EMPIRIA Magazin X. évfolyam 2. szám Kuliffay Hanna írása

 

Az amerikai erőpolitika fokozódó térhódítása

 

Ú J  V I G R E N D  V I T R I X E N*

(a „Hipokrízis és hazugság című elemzés folytatása)

 

Vannak kijelentések, amelyek emlékezetesek maradnak.   Némelyek azért, mert bölcsek vagy fényesen beigazolódtak, mások mert álszentek vagy félelmetesen ostobák és megint mások azért, mert erkölcsi hullaszagot árasztanak.

A Nobel-békedíj átvételekor Martin Luther King híres mondására hivatkozva – az erőszak soha nem eredményez végleges békét” – Obama a következőt mondta az őt ünneplőknek: “Én Dr. King életművének mintegy közvetlen következményeként állok itt (önök előtt), élő testamentumaként az erőszakmentesség erkölcsi hatóerejének.”  

Csak megjátszotta magát az európaiaknak? Manipulálta a fél világot? Vagy King magasztalásával vissza próbálta hódítani azokat, akik már az erőpolitika kezdeti jelei miatt elhatárolódtak tőle; akik Biden, Clinton, Gates, Panetta kinevezése miatt bizalmatlanná váltak iránta? A lojalisták akkoriban azt bizonygatták, az igazi Obama az, aki 2007-ben az elnökségért kampányolva az erőszakmentesség szellemében határolódott el George W. Bush és republikánus utód-jelöltje, John McCain politizálásától: nem értett egyet az unilaterizmust hangoztató Bush-doktrínával, amelynek lényeges pontja, hogy akár szövetségesek nélkül is szétrúgunk néhány se**et. És abban különbözött legkomolyabb vetélytársától Hillary Clintontól (a képen a külügyminiszterasszony Mutassim Kadhafival), hogy nem vallotta magát az úgynevezett humánus indokokra alapozott intervenciók hívének -- például nem avatkozott volna be Szomáliában vagy Boszniában.

Akkoriban, 2009 őszén még arra is sokan  emlékeztek, hogy a Boston Globe-nak adott interjújában szenátor Obama kifejtette:

“Az Alkotmány szerint az elnöknek nincs hatalma, hogy – egyedüli döntéshozóként – olyan helyzetben indítson katonai támadást, mikor nincs küszöbönálló nemzetellenes fenyegetettség.  Önvédelem esetén ugyan az elnök élhet alkotmányos jogával, vagyis dönthet anélkül, hogy közölné a Kongresszussal, vagy annak hozzájárulását kérné. A történelem azonban újra és újra azt mutatja, hogy a katonai küldetés mindig akkor a legsikeresebb, mikor a törvényhozó testület által engedélyezett vagy támogatott. Mindig, minden katonai akciót megelőzően előnyös megszerezni a Kongresszus értő hozzájárulását.”

A Képviselőház Progresszív Bizottságának társelnöke, Lynn Woolsey a bizalmatlanná válókat azzal nyugtatta, biztosra veszi, hogy az elnök tudatában van, “a változás ígérete révén lett megválasztva, ami a külpolitikára is vonatkozik.”  A népszerű kaliforniai képviselőnő úgy vélekedett, nem számít, hogy kiket választ tanácsadóinak, mivel nem szándékozik katonai jellegű megoldásokhoz folyamodni. Remélhetőleg biztosítékként nem tette fel rá a családi házat.

A kérdések felvetődnek, hová tűnt, vajon hová lett az a politikus, alkotmányjogász és felelős polgár, akinek az említett nézetek alapján szavazott bizalmat az amerikai nép? Vajon miért nem konzultált Obama a kongresszussal, mikor nagyobb katonai erőt vetve be Afganisztánba kiterjesztette a háborút Pakisztán nyugati tartományaira? Vagy mikor Jement kezdte bombázni? Vagy legutóbb, mikor a titkosszolgálat illegális felderítő akcióit követően (fedezetként a NATO-t bevonva) elrendelte Líbia bombázását?  Semmiképpen sem felejthette el, amit korábban irányelvként hangoztatott, viszont egy pálfordulással megtagadhatta – aminek újabb ijesztő bizonyítékát adták március 28-án elhangzott szavai:

“Soha nem fogok habozni gyorsan, határozottan, és ha szükséges, unilaterálisan felhasználni a katonaságot, ha meg kell védeni a népet, szülőföldünket, szövetségeseinket és alapvető érdekeinket. Ezért megyünk az al-Kaida után bárhova, ahol próbálkozik megvetni a lábát.”

Líbia esete arra is bizonyítékként szolgál, hogy akárcsak imádkozom a békéért” elődjének, Obamának sem jelent többet az alkotmány, mint idejétmúlt papírköteg, és egy puccs indításához ő sem riad vissza kitalált jogtalanságra vagy bizonyítatlan visszaélésekre hivatkozni. Az idegen beavatkozással előidézett, etnikai és törzsi ellentéteket kihasználó csetepatéba bonyolódott Líbia elleni támadás első napján a felpuhító’ amerikai haderő 110 rakétát lőtt ki a Kadhafi ellen lázadók „védelmében”. Hamarosan Anglia és Franciaország is csatlakozott a „mentőakcióhoz” B-2-es nehézbombázóival, F-16-os és F-15-ös harci repülőivel és Harrier támadó gépeivel. (Thierry Meyssan, politológus szerint Kadhafi volt protokollfőnöke, Nouri Massoud El-Mesmari  javasolta a franciáknak akiknek jelenleg a védnökségét élvezi , hogy szervezzék meg a Benghazi felkelést. Tavaly november 2-án Párizsban egyezség született egy közös angol-francia katonai felderítési akcióra és a Southern Mistral nevű szintén közös hadgyakorlatra és végül a március 21-i kezdetre.) Mikor a felkelés április elején sem terjedt tovább, sőt a kétmilliós főváros kitartott Kadhafi mellett, Obama bevetette rakétákkal felszerelt távirányítású felderítőgépeit és lopakodó vadászbombázóit. . . Íme, a fizikai erőszakra épülő Új Világrend nagy dózisú Vitrixen.

A Líbia légterében kijelölt no-fly zónában a repülési tilalom csak a líbiai gépekre vonatkozik; mindenki más szabadon és biztonságban röpködhet, abszolút előnyös helyzetből gyilkolhatja halomra, akit éppen ellenségnek nyilvánít. És a Nyugatnak sok ellensége van Líbiában. Április 5-én a USA Today vezércikkében azt írta, a rebellisek tízszeres túlerővel kényszerülnek szembeszállni. Tízszeres túlerő? Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a Kadhafi által felfegyverzett nép nem állt a diverzáns elemek mellé, a katonaság sem csatlakozott hozzájuk, sőt, nemcsak ellenük, de a NATO túlerővel szemben is felvette a harcot. Még a végén kiderül, hogy a líbiaiak tényleg a haza atyjának tekintik az „őrült” Kadhafit! Persze az is kiderülhet, hogy mindennél többre tartják, sokan meghalni is készek a függetlenségükért -- akárcsak a brutálisan eltiport afgánok és irakiak. Vajon Washington és a NATO miért megint a hőzöngő, népét kiáruló kisebbséget támogatja a többséggel szemben?

*

Líbia olajára, hatalmas víztároló ciszternáira, pálmaligetes tengerpartjára mindig is áhítoztak a hódítók, most pedig a globális hatalmi elit vetett minderre szemet, sőt az ország közkincstárában őrzött 130 tonnányi tömör aranyára is. Ügyesen leplezett hátsó szándékokkal a Bush-rezsim idején kezdődött Kadhafi rehabilitációja. Az öreg harcos mindjárt gyanút foghatott volna, hogy valami nem stimmel, mikor Tom Lantos lett a Tripoli és Washington közti bizalmi összekötő. Bár Líbia olajtermelő ország, az iraki olaj sikeres ’biztosítása’ miatt azonban ennek nem volt olyan jelentősége, mint korábban – tehát nem volt indokolt, hogy Amerika és Nyugat-Európa egyszer csak váratlanul keblére ölelte évekig terrorizmussal vádolt ellenségét. Mégis pontosan ez történt. A nagyhatalmi érdekek útjai kiszámíthatatlanok. . . de soha nem véletlenek.

 

Sarkozy állítólag azért bombázza 'jó barátom' Kadhafit,

mert a jelenlegi gazdasági okokból Líbia le kényszerült mondani egy 2007-ben aláírt

 fegyvervásárlási szerződést és egy atomerőmű építésére kötött egyezményt. Majd egy új kormány...

 

Lantos 2004-ben kétszer is ellátogatott Líbiába, és másodszorra személyes találkozón biztosította Kadhafit, hogy az áhított megbékélés sínen van: még ha a novemberi választáson demokrata hatalomátvételre kerülne is sor az USA-ban, az sem változtatna semmit az épülő-szépülő kétoldalú kapcsolaton.  Mi több, az Associated Press és a Haaretz közlése szerint a kaliforniai képviselő 2005-re teljes diplomáciai kapcsolatfelvételt ígért Kadhafinak, és a nemzetközi szankciók beszüntetését, valamint kereskedelmi és idegenforgalmi fellendülést is kilátásba helyezett, amennyiben utólag beismer bizonyos nevéhez kötött, de soha rá nem bizonyított „terrorista” akciókat. Ez persze milliárdos kártérítést jelentett, de Tripoliban mégis ráálltak, mert vissza akartak kerülni a világközösségbe ami lehetőséget adott volna arra is, hogy vezető szerepet kapjanak a széthúzástól tehetetlenné vált Afrikai Unióban és korlátozni tudják Szaúdi Arábia kontrollját az Arab Ligában.

Lantos – csupán rangidősségének köszönhetően – a Képviselőház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának elnökeként 1966 óta az első hivatalban lévő politikus volt, aki Líbiával kapcsolatépítést javasolt, és meglepően magabiztosan és önállóan nyüzsögni kezdett az ügyben. Senki, érdekes módon még a szélsőjobboldali média sem vádolta (ahogy másokat más esetekben) azzal, hogy az ellenséggel, sőt egy „terrorista arabbal” paktál.

Mikor 2004 márciusában Lantos közbenjárására a kormány szabadlábra helyezett egy zsidó származású líbiai közhivatalnokot, akit 2002-ben felforgatás vádjával ítéltek el, Bush a Fehér Házból patronáló hangnemben közölte az eseményt: “Ez egy reményteli lépés Líbiában a reformok felé. Ahogy valószínűleg hallották, Líbia egy csomó dologban elkezdte megváltoztatni a viselkedését.”

Kadhafi egyik fia, Saif al-Islam az Al-Dzsazírának adott interjújában azonban úgy magyarázta a megváltozott viszonyt, mintha az nem rajtuk, hanem Washingtonon múlt volna, mivel a Bush-kormány hajlandó volt elfogadni Kadhafi Jamahiriyya demokráciáját. “Eredetileg az Egyesült Államok a nyugati mintájú képviseleti demokrácia ideáját akarta exportálni az arab világba.” – mondta Saif al-Islam, és udvariasan elkerülte, hogy felemlegesse a próbálkozás iraki és afganisztáni kudarcát. “Az utóbbi időkben azonban az Egyesült Államok megváltoztatta hozzáállását, és a demokráciák helyi változatát támogatja.”

Ha valaki nem hiszi, hogy létezhet (vagy mostanig létezett is) arab demokrácia, annak oka, hogy a(z amerikai) média a politikai establishment cinkosaként hallgat róla akkor is, ha még amerikai szakértői vélemény is van róla. A Harvard University professzora, Michael E. Porter 2006-ban a Kadhafi rendszert demokráciának nyilvánította azon kutatások alapján, amelyeket 2004-2006 között végzett. Mint írta,

"A nehézségek ellenére gazdasági növekedés történt az elmúlt években és Líbia a nyugati képviseleti demokráciákkal ellentétben az egyetlen funkcionáló példa a nemzeti szinten működő közvetlen demokráciára”.

Akkor nem volt kifogás Porter tudományos alapú véleménye ellen, sőt, csak három hónappal később Washington levette Líbiát a terrorizmust támogató  államok listájáról és diplomáciai kapcsolatot létesített vele.  Most azonban, az Obama által beígérte “változás” időszakában, a zsákmányszerzés hirtelen támadt reményében egyszerre rossz pont lett Líbia pozitív értékelése.  Ennek következtében Portert személyes támadások érték. Védekezésképpen a következőt írta:

A 2004-gyel kezdődő időszak, azt követően, hogy Líbia nyitottá vált, elítélte a tömegpusztító fegyvereket és egyezségre jutott a nemzetközi szankciókat illetően, évtizedek óta először megteremtette az alkalmat az igazi reformokra.  A következő évben azonban nyilvánvalóvá vált, hogy hagyományos érdekszövetségek és konzervatív körök sikeresen megakadályozták a reform folyamatot, (ezért) én 2007 első negyedében abbahagytam Líbiában folytatott munkámat, és azóta sem dolgoztam ott. 

*

Mivel a nemzetközi vérkeringésből való kirekesztés és a szankciók – kétélű kardként – gátolták a globalizációs terveket, geopolitikai változásra volt szükség. Az újra választott Bush ünnepi beszédében utalt egyfajta tervszerűségre, mikor nyilvánosan kimondta, hogy az USA jövőbeni politikája „minden országban és kultúrában kezdeményezni és támogatni a demokratikus mozgalmak és intézmények fejlődését”. Erre hivatkozva Líbiát keblükre ölelték Washingtonban, majd üzleti lehetőséget szimatolva a nyugat-európai országokban is – Olaszországgal, Franciaországgal és Angliával az élen.

A mindenki által barátinak tartott Kadhafi--Berlusconiduó

 

Nehéz lenne feltételezni, hogy politikai körökben, bárhol a világon, akadtak olyanok, akik ne tudták volna, hogy a Bush által hangoztatott „demokratikus mozgalmak és intézmények támogatása” valójában a neokonzervatívok kedvelt eufemizmusa más országok belügyeibe való beavatkozásra, a „reform törekvések” alatt pedig rendszerváltásra irányuló szándék értendő. Bush nyíltan kimondta, hogy Amerika céljának a „tirannizmus végső megdöntését” tűzte ki, méghozzá „világviszonylatban”. Akik ebből nemes szándékra és elismerést érdemlő áldozatvállalásra következtettek (tudva, hogy a propaganda gépezet működtetése, hivatásos felderítő és diverzáns alakulatok, zsoldosok kiképzése és alkalmazása, informátorok és szimpatizánsok pénzelése költséges dolgok)(*2), és bárgyún elsiklottak a fokozott és kiszélesedő nyílt fenyegetés fölött, azok nem figyeltek igazán oda.

 Kérdés, méghozzá nagyon komoly kérdés, hogy ugyanezek az emberek azóta mire és mennyire figyelnek oda. Hagyják továbbra is elbűvölni magukat Obama ‘oly szimpatikus’ általánosításaival? Elnézik neki, hogy az általa is alapvetőnek ítélt szabadságjogokat a gyakorlatban igyekszik minél szorosabb ellenőrzés alá vonni?

“Mint a State of the Union beszédemben (az állam helyzetéről évente tartott elnöki beszámoló, K. H.) is mondtam, vannak bizonyos alapértékek, amelyeket mi amerikaiak univerzálisnak tartunk: ilyen a szólásszabadság, a véleményszabadság és az emberek lehetősége, hogy használhassák a(z elektronikus) társadalmi (világ)hálózatot vagy bármilyen más mechanizmust, hogy egymás közt kommunikáljanak és kifejthessék véleményüket.”

Elsiklanak, minden tiltakozás nélkül afölött, hogy hamis célt hangoztatva burkoltan fenyeget kis népességű, békés, szuverén országokat? Ha arra kerül sor, meggyilkoltat elnököket és családjukat? Hogy fér ez össze azzal, hogy “Az elsődleges katonai cél a (líbiai) polgári lakosság védelme és a repülés tilalmi zóna megteremtése, de jelenleg minden egyéb lehetőség is fennáll.” Mint a történelem során annyiszor, a felületesen tájékozott, részben érdektelen, részben félrevezetett tömegek csak akkor kapnak észbe, mikor a status quo már véglegesen eldöntötte a sorsukat.  Egy nem túl széles intellektuális rétegen kívül most is keveseket foglalkoztat, hogy Washington és a jelenlegi koalíciós országok további ‘spontán forradalmak‘ szikráit csiholják, miközben egy újabb véres és költséges megszállásba bonyolódnak. 

Johan Galtung, a Transcend Peace University rektora, számos könyv szerzője és társszerzője úgy látja, „nagyon komoly eshetőség” van Líbia szárazföldi megszállására. “Ez a nyugati imperializmus és kolonializmus utolsó fázisában egy utolsó kétségbeesett erőkifejtés, hogy visszaszerezzék, amit (a múltban) elvesztettek. Franciaország és Anglia a legnagyobb koloniális országok voltak, amelyek dominálták Afrikát.”(*3)

Az imperializmus és kolonializmus kérdése Clintont is foglalkoztathatta, mivel a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának tavaly szeptemberi ülésén más szemszögből nézve, de hasonlóképpen direkt stílusban a következőt mondta:

“És most, évek óta tartó háborúk és bizonytalanság után az emberek azon töprengenek, mit is tartogat a jövő, itthon és külföldön?  Tehát hadd mondjam ki egyenesen: az Egyesült Államok képes, köteles és vezetni is fog ebben az új évszázadban. A mai világ bonyolultsága és összefüggései egy új amerikai momentumot eredményeztek, egy olyan momentumot, mikor a mi (eddigi) globális vezérletünk feltétlen szükségszerű, még akkor is, ha gyakran új módszereket kell alkalmaznunk.”

Amerika fogja vezetni a világot, mert globális vezérlete "szükségszerű"? És a bűnök, visszaélések, jogtalanságok csak érthetően velejáró módszerbeli hibák? Clinton személyes elbizakodottságát, nagyravágyását és kíméletlenségét kivetíti a világra, amelynek nagy hányada nem kér az 'amerikai demokráciából'. (Samuel P. Huntington szerint a jóságos hegemónia csak a hegemón szemében létezik.) Mark Twain aki a múlt század elején, már híres íróként, erélyesen felemelte szavát a gyarmati hódítások és ellenzői, az izolálódás híveinek meghurcolása miatt , arra figyelmeztetett: "Nem tudunk egy birodalmat fenntartani a Keleten és egy respublikát Amerikában." Lehetséges, hogy Clinton elbizakodottságában nincs tisztában a (külpolitikai mellett a belpolitikai) kockázattal(*4), amit a kormány vállal, de az is lehet, hogy Bertrand Russell történelmi távlatokba látó reálcinizmusában reménykedik: “Akiknek a leghatásosabb mérges gáza van, azok a jövő etikájának meghatározói, és ennek következtében ők lesznek a hallhatatlanok.”(*5)

 

*1 Egy rakéta 755 ezer dollárba kerül az adófizetőknek; 2,8 millióba a szállítás, biztonságos tárolás, kilövés.

*2 Az iraki prozelita családból származó bankár, Ahmad Chalabi Londonban működtetett emigráns szervezete, az Iraki Nemzeti Kongresszus az évek során 36 millió dollárt kapott az amerikai kormánytól, mint kiderült, hamis vagy értéktelen információkért és a média-propaganda "megbízható" hírforrásaként. (Robert W. Merry adata a Sands of Empire című könyvében.)

*3 Sarkozi és Berlusconi mellett Tony Blairnek voltak az amerikai külügyminisztérium szerint "nagyon fontos és értékes" líbiai kapcsolatai.  (Blair többek között a JP Morgan Chase Bank üzleti érdekében utazgatott Líbiába, és találkozott Kadhafival is, legutóbb tavaly nyáron.) Olaszországnak voltak a legkomolyabb kapcsolatai Tripolival, így könnyen vesztese lehet a háborúskodásnak, ha egy új kormány új piacfelosztásra kerítene sort.

*4 Solzhenitsyn figyelmeztetése: "A háborús állapot csak mentségként szolgál a belső tirannizmusra."

*5 Bertrand Russell: The Mysteries of Life and Death (1936)

*Vitrix- természetes készítmény a fizikai erő, energia és libidó fokozására

 

2011. április

A témában lásd még a Lapszemlék, kommentárok 2011. I. félév 9. és 6. írását

 

Addenda

“To understand the utter absurdity of America’s intervention in the Libyan civil war (. . .) I’m not merely referring to the surrealism (. . .) of Nicolas Sarkozy’s “leading” a coalition of the righteous against the evil Moammar Gadhafi, who not so long ago was the French president’s honored guest in Paris. Nor am I alluding to the stupidity of entering a sectarian battle (. . .)  in which the goals and personalities of the opposition leaders are largely unknown; or even to the hypocrisy (. . .) of Barack Obama, once considered the anti-Bush, who now wages his very own “war of choice” without bothering to ask Congress for permission. (John R. MacArthur: Blindness Toward War Easy for Americans. The Providence Journal. April 20, 2011)

(Az amerikai imperializmus kegyetlenségének és kíméletlenségének hosszú múltja van. A Fülöp-szigetek bekebelezésére indított háborúnak több mint egy millió helyi áldozata volt -- egyes történészek genocídiumnak nyilvánították. A támadók a szigetlakót "alig tartották többre, mint egy kutyát".)  In 1908 Manuel Arellano Remondo, in General Geography of the Philippine Islands, wrote: “The population decreased due to the wars, in the five-year period from 1895 to 1900, since, at the start of the first insurrection, the population was estimated at 9,000,000, and at present (1908), the inhabitants of the Archipelago do not exceed 8,000,000 in number. In light of the massive casualties suffered by the civilian population, Filipino historian E. San Juan, Jr., alleges that the death of 1.4 million Filipinos constitutes an act of genocide on the part of the United States. Atrocities were committed on both sides.  United States attacks into the countryside often included scorched earth campaign in which entire villages were burned and destroyed, the use of torture and the concentration of civilians into "protected zones". In November 1901, the Manila correspondent of the Philadelphia Ledger reported: "The present war is no bloodless, opera bouffe engagement; our men have been relentless, have killed to exterminate men, women, children, prisoners and captives, active insurgents and suspected people from lads of ten up, the idea prevailing that the Filipino as such was little better than a dog . . ."

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban. Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára