EMPIRIA Magazin X. évfolyam 1. szám – Kuliffay Hanna írása

2011. február

WASHINGTON GEOSTRATÉGIAI ESZKÖZEI:

 

 HIPOKRÍZIS ÉS HAZUGSÁG

 

Kairóban az egyik legnagyobb tüntetés közepette egy kézzel festett kartonlapot tartottak a külföldi riporter kamerája elé a következő angol nyelvű felirattal: GYŰLÖLJÜK A HIPOKRÍZISETEKET. Következő percben, fél fordulattal odébb, képbe került egy nyakánál felakasztott, életnagyságú Mubarak-bábfigura, Dávid-csillaggal a homlokán. Egyiptomban az átlagember többet tud az önérdekű, hatalomittas, globális méretű, konspiratív jellegű politizálásról, mint az átlag amerikai. 

A hódító jellegű nagypolitika eszközei közé tartozik az a mellbevágó washingtoni hipokrízis, amely folyamatosan mérgezi az ország légkörét is.  A hozzávaló ‘kellékek’ – mint patologikus fensőbbségtudat, cinizmus, szégyentelenség, féligazság, paralogizmus, ellenkező előjellel értendő hitvallás – már nem botránkoztatnak meg senkit. „Vannak bizonyos univerzális alapelvek, amelyekhez mi mindenáron ragaszkodunk.” – mondta a minap az Egyesült Államok elnöke, csizmáját Irak és Afganisztán torkán nyugtatva.  „Az egyik ezek közül, hogy nem hiszünk az erőszak alkalmazásában – és nem hiszünk a kényszerben, mint kontrolláló módszerben.”

(Kép: Tripoliban márciusban is folytatódnak a százezres, Kadhafit éltető, kormánypárti tüntetések. AP)

Hogy lehet ettől nem lebénulni? Hogy lehet a vértolulást elkerülni? Hogy lehet egy maréknál kevesebb Valeriánával megúszni? Múltbéli időutazáson lennénk a Bush-években? Ha nem tapadna annyi vér hozzá, még nevetséges is lehetne, hogy Obamáék mennyire ugyanabból a kottából játszanak, mint korábban Bushék tették. Kairóban az American University meghívottjaként Condoleezza Rice a következőket mondta 2005 nyarán:

“Az elnök második beavatási beszéde, amelyből idéztem, arról a tényszerűségről szólt, hogy az Egyesült Államok nem tudja, és nem fogja a saját akaratát másokra kényszeríteni. Ez (ugyanis) nem feladatunk. A demokratikus Egyesült Államok feladata, hogy mivel erősen hiszünk az értékeinkben, kiálljunk mellettük, kiálljunk azon értékek mellett, amelyek univerzálisak, hogy megpróbáljunk nemzetközi kontextust és nemzetközi támogatást biztosítani (ahhoz), hogy a népek megtalálják saját hangjukat.”

A reakció? Kitörő tapsvihar volt, vagy éppen elfojtott hányinger. Ki tudja, milyen arányban. Mindenesetre Rice hivatali évei alatt nem szűkölködött meghívásokban, elismerésben, zajos ünneplésben. De vajon mit gondoltak annakidején hipokríziséről az egyetem falain kívül, Kairó utcáin? És mit gondolnak, hogy éreznek manapság a megszállás kegyetlenségét tapasztaló, terheit nyögő afgánok és irakiak, mikor az amerikai elnök higgadt, magabiztos nyugalommal hangoztatja kényszer- és erőszakmentes politikáját? 

Vajon mi játszódik le bennük, mikor Obama rögtön felelősségre akarja vonatni Kadhafit a hívei és ellenzői közti összecsapások áldozataiért, de senkit nem vádol a Mubarak-kormány vérontásáért? Hogyan lehet, hogy szóra sem méltatja, a ‘felszabadított‘, ‘stabilizált’, a demokrácia útjára térített Irakban a február 25-i tüntetéseknek legalább 30 halálos és számos sebesült áldozata volt, és a Washington által támogatott al-Maliki-kormány elrettentésül több mint 300 újságírót, békeaktivistát, jogi tanácsadót és más értelmiségit tartóztatott le?(*1)

Február közepén az afgán kormány jelezte, hogy a pakisztáni határ menti Kunar provinciában újabb NATO támadás következtében 65 civil vesztette életét, 50 nő és gyermek és 15 fegyvertelen férfi. Az áldozatok számát Karzai elnök is megerősítette. Azok után, hogy Afganisztánban és Pakisztánban a polgári lakosság állandó rettegésben él a bombázások, helikopteres levadászások és nehézfegyveres támadások miatt, vajon milyen tanácsot adnának az ott élők azoknak, akik Líbiában tüntetve, lövöldözve, esetleg ellenkormányt alakítva polgárháborút idéznek elő, amivel kiváló alkalmat adnak az angol-amerikai szövetséges haderőnek, hogy beavatkozzon az ország belügyeibe? Még élénken emlékezhetnek rá, mi lett a következménye, mikor hőzöngő és hazug iraki emigránsokra hivatkozva, a mostanihoz hasonló médiahisztéria kíséretében intervenció áldozatául esett és tömegsírrá lett a Tigris és Eufrátesz völgye.

Akárcsak annak idején George W. Bush, Obama is azzal takaródzik, hogy a Fehér Ház más népekkel és nemzetközi intézmények bevonásával kíván Líbia forradalmárjainak segítségére lenni. Sajtótájékoztatóján viszont hozzátette, hogy a tarthatatlan krízishelyzet megoldási lehetőségei között számba jöhet amit „mi magunk fogunk csinálni, és amit a partnereinkkel és szövetségeseinkkel, vagy multilaterális intézmények segítségével koordinálunk”. Ismerős szöveg? Ha az oroszok, törökök, szíriaiak, kínaiak, brazilok, venezuelaiak, indiaiak és mások bizonyos korlátozó vagy megtorló intézkedésekbe nem fognak beleegyezni, esetleg a németek, franciák sem lelkesednek, akkor Amerika unilaterális lépéseket is fog tenni – legvalószínűbb, hogy ‘védelmezőn’ rá fogja tenni a kezét Líbia olaj- és gázmezőire.

Stephe G. Brooks és William C. Wohlforth 2002 nyarán azt írták (Primacy and Perspective), az Egyesült Államok mindezideig példátlan szabadsággal bírt, hogy azt csinálja, amihez kedve van. Ettől függetlenül azt tanácsolták, figyelemmel kell kísérni az egyes döntések kiváltotta ellenérzések mértékét, amelyeket  az agresszív unilaterális politizálás a szövetségesek körében kiválthat. „Végül is nem a hatalom, hanem a befolyás, ami a legértékesebb” – írták. Érdemes lenne a döntéshozóknak megjegyezni.

Obama természetesen ‘humanitárius’ szándékokra hivatkozva, jogvédelem és a demokrácia reményét keltve próbálja gondolatban mielőbb elfogadtatni az amerikai beavatkozást  – akárcsak Bush tette annakidején Irak esetében. A vasárnap délelőtti politikai műsorok egyikében (This Week) Hillary Clinton azzal próbált intervenciós külpolitikájának híveket szerezni, hogy az Egyesült Államok “kiválóan” funkcionáló demokráciája mintegy példakép a közel-keleti országoknak, és ‘segítőkészen befolyásolja’ átalakulásukat. Amely rendszereket Clinton némi változtatással megreformálhatónak ítélt (Egyiptom, Jemen, Bahrain) azokat a helyi lázadók és hetekig tüntetők diktatúrának nevezve teljes egészében elutasították.

Ez kiváló alkalom lett volna az amerikai médiának, hogy kétségbe vonja Clinton felkészültségét vagy kimagasló pozíciójára való alkalmasságát, de erre, ahogy hasonló baklövések esetében, most sem került sor. Százezrek tüntettek az egyiptomi városokban, mikor Clinton kínosan lemaradva még mindig nem tudta felmérni az egyiptomi kormányválság komolyságát:

“Minden társadalomban működnek olyan erők – különösképpen (az egyiptomi társadalom) amely (jelenleg) ilyen jellegű kihívásokkal néz szembe –, amelyek a saját célkitűzéseik érdekében megpróbálják eltéríteni a folyamatot vagy kisajátítani a (kaotikus?) helyzetet, amiért is én azt gondolom, hogy fontos figyelemmel kísérni az egyiptomi kormány által bejelentett tranziens állapotot, amelynek jelenleg Omár Szulejmán elnökhelyettes a vezetője.” 

Clinton nem véletlenül fogadta el készségesen Szulejmán jelölését. Tudta róla, hogy Hoszni Mubarak kipróbált, megbízható embere, és így közvetve Amerika és Izrael feltételnélküli kiszolgálója. Clinton biztosítani akarta Mubarak túlélését, legalább a novemberi választásokig, ezért nyilatkozta az arab televíziónak: “Én Mubarak elnököt és feleségét valójában családi barátnak tekintem.” Hát nem kedves? A nép életét kockáztatva igazi demokráciát követelt Kairó főterén, Clinton viszont megelégedett volna némi személycserével és langyos reformokkal.

Hogy Washington mennyire nem vette magára azt a GYŰLÖLJÜK A HIPOKRÍZISETEKET feliratot – amely pedig a Közel-Keleten általánosan uralkodó érzelmet közvetített – azt az is bizonyítja, hogy Obama valahogy ‘elfelejtkezve’ egykori kairói beszédének frázisairól a folyamatos tüntetések és az egyre vérmesebb közhangulat ellenére sem volt hajlandó Mubaraktól elhatárolódni, sőt! Az egyiptomi helyzetet elsősorban Izrael szemszögéből értékelő helyettesét, Joe Bident azzal bízta meg, hogy dicsérően nyilatkozzon róla, mint hűséges szövetségesről, és próbálja rávenni a riportereket, “ne utaljanak rá, mint diktátorra”.

Ahogy Egyiptomban forrósodott a helyzet, Clinton visszakozásképen és semlegességet tettetve próbált kitérő válaszokat adni a médiának, amit az ellenzék – joggal – úgy értelmezett, mint Mubarak burkolt támogatását. Erre föl nyilatkozta egyik szószólójuk, Mohamed ElBaradei, az ENSZ Atomenergia Ügyvezetői Bizottságának volt vezérigazgatója: „Az amerikai kormány nem várhatja el az egyiptomi néptől, hogy elhiggye, egy 30 éve uralmon levő diktátor lesz az, aki megvalósítja számára a demokráciát.” 

Pedig Washingtonban pontosan ezt remélték. Még a látszat kedvéért sem tiltakoztak, hogy Kairóban látszatintézkedésekkel próbálták elfojtani a népharagot. Tiltakozásuk ellenére a lelkük mélyén Obama és Clinton nyilván egyetértett azzal a bizarr véleménnyel, amelyet Frank Wisner, Obama kairói küldöttje mondott, miután visszatért villámlátogatásából: „Kritikus, hogy Mubarak elnök vezetői pozíciójában maradjon: ez adja számára a lehetőséget, hogy ő maga írja a saját hagyatékát.”  Mi sem lehet fontosabb egy inflációval, tömeges munkanélküliséggel és otthontalansággal küszködő, alapvető szabadságjogaiban korlátozott népnek!

*

Már csak azért is érdemes valamelyest visszaidézni az egyiptomi eseményeket, mert kiváló összehasonlítási alapul szolgálnak, mennyire másképpen áll hozzá a Fehér Ház és a Külügyi Minisztérium hasonló jellegű politikai eseményekhez, mikor nem „családi barátról” és skrupulus nélküli régi szövetségesről van szó, hanem, mint Irak, Venezuela vagy Líbia esetében, országa függetlenségéhez ragaszkodó, erősen szociális érzelmű, nehezen sakkban tartható államfőkről. Susan Rice, Amerika pökhendi ENSZ-képviselője Kadhafit országa vezetésére “alkalmatlannak” nyilvánította, és távozásra szólította fel. Kadhafi „a haza atyjaként” ugyan nagyra tartott és befolyásos személyiség, de csupán tiszteletbeli pozíciója van. ("I am not a president and therefore cannot step down. I am the Revolution.") Az országot nem ő, hanem különböző bizottságok és intézmények irányítják. És hová kellene mennie? Talán Texasba? Vagy Máramarosra?

Mintha csak Londonban bizonyítani akarnák a világnak, hogy Amerikához hasonlóan a neokonzervatívok által eredetileg kijelölt, anyagi romlást, politikai és társadalmi feszültségeket előidéző úton haladnak tovább, David Cameron Anglia “fő prioritásának” nyilvánította Kadhafi eltávolítását. Nyilván abban a reményben, egy újabb háborúcska, újabb fegyverkezési hullámocska fellendíti a küszködő gazdaságot...

 A nagy stratégiai kérdés Amerika, Anglia és Izrael számára, hogy mi hasznosabb nekik hosszú távon: erőszakot alkalmazva védeni a status quot és a meglevő katonai bázisokat (sőt újakat is létesíteni), vagy a demokratizálás illúzióját keltve az autokraták helyett új szövetségeseket hatalomba helyezni, akik hajlandók lesznek  előnyösebb kereskedelmi feltételekkel együttműködni velük. Korábban Tunéziában és Egyiptomban az említett országok illetékesei rosszul mérték fel a tömegigényt és az erőviszonyokat, amiért is az események mögött kullogtak, vagy vele sodródtak – Bahreinben és Szaudi Arábiában pedig még mindig az uralkodó családok támogatói. (Szíriában és Iránban, ahol a neokonzervatívok biztosra vették a kormányok szabadesésszerű bukását, szintén rosszul mérték fel a helyzetet.)  

A kisnépességű, energiahordozókban gazdag Líbia az egyetlen ország, ahol Anglia és az Egyesült Államok a kezdeti felfordulással egy időben (a veszélyt eltúlozva) fenyegető módon lépett fel, és légi blokád vagy fegyveres beavatkozás esélyét is hangsúlyozva az elnök azonnali távozását követelte. Líbia “felszabadítása” és “demokratizálása” ugyanis óriási geostratégiai előnyt jelentene Amerika és szövetségesei számára, mivel a még mindig elégedetlen és forrongó Egyiptomot (Líbia és Izrael révén) két oldalról közrefogva tudná a ‘megfelelő’ irányba terelni – ezzel új fejezetet nyitva Észak-Afrika történelmében.

Többek véleménye szerint a menekültek sorsa iránti nagy aggodalom és segélynyújtási ajánlat valójában burkolt kolonizációs törekvés. (A fejvesztett menekülés oka nem a líbiaiaktól, hanem az angol-amerikai beavatkozástól való félelem. Az Al-Dzsazíra ugyanis annak idején élőben közvetítette az arab országokba Bagdad bombázását...) Annak hallatán, hogy Brüsszelben a szankciók mellett nyíltan tárgyalják a Líbia-ellenes NATO-USA intervenciót, Pepe Escobar az Ázsiai Idők (Asia Times) tudósítója és tv-kommentátor úgy nyilatkozott, “Ez a humanitásra hivatkozó imperializmus, ez egy nagyon ocsmány dolog, mivel jelenleg egy (vérzivataros) intervenció nem zárható ki.”

Washington több fronton is támadja Líbiát anélkül, hogy a lakosság többségének kívánságát és reakcióját figyelembe venné vagy fontolóra venné az Arab Liga és az Afrikai Únió véleményét. A legújabb húzása, hogy „civilek meggyilkolásáért” Hágába akarja vitetni Kadhafit és fiait. Az Alkotmányos Jogok Központjának elnöke, Michael Ratner úgy vélekedik, hogy a Biztonsági Tanács és különösen az Egyesült Államok „opportunista és hipokrita”, mikor gyorsított eljárással a Nemzetközi Bűnügyi Bíróság elé citálja Líbiát. Szerinte mindkét ország elvesztette a hitelképességét, mikor a gázai palesztinok százainak legyilkolása ügyében nem került sor Izrael elszámoltatására.   

„Miért Líbia most, és miért Izrael nem 2009-ben?” – tette fel a kérdést. ”Miért, hogy az Egyesült Államok sem volt megbüntetve az Irak-elleni agresszív háború indításáért, amely százezreket ölt meg? Mikor az igazság a nagyhatalmak által lesz eldöntve, az nem igazság, hanem politika.” 

*1 A Washington Post bagdadi közlése nyomán

(Folytatás: Új Világrend Vitrixen)

 

A témában lásd még a Lapszemlék, kommentárok 2011. I. félév 9. és 6. írását

Addenda:

“I hope [that] President Mubarak is going to respond to some of the legitimate concerns that are being raised. Mubarak has been an ally of ours in a number of things and he’s been very responsible … and relative to geopolitical interests in the region… I would not refer to him as a dictator.” (Vice President Joe Biden)

“President Mubarak is a friend to the United States and a friend personally.” (Senator and former Democratic presidential nominee John Kerry)

“During Mubarak's rule, Egypt was turned into a US client, toeing the US line in the region. Egypt became a servant rather than a leader in the region, bowing to all US demands on issues pertaining to Iran, Lebanon's Hizbullah, Hamas and Gaza, and so on. The former president allowed the United States and Israel total hegemony over the region without any interference on Egypt's part. The only thing that the former regime had resisted was US interference in Egypt's internal affairs, particularly on matters pertaining to democracy and human rights. Otherwise, even on the economic level Egypt applied the US ideology of a neo-liberal economy, abandoning social justice and the fair distribution of resources. Today, people have regained their self- confidence, and at least on the theoretical level they feel able to challenge US hegemony." (Egyptian political analyst and writer Gamil Mattar)

"The political parties can do whatever they please because they don't represent us. This is not a revolution made by the parties. The parties have been there for 30 years and they've done nothing. This is the people's revolution." (Salma El-Tarzi, an activist in Tahrir Square. Al Jazeera. February 7, 2011)

Meanwhile, for dictatorial regimes in Yemen, Bahrain and Saudi Arabia, U.S. support continues to this day. On Saturday, Secretary of State Hillary Clinton even gave the U.S. stamp of approval to the brutal crackdown on protesters in Bahrain, saying the country’s authoritarian rulers “obviously” had the “sovereign right” to invite troops from Saudi Arabia to occupy their country and carry out human rights abuses, including attacks on injured protesters as they lay in their hospital beds. (Medea Benjamin and Charles Davis: Instead of Bombing Dictators, Stop Selling Them Bombs. March 22, 2011)

Karim El-Beheiri, a young political activist and blogger who took part in Egypt's 25 January Revolution which ousted the regime of former president Hosni Mubarak, did not agree to meet US Secretary of State Hillary Clinton during her recent visit to Egypt. For him, as for many others, the United States should first end its patronising attitude towards Egypt and build a relationship based on parity instead.  Since this had not happened when Clinton visited Egypt, El-Beheiri preferred not to respond to her invitation to meet with the young people behind the 25 January Revolution. Many other members of the coalition of young people who had organised the revolution similarly refused to meet Clinton "in protest at the United States' strong support for former Egyptian president Hosni Mubarak who was ousted by the uprising," according to the US network ABC News. "The US administration took Egypt's revolution lightly and supported the old regime while Egyptian blood was being spilled," the youth coalition wrote on Facebook. (Gihan Shahine: Parity not patronage -- US popularity in the Middle East remains low in the wake of the revolutions that have swept the region.)

What is beyond hypocrisy is when you talk about freedom of expression and ban Syrian TV channels from the European broadcasting satellites; when you shed tears for somebody killed in Syria by terrorist acts while preventing the Security Council from issuing a statement denouncing the suicide bombing that happened last week in Damascus, and you were here, where three hundred Syrians were either killed or injured, including women and children – all of them were civilians. Beyond hypocrisy when you preach about human rights and you go into Iraq, Afghanistan and Libya and kill hundreds of thousands in illegal wars. Beyond hypocrisy is when you talk about democracy and your closest allies are the worst autocratic regimes in the world that belong to the medieval centuries. This is hypocrisy! (Exclusive Interview with Syrian President Bashar Al-Assad. WordPress.com. March 11, 2013)

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára