EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

2002. június

 MÉG MINDIG TABU

 AZ EGYHÁZI SZEXBOTRÁNYSOROZAT?

A magyar média – amely az amerikai társadalmi és kulturális élet számos részletét hajlamos kielemezni és úgy általában még lényegtelen dolgokon is morfondírozni, elcsámcsogni –, alig foglalkozik valami nagyon fontossal: az USA mindenkori legnagyobb szexbotrányával. Még az Internet egyik pesti csevegőjében is  nyilvánvalóan tájékozatlanok a hozzászólók az ügy mélységét és szívszorító tragédiáját  illetően. Aki közülük a leginkább és őszintén felháborodottnak látszott, az az amerikai 60 minutes pedofiliáról illetve pedarasztiáról  szóló egész órás tv-műsorára hivatkozott. Talán még mindig tabu ez a téma Magyarországon? 

Igen, még mindig az. És ezt nem abszolút indokolhatatlan vádként mondom. Bizonyos mértékig ugyanis érthető. Az egész mocskos ügy, és maga a pederasztia/pedofilia fizikai, szellemi, pszichikai kegyetlensége, megalázó volta valójában taszít, és szégyenérzetet kelt többségünkben. Talán a legkifacsarodottabb eleme ennek, hogy akiknek semmi köze hozzá, akik eddig azt sem tudták, hogy felnőtt férfiak és elemista kisfiúk között akár homoerotikus, akár homoszexuális viszony egyáltalán létezhet, azok is lesütött szemmel, kényszeredetten tudnak csak beszélni róla, majdhogynem bűntudattal. (Én magam is, aki katolikusként nevelkedtem, a múltban belém sulykolt gátlásokat legyőzve szinte rá kell kényszerítsem  magamat, hogy a témáról írjak.) A hallgatás azonban nem teszi meg nem történtté a tragédiákat. És még kevésbé védi meg a felnövekvő generációkat, az újonc ministránsgyerekeket – köztük akár az idén ősszel első osztályba lépő kisfiúkat.

Időnként már a 80-as évek óta társadalmi viharokat kavaró, az utóbbi hónapokban azonban elemi erővel feltörő botránysorozat felvetette a kérdéseket, vajjon a morálisan korrumpált egyház képes lesz-e belülről megújulni? Képes lehet-e a jelenlegi pápai vezetés alatt megtisztulni?  Vajon ezen az elévült,  elidegenedett hierarchikus monstrumon belül áthidalható-e a szakadék  az amerikai  klérus és hívei között?  Vajon a bűnpártolásuk révén bűnrészes püspökök és bíborosok hajlandók lesznek-e, ha másért nem, az egyház érdekében önként lemondani görcsösen markolt hatalmukról?

A hónap közepén Dallas városában rendezett  püspöki konferencia volt hivatott választ adni ezekre a kérdésekre, és egyben konkrétan elősegíteni a megtisztulás folyamatát, a bizalom hídjának újjá építését. A három tanácskozási nap azonban látszólagos eredményei ellenére valójában csak színjáték volt. A hívek felháborodásának lecsillapítására, ugyanakkor időnyerésre és porhintésre szolgáló, látszatmegoldást kereső színjáték.

“Égi kapcsolatokra hivatkozni, miközben piszkos ügyeken rajtaveszni  – mint gyerekek szexuális kihasználása, és ami még rosszabb a bűnözők védelmezése – nem csak morális probléma” – írta Lance Morrow még márciusban a Time magazin Nézőpontjában. “Az amoralitáson túlmenően  a magasztos hivatással való visszaélés végzetes bűne. Kétséges, hogy realizálja-e a katolikus egyház milyen mortális sebektől vérzik, ha mindezekre a hivatalos válasz csak vonakodó, aggodalommal és undorral vegyes  reakció.”

Ennek ellenére, vagy éppen ezért voltak, akik a nyár elejére sorsdöntő változást reméltek. Mások szkeptikusak maradtak, vagy lemondóan legyintettek. Volt már ugyanis ilyen nagy felhajtással beharangozott konferencia, nem is egy, de lényegében semmi sem változott. A National Catholic Reporter 1983 óta rendszeresen tudósított a püspöki kar évi konferenciájáról, ugyanakkor párhuzamosan a papi visszaélések és lelepleződések számszerű növekedéséről is. A katolikus lap már 1984-ben felhívta a figyelmet az egyházon belüli szubkultúra létrejöttéről. A riporter, Thomas C. Fox akkortájt éles kritikát kapott, amiért írni merészelt a kléruson belül hallgatólagosan  elfogadottá vált visszaélésekről és ennek kapcsán a krízis elhatalmasodó veszélyéről.

CSAK PORHINTÉS  AZ EGÉSZ

Az idei konferencia nyíltan elégedetlen kritikusai szerint “az egyház a klérus érdekét továbbra is előnybe részesítette a gyerekek érdekével szemben”. A püspöki kar leszavazta a hívek tömegei által támogatott javaslatot, hogy a kiskorúak védelmében akár egyszeri szexuális visszaélés-erőszak esetében is automatikusan és véglegesen fosszák meg az egyház képviselőjét papi méltóságától. A “one strike and you are out” szemlélet indokolatlanul túlzónak és szigorúnak bizonyult a püspökök többségének szemében. Ez talán úgy értendő, hogy Isten minden beteglelkű szolgája büntetlenül kipróbálhatja és megúszhatja egy (1) gyerek tönkretételét?

Nem szó szerint véve, és mégis. Az alapszabály 5. cikkelye ugyanis azt javasolja, hogy a gyermekrontókat az első bűncselekmény után el kellene távolítani az aktív lelkészi szolgálatból, és meg kellene fosztani nyilvános misebemutatási, illetve reverenda viselési joguktól, de továbbra is dolgozhatnának az egyház részére (pontosan hol? milyen felügyelet alatt?), celebrálhatnak privát misét, tehát megtarthatják papi címüket (ami pedig a visszaélések folytatásának leghathatósabb eszköze), ugyanakkor teljes egyházi fizetésre és juttatásokra jogosultak. Vagyis a hívek továbbra is kötelesek eltartani őket.

A cikkely értelmezése és gyakorlati megvalósítása egyelőre – és ki tudja meddig – szubjektív és kontraszelektív. Mi realizálódik belőle, kardinálisa válogatja. És az USA-ban 178 van belőlük! Az egész szabályzat tervezet, és ezen belül a kötelező és egységes megvalósításra vonatkozó javaslat egyelőre csak morális elvárás, amit  állítólag még ki kell dolgozni, és aztán újra jóvá kell hagyatni. Lehet-e valaha is egyöntetűen, az ország minden egyházmegyéjében kötelezővé tenni?  Ezt hivatalosan senki nem ígérte. Mivel a szerzetesrendek mindig is függetlenek voltak, nyilván  a 15 ezer barátra soha egy percig sem fog vonatkozni a Dallasban hozott döntés egyetlen kitétele sem, holott közülük is szép számmal éltek vissza fogadalmukkal és hivatásukkal.

Valójában az is lehet – és itt nyilatkozik meg leginkább, hogy az alapszabályzat  csak porhintés –,  hogy soha senkire nem fog vonatkozni. Ugyanis mielőtt hatályba léphetne, az egész okirat a Vatikánba megy engedélyezésre. Megvitatásra. Átgondolásra. Végső kiértékelésre. A Vatikánból azonban máris jelezték, hogy sok mindennel nem értenek egyet. Szokás szerint. Leginkább azt az utóbbi hónapokban Amerikában elterjedő gyakorlatot ellenzik, ahol a polgári perek során bírói döntésre kiadták a titkos, belső használatra őrzött személyes dossziékat. Hogy miért? Mert ezek bizonyítékként felhasználva minden esetben a vádlókat igazolták, tehát a hívek és gyermekeik érdekvédelmét szolgálták. Ami természetesen homlokegyenest  ütközött az egyház érdekeivel.

Huszonegynehány áldozat vállalkozott rá, hogy a konferencián való megjelenésükkel, kísértő személyes tragédiájukat élőben előadva emlékeztetik a püspöki kart ezrek néma szenvedésére. Köztük páran már 1992-ben is próbálkoztak áthatolni a klérus és a hívek közötti bástyafalon. Próbáltak a szívre hatni, ami ugyan semmilyen organizációnak nincs – még az égi jóváhagyással  irányítottnak sem. Védelmet nem is, csupán üres ígéreteket kaptak. Nem véletlen tehát, hogy a Dallasban megjelenők mindannyian  szkeptikusok voltak. A felkért nyolc püspök és kilenc kardinális közül négy volt hajlandó meghallgatni őket. A pápai megfigyelő távol maradt.  Miért is érdekelték volna a megbecstelenített, tönkretett, drámai sorsok.

“A tragédiák túlélői kitárták a szívüket, lemeztelenítették a lelküket” – nyilatkozta a Survivors Network of Those Abused by Priests (SNAP) szervezet országos elnöke a Washington Postnak, és mint hozzátette: “nagy sírás volt”. A Post szavaival  “udvarias meghallgatás” után a püspökök és a kardinálisok testületileg, minden nagyobb megrendülés és együtt érző szavak nélkül távoztak. A SNAP washingtoni elnökének meglátása szerint nyilván abban a hitben, hogy most már minden el van intézve, az ügy be is van fejezve. “De ez közel sem a dolog vége” – fogadkozott Mark Serrano.

CSUPÁN HIT KÉRDÉSE

Nemcsak a SNAP, hanem  más felmérések szerint is a hívek  80%-a is eredetileg azt remélte, nyilvános megszégyenülésükben egyes püspökök és kardinálisok önszántukból lemondanak. Mivel ez nem következett be, a Vatikántól várják el a pedofil és pederaszta papokat ide-oda helyezgető, bűntetteiket palástolgató és ezzel közvetve bátorító feljebbvalók felelősségre vonását.  A konferencia vezető püspöke,  Wilton D. Gregory ezzel kapcsolatban a következő elegánsan kitérő választ adta: “A püspökök számon kérhetősége égető kérdés, és minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, ez a téma jelentős figyelmet fog kapni.” Kitől, hol, hogyan és nem utolsó sorban mikor? A részleteket ügyesen elkerülve Gregory (19 évnyi bizonyítható  eltussolás után) némileg mentegetődzve hozzátette, hogy a püspöki kar elkötelezettjévé vált az ügynek, mivel látta milyen tragédiákat okozott az intézkedések hiánya.

A Boston Globe idézett a Catholic Action League-tól, amely ugyan pozitívan ítélte meg a pedofilek elleni intézkedések tervezetét, de hozzátette: “a püspöki kar gyakorlatilag semmit sem tett a papok ismétlődő törvénysértéseit elősegítő feljebbvalók ellen.”  Látszat intézkedésként egy belső vizsgálóbizottságot jelölt ki, amely hat hónapon keresztül hivatott a testület felelősségét tanulmányozni. Hat hónap hosszú idő, ráadásul a hívek pénzén vett időpocsékolás, mivel a kánonjog szerint a püspökök senki másnak nem tartoznak elszámolással mint a Pápának.

A püspöki testület tagjai több okból nem hajlandók bűnösségüket megvallani, pláne lemondani. Ha megtennék, bárki,  akár a kispénzű hívek is perelhetnék őket, sőt komoly ítéletre is sor kerülhetne, mivel nem állna mögöttük az egyházi tekintély és vagyon.  Ezenkívül el kéne hagyniuk rezidenciájukat (a leginkább forró vízben levő bostoni bíboros Bernard F. Law például  16 millió dolláros palotában lakik, míg a chicagói Francis George "csak" 12 milliósban), le kéne mondaniuk bentlakó titkáraikról és állandó személyzetükről, fényes estélyek, pazar vacsorák adásáról, külföldi nyaralásokról és más megszokott  luxus járandóságokról. Persze nemcsak a luxusról, hanem magáról a státuszról és a velejáró nagybetűkkel írandó HATALOMRÓL is. Erre bárki férfiember magától aligha hajlandó.

A Catholic Action League szerint viszont “amíg nem kerül sor néhány rezignációra, a katolikus hívek elégedetlenek lesznek”. Sőt felháborodottak. Mégse fogadjon rá egy elveszett gombot se senki, hogy emiatt lázasan csomagolnak Bostonban a püspöki palotában.

Sokaknak talán érthetetlennek tűnik, miért hogy a pápa a forrpontján levő krízis ellenére szilárdan  támogatja a püspökök makacs ellenállását.  Ennek elhallgatott, de legfontosabb oka elkerülni egy precedens teremtését. Ha egyszer, egyetlenegyszer alkalom adódna a Vatikán és a klérus felülbírálására, átszakadnának a gátak. Többet nem lenne visszaút. Ha a hívek csak egyetlen téren elszámolásra késztethetnék, sőt felelősségre vonhatnák és megregulázhatnák az isteni trón lépcsőjén ülő vezetést, akkor más téren sem lehetne őket ettől a jogtól megfosztani.(*1)

A Vatikán vérizzasztó rémálma, hogy egy napon a hívek észbe kapnak és anyagi elszámolást követelnek. Firtatni kezdik a bevétel-kiadás rubrikákat.  Bele akarnak látni a könyvelésbe. Ellenőrizni akarják az üzleti manipulációkat, gyanús befektetéseket, indokolatlannak látszó kifizetéseket. Az önkéntes adományok rejtélyes sorsát. A pazarló költekezést, múzeumi szinvonalú gyűjtőszenvedély kiélését. Az egyházi közvagyon és az egyházi elit magánvagyonának titkosított viszonyát. A bármikori esetleges pénzügyi számonkérést, vagyis a végzet előidézését elkerülendő a pápa nem engedheti meg a hívek bárminemű követelésének teljesítését, így a pedofil szubkultúra túlélését támogató püspökök és bíborosok felelősségre vonását sem.

A fontos és sürgős kérdés végül is az, hogy a továbbiakban mi lesz a gyermekekkel?  Ki képviseli majd megfelelő fórumokon  a jövő generációk érdekeit? A válasz erre az, hogy a szekuláris társadalom – bár még egy ideig nem a megfelelő szinten. Amit azonban nem szabad elfelejteni, hogy az államilag támogatott gyermekjog és gyermekvédelem nagyon is új vívmányok: a XX. század második felében  megvalósuló szekuláris társadalmi berendezkedés ritkán hangoztatott, méltatlanul háttérbe szorított rendkívüli eredményei.

*1 Az egyházon belüli legkülönbözőbb visszaélések eltussolása olyan régi, mint maguk a bűnök. Például szolgáló részlet Paul I. Murphy: La Popessa cimű könyvéből: "Archbishop Cardinal O'Connell, known as "Gangplank Bill" by his detractors because he was so often seen boarding or departing pleasure craft to or from the Bahamas, the cardinal had his darker side. He had suffered three nervous breakdowns.  His nephew, Monsignor J.P.E O'Connell, whom the cardinal had made chancellor of the Boston archdiocese, was forced out of the church in disgrace because of a sordid sex scandal. But worse still, a bizarre murder had been committed in the cardinal's own household by one of his male staff. O'Connell had boldly exercised his immense power to suppress these shadowy happenings in the Boston media."

Addenda

Megdöbbentő felmérési eredmények! Katolikus és nem-katolikus szavazók döntő hányada elégedetlen az amerikai püspöki kar dallasi programjavaslatával. A CBS News június végi telefonfelmérésének eredménye szerint a katolikusok 73%-a ellenzi, hogy a gyermekek elleni szexuális visszaélést elkövető pap, egyházi funkcióit korlátozva ugyan, de továbbra is a papság kötelékébe maradhasson.  (Nem-katolikusok 79%)  Az egyház közvetett kritikáját mellőző egyenes kérdésre, el kell-e távolítani az egyház kötelékéből a szexuális bűntett elkövetőjét, a megkérdezettek 93%-a  igennel felelt – katolikusok és nem-katolikusok egyaránt. Az eseményeket figyelemmel kísérők 41%-a szerint a püspökök saját és papjaik bőrét mentve  hozták meg döntéseiket.  Csupán 3% (!) ítélte úgy, hogy  a gyermekek érdekeit  tartották szem előtt. Lesújtó vélemény, amely ugyanakkor konkrét tényekre és adatokra alapozott. (A bíborosok humanitását sem értékelték sokkal többre: 8% vélte úgy áprilisban, hogy a kardinálisok a gyermekáldozatok érdekeit figyelembe véve intézkedtek.)  A Vatikán már jelezte, elfogadhatatlannak tartja a zéró toleranciát, vagyis az első bűncselekmény maximális büntetését, ennek következtében a katolikus hívek körében vesztett támogatottságából. Májusban 45% kritizálta a Pápa és a Vatikán engedékeny hozzáállását, ami 64%-ra növekedett júniusra.  A római katolikusok 80%-a társadalmi ügynek tekintve civil hatóságokkal vizsgáltatná ki a papok szexuális bűncselekményeit, és kötelezné az egyházat a vonatkozó személyes iratok átadására. Csupán 10% ragaszkodna az eddigi eljáráshoz, amelynek során a nemi erőszak, molesztálás és pornográfia penitenciaként pár miatyánkkal  volt elintézve. (Kuliffay)

The sexual exploitation of children on the Internet is a $20 billion industry that continues to expand in the United States and abroad, overwhelming attempts by the authorities to curb its growth, witnesses said at a Congressional hearing on Tuesday.  (...) George W. Bush and Michael Chertoff have had a raging pedophile in Homeland Security for months, even years before Chertoff came on board, but no one knew? Frankly, I don't understand how this is possible. The man used his government phone and his AOL account. (Taylor Marsh: Keep Kids Safe)

*

A film arról győzött meg, hogy élnek olyanok, akik a saját, nulla lelkiismeretük miatt, a gyengékre utaznak, és őket próbálják még jobban megtörni, megalázni, megölni. Mindig feltűnnek ilyen szociopaták, ők az emberiség selejtjei. És arról győzött meg, hogy nem fogadhatjuk el, hogy miközben ilyen történik, mi csak nézünk, mert nem vagyunk érintettek. Ha a leghatalmasabbak kínozzák, a leggyengébbeket? Elfogadhatatlan, hogy mentegessük, vagy ne beszéljünk róla, vagy magyarázatot keressünk. Mindenki bűnös! Főleg az, aki néma maradt! Ezért érdemes megnézni ezt a filmet: izgalmas, érdekes, és nagyon erős közlései vannak. Megmutatja, hogy milyen egyszerű beállni a sorba, és szépen csendben duruzsolni a többség véleményét, egymás vállát veregetve. Aztán ez a pusmogás, majd elnyomja a halálsikolyokat. (Amúgy sem a mi dolgunk, ugye?) [Szládovics Bálint: Bűnösök közt cinkos aki néma! - SPOTLIGHT ajánló. 2016. február 11]

 {Szládovics mélységében elemző hozzászólása, amelyből itt idézünk, rövid időn belül törölve lett a SPOTLIGHT filmajánlójából, akárcsak Kuliffay Hanna fenti írása, amelyet pedig eredetileg maga a web-oldal szerkesztősége linkelhetett be.}

*

Bár az amerikai  Hartford Courant szerint már a 60-as, 70-es években is számos katolikus egyházmegyében feljelentést tettek a hívek a papok szexuláis visszaélései és zaklatásai miatt,  a püspökségek és a Vatikán azonban nem tettek semmit a kiskorúak védelmében, de elkövetkező nemzedékek érdekében sem.  A legtöbb áldozat azonban nemhogy vádat nem emelt sem egyházi sem világi hatóságoknál, de soha senkinek nem is beszélt élete tragédiájáról, "mivel tudta, hogy úgysem hinnének neki." Ann Griffith, one of the parishioners at Christ the King Church in Bloomfield, where Stephen Foley was assigned from 1967 to 1975, said there were also rumors, even then, that Foley was not a person to leave alone with your kids. "I didn't know for sure that he was doing things here with boys,' Griffith said, But it was kind of an understood thing. I regret the fact that I didn't speak out. But you just didn't do it then. You knew you wouldn't be believed.' (Elizabeth Hamilton & Dave Altimari: Abusive priest still at the wheel. The Hartford Courant. March  25, 2007)

The church's bankrolled spin is well under way. The so-called "Catholic League" rants that the numbers of clergy abusers are no more and maybe less than in other professions. So what? That makes as much sense as telling your mother when she finds out she has terminal cancer not to worry, because other mothers have it as well. Others have tried to unsuccessfully minimize the issue with the hardly newsworthy revelation that only a small percentage are really true pedophiles and most victims are above the age of reason. Again, a resounding so what? Abuse is abuse, and that's the point, not the age of the victims. It is not the numbers that cause the most anger and disgust. It's the dishonest and uncaring way the institutional church has responded to abuse victims and its stubborn refusal to acknowledge its primary role in this era of shame. This pain is re-victimization -- slamming the victims all over again by trying to sandpaper them out of existence with ludicrous claims that they have exaggerated, imagined or caused their own abuse. The spin also tries to blame the press, the lawyers and the so-called dissenters and unorthodox. The worst offense of the institutional spin doctors is that they continue to insult the intelligence of those they are trying to convince. (Thomas Doyle: Steps in bishops' forced march toward accountability. National Catholic Reporter. 2004)

"We find that the sexual instinct, when disappointed and unappeased, frequently seeks and finds a substitute in religion." (Baron Richard von Krafft-Ebing,author of Psichopatia Sexualis.1806) 

Az Országos Katolikus Beszámoló 2004-ben emlékeztetett rá, hogy 1990-ben egy kanadai püspök, Alphonsus Penney önként lemondott, mikor az általa kijelölt bizottság leleplezte azokat az egyházmegyéjében elkövetett borzalmas szexuális bűnöket és visszaéléseket, amelyek a 80-as években az egész országot megrázták.  "We are a sinful church. We are naked. Our anger, our pain, our anguish, our shame and our vulnerability are clear to the whole world... I'm prepared to take the responsibility, and that's something I have to live with." Those were the words of then-Archbishop Alphonsus Penney of Newfoundland, Canada, in 1990 on announcing his resignation after a committee that he had appointed to look into sexual abuse in his archdiocese returned a scathing assessment of his handling of the matter. Penney did not have Vatican approval to resign. He just did so because he had come to realize that he had terribly mishandled reports of sexual abuse of children. He had failed his people as a spiritual leader. And he stepped down. (Thomas W. Roberts: The accounting begins -- Inside NCR -- the Archbishop Alphonsus Penney incident is instructive in the wake of reports on sex abuse – Editorial. National Catholic Reporter.  March 12, 2004)

"In the civil cases, we have taken over $3 billion, but you're not getting a lot of change in the system." (Patrick Wall ex-priest. July 2011. [Since 1991, Wall has consulted on more than 1,000 abuse cases, helping lawyers pick apart defenses mounted by dioceses from Alaska to Australia. Now a senior consultant at the law firm of Manly and Stewart in Southern California, Wall spoke to CNN on the sidelines of a recent conference for legal and religion scholars at Cardiff Law School in Wales. In Philadelphia, where four priests and a Catholic school teacher were indicted on sex abuse charges earlier this year, Wall says he is helping the district attorney build an unprecedented criminal case not only against the clergy, but against an archdiocesan official who supervised them. Richard Allen Greene])

The problem of abuse by priests is far older than anyone in the church admits publicly. The earliest church records concerning sexual misconduct by priests come from the Council of Elvira, he says. That synod took place in what is now Spain in the year 309. There was a treatment center for abusive priests in Hartford, Connecticut, as far back as 1822, Wall says, and the Vatican issued instructions to American bishops on how to judge and punish accusations of criminal acts by priests as far back as 1883. Wall provided his translation of the 1883 instructions to CNN. They do not refer to any specific crimes, but refer to “abuses” and “evils.” They set out how to investigate, judge and punish crimes by priests, laying out rules such as the examination of witnesses in private, and the opportunity for the accused to know the charges and to respond and appeal. (Richard Allen Greene: Onetime priest crusades for abuse victims suing Catholic Church. CNN. 2011. [Patrick Wall is an ex-priest, driven from ministry by the feeling that his superiors used him to help cover up sex abuse by other clergymen. And he's using the training he gained as a priest to work with victims of abuse who want to take the church to court. Greene])

In 1997 the U.S. Conference of Catholic Bishops (USCCB) issued “Always Our Children,” a lengthy, appropriately compassionate pastoral letter to parents of homosexual children. In 2017, the best it could do in response to predation by predominantly homosexual clergy was this: “Each month, supported with your prayers, the Secretariat of Child and Youth Protection offers a rosary for the healing of those who have been sexually abused, and for the protection of minors and the vulnerable.” More to the point was Cardinal DiNardo’s latest statement, made in the wake of the McCarrick scandal: “We have failed you.” But even here the underlying origin went unnamed. Zero-tolerance policies, safe environment training, “victim assistance coordinators,” and the like are of small use if the leading cause cannot be acknowledged. (Maureen Mullarkey: Pedophilia Isn’t The Main Problem With Catholic Priests, Homosexuality Is. Inadequate—and blameworthy—are expressions of sympathy for the abused that disguise the elephant in the rectory. The first responsibility is to call things by their right name. The Federalist. September 28, 2018)

The first priority was to protect homosexuality itself as a perfectly acceptable, normal, and safe way of life. Massive interventions were designed and funded to a greater extent than with any other illness, but none were allowed to target the number one risk factor itself, homosexuality. Even treatment to help those homosexuals who fervently wished to change came under fierce attack. [Psychiatrist Jeffrey Satinover: Homosexuality and the Politics of Truth. 1996. (Quote by Mullarkey)]

In the early ’80s, the first move was a name change. GRID was changed to AIDS, or “Acquired Immune Deficiency Syndrome.” A spreading lethal disease was disassociated from its cause, from specific sexual practices peculiar to a limited population. In a replay of that sleight of mind, pederasty—the erotic attraction of older men to younger ones—has been stricken from our vocabulary. Pedophilia, sexual attraction to prepubescent children, is the governing usage, the controlling conceptual category. It scapegoats the priesthood as a deviant caste while it shields a hierarchy in which apparently active homosexuals go unrestricted. They create commissions, hold conferences, and tout “safe environment” protocols to handle near-nonexistent pedophiles while they protect themselves under the pretext of protecting children and the prestige of the church. (Maureen Mullarkey: Pedophilia Isn’t The Main Problem With Catholic Priests, Homosexuality Is. The Federalist. September 28, 2018)

A Roman Catholic diocese in suburban New York became the largest American diocese to file for Chapter 11 bankruptcy Thursday after being named in more than 200 sexual abuse lawsuits. The Diocese of Rockville Centre on Long Island could not afford to litigate so many cases, Bishop John Oliver Barres said in a video posted to the diocese's website. Its finances had become depleted after compensating about 320 survivors of clergy sexual abuse since 2017 as part of an Independent Reconciliation and Compensation program. (…) Rockville Centre is the eighth-largest diocese in the country, serving more than 1.4 million Catholics, according to Georgetown University's Center for Applied Research in the Apostolate. The filing makes it the largest American diocese to declare bankruptcy so far. (…) The Catholic Diocese of Buffalo filed for Chapter 11 federal bankruptcy protection in February, also citing its "primary aim" was to resolve lawsuits brought under the new law. The Buffalo diocese cited about 250 sexual abuse lawsuits in its bankruptcy petition, adding that it "anticipates that in excess of 400 individuals may assert abuse claims." (Major U.S. diocese files for bankruptcy after 200 sexual abuse lawsuits. CNN. October 1, 2020) [The Archdiocese of New York, the second-largest diocese in the nation, came under fire in 2019 when it identified 120 priests or deacons accused of sexually abusing a child or having child pornography.]

The approximately 1,900 pages that a Munich law firm has compiled on the archdiocese of Munich-Freising's handling of sexual abuse cases are a "catalogue of horrors." One of the lawyers says so literally, several times. The thick volumes are also a document of church history - they represent a new dimension, a new stage in the investigation of sexual abuse. Since 1952, six archbishops headed the archdiocese in Munich. All of them had been cardinals before or were elevated to cardinals while in office. All six, without exception, were guilty, to varying degrees, of clear misconduct in dealing with sexual abuse cases. Three of the six are still alive. And from 1977 to 1982, that same Joseph Ratzinger was archbishop of Munich, who then continued his career in Rome and ascended to the top of the Catholic Church as Pope Benedict XVI in 2005. (Christoph Strack: Opinion: Pope Benedict's defense is outrageous and tragic.  Deutsche Welle. January 22, 2022)

With regard to the five years that Ratzinger spent in Munich, the experts speak of four cases of misconduct in which the archbishop should have acted against abusive priests, but did not. For example, in the case of priests, whose acts of abuse were known, but who nevertheless continued with pastoral work. Ratzinger himself reacted to the allegations in an 82-page written statement. In it, he rejects "allegations," claims ignorance of certain events or even not remembering at all. He also firmly denies having attended a committee meeting at which a particularly nasty case of cover-up was discussed. The experts from the law firm, however, prove with credible details that Ratzinger was there after all. (Church can't deal with the past on its own) Ratzinger's letter is an outrageous, and at the same time, tragic document. It's hard to read when this great theologian explains that for a canonical judicial procedure to be opened would have required "an offense directed at the arousal of sexual desire." Let's not forget, we're talking here about minors!  (Christoph Strack: Opinion: Pope Benedict's defense is outrageous and tragic. Deutsche Welle. January 22, 2022) 

A témában lásd még:  Én vétkem, én vétkem...; A bálvány hihetetlen dolgai;  Közös titkok, közös bűnök; Lapszemle 2003. I. félév 28. írás; Lapszemle II. rész, 5. írás; 23. írás; Lapszemle-kommentár 2004. II. félév, 27. írás; Lapszemle 2007. I. félév, 20. és 2. írás;  Lapszemle-kommentár 2007. II. félév, 6. írás; Lapszemle 1997-2001. 23. írás;  Lapszemle-kommentár 2010. I félév, 8. és 9. írás;  Szexbotrányok pápai áldással

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára