EMPIRIA Magazin - VII. évfolyam 6. szám. 2008 június. Kuliffay Hanna írása
Eredeti megjelenés: gondola.hu Háttér rovat
IRÁN A KÖVETKEZŐ?
George W. Bush 2007 őszén egy sajtókonferencián azt hangoztatta, “Irán veszélyes
volt, Irán veszélyes, és Irán veszélyes marad, ha képes nukleáris fegyvereket
előállítani.” Bár a
know-how többnyire
bizonyíthatatlan, így a veszélye is felmérhetetlen, a perzsák országa
mégis vezető helyre került az Egyesült Államok és Izrael biztonságát fenyegetők
feketelistáján.
Az USA külügyminisztériumának ez évi értékelése szerint a világot
terrorizmussal fenyegető országok közül kettőre összpontosítják figyelmüket: a
„terrorista államokkal társuló” Venezuelára és az „Irak és Afganisztán
belügyeibe avatkozó” Iránra.
Az USA külügyminisztériumának ez évi értékelése szerint a világot
terrortizmussal fenyegető országok közül kettőre összpontosul a figyelem: a
"terrorista államokkal társuló" Venezuelára és az "Irak és Afganisztán
belügyeibe avatkozó" Iránra. A perzsák országa nem először áll a State Department listája élén mint
„a világterrorizmus legaktívabb állami szponzorja.” A külügyminisztériumi
állítás szerint az iráni Iszlám Forradalmi Nemzetvédelmi Testület
fegyverrel, katonai képzéssel, stratégiai tanácsadással és anyagiakkal támogatja
az iraki ellenállást, és így felelős a koalíciós katonai veszteségekért,
valamint az országban uralkodó kaotikus állapotokért. Teherán váltig tagadja
ezeket a vádakat, és bizonyítékot követel, ahogy annak idején a tálib kormány
követelt bizonyítékot arra, hogy bin Laden lett volna felelős a szeptember 11-ei
terrortámadásokért. De ahogy az afgánokat, ugyanúgy az irániakat sem méltatták
válaszra Washingtonból.(*1)
Május elején nem más, mint az iraki kormányszóvivő, Ali al-Dabbagh jelentette
ki, nincs tényleges bizonyíték arra, hogy Irán bármi módon megpróbálna
beavatkozni az ország belügyeibe, sőt, a 80-as évek háborúskodására fátylat
borítva elismeri és támogatja a jelenlegi kormányt; a két ország diplomatái és
parlamenti delegációi több alkalommal is találkoztak az iraki politikai, etnikai
és vallási feszültségek elsimítása érdekében, és minden alkalommal konszolidáló
lépésekről számoltak be.
Nemcsak Irak, hanem a környező arab országok egyike sem tartja Iránt és nukleáris
energiaprogramját veszélynek sem magára, sem a világra nézve. Szaúd-Arábia pedig –
mint ezt a nem régen ottani látogatásakor Dick Cheneyvel kormányszinten közölték
is – kifejezetten ellenzi, hogy Amerika támadást indítson ellene. (Az alelnökről
köztudott, hogy kézben tartja a közel-keleti külpolitikát, az azonban nyilván
nem köztudott, hogy Cheney 2005-ben Ariel Sharonnal akart szövetkezni Irán és
Szíria megtámadására. Megegyezés azonban nem született, mert Sharon, érthető
módon, nem akart egy Hirosima-hatásfokú háborút a szomszédos Szíriában.
Egy volt CIA stratégiai
elemző, Philip Giraldi szerint Cheney a saját szakállára utasította a
Stratégiai Parancsnokságot (STRATCOM)
egy Irán-elleni terv kidolgozására – légi támadások, bunker berobbantások és
’mini-nukok’ bevetése tette
ígéretessé a nagystílű elképzelést. Sharon mintegy békítőleg felajánlotta
Cheneynek, hogy felgyorsítják a Pentagonnak a magas-légkörű pilótanélküli gépek
folyamatban levő szállítását az amerikai
erőfölény fokozására.)
Az Iránba való beavatkozás indokául szolgáló ’füstölgő pisztoly’
(bizonyítható, letagadhatatlan indok) hiánya ellenére John Peter Hannah, Dick Cheney
nemzetbiztonsági tanácsadója – korábban a Fehér Ház és Ahmad Chalabi közti
összekötő és Colin Powel hírhedt ENSZ-beszédének társszerzője – a
Washington Post tavaly februári cikke szerint már korábban azt a kijelentést
tette, hogy “2007 Irán éve”, vagyis “reális lehetőségnek” ítélte, hogy a
Bagdadban kipróbált 'sokk és megfélemlítés'-jellegű légitámadás-sorozatot (és a
Líbanonban, Palesztin földön és ’konspirácós teoristák’ szerint a szeptember
11-i terrortámadás során kipróbált távirányítású rakétákat, K. H.) Irán ellen is
alkalmazzák.
Hannah jelentős kormánykapcsolatainak köszönhetően tudta, hogy miről beszél. A
McClatchy című, kiváló politikai elemző és tényfeltáró újság tavaly, 2007
augusztusában nyilvánosságra hozta, hogy Dick Cheney már hetekkel korábban
részleges légitámadást akart indítani (háborús provokációként?) gyanúsnak
nyilvánított iráni kiképző táborok és a terrorista szervezetnek nyilvánított
Iráni Forradalmi Gárda bázisai ellen, és ez csak a Pentagon ellenállása
miatt hiúsult meg. (A CIA igazgatója, Michael Hayde és a védelmi
miniszter, Robert Gates nem lelkesedtek egy újabb intervencióért. A katonai
vezérkar ugyanis kiszámíthatatlannak ítélte egy iráni (pláne egy közös iráni és
szíriai) ellentámadás és az azt követhető eszkaláció nagyságát és kimenetelét. A
nyilvánosan is kritikus William Fallon admirális, az Egyesült Államok Központi
Parancsnokságának főparancsnoka idén tavasszal lemondásra kényszerült.)
Cheney ismét a következményekkel nem számolva ugrott volna fejest a
vérzivatarosnak ígérkező bizonytalanságba, ahogy Irak esetében is tette. Mohamed
el-Baradei az állandó húrfeszítést figyelemmel kísérve – legutóbb, a hónap
elején Izrael több mint száz hadigépe részvételével
Görögországgal közös hadgyakorlatot
folytatott a Földközi-tenger felett – figyelmeztetett rá, hogy “egy Iránt érő
támadás az egész közel-keleti régiót tűzgömbbé változtathatja”.)
KÉPZELETBELI ELLENSÉG – VALÓDI
FÉLELEM
Mint emlékezetes, Ariel Sharon 2002-ben úgy ítélte meg, hogy a
legnagyobb szívesség, amelyet az
Egyesült Államok Izraelnek tehet, az Szaddám Huszein rezsimjének megbuktatása.
Utódja, Ehud Olmert ugyanezt a „szívességet” várja el Bush-tól, újabb mumussal
rémisztgetve a világot. Ne feledjük, hogy a neokonzervatívizmus atyja, Leo
Strauss helyénvalónak találta, hogy a politikusok céljuk érdekében a
legpusztítóbb fegyverekkel felszerelt képzeletbeli ellenséggel riogassák az
általa bárgyúnak tartott néptömegeket.
Jeffrey Steinberg, a szélsőjobboldalinak elkönyvelt
Executive Intelligence Review magazin
főszerkesztője 2003 márciusában így foglalta össze a neokonzervatívizmus
lényegét:
“Strauss filozófiai megközelítésének fémjelzése a modern világ iránti gyűlölete
volt (és ennek megfelelően) a természet univerzális törvényeit elutasító
‘filozófusok’ vezérelte totális rendszerben való hite, ahol a filozófusok
küldetését úgy tekintette, mint abszolút uralkodókét, akik hazudnak, hogy
becsapják a félnótás populista
tömegeket, és a vallást és a politikát egyaránt eszközként használják mindenféle
koholmányok terjesztésére, amivel a tudatlan népséget szolgasorban tartják.”
Hogy Sharon és Olmert
straussistának
vallják magukat, vagy nem, az
majdhogynem mindegy abból a szempontból, hogy számos vélemény szerint a tűzzel
játszanak. Olmert ahol csak sort keríthet rá katasztrofálisnak
nyilvánítja az iráni atomenergia-programot
– holott
állandó nemzetközi ellenőrzés alatt
áll – , és nem hajlandó tudomásul
venni, hogy az amerikai hírszerző és felderítő szervek tavaly decemberi közös
hivatalos jelentése (National Intelligence Estimate, NIE) “teljes
bizonyossággal” állította, hogy Irán 2003-ban beszüntette nukleáris
fegyvergyártási programját.
2007. május 23-án az amerikai és az izraeli elnök közös sajtókonferenciát
tartott Washingtonban, ahol Olmert kihangsúlyozta, hogy Irán nemcsak
Izraelnek fenyegetés, hanem az egész Közel-Kelet stabilitásának, sőt az egész
világnak. Akinek hirtelen ismerősnek tűnik ez a nevetséges túlzás, annak
nyilván az öt évvel ezelőtti Irak-ellenes propaganda-mantra idéződött vissza. Ki
gondolta volna, hogy az intervencióba hajszoló hazugságok utólagos
lelepleződésük ellenére idővel újra alkalmazhatók!
Olmert felszólította a nemzetközi kollektívát, ne tűrjön el olyan helyzetet,
ahol egy radikális ideológiájú, tradicionálisan felelőtlen irányítású rezsim
nukleáris hatalommá válik. „A
tradicionális felelőtlenség” megért volna egy magyarázatot,
vagy legalább egy
röpke utalást, mivel
Irán
talán
azóta
se
kezdeményezett háborút, mióta Xerxes megtámadta a görögöket...
A
közelmúlt egyetlen háborús konfrontációja során pedig nem támadó, hanem szenvedő alany volt. Az
1980-88-ig tartó Irán-Irak háborúban Amerika és Anglia bátorította és támogatta
Irakot, Izrael viszont – ha Olmert valahogy vissza tudna emlékezni rá – Iránt
fegyverezte.
Külföldi számára ritka alkalomként Olmert lehetőséget kapott rá, hogy az
amerikai kongresszus két-párti ülésén is elismételhesse, amit Bush-sal való
megbeszélésén és a sajtókonferencián is elmondott: Irán nukleáris
fegyvergyártási lehetősége „alapvető fenyegetés Izraelre nézve” és ennek
megfelelő lesz az izraeli kormány hozzáállása. A beszéd egyik célja volt a
kongresszus tudomására hozni, hogy a NIE összefoglaló értékelése Tel Aviv
számára egyenértékű a nullával.
A NIE jelentés, annak ellenére, hogy
nem volt semminemű cáfolata, nem oldja az Irán
körül mesterségesen szított
nemzetközi feszültséget. Manapság a
törvények betartása nem ad védelmet, nem juttat előnyökhöz, nem épít baráti
szövetségeket. Egy küszöbönálló támadás esetén a nemzetek világközössége
ugyanúgy magára hagyná Iránt, ahogy annakidején Irakot. Az újabb menekültáradat
ugyan további súlyos problémákat okozna a régióban, határokat átívelő vallási
vagy faji alapon történő összefogásra, az agresszió újabb áldozata iránti
szolidaritásra azonban aligha lehet számítani. Ilyesmi miatt nem aggódnak sem az
izraeli, sem az amerikai kormányban.
Bár a nemzetközi törvények szerint minden ország jogosult civil szükségleteket kielégítő nukleáris energiafejlesztésre, Olmert mégis ezt mondta ez év (2008) június végén ismét Washingtonban járva:
„Az iráni fenyegetést minden elérhető módon és eszközzel meg kell állítani. Az Iránra mért nemzetközi gazdasági és politikai szankciók – bármennyire jelentős is a szerepük – csak kezdeti lépések, és hathatósan fokozni kell őket. Izrael nem fogja eltűrni, hogy Irán nukleáris hatalommá váljon, és ezt a világ egyetlen más szabad országának sem szabadna eltűrni.”
Nyilván lesznek, akik csak mostanában kapják fel
a fejüket a nyílt és elszánt Irán-elleni
fenyegetésre, holott
a rezsímváltás
mindig is
az Új Világrendet alapozó nagy reform
terv része volt, amely a
demokratizálás álarcában tetszelegve a Közel-Kelet hatalmi viszonylatainak
átrendezését tűzte ki célul. A neokonzervatív David Wurmser,
Irán szakértő, akit
2003-ban a szintén neokonzervatív John Bolton magas rangú kormány tisztviselő és
ENSZ diplomata személyi titkári
pozíciójából léptettek elő Cheney nemzetbiztonsági élcsapatába, már 1999-ben
szorgalmazta Irak megtámadását, aztán 2001 elején Szíria és Irak megtámadását,
majd ugyanazon év szeptemberében kiszélesítette a bombázásra „érdemesítettek”
körét: „Szíria, Irán, a PLO és Szudán ügyeskedő játékot játszanak, de
évek óta állandóan azon ügyködnek, hogy aláássák az Egyesült Államok érdekeit és
befolyását, és ezt nyilvánvalóan folytatni is fogják – bár pillanatnyilag,
félelmükben, készségesebbnek mutatkoznak.”
A politika és az olajipar érdekvédelmi összefonódását példázza, hogy a
Halliburton Energiaszolgáltató Csoport
(Halliburton Energy Service Group)
energiaügyi főigazgatója, John Gibson a Nemzetközi Olaj
(International Oil Daily) című
napilapnak 2003 májusában adott interjújában lezser könnyedséggel közölte
országgal-világgal: "reméljük, hogy Irak lesz az első dominó, amelyet Líbia és
Irán fog követni. Mi (ugyanis) nem szeretünk kirekesztve lenni
bármelyik
piacról, mivel
az igazságtalan előnyt ad a versenytársainknak."
James Woolsey, a CIA volt főigazgatója 2003 tavaszán, mikor az amerikai
katonai egységek Bagdad szíve felé hatoltak, a brit Guardiannak adott
nyilatkozatában azt jósolta, hogy a IV. világháború a Közel-Keleten fog
kialakulni, és a korábbiaknál jóval hosszabb lesz, még ha nem is fog több mint 4
évtizedig tartani, mint a szovjetek elleni hidegháború – amelyet
vele együtt nényan mások is
a III.
világháborúként könyvelnek el.
John Negroponte, jelenleg a nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice
helyettese, 2006-ban az egyesített hírszerzés főigazgatójaként (DNI)
– amely kormányhivatali tisztség –, azzal érvelt egy szenátusi meghallgatáson,
hogy Washingtonnak feltétlen lépni kell, mivel Irán terrorista szervezeteket
támogat, konvencionális katonai hatalma a legnagyobb fenyegetés a
Perzsa-öbölbeli államokra nézve, és mintegy kihívásként veszélyezteti az USA
közel-keleti érdekeit.
Szintén 2006-ban az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny
Ayalon azt a nagy horderejű kijelentést tette, hogy Irán a legnagyobb probléma,
amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A Jerusalem Post
tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja
nukleáris fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris
fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az
általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is kerülhet,
míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására, és az eljuttatás
technológiájának kidolgozására és kivitelezésére is sor kerülhetne. Irán tehát
nem volt sürgető „probléma”, még csak nem is volt az évtized problémája.
(Igaz, Afganisztán és Irak sem voltak, mégis áldozatul estek a nyomort,
szenvedést, humán szabadságjogokat semmibe vevő világhatalmi törekvéseknek.)
Akkoriban, védelmi miniszteri pozíciójából, Donald Rumsfeld is hasonlóképpen
szította az ellenséges tüzeket, mondván: „Irán világviszonylatban vezetőnek
számít a terrorizmus állami szponzorálásában”, és mivel a világ ezt elítéli,
ezért nemzetközi összefogással kell megakadályozni, hogy nukleáris hatalommá
váljék. Az örök háború=örök profit
mentalitás skrupulusnélküli képviselője, Tom Lantos kongresszusi képviselő
szerint amennyiben az ENSZ Biztonsági
Szervezete nem szab ki széleskörű szankciókat Irán ellen, akkor ez az
Egyesült Államok és Európa feladata lesz. „Irán nagyon komoly fenyegetés az
egész világközösségnek, ami felhívás a kollektív beavatkozásra,” – hangoztatta
Lantos a Jerusalem Post
riporterének, Etgar Lefkovitznak, mikor a
Zsidó Parlamenti Tagok Nemzetközi
Tanácsának háromnapos zártkörű ülésén vett részt Izraelben.
Bombarobbanás által letépett kézfej. Iraki jelen, iráni
közeljövö? (Zoriah felvétel)
2006 májusában a neokozervatív stratégia és propaganda fellegvárából (American
Enterprise Institute) Fred Kagan felszólította a Bush-kormányt az Irakban
szolgáló haderő növelésére (ez 2007 elején meg is valósult), és e felszólítást
Iránnak szóló fenyegetésekkel tűzdelte meg. 2006 szeptemberében a
kormánykörökben egyik legbefolyásosabb neokonzervatív publicista és
tv-kommentátor, William (Bill) Kristol a Weekly Standardban egy Irán
elleni „megelőző” támadást előirányzó kongresszusi határozathozatalt (war
powers resolution) szorgalmazott.
Mivel az afganisztáni és az iraki intervenciót követő ’felszabadulás’ és
’demokratikus átalakulás’ nem váltotta ki a régióban éppen a neokonzervatív
ideológusok által beígért „dominóhatást”, ezért a nagyhatalmi status quo felsőbb
régióiban olyan döntés született, hogy mesterségesen kell megadni a kezdőlökést:
az iraki eszkalációra (30 ezres csapatlétszám-növelésre, további zsoldos
egységek alkalmazására, pilóta-nélküli felderítőgépek, távirányítású rakéták
gyakoribb bevetésére) és diverzáns alakulatokra támaszkodva, Irán felé araszolva
kell tovább fokozni a régióban a kaotikus állapotokat. Newt Gingrich, aki
a képviselőház republikánus elnöke volt a Clinton-időkben, 2006 júliusában úgy
nyilatkozott a CNN riporterének, hogy „az Egyesült Államok már a III.
világháború korai időszakában van”, Bush pedig tavaly októberben beszélt
róla, hogy reális egy
III. világháború veszélye.
Lehetséges, hogy némelyek egyáltalán komolyan veszik Washington és Jeruzsálem azon vádaskodását, hogy Teherán egyszerre két egymással katonai szövetségben álló, a legkorszerűbb konvencionális és tömegpusztító fegyverekkel rendelkező atomhatalmat fenyeget? Akik ezt képesek elhinni, azoknak a kobakjába azt is sikeresen beledöngölhetik, hogy az elkerülhetetlenül kiszélesedő háborúskodásnak ismét semmi köze sincs olajhoz, vízhez, fegyveriparhoz, világhatalmi ambíciókhoz...
KÉT ELNÖK – EGY NÉZET
2007 januárjában a CIA volt Irán-specialistája, Reuel Gerecht azt
jósolta, hogy nem Washington lesz az Irán-elleni légitámadások kezdeményezője,
hanem Tel Aviv: az izraeliek még Bush elnöksége alatt – Irakból felszálló
angol és amerikai légi fedezetben – légitámadást fognak indítani Irán ellen, még
akkor is, ha ez katonai konfrontációt idézne elő. Amerika növekvő belső
problémái miatt többen is úgy vélik, egy harmadik háborúba bonyolódást csakis
azzal az indokkal lehet a néppel elfogadtatni, miszerint a kicsiny, de óriási
veszélyben levő Izraelnek
szüksége van ’az erős bátyuska’ és ’legjobb barát’ védelmére.
Bolton, aki leginkább az iraki rendszerváltás és az azt követő
nemzetépítés agresszív proponenseként
ismeretes, ugyanezt az álláspontot jelezte a napokban a brit Daily Telegraphnak
adott interjújában. (Állítása szerint Szaddám Huszein eltávolítása „a
rezsimváltás modellje volt”, aminek újra játszását Iránban szeretné mielőbb
viszontlátni.) Az izraeli támadást
Bolton sem tartja kétségesnek, csak az időzítését latolgatja: legalkalmasabb a
novemberi választás előtt lenne, vagy röviddel utána (még az új elnök beiktatása
előtti szűk pár hónapban), mivel Tel Avivban mindent a Bush-sal való szoros
együttműködésre alapoztak.
„Amerika biztonsága szempontjából azt lehet mondani, hogy Irán politizálása az egyes számú legnagyobb próbatétel a Közép-Keleten, sőt az egész világon” – állította a képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának tavalyi meghallgatásán a tényekkel gyakran hadilábon álló Condoleezza Rice. Majd ismét hangoztatta, hogy teljesen hiábavalónak tartja a Teheránnal való dialógust. Ezt a nézetét idén áprilisban újból megerősítette a legbefolyásosabb izraeli lobbi, az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC) nemzetközi nagygyűlésének 7000 résztvevője előtt mondott beszédében.
„A biztonság érdekében a világnak nem szabad megengedni, hogy Irán nukleáris
fegyverekre tegyen szert” – hangsúlyozta Rice, de McCainnel ellentétben –
akinek hírhedt javaslata, „Bomb, bomb, bomb Iran!” bejárta a világsajtót – azt
színlelte, mintha továbbra is Irán békés kapitulációjában reménykedne.
Annak idején Irak esetében is hasonló volt a játszma. Bush azt állította, hogy
„imádkozik a békéért”, mikor már úton voltak az amerikai repülőgép-anyahajók a
Perzsa-öböl felé.
Rice azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy még van idő újabb szankciók
hozására, még van remény egy puccsszerű rezsimváltásra, holott nagyon jól tudja,
hogy Bush már felhatalmazást kért és kapott a kongresszustól egy teljes katonai
blokád tervezetére – az pedig rohamosan felgyorsíthatja az eseményeket. Elvben
már lehetne a nyár végén vagy szeptemberben támadni... Viszont hosszabb időre el is lehet
halasztani – maradjon csak egy demokrata elnökre a népszerűtlen feladat.
Addig is, míg ez eldől, a Bush-kormány a gazdasági és politikai nyomás mellett
igyekszik Irán belpolitikájába is beavatkozni. A nép iránti jó szándékának
feltüntetve egy 61.1 millió dolláros
demokrácia teremtő programot
harangozott be, amely oktatási és kulturális területen szervez csereprogramokat, széles körben sugároz farsi nyelvű adást és 20 milliós értékben
támogatja az emberi jogokért, demokratikus reformokért, társadalmi
modernizálódásért küzdő szervezetek és csoportosulások munkáját.
A nyilvánvalóan megosztó jellegű, társadalombomlasztó terv azonban sokaknak
gyanús, és éppen azok a körében vált ki ellenérzéseket, akiknek megnyerése az
eredeti cél. A polgárjogi és
emberjogi aktivisták, az elszigetelődés helyett dialógust hirdetők, a választási
reformokat és nagyobb sajtószabadságot követelők és a diákszervezetek igyekeznek
Washington tudtára adni, hogy köszönik, nem kérnek belőle. Önállóan, a saját
körülményeiknek, társadalmi felépítésüknek, normáiknak és kulturális
örökségüknek megfelelően akarnak bizonyos reformokat elérni.(*2) Vajon miért
tételezik fel Washingtonban, hogy ha az arab országokban minden módon harcolnak
ellene, Iránban kelendő lenne az amerikai
demokrácia?(*3)
Még a kisebbségek sem egyöntetűen lelkesednek érte. Maurice Motamed, zsidó
származású parlamenti képviselő a 25 ezres
létszámú
zsidó közösség nevében elégedetten
nyilatkozott Irán kisebbségi politikájáról és az irániak toleranciájáról. A
Guardiannak 2006 nyarán adott
interjújában közölte, hogy Mahmoud Ahmadinejad elnökkel sok mindenben egyetért:
többek között támogatja az USA-val és
Európával való szembenállását az ország nukleáris programját illetően. „Én
elsősorban iráni vagyok és csak másodsorban zsidó” – mondta a 61 éves mérnök,
és még hozzátette: „Én szeretem a szülőföldemet.” Miért tételeznek ennél
kevesebbet fel Washingtonban a perzsákról?
A végleges döntést bizonyos mértékig személyes érdekek is befolyásolják. Egy villámháború mellett szólhat Bush óriási népszerűtlensége és lenézettsége (távozása előtt ennek ellensúlyozására nyilván valami őrülten nagyot, emlékezeteset szeretne tenni), izraeli oldalról pedig Olmert hazai népszerűtlensége játszik közre: saját pártjának négy vezető tagja bizalmatlansági indítványt tervez benyújtani ellene. Nem véletlenül hangsúlyozta ki Olmert, hogy Bush-sal egy csónakban eveznek. Mikor június 4-én 90 perces megbeszélésen járt nála a Fehér Házban, távozásakor azt nyilatkozta, hogy „az iráni fenyegetést” illetően teljes köztük az egyetértés: „két vezér, egy nézet”. „Megegyezésre jutottunk, hogy meg kell oldanunk az iráni fenyegetést” – mondta Olmert. „George Bush érti az iráni fenyegetés komolyságát és megszüntetésének fontosságát, éppen ezért még a terminusa vége előtt cselekedni szándékozik”.
Ezt az állítást a Fehér Házból nem cáfolták, de nem is erősítették meg. A fősodratú amerikai média is mélyen hallgatott róla. Irán tehát a (Szíria, Pakisztán vagy Venezuela előtti?) soron következő dominó? Az biztos, hogy Bush a gonoszság tengelyének, Olmert pedig fenyegető veszélynek tartja, és még biztosabb, hogy történelmi dicsőségre vágyva mindketten mindenáron győztesek akarnak lenni. Szó szerint mindenáron.
*1 A szovjetek ellen szervezkedő Bin
Laden mitikus figura volt a 90-es években, az elnyomottakkal azonosuló,
karizmatikus, az idegen hatalmi és kulturális befolyást ellenző gazdag mecénás,
de semmiképpen sem a nyugat létét ténylegesen veszélyeztető, világégés
előidézésére szövetkező konspirátor. Mikor a tálib kormány bizonyítékot kért
Washingtontól arról, hogy bin Laden 60(?) országot behálózó szervezete felelős a
Világ Kereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon
megtámadásáért, még csak válaszra sem méltatták. Hogy miért nem? Mert nem volt,
mint ahogy azóta sincs bizonyíték egy bin Laden-vezette centralizált
terrorszervezetre.
*2 A reformok számos középutas iráni aktivistája közölte a
TIME magazinnal, hogy közvetítők
révén, de félreérthetetlenül jelezték kezdettől fogva az amerikai hivatalnokoknak,
hogy ellenzik a
javasolt
'demokrácia-tervezetet'.
A figyelmeztetésen kívül, hogy (hatósági) rajtaütést idézhet elő,
kihangsúlyozták, hogy „az iráni reformmozgalomnak komoly populáris
támogatottsága van, így nem akar,
és nincs is szüksége külföldi segítségre”. A
külső támogatottság rendkívül érzékeny dolog az iráni politikában, mióta a CIA
1953-ban egy coup d'etat révén
hatalomra juttatta a volt sahot. Sokan állítják, hogy (a
demokrácia-tervezet) helyett sokkal többet jelentene az iráni
demokratizálódási mozgalom szempontjából, ha az
USA megszüntetné a szankciókat és megjavítaná a Teheránnal való
viszonyt, amelynek következtében javulásnak indulhatnának a kereskedelmi és
kulturális kapcsolatok. „Sem Iránon belül, sem Iránon kívül nem létezik olyan
komoly személy, aki el fogja fogadni ezt a pénzt” – mondta egy iráni reformista
a TIME-nak. „Bárki, akinek a
leghalványabb fogalma van a belső politikai helyzetről Iránban, nem hozta volna
létre ezt a programot.” Mindennek fittyet hányva a Bush-kormány javasolta, hogy
évente 100 millió dollárral emeljék a tervezet keretét.
(Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown?
TIME. June 5, 2007)
*3. Az “amerikai demokrácia” terjesztésére kijelölt másik régió, az ún. ’Új Euro-Ázsia’ országainak washingtoni listája: Ukrajna, Csecsnya, Azerbajdzsán, Grúzia, Belaruszia, Románia, Bulgária, Csehország, Kroácia és Lengyelország.
2008. június
Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Háttér rovatában jelent meg, lábjegyzetek nélkül. További közlésre átvették tőle: Hírstart<Hírek; Hírkereső; Hírgyűjtő; LAPSZEMLE.HU; Alternatív Hírportál; Hírstart<Sajtóközpont; RSCWT.HU RSS-katalógus; Hírvilág<Tudományos hírek; hírmutató.hu; TőzsdeHírek; b2bisness.eu<Latest News; TANGO hírek; magyarorszag.ma; export.hu;
Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék 2003. II. félév 60. írás; Lapszemlék 2012. I. félév 1. írás
Addenda:
Igaz, a (tárgyalási) folyamat során akad néhány kisebb ellentét a demokratákkal – a drákói szankciókat követelő, hányingert keltőn hipokrita Lantos vezérlete alatt –, amelyeket a Fehér Ház azon az alapon ellenez, hogy új szankciók aláásnák a Teheránt elszigetelő multilaterális diplomáciai próbálkozásokat. Lantos, ez a megjátszós vén szélhámos, olyan kifejezéseket ékelt a javaslatba, amelyekkel egy minimális lehetőségét színleli a vita diplomáciai megoldásának – mialatt a javaslat többi része nyilvánvalóan úgy lett megalkotva, hogy elsüllyessze a kezdeményezést, amely (eleve) arra van ítélve, hogy zátonyra fusson a szankciók szikláin. (Justin Raimondo: Tom Lantos, Warmonger. The pious old hypocrite wants to gin up a war with Iran)
“The threat posed by Iran … has to be eliminated.”(John Bolton Undersecretary of State for Arms Control and International Security Affairs. October 2003)
"Secondly, the tactics of our -- as you know, we don't have relationships with
Iran. I mean, that's - ever since the late '70s, we have no contacts with them,
and we've totally sanctioned them. In other words, there's no sanctions -- you
can't -- we're out of sanctions." (President
George W. Bush. August 9, 2004)
Egy Associated Press-től származó közlés szerint, mely november 3-án jelent
meg az újságokban, „Washington azt követeli, hogy Teheránt utalják az
ENSZ
Biztonsági Tanácsához, ahol az atomsorompó-egyezmény megszegéséért járó
szankciókkal sújtható.” Az ilyen hírforrások ritkán említik meg azt, hogy Izrael
– melynek 200 nukleáris robbanófejre tehető arzenálja van – (azért) nem
vádolható ezen egyezmény megszegéséért, mert Izrael még sohasem volt hajlandó
azt aláírni. Ugyanez igaz Pakisztánra és Indiára, két másik, szintén Sam bácsi
által dédelgetett, nukleáris fegyvereket birtokló államra. Irán amerikai
sajtómegítélése gyakran olyan erkölcsi fensőbbségtudattal indokolt, mely az
amerikai kettős mérce kerülőútjára téved. Ez (ugyan) tűnhet szakszerűnek, de
sokkal jobban járunk, ha az újságírók független véleményalkotásra törekednek. (Norman Solomon:
Axis of Hardliners, From Tehran to Washington.
2005. Ford.: Maleczki József)
Az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon a mai nappal azt a nagy horderejű kijelentést tette, Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A „világ” nevében természetesen eddig senki más nem nyilatkozott önhatalmúlag, annál is inkább, mivel az anglo-amerikai-izraeli globális csendőrködést és a triumvirátus tömegpusztító fegyverekkel való operálását illetve fenyegetését számos ország sokkal komolyabb problémának tartja -- ez a valószínűség azonban a követ urat legkevésbé sem zavarta. A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris energiafejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is telhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására és a hosszú távú eljuttatás technológiájának kiépítésére is sor kerülhetne. Irán tehát nem pillanatnyi „probléma”, sőt nem is ennek az évtizednek a problémája. (Kuliffay)
Mikor 2007. október 30-án a Képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának meghallgatásán Condoleezza Rice a "legnagyobb kihívásnak" nyilvánította Iránt a Közel-Kelet és egyben a világ biztonsága szempontjából, a gallup.com gyorsan beütemezett egy felmérést az ezzel kapcsolatos közvéleményről. A statisztikát ismertető cikk címe szerint nem csak a kormány, hanem “az amerikai nép is a világ stabilitás legnagyobb veszélyének tekinti Iránt". Ez az állítás azonban nemcsak hogy nem következett a közölt adatokból, hanem érdekes és furcsa módon éppen az ellenkezőjét bizonyította. Ezzel kapcsolatban már önmagában véve is érdekesség volt – ha nem egy csoda –, hogy a média hónapok óta háborúra uszító kampánya ellenére a megkérdezetteknek csak 35%-a (50% republikánus, 30% független, 26% demokrata) lett a propaganda áldozata. De ennél sokkal komolyabb jelentőséggel bírt, hogy a többség, 65%, a kormány és a média minden mesterkedése ellenére sem tartotta világveszélynek Iránt. (Valójában ennek kellett volna a cikk címének lenni...) Ebből a nagyfokú aránytalanságból feltételezni lehet, hogy az amerikaiak többsége ellenzi is, vagy legalábbis ellenszenvvel figyeli az Irán-ellenes provokációkat, fenyegetődzést, kollektíven büntető szankciókat és nem kevésbé a háborús uszítás visszatérő, hátborzongató légkörét. (Kuliffay)
Az elmúlt hónapokban iráni kormányhivatalnokok nyilvánosan vádolták az
Egyesült Államokat, hogy anyagilag támogatja egy “bársony forradalom”
kibontakozását Iránban. Úgy tűnik, azt hiszik, hogy (Haleh) Esfandiary vezette
központ az amerikai erőfeszítés egyik csatornája. (A zsidó származású, kettős
állampolgárságú, K. H.) Esfandiary (ezzel kapcsolatos) kihallgatása 8 órát
tartott, és a kérdések végig a (Washingtonban székelő, K. H.)
Woodrow
Wilson Központban való tevékenysége
körül forogtak. A másik két kémkedéssel vádolt iráni-amerikai Kiam Tajbakhsh, a
Nyitott Társadalom Intézménytől (Open
Society Institute) -- amelyet az amerikai milliárdos George Soros
finanszíroz, aki városfejlesztő projecteken dolgozott az iráni minisztériumokkal
-- és (a szabadlábon levő) Parnaz Azima, a
Radio Farda zsurnalisztája, amely
rádióadót az Egyesült Államok kormánya alapította. (Scott Macleod: Did the
U.S. Incite Iran's Crackdown? TIME.
June 5, 2007)
A világviszonylatban szervezett médiahadjárat harsogása közepette elveszett azoknak a hangja, akik megpróbálták egységes képbe illeszteni az eseményeket, visszaidézve a neves tényfeltáró újságíró Seymour Hersh Iránnal kapcsolatos, 2006 júliusában felröppentett megdöbbentő közleményét. Eszerint a kongresszus vezetősége -- élén Nancy Pelosival -- teljes titoktartás mellett hozzájárult, hogy George W. Bush 400 millió dollárt költsön Irán-ellenes felforgató tevékenység és egyéb (hírszerzői, tanácsadói, szervezői) titkos beavatkozások eszkalációjára. (...) Steve Weissman Irán a világ figyelmében című cikkében kitért rá, hogy ezen a 400 millión kívül az amerikai külügyminisztérium 2006 óta 200 milliót költött Iránba irányuló kommunikációs fejlesztésre és népszerűsítésre azzal a céllal, hogy fokozza a rádió- televízió- és internet-propaganda szélesebb körű hatását. Az Új Világrend architektusai szerint az ultramodern eszközöket használó médiaháború (vidéken ugyan a legrégebbi a leghasznosabb: az Amerika Hangjának és a Szabad Európának éjjel-nappal van farsi nyelvű adása) és a sokrétű diverziós tevékenység hatékony nyitány egy jövőbeni fegyveres beavatkozáshoz. (Kuliffay. EMPIRIA Magazin, Lapszemlék-kommentárok rovat. 2007)
Akbar Ganji and Emaddeddin Baghi, two of Iran's most prominent pro-democracy
activists, who have served long prison sentences for their activities, are among
those who protested the U.S. democracy program. In a letter to international
human rights organizations after Esfandiari's imprisonment, Baghi denounced the
program as morally unjustifiable for effectively putting Iranian activists in
harm's way.
(Scott
Macleod:
Did the U.S. Incite Iran's
Crackdown?
Time.
June 5, 2007)
Bush azt mondta, hogy nemzetközi diplomáciai megoldást kíván az Iránnal zsákutcába jutott nukleáris ügyben, de nem akarja elvetni a katonai csapás lehetőségét. Mikor közvetlenül az Izraeltől Iránra mérendő csapás lehetőségéről kérdezték, (azt válaszolta, hogy) “Minden félnek világosan megmondtam, hogy az első helyen a probléma diplomáciai megoldása kell, hogy legyen.” (Ben Feller: Bush to Send More Troops to Afghanistan. AP. 2008. Ford.: Maleczki József)
“Nem fogjuk engedni Iraknak, hogy Irán és a többi szomszéd biztonságát
veszélyeztető bázissá váljon.” (Irak miniszterelnöke, Nuri al-Maliki arról
biztosítja Mahmud Ahmedinezsádot, hogy az Irakban levő amerikai katonai
bázisokat nem fogják Irán megtámadására használni. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
Barak olyan izraeli hírek közepette indult Washingtonba, melyek szerint
megpróbálja a Bush-kormányzatot lebeszélni a több izraeli által is
békülékenyebbnek tűnő Irán- politikáról. Kedden az izraeli külügyminisztérium
nyilatkozatot adott ki, mely szerint Barak azt mondta Robert M. Gates (amerikai)
külügyminiszternek, hogy “érvényben kell tartani azt a politikát, mely minden
lehetőséget számításba vesz”. Újságíróknak Washingtonban nyilatkozva Barak azt
mondta, van még idő arra, hogy Iránt “felgyorsított szankciókkal” megpróbálják
rávenni, hagyjon fel nukleáris programjával.
(Paul Richter and Julian E. Barnes: Strike on Iran Still Possible, US
Tells Israel. The Los Angeles Times. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
John Bolton korábbi ENSZ-nagykövet ezen a hétvégén Angliában
(tartózkodva) azt javasolta a konzervatív képviselőknek, hogy gyakoroljanak
nyomást a feltételezett iráni nukleáris berendezések elleni megelőző csapás
érdekében. “Minthogy az élet lényege a döntés, úgy vélem, hogy fontolóra kell
vennünk a katonai erő alkalmazását”. Hozzátette, hogy bármely csapást “az iráni
elnöknek, Ahmedinezsádnak mint a probléma forrásának elmozdítására való
kísérlete követné”. Sólyomszárnyú álmait kikerekítve a brit televízióban, Bolton
javasolta, hogy ahogy az Egyesült Államok megdöntötte Szaddám Huszeint Irakban,
az lehetne “a rezsimdöntések politikájának mintája”, és ennek iráni
megvalósulását szeretné látni: „… szerintem ez (a rezsimváltás) nagyon jól
működött Irakban. (…) Mai tudásunk alapján, úgy vélem, kétségbevonhatatlan tény,
hogy helyes volt Szaddam megdöntése. Elértük stratégiai célunkat. Úgy vélem,
hogy a világ jobban járt így. (…) Nem hiszem, hogy ezt szabad lenne összekeverni
azzal, ami a Szaddám utáni időszakban történt.
És bármi történt is, és bármilyen rossz volt is, az nem változtatja meg
azt az alapvető megítélési pontot, hogy jobban jártunk Szaddam nélkül. (Satyam
Khanna: Bolton: We Should Carry Out Regime Change In Iran Because ‘It Did
Work.
(Ford.:
Maleczki József)
Az az elképzelés, mely szerint csak besasszézunk, és demokráciát
fecskendezünk egy igencsak bonyolult, vallásos és ősi kultúrába, a
neokolonialista szemfényvesztésre emlékeztetett – és még most is arra
emlékeztet. Az a tény, hogy jó néhány zsidó neokonzervatív – olyanok, mint Joe
Lieberman és a Commentary (szerkesztőségének) népsége – kardoskodott
ezért a háborúért, és most egy még őrültebb Irán-elleni agresszióért, az
felvetette a kettős lojalitás kérdését: az amerikai katonai hatalom, az amerikai
életek és pénz felhasználását arra, hogy biztonságossá tegyük a világot
Izraelnek. (Joe Klein: Surge Protection. Time. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
“Azok a vezetők, akik az iraki háború pártján voltak, mai napig sem tudták
megmagyarázni, miért is támadták meg (az országot), ha nem voltak kémiai
fegyvereik. Nos, (most megint) ugyanezeket a dolgokat látom történni Irán
esetében. Érdekes módon – úgyanúgy, ahogy Condoleezza Rice minisztersége alatt –
most is semmibe veszik a külügynél a latin-amerikai országok állásfoglalását.
Mintha pontról pontra, színárnyalatról színárnyalatra másolnák az elődök
dicstelen külpolitikáját.” - nyilatkozta tavaly
ősszel
Lula da Silva, aki más dél-amerikai elnökök képviseletében is hangoztatta, hogy
Iránnak joga van a békés nukleáris energiához.
(Brazília
elnöke Luiz Inacio Lula da Silva.
2009)
Az USA Központi Parancsnokságának vezetője, David Petraeus a Sajtó Találkozó című politikai főműsorban az Irán ellen tervbe vett nyomás fokozásáról tájékoztatta a nézőket: “Úgy gondolom, ez alkalommal senki se mondhatja, hogy az Egyesült Államok és a világ többi része nem teremtett meg minden lehetőséget az ügy diplomáciai megoldásához. Ez (az esélyadás) mostanra szilárdan megalapozta, hogy tovább haladjunk afelé, ami (Irán számára) kényszer pályának mondható. Ez, aminek most nekivágunk. A kormány jelezni szándékozik Iránnak azt a nagyon komoly aggodalmat, amit a régió országai, és valójában az egész világ érez Irán nukleáris programfejlesztése miatt.” (2010 február)
"The United States is keeping all options on the table in addressing the irresponsible conduct of the regime. And we join other nations in sending that regime a clear message: We will not allow Iran to have a nuclear weapon." (Vice President Dick Cheney. 2006)
In any case, this is all also going down as Taguba is
sort of running around trying to figure out what’s going on. There’s real
machinations at work. And right now, we’re still
very much in the hunter-killer business.
It’s basically -- my friends on the inside know these units. This is not
disrespecting the men who serve in them, mostly men, because they’re competent
soldiers, Delta Force, Navy Seals,
“The threat from Iran is, of course, their stated objective to destroy our strong ally, Israel. That's a threat. A serious threat. It's a threat to world peace. It's a threat in essence to a strong alliance. I made it clear -- I'll make clear again -- that we will use military might to protect our ally, Israel.” (President George W. Bush. 2006)
(Amitai) Etzioni's critique of John Mueller's thesis that the dangers of nuclear terrorism is overblown is less convincing. Although I believe that Mueller understates that danger somewhat, Etzioni's argument that state actors might supply terrorist groups with nuclear weapons, even though such conduct might seem irrational, is far-fetched. When he cites Nazi Germany's invasion of the Soviet Union as an irrational act, he conflates miscalculation with irrationality. The German government expected to prevail in its invasion strategy-and had a respectable amount of evidence for that expectation. Similarly, Japan thought that attacking Pearl Harbor (and America's other possessions in the Pacific) would force the United States into a compromise peace. Both Berlin and Tokyo were overly optimistic, but their calculations were not irrational. By contrast, if Iran or North Korea decided to give a nuclear weapon to Al-Qaeda, that would be a profoundly irrational act. Iranian or North Korean leaders would certainly understand that Al-Qaeda would likely detonate such a weapon in Israel or the United States and that their governments would be at the top of a very short list of probable suppliers. The U.S. response would almost certainly be massive retaliation in kind. In other words, the regimes in Tehran and Pyongyang would know in advance that transferring a weapon would lead to regime annihilation. Contrary to the prevailing mythology, neither the North Koreans nor the Iranians have a history of acting irrationally. (Ted Galen Carpenter: Report and Retort: Is There a Proliferation ‘Hysteria'? October 9, 2007)
QUESTION: It suggests that plans are indeed under way by the Americans, if necessary, to hit various facilities in Iran?
JACK STRAW, BRITISH
FOREIGN SECRETARY: The idea of a nuclear strike on Iran is completely
nuts. (April 9, 2006)
At no other time in the last 27 years have Iran and the U.S. been poised to take
such prolific opposing action. The current nuclear stalemate between the two is
a two edged sword; offering a confrontation that's a lose-lose situation for
both or perhaps, a window of opportunity to meaningful dialogue. United States
policy options dealing with Iran must employ all elements of national power, but
the main effort should focus on diplomacy, not military force. Given an
estimated timeline of 5-10 years before Iran has enough material and know-how to
build a bomb, the best approach to dealing with Iran is through diplomacy. The
future stability of the Middle East depends upon both Tehran's and Washington's
willingness to take advantage of this opportunity for meaningful reconciliation.
United States policy in the Middle East must focus on containing Iran through
bilateral diplomacy supported by China and Russia. Iran's pursuit of nuclear
energy along with a capability to produce nuclear weapons has fueled a fire in
the international community that is approaching a tipping point.
(John
Kulifay: United States Policy Toward Iran:
Avoiding Miscalculation. (Abstract) Research Gate. March 2007
“To stop Iran’s bomb, bomb Iran.” (New York
Times op-ed titled by John Bolton, Republican consultant, Fox News commentator,
former UN diplomat
A Rhodes Scholar at Oxford University, (Jared) Cohen was a bright guy who was clearly fast-tracked for big things. After an internship at the US State Department, he became a member of Condoleeza Rice’s Policy Planning Staff in 2006 when he was just 24 years of age. That same year he had a book published on the Rwandan genocide, while a year later his ‘Children of Jihad - A Young American’s travels among the Youth of the Middle East’ was published. In 2009, it claimed that Cohen personally asked Twitter CEO Jack Dorsey not to interrupt his company’s service in Iran for maintenance. Tehran at the time was preparing for elections and it was apparently believed that the opponents of President Ahmadinejad would be hindered without access to social media. Since 2010, Cohen has been an Adjunct Senior fellow at the Council on Foreign Relations. In 2013, Time magazine listed the then 32-year-old as one of its 100 Most Influential People in the world. (Neil Clark: Google this! Hillary Clinton and the Syrian regime-change conspiracy. Marc 21, 2016)
“Anyway, Iranians can’t use one if they finally make one,”
Powell wrote to Leeds on March 3, 2015, regarding the ongoing talks about
Tehran’s nuclear program.
“The boys in Tehran know
Israel has 200, all targeted on Tehran, and we have thousands. As Akmdinijad
(sp) [Iranian President Mahmoudin Ahmedinejad said], ‘What would we do with one,
polish it?’ I have spoken publicly about both [North Korea] and Iran. We’ll blow
up the only thing they care about—regime survival. Where, how would they even
test one?” (Former
Secretary of State Colin Powell. March 3, 2015
“We are also dealing with a range of malign activities perpetrated by
Iran and its proxies operating in the region. It is my view that Iran poses the
greatest long-term threat to stability for this part of the world.”
(United States Central Command General Joseph Votel.
Senate Armed Services
Committee. March 2017
“What are Americans doing in the Persian Gulf? They had better get out of this region and not cause trouble for the countries in the region. Is it acceptable for an armed robber to brake in your house and expect to get the red carpet treatment? This is an example of modern ignorance in the 21st century.” (Statement by Iranian defense minister Hossein Dehqan. Iranian state media. March 30, 2017)
Secretary of State Rex Tillerson yesterday accused Iran of sending troops to
fight in Syria and of destabilizing the region. He did not mention that Iranian
troops were invited into the country while US troops are in Syria illegally.
Tillerson condemned Iran as a leading human rights abuser while praising Saudi
Arabia -- the kings of head-chopping -- as a great US ally. The Secretary of
State vowed that the US would solve the Iran problem once and for all instead of
leaving it to the next US Administration. Is Trump gunning for yet another major
war in the Middle East? Will US allies follow Washington in new sanctions on
Iran even as Trump has reluctantly admitted that Iran is living up to its end of
the nuclear deal? (Tillerson
threatens Iran: ‘The Great Destabilizer’? Ron Paul Institute.
April 20, 2017
The new travel ban, which will take effect on Oct. 18, will
continue to impact citizens of Iran, Libya, Somalia, Yemen and Syria but will
now also include travelers from Chad, North Korea and certain individuals from
Venezuela. (…) Libyan and Yemeni nationals will no longer be able to enter the
U.S. with tourist and business visas, or as immigrants, while all Syrian
nationals are barred from entry. Somalian nationals are barred from emigrating
to the U.S., while short-term visitors applying for visas will be “subject to
additional scrutiny.” Iranian nationals will only be allowed to enter the U.S.
using valid student and exchange visitor visas, but such visitors will have to
undergo “enhanced screening and vetting requirements.” (President Trump Added Three New Countries to His Travel Ban. Here's What
to Know About Them. Time. September
25, 2017)
"Just like with George Bush’s invasion of Iraq, Trump’s confrontation with Iran is a war of choice, not a war of necessity." (Trita Parsi: 5 Reasons Why Trump is Moving Towards War with Iran. CommonDreams. October 12, 2017)
This Sunday, Secretary of State Pompeo will give an address in “support of Iranian voices” at the Ronald Reagan Presidential Library in Simi, California as part of outreach to the Iranian-American community. In a background briefing on Thursday, a senior State Department official previewed Pompeo’s message. Reflecting the upcoming anniversary of the Islamic Revolution, Pompeo will “survey the last 40 years of stealing from the Iranian people, the terrorism they have committed around the region, the brutal repression at home.” He will also expose “the corruption of the regime” and highlight “religious persecution.” These issues Pompeo will raise are not fictions, but the sincerity of his support for activism may be. (Esfandyar Batmanghelidj: Pompeo, Religion, and Regime Change in Iran. The Lobe Log. July 22, 2018) [As Politico’s Nahal Toosi has written, the speech is part of a wider Trump administration policy, which Pompeo defined in May by issuing “12 demands of Iran’s clerical leaders, a list so broad that some analysts say it amounts to a call for regime change.” Batmanghelidj]
The U.S.’s “other agenda” on Iran gained a valuable ally when Mohamed
ElBaradei retired from the IAEA in 2009, and was replaced by Yukiya Amano from
Japan. A State Department cable from July 10th 2009 released by Wikileaks
described Mr. Amano as a “strong partner” to the U.S. based on “the very high
degree of convergence between his priorities and our own agenda at the IAEA.”
The memo suggested that the U.S. should try to “shape Amano’s thinking before
his agenda collides with the IAEA Secretariat bureaucracy.” The memo's
author was Geoffrey Pyatt, who later achieved international notoriety as the
U.S. Ambassador to Ukraine who was exposed on a leaked audio recording plotting
the 2014 coup in Ukraine with Assistant Secretary of State Victoria Nuland. (…)
As a senior State Department official told author Trita
Parsi, the real problem was that the U.S. wouldn’t take “Yes” for an answer. It
was only in Obama’s second term, after John Kerry replaced Hillary Clinton as
Secretary of State, that the U.S. finally did take “Yes” for an answer, leading
to the JCPOA between Iran, the U.S. and other major powers in 2015. So it
was not U.S.-backed sanctions that brought Iran to the table, but the failure of
sanctions that brought the U.S. to the table. (Nicolas J S Davis:
The U.S. Is Recycling Its Big Lie About Iraq To Target Iran. Common
Dreams. January 28, 2020)
The 2005
Robb-Silberman Commission on the U.S. intelligence failure in Iraq reached
very similar conclusions, such as that, “…analysts effectively shifted the
burden of proof, requiring proof that Iraq did not have active WMD programs
rather than requiring affirmative proof of their existence. While the U.S.
policy position was that Iraq bore the responsibility to prove that it did not
have banned weapons programs, the Intelligence Community’s burden of proof
should have been more objective... By raising the evidentiary burden so high,
analysts artificially skewed the analytical process toward confirmation of their
original hypothesis - that Iraq had active WMD programs.” In its work on Iran,
the CIA has carried on the flawed analysis and processes identified by the
UNMOVIC Compendium and the Robb-Silberman report on Iraq. (Nicolas J S Davis:
The U.S. Is Recycling Its Big Lie About Iraq To Target Iran. Common Dreams.
January 28, 2020)
The Pentagon has ordered military commanders to plan for an escalation of American combat in Iraq, issuing a directive last week to prepare a campaign to destroy an Iranian-backed militia group that has threatened more attacks against American troops. But the United States’ top commander in Iraq has warned that such a campaign could be bloody and counterproductive and risks war with Iran. In a blunt memo last week, the commander, Lt. Gen. Robert P. White, wrote that a new military campaign would also require thousands more American troops be sent to Iraq and divert resources from what has been the primary American military mission there: training Iraqi troops to combat the Islamic State. (…) Some top officials, including Secretary of State Mike Pompeo and Robert C. O’Brien, the national security adviser, have been pushing for aggressive new action against Iran and its proxy forces — and see an opportunity to try to destroy Iranian-backed militia groups in Iraq as leaders in Iran are distracted by the pandemic crisis in their country. (Mark Mazzetti and Eric Schmitt: Pentagon Order to Plan for Escalation in Iraq Meets Warning From Top Commander. A secret Pentagon directive orders planning to try to destroy a militia group backed by Iran, but America’s top general in Iraq cautions of the risks. The New York Times. March 27, 2020)
VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára