárnyi államvédelemre szánt keret tűnt el. Ezért ragaszkodnak hozzá olyan kitartóan a britek?)

 

Ha az adófizető jópolgár esetleg abban reménykedett, hogy a kongresszus a helyzet kilátástalanságáról értesülve nem fog további milliárdokat megszavazni a Bush-Cheney duó zsákmányszerző kalandjára, akkor nagyot tévedett. A szenátus 2,8 milliárdos költségvetési tervének egyhangú jóváhagyása után csak pár órával a ház újabb rendkívüli 92 milliárdot szavazott a két megszállásra, támaszpontok és maximális biztonságú börtönök építésére, annak ellenére, hogy egyes felmérések szerint minden ötödik amerikai gyerek szegénysorban él, és biztosítás híján 45-50 millió ember nem kap megfelelő orvosi és gyógyszeres ellátást – ha egyáltalán kap valamit.  

 

A kongresszus ugyan gátlástalanul írogatja Bushnak a csekkeket, ez azonban csak ront a megítélésén – a népszerűségi indexe „all time low”, minden idők legalacsonyabbja. Ezt elvétve még a televízió is bemondta, bár igyekszik nem mélyre ásni az okokat illetően (a megszállásokat és a velejáró kiadásokat, mint befolyásoló tényezőket a kommentátorok soha nem említik), és még csak véletlenül sem ad helyet tényleges megoldást kereső vagy ajánló szakvéleménynek. A Fehér Házban virul a remény, majd csak visszalendül az inga. Irak helyett más ügy lesz fontosabb. Ha magától nem adódik, kreálni kell. Ott van mindjárt Irán és Venezuela, azok is fenyegetik a nagyhatalmi érdekszférát. . . (*3)

 

Amire valószínűleg nem számítottak republikánus berkekben, hogy az elmúlt 5 hónap alatt a lakosság sokkal elégedetlenebbé vált a kormánypolitikával szemben, és türelmét vesztve alulról felfelé építkezve szervezkedni kezdett: a novemberi választások során egyre többen szándékoznak döntő tényezőként figyelembe venni a külpolitikát, elsősorban a kilátástalannak tűnő iraki helyzetet, amely a deficit növekedésének egyik fő oka. Ez a kongresszusban komoly demokrata előretörést eredményezhet.

 

A növekvő bizonytalanságot és elégedetlenséget érzékelteti egy új AOL-statisztika, ahol arra a kérdésre, mennyire lehet bízni benne, hogy az USA sikeres lesz Irakban, a megkérdezettek 75%-a úgy válaszolt, hogy egyáltalán nem, és csak 16% bízik nagyon a sikerben.  Arra a kérdésre, hogy sikerült-e az elnöknek eloszlatnia a háborúval kapcsolatos kételyeket, 83% nemmel válaszolt, és csak 17% igennel. 84% vallotta, hogy a novemberi választásokon a háború kérdése befolyásolni fogja a döntését és 83% állította, hogy nem hisz Bushnak – végleg eljátszotta a bizalmát.

 

Úgy tűnik, a lesújtó és elítélő statisztikák miatt nem túlzottan aggódnak a Fehér Házban. 83% nem bízik Bushban? Lehet. Laura és Lantos viszont kitart mellette. Különben is a novemberi választás még messze van, addig sok minden történhet, újabb terrortámadás, újabb büntetőjellegű háborúk. Bár Iránról korábban azt állították, hogy egy évtizedbe is beletelhet, míg tényleges veszélyt jelentene Izraelre nézve, most már azt mondják, maholnap a nyakukon van. Hogy végül is mi az igazság? Mit számít? Az igazság haszontalanság… Karl Rove, Bush mesterstratégája egyszer azt mondta, „a magunk valóságát kreáljuk” – és minden jel arra mutat, hogy számukra ezen kívül nem is létezik más.

 

KONSPIRÁCIÓS POLITIKA

 

Tavaly decemberben John Conyers demokrata kongresszusi képviselő és a képviselőház jogi bizottságának rangidős tagja határozati javaslatot nyújtott be, amelyben a Bush-kormányzat háborús visszaéléseinek és egyéb törvénytelenségeinek (*4) kivizsgálására különbizottság felállítását javasolta. Jóváhagyás esetén a vizsgálat mintegy előzménye lett volna egy George W. Bush elleni bizalmatlansági indítvány benyújtásának, éppen ezért a republikánusok uralta kongresszusban semmi esély nem volt az elfogadtatására. Már csak azért sem, mert a média rutinosan elhallgatta a képviselő próbálkozását, így a tömegtámogatás is elmaradt.

 

Lewis H. Lapham egy színvonalas értelmiségi folyóirat, a Harper’s márciusi számának hasábjain 9 oldalas tanulmányban foglalkozott a Bush-kormányzat „csaláson alapuló konspirációs” politikájával. Ennek során egy telefoninterjú keretében megkérdezte Conyerst, hogy mit akart elérni ezzel az eleve reménytelenségre ítélt javaslattal?  Erre a következő választ kapta:

 

„Lehetetlenné akartam tenni az olyan várható mentegetődzéseket, hogy „mi nem tudtuk”.  (Lehetetlenné akartam tenni), hogy két, négy vagy éppen 10 év múlva, mikor valaki felteszi a kérdést, hogy „hol volt Conyers és hol volt az Egyesült Államok parlamentje”, akkor, mikor a Bush-kormány hatályon kívül helyezte az alkotmányt és visszavonta a parlamentáris kormányzás engedélyét, akkor a jelenlevők közül bárki is tájékozatlannak vagy ideiglenesen elmebajosnak nyilváníthassa magát, vagy azt mondhassa, hogy ’valahogy elkerülte a figyelmünket’, mikor az elnök a törvények felett álló legfőbb vezetőnek nyilvánította magát.”

 

Erre nyilván többekben felmerül, ami Laphamban is, miért nem várt vele Conyers az év végéig, hiszen a novemberi választások eredményeként minden valószínűséggel demokrata többségű lesz a képviselőház, tehát sokkal jobb esélye nyílna Bush felelősségre vonására?  Conyers azt válaszolta, az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy rövid idő alatt milyen jelentős károkat okozhat a jelenlegi kormányzat a polgári jogoknak. „És különben is, mit kellett volna tennem? – kérdezte vissza Conyers. Csak panaszkodni, talán cinikusan viccelődni, vagy egyszerűen széttárni a karjaimat azzal a felkiáltással, hogy úgysem lehet tenni semmit?”

 

A kényelmes semmittevés helyett a lelkiismeretes, felelősségtudó, igazságban hívő képviselő egy 182 oldalas, 1022 lábjegyezettel ellátott dokumentumba foglalta az elmúlt évek fontos politikai döntéseit, határozatait, visszaéléseit, panamáit, bűntényeit, jogsértéseit Válságban az alkotmány. A Downing Street-jegyzőkönyv és visszaélés, manipuláció, fogolykínzás, megtorlás és fedezése az iraki háborúban címmel. Ennek révén hozzáférhetővé és megismerhetővé tette a nagy nyilvánosság számára „az amerikai nép ellen elkövetett bűntényt” – a kormány „krónikus hatalmi visszaéléseinek” összesített jegyzékét.

 

Semmi visszhang.  Az igazság mérhetetlen haszontalansága. . .

 

A média sikeresen elhallgatta Conyers vádemelési kísérletét, és így a Fehér Házat támogató hatalmi elit könnyen semmibe vehette; ha azonban egyszer észbe kapnak a tömegek, vagy (leginkább kényszerből) megembereli magát a kongresszus, még hasznos lehet (érzelmi) gyújtósnak. Percek alatt mindent lángba boríthat.

 

Habár nem indokolatlan az amerikai népet lassú ébredéssel vádolni, mégsem szabad elfelejteni, hogy az önmagukat szabadnak és demokratikusnak hívő, büszke társadalmak sorsszerűen nehezebben érzékelik a totálissá váló irányítás satujának fokozódó szorítását. Ahogy az egyénnek nem könnyű bevallani, hogy minden kritika és tiltakozó rugdalózás ellenére végül is nem térhet le a hatalom által kijelölt útról, ugyanúgy a társadalom egésze is nehezen ismeri be kényszerhelyzetbe sodródását, fokozatos gúzsba kötését.

 

Orwell zsenialítása éppen abban rejlett, hogy bár a média és politikai elemzők leegyszerűsítő véleménye szerint (kizárólag) a szovjet rendszert bírálta, sokkal messzebbre kivetítve is látott. Éppen ezért nem rejtette véka alá azt az aggodalmát, hogy a körülmények hatására egy napon az Államokban és Angliában is létrejöhet egy törvények fölé emelkedő „totális rendszer”. Miért is ne?  A mai globalizációt és áldemokráciát fegyverrel terjesztő neokonzervatívok a tegnapi diktatórikus, világuralomra törekvő bolsevikok fiai és unokái. Némelyek, mint a Fehér Házba bejáratos Irving Kristol és fia, a sztárolt sajtó- és tv-kommentátor Bill Kristol a militarista Lev Trockij híveiként annak ideológiai propagandistái. A korábban említett Mahdit pedig, a tegnapi maoistát, a washingtoni neokonzervatívok érdekképviselete ma kormánypozícióra javasolhatja Bagdadban, és senki nem ráncolja miatta a homlokát.

 

Talán nem sokan emlékeznek már rá, így érdemes felidézni, hogy Nelson Rockefeller volt New York-i kormányzó már 1964-ben figyelmeztetett annak a veszélyére, hogy megnőtt a republikánus pártba beépülő szélsőségesek befolyása, és ez egyszer nemcsak a párt, hanem az egész ország problémája lesz. Az „egyszer” ideje elérkezettnek látszik – mintha jóslata éppen  a 2000-es kezdeti évekre való utalás lett volna. Különösen úgy tűnik, mintha már akkor a neokonzervatívok szélsőséges taktikájáról beszélt volna, hiszen az általa emlegetett szélsőségesek eszköze is a „félelem, gyűlölet és terror” volt, végrehajtó ügynökei pedig a „titkolódzás sötét árnyai mögül operálva, aláásták a republikánus párt értékrendszerét és moralitását”.

 

A reménytelenséget és kilátástalanságot csak fokozza, hogy nincs tényleges ellenzék. Valaki nemrégen azt mondta, két kezén meg tudná számolni a nyíltan háború- és megszállásellenes aktív politikusokat, mint Byrd, Waters, Lee, Kucinich, Woolsey, Kennedy, McGovern, Conyers, McKinney …, és itt elakadt. Kinek is jutna eszébe kapásból még valaki? A média a két szenátor, Byrd és Kennedy kivételével nem vesz tudomást róluk, a képviselőház több mint negyven tagú Ki Irakból (Out of Iraq) csoportosulásának állásfoglalásáról, tevékenységéről soha nem tudósít. Maxine Waters kaliforniai képviselőnő, aki számos háborúellenes megmozdulás lelkesítő szónoka volt, több mint húsz sajtófogadást hírdetett meg, melyen egyetlen riporter sem jelent meg.

 

A megszállásokat ellenző republikánusok helyzete sem rózsásabb. Bruce Bartlett, a Reagan-kormány pénzügyminisztériumának egykori hivatalnoka, könyve megjelenése alkalmával (Impostor: How George Bush Bankrupted America and Betrayed the Reagan Legacy) azt nyilatkozta, hogy a konzervatívok közül sokan viseltetnek fenntartásokkal Bush-sal és politikájával szemben, de félnek ellene szót emelni, nehogy a demokratákat támogassák vele. Pedig a kifogásaik, Bartlett szerint, nagyjából ugyanazok, mint a demokratáké: a fedezetlen kiadások, az iraki fiaskó, a kormányzáshoz való hozzáértés hiánya. Ezek ugyan mind jogosak, éppencsak a baloldali demokraták és progresszívek, de a középutasok és a zöldek listája is ennél jóval hosszabb.

 

Talán a legjelentősebb és legélesebb kritika ebben az évben az amerikai egyházak szövetsége részéről érte a Bush-kormányt. A 34 képviselőből álló bizottság (World Council of Churches [WCC]) állami terrorral vádolta Washingtont, és az USA nevében kollektív bocsánatot kért azoktól a népektől, amelyekre „erőszakot, rombolást és szegénységet hozott”. A WCC 350 protestáns egyházat, templomot és felekezetet fog össze. „Különös szívfájdalommal nyilatkozunk az iraki háború ellen, amely félrevezetésen alapulva indult, és megszegte az igazság és az emberi jogok globális normáit” – szól a  közös nyilatkozat. „Gyászoljuk mindazokat, akik meghaltak, és akik megsebesültek a háborúban. Szégyenkezve ismerjük el a visszaéléseket, amelyeket a nevünkben követtek el.”

 

A WCC az első jelentős, nagylétszámú amerikai szervezet, amely utólag „nehéz bűntudattal” ismerte el a világ nyilvánossága előtt, hogy nem tettek eleget és nem tiltakoztak elég hangosan az iraki intervenció, a klímaváltozást okozó káros tevékenységek, a rasszizmus és a szegénység ellen. (Mea culpájuk különösen értékes, mivel a Vatikántól korántsem remélhető hasonló jellegű beismerő nyilatkozat.) A napi eseményeket figyelemmel kísérőkben mindenesetre joggal merülhet fel a kérdés, a rengeteg véráldozatról, szenvedésről és pusztításról hallva miért hogy még mindig nem egységesen háborúellenes az amerikai nép?

 

A San Francisco Chronicle publicistáját, az egyéni stílusú és látásmódú Mark Morfordot is élénken foglalkoztatja ez a kérdés. Legutóbb ezt írta elektronikus levelezőlistáján szereplő olvasóinak:

 

Tudom jól, hogy a szélsőséges erőszak az amerikai módi. Becsület és erő érzetét kelti.  Erőszak révén maradunk, úgy bizony, „szabadok”.  Erőszak nélkül, mondja az NRA-től (Országos Fegyver Egyesület) kezdve az Egyesült Államok hadseregén keresztül az elnök, le lennénk rohanva, nos, nem más, mint erőszak által. A vérünkben van, a sejtjeinkben és mélyen fegyverimádó kultúránkban, és Amerika erőszak nélkül olyan lenne, mint egy dél-dakotai republikánus nőgyűlölet nélkül. Végül is destruktív fajta vagyunk, fenekedő, háborúskodó. Nyers erőszak itatja át a történelmünket. Mindezt tudom. Mi több, erőszak határozza meg a férfiúi tapasztaltságot Amerikában, a játszótértől a katonaságig és a családot kiosztó apa figurájáig. Amerikában férfinak lenni, de nem elmélyülten rajongani az erőszakért, egy fontos gén hiányát jelzi.  A történelmet, mint azt tanultuk, a hódítók írják.” (*5)   

 

*1   Uri Dowbenko idézte Jeb Busht, Florida állam jelenlegi kormányzóját. (Bushwhacked. 2002 szeptember.)  A hivatkozás Al Martin, nyugalmazott haditengerészeti felderítő tiszt eredeti közlése.

*2  Joe Lieberman szenátor, Bush és a neokonzervatívok kedvenc 'demokratája' például – aki a novemberi kongresszusi választások alkalmával negyedszer fog indulni Connecticut államban a nevezéséért – a regisztrált demokrata szavazók 74%-a szerint nem képviselte az ő személyes és pártja érdekeit, mikor többek között támogatta az iraki háborút, a Guantanamo internálótáborban folyatott eljárást, ellenezte Bush felelősségre vonását többek között bírói engedély nélküli belföldi kémkedés miatt stb. A nagy kérdés, miért nem hívják vissza a szavazói Washingtonból?

*3  Az Egyesült Államok április-májusban Operation Partnership of the Americas néven az eddigi legnagyobb hadgyakorlatot fogja rendezni az Államok keleti partjától a Karib-tengerig.  Egy nemrégen megjelentetett, Nemzetbiztonsági Stratégia 2006 című dokumentumból nyilvánvaló, hogy Washington Venezuelát hadi célpontnak tekinti: „Venezuelában egy olajpénzben úszó demagóg aláássa a demokráciát és megbontja a régió stabilitását.” (A Fehér Ház közlése) Az AOL március 30-i statisztikája szerint az amerikaiak 49%-a nagyon valószínűnek, 17% pedig elég valószínűnek tartja, míg 14% fele-fele arányban jósol katonai konfrontációt a két ország között (38 ezer 893 válasz).

*4 az ellenzéki lista folytatása: kongresszus engedélye nélküli háborúskodás, manipulált kémjelentések és titkos helyzetfelmérések alkalmazása, hadifoglyok fizikai és szellemi kínzásának engedélyezése és alkalmazása, a hazai ellenzék törvénytelen lehallgatása és figyelése

*5   Mark Morford: I am done with violence – Enough scenes of horrid brutality, blooded faces, tire irons to the knee.  Can you purge? SF Gate)

 

2006. március

 

A témakörben lásd még: A demokrácia megcsúfolása; Az elnöki szabad akarat; 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA  a Jelenidő rovat címjegyzékéhez