EMPIRIA Magazin XII. évfolyam 3. szám. 2013. július-szeptember. © Kuliffay. Minden jog fenntartva.

 

 

 

Kuliffay Hanna

 

SZIMBÓLUMOK SZAVA, JELEK ÜZENETE

 

 

A Sopron város főterét ékesítő, palotaszerű saroképület, a Storno-ház kosáríves kapujának ékessége egy kovácsoltvas kopogtató, amely Gink Károly fotóművész figyelmét is megragadta: egész oldalas képet közölt róla 1976-ban kiadott Magyarország című könyvében. Ennek láttán rögtön felmerül a kérdés, vajon ki lehetett az a művészlelkű mesterember, aki a hatalmas, veretes fa ajtóra megálmodta ezt a csodálatos, dinamikus barokk kavalkádot, amely tobzódása a figurális elemeknek, légköri energiaörvényeknek, stilizált növényi kacsoknak, indáknak.  Valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni, ki volt az, aki akár belső indíttatásból, akár reakcióként szükségét érezte a feudalizmust és a szervilis monarchikus rendet megszilárdító ellenreformáció időszakában visszaidézni az ősmúlt kozmikus, szabadon szárnyaló hitvilágát, amelyet az egyházi és világi erőszakszervezetek évszázadok óta, már az első ezredforduló táján is örök feledésre próbáltak kárhoztatni.

 

 

1. kép:  Egy Istennőben három személy van (Gink Károly felvétele)

 

 

Kézműves kultúránk veszteségére a XIX. század előtt nem jegyezték a művészlelkű iparosokat, pedig, ahogy a kép is bizonyítja, a váltakozó stílusokat értőn és gazdagítva remekműveket alkottak. A Storno-kapu  ún. „pelikán kopogtatója” sokkal több mint megkapó látvány, több mint a dimenzionálást és vele a fény-árnyék hatást mesterien alkalmazó stiláris bravúr.  A szimbolikában gazdag, komplex kompozíció látványa annyira izgalmas, a kreatív energia és esztétikum ötvözeteként annyira megkapó, hogy puszta létével mintegy kihívássá válik: a néző – megérzése helyett –, pontosan tudni akarja, hogy mit ábrázol a többszáz éves alkotás és mi az üzenete. A kopogtató ugyanis első ránézésre azt sugallja, hajdani tervezője misztikus üzenet közvetítésére vállalkozott, mely későbbi generációkhoz is szól, mindaddig, amíg lesz iránta érdeklődő.

 

A főalakok relációja és a rögzítést szolgáló megoldás miatt a kopogtató hirtelen ránézésre ovális alakúnak tűnik, holott szerkezetileg két alkotóelemből áll: a nagyobb, hangsúlyosabb fő elem, maga a mozgatható kopogó rész valójában egy indás-kacsos növényből fonott kerek koszorú. A geometriai fogalmon kívül a legrégibb (írás)jelek között is szereplő köralakzat a körforgást, valamint a szakrális egészet, teljességet jelentette, ősi szoláris jelképként pedig az éltető nap (Napisten*1), vagy a telihold (Holdistennő) szimbóluma volt.

 

A kompozitum meglepő érdekessége, hogy ami a szemet automatikusan magához vonzza, és felpezsdíti  a fantáziát, az még a szárnyát óvón-áldón kiterjesztő mitikus Napmadárnál(*1) is inkább a koszorún méltósággal helyet foglaló karcsú nőalak. És mivel ez a nőalak hangsúlyozottan terhes, síma kontyba fogott haja legfeljebb egy keskeny diadémot rejthet, és kezében magabiztos kontrollal (stilizált) szakrális kígyókat tart, régmúlt idők Magna Materét, a termékenység, szexualitás, fejlődés, bölcsesség, mágia és éltető vizek istennőjét idézi, akinek valamikor a Kárpát-medencében, valamint a Pártus és a Szaszanida birodalomban, az Altáj-környéki sztyeppék vidékén,  Mezopotámiában és Szkítiában is hódoltak.

 

Valláskutatók összehasonlító elmélete szerint valójában minden anyaistennő a Magna Mater-Magna Dea aspektusa, akiben hívei a természeti kreatív életerőt és folyamatosan váltakozó ciklusait – születés-élet-halál, keletkezés-lét-elmúlás örök körforgását – tisztelték. Ciceronak Az istenek természete című munkájából ismeretes, (i.e. 45-44), hogy ez az ősi, természetcentrikus szemlélet kortársai körében is hívekre talált bár az Istennő teljes figyelmen kívül hagyásával:

 

A Plato iskolájából való pontusi Heraclides … hol a világot, hol az észt tartja istennek, de a bolygóknak is isteni lényeget tulajdonít. (...) Theophrastus az isteni felsőbbrendűséggel részint az értelmet ruházza fel, részint az eget vagy a csillagokat és az égitesteket. Tanítványa, a természetbölcselőnek nevezett Strato úgy véli, hogy “az isteni lényeg egészében a természetben lakozik, amely magába foglalja a szülés, a növekedés és a pusztulás okait, de amelyből hiányzik minden érzékelés és forma”.  (Ford.: Havas László)

 

Ha Cicero az istennők természetéről is írt volna könyvet, a sumér Bau istennő még névtelen elődjével kezdhette volna, akit a világ teremtőjének és az istenek szülőjének tartottak, és gömbölyded, gyakran terhes  nőalakot formázó szobrocskákban örökítettek meg. A filozófus és orátor korára azonban már a Bau-kultusz rítusai is régen a múlt homályába vesztek, a kultikus szobrocskákat és szent helyek romjait elnyelte a homoktenger, ennek ellenére különböző megjelenítésben és más-más néven az Istennő a világ más tájain továbbra is életerőt adott a napi küzdelmekhez, inspirálta a megélhetéshez és az alapvető kulturáltsághoz szükséges ismereteket – a földművelés technológiájától az íráson és törvényalkotáson keresztül a templomépítésig. Mindemellett védelmezte a családot, a növény- és állatvilágot, biztosította az esőt és a termést, és a beavatottaknak az ’élet vizét mérve’ – a szenteltvíz eredeti misztériuma – lehetővé tette a megtisztulást és az áhított üdvözülést.

 

Az Istennő lunáris szimbóluma a kígyó (sárkánykígyó) volt, amely már a történelmi korokat megelőző, ködbevesző múltban is jelképezte a lét csodájaként a kozmikus energiát, a megújulni képes életet, a regenerálódó természetet. Az Ureusz hatalmat, de fizikai védelmet is jelentett a Napisteneknek (Egyiptomban, az amerikai kontinenseken); Ízisz fejdíszén és Pallasz Athéné ruhaszegélyén viszont a szakrális hatalom mellett tudást, értést, bölcsességet jelentett;  ezen kívül a ciszternákat, talajvizet vagy a szexuális energiákat is jelképezte (Indiában, Hellász földjén, néhol Ázsiában), az otthon védelmére szolgált (Krétán), és a gyógyítás eszköze és jelképe lett az ókori görögöknél. Az Istennőt szimbolizálta továbbá az életfa, a liliom és a három szirmú tulipán, a rotációs háromszög vagy az Omega jel, az oroszlán, a szarvas, a macska, különböző madarak, madárszárnyak (Nut, Ízisz, Anahita, Istár, Ma'at szárnyakkal is ábrázolt istennők), a termékenységet jelképező gránátalma, az ivócsésze, a telihold, más időkben a holdsarló...

 

VETÉLYTÁRS AZ ŐSTRIÁSZ

 

A patriarchátus felgyorsuló térhódításával a teremtő, gondoskodó, védelmező, üdvözítő ősanya, a „Gaia-archetípus” manifesztációi mint a sumér Bau-Babba, Inanna, Istár, a szkíta, pártus és iráni Anahita, a kánaáni Asztarte, a pre-hellén Démétér, a kis-ázsiaianatóliai Kübele, az Anatóliából elszármazott Hekaté, Artemisz holdistennő, a perzsa Babba, a sumér-babiloni Belili, aki Kánaánban Lilith vagy Baalat az "Isteni Hölgy" és mások elsődleges hatalmi pozíciójuktól megfosztva (vagy az idő szele által sodorva) lassanként háttérbe szorultak. Ez azonban nem volt elég. Idővel még lefokozottan és rejtőzködve, csupán emlékükkel  is 'útban voltak', mivel befolyásukkal veszélyt jelentettek az istenek népszerűségére, papságuk politikai ambíciójára, meggazdagodására.

 

(2. kép:  Hekaté holdistennő egyike volt a római trinitásnak: Luna-Diana-Hekaté) 

 

Emiatt a veszélyhelyzet miatt Európában bizonyos helyeken, mint a germánoknál és a Kárpát-medencében a saját 'pogány' Istennőnek végül szinte csak szimbólumokba menekített emléke és szájhagyománya élt tovább a nép körében. A kereszténység térhódítása során a legújabb triász, az atya-fiú-szentlélek rendkívüliségének és mindenek fölöttiségének elfogadtatása érdekében szisztematikus üldözés áldozata lett az eredeti őstriász, Kisasszony, Anya és Matriarch(*3), melynek a szkíták,szakák körében, a Pártus birodalomban és a Kárpát-medencében három szirmú tulipán volt az egyik szimbóluma gyakran két ezüst(özött) szirom által közrefogottan egy arany(ozott) szirom.

 

 

A hatalmi erőszak gyakran párosul a vallásival. Egymást erősítik, támogatják. Már Géza fejedelem is erőszakot alkalmazott a katolizálás során, és a krónikák szerint „kezét embervér szennyezte”, mikor a „pogányokat fegyverrel zabolázta meg”. Thietmar, merseburgi püspök írása szerint „igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból.” Fia, István (Vajk) pedig, aki az ősi öröklődési törvények megszegésével került hatalomra, sokszorosan túltett rajta, mikor vesztésre állva óhitű honfitársaival szemben idegen csapatokat hívott az országba, hogy letörje az ellenállásukat. A nyugati uralkodók és a pápaság készségesen támogatták a magyarság vérfürdővel kísért megosztását. Becslések szerint a ’pogány’, vagyis az ősvallású nép 15-20 százalékát irtották ki. A történelem és vallástudomány terén egyaránt nagytudású Bognár József egy interjú során azt mondta, „a monoteizmus a totalitárius gondolkodás kezdete. Ennek megjelenésével kezdődtek a vallásháborúk, amelyeket az ókor még nem ismert.”

 

A római katolikus egyház minden tőle telhetőt megtett, hogy kitörölje a magyar nép emlékezetéből ősvallásának Nagyasszonyát, az Ég királynőjét, akit valamikori hívei Boldogasszonynak, majd a XIX. századtól Boldogasszony Anyának, égi patrónájuknak neveztek. Azonban a sok évszázados tiltás, fenyegetés, vagyonelkobzás, kiközösítés, sőt az eretneknek nyilvánítottak halálbüntetése sem tudta őt végleg kirekeszteni a szívekből. Az Istennő iránt való, gyakran végzetes ragaszkodás indoka lehetett, hogy szabad, önként vállalt kapcsolaton nyugodott, ami egy szabadságszerető, függetlenségre, önálló gondolatiságra vágyó népnél természetes.  A kultusz maga pontosan ezt a mentalitást tükrözte: nem volt térítő jellegű,  nem volt kinyilatkoztatáson alapuló, nem volt dogmatikus, nem volt centralizált és nem volt kényszerű idegen beavatkozások által befolyásolt. Mivel az államalapítás során egy pontosan ellentétes jellegű vallást (és egyéb jogtalanságokat) erőszakoltak rá, érthető, hogy a nép minden idegszálával tiltakozott. Felháborodottan utasította el,  hogy kötelezővé teszik számára a mindenek előtt Rómát gazdagító egyházi adót, tíz falvakként a templomépítést (II. törvénykönyv 1. cikkely), a templomok karbantartását, drága szertartási  eszközökkel való ellátását és a helyi klérus kiváltságainak, igényeinek mindennemű kielégítését.

 

István trónkövetelése majd uralkodása alatt mérhetetlen tragédiaként nehezedett a köznépre, hogy szinte mindent meg kellett tagadnia, ami a múltban hitében és érzelemvilágában egységesítette, irányította és generációkon keresztül összetartotta. A jezsuiták hatalmi jelmondatával ellentétben, miszerint a cél szentesíti az eszközt(*4), valójában nem lehet semmilyen indok, vagy mentség fegyveres tömegterrorra, működőképes társadalmi rendszerek szétzilálására, kulturális értékek, azonosulási szokások, ősi hagyományok betiltására, emlékek, az össznépi kohéziós kötelékek szisztematikus megsemmisítésére Magyarországon mégis rendszeresen sor került rá.

 

I. Andrásnak (1015?-1060) a pártus őselők szent jeleseinek imádata elleni rendelete (Verbőczy: Corpus Juris Hungareae) kimondja, "bármely magyar és idegen, aki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszesse el, ha szkítiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és szkítiai szertartásokat s hamis isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak." A tiltakozás és elkeseredés jeleként nagyon hosszú ideig, még a XIII. században is voltak az országban ún. "pogánylázadások", melyeket hatósági fegyverrel folytottak el. Hivatalos iratok szerint a XVI. században újabb tiltó törvények léptek életbe mágus papok és javasasszonyok ellen, és még 1616-ban is hol itt, hol ott lobbant lángra máglya az őshit varázslónak mondott bölcsei és a Babba-hagyományok nyomán ápoló, gyógyító, bábáskodó "boszorkányok" talpa alatt.

 

  

SzkitaScythianPlateEmpiriaM

 

Az egylényegű istennőháromság emblematikus ábrázolása a pártus kultúrkörből. Öt karéjos aranysárga juharlevelekből (Acer platanoides) és ezüst szőlőfürtökből álló koszorú keretezi a hét hármas halmot ("Hetedhét országot" vagy 7 csúcsú 'világhegyet'), az Istennő szárnyas paripáit és őt magát, tulipánfa megjelenítésben. (3. kép: Kuliffay Hanna felvétele a washingtoni  Arthur M. Sackler galéria vitrinjéből. [Továbbiak erről lejjebb az addendában]) 

 

 

A felekezeti megosztottság komolyságát ill. az ősvalláshoz való elszánt ragaszkodást  bizonyítja, hogy régi egyházi dokumentumok szerint a pápa kényszerűségből még a XVI. században is küldött térítőket Magyarországra. Évszázadok kíméletlen harcára volt szükség, míg a Mária-kultusz háttérbe tudta szorítani, majd szinkretizmus révén be tudta olvasztani az ősvallások Magna Materét. (Furcsa Babba-Mária koncepció, Ízisz-Fekete Madonna azonosítás, királynővé(*5) avatás) Az évszázadokig tartó (természetesen nem csak magyar) ellenállás érthetőnek tűnt az USA-ba emigrált Mircea Eliade, román származású vallástörténész és filozófus számára, aki azt írta: "A kozmikus szakralitás megnyilvánulásai bizonyos fokig ősmegnyilvánulások; az emberiség legtávolabbi vallási múltjában történtek és a történelem későbbi újításai nem voltak képesek megszüntetni őket."

 

AZ ISTENNŐ SZOKNYÁJA

 

Az "ősmegnyilvánulások" makacs túlélésére eklatáns példa a Storno-ház kapujának barokk kopogtatója, melyen az őstriász főalakját, a holdistennőként(*6) is ismeretes vegetációs Anyaistennőt közrefogja egyik oldalról a jövő reményeként, a megvalósulás bíztató ígéreteként a fiatal (kisasszony) énje, másik oldalról pedig a tudás, intuíció, tapasztalati bölcsesség (öregasszony, banya, ómama) énje. A két mellékalak azonos, kortalan ábrázolása érzékelteti, hogy időtlenek, tehát a természeti törvények felett állnak. Testüknek a növénykoszorúba olvadása, és a melleiket helyettesítő (figyelmeztetőleg túlméretezett) spirálok viszont, amelyek itt a bioenergiát képviselik, a természettel való azonosulást illusztrálják. Ez a kettősség, természet és természetfeletti egysége és ezen keresztül az örökkévalóság érzete tulajdonképpen az óhit 'isteni csodája', a szakrális triász esszenciája.

 

SzkitaScythianRhytonEmpiriaMA Nagy Istennő felső ruházatának derékvonalában az állapotos hasfal közepén köldökként (ismét figyelmeztetően túlméretezett) szabályos kör, az isteni teljesség szakrális jele látható, amelyből az elektromágneses erőteret érzékeltetően a mező szerkezetére jellemző ún. erektromos erővonalak sugároznak szét.

 

4. kép: A washingtoni Sackler Galéria híres gazella csanakjáról -- amelyet oldalnézetből korábban közöltem (Szaszanida ezüst a szkíták kincse?, kép c.1) --  tudtommal nincs hátsó nézetből készített profi felvétel, ezért kényszerülök ismét a saját amatőr vitrin-felvételemet közölni, amelyen a szkíták, pártusok és rokonnépeik Istenasszonyát jelképező  gyönyörű tulipán ('virágfa') látható. A rhüton peremén az örök ciklikusságot jelképező, trébelt teliholdfüzér alatt ezüst  levélszirmok fogják közre a szintén trébeléssel hangsúlyozott aranyozott szirmot.  Az alkalmazott dimenzionáló, ún. átfedéses technika, amely kihangsúlyozza az aranyozott sziromlevelet, a csodálatos szkíta művészet sajátos jellegzetessége.

 

Az Istennő hosszú szoknyája egy véséssel vagy mélykarcolásos technikával erezett levél, melynek csúcsa (szemből nézve nem, de árnyékából kivehetően) a vízszintesig visszahajlik. Hogy a figyelmet még véletlenül se kerülje el, Istennővel állunk szemben, a ruha nyakkivágásánál a szakralitás hangsúlyozásaként a 'T' jel látható, amely a legősibb sumér jelek egyikeként az életet, közvetve az életadást jelentette hívei szerint a Magna Mater örök megdicsőülésére. A kezeiben magabiztosan tartott, akantusz indáknak álcázott  kígyók a fallikus szimbolizmus mellett az alvilág, talajvízek és a sötétség jelképei; az ő kontrollálásukon keresztül érzékelteti a művész, hogy a Nagy Anyaistennő a világ mindhárom szintjének, égnek, földnek és az alvilágnak is úrnője.

 

Az ősmagyar írás betiltása és a múlt írott anyagának szinte teljes megsemmisítése, a politikai feszültségekkel társuló cenzúra és az újra erősödő vallási kontroll kényszerítette a népművészeket és iparművészeket a barokk idején is a szimbólumok és jelek alkalmazására. Kiszely István így írt ennek kapcsán Kőbe vésett és fába írt történelem című könyvében:

 

A sors mostohán bánt rovásemlékeinkkel, hisz Magyarország éghajlata és talajviszonyai nem konzerválják a fát és azon lágy anyagokat, amelyre annak idején írtak. A természeti erők pusztító hatását még hatványozta a szándékolt megsemmisítés akár vallási, akár politikai okból. Az ősi magyar írás a katolikus egyház szemében "tiltott írásnak" számított. Szent István törvényei között olvassuk: "A régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra való pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak… A beadott iratok és vésetek tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék". (A "pogány írással írtak" elégetése bizonyítéka annak, hogy az ősi magyar írással nemcsak véstek, hanem írtak is.) Hogy az ősi magyar írás a tiltások ellenére továbbra is használatban volt, arra bizonyíték Mátyás király 1478-as évi ediktumának 5. cikkelye, amelyben a király megparancsolja, hogy "a falusi bírák kötelesek minden vármegyében a rovásnyeleket lajstromokban a megye elé terjeszteni".

 

A Storno-kapu kopogtatójának alkotója szükségét érezte, hogy megszólítsa és a régmúlt örökségére emlékeztesse kortársait egyben elkövetkező generációknak is üzenetet hagyva.  Mi pedig most, évszázadokkal később a függetlenség és gondolatszabadság utáni vágyakozás megnyilatkozását véve még inkább szeretnénk a rejtélybe látni, vajon ki volt, ki lehetett ez a művelt, merészen elszánt és rendkívül tehetséges soproni mesterember.

 

 

*1  Egyiptomban az ‘ankh’, az élet [körforgásának] ligatúrájában Ré napistent szimbolizálja

*2  Se szeri, se száma az isteni származást, jelenlétet vagy gondviselést jelző madaraknak, mint az Innana fáján fészkelő Anzú, Zú, a turulként ismert altáj-havasi sólyom, a Hold istennők kiterjesztett szárnyú napmadara, Bau vagy Babba sólyma, libája, Hórusz sólyma, az igazságos Nanse anyaistennő pelikánja… vagy legújabban és egyben legutoljára a keresztény szentháromság harmadik személye, a szentlélek galambja. (Korábban a galamb az igazságot és bölcsességet is reprezentáló méd-pártus-iráni Anahita egyik  szent madara volt.)

*3 Az egyiptomiak közül a korábbi, Hathor-Bast-Szekhmet triász a kevésbé ismert, és a későbbi Ízisz-Hathor-Szekhmet hármasság a rejtélyesebb, mivel mindkét istennő, Ízisz és Hathor is Hórusz szülőanyjaként ismeretes. Más természetvallásokkal ellentétben a kelták egészen a kereszténység térhódításáig azonos rangúnak és hatalmúnak tekintették isteneiket és istennőiket.

*4  A mondást negatív kicsengése miatt gyakran Machievellinek tulajdonítják.

*5 Máriát évszázadokkal megelőzően Anahita dicsőítésére szolgált, és  Ízisz egyik címe is volt "az Ég Királynője".  "The protagonist Lucius prays to Isis as Regina Caeli, 'Queen of Heaven'."

*6  Az asztrológiában a megszemélyesített Hold a három arcát váltakozva takaró-felfedő-takaró Istennő: Új Hold, Teli Hold, Sötét Hold

 

Addenda:

 

Az egy tőről fakadó három tulipán mindegyike az Istennő fordított Omega-jelébe mint virágkehelybe foglalja a termékenység és szaporodás ősi vagina-jelét. Erre van példa a magyar népművészetben is. (Jankovics Marcell: A fa mitológiája, 175.oldal)  A kis-ázsiai szakrális hibridek, a táltos paripák a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva összekötők ég és föld, az Istennő és az emberiség között -- a monoton köznapiságból az ezoterika, a miszticizmus, vagy a psziché, a logosz (mint ész, ésszerűség) magasabb rendű világába röpíthetik a halandókat. Az istennői szimbólumot szimmetrikusan közrefogó szárnyas paripák lenyűgöző megjelenítése ismételten a pártus-szkíta három dimenziós ábrázolásának és az átfedéses technika alkalmazásának köszönhető, amely a szaszanida művészetet is inspirálta. A hármas halom jel már 5000 évvel ezelőtt országot, távoli, hegyes anyaországot (?) jelentett a suméreknél és más, idegen országot az egyiptomiaknál, a kínai írásban pedig, nem különösebb meglepetésként, hegyet, hegyvidéket jelentett. (Kuliffay)

 

Természetesen az Istennő(k) dicsősége harcok és hódítások révén is terjedt, ahogy az Isten(ek)é is. Ez azonban nem minimalizálhatja vagy zárhatja ki a folyamatos kulturdiffúzió jelentőségét. Nem kétséges például, hogy Pannóniában és Dáciában az Ízisz- misztériumvallás (a Szerapisz [Serapis] ill. Mitrász [Mithras] Napisten-kultusz melletti) térhódítása a Római Birodalom  tervszerű integráló törekvésének volt a következménye, mint ahogy az sem, hogy a kereszténység (és vele az alárendelt, engedelmes nőideálként a Mária-kultusz) elfogadtatása a Kárpát-medencében az erőszakkal centralizáló (kellő cinizmussal csak korabeli reálpolitikus) magyar uralkodók fegyverei mellett germán és más nemzetiségű zsoldos fegyverek kényszerének tudható be. Mesterházy Zsolt így ír erről A magyar őstörténet kincsesháza előszavában: Nagy Gyula tudósításai után megállapíthatjuk azt is, hogy őshazánkból magunkkal hozott és leírt emlékeink pusztításában közreműködésük kétségbevonhatatlan, népünk ősi kultúrája ellen határozottan felléptek itthon is. Nevesül, hogy az ősi, honfoglalás kori magyar írott irodalom, regék, mondák túlnyomó többsége és a táltosok maguk a római egyház áldozatául estek, még ha Szent István is adta ki a megsemmisítési parancsot. E szörnyűségek a magyar inkvizíció fedőnéven a XIV. szd.-ban fejeződtek be, természetesen külföldiekkel együtt végrehajtva. Vatikán és könyvtára ezzel is adósunk még. (Kuliffay Hanna: Istennő(k) lábnyomai)

 

A rész. 1-7. A pelikán kijött a fénylő nádasból. Kijött a fénylő nádasból. A bölcs pelikán eltöltött egy napot az ég magasában. A pelikán felkiáltott az égben: éneke édes volt és hangja kellemes. úrnőm .... pelikánját(?) szépséggel. Az úrnő, Nanše anya, igazságos asszony ...! Annunakik által dícsért úrnő! Enlil gyönyörű anyja! (...) Úrnő, Nanše anya, édes magasztalni téged! (Nanse és a madarak. Sumér szöveg. Angolból fordította: Ninahakuddu)

"A politeizmus dicsőíti a formát, a szépséget; életet ad a művészetnek, a szabadgondolkodásnak, a toleranciának." (Alain de Benoist: Zarathustra nyomában. Európa Authentica. Ford.: Gazdag István)

 

A magyarok Mária-tisztelete egy igen ősi pogány Boldogasszony-mítoszból és a keresztény Mária-kultuszból alakult ki. Ősi istenasszonyunk nem más, mint az ókori kultúrákban különböző neveken ismert  (Isis, Artemis, Anahita, Kybele, stb.), antropomorf, de anya princípiumú teremtő istenség, a Magna Mater analógiája. Az erős hagyományok miatt Boldogasszonyunk Szűz Máriává történő átalakulása csak fokozatosan jöhetett létre. Boldogasszonynak a néphitben 7 “leánya volt, ezért Máriát a nép ezek egyikeként Kisasszonynak nevezte (e kettős istenség “leány” tagjának külön névünnepe máig szeptember 8.), és csak Szent Gellért intése következtében vált Nagyasszonnyá. (Schmidt Irén: A magyarok és elődeik istenképe, találkozásuk a kereszténységgel a római térítés előtt. Remeteségek és szerzetesi közösségek a Pálos rend megalakulása előtt Magyarországon.  Ősi Gyökér tanulmánya. 2011)

 

Kinézek az évszázados Fabricius-ház ablakán. Meghitt zártságában talán teljesen egyedül álló és kétségkívül Európa egyik legszebb régi tere ez a gyönyörűszép Szentháromság-tér. Ezen a téren, ahol örökké e nagymultú város szíve dobogott, úgy ránk néz a mult!... Mátyás király hatalmas árnyéka még ma is odavetődik a Stornó-házra. Lackner Kristóf egyedül álló és kétségkívül Európa egyik legszebb régi tere ez a gyönyörűszép Szentháromság, Sopron legnagyobb polgármesterének szelleme pedig itt hajol ki a "Fiat voluntas tua" feliratú Generális-ház ablakán. A jó öreg Gambrinus rokokó-erkélye, vagy ez a csodás lendületű barokk-Szenháromságszobor, de különben is minden, minden szeglet megállít egy-egy percre. Itt szinte minden kődarabnak tudott története van! (Missuray-Krug Lajos: A Fabricius ház meséi. 1936)

 

A tény, hogy a hunoknak és a magyaroknak a kereszténységre való térítése csak súlyos harcok árán mehetettvégbe, azt jelzi, hogy ezt megelőzően egységes vallási és eszmerendszerük volt. Középkori táltosperek anyagában olvashatunk magaslatokon áldozásról, pilisezésről, Péter-gyűrűs beavatásról a Tiszában, tűz átugrásáról. Az utolsó nagy pogány lázadás idején Vata fia Javas sok varázslót, javasasszonyt és jóst gyűjtött maga köré, akik varázsigékkel szoktak gyógyítani. De még a XIII. század második felében is forrongott az ország, eredeti papjainak és vallásának elvesztése miatt. Szent László dekrétuma törvénysértőnek mondja azt, aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visz, külön erőt tulajdonítva nekik. Varázslókat és jósnőket azonban a XVII. század elején is máglyára küldtek Magyarországon. Sajátos összefüggés van a mágia mint gyakorlat és a máglya mint büntetés között. (Kiss Irén: A magyar nép és népnév eredete. 2008)

 

"Népünk között van a legtöbb látó" -- írja Magyar Adorján az Ősműveltség című könyvében. A római keresztény vallásra való áttérés idején táltosainkat legyilkolták, megnyomorították, működésüket betiltották, a gyógyító növényeket és eljárásokat tartalmazó rovásírásos botjaikat elégették, hihetetlen kárt okozva ezzel az emberiségnek. Olyan betegségeket gyógyítottak, amelyekre a legjobban felszerelt kutatócsoportok sem találtak manapság orvosságot, pl. rák, veszettség (Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Gede testvérek, 1999)

 

Napjainkban sem kapta még vissza sem a rovásírás, sem a természetgyógyászat, ősműveltségünk e két fontos összetevője a neki járó rangot. (Friedrich Klára: A rovásírás feltételezett jelképrendszere. Magyar-Őserő, 2011)

 

A nyakas magyarok a láthatatlan, a természet dolgaiba rejtezett Isten tiszteletére hegyek, kősziklák tetején, tisztásokon gyűltek össze, ott hol az Atyaistenhez közelebb érezték magukat. Az erőszakos kereszténytérítés után, évszázadokig titokban hódoltak az ősi szokásoknak.  Jól látta Madách Imre: „Hitünk külföldi növény, mely népünk regényes gyermekkorával nincs összefűzve”. Voltak „olyan megtévelyedettek, akik a halottaikat nem a templom mellé, a cinterembe temették, hanem „ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után ott lakomázzanak és énekeljenek.” Azért van Magyarországban annyi Ördögszikla, Bolondhegy, sőt Ördögszántotta hegy is van, mert a XI. századi nyugati papok, hogy a nép előtt utálatossá tegyék, keményen kiprédikálták a korábbi szent helyeket. Népünktől a bálványimádás távol állt. Isten festett, faragott képét a tiszteleti helyeken soha nem ábrázolták. Senki nem tudja, hogyan nézhet ki, ám mindenben és mindenütt jelen van. Templomokra sem volt szüksége. A régi magyaroknak nem is voltak templomaik. Sőt amikor I. István, Aba Sámuel, Péter, I. András és I. László király korában a nyugati kereszténység erőszakos terjesztésének ellenhatásaként a régi vallásukra igyekeztek visszatérni, elsőként a templomokat rontották le, a püspököket és a papokat pusztították el. A keresztyén vallást Péter király térítőinek kegyetlenkedésén túl azért vették be oly nehezen, mert a kereszt, a Boldogságos Szűz Mária, a megholt szentek képei előtti „tisztelgés” kívántatott meg tőlük. Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Ladislai Regis Decretum, Scheitlin & Zollikofer, Sangalli, 1849., I. 329.p. (Marton Veronika: Hol vannak a magyar táltosok? 2012)

Michelangelo Naddeo olasz kutató megállapítása szerint; „A magyarok művészete csak akkor lett figurális, amikor áttértek a kereszténységre, istenábrázolásaik csak ekkortól lettek emberszerűek.” Mit takarhat ez a kijelentés? Nem mást, minthogy a magyarok Istene közel sem egy jóságos, vagy bosszúálló, öreg Atyaisten volt, tehát Jahvét csak ránk erőltették. Az elleneink által favorizált animista szellemhit, a pogányság valamikori meglétének pedig ékes cáfolata az ősi isten szavunk továbbélése. Ugyanis, nehéz lenne feltételezni a fegyveres túlerővel érkező hittérítőkről akkora vallási toleranciát, hogy fű, fa, virág, netalán egy medve szellem nevével dicsőíthettük volna a kereszténység Istenét. Akkor milyen lehetett a magyarok Istene? A fentebb említett olasz kutatótól sem kapunk rá feleletet, csupán annyit állapít meg, hogy a különböző ránk maradt népművészeti alkotásokban szereplő, jellegzetesen magyar tulipánmotívum valószínűleg egy szülő Istenanyát ábrázol. Ez is valami, hiszen a magyarok hiedelemvilágában valóban kirajzolódik valamifajta Istenanya, Földanya tisztelet. (...) Nem feledtük el, csak a kereszténység és az ősvallás közötti hasonlóságok fokozatos sulykolásával érték el az új hit képviselői, hogy az Istenanyából földi származású Szűz Mária, míg a három természetű Egyistenből, az Íz-Ten-Anyából a kereszténység Szentháromsága váljék. Pedig sokáig suttogták eleink, „három az igaz Isten, három a magyar igazság, három a magyarok Istene”, vagy ahogyan az erdélyi emlékezők énekelgették: „Verje meg a három Isten Görgeyt, mér’ rakta le az magyarok fegyverit…”, „Térdig vagyok vason, könyökig a vérbe. Verje meg a három Isten, a ki rám vetette” (B. Kántor János:  Hová lettél Magyarok Istene?)

 

"A hagyományaink tartanak meg bennünket magyarnak!" Győrffy István néprajzkutató. (Falvay Károly idézi neves professzorát Nagyboldogasszony - női szerepkör a magyar ősvallás tükrében című könyvében.)

 

A magyar vallásosságnak “van istenfogalma, de nem az atyáskodó istené. Nem igényli a közvetítőket, a teatralitást. A harmóniát, a rendet keresi istenében, nem a lázas megváltást. ... Van belátása, de nincs nagy, látványos bűnbánata. Nem érzi a keresztény tan nyomását, hogy folyton nyilvánosan gyónjon, "terhétől" megszabaduljon. ... Nem rendelkezik a feltétlen hit alázatával. Csak az értelemmel is felfoghatót fogadja el. A magyar vallásosság nem társadalmi termék, nem próféták kinyilatkoztatása, hanem az örök világrenddel való eredendő szellemi és morális azonosulás" (A Válasz.hu idézi Bognár József vallástörténész-filozófus-iranistát a 2003. augusztus 7.-i számában)

 

To our ancestors in the deep past, that attention to nature was, well, natural. They made the evolutionary leap into human consciousness through close observation, among other things, of what heavenly bodies do in the sky. In a cosmos over which they had no control, paying attention to patterns of heat and cold, light and dark, rain and drought was a matter of survival. The invention of agriculture depended on awareness of seasons, so that times of planting and harvesting, herding and grazing, could be depended upon. Movements of the sun and moon were seen to have both influences on, and counterparts in, individual human experience -- from mood swings to menstruation to aging. Astrology opened into astronomy, calculation into mathematics, scrutiny into science. Definitions of the calendar were essential to culture. The solstice was a marker of all this. (James Carroll: A Solstice Approaches, Unnoticed. The Boston Globe. June 20, 2011)

 

*

A lovaskultúrák az égbolt misztikus jelentéséhez kötötték az istenfogalmukat, és nem követték az ókori egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök példáját az Isten emberi tulajdonságokkal való megszemélyesítésében. Az istenfogalom tudatalatti, szimbolikus megjelenítését talán a legszebben egy ősrégi táltosének fejezi ki:
"Kerek az Ég Sátra / Ráborul a tájra / Nagy Kékség / Végtelenség / Istenség."
A közép-ázsiai lovaskultúrák jelképes értékrendszerében az "Ég Sátrában" maga az Ég Ura lakott, amelyben helyet foglalt jobb oldalán a Nap, bal oldalán a Hold.  (Cey-Bert Róbet Gyula: A magyar ősvallás)

*  *

Részlet egy olvasói hozzászólásból: Egyetlen mondathoz fűzök megjegyzést, amivel így nem értek egyet: "Hiszen történelmi tanulmányainkból is tudjuk, nincs más lehetőség, egy út viheti csak előre a magyarságot ez pedig nem más, mint István király útja s a kereszténység." Ez a magyarázat így egy döntés következményeit követően alakult helyzet visszamenőleges értékelése. Pont azt a bizonyos "magyar egységet" bomlasztotta fel az erőszakosan térítő, német-talján (?) expanziót tudati, eszmei síkon támogató nyugati kereszténység felvétele. Nem csak az történelmietlen "mi lett volna ha" értékelés, ha régi magyar mivolthoz ragaszkodó Koppány-vonal esetleges érvényesülésétől pozitívabb későbbi történelmet feltételeznénk, hanem az is, ha a "nyugati kereszténység" felvételét a "magyarság megmaradásának" egyedüli lehetséges változataként értékeljük. Nem szabad megfeledkezni a régi alapigazságról, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják". Annak a korszaknak az egyértelmű "győztese" a nyugati kereszténység volt, amelyik még a tömegesen elterjedt korábbi írásbeliséget is kiirtotta, és az írásbeliséget, mindennek az írásos rögzítését az egyházi felügyelet álló kolostorokba zárta.

 

Egy X. századi germán krónika, mely a 955. évi augsburgi csatáról szól, a magyarokat egyszer "unger" és ötször "parthus' néven nevezi meg. I. Endre király, miután 1046-ban a pogány magyarok utolsó lázadását leverte, olyan tiltó rendelkezéseket is kiadott, mely így szólt: "Ne imádjuk erős parthuszok szent jeleseit". (Zsuffa Sándor: A magyarországi szumír probléma állása különböző korokban. A Magyar Adorján Baráti Kör kézirat gyanánt közreadott kiadása [Budapest 1996] alapján.)

 

Határ Győző – a „Kozmosz-ember” – úgy véli: a Multiverzum léptékével mérve jelentéktelen minden magunk-fontosságát felnagyító, önáltató képzelgésünk arról, hogy „örök életünk” van. Nem vagyunk több és más, mint „mikroba-tenyészet a Föld kérgének beélhető tájain”; s az őskor óta valójában folyamatosan gyermekkert-ben élünk, gyermeki – gyermeteg képzetekkel telve. Ő a pogány hiedelemvilágot sokkal szebbnek, gazdagabbnak, emberre-szabottabbnak érzi, mint a kétezeréves kereszténység ember-csonkító törvényeit. Nem áll egyedül azzal a nézetével, hogy Észak- és Közép-Európa népei eredendően pogányok; a nép eme tájakon mindvégig megőrizte ősi hitét – szokásait – életmódját (Márai is ír erről Naplójában!). Ereinkben „Koppány vére” folyik, s ezeréves államiságunkat egy szörnyű „népirtás”-nak köszönhetjük: első Szent Királyunk a félmilliós ősmagyarságból mintegy 150000-t „kardélre hányt”. Az ösztönök szabadabb játékára épülő népi élet valójában sohasem vette magára a katolicizmus „életszabályozó” – az Életet gúzsba kötő – törvényeit, s idegenkedett a „szentemberek” vizionárius képzelgéseitől. Ebből fakadtak a pogány-lázadások, az eretnek-mozgalmak; magának Luthernek és követőinek a szellemében a kiirtott ariánus eretnekség éledt újjá. (G. Komoróczy Emőke: Határ Győző életműve. Budapest, 2012)

Az elsőként 1067-ben említett névalak a szomszédos Tiszakeszi község területén egykor működött, a középkorban teljesen elenyészett százdi Szent Benedek-rendi kolostor levéltárában maradt fenn írásban. Péter comes (ispán, vélhetően Aba Sámuel király fia) alapította kegyeletből a klastromot, amelynek birtokai közé tartozott – többek közt – Levelek is. A rendkívüli pápai adó behajtójának dézsmát fizetett 1332-ben az önálló plébániája. (…) Éppen tíz éve, 2007 nyarán látogattuk meg először a Nyírbátor és Nyírmeggyes között fekvő, háromezres lélekszámú Hodászt. A helynév etimológiai eredete: hódász, azaz hódvadász. Az 1332–1336 között készült pápai tizedjegyzék szerint a Szent Imre herceg tiszteletére felszentelt templom szolgálta az Urat a faluban. (Ludwig Emil: Rejőzködő Magyarország. 2017)

 

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)  Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: KuliffayHanna@gmail.com

This material may not be published, broadcast, rewritten or otherwise distributed, except by linking to this site

and the author/editor of the web-site, Kuliffay Hanna.

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára