EMPIRIA Magazin - VII. évfolyam 6. szám.  Kuliffay Hanna írása

  

IRÁN A KÖVETKEZŐ?

 

George W. Bush 2007 őszén azt hangoztatta egy sajtókonferencián, “Irán veszélyes volt, Irán veszélyes, és Irán veszélyes marad, ha képes nukleáris fegyvereket előállítani.” Bár a know-how többnyire bizonyíthatatlan, így a veszélye is felmérhetetlen, a perzsák országa mégis vezető helyre került az Egyesült Államok és Izrael biztonságát fenyegetők feketelistáján.  Az USA külügyminisztériumának ez évi értékelése szerint a világot terrorizmussal fenyegető országok közül kettőre összpontosítják figyelmüket: a „terrorista államokkal társuló” Venezuelára és az „Irak és Afganisztán belügyeibe avatkozó” Iránra.

 

 

 "Mindenestre én utálom az összes iránit", – döbbentette meg kijelentésével a brit parlamenti képviselők küldöttségét Debra Cagan Bush külpolitikai tanácsadója, Robert Gates védelmiminiszter külkapcsolatokkal foglalkozó hivatalának miniszterhelyettesi megbízottja.  (MailOnline. 2007)

A perzsák országa nem először áll a State Department 'vádlistája' élén mint „a világterrorizmus legaktívabb állami szponzorja.” A külügyminisztériumi állítás szerint az iráni Iszlám Forradalmi Nemzetvédelmi Testület fegyverrel, katonai képzéssel, stratégiai tanácsadással és anyagiakkal támogatja az iraki ellenállást, és így felelős a koalíciós katonai veszteségekért, valamint az országban uralkodó kaotikus állapotokért. Teherán váltig tagadja ezeket a vádakat, és bizonyítékot követel, ahogy annak idején a tálib kormány követelt bizonyítékot arra, hogy bin Laden lett volna felelős a szeptember 11-ei terrortámadásokért. De ahogy az afgánokat, ugyanúgy az irániakat sem méltatták válaszra Washingtonból.(*1) 

Május elején nem más, mint az iraki kormányszóvivő, Ali al-Dabbagh jelentette ki, nincs tényleges bizonyíték arra, hogy Irán bármi módon megpróbálna beavatkozni az ország belügyeibe, sőt, a 80-as évek háborúskodására fátylat borítva elismeri és támogatja a jelenlegi kormányt; a két ország diplomatái és parlamenti delegációi több alkalommal is találkoztak az iraki politikai, etnikai és vallási feszültségek elsimítása érdekében, és minden alkalommal konszolidáló lépésekről számoltak be.

Nemcsak Irak, de a környező arab országok egyike sem tartja Iránt és nukleáris energiaprogramját veszélynek sem magára, sem a világra nézve, és Szaúd-Arábia – mint ezt a nem régen ottani látogatásakor Dick Cheneyvel kormányszinten közölték is – kifejezetten ellenzi, hogy Amerika támadást indítson ellene. (Az alelnökről köztudott, hogy kézben tartja a közel-keleti külpolitikát, az azonban nyilván nem köztudott, hogy Cheney 2005-ben Ariel Sharonnal akart szövetkezni Irán és Szíria megtámadására. Megegyezés azonban nem született, mert Sharon, érthető módon, nem akart egy Hirosima-hatásfokú háborút a szomszédos Szíriában.  Egy volt CIA stratégiai elemző, Philip Giraldi szerint Cheney a saját szakállára utasította a Stratégiai Parancsnokságot (STRATCOM) egy Irán-elleni terv kidolgozására – légi támadások, bunker berobbantások és ’mini-nukokbevetése tette ígéretessé a nagystílű elképzelést. Sharon mintegy békítőleg felajánlotta Cheneynek, hogy felgyorsítják a Pentagonnak a magas-légkörű pilótanélküli gépek folyamatban levő szállítását az amerikai  erőfölény fokozására.) 

Az Iránba való beavatkozás indokául szolgáló ’füstölgő pisztoly (bizonyítható, letagadhatatlan indok) hiánya ellenére John Hannah, Dick Cheney nemzetbiztonsági tanácsadója – korábban a Fehér Ház és Ahmad Chalabi közti összekötő és Colin Powel hírhedt ENSZ-beszédének társszerzője – a Washington Post tavaly februári cikke szerint már korábban azt a kijelentést tette, hogy “2007 Irán éve”, vagyis “reális lehetőségnek” ítélte, hogy a Bagdadban kipróbált 'sokk és megfélemlítés'-jellegű légitámadás-sorozatot (és a Líbanonban, Palesztin földön és ’konspirácós teoristák’ szerint a szeptember 11-i terrortámadás során kipróbált távirányítású rakétákat, K. H.) Irán ellen is alkalmazzák.

Hannah jelentős kormánykapcsolatainak köszönhetően tudta, hogy miről beszél. A McClatchy című, kiváló politikai elemző és tényfeltáró újság tavaly, 2007 augusztusában nyilvánosságra hozta, hogy Dick Cheney már hetekkel korábban részleges légitámadást akart indítani (háborús provokációként?) gyanúsnak nyilvánított iráni kiképző táborok és a terrorista szervezetnek nyilvánított Iráni Forradalmi Gárda bázisai ellen, és ez csak a Pentagon ellenállása miatt hiúsult meg.  (A CIA igazgatója, Michael Hayde és a védelmi miniszter, Robert Gates nem lelkesedtek egy újabb intervencióért. A katonai vezérkar ugyanis kiszámíthatatlannak ítélte egy iráni (pláne egy közös iráni és szíriai) ellentámadás és az azt követhető eszkaláció nagyságát és kimenetelét. A nyilvánosan is kritikus William Fallon admirális, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának főparancsnoka idén tavasszal lemondásra kényszerült.)

Cheney ismét a következményekkel nem számolva ugrott volna fejest a vérzivatarosnak ígérkező bizonytalanságba, ahogy Irak esetében is tette. Mohamed el-Baradei az állandó húrfeszítést figyelemmel kísérve – legutóbb, a hónap elején Izrael több mint száz hadigépe részvételével  Görögországgal közös hadgyakorlatot  folytatott a Földközi-tenger felett – figyelmeztetett rá, hogy “egy Iránt érő támadás az egész közel-keleti régiót tűzgömbbé változtathatja”.)

KÉPZELETBELI  ELLENSÉG – VALÓDI FÉLELEM

Mint emlékezetes, Ariel Sharon 2002-ben úgy ítélte meg, hogy a legnagyobb szívesség, amelyet az Egyesült Államok Izraelnek tehet, az Szaddám Huszein rezsimjének megbuktatása. Utódja, Ehud Olmert ugyanezt a „szívességet” várja el Bush-tól, újabb mumussal rémisztgetve a világot. Ne feledjük, hogy a neokonzervatívizmus atyja, Leo Strauss helyénvalónak találta, hogy a politikusok céljuk érdekében a legpusztítóbb fegyverekkel felszerelt képzeletbeli ellenséggel riogassák az általa bárgyúnak tartott néptömegeket.  

Jeffrey Steinberg, a szélsőjobboldalinak elkönyvelt Executive Intelligence Review magazin főszerkesztője 2003 márciusában így foglalta össze a neokonzervatívizmus lényegét:

“Strauss filozófiai megközelítésének fémjelzése a modern világ iránti gyűlölete volt (és ennek megfelelően) a természet univerzális törvényeit elutasító ‘filozófusok’ vezérelte totális rendszerben való hite, ahol a filozófusok küldetését úgy tekintette, mint abszolút uralkodókét, akik hazudnak, hogy becsapják a félnótás populista tömegeket, és a vallást és a politikát egyaránt eszközként használják mindenféle koholmányok terjesztésére, amivel a tudatlan népséget szolgasorban tartják.”

Hogy Sharon és Olmert straussistának vallják magukat, vagy nem, az majdhogynem mindegy abból a szempontból, hogy számos vélemény szerint a tűzzel játszanak. Olmert ahol csak sort keríthet rá katasztrofálisnak nyilvánítja az iráni atomenergia-programot  holott állandó  nemzetközi ellenőrzés alatt áll , és nem hajlandó tudomásul venni, hogy az amerikai hírszerző és felderítő szervek tavaly decemberi közös hivatalos jelentése (National Intelligence Estimate, NIE) “teljes bizonyossággal” állította, hogy Irán 2003-ban beszüntette nukleáris fegyvergyártási programját.

2007. május 23-án az amerikai és az izraeli elnök közös sajtókonferenciát tartott Washingtonban, ahol Olmert kihangsúlyozta, hogy Irán nemcsak Izraelnek fenyegetés, hanem az egész Közel-Kelet stabilitásának, sőt az egész világnak. Akinek hirtelen ismerősnek tűnik ez a nevetséges túlzás, annak nyilván az öt évvel ezelőtti Irak-ellenes propaganda-mantra idéződött vissza. Ki gondolta volna, hogy az intervencióba hajszoló hazugságok utólagos lelepleződésük ellenére idővel újra alkalmazhatók! 

Olmert felszólította a nemzetközi kollektívát, ne tűrjön el olyan helyzetet, ahol egy radikális ideológiájú, tradicionálisan felelőtlen irányítású rezsim nukleáris hatalommá válik.  „A tradicionális felelőtlenség” megért volna egy magyarázatot, vagy legalább egy röpke utalást, mivel Irán talán azóta se kezdeményezett háborút, mióta Xerxes megtámadta a görögöket... A közelmúlt  egyetlen háborús konfrontációja során pedig nem támadó, hanem szenvedő alany volt. Az 1980-88-ig tartó Irán-Irak háborúban Amerika és Anglia bátorította és támogatta Irakot, Izrael viszont – ha Olmert valahogy vissza tudna emlékezni rá – Iránt fegyverezte.

Külföldi számára ritka alkalomként Olmert lehetőséget kapott rá, hogy az amerikai kongresszus két-párti ülésén is elismételhesse, amit Bush-sal való megbeszélésén és a sajtókonferencián is elmondott: Irán nukleáris fegyvergyártási lehetősége „alapvető fenyegetés Izraelre nézve” és ennek megfelelő lesz az izraeli kormány hozzáállása. A beszéd egyik célja volt a kongresszus tudomására hozni, hogy a NIE összefoglaló értékelése Tel Aviv számára egyenértékű a nullával.

A NIE jelentés, annak ellenére, hogy nem volt semminemű cáfolata, nem oldja az Irán körül mesterségesen szított nemzetközi feszültséget.  Manapság a törvények betartása nem ad védelmet, nem juttat előnyökhöz, nem épít baráti szövetségeket.  Egy küszöbönálló támadás esetén a nemzetek világközössége ugyanúgy magára hagyná Iránt, ahogy annakidején Irakot. Az újabb menekültáradat ugyan további súlyos problémákat okozna a régióban, határokat átívelő vallási vagy faji alapon történő összefogásra, az agresszió újabb áldozata iránti szolidaritásra azonban aligha lehet számítani. Ilyesmi miatt nem aggódnak sem az izraeli, sem az amerikai kormányban.

Bár a nemzetközi törvények szerint minden ország jogosult civil szükségleteket kielégítő nukleáris energiafejlesztésre, Olmert mégis ezt mondta ez év (2008) június végén ismét Washingtonban járva:

„Az iráni fenyegetést minden elérhető módon és eszközzel meg kell állítani.  Az Iránra mért nemzetközi gazdasági és politikai szankciók – bármennyire jelentős is a szerepük – csak kezdeti lépések, és hathatósan fokozni kell őket. Izrael nem fogja eltűrni, hogy Irán nukleáris hatalommá váljon, és ezt a világ egyetlen más szabad országának sem szabadna eltűrni.” 

Nyilván lesznek, akik csak mostanában kapják fel  a fejüket a nyílt és elszánt Irán-ellenes fenyegetésre, holott mindig is az Új Világrendet alapozó nagy reform terv része volt,  amely a demokratizálás álarcában tetszelegve a Közel-Kelet hatalmi viszonylatainak átrendezését tűzte ki célul. A neokonzervatív David Wurmser Irán szakértő, akit 2003-ban a szintén neokonzervatív John Bolton magas rangú kormány tisztviselő és ENSZ diplomata személyi titkári pozíciójából léptettek elő Cheney nemzetbiztonsági élcsapatába, már 1999-ben szorgalmazta Irak megtámadását, aztán 2001 elején Szíria és Irak megtámadását, majd ugyanazon év szeptemberében kiszélesítette a bombázásra „érdemesítettek” körét: „Szíria, Irán, a PLO és Szudán ügyeskedő játékot játszanak, de évek óta állandóan azon ügyködnek, hogy aláássák az Egyesült Államok érdekeit és befolyását, és ezt nyilvánvalóan folytatni is fogják – bár pillanatnyilag, félelmükben, készségesebbnek mutatkoznak.”

A politika és az olajipar érdekvédelmi összefonódását példázza, hogy a Halliburton Energia Szolgáltató Csoport (Halliburton Energy Service Group) energiaügyi főigazgatója, John Gibson a Nemzetközi Olaj  (International Oil Daily) című napilapnak 2003 májusában adott interjújában lezser könnyedséggel közölte országgal-világgal: "reméljük, hogy Irak lesz az első dominó, amelyet Líbia és Irán fog követni. Mi (ugyanis) nem szeretünk kirekesztve lenni a piacról, mivel az igazságtalan előnyt ad a versenytársainknak."

James Woolsey, a CIA volt főigazgatója 2003 tavaszán, mikor az amerikai katonai egységek Bagdad szíve felé hatoltak, a brit Guardiannak adott nyilatkozatában azt jósolta, hogy a IV. világháború a Közel-Keleten fog kialakulni, és a korábbiaknál jóval hosszabb lesz, még ha nem is fog több mint 4 évtizedig tartani, mint a szovjetek elleni hidegháború – amelyet vele együtt nényan mások is a III. világháborúként könyvelnek el.

John Negroponte, jelenleg a nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice helyettese, 2006-ban az egyesített hírszerzés főigazgatójaként (DNI) – amely kormányhivatali tisztség –, azzal érvelt egy szenátusi meghallgatáson, hogy Washingtonnak feltétlen lépni kell, mivel Irán terrorista szervezeteket támogat, konvencionális katonai hatalma a legnagyobb fenyegetés a Perzsa-öbölbeli államokra nézve, és mintegy kihívásként veszélyezteti az USA közel-keleti érdekeit.

Szintén 2006-ban az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon azt a nagy horderejű kijelentést tette, hogy Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is kerülhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására, és az eljuttatás technológiájának kidolgozására és kivitelezésére is sor kerülhetne. Irán tehát nem volt sürgető „probléma”, még csak nem is volt az évtized problémája.  (Igaz, Afganisztán és Irak sem voltak, mégis áldozatul estek a nyomort, szenvedést, humán szabadságjogokat semmibe vevő világhatalmi törekvéseknek.)

Akkoriban, védelmi miniszteri pozíciójából, Donald Rumsfeld is hasonlóképpen szította az ellenséges tüzeket, mondván: „Irán világviszonylatban vezetőnek számít a terrorizmus állami szponzorálásában”, és mivel a világ ezt elítéli, ezért nemzetközi összefogással kell megakadályozni, hogy nukleáris hatalommá váljék. Az örök háború=örök profit mentalitás skrupulusnélküli képviselője, Tom Lantos kongresszusi képviselő szerint amennyiben az ENSZ Biztonsági Szervezete nem szab ki széleskörű szankciókat Irán ellen, akkor ez az Egyesült Államok és Európa feladata lesz. „Irán nagyon komoly fenyegetés az egész világközösségnek, ami felhívás a kollektív beavatkozásra,” – hangoztatta Lantos a Jerusalem Post riporterének, Etgar Lefkovitznak, mikor a Zsidó Parlamenti Tagok Nemzetközi Tanácsának háromnapos zártkörű ülésén vett részt Izraelben.

Bombarobbanás által letépett kézfej – Iraki jelen, iráni jövö? (Zoriah felvétel)

2006 májusában a neokozervatív stratégia és propaganda fellegvárából (American Enterprise Institute) Fred Kagan felszólította a Bush-kormányt az Irakban szolgáló haderő növelésére (ez 2007 elején meg is valósult), és e felszólítást Iránnak szóló fenyegetésekkel tűzdelte meg. 2006 szeptemberében a kormánykörökben egyik legbefolyásosabb neokonzervatív publicista és tv-kommentátor, William (Bill) Kristol a Weekly Standardban egy Irán elleni „megelőző” támadást előirányzó kongresszusi határozathozatalt (war powers resolution) szorgalmazott.

Mivel az afganisztáni és az iraki intervenciót követő ’felszabadulás’ és ’demokratikus átalakulás’ nem váltotta ki a régióban éppen a neokonzervatív ideológusok által beígért „dominóhatást”, ezért a nagyhatalmi status quo felsőbb régióiban olyan döntés született, hogy mesterségesen kell megadni a kezdőlökést: az iraki eszkalációra (30 ezres csapatlétszám-növelésre, további zsoldos egységek alkalmazására, pilóta-nélküli felderítőgépek, távirányítású rakéták gyakoribb bevetésére) és diverzáns alakulatokra támaszkodva, Irán felé araszolva  kell tovább fokozni a régióban a kaotikus állapotokat. Newt Gingrich, aki a képviselőház republikánus elnöke volt a Clinton-időkben, 2006 júliusában úgy nyilatkozott a CNN riporterének, hogy „az Egyesült Államok már a III. világháború korai időszakában van”, Bush pedig tavaly októberben beszélt róla, hogy reális egy  III. világháború veszélye.                                                       

Lehetséges, hogy némelyek komolyan veszik Washington és Jeruzsálem azon vádaskodását, hogy Teherán egyszerre két egymással katonai szövetségben álló, a legkorszerűbb konvencionális és tömegpusztító fegyverekkel rendelkező atomhatalmat fenyeget? Akik ezt képesek elhinni, azoknak a kobakjába azt is sikeresen beledöngölhetik, hogy az elkerülhetetlenül kiszélesedő háborúskodásnak ismét semmi köze sincs olajhoz, vízhez, fegyveriparhoz, világhatalmi ambíciókhoz...

KÉT ELNÖK – EGY NÉZET

2007 januárjában a CIA volt Irán-specialistája, Reuel Gerecht azt jósolta, hogy nem Washington lesz az Irán-elleni légitámadások kezdeményezője, hanem Tel Aviv: az izraeliek még Bush elnöksége alatt – Irakból felszálló angol és amerikai légi fedezetben – légitámadást fognak indítani Irán ellen, még akkor is, ha ez katonai konfrontációt idézne elő. Amerika növekvő belső problémái miatt többen is úgy vélik, egy harmadik háborúba bonyolódást csakis azzal az indokkal lehet a néppel elfogadtatni, hogy a kicsiny, de óriási veszélyben levő Izraelnek szüksége van ’az erős bátyuska’ és ’legjobb barát’ védelmére. 

Bolton, aki leginkább az iraki rendszerváltás és az azt követő nemzetépítés agresszív proponenseként ismeretes, ugyanezt az álláspontot jelezte a napokban a brit Daily Telegraphnak adott interjújában. (Állítása szerint Szaddám Huszein eltávolítása „a rezsimváltás modellje volt”, aminek újra játszását Iránban szeretné mielőbb viszontlátni.)  Az izraeli támadást Bolton sem tartja kétségesnek, csak az időzítését latolgatja: legalkalmasabb a novemberi választás előtt lenne, vagy röviddel utána (még az új elnök beiktatása előtti szűk pár hónapban), mivel Tel Avivban mindent a Bush-sal való szoros együttműködésre alapoztak.

„Amerika biztonsága szempontjából azt lehet mondani, hogy Irán politizálása az egyes számú legnagyobb próbatétel a Közép-Keleten, sőt az egész világon” – állította a képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának tavalyi meghallgatásán a tényekkel gyakran hadilábon álló Condoleezza Rice. Majd ismét hangoztatta, hogy teljesen hiábavalónak tartja a Teheránnal való dialógust. Ezt a nézetét idén áprilisban újból megerősítette a legbefolyásosabb izraeli lobbi, az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC) nemzetközi nagygyűlésének 7000 résztvevője előtt mondott beszédében.

„A biztonság érdekében a világnak nem szabad megengedni, hogy Irán nukleáris fegyverekre tegyen szert” – hangsúlyozta Rice, de McCainnel ellentétben – akinek hírhedt javaslata, „Bomb, bomb, bomb Iran!” bejárta a világsajtót – azt színlelte, mintha továbbra is Irán békés kapitulációjában  reménykedne.  Annak idején Irak esetében is hasonló volt a játszma. Bush azt állította, hogy „imádkozik a békéért”, mikor már úton voltak az amerikai repülőgép-anyahajók a Perzsa-öböl felé.

Rice azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy még van idő újabb szankciók hozására, még van remény egy puccsszerű rezsimváltásra, holott nagyon jól tudja, hogy Bush már felhatalmazást kért és kapott a kongresszustól egy teljes katonai blokád tervezetére – az pedig rohamosan felgyorsíthatja az eseményeket. Elvben már lehetne a nyár végén vagy szeptemberben támadni. . .  Viszont hosszabb időre el is lehet halasztani – maradjon csak egy demokrata elnökre a népszerűtlen feladat.

Addig is, míg ez eldől,  a Bush-kormány a gazdasági és politikai nyomás mellett igyekszik Irán belpolitikájába is beavatkozni. A nép iránti jó szándékának feltüntetve egy 61.1 millió dolláros demokrácia teremtő programot harangozott be, amely oktatási és kulturális területen szervez csereprogramokat, széles körben sugároz farsi nyelvű adást és 20 milliós értékben támogatja az emberi jogokért, demokratikus reformokért, társadalmi modernizálódásért küzdő szervezetek és csoportosulások munkáját.

A nyilvánvalóan megosztó jellegű, társadalombomlasztó terv azonban sokaknak gyanús, és éppen azok a körében vált ki ellenérzéseket, akiknek megnyerése az eredeti cél.  A polgárjogi és emberjogi aktivisták, az elszigetelődés helyett dialógust hirdetők, a választási reformokat és nagyobb sajtószabadságot követelők és a diákszervezetek igyekeznek Washington tudtára adni, hogy köszönik, nem kérnek belőle. Önállóan, a saját körülményeiknek, társadalmi felépítésüknek, normáiknak és kulturális örökségüknek megfelelően akarnak bizonyos reformokat elérni.(*2) Vajon miért tételezik fel Washingtonban, hogy ha az arab országokban minden módon harcolnak ellene, Iránban kelendő lenne az amerikai demokrácia?(*3) 

Még a kisebbségek sem egyöntetűen lelkesednek érte. Maurice Motamed, zsidó származású parlamenti képviselő a 25 ezres létszámú zsidó közösség nevében elégedetten nyilatkozott Irán kisebbségi politikájáról és az irániak toleranciájáról. A Guardiannak 2006 nyarán adott interjújában közölte, hogy Mahmoud Ahmadinejad elnökkel sok mindenben egyet ért: többek között támogatja az USA-val és Európával való szembenállását az ország nukleáris programját illetően. „Én elsősorban iráni vagyok és csak másodsorban zsidó” – mondta a 61 éves mérnök, és még hozzátette: „Én szeretem a szülőföldemet.” Miért tételeznek ennél kevesebbet fel Washingtonban a perzsákról? 

A végleges döntést bizonyos mértékig személyes érdekek is befolyásolják. Egy villámháború mellett szólhat Bush óriási népszerűtlensége és lenézettsége (távozása előtt ennek ellensúlyozására nyilván valami őrülten nagyot, emlékezeteset szeretne tenni), izraeli oldalról pedig Olmert hazai népszerűtlensége játszik közre: saját pártjának négy vezető tagja bizalmatlansági indítványt tervez benyújtani ellene. Nem véletlenül hangsúlyozta ki Olmert, hogy Bush-sal egy csónakban eveznek. Mikor június 4-én 90 perces megbeszélésen járt nála a Fehér Házban, távozásakor azt nyilatkozta, hogy „az iráni fenyegetést” illetően teljes köztük az egyetértés: „két vezér, egy nézet. „Megegyezésre jutottunk, hogy meg kell oldanunk az iráni fenyegetést” – mondta Olmert. „George Bush érti az iráni fenyegetés komolyságát és megszüntetésének fontosságát, éppen ezért még a terminusa vége előtt cselekedni szándékozik”.

Ezt az állítást a Fehér Házból nem cáfolták, de nem is erősítették meg.  Az amerikai média is mélyen hallgatott róla. Irán tehát a (Szíria, Pakisztán vagy Venezuela előtti?) soron következő dominó? Az biztos, hogy Bush a gonoszság tengelyének, Olmert pedig fenyegető veszélynek tartja, és még biztosabb, hogy történelmi dicsőségre vágyva mindketten mindenáron győztesek akarnak lenni. Szó szerint mindenáron. 

*1  A szovjetek ellen szervezkedő Bin Laden mitikus figura volt a 90-es években, az elnyomottakkal azonosuló, karizmatikus, az idegen hatalmi és kulturális befolyást ellenző gazdag mecénás, de semmiképpen sem a nyugat létét ténylegesen veszélyeztető, világégés előidézésére szövetkező konspirátor.  Mikor a tálib kormány bizonyítékot kért Washingtontól arról, hogy bin Laden 60(?) országot behálózó szervezete felelős a Világ Kereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon megtámadásáért, még csak válaszra sem méltatták. Hogy miért nem? Mert nem volt, mint ahogy azóta sincs bizonyíték egy bin Laden vezette centralizált terrorszervezetre.

*2 A reformok számos középutas iráni aktivistája közölte a TIME magazinnal, hogy közvetítők révén, de félreérthetetlenül, kezdettől fogva jelezték a demokrácia tervezet iránti ellenzésüket az amerikai hivatalnokoknak.  A figyelmeztetésen kívül, hogy (hatósági) rajtaütést idézhet elő, kihangsúlyozták, hogy „az iráni reform mozgalomnak komoly populáris támogatottsága van, így nem akar és nincs is szüksége külföldi segítségre”. A külső támogatottság rendkívül érzékeny dolog az iráni politikában, mióta a CIA 1953-ban egy coup d'etat révén hatalomra juttatta a volt sahot. Sokan állítják, hogy (a demokrácia tervezet) helyett sokkal többet jelentene az iráni demokratizálódási mozgalom szempontjából, ha az USA megszüntetné a szankciókat és megjavítaná a Teheránnal való viszonyt, amelynek következtében javulásnak indulhatnának a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok. „Sem Iránon belül, sem Iránon kívül nem létezik olyan komoly személy, aki el fogja fogadni ezt a pénzt” – mondta egy iráni reformista a TIME-nak. „Bárki, akinek a leghalványabb fogalma van a belső politikai helyzetről Iránban, nem hozta volna létre ezt a programot.” Mindennek fittyet hányva a Bush-kormány javasolta, hogy évente 100 millió dollárral emeljék a tervezet keretét. (Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown? TIME. June 5, 2007)

*3. Az “amerikai demokrácia” terjesztésére kijelölt másik régió, az ún. ’Új Euro-Ázsia’ országainak washingtoni listája: Ukrajna, Csecsnya, Azerbajdzsán, Grúzia, Belaruszia, Románia, Bulgária, Csehország, Kroácia és Lengyelország.

2008. június

Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Háttér rovatában jelent meg, lábjegyzetek nélkül. További közlésre átvették tőle: Hírstart<Hírek; Hírkereső; Hírgyűjtő;  LAPSZEMLE.HU;  Alternatív Hírportál;  Hírstart<Sajtóközpont;  RSCWT.HU RSS-katalógus; Hírvilág<Tudományos hírek; hírmutató.hu; b2bisness.eu<Latest News; TANGO hírek; export.hu

 

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék 2003. II. félév 60. írás; Lapszemlék 2012. I. félév 1. írás

 

Addenda:

Igaz, a (tárgyalási) folyamat során akad néhány kisebb ellentét a demokratákkal, a drákói szankciókat követelő, hányingert keltőn hipokrita Lantos vezérlete alatt, amelyeket a Fehér Ház azon az alapon ellenez, hogy új szankciók aláásnák a Teheránt elszigetelő multilaterális diplomáciai próbálkozásokat.  Lantos, ez a megjátszós vén szélhámos, olyan kifejezéseket ékelt a javaslatba, amelyekkel egy minimális lehetőségét színleli a vita diplomáciai megoldásának – mialatt a javaslat többi része nyilvánvalóan úgy lett megalkotva, hogy elsüllyessze a kezdeményezést, amely (eleve) arra van ítélve, hogy zátonyra fusson a szankciók szikláin. (Justin Raimondo: Tom Lantos, Warmonger. The pious old hypocrite wants to gin up a war with Iran)

“The threat posed by Iran … has to be eliminated.”(John Bolton Undersecretary of State for Arms Control and International Security Affairs. October 2003)

Egy Associated Press-től származó közlés szerint, mely november 3-án jelent meg az újságokban, „Washington azt követeli, hogy Teheránt utalják az ENSZ Biztonsági Tanácsához, ahol az atomsorompó-egyezmény megszegéséért járó szankciókkal sújtható.” Az ilyen hírforrások ritkán említik meg azt, hogy Izrael – melynek 200 nukleáris robbanófejre tehető arzenálja van – (azért) nem vádolható ezen egyezmény megszegéséért, mert Izrael még sohasem volt hajlandó azt aláírni. Ugyanez igaz Pakisztánra és Indiára, két másik, szintén Sam bácsi által dédelgetett, nukleáris fegyvereket birtokló államra. Irán amerikai sajtómegítélése gyakran olyan erkölcsi fensőbbségtudattal indokolt, mely az amerikai kettős mérce kerülőútjára téved. Ez (ugyan) tűnhet szakszerűnek, de sokkal jobban járunk, ha az újságírók független véleményalkotásra törekednek. (Norman Solomon: Axis of Hardliners, From Tehran to Washington. 2005. Ford.: Maleczki József)

Az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon a mai nappal azt a nagy horderejű kijelentést tette, Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A „világ” nevében természetesen eddig senki más nem nyilatkozott önhatalmúlag, annál is inkább, mivel az anglo-amerikai-izraeli globális csendőrködést és a triumvirátus tömegpusztító fegyverekkel való operálását illetve fenyegetését számos ország sokkal komolyabb problémának tartja -- ez a valószínűség azonban a követ urat legkevésbé sem zavarta. A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris energia fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is telhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására és a hosszú távú eljuttatás technológiájának kiépítésére is sor kerülhetne. Irán tehát nem pillanatnyi „probléma”, sőt nem is ennek az évtizednek a problémája. (Kuliffay)

Mikor 2007. október 30-án a Képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának meghallgatásán Condoleezza Rice a "legnagyobb kihívásnak" nyilvánította Iránt a Közel-Kelet és egyben a világ biztonsága szempontjából, a gallup.com gyorsan beütemezett egy felmérést az ezzel kapcsolatos közvéleményről. A statisztikát ismertető cikk címe szerint nem csak a kormány, hanem “az amerikai nép is a világ stabilitás legnagyobb veszélyének tekinti Iránt". Ez az állítás azonban nemcsak hogy nem következett a közölt adatokból, hanem érdekes és furcsa módon éppen az ellenkezőjét bizonyította. Ezzel kapcsolatban már önmagában véve is érdekesség volt – ha nem egy csoda –, hogy a média hónapok óta háborúra uszító kampánya ellenére a megkérdezetteknek csak 35%-a (50% republikánus, 30% független, 26% demokrata) lett a propaganda áldozata.   De ennél sokkal komolyabb jelentőséggel bírt, hogy a többség,  65%, a kormány és a média minden mesterkedése  ellenére sem tartotta  világveszélynek Iránt. (Valójában ennek kellett volna a cikk címének lenni. . .) Ebből a nagyfokú aránytalanságból feltételezni lehet, hogy az amerikaiak többsége ellenzi is, vagy legalábbis ellenszenvvel figyeli az Irán-ellenes provokációkat, fenyegetődzést, kollektíven büntető szankciókat és nem kevésbé a háborús uszítás visszatérő, hátborzongató légkörét. (Kuliffay)

Az elmúlt hónapokban iráni kormányhivatalnokok nyilvánosan vádolták az Egyesült Államokat, hogy anyagilag támogatja egy “bársony forradalom” kibontakozását Iránban. Úgy tűnik, azt hiszik, hogy (Haleh) Esfandiary vezette központ az amerikai erőfeszítés egyik csatornája. (A zsidó származású, kettős állampolgárságú, K. H.) Esfandiary (ezzel kapcsolatos) kihallgatása 8 órát tartott, és a kérdések végig a (Washingtonban székelő, K. H.) Woodrow Wilson Központban való tevékenysége körül forogtak. A másik két kémkedéssel vádolt iráni-amerikai Kiam Tajbakhsh, a Nyitott Társadalom Intézménytől (Open Society Institute) -- amelyet az amerikai milliárdos George Soros finanszíroz, aki városfejlesztő projecteken dolgozott az iráni minisztériumokkal -- és (a szabadlábon levő) Parnaz Azima, a Radio Farda zsurnalisztája, amely rádióadót az Egyesült Államok kormánya alapította. (Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown? TIME.  June 5, 2007)

A világviszonylatban szervezett médiahadjárat harsogása közepette elveszett azoknak a hangja, akik megpróbálták egységes képbe illeszteni az eseményeket, visszaidézve a neves tényfeltáró újságíró Seymour Hersh Iránnal kapcsolatos, 2006 júliusában felröppentett megdöbbentő közleményét.  Eszerint a kongresszus vezetősége -- élén Nancy Pelosival -- teljes titoktartás mellett hozzájárult, hogy George W. Bush 400 millió dollárt költsön Irán-ellenes felforgató tevékenység és egyéb (hírszerzői, tanácsadói, szervezői) titkos beavatkozások eszkalációjára. (...)  Steve Weissman Irán a világ figyelmében című cikkében kitért rá, hogy ezen a 400 millión kívül az amerikai külügyminisztérium 2006 óta 200 milliót költött Iránba irányuló kommunikációs fejlesztésre és népszerűsítésre azzal a céllal, hogy fokozza a rádió- televízió- és internet-propaganda szélesebb körű hatását. Az Új Világrend architektusai szerint az ultramodern eszközöket használó médiaháború (vidéken ugyan a legrégebbi a leghasznosabb: az Amerika Hangjának és a Szabad Európának éjjel-nappal van farsi nyelvű adása) és a sokrétű diverziós tevékenység hatékony nyitány egy jövőbeni fegyveres beavatkozáshoz. (Kuliffay. EMPIRIA Magazin, Lapszemlék-kommentárok rovat. 2007)

Akbar Ganji and Emaddeddin Baghi, two of Iran's most prominent pro-democracy activists, who have served long prison sentences for their activities, are among those who protested the U.S. democracy program. In a letter to international human rights organizations after Esfandiari's imprisonment, Baghi denounced the program as morally unjustifiable for effectively putting Iranian activists in harm's way. (Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown? Time. June 5, 2007)

Bush azt mondta, hogy nemzetközi diplomáciai megoldást kíván az Iránnal zsákutcába jutott nukleáris ügyben, de nem akarja elvetni a katonai csapás lehetőségét. Mikor közvetlenül az Izraeltől Iránra mérendő csapás lehetőségéről kérdezték, (azt válaszolta, hogy) “Minden félnek világosan megmondtam, hogy az első helyen a probléma diplomáciai megoldása kell, hogy legyen.”  (Ben Feller: Bush to Send More Troops to Afghanistan. AP. 2008. Ford.: Maleczki József)

“Nem fogjuk engedni Iraknak, hogy Irán és a többi szomszéd biztonságát veszélyeztető bázissá váljon.” (Irak miniszterelnöke, Nuri al-Maliki arról biztosítja Mahmud Ahmedinezsádot, hogy az Irakban levő amerikai katonai bázisokat nem fogják Irán megtámadására használni. 2008. (Ford.: Maleczki József)

Barak olyan izraeli hírek közepette indult Washingtonba, melyek szerint megpróbálja a Bush-kormányzatot lebeszélni a több izraeli által is békülékenyebbnek tűnő Irán- politikáról. Kedden az izraeli külügyminisztérium nyilatkozatot adott ki, mely szerint Barak azt mondta Robert M. Gates (amerikai) külügyminiszternek, hogy “érvényben kell tartani azt a politikát, mely minden lehetőséget számításba vesz”. Újságíróknak Washingtonban nyilatkozva Barak azt mondta, van még idő arra, hogy Iránt “felgyorsított szankciókkal” megpróbálják rávenni, hagyjon fel nukleáris programjával.  (Paul Richter and Julian E. Barnes: Strike on Iran Still Possible, US Tells Israel. The Los Angeles Times. 2008. (Ford.: Maleczki József)

John Bolton korábbi ENSZ-nagykövet ezen a hétvégén Angliában (tartózkodva) azt javasolta a konzervatív képviselőknek, hogy gyakoroljanak nyomást a feltételezett iráni nukleáris berendezések elleni megelőző csapás érdekében. “Minthogy az élet lényege a döntés, úgy vélem, hogy fontolóra kell vennünk a katonai erő alkalmazását”. Hozzátette, hogy bármely csapást “az iráni elnöknek, Ahmedinezsádnak mint a probléma forrásának elmozdítására való kísérlete követné”. Sólyomszárnyú álmait kikerekítve a brit televízióban, Bolton javasolta, hogy ahogy az Egyesült Államok megdöntötte Szaddám Huszeint Irakban, az lehetne “a rezsimdöntések politikájának mintája”, és ennek iráni megvalósulását szeretné látni: „… szerintem ez (a rezsimváltás) nagyon jól működött Irakban. (…) Mai tudásunk alapján, úgy vélem, kétségbevonhatatlan tény, hogy helyes volt Szaddam megdöntése. Elértük stratégiai célunkat. Úgy vélem, hogy a világ jobban járt így. (…) Nem hiszem, hogy ezt szabad lenne összekeverni azzal, ami a Szaddám utáni időszakban történt.  És bármi történt is, és bármilyen rossz volt is, az nem változtatja meg azt az alapvető megítélési pontot, hogy jobban jártunk Szaddam nélkül. (Satyam Khanna: Bolton: We Should Carry Out Regime Change In Iran Because ‘It Did Work. (Ford.: Maleczki József)

Az az elképzelés, mely szerint csak besasszézunk, és demokráciát fecskendezünk egy igencsak bonyolult, vallásos és ősi kultúrába, a neokolonialista szemfényvesztésre emlékeztetett – és még most is arra emlékeztet. Az a tény, hogy jó néhány zsidó neokonzervatív – olyanok, mint Joe Lieberman és a Commentary (szerkesztőségének) népsége – kardoskodott ezért a háborúért, és most egy még őrültebb Irán-elleni agresszióért, az felvetette a kettős lojalitás kérdését: az amerikai katonai hatalom, az amerikai életek és pénz felhasználását arra, hogy biztonságossá tegyük a világot Izraelnek. (Joe Klein: Surge Protection. Time. 2008. (Ford.: Maleczki József)

“Azok a vezetők, akik az iraki háború pártján voltak, mai napig sem tudták megmagyarázni, miért is támadták meg (az országot), ha nem voltak kémiai fegyvereik.  Nos, (most megint) ugyanezeket a dolgokat látom történni Irán esetében. Érdekes módon – úgyanúgy, ahogy Condoleezza Rice minisztersége alatt – most is semmibe veszik a külügynél a latin-amerikai országok állásfoglalását. Mintha pontról pontra, színárnyalatról színárnyalatra másolnák az elődök dicstelen külpolitikáját.” - nyilatkozta tavaly ősszel Lula da Silva, aki más dél-amerikai elnökök képviseletében is hangoztatta, hogy Iránnak joga van a békés nukleáris energiához. (Brazília elnöke Luiz Inacio Lula da Silva. 2009)

Az USA Központi Parancsnokságának vezetője, David Petraeus a Sajtó Találkozó című politikai főműsorban az Irán ellen tervbe vett nyomás fokozásáról tájékoztatta a nézőket:Úgy gondolom, ez alkalommal senki se mondhatja, hogy az Egyesült Államok és a világ többi része nem teremtett meg minden lehetőséget az ügy diplomáciai megoldásához. Ez (az esélyadás) mostanra szilárdan megalapozta, hogy tovább haladjunk afelé, ami (Irán számára) kényszer pályának mondható. Ez, aminek most nekivágunk.  A kormány jelezni szándékozik Iránnak azt a nagyon komoly aggodalmat, amit a régió országai, és valójában az egész világ érez Irán nukleáris programfejlesztése miatt.” (2010 február)

"The United States is keeping all options on the table in addressing the irresponsible conduct of the regime. And we join other nations in sending that regime a clear message: We will not allow Iran to have a nuclear weapon." (Vice President Dick Cheney. 2006)

In any case, this is all also going down as Taguba is sort of running around trying to figure out what’s going on. There’s real machinations at work. And right now, we’re still very much in the hunter-killer business. It’s basically -- my friends on the inside know these units. This is not disrespecting the men who serve in them, mostly men, because they’re competent soldiers, Delta Force, Navy Seals, CIA paramilitary. They’re very competent. If they had different orders, they would probably behave differently. But they’re there now. They’re on the border with Iran right now. We have units right now that are dying for permission to go across the border and start whacking away at the Iranians. And that is the situation today. And that has not changed. A lot of hunter-killer teams are at work fighting the alleged al-Qaeda in Iraq, many of whom, as I’m sure you’re aware, many in your audience are aware, are really Sunni insurgents -- they’re not really al-Qaeda. The foreign element in Iraq is very minor. But nonetheless, it’s good publicity. (Seymour Hersh Reveals Rumsfeld Misled Congress over Abu Ghraib; How Gen. Taguba was Forced to Retire over his Critical Abu Ghraib Report; and the Site of Another Secret U.S. Prison (Mauritania). June 19th, 2007)

“The threat from Iran is, of course, their stated objective to destroy our strong ally, Israel. That's a threat. A serious threat. It's a threat to world peace. It's a threat in essence to a strong alliance. I made it clear -- I'll make clear again -- that we will use military might to protect our ally, Israel.” (President George W. Bush. 2006)

(Amitai) Etzioni's critique of John Mueller's thesis that the dangers of nuclear terrorism is overblown is less convincing. Although I believe that Mueller understates that danger somewhat, Etzioni's argument that state actors might supply terrorist groups with nuclear weapons, even though such conduct might seem irrational, is far-fetched. When he cites Nazi Germany's invasion of the Soviet Union as an irrational act, he conflates miscalculation with irrationality. The German government expected to prevail in its invasion strategy-and had a respectable amount of evidence for that expectation. Similarly, Japan thought that attacking Pearl Harbor (and America's other possessions in the Pacific) would force the United States into a compromise peace. Both Berlin and Tokyo were overly optimistic, but their calculations were not irrational. By contrast, if Iran or North Korea decided to give a nuclear weapon to Al-Qaeda, that would be a profoundly irrational act. Iranian or North Korean leaders would certainly understand that Al-Qaeda would likely detonate such a weapon in Israel or the United States and that their governments would be at the top of a very short list of probable suppliers. The U.S. response would almost certainly be massive retaliation in kind. In other words, the regimes in Tehran and Pyongyang would know in advance that transferring a weapon would lead to regime annihilation. Contrary to the prevailing mythology, neither the North Koreans nor the Iranians have a history of acting irrationally. (Ted Galen Carpenter: Report and Retort: Is There a Proliferation ‘Hysteria'? October 9, 2007)

QUESTION: It suggests that plans are indeed under way by the Americans, if necessary, to hit various facilities in Iran?

JACK STRAW, BRITISH FOREIGN SECRETARY: The idea of a nuclear strike on Iran is completely nuts. (April 9, 2006)

 

At no other time in the last 27 years have Iran and the U.S. been poised to take such prolific opposing action. The current nuclear stalemate between the two is a two edged sword; offering a confrontation that's a lose-lose situation for both or perhaps, a window of opportunity to meaningful dialogue. United States policy options dealing with Iran must employ all elements of national power, but the main effort should focus on diplomacy, not military force. Given an estimated timeline of 5-10 years before Iran has enough material and know-how to build a bomb, the best approach to dealing with Iran is through diplomacy. The future stability of the Middle East depends upon both Tehran's and Washington's willingness to take advantage of this opportunity for meaningful reconciliation. United States policy in the Middle East must focus on containing Iran through bilateral diplomacy supported by China and Russia. Iran's pursuit of nuclear energy along with a capability to produce nuclear weapons has fueled a fire in the international community that is approaching a tipping point. (John Kulifay: United States Policy Toward Iran: Avoiding Miscalculation. (Abstract) Research Gate. March 2007)

 

On the question of trust, the Iranians have had to take their own leap of faith. We are, after all, the nation that in 1953 engineered the overthrow of their democratically elected leader and imposed a despotic king - and in the 1970s provided that king with nuclear technology. In 1980, we supported Saddam Hussein's attack on Iran, igniting an eight-year war that killed over a million Iranians. In 1988, we shot down an Iranian passenger plane over Iranian territory murdering 290 civilians, including 66 children, for which we have never even apologized. We then turned on Hussein, plunging the Middle East into its current nightmare of killing, destruction and terror. Not exactly a record to inspire confidence. (Jeff Fauw: Why Republicans Oppose the Iran Agreement: Follow the Money. July 31, 2015)

 

 

A Rhodes Scholar at Oxford University, (Jared) Cohen was a bright guy who was clearly fast-tracked for big things. After an internship at the US State Department, he became a member of Condoleeza Rice’s Policy Planning Staff in 2006 when he was just 24 years of age. That same year he had a book published on the Rwandan genocide, while a year later his ‘Children of Jihad - A Young American’s travels among the Youth of the Middle East’ was published. In 2009, it claimed that Cohen personally asked Twitter CEO Jack Dorsey not to interrupt his company’s service in Iran for maintenance. Tehran at the time was preparing for elections and it was apparently believed that the opponents of President Ahmadinejad would be hindered without access to social media. Since 2010, Cohen has been an Adjunct Senior fellow at the Council on Foreign Relations. In 2013, Time magazine listed the then 32-year-old as one of its 100 Most Influential People in the world. (Neil Clark: Google this! Hillary Clinton and the Syrian regime-change conspiracy. Marc 21, 2016)

 

“Anyway, Iranians can’t use one if they finally make one,” Powell wrote to Leeds on March 3, 2015, regarding the ongoing talks about Tehran’s nuclear program. “The boys in Tehran know Israel has 200, all targeted on Tehran, and we have thousands. As Akmdinijad (sp) [Iranian President Mahmoudin Ahmedinejad said], ‘What would we do with one, polish it?’ I have spoken publicly about both [North Korea] and Iran. We’ll blow up the only thing they care about—regime survival. Where, how would they even test one?”  (Former Secretary of State Colin Powell. March 3, 2015)  [Israel has 200 nuclear weapons “all targeted on Tehran,” so Iran would not dare use a bomb even if it could make one, Colin Powell wrote in a 2015 Gmail to Jeffrey Leeds, which has surfaced in 2016 as part of a hacking scandal. Leeds is Powell’s business associates and a major Democratic donor.]

“We are also dealing with a range of malign activities perpetrated by Iran and its proxies operating in the region. It is my view that Iran poses the greatest long-term threat to stability for this part of the world.” (United States Central Command General Joseph Votel. Senate Armed Services Committee. March 2017)

 

“What are Americans doing in the Persian Gulf? They had better get out of this region and not cause trouble for the countries in the region. Is it acceptable for an armed robber to brake in your house and expect to get the red carpet treatment? This is an example of modern ignorance in the 21st century.” (Statement by Iranian defense minister Hossein Dehqan. Iranian state media. March 30, 2017)

 

Secretary of State Rex Tillerson yesterday accused Iran of sending troops to fight in Syria and of destabilizing the region. He did not mention that Iranian troops were invited into the country while US troops are in Syria illegally. Tillerson condemned Iran as a leading human rights abuser while praising Saudi Arabia -- the kings of head-chopping -- as a great US ally. The Secretary of State vowed that the US would solve the Iran problem once and for all instead of leaving it to the next US Administration. Is Trump gunning for yet another major war in the Middle East? Will US allies follow Washington in new sanctions on Iran even as Trump has reluctantly admitted that Iran is living up to its end of the nuclear deal?  (Tillerson threatens Iran: ‘The Great Destabilizer’? Ron Paul Institute. April 20, 2017)

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára