EMPIRIA Magazin XI. évfolyam. 2012. július-augusztus.  Kuliffay Hanna írása. ©  Minden jog fenntartva.

 

 

Az Assange-ügy túlmutat önmagán

 

Hőssé és mártírrá a körülmények teszik az embert. Az igazságtalan, jogtalan, kilátástalan körülmények. Senkiben sem ébred csak úgy, teniszparti vagy porszívózás közben, az önfeláldozás sürgető vágya. Nem is lenne emberi.  Legtöbben még a kockázatvállalástól is tartunk, a bizonytalanságtól is rettegünk, a kellemetlenséget is el akarjuk kerülni. Ha úgy könnyebb, hajlandók vagyunk megalkudni a látszat-szabadsággal. A látszat-demokráciával. Azzal, hogy a hatalom két jelöltje közül a kevésbé rosszat választhatjuk. Szemet hunyunk, amíg csak másokat zaklatnak, tesznek rács mögé, temetnek tömegsírba. Próbálunk nem gondolni rá, az emlékezetünkből is kitörölni, hogy az ellenállás foka (egyben) fokmérője a szabadságunknak.(*1)

 

Julian. Linda Nylind/Guardian. 2010

Az újonnan elnöknek választott Barack Obama 2009. január 21-én azt a fontos kijelentést tette, minden hivatalos intézménynek és ügynökségnek kötelessége tudni, hogy az ő kormányzata nem azoknak az oldalán áll, akik próbálják eltitkolni az információkat, hanem azokén, akik  próbálják (a nyilvánossággal) megismertetni.(*2) Ennek azonban a gyakorlatban éppen az ellenkezője történik. Vajon kuncognak ezen a Fehér Házban? Vagy inkább lenézik érte a balgákat, akik komolyan vették? Az illetékes minisztériumok és belügyi ügynökségek még a Bush-adminisztráció információ-korlátozásán is túllépnek; az internetes sajtó központilag szervezett kontroll alá vétele során került főhelyre, és vált figyelmeztető, sőt elrettentő csúcsepizódjává az Assange-ügy.

Mikor nemrégen Leon Panetta védelmi miniszter hivatalosan elrendelte, hogy a Pentagon rendszeresen figyelje az összes sajtóorgánumot, hogy közölnek-e leleplező, sőt klasszifikált információt, az író, publicista, egyetemi tanár, társadalmi és háborúellenes aktivista, Naomi Wolf alig tudta fékezni dühös kiábrándultságát, hogy „az Egyesült Államok az 1930-as évekbeli Szovjetúnió színvonalára süllyedt”. Úgy nyilatkozott, hogy bár előre látható volt, mégis szinte hihetetlen, hogy idáig fajulhatott a helyzet, hiszen „az újságíró feladata (éppen az), hogy klasszifikált információt közöljön” – tehát olyan titkosított döntéseket és intézkedéseket leplezzen le, amelyek révén transzparenssé teheti a kormány, a kongresszus, a politikusok vagy vezető pártfunkcionáriusok zárt közegben történő tevékenységét.

Wolf hangsúlyozta a különbséget a (szigorúan titkos és bizalmas) nemzetbiztonságot veszélyeztető információ kiszivárogtatása és a kormány által üptre titkosított iratok, rendelkezések, e-mailek nyilvánosságra hozatala között. (Az utóbbira –  mintegy visszaélésekre figyelmeztetőként – a vészjelzők [whistle blowers] vállalkoznak, akiknek társadalmi haszna miatt még speciális jogvédelem is jár, amennyiben megtorlásnak esnek áldozatul.) Wolfe szerint Julian Assange esete nem más, mint „globális embervadászat, hogy megbüntessenek és elhallgattassanak egy whistle blower kiadót. ”Ő nem egy (belső használatra szigorúan zárolt anyagot) kiszivárogtató, hanem egy közreadó.” Ugyanúgy, mint  a New York Times, a Reuters, a Washington Post, a New Yorker, a Guardian/UK és más lapok, újságok is, amelyek rendszeresen közölnek névtelen informátoraiktól kapott füleseket, hivatkoznak meg nem nevezett magas rangú hivatalnokokra, szenátorokra, katonai tanácsadókra,  vagy ismertetnek ’kormánykörökből’ kiszivárgó állítólagos döntéseket… Aligha vehető készpénznek, ami úgy kezdődik, hogy „Washingtoni tudósítások szerint…”

A vezető amerikai újságok korábban még átvették a WikiLeaks szakértő elemzői és konzultánsai által szerkesztett és ellenőrzött, hitelesnek ítélt közléseit, vagy esetleg hivatkoztak rá, aztán hirtelen fordult a kocka. Rájöttek, hogy a WikiLeaks izgalmas hírdömpingje, az árnyékhatalom kártyáiba való betekintés lehetősége és visszaéléseinek satírozás nélküli leleplezése nagyobb szenzáció lett, mint az ő tömegfogyasztásra pépesített, rémhírekkel és uszítással spékelt propagandájuk. A vazallus médiának nemcsak presztízsveszteséget jelentett, hogy kiderült, mennyi mindent elhallgattak, letagadtak, kitaláltak vagy félremagyaráztak, hanem kiábrándult olvasók elpártolása miatt anyagit is. Az üzleti szemponton túlmenően felmerül a kérdés, van-e megfelelő indok, amiért teljesen figyelmen kívül hagyják a saját szakmai alapszabályzatukat, sőt hallgatásukkal asszisztáljanak egy kollégájuk rágalmazáson alapuló jogtalan fogva tartásához, vagyonának elkobzásához, jövőtlenségéhez, esetleg a kivégzéséhez is?

Az amerikai Hivatásos Zsurnaliszták Társaságának (Society of Professional Journalists) etikai szabályzata a következőt írja elő:

Kerüljük el a titkos(ított) vagy másképpen tiltott módszerrel szerzett információt, kivéve, ha a nyílt (szabályszerű) módszerek nem teszik lehetővé a nagyközönség számára létfontosságú információ-szerzést.

Ezek szerint tehát, amennyiben egy megszálló ország katonasága háborús bűnöket követ el, és annak bizonyítéka egy újságíró vagy kiadó tudomására jut, annak nyilvános közlése szabályszerű és megengedett. Ha a hatóságok ennek ellenére felelősségre akarják vonni a WikiLeaks kiadóját és szerkesztői gárdáját, a vezető újságoknak és az Újságíró Szövetségnek kézzel-lábbal tiltakozni kellene az állami megtorlás ellen. Miért mégis a néma lapulás? Az alattomos csend?

Az említett nyereségvágy mellett a szakmai irigység erre a másik ok. A már befutottak nem akarnak osztozni az érvényesülési lehetőségen. Maguknak akarják megtartani a hasznos összeköttetéseket, a másokra gyakorolt befolyás aphrodisiacumját, az elérhető sikert, utazási lehetőségeket, könyvszerződéseket, díjakat… az áhított hallhatatlanságot.  Sokan közülük annyira középszerűek, könnyen lecserélhetők lennének. Ezek Assange függetlenségét, technikai fölényét, nemzetközi népszerűségét, híres méltatóit, kitüntetéseit, erkölcsi tartását összevetve mit se bánják, vagy éppen szívrepesve várják, hogy a megvesztegethetetlen 'külsős' végleg eltűnjön a színről.

A legsikeresebb zsurnaliszták között szépen vannak „föntről” engedélyezett 'megmondók', vagy jó pénzért bérelt 'hírharangok', akik akár politikai célból, akár valamilyen megbízatást teljesítve rendszeresen röpítenek nemzetbiztonságilag komolyabbnak és veszélyesebbnek tűnő híreket/álhíreket világgá, mint Assange valaha is. És vannak olyan nagy vagány, minden kockázatra kész tényfeltáró riporterek is, akik a régész vagy a kutatóorvos megszállottságával próbálják feltárni a hatalmi elit alattomos taktikai lépéseit, leleplezni gátlástalan imperializmusát, jogtalanságainak erőszak útján való érvényesítését.

Egy ilyen (Irán elleni) támadás, semmi kétség, fő prioritás a Pentagon vezető hivatalnokai számára.  Januárban a kiemelt státuszú tényfeltáró riporter, Seymour Hersh azt jelentette a New Yorker magazinnak, hogy a Védelmi Minisztérium titkos megfigyelő portyázásokat folytat Iránban, feltételezhetően abból a célból, hogy rejtett nukleáris és rakétakilövő állomásokat azonosítson be, amelyeket a jövőben rakétákkal kilőhetnek. “Nekem többször ismételten is azt mondták, hogy a következő stratégiai célpont Irán” mondta Hersh vezető beosztású katonai személyekkel folytatott interjúira utalva. (Michael Klare: From Oil, Geopolitics, and the Coming War with Iran. TomDispatch.com. April 11, 2005)

Témánk kapcsán a közlés jelentőségétől elvonatkoztatva felvetődik  a kérdés, volt forró vízben emiatt Hersh (vagy a New Yorker főszerkesztője) akárcsak egy napig is? Felmerült ellene bármilyen fórumon is katonai titok közreadása miatt a hazaárulás vádja, ahogy Assange ellen? Javasolta valaki is, hogy egyszerűen el kéne intézni? És ha nem, miért nem?

A Rupert Murdock tulajdonában levő Fox tv-adó business részlegében, Follow the Money, egy újjászületett keresztény száraz alkoholista (ŕ la W. Bush), Bob Beckel politikai elemző és kommentátor, a következőt 'hörögte' 2010. december 6-án leplezetlen Assange-gyűlöletében:

“Egy halott ember nem tud kiszivárogtatni dolgokat. Ez a fickó egy áruló, nemzetellenes áruló, és megszegte az Egyesült Államok minden törvényét. És mivel én nem vagyok a halálbüntetésért, így… (szerintem) csak egy módon lehet ezt elintézni: illegálisan lelőni a szukakölykét.”

Beckel vagy nem tudta, vagy abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy Julian Assange ausztrál újságírói igazolvánnyal és sajtókitüntetésekkel rendelkező ausztrál állampolgár, akire nem vonatkoztathatók az amerikai törvények. (Pedig tudhatta volna, hiszen csak pár hónapja volt, hogy Assange elnyerte a 2011-es Walkleys Díjat a zsurnalizmusban teljesített legkiválóbb munkásság kategóriában [Most Outstanding Contribution to Journalism], amelyet 1994 óta évente szavaznak meg az újságírás kiválóságainak, akik elkötelezettségüket és kiváló teljesítményüket bizonyították.)  Ami külön érdekesség, hogy a gyilkosságra való nyílt felbujtás  nem háborította fel a műsor vendégeit – senki sem tiltakozott ellene. 

A New Yorkerhez hasonlóan a Washington Post körmére sem néztek, mikor 2005. február 13-án azt jelentette, hogy a Pentagon már több mint egy éve teljesen automatizált kémrepülőgépeket röptet a szuverén Irán légterében – amit egyébként az Irániak igazoltak, mikor lelőttek, vagy megtaláltak belőlük egy-egy eltévedt példányt. (Tiltakoztak is a veszélyhelyzetet teremtő provokációk ellen az ENSZ-ben, de eredménytelenül.)

“A kisméretű pilóta nélküli gépek iraki katonai létesítményekből behatolnak Irán légterébe, és radart, videokamerát használnak, álló felvételeket készítenek és (speciális) légszűrőket alkalmaznak, amik arra tervezettek, hogy nyomát leljék a nukleáris aktivitásnak, és olyan információt gyűjtsenek be, amely nem érhető el a műholdak révén. A légi kémkedés az előirányzott katonai előkészületek velejárója egy alkalmi légitámadáshoz, és az intimidálás eszközeként is alkalmazott.”

A szakma azonban nemcsak féltékenységből és kenyéririgységből nem áll ki  Assange mellett, hanem azért is, mert nem ért egyet a WikiLeaks felvilágosító, 'népművelő' céljával. A hatalmat kiszolgáló, sőt részben vele azonosuló amerikai közmédia  érdeke ugyanis egy tájékozatlan, bizonytalan, hiszékeny, irányítható néptömeg. Ezzel szöges ellentétben áll a WikiLeaks alapítógárdájának célkitűzése, hogy eredeti, teljes, cenzúrázatlan, közvetlenül elérhető forrásanyagként szolgáljon az akadémia, az intézetek, az iskolák, a web-újságok, a szabadúszók, a tényfeltárók, a blogírók és a széleskörű publikum számára. Ráadásként magáévá tette Assange munkásságának motivációját, az áldozatok, a védtelenek, a járulékos kárnak elkönyveltek védelmét... hálátlan és nem kifizetődő életfilozófia, amely abszolút idegen a vazallusmédiától.

Ennek egyik jellemző példája, hogy az Afganisztán és Iraki elleni intervenciók vércsapoló időszakában médiakörökben közszájon forgott, hogy a munkájukat végző riporterek és operatőrök gyakran váltak katonai likvidálás áldozatává. A nemzetközi újságíró szövetség és emberjogi szervezetek  hiába tiltakoztak és követeltek felelősségre vonást. A brit Independent közel-keleti szakértője és állandó tudósítója, Robert Fisk, az intervenció legelején, 2003. április 9-én, a következő címmel közölt nyíltan vádló, felelőst követelő cikket: Vajon az amerikai katonaság szándékosan akar zsurnalisztákat ölni.

Az amerikaiak először az al-Dzsazira riporterét ölték meg, és megsebesítették az operatőrét. Aztán, négy órán belül megtámadták a Reuters bagdadi televízió-büróját, megölték az egyik operatőrét és vele a Spain Tele 5 csatorna operatőrét, miközben megsebesítették a Reuters négy munkatársát. El lehet hinni, hogy ezek csak véletlen balesetek voltak?  Vagy lehetséges, hogy a megfelelő szóhasználat ezekre – az első egy sugárhajtású repülővel, a másik egy M1A1 Abrams-tankkal (véghezvitt) – gyilkosság? Ők persze nem az első zsurnaliszták voltak, akik meghaltak Irak angol-amerikai inváziója során. Terry Lloyd-ot az ITV-től lőtték agyon amerikai katonák, akik állítólag iraki járműnek nézték a kocsiját. (Eltünt) munkacsoportja hollétéről mai napig sem tudni. Michael Kelly a Washington Posttól tragikus módon egy kanálisba fulladt. Két újságíró Kurdisztánban halt meg. Két másik újságírót – egy németet és egy spanyolt – hétfőn éjjel öltek meg  Bagdadban az amerikai bázison, két amerikaival együtt, mikor egy iraki rakéta robbant a közelükben. (…) Az amerikaiak pechére (ez is) minden valószínűséggel gyilkosságnak látszik.

Az Újságírókat Védő Bizottság (CPJ) naprakész listázása szerint a 20 “leghalálosabb ország” között, ahol újságírókat likvidáltak,  Irak áll az első helyen: 2003 nyara óta 93-an lettek előre kitervelt gyilkosság áldozatai. (Ezt megelőzően, Szaddám Huszein  “rémuralmának” 1992-2003-ig tartó időszaka alatt csupán egyetlenegy.) A bizottság igazgatója, Ann Cooper 2003 végén közölte, “30 nemzetközi médiaszervezet közös panaszt emelt a Pentagonnál, amiért számos példa volt rá, hogy az amerikai katonák zaklatják az újságírókat, és esetenként elkobozzák vagy tönkreteszik a felszerelésüket, digitális kamerájuk lemezfelvételeit és vidokazettáit.” (Egy Rolling Stone-ban megjelent cikkben pedig egy riporter azt nyilatkozta, jobban félnek a 'biztonságis' Blackwater cég paramilitáris  zsoldosaitól, akikkel tele van a nemzetközi Palestine Hotel, mint az ellenségtől.) Szemtanúk vallomásán és a holttesteken kívül azonban nem volt olyan bizonyíték  a panasztevők kezében, ami katonai bíróságon elég lett volna az igazságszolgáltatáshoz.

Mikor 2007 nyarán a Reuters tudomására jutott, hogy létezik egy videofelvétel két zsurnalisztájának (és a közelükben tartózkodó fegyvertelen irakiaknak) Bagdadban történt agyonlövéséről, hiába próbálta megszerezni az amerikai államszervektől, hogy eljárást kezdeményezhetett volna a telitalálataikon szórakozó katonák ellen. Annak ellenére tagadták meg a felelősségre vonás lehetőségét, hogy mikor az Egyesült Államok ratifikálta a „kínzás és más embertelen vagy degradáló eljárás és büntetés elleni egyezményt”, akkor elkötelezte magát, hogy hivatalos eljárást indít azok ellen, vagy kiadja azokat, akik bizonyos bűntényeket követnek el, vagy bármilyen formában részt vállalnak benne.

A nemzetközi humanitárius jogi (vagy nemzetközi hadjogi) genfi egyezmények szintén ebben a szellemben lettek elfogadva, leginkább a fegyvertelen polgári lakosság védelmében. Ennek ellenére a barátinak tartott hírügynökség mindenhol falakba ütközött. A végleges eltussolást megakadályozandó hozta végül nyilvánosságra a videót a WikiLeaks, mikor eljuttatták hozzá. Sem ő, sem munkatársai nem tudták, hogy honnan származott, de úgy érezték, hogy az indokolatlan, nonchalance gyilkosságsorozat hivatalos vizsgálatot és széleskörű médiafigyelmet igényel. Az eljárás pontosan megfelelt az irányelvnek, amit Assange vallott: „szükség van a kormányszervek transzparenciájára, hogy csökkenjen a korrupció”.

Az amerikai kormányszerveknek azonban erről egészen más volt a véleménye. Mivel a nagy felháborodást kiváltó videófelvétel a világhálóra is felkerült, a zsurnaliszták levadászását nem lehetett tovább tagadni –  a figyelmet másra kellett irányítani: a háborús bűn helyett a hírközlőre.  Mikor ennek nyilvánvaló jelei mutatkoztak (Assange észrevette, hogy követik, figyelik, repülőtéren elkobozták az iratait, laptopját stb.), még talán lehetősége lett volna visszakozásra és megalkuvásra, de nem volt hajlandó rá. Ügyvédjei figyelmeztették, hogy ne tegyen eleget az Egyesült Államokba történt invitálásának, amit meg is fogadott, de egyébként nem fogta vissza magát. Sőt, nyilvános fórumok és konferenciák meghívott előadójaként továbbra is kiállt a médiaszabadság globális jogossága mellett, és ismertette azokat  az eszközöket és módszereket, amikkel a jogfolytonosságot védeni és biztosítani lehet. Angliai háziőrizetben tartása folyamán pedig olyan videóriportokat készített komoly, híres emberekkel, akik haladó szellemű, építő, felelős, világbékére törekvő, nemzetérdekű társadalmi és politikai szemléletükkel  soha nem kaptak volna szót az irányadó, ún. "mainstream" médiában.

Egy 2006-ban publikált esszéjében Assange következőképpen határozta meg a WikiLeaks távlati célját:

“Ahhoz, hogy egy rezsim eljárásmódját radikálisan átalakítsuk, tisztán és merészen kell gondolkodnunk, mivel ha valamit is tanultunk, az az, hogy a rezsimek nem akarnak megváltozni. Gondolkodásmódunkban túl kell lépnünk azokon, akik előttünk jártak, és ehhez olyan technológiai variánsokat kell felfedeznünk, amelyek cselekvésre ösztönöznek amilyenekre az elődeink még nem voltak képesek.”

Egy azonos évből származó blogjából nyilvánvaló, hogy döntő jelentőséget tulajdonít a fejlett technológiának a nyitottabb (tájékozott, működésében megfigyelhető, döntéseiért elszámoltatható) társadalom megvalósítása érdekében:

Minél titkosabb és igazságtalanabb egy szervezet, annál inkább kelt félelmet, és annál inkább idéz elő paranoiát a vezetésben és az irányító klikkben (bármi leleplező) kiszivárogtatás. (…) Mivel az igazságtalan rendszerek természetüknél fogva ellenzékiséget váltanak ki, és számos helyen éppen csak birtokolják a hatalmat, és alig tartják (kézben) a fennhatóságot, a tömeges kiszivárogtatás különösen sérülékennyé teszi azokkal szemben, akik nyitottabb formátumú kormányzással akarják helyettesíteni. 

Bár az Amerika-barát sajtó próbálja elhallgatni az Assange-ügy politikai indíttatású hátterét a médiaszabadság csak a választottakra vonatkozik a Sydney Morning Herald azonban augusztus 18-án közölte, hogy az ausztrál diplomáciai testületből már kb. másfél évvel korábban jelezték, hogy az amerikai hatóságok állandóan követik a WikiLeaks kiadóját.  Akik továbbra is elhitték, sőt még ma is elhiszik, hogy Washington a svéd nővédelem bajnokaként laftatja Assange sarkában a CIA-t, és lejárató szexfotók reményében kobozta el a laptopját, azoknak olcsón ajánlom megvételre Washingtonban a George Washington-obeliszket. Két éve a TIME magazin riportere de mások is – csúfolódva paranoidnak nyilvánította Assange-t.(*3) Aztán persze meglepetést keltett, mikor Angliában letartóztatták és magánzárkába csukták, majd hónapokig háziőrizetben tartották. Amit viszont még kritikusai sem tételezhettek fel, hogy a brit legfelsőbb bíróság olyan döntést hoz, bár soha nem emeltek ellene vádat, ki kell adni Svédországnak, ahonnan a Pentagon vagy a State Department kikérheti egy bilincsben folytatott kis kihallgatásra, majd egy vizsgálati fogságban levő whistle-blower, Bradley Manning elleni tanúskodásra. 

Ami egyformán sokkhatás volt mindenkinek, aki odafigyelt erre az aszimmetrikus, drámai kűzdelemre, mikor az angol hatóságok lerohanással fenyegették meg az Assange-nak menedékjogot adó Ecuador követségét.  A diplomácia történetben példa nélkül álló eset volt a Bécsi Egyezmény ilyenféle félrerúgása, amelynek súlyosságán az sem enyhített semmit, mikor London a botrányszagtól fuldokolva rákényszerült, hogy visszavonja a követség területére vonatkozó elfogatási parancsot.

Craig Murray, volt brit diplomata szerint külügyes kollégái tisztában voltak  annak abszurdításával, amit az ecuadori követség lerohanásával való fenyegetés jelentett, de "nem tudtak ellenállni a washingtoni nyomásnak".  Nem újdonság, hogy a baráti kormányok időnként ugyanúgy bekényszerülnek a nagyhatalmi kalodába, mint az ellenségnek tekintettek.  Murray szerint az a tény, hogy (a brit külügyminiszter) William Hague nyiltan fenyegette az ecuadoriakat szuverén területük inváziójával, "újabb példa a nemzetközi jog koncepciójának teljes mellőzésére azon neokonzervatív junta által, amely jelenleg uralja a volt nyugati demokráciákat".

Ezek után teljesen lehetetlenné vált a hivatalos álláspont, miszerint a nemzetközi embervadászat és vele különböző jogi túlkapások szexuális etikátlanságok miatt történtek. Ha eddig csak szánalmas volt ez a nyilvánvalóan koholt vádaskodás, most már nevetséges is, amellett, hogy felháborító. Vajon akad  az ügyet figyelemmel kísérők között még olyan, aki elhiszi, hogy a hajsza valóban Julian Assange ellen folyik? Hogy ő maga a célpont, ha kilép a követség kapuján?  Aligha. Valójában kezdettől fogva a transzparencia, a "nyitott formátumú kormányzás" és a szabad információáramlás ideáinak az Internet révén fokozódó igénye jelentett a hatalomra nézve veszélyt. Ennek az igényjogosultságnak Assange lett a legelismertebb képviselője, majd a digitális generáció számára a kiber-aktivizmus szimbóluma. És, hacsak valami rendkívüli dolog nem történik, az áldozata is lesz -- és egyben a hőse.

*1 Eredeti: “The state can't give you freedom, and the state can't take it away. You're born with it, like your eyes, like your ears. Freedom is something you assume, than you wait for someone to try to take it away. The degree to which you resist is the degree to which you are free.” (Utah Phillips labor organizer, radio show host, poet, folk singer)

*2 Eredeti: "Every agency and department should know that this administration stands on the side not of those who seek to withhold information, but those who seek to make it known." (President Barack Obama. January 21, 2009)

*3 Az átlagember még ma is azt hiszi, hogy az Assange elleni hajsza, rágalom és fenyegetés valami nőügy miatt van, sőt nemi erőszak miatt, és csak feltűnéskeltésből, vagy hogy mentse a bőrét túlozza el, hogy a CIA Amerikának kiadatva életfogytiglani börtönre akarja ítéltetni.

 

Augusztus 31.

 

A témában lásd még: Hidegvérrel Assange és a sajtószabadság ellen; Lapszemlék, kommentárok 2010 II. félév  12 ; Lapszemlék-kommentárok 2011 I. félév  15. és 14. írás

 

Addenda:

Az idő múlásával sokak számára a feledés homályába vész, hogy Assange Svédországban egyszer már eleget tett egy bírósági meghallgatás követelményének, amely során nyilvánvalóvá vált az ellene felhozott panaszok alaptalansága, sőt együgyű volta… (A döntést női bíró, Eva Finne hozta: "Nem hiszem, hogy (bármi) ok van arra gyanakodni, hogy erőszakot követett el.") Így szabad emberként távozott teljesen legálisan Angliába, mikor az illetékesek új eljárást indítottak ellene (ehhez valószínűleg a két sértődött nőnek már nem sok köze lehetett), és egy új bíró újabb kihallgatást rendelt el, sőt az Interpolt is bevonta… Példa nélküli, rendkívüli eljárás ez, kölcsönös vágyakon és közös megegyezésen alapuló liaisonok esetében. (Bár többek között a Guardian is azt írta, hivatalosan soha senki nem vádolta Assange-t nemi erőszakkal.)

 

Obama mindig tudja, mit kell a népnek mondani, hogy aztán pontosan az ellenkezőjére adjon utasítást vagy engedélyt. Ime a legutóbbi állítása, amiből arra következtethetünk, hogy további rendeletek készülnek a médiaszabadság  korlátozására: Az Internet-szabadság valami olyan, ami miatt tudom, hogy mindenki szenvedélyesen érez; én magam is. (Ezért) mindannyian keményen fogunk harcolni azért, hogy továbbra is biztosítva legyen az Internet mindenki számára elérhető szabadsága – kezdve azoktól, akik egy ideát akarnak kifejezni, azokig, akik üzletet akarnak nyitni. És bár alkalmanként lesznek köztünk ellentétek a különböző törvényjavaslatok részleteit illetően, én nem fogok eltávolodni ettől a princípiumtól – és ez tükröződni fog a (demokrata) pártprogramban.  (President Barack Obama írásbeli web-interjújából. 2012. augusztus 30)

A 9/11 terrortámadás kitűnő alkalom volt arra, hogy a Bush-kormány igazságügyi minisztere bejelentse, bárki, aki figyelmeztet másokat a polgári szabadságjogok fokozódó korlátozására, vagy tiltakozik ellene (whistle blowing), azokat a nemzeti egység megbontóinak és a terroristák támogatóinak fogja tekinteni: "To those who pit Americans against immigrants, citizens against non-citizens, to those who scare peace-loving people with phantoms of lost liberty, my message is this: Your tactics only aid terrorists for they erode our national unity and diminish our resolve. They give ammunition to America's enemies and pause to America's friends. They encourage people of good will to remain silent in the face of evil. Our efforts have been crafted carefully to avoid infringing on constitutional rights, while saving American lives." (Attorney General John Ashcroft. Senate Judiciary Committee hearing. December 6, 2001)

“As people who have devoted our lives to forging a more peaceful and just world, we salute Manning's courage and condemn his treatment at the hands of the government.” (Nobel Laureates Salute Bradley Manning: Archbishop Desmond Tutu, Mairead Maguire and Adolfo Pérez Esquivel. 2o12)

Far more disturbing, however, is the fact that the al-Jazeera network – the freest Arab television station, which has incurred the fury of both the Americans and the Iraqi authorities for its live coverage of the war – gave the Pentagon the co-ordinates of its Baghdad office two months ago and received assurances that the bureau would not be attacked. Then on Monday, the US State Department's spokesman in Doha, an Arab-American called Nabil Khouri, visited al-Jazeera's offices in the city and, according to a source within the Qatari satellite channel, repeated the Pentagon's assurances. Within 24 hours, the Americans had fired their missile into the Baghdad office. The next assault, on Reuters, came just before midday when an Abrams tank on the Jamhuriya Bridge suddenly pointed its gun barrel towards the Palestine Hotel where more than 200 foreign journalists are staying to cover the war from the Iraqi side. Sky Television's David Chater noticed the barrel moving. The French television channel France 3 had a crew in a neighbouring room and videotaped the tank on the bridge. The tape shows a bubble of fire emerging from the barrel, the sound of a detonation and then pieces of paintwork falling past the camera as it vibrates with the impact. In the Reuters bureau on the 15th floor, the shell exploded amid the staff. It mortally wounded a Ukrainian cameraman, Taras Protsyuk, who was also filming the tanks, and seriously wounded another member of the staff, Paul Pasquale from Britain, and two other journalists, including Reuters' Lebanese-Palestinian reporter Samia Nakhoul. On the next floor, Tele 5's cameraman Jose Couso was badly hurt. Mr Protsyuk died shortly afterwards. His camera and its tripod were left in the office, which was swamped with the crew's blood. Mr Couso had a leg amputated but he died half an hour after the operation. The Americans responded with what all the evidence proves to be a straightforward lie. (Robert Fisk. 2003. április 9)

 

"The fact that far too many journalists continue to lose their lives, in times of peace and for reasons related to their professional activities, is an indictment of many governments' failure to fulfill their obligations to protect our colleagues' most fundamental right -- the right to life. This involves taking a clear stand against states which systematically violate their own laws and international treaties they are a Party to, in denial of -- or indifference to -- what has become a regular pattern of targeted killings of journalists." (IFJ Human Rights and Communications Officer, Ernest Sagaga’s statement the Council. June 21, 2012)

  

I knew Mr Ayoub. I have broadcast during the war from the rooftop on which he died. I told him then how easy a target his Baghdad office would make if the Americans wanted to destroy its coverage – seen across the Arab world – of civilian victims of the bombing. Mr Protsyuk of Reuters often shared the Palestine Hotel's elevator with me. Samia Nakhoul, who is 42, has been a friend and colleague since the 1975-90 Lebanese civil war. She is married to the Financial Times correspondent David Gardner. Yesterday afternoon, she lay covered in blood in a Baghdad hospital. And General Blount dared to imply that this innocent woman and her brave colleagues were snipers. What, I wonder, does this tell us about the war in Iraq? (Robert Fisk. 2003)

Patrick Cockburn, már halálos betegen, ismét figyelmeztetett rá, hogy mivel az állam képes kontrollálni és manipulálni az információt, így a szavazati jognak nagyjából nincs jelentősége. A béke és humanitás intellektuális körökben népszerű bajnoka a brit Independentben július 2-án megjelent cikkében továbbá hangsúlyozta, “Ez az, amiért az olyan emberek, mint Julian Assange annyira alapvetőek a demokratikus választáshoz.” Cockburn tisztában volt az ócska trükkel, hogy Assange privát életét használták fel a WikiLeaks valódi győzelmének elpalástolására. A cél szentesíti az eszközt mentalitásnak megfelelően döntöttek Assange lejáratása, elfogatása és (majdani) elítélése mellett, mivel köztudott, hogy kiszivárogtatott információk nélkül a világnak fogalma sem lenne kormányaik viselt dolgairól. (Patrick Cockburn: How Julian Assange's Private Life Helped Conceal the Real Triumph of WikiLeaks -- Without the access to the US secret cables, the world would have no insight into how their governments behave. The Independent/UK. July 2, 2012)

 

The cables obtained by WikiLeaks were published later that year in five newspapers – The New York Times, The Guardian, Le Monde, Der Spiegel and El País – but the response to Assange himself was surprisingly mean-spirited and dismissive. Journalists seemed angry that their professional territory was being invaded by an Australian computer nerd who was doing their job. The British commentariat is notoriously club-like, conservative and hostile to those with different cultural and political norms. (Patrick Cockburn: How Julian Assange's Private Life Helped Conceal the Real Triumph of WikiLeaks -- Without the access to the US secret cables, the world would have no insight into how their governments behave. The Independent/UK. July 2, 2012)

In August 2010, Time Magazine's review of the 50 Best Websites of 2010 named The Daily Beast among the top five news and information sites. (The Onion at 16, The Guardian at 17, The Daily Beast at 18, National Geographic at 19, and WikiLeaks at 20)

Isn’t it amazing to see it (“Pussy Riot”) taken up by Amnesty International (AI), Avaaz, and Human Rights Watch (HRW) with such aggressiveness? AI and HRW neglected the important case of Julian Assange and the serious official U.S. campaign against whistleblowers and contributors of ”material aid” (undefined) to terrorists (see Diana Johnstone, “Pussy Riot and Amnesty International: The Decline of Political Protest,” Counterpunch, August 28, 2012). Would the NYT ever give such intensive and positive publicity to Americans interrupting church services to make a political point or carrying out illegal acts of protest against U.S. training-of-state-terrorists pro- grams at the School of Americas or nuclear weapons facilities? (Edward S. Herman:  New York Times: Great Paper. Great Propaganda Organ. October 17, 2012)

There were 20.5 million decisions to classify government secrets last year, and a report to the president found serious shortcomings in the process. (Pete Yost: 20.5M Decisions to Classify Documents. The Associated Press. 2007)

 

“Julian and I share a similar vision that it is not enough to talk about the problems – we need to figure out solutions, work on them, and try to inspire others to do it. I worked with him nearly every day for five months so we got quite well acquainted and it was very stimulating to talk with him and brainstorm. He’s not very easy to work with, to be honest. He’s peculiar – he works so much. I would leave him at midnight and wake up at 6, and he would still be sitting in the same position, not having had anything to drink, just working. He is a very dedicated person to the cult of transparency. It was not only Julian at WikiLeaks – there was always a team of people behind WikiLeaks who are making it possible. He and his organization managed to bring into the public debate a very necessary discussion that has been ongoing – the status of the freedom of information in our world. Bradley Manning managed to get into the discussion with his act, then when he was caught, it raised the necessity of whistleblowers. (…) It is a tremendous service that these people have given to our societies. Julian Assange is among them. He has had lots of controversy about his person, and I don’t want to go deeply into that. I want to see the message that he is delivering. Yesterday I watched him give a speech by Skype at an event for a company called Thoughtworks. He was so right on it. He wrote a book with three very other important people called Cyber Punks, which is a very important book to read.” (MP Birgitta Jonsdottir. June 2013) [The emergence of Bradley Manning, Julian Assange and now Edward Snowden represents just the tip of the iceberg of a popular resistance that is challenging the U.S. government’s excesses in secrecy and surveillance, a movement that Iceland MP Birgitta Jonsdottir discusses with Dennis J. Bernstein.Truthout]

 

The 2005 Nobel prize in literature, Harold Pinter referred to "a vast tapestry of lies, upon which we feed". He asked why "the systematic brutality, the widespread atrocities" of the Soviet Union were well known in the west while America's crimes were "superficially recorded, let alone documented, let alone acknowledged". The most enduring silence of the modern era covered the extinction and dispossession of countless human beings by a rampant US and its agents. "But you wouldn't know it," said Pinter. "It never happened. Even while it was happening it never happened." (John Pilger)

 

"Julian Assange did much for free speech. And he is now being victimised by the abusers of the concept." (Oscar-winning director Oliver Stone. Karlovy Vary international film festival. 2013) [In recent months Stone has thrown his weight behind WikiLeaks founder Julian Assange, visiting the activist at his base at the Ecuadorian embassy in London and criticising the depiction of Assange in two upcoming Hollywood pictures.]

 "For over a year now, the US Attorney General Eric Holder has been conducting a "secret" Grand Jury investigation into WikiLeaks. This neo-McCarthyist witch hunt against WikiLeaks may be Mr Holder’s defining legacy. Any student of American history knows that secret justice is no justice at all. Justice must be seen to be done. Legitimate authority arises out of the informed consent of the governed, not Eric Holder’s press secretary. Secret Grand Juries with secret indictments are apparently Eric Holder’s preferred method of dealing with publishers who hold his administration to account. Eric Holder has betrayed the legacy of Madison and Jefferson. He should drop the case or resign. Should he continue, however, the Obama administration may not — Democrats and Republicans alike believe in the right to tell the truth." (WikiLeaks founder and editor in chief Julian Assange. Published: March 1, 2012)

 

“Not for Pub -- We have a sealed indictment on Assange. Pls protect”. Fred Burton e-mail (ID 375123, dated January 26, 2011) (This e-mail was attributed to Burton, Stratfor's vice-president for Counterterrorism and Corporate Security who previously served as Deputy Chief of the Department of State's (DoS) counterterrorism division for the Diplomatic Security Service (DSS).

 

“Just told SkyNews concerns for US extradition. More and more likely.” Fred Burton e-mail (ID 373862 dated December 17, 2010) [Burton is Stratfor's vice-president for Counterterrorism and Corporate Security.]

 

An authoritarian conspiracy that cannot think is powerless to preserve itself against the opponents it induces. When we look at an authoritarian conspiracy as a whole, we see a system of interacting organs, a beast with arteries and veins whose blood may be thickened and slowed until it falls, stupefied; unable to sufficiently comprehend and control the forces in its environment. Later we will see how new technology and insights into the psychological motivations of conspirators can give us practical methods for preventing or reducing important communication between authoritarian conspirators, foment strong resistance to authoritarian planning and create powerful incentives for more humane forms of governance. (Julian Assange: Conspiracy as Governance. December 3, 2006)

Introduction. To radically shift regime behavior we must think clearly and boldly for if we have learned anything, it is that regimes do not want to be changed. We must think beyond those who have gone before us and discover technological changes that embolden us with ways to act in which our forebears could not. We must understand the key generative structure of bad governance. [1]  We must develop a way of thinking about this structure that is strong enough to carry us through the mire of competing political moralities and into a position of clarity. Most importantly, we must use these insights to inspire within us and others a course of ennobling and effective action to replace the structures that lead to bad governance with something better. (Julian Assange: Conspiracy as Governance. December 2006) [1. Everytime we witness an act that we feel to be unjust and do not act, we become a party to injustice. Those who are repeatedly passive in the face of injustice soon find their character corroded into servility. Most witnessed acts of injustice are associated with bad governance, since when governance is good, unanswered injustice is rare. By the progressive diminution of a people’s character, the impact of reported, but unanswered injustice is far greater than it may initially seem. Modern communications states through their scale, homogeneity and excesses provide their populace with an unprecedented deluge of witnessed, but seemingly unanswerable injustices. Assange]

 

Representatives for WikiLeaks — who claim that the US Justice Department had not discussed the matters with them despite requests — remain steadfast in their belief that there is "no legitimate basis" for the Justice Department to treat their organization differently than other news outlets, The Post reported. "The fact of the matter is — however frustrating it might be to whoever looks bad when information is published — WikiLeaks is a publisher, and they are publishing truthful information that is in the public's interest. Democracy thrives because there are independent journalists reporting on what it is that the government is doing." Pollack also added that he wished the new administration would be "more respectful, not less respectful of the First Amendment than the prior administration was." said Barry J. Pollack, Assange's attorney. April 21, 2017 (WikiLeaks and its founder Julian Assange may face criminal charges in the US)

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára