EMPIRIA Magazin XII. évfolyam 3. szám. 2013. július-szeptember. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

 

Kuliffay Hanna

 

SZIMBÓLUMOK SZAVA,  JELEK ÜZENETE

 

 

A Sopron város főterét ékesítő, palotaszerű saroképület, a többszáz éves Storno-ház kosáríves kapujának ékessége(*1) egy kovácsoltvas kopogtató, amely Gink Károly fotóművész figyelmét is megragadta: egész oldalas képet közölt róla a Magyarország című könyvében. A felvétel láttán indokoltan merülhet fel a kérdés, vajon ki lehetett az a művészlelkű mesterember, aki erre a hatalmas, veretes fa ajtóra megálmodta ezt a csodálatos, dinamikus barokk kavalkádot, mely tobzódása a figurális elemeknek, légköri energiaörvényeknek, stilizált növényi kacsoknak, indáknak? Talán soha nem fogjuk már megtudni, hogy ki is volt ő, aki akár belső indíttatásból, akár csak ellenreakcióként szükségét érezte a kései feudalizmusban szervilitást követelő, a monarchikus rendet és vele a katolicizmus egyeduralmát megszilárdító időszakban visszaidézni a régmúltnak azon kozmikus, szabadon szárnyaló hitvilágát, melyet az egyházi és világi erőszakszervezetek évszázadok óta örök feledésre igyekeztek kárhoztatni.

 

 

1. kép:  A Storno-ház pelikános kopogtatóján az egy Istennőben három személy van (Gink Károly felvétele)

 

Kézműves kultúránk történetének nagy vesztesége, hogy a XIX. század előtt nem jegyezték a művészlelkű iparosokat, pedig, ahogy a fenti kép is bizonyítja, a korukban értékelt stílusokat értőn és gazdagítva remekműveket is alkottak. A Storno-kapu  ún. „pelikán kopogtatója” azonban sokkal több mint megkapó látvány, több mint a dimenzionálást és vele a fény-árnyék hatást mesterien alkalmazó stiláris bravúr. E gazdag szimbolikájú komplex kompozíció látványa annyira izgalmas, a kreatív energia és esztétikum ötvözeteként annyira megkapó, hogy puszta létével mintegy kihívássá válik: a néző – megérzése helyett – pontosan tudni akarja, mit is ábrázol a többszáz éves alkotás és mi az üzenete. A kopogtató ugyanis első ránézésre azt sugallja, hajdani tervezője misztikus tartalom közvetítésére vállalkozott, mely későbbi generációkhoz is szól – mindaddig, amíg lesz iránta érdeklődő.

 

A főalakok elhelyezése és a rögzítő megoldás miatt a kopogtató hirtelen ránézésre egy ovális alakzatnak tűnik, holott szerkezetileg két alkotóelemből áll: a nagyobb, hangsúlyosabb fő elem, maga a mozgatható kopogó rész valójában egy indás-kacsos növényből fonott kerek koszorút formál. (A kör alakzat, amely egyébként a legrégibb (írás)jelek között is megtalálható, a körforgáson kívül a szakrális egészet, a teljességet jelentette, ősi lunáris jelképként pedig a telihold (Holdistennő) szimbóluma volt.(*2)

 

A kompozíció sajátos érdekessége, hogy a koszorún méltósággal helyet foglaló karcsú nőalak sokkal inkább magára vonja a figyelmet és felpezsdíti  a képzeletet, mint feje  felett a szárnyát óvón-áldón kiterjesztő mitikus Napmadár. És minthogy ez a nőalak hangsúlyozottan várandós, síma kontyba fogott haja legfeljebb egy keskeny diadémot rejthet, és kezében – magabiztosan uralva – (stilizált) szakrális kígyókat tart, a régmúlt idők Magna Materét, a termékenység, a szexualitás, a fejlődés-táplálás, a bölcsesség, a mágia és az éltető vizek istennőjét idézi. Neki hódoltak és áldoztak egykor többek között a Kárpát-medencében, a Pártus és a Szaszanida birodalomban, Anatoliában, az Altáj-környéki végtelen sztyeppék vidékén, Szkítiában, Mezopotámiában, Núbiában és máshol – mint a neolitikus kori, i.e. 6500 évvel ezelőtti, Catal Hüyük barlangjaiban is. 

 

Valláskutatók összehasonlító elmélete szerint valójában minden anyaistennő a Magna Mater, illetve a Magna Dea aspektusa volt, akiben hívei minden időkben a világban meg-megújuló ('feltámadó') életerőt, a természet folyamatosan váltakozó ciklusait tisztelték – születés-élet-halál, mag-virág-termés, keletkezés-lét-elmúlás örök körforgását. Carl Gustav Jung szerint ezt közvetítették híveiknek az ősi mitológiákban a hármas istennők. A hármas szám miszticizmusa valójában az ősmúltnak – a kereszténységben is túlélő – egyik hagyománya.

 

Ciceronak Az istenek természete című munkájából ismeretes, (i.e. 45-44), hogy a természetcentrikus szemléletnek az ő kortársai körében is voltak hívei – bár az Istennő teljes figyelmen kívül hagyásával:

 

A Plato iskolájából való pontusi Heraclides … hol a világot, hol az észt tartja istennek, de a bolygóknak is isteni lényeget tulajdonít. (...) Theophrastus az isteni felsőbbrendűséggel részint az értelmet ruházza fel, részint az eget vagy a csillagokat és az égitesteket. Tanítványa, a természetbölcselőnek nevezett Strato úgy véli, hogy “az isteni lényeg egészében a természetben lakozik, amely magába foglalja a szülés, a növekedés és a pusztulás okait, de amelyből hiányzik minden érzékelés és forma”.  (Havas László fordítása)

 

Ha Cicero az istennők természetéről is írt volna könyvet, a hajdani sumér Bau istennő nevesincs elődjével kezdhette volna, akit a világ teremtőjének és az istenek szülőjének tartottak, és gömbölyded, gyakran várandós nőalakot formázó szobrocskákban örökítettek meg. A neves filozófus és orátor korára azonban már a Bau-kultusz rítusai is régen a múlt homályába vesztek, a kultikus szobrocskákat és szent helyek esetleges maradványait elnyelte a homoktenger, az Istennő azonban más-más néven a világ különböző tájain továbbra is életerőt adott a napi küzdelmekhez, inspirálta a megélhetéshez és az alapvető kulturáltsághoz szükséges ismeretek megszerzését – a földművelés technológiájától az íráson és törvényalkotáson keresztül a templomépítésig. Mindemellett védelmezte a családot, a növény- és állatvilágot, biztosította a termést hozó esőt, és a beavatottaknak – a szenteltvíz eredeti misztériumaként – az "élet vizét mérve" lehetővé tette a megtisztulást és az áhított üdvözülést.

 

A Magna Dea lunáris szimbóluma valamikor a kígyó (sárkánykígyó) volt. Ez már a történelmi korokat megelőző, ködbevesző múltban is jelképezte a lét csodájaként a kozmikus energiát, a megújulni képes életet, a regenerálódó természetet. Ízisz fejdíszén és Pallasz Athéné ruhaszegélyén viszont már a szakrális hatalomnál többet is jelentett: a tudást, az értést, a bölcsességet szimbolizálta. Máshol a ciszternákat, a talajvizekett vagy a szexuális energiákat jelképezte (mint Indiában, Hellász földjén, a dél-amerikai aztékok, inkák, maják birodalmaiban, néhol Ázsiában), az otthon védelmére szolgált (Krétán), a gyógyítás eszköze és jelképe lett az ókori görögöknél, az olümpuszi Demeter, termés-termékenység istennő kocsija pedig kígyókerekeken gördült...

 

Az Ureusz (támadó kobraként) fizikai védelmet jelképezett. Az alsó-egyiptomi Wadjet/Uadzset istennő ureusz kígyókénti megjelenítésében ismeretes: Núbiában Horusz szent sólymával együtt Amanisakheto fáraónő oltalmazójaként látható. (2. kép) Szerepel néhány jelentős déli, kusita fáraó koronáján -- a híres XXV. dinasztia uralkodóinál kettős alakzatban is. A Tutanhamon holttestét borító ékszerek egyikén egy láncon függő udzsat szem van, melyet Uadzset ureusza és  Nehbet/Nekhbet keselyű istennő szárnyai védelmeznek. A Felső-Egyiptom uralkodóit védelmező kobra – Kleopátra esetében idővel triászként – fellelhető volt az amerikai kontinenseken is: legismertebb közülük a mexikói Teotihuacan piramis Tollas Kígyója.

 

A Nagy Istennőt szimbolizálta továbbá az életfa, a tulipán, a lilom, a datolyapálma stilizált virága, a rotációs háromszög vagy az Omega írásjel, az oroszlán, a szarvas, a macska, különböző madarak(*3), madárszárnyak (megjelenítésükben Nut, Ízisz, Anahita, Istár, Ma'at, Kübele néhol szárnyakkal is ábrázoltak), a termékenységet jelképező gránátalma, az áldozati kehely, a telihold, máskor a holdsarló... Marija Gimbutas őstörténeti kutatásai szerint már 20-24 ezer évvel ezelőtti primitív leletek – kezdetleges Vénusz-figurák, stilizált állatok, a pubes-háromszög, hullámvonalak és spirálok rajzolata, vésete – igazolták az istennő-kultusz létezését majd terjedését Eurázsiában. Folyamatos jelenlétének nyomai voltak észlelhetők a volt Szovjetúnió hatalmas területén, többek között a dél-szibériai Bajkál-tó környékén, és  rendkívüli leletek kerültek elő Irkutszktól észak-nyugatra található Mal'tánál.

 

VETÉLYTÁRS AZ ŐSTRIÁSZ

 

 A patriarchátus térhódításának felgyorsulásával a teremtő, gondoskodó, védelmező, üdvözítő ősanya, a Gaia-archetípus manifesztációi – mint Bau-Babba, Inanna, Istár a suméroknál, Anahita a szkítáknál, pártusoknál, perzsáknál, Asztarte a kánaánitáknál, Démétér a pre-helléneknél, majd (Ceresként) a rómaiaknál,  Kübele Kis-Ázsiában (Anatóliában), Hekaté és Artemisz holdistennő a görögöknél, Babba a perzsáknál, Belili  a suméroknál és Babilonban, aki Kánaánban Baalat, az "Isteni Hölgy" és  mások – elsődleges hatalmi pozíciójuktól és minden gazdagságuktól megfosztva, majd az idő viharos szelei által sodorva fokozatosan háttérbe kényszerültek. Ez azonban nem volt elég. Idővel még lefokozottan és rejtőzködve, csupán titkon őrzött emlékükkel  is 'útban voltak', mivel befolyásuk veszélyt jelentett az istenek népszerűségére és ezáltal férfi papságuk társadalmi és politikai ambícióira, további gazdagodására.

(3. kép:  Hekaté holdistennő egyike volt a római Luna-Diana-Hecate trinitásnak) 

 

E miatt a vészhelyzet miatt Európában, így – a Kárpát-medencében is  – a saját pogány Istennőnek végül szinte csak szimbólumokba menekített emléke és szájhagyománya élt tovább a nép körében. A kereszténység térhódítása során az új triász, az atya-fiú-szentlélek, rendkívüliségének és mindenekfölöttiségének elfogadtatása érdekében szisztematikus üldözés áldozata lett a lunáris őstriász, Kisasszony, Anya és Matriarch, melynek  a szkíták, szakák körében, a Pártus birodalomban és a Kárpát-medencében háromosztatú tulipán volt az egyik szimbóluma – néhol két ezüst szirom által közrefogottan egy arany(ozott).

 

A világtörténelem során a hatalmi erőszak gyakran párosult a vallásival – egymást erősítették, gazdagították, támogatták. Már Géza fejedelem is erőszakot alkalmazott a kereszténység felvételének kikényszerítésekor, és a krónikák szerint „kezét embervér szennyezte”, amikor a „pogányokat fegyverrel zabolázta meg”. Thietmar, merseburgi püspök írása szerint „igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból.” Fia, Vajk (István) pedig – aki az ősi öröklődési törvény megszegésével került hatalomra – , sokszorosan túltett rajta, mikor óhitű honfitársaival szembe kerülve idegen csapatokat hívott az országba, hogy letörje az ellenállásukat. A nyugati uralkodók és a pápaság készségesen támogatták a magyarság vérfürdővel kísért megosztását. Becslések szerint a "pogány", vagyis az ősvallású nép 15-20 százalékát irtották ki.  

 

A vallástudományban, történelemben, filozófiában egyaránt számontartott Bognár József, az Attila nagy király szerzője, (Magyar Ház, 2003) egy Aranytarsolynak adott átfogó interjújában így vélekedett erről: „A monoteizmus a totalitárius gondolkodás kezdete. Ennek megjelenésével kezdődtek a vallásháborúk, amelyeket az ókor még nem ismert.” Az erdélyi származású Dr. Varga Zsigmond, teológus, szumirológus bölcsészprofesszor(*4) erre az 'újkori', sok évszázados kíméletlen vércsapolásra és sokrétű elnyomásra utalt, mikor azt írta: "Nekünk sajnos, nem maradt fenn összefüggő, szerves, egymásba illeszthető mitológiánk, mint szerencsésebb rokonainknak. A miénket szemétdombra vetette a keresztyénség és elmosta az idő." A központosított római katolikus egyház ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy kitörölje a magyar nép emlékezetéből ősvallásának Nagyasszonyát, az Ég királynőjét, akit hajdani hívei Boldogasszonynak – majd a XIX. századtól Boldogasszony Anyának, égi patrónájuknak – neveztek.

 

Azonban a sok évszázados tiltás, fenyegetés, vagyonelkobzás, kiközösítés, sőt az eretneknek nyilvánítottak halálbüntetése sem tudta őt végleg kirekeszteni a szívekből. Az Istennő iránt való, gyakran végzetes ragaszkodás indoka lehetett, hogy önként vállalt elkötelezettségen nyugodott – ez pedig egy szabadságszerető, függetlenségre, önálló gondolatiságra vágyó társadalmi, vallási közösségnél természetes. A kultusz maga pontosan ezt a mentalitást tükrözte: nem alapult kinyilatkoztatáson, nem volt dogmatikus, nem volt centralizált és nem volt térítő jellegű.

 

SzkitaScythianRhytonEmpiriaM

4. kép: A washingtoni Sackler Galéria híres gazella csanakjáról – amelyet oldalnézetből láthatóan az EMPIRIA Magazinban korábban közöltem (Szaszanida ezüst a szkíták kincse?, kép c.1) --  tudtommal nem létezik hátnézetből készített profi felvétel, ezért kényszerülök ismét saját vitrinfelvételemet közölni. Ezen a szkíták, pártusok és rokonnépeik Istenasszonyát jelképező  gyönyörű tulipán ('virágfa') látható. A rhüton peremén az örök ciklikusságot jelképező, trébelt (domborított) teliholdfüzér alatt ezüst  levélszirmok fogják közre a szintén trébeléssel hangsúlyozott aranyozott szirmot.  Az alkalmazott dimenzionáló, ún. átfedéses technika a csodálatos szkíta művészet egyik jellegzetessége. (Kép: Kuliffay Hanna. Washington, 2013)

 

Mivel az államalapítás során egy ezzel pontosan ellentétes jellegű vallást (és  kapcsolatos jogtalanságokat) erőszakoltak a népre, ezért érthető, hogy minden idegszálával tiltakozott ellene. Felháborodva utasította el azt is, hogy fokozott teherként kötelezővé teszik számára a főként Rómát gazdagító egyházi adót, a jobbágyoktól az uradalomnak beszolgáltatott 'dézsmát', (tizednyi terményadót), tíz falvakként a templomépítést (II. törvénykönyv 1. cikkely), a templomok állandó karbantartását, drága szertartási eszközökkel való ellátását és a helyi klérus kiváltságainak, igényeinek mindennemű kielégítését.

 

István trónkövetelése idején, majd uralkodása alatt(*5) mérhetetlen tragédiaként nehezedett a köznépre, hogy szinte mindent meg kellett tagadnia, ami a múltban hit- és érzelemvilágában egységesítette, irányította és generációkon keresztül összetartotta. Bár a jezsuiták hatalmi jelmondata szerint a cél szentesíti az eszközt(*6), nehéz elképzelni, hogy valós indok, vagy bármi mentség lett volna fegyveres tömegterrorra, működőképes társadalmi egységek/kötődések szétzilálására, kulturális értékek, azonosulási szokások, ősi hagyományok betiltására – az össznépi kohéziós kötelékek, emlékek szisztematikus megsemmisítésére.

 

A Kárpát-medencében egykor mindez mégis megtörtént. I. Andrásnak (1015?-1060) a pártus őselők szent jeleseinek imádata elleni rendelete (Verbőczy: Corpus Juris Hungarici) kimondja, "bármely magyar és idegen, aki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszesse el, ha szkítiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és szkítiai szertartásokat s hamis isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak." A tiltakozás és elkeseredés jeleként nagyon hosszú ideig, még a XIII. században is voltak az országban ún. 'pogánylázadások' – ezeket uralkodói elrendelésre hatósági fegyverrel fojtották el. Hivatalos iratok szerint a XVI. században újabb tiltó törvények léptek életbe mágus papok és javasasszonyok ellen, és hol itt, hol ott lobbant lángra máglya az őshit varázslónak mondott bölcsei és a Babba-hagyományok nyomán ápoló, organikusan gyógyító, bábáskodó "boszorkányok" talpa alatt.(*7)

  

SzkitaScythianPlateEmpiriaM

 5. kép: Az egylényegű istennőháromság emblematikus ábrázolása a pártus kultúrkörből. Öt karéjos aranysárga juharlevelekből (Acer platanoides) és ezüst szőlőfürtökből álló koszorú keretezi a hét hármas halmot ("Hetedhét országot" vagy 7 csúcsú 'világhegyet'), az Istennő szárnyas paripáit és őt magát, tripla virágú tulipánfa megjelenítésben. Erről lásd még lejebb az Addendában. (Kuliffay Hanna felvétele az  Arthur M. Sackler galéria (sajnos reflektor-lámpa alatti) vitrinjéből. (Washington, 2013)

 

A folyamatos felekezeti megosztottságot, ill. az ősvalláshoz való elszánt ragaszkodást  bizonyítja, hogy – korabeli egyházi dokumentumok szerint – a pápa kényszerűségből még a XVI. században is küldött hittérítőket Magyarországra. Évszázadok kíméletlen harcára volt szükség, míg a Mária-kultusz háttérbe tudta szorítani, majd szinkretizmus által be tudta olvasztani az ősvallások Magna Materét. (Furcsa Babba-Mária koncepció, Ízisz-Fekete Madonna azonosítás, Mária királynővé(*8) avatása) A szünni nem akaró, vérre is menő (természetesen nem csak magyar) ellenállás érthetőnek tűnt egy USA-ba emigrált, román származású vallástörténész és filozófus, Mircea Eliade számára, aki azt írta: "A kozmikus szakralitás megnyilvánulásai bizonyos fokig ősmegnyilvánulások; az emberiség legtávolabbi vallási múltjában kezdődtek, és a történelem későbbi újításai nem voltak képesek (teljesen) megszüntetni őket."

 

AZ ISTENNŐ SZOKNYÁJA

 

Az ősmegnyilvánulások makacs túlélésének eklatáns példája a Storno-ház kapujának barokk kopogtatója, melyen az őstriász főalakját, a Holdistennőként is ismeretes vegetációs Anyaistennőt közrefogják egyik oldalról a jövő reményeként, a megvalósulás bíztató ígéreteként a fiatal (kisasszony) énje, másik oldalról pedig a tudást, intuíciót, tapasztalati bölcsességet jelképező (öregasszony, banya, ómama) énje. A két mellékalak azonos jellegű, kortalan ábrázolása érzékelteti, hogy időtlenek, vagyis szintén a bioszféra törvényei felett állnak. Testüknek a növénykoszorúba olvadása, és a melleiket helyettesítő (figyelmeztetőleg túlméretezett) spirálok viszont – amelyek a bioenergiát képviselik – a természettel való azonosságot szemléltetik. Ez a kettősség, a természet és a természetfeletti egysége és ezen keresztül az örökkévalóság érzete voltaképpen az óhit 'isteni csodája', a szakrális asszonytriász kvintesszenciája.

 

A Nagy Istennő felső ruházatának derékvonalában, a hasfal közepén, mintegy köldökként (ismét figyelmeztetően túlméretezett) szabályos kör, az isteni teljesség szakrális jele látható. Ebből, mintegy elektromágneses erőteret érzékeltetve, a mező szerkezetére jellemző erektromos erővonalak sugároznak szét.  Maxi szoknyája pedig egy véséssel vagy mélykarcolásos technikával erezett levél, melynek csúcsa (szemből nézve nem, de árnyékából kivehetően) a vízszintesig visszahajlik. Hogy a figyelmet még véletlenül se kerülje el, istennővel állunk szemben, a ruha nyakkivágásánál a szakralitás hangsúlyozásaként a 'T' jel látható, ez pedig a legősibb sumér jelek egyikeként az életet, közvetve az életadást jelentette – hívei szerint a Magna Mater örök megdicsőülésére. A kezében magabiztosan tartott, akantusz indáknak álcázott  kígyók a fallikus szimbolizmus mellett az alvilág, a talajvizek és a sötétség jelképei; ezek feletti kontrolljának ábrázolásával is érzékelteti a művész, hogy a Nagy Anyaistennő a világ mindhárom szintjének, égnek, földnek és az alvilágnak is úrnője.

 

Az ősmagyar írás betiltása és a múlt írott anyagának szinte teljes megsemmisítése, a politikai feszültségekkel társuló cenzúra és a felekezeti kényszer fokozódása késztette a népművészeket és iparművészeket a barokk idején is az öröklött szimbólumok és jelek felidézésére. Kiszely István így írt erről a Kőbe vésett és fába írt történelem című könyvében:

 

A sors mostohán bánt rovásemlékeinkkel, hiszen Magyarország éghajlata és talajviszonyai nem konzerválják a fát és azon lágy anyagokat, amelyekre annak idején írtak. A természeti erők pusztító hatását még hatványozta a szándékolt megsemmisítés, akár vallási, akár politikai okból eredt. Az ősi magyar írás a katolikus egyház szemében "tiltott írásnak" számított. Szent István törvényei között olvassuk: "A régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra való pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak… A beadott iratok és vésetek tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék". (A "pogány írással írtak" elégetése bizonyítéka annak, hogy az ősi magyar írással nemcsak véstek, hanem írtak is.) Hogy az ősi magyar írás a tiltások ellenére továbbra is használatban volt, arra bizonyíték Mátyás király 1478-as évi ediktumának 5. cikkelye, amelyben a király megparancsolja, hogy "a falusi bírák kötelesek minden vármegyében a rovásnyeleket lajstromokban a megye elé terjeszteni".

 

A fentiekből ítélve a Storno-kapu kopogtatójának alkotója szükségét érezhette, talán kötelességének is vélte, hogy régmúltbeli örökségükre emlékeztesse kortársait – egyúttal elkövetkezendő generációknak is üzenve – akárcsak Győrffy István intése: A hagyományaink tartanak meg bennünket magyarnak! Mi pedig most, évszázadokkal később az önrendelkezésre és gondolatszabadságra való rendületlen vágyakozás megnyilatkozását érzékelve még inkább szeretnénk a rejtélybe látni, vajon ki is lehetett ez a multat ismerő, a jelenéért elszánt és egyben jövőféltő művészember.

 

*1 A XV. századi Storno-ház a Festetics-család birtokába kerülve 1720-ban kapta meg ma is látható jellegét – bizonyára ebből az időszakból való a címeres főkapu és vele a kopogtató is. Idősebb Storno Ferenc 1872-ben vásárolta meg az épületet, melynek belső terét történelmi hűséggel renoválta.

*2  Szoláris jelképként viszont a kör a fénylő, éltető nap, a Napisten. Egyiptomban Ré napistent az ‘ankh’, az élet [körforgásának] ligatúrája jelképezte.

*3  Se szeri, se száma az isteni származást, a jelenlétet, bölcsességet vagy a gondviselést szimbolizáló madaraknak, mint az Innana fáján fészkelő Anzú/Zú, a turulként ismert altáj-havasi sólyom, a Hold istennők kiterjesztett szárnyú napmadara, Bau/Babba ölyve, libája, Boldogasszony fecskéje, Amentet ölyve/sólyma, Minerva és Athéna baglya, Szaraszvati hattyúja, Nanse pelikánja… és mintegy záróakordként a keresztény szentháromság harmadik reprezentánsaként a szentlélek galambja. (A galamb volt az ősi Halaf kultúra istennőjének szent madara, majd az igazság és bölcsesség jelképeként a méd, pártus és iráni Anahita istennőé.)

*4  Dr. Varga Zsigmond: Az ősmagyar mitológia sumir és ural-altáji öröksége. Hermit kiadó. 2017

*5  A “Szent István első Magyar király” Dekrétumaiban látható, hogy az ország két részre volt osztva. Uralkodtak az egyházak és a külföldről bejött idegen “szabadok”, és szolgáltak a jobbágyok, akiket e dekrétumok csak “szolga” névvel jelöltek, de belőlük megállapítható az is, hogy a szolgák mind magyarok voltak. A tiszta lelkiismeret tükrében igen visszataszító ennek a “szent királynak” rendeleteiben az őszinteséget és istenfiúságot nélkülöző képmutatás (mely az akkori római  egyház jellemzője), hogy míg a Dekrétum 1. könyvében, annak 10. fejezetében “kegyességről, irgalmasságról” beszél – törvényei iszonyúan kegyetlenek. (…) “Kegyességnek és irgalmasságnak” értékelhető-e Koppány felnégyelése és a Vászoly fülébe való ólomöntés…? Vagy a szentkirály Dekrétumának II. Könyvbeli 10. fejezete, ahol irgalmatlanul és kegyetlenül adja át az ország népét – a “szolgákat” egyházi és világi urainak – rendelve: “Hogy ezen ország népének a szolgák és szolgálólányok minden zaklatásától és vádaskodásától nyugta és maradása legyen, a királyi tanács végzése teljességgel megtiltotta, hogy bármiféle vétek okáért valamely szolgaszemély vádlást és tanuságot az ő ura vagy asszonya ellen tehessen, és szavát senki meg ne hallgassa.” (Részlet az Ősi Gyökér című Magyar Kulturális Szemle 1983-as 5. számából,  Augusztus 20 és Június 4...  címmel – szerző megjelölése nélkül)

*6  A mondást negatív kicsengése miatt gyakran Machievellinek tulajdonítják.

*7 Az erőszakos hittérítés évszázadokat átívelő (ritkán említett-elemzett-elítélt) tömegtragédiák egyikének említése szintén Dr. Varga Zsigmondnál: "A 18. század elején már elvitték keresztyén hittérítők a keresztyénséget az obi-ugorok közé is, és megindult e két nép tűzzel-vassal való erőszakos áttérítése is. Nem sok köszönet volt benne. Ekkor írta G. Novitzkij híres művét a vogul-osztjákokról, amely azóta is gyakran hivatkozott valóságos forrásmű. Bár kéziratos művét többen felhasználták, az nyomtatásban mégis csak másfél száz év múlva jelent meg."

*8  Mária korát sok évszázaddal megelőzően Anahita dicsőítésére szolgált, és  Ízisz egyik címe is volt az Ég Királynője. "The protagonist Lucius prays to Isis as Regina Caeli, 'Queen of Heaven'."

 

Addenda

 

(Az egy tőről fakadó három tulipán mindegyike az Istennő fordított Omega-jelébe mint virágkehelybe foglalja a termékenység és szaporodás ősi vagina-jelét. Erre van példa a magyar népművészetben is. [Jankovics Marcell: A fa mitológiája, 175. oldal]  A kis-ázsiai szakrális hibridek, a táltos paripák pedig a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva összekötők ég és föld, az Istennő és az emberiség között -- ezáltal a monoton köznapiságból az ezoterika, a miszticizmus vágyott világába röpíthetik a halandókat. Az istennői szimbólumot szimmetrikusan közrefogó szárnyas paripák lenyűgöző megjelenítése ismételten a  három dimenziós pártus-szkíta ábrázolásnak és az átfedéses technika alkalmazásának köszönhető, amely közvetve a szasszanida művészetet is inspirálta. A hármas halom jel már 5000 évvel ezelőtt országot, távoli, hegyes anyaországot (?) jelentett a suméreknél és más, idegen országot az óegyiptomiaknál, a kínai írásban pedig, nem különösebb meglepetésként, hegyet, ormot, hegyvidéket jelentett. {Kuliffay Hanna. Adalék a Szimbólumok szava című tanulmány 5. képének  leírásához})

 

A tény, hogy a hunoknak és a magyaroknak a kereszténységre való térítése csak súlyos harcok árán mehetett végbe, azt jelzi, hogy ezt megelőzően egységes vallási és eszmerendszerük volt. Középkori táltosperek anyagában olvashatunk magaslatokon áldozásról, pilisezésről, Péter-gyűrűs beavatásról a Tiszában, tűz átugrásáról. Az utolsó nagy pogány lázadás idején Vata fia Javas sok varázslót, javasasszonyt és jóst gyűjtött maga köré, akik varázsigékkel szoktak gyógyítani. De még a XIII. század második felében is forrongott az ország, eredeti papjainak és vallásának elvesztése miatt. Szent László dekrétuma törvénysértőnek mondja azt, aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visz, külön erőt tulajdonítva nekik. Varázslókat és jósnőket azonban még a XVII. század elején is máglyára küldtek Magyarországon. Sajátos összefüggés van a mágia mint gyakorlat és a máglya mint büntetés között. (Kiss Irén: A magyar nép és népnév eredete. 2008)

 

Mi van az ornamentikán túl? Vagy mögött? Lehet a lényeg is? A műalkotás belső, sugárzó magja, amiért létrejött? Lehet-e a látható ornamentika-felszín a láthatatlan mélység hordozója? Van-e quasi-ornamentika, ami átível a művészettörténet évezredein? Pusztán dísz, akár tetoválás csupán a fehér pontok kígyózó, örvénylő felhője a Szarvas Istennő testén a szaharai Tasszili-hegység Aouanrhet nevű sziklamenedékének falán az időszámításunk előtti 5250 és 4950 körüli időből? Vagy az istenség jele, a földi lét fölé magasodó fenségé? (…) Vajon nem lényege-e a honfoglaláskori tarsolylemezeknek az égbenyúló világfa-ornamentika, a nemzetségfő – s így a nemzetség – fölött őrködő égi hatalom jelképe? (…) S vajon a szentpétervári Ermitázs szibériai halomsírból előkerült, ezernél több aranyszarvassal – félcentistől a félméteres átmérőjűig – teleszórt óriás bőrpalástja, egy pusztai fejedelem díszruhája nem többről szól-e, mint a díszítésről: az Erő maga. (Kernács Gabriella: Az ornamentikán túl. Magyar Szemle. 2021)

 

"A politeizmus dicsőíti a formát, a szépséget; életet ad a művészetnek, a szabadgondolkodásnak, a toleranciának." (Alain de Benoist: Zarathustra nyomában. Európa Authentica. Ford.: Gazdag István)

 

A nyakas magyarok a láthatatlan, a természet dolgaiba rejtezett Isten tiszteletére hegyek, kősziklák tetején, tisztásokon gyűltek össze, ott hol az Atyaistenhez közelebb érezték magukat. Az erőszakos kereszténytérítés után, évszázadokig titokban hódoltak az ősi szokásoknak.  Jól látta Madách Imre: „Hitünk külföldi növény, mely népünk regényes gyermekkorával nincs összefűzve”. Voltak „olyan megtévelyedettek, akik a halottaikat nem a templom mellé, a cinterembe temették, hanem „ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után ott lakomázzanak és énekeljenek.” Azért van Magyarországban annyi Ördögszikla, Bolondhegy, sőt Ördögszántotta hegy is van, mert a XI. századi nyugati papok, hogy a nép előtt utálatossá tegyék, keményen kiprédikálták a korábbi szent helyeket. Népünktől a bálványimádás távol állt. Isten festett, faragott képét a tiszteleti helyeken soha nem ábrázolták. Senki nem tudja, hogyan nézhet ki, ám mindenben és mindenütt jelen van. Templomokra sem volt szüksége. A régi magyaroknak nem is voltak templomaik. Sőt amikor I. István, Aba Sámuel, Péter, I. András és I. László király korában a nyugati kereszténység erőszakos terjesztésének ellenhatásaként a régi vallásukra igyekeztek visszatérni, elsőként a templomokat rontották le, a püspököket és a papokat pusztították el. A keresztyén vallást Péter király térítőinek kegyetlenkedésén túl azért vették be oly nehezen, mert a kereszt, a Boldogságos Szűz Mária, a megholt szentek képei előtti „tisztelgés” kívántatott meg tőlük. Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Ladislai Regis Decretum, Scheitlin & Zollikofer, Sangalli, 1849., I. 329.p. (Marton Veronika: Hol vannak a magyar táltosok?  2012)

 

Határ Győző – a „Kozmosz-ember” – úgy véli: a Multiverzum léptékével mérve jelentéktelen minden magunk-fontosságát felnagyító, önáltató képzelgésünk arról, hogy „örök életünk” van. Nem vagyunk több és más, mint „mikroba-tenyészet a Föld kérgének beélhető tájain”; s az őskor óta valójában folyamatosan gyermekkert-ben élünk, gyermeki – gyermeteg képzetekkel telve. Ő a pogány hiedelemvilágot sokkal szebbnek, gazdagabbnak, emberre-szabottabbnak érzi, mint a kétezeréves kereszténység ember-csonkító törvényeit. Nem áll egyedül azzal a nézetével, hogy Észak- és Közép-Európa népei eredendően pogányok; a nép eme tájakon mindvégig megőrizte ősi hitét – szokásait – életmódját (Márai is ír erről Naplójában!). Ereinkben „Koppány vére” folyik, s ezeréves államiságunkat egy szörnyű „népirtás”-nak köszönhetjük: első Szent Királyunk a félmilliós ősmagyarságból mintegy 150000-t „kardélre hányt”. Az ösztönök szabadabb játékára épülő népi élet valójában sohasem vette magára a katolicizmus „életszabályozó” – az Életet gúzsba kötő – törvényeit, s idegenkedett a „szentemberek” vizionárius képzelgéseitől. Ebből fakadtak a pogány-lázadások, az eretnek-mozgalmak; magának Luthernek és követőinek szellemében a kiirtott ariánus eretnekség éledt újjá. (G. Komoróczy Emőke: Határ Győző életműve. Budapest, 2012)

 

"A hagyományaink tartanak meg bennünket magyarnak!" Győrffy István néprajzkutató. (Falvay Károly idézi neves professzorát Nagyboldogasszony – női szerepkör a magyar ősvallás tükrében című könyvében)

 

Báthori István és unokaöccsei a későbbi pápista bíborossá lett Endre különösen, ezt akadályozták meg, amikor a keresztelőszentpáli csata után ott a helyszínen 6 unitárius főurat, 15 nap múlva – 1575. aug. 6-án – Kolozsvárt ujból 9 és ugyanaz nap a szomszéd Szamosfalván 34 unitárius főurat fejeztetett le, vagy akasztott fel, míg más 34-nek fülét-orát csonkítatta meg a nyugati kultúra dicsőségére (18). 84 kiváló magyar főur vére omlott, akárcsak István térítésekor a Koppány és sok más magyar vértanué. Ettől kezdve az Egyistenhivők (unitáriusok) egyházában is az István király óta elnyomott államalkotó és államfentartó ősmagyar szellem csak nyomorgott és nyomorog. (Kuliffay Ede: Erdély története c. munkájából, 18. idézet. Franklin Társulat. Budapest, 1876)

 

"Népünk között van a legtöbb látó" -- írja Magyar Adorján az Ősműveltség című könyvében. A római keresztény vallásra való áttérés idején táltosainkat legyilkolták, megnyomorították, működésüket betiltották, a gyógyító növényeket és eljárásokat tartalmazó rovásírásos botjaikat elégették, hihetetlen kárt okozva ezzel az emberiségnek. (Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Gede testvérek. 1999)

 

Azonban minden babonák daczára, melyekre a köznép még a keresztény felekezetek közt is oly igen hajlandó pogány elődeinkről jogosan nem állíthatjuk, hogy a teremtőn kívül más fő istent is hittek volna: az volt a  m a g y a r o k i s t e n e, a jó s rossz szellemek, melyekkel a jóslók foglalatoskodtak a természeti erőknél s ezeknek jelenkezései tiszteletével állottak kapcsolatban, de egy titkos érzet mindig fennmaradt bennök, hogy több egy fő istennél nincs, ki alatt állnak az embereket védelmező, mint rájok vészthozó geniusok, s más láthatlan szellemek melyeknek közbenjárása ember s isten közt nélkülözhetetlen. Ha már a krónikákban olvassuk, hogy a magyarok sok istent hittek, azt szó szerint nem kell érteni, mert a keresztény papi irók, mint mindjárt azt látni fogjuk, e váddal szük kezüek éppen nem voltak, ők a fák, vizek mellett s hegyeken végbe vitt áldozatokból külsőleg itélve nemcsak azt hivék, hogy mindenütt más meg más istent tiszteltek, hanem azt is következteték, hogy magok ez anyagi tárgyak is isteneknek tekintetnek-e, pedig az nem áll, mert ahogy ma vannak templomok, hol az isteni tisztelet végbe megy, igy voltak hajdan is bizonyos szentelt helyek arra a czélra kiválasztva, hol az áldozatokat ott végbe vitték, melyek mint a chinai császár 1710. kelt nyilvános jelentése tudatja: az égnek felmutattattak, de nem magát az eget illették, hanem az ég fő urát, világ teremtőjét, a mindent tudót és látót, a láthatatlan fő lényt. (Kállay Ferencz: A pogány magyarok vallása. Pest, 1861)

 

In his 1963 study of prehistory to the conquest of Canaan, Emmanuel Anati, italian archeologist, and today premier authority on the rock art of the world, stated that the oldest religion we know centers on a woman. "A developed religion with all beliefs, rules and conventional rites appeared for the first time only thirty thousand years ago, as attested by repeated finds of mother goddess figurines and by the art in sanctuary caves".  In his 1995 book on the rock art of the world, Anati concluded: "All of us derive from this common ancestor."  (Lucia Chiavola Birnbaum: La madre o-scura [The dark-o-mother])

 

A nagyon kemény adóztatás és a hivatalos szervekkel összejátszó orosz és komi kereskedők uzsoraügyletei következtében nagy szegénység és éhínség sújtotta az obi-ugorokat. A legértékesebb prémes állatot, a cobolyt pedig úgy kiirtották, hogy a férfiak sok száz kilométeres távolságokra jártak vadászni, hogy adózási kötelezettségeiket teljesíteni tudják. A hagyományos életvitelre nagy csapást jelentett az 1710-es évek erőszakos térítő hadjárata. Ennek során a még megmaradt várakat és szent helyeket feldúlták, az erőszaknak nem engedőket felkoncolták. A fejedelmi réteg pogány maradéka halálát lelte, akik pedig megkeresztelkedtek közülük, vagy már korábban is keresztények voltak, valamilyen hivatalt kaptak, és hamar eloroszosodtak. Az erőszakos keresztelés csak felszínes sikert hozott, az obi-ugorok sohasem adták fel az ősök szellemének, a házi bálványoknak tiszteletét. (Mikesy Gábor: Az Obi-ugorok története)

 

De mi volt az a váltás, amelyet tűzzel-vassal vitt keresztül első szent királyunk, s melyet mérhetetlen belső ellenállással, fogcsikorgatva fogadott el a sokféleképpen rétegzett korabeli népesség, katonák, pásztorok, pákászok, földművelők, iparosok, öregek, fiatalok, s a hagyományokat mindig mélyen őrző, a családokat tulajdonképpen fenn- és összetartó asszonyok? Mert mi is az, hogy pogányság? Ha a szót úgy fogjuk fel, hogy az önmagában véve valami gonosz, ártalmas, a szellemi világot, a lelkiélet lehetőségét tagadó, valamiféle sátáni magatartás, ideológia, viselkedés – tévedünk. Őseink nem voltak istentelenek, nagyon is komolyan gondolkodtak az élet és halál kérdéseiről, a természetbe épült lelkivilágukba. Volt isten- és szellemviláguk, voltak imáik és szertartásaik, s voltak nagytudású lelki vezetőik – nevezhetjök őket táltosoknak, sámánoknak, vajákosoknak, varázslóknak, tudóknak. Ezt a világot kellett nem csupán feladniuk, de megtagadniuk, felszámolniuk, elfelejteniük, s helyébe elfogadni nyelvükön szólni nem tudó idegen személyek, papok, zsoldosok, adminisztrátorok utasításait. Megszokott szent helyeiket lerombolva kőtemplomok építésére kényszerültek, s érthetetlen idegen szövegeket, dallamokat kellett megtanulniuk, szertartásokat végig állniuk, térdepelniük. Ez minden bizonnyal nem ment, nem mehetett egyszerűen végbe. Mutatják ezt a pogánylázadások, Gellért püspök sorsa, az évszázadokon át elhúzódó ellenállás, a boszorkányperek és az inkvizíció borzalmai. S közben az egyház, a vallás is változások során ment keresztül – sok belső meghasonlással, elégedetlenséggel, szakadással, modernizációval, reformmal, s aztán a reformációval. (Domokos Péter: A pogányság és kereszténység határmezsgyéjén - kitekintéssel nyelvrokonainkra)

 

Nagy Gyula tudósításai után megállapíthatjuk azt is, hogy őshazánkból magunkkal hozott és leírt emlékeink pusztításában közreműködésük kétségbevonhatatlan, népünk ősi kultúrája ellen határozottan felléptek itthon is. Nevesül, hogy az ősi, honfoglalás kori magyar írott irodalom, regék, mondák túlnyomó többsége és a táltosok maguk is a római egyház áldozatául estek, még ha Szent István is adta ki a megsemmisítési parancsot. E szörnyűségek a magyar inkvizíció fedőnéven a XIV. szd.-ban fejeződtek be, természetesen külföldiekkel együtt végrehajtva. Vatikán és könyvtára ezzel is adósunk még. (Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsesháza. Előszó)

 

Michelangelo Naddeo olasz kutató megállapítása szerint; „A magyarok művészete csak akkor lett figurális, amikor áttértek a kereszténységre, istenábrázolásaik csak ekkortól lettek emberszerűek.” Mit takarhat ez a kijelentés? Nem mást, minthogy a magyarok Istene közel sem egy jóságos, vagy bosszúálló, öreg Atyaisten volt, tehát Jahvét csak ránk erőltették. Az elleneink által favorizált animista szellemhit, a pogányság valamikori meglétének pedig ékes cáfolata az ősi isten szavunk továbbélése. Ugyanis, nehéz lenne feltételezni a fegyveres túlerővel érkező hittérítőkről akkora vallási toleranciát, hogy fű, fa, virág, netalán egy medve szellem nevével dicsőíthettük volna a kereszténység Istenét. Akkor milyen lehetett a magyarok Istene? A fentebb említett olasz kutatótól sem kapunk rá feleletet, csupán annyit állapít meg, hogy a különböző ránk maradt népművészeti alkotásokban szereplő, jellegzetesen magyar tulipánmotívum valószínűleg egy szülő Istenanyát ábrázol. Ez is valami, hiszen a magyarok hiedelemvilágában valóban kirajzolódik valamifajta Istenanya, Földanya tisztelet. (...) Nem feledtük el, csak a kereszténység és az ősvallás közötti hasonlóságok fokozatos sulykolásával érték el az új hit képviselői, hogy az Istenanyából földi származású Szűz Mária, míg a három természetű Egyistenből, az Íz-Ten-Anyából a kereszténység Szentháromsága váljék. Pedig sokáig suttogták eleink, „három az igaz Isten, három a magyar igazság, három a magyarok Istene”, vagy ahogyan az erdélyi emlékezők énekelgették: „Verje meg a három Isten Görgeyt, mér’ rakta le az magyarok fegyverit…”, „Térdig vagyok vason, könyökig a vérbe. Verje meg a három Isten, a ki rám vetette” (B. Kántor János:  Hová lettél Magyarok Istene?)

 

A magyarság kezdetben – még a honfoglalás előtt – a keleti kereszténységet ismerte el és fogadta be. A Rómában 312 után kialakult és rómainak nevezett nyugati kereszténységet István király csak gyilkos erőszakkal volt képes a magyarságra kényszeríteni, Róma, a német-római császárság és a német papok segítségével. Így is csak az ország felét tudta teljesen rómaizálni. Tiszántúlon és Erdélyben még sokáig érintetlen maradt a Keleti kereszténység. Ma is több milliós tömeg éli ott a keleti szertatású kereszténységet – a reformáció és a Habsburgok kíméletlen katolizálása ellenére is. (Duli Antal: András a pogány. Panoráma. 1999)

 

Megfizettük már a múltat s jövendőt? Kivonat Ludwig Emil írásából: Az elsőként 1067-ben említett névalak a szomszédos Tiszakeszi község területén egykor működött, a középkorban teljesen elenyészett századi Szent Benedek-rendi kolostor levéltárában maradt fenn írásban. Péter comes (ispán, vélhetően Aba Sámuel király fia) alapította kegyeletből a klastromot, amelynek birtokai közé tartozott – többek közt – Levelek is. A rendkívüli pápai adó behajtójának dézsmát fizetett 1332-ben az önálló plébániája. (…) Éppen tíz éve, 2007 nyarán látogattuk meg először a Nyírbátor és Nyírmeggyes között fekvő, háromezres lélekszámú Hodászt. A helynév etimológiai eredete: hódász, azaz hódvadász. Az 1332–1336 között készült pápai tizedjegyzék szerint a Szent Imre herceg tiszteletére felszentelt templom szolgálta az Urat a faluban. (Ludwig Emil: Rejőzködő Magyarország. 2017)

 

A magyar vallásosságnak “van istenfogalma, de nem az atyáskodó istené. Nem igényli a közvetítőket, a teatralitást. A harmóniát, a rendet keresi istenében, nem a lázas megváltást. ... Van belátása, de nincs nagy, látványos bűnbánata. Nem érzi a keresztény tan nyomását, hogy folyton nyilvánosan gyónjon, "terhétől" megszabaduljon. ... Nem rendelkezik a feltétlen hit alázatával. Csak az értelemmel is felfoghatót fogadja el. A magyar vallásosság nem társadalmi termék, nem próféták kinyilatkoztatása, hanem az örök világrenddel való eredendő szellemi és morális azonosulás" (A Válasz.hu idézi Bognár József vallástörténész-filozófus-iranistát a 2003. augusztus 7.-i számában közölt interjújában.)

*

To our ancestors in the deep past, that attention to nature was, well, natural. They made the evolutionary leap into human consciousness through close observation, among other things, of what heavenly bodies do in the sky. In a cosmos over which they had no control, paying attention to patterns of heat and cold, light and dark, rain and drought was a matter of survival. The invention of agriculture depended on awareness of seasons, so that times of planting and harvesting, herding and grazing, could be depended upon. Movements of the sun and moon were seen to have both influences on, and counterparts in, individual human experience -- from mood swings to menstruation to aging. Astrology opened into astronomy, calculation into mathematics, scrutiny into science. Definitions of the calendar were essential to culture. The solstice was a marker of all this. (James Carroll: A Solstice Approaches, Unnoticed. The Boston Globe. June 20, 2011)

 

Régmúltbeli őseinknek a természet megfigyelése, nos,  az természetes volt. Az emberi tudathoz való evolúciós ugrást pontos megfigyelések révén tették, egyebek között annak megfigyelésével, hogy mit tesznek az égitestek az égen. Az élve maradás kérdése volt az, hogy megfigyeljék a világegyetemben, amely felett nem volt hatalmuk, a hő és a hideg, a fény és a sötétség, az eső és az aszály rendjét. A mezőgazdaság feltalálása az évszakok tudasulásán múlott, ekképp a vetés és a betakarítás, a szarvasmarha-tenyésztés és a legeltetés is ezen múlhatott. A Nap és a Hold járását úgy tekintették, hogy együtt és egymást kiegészítve befolyásolják az egyéni emberi tapasztalatokat – a hangulatváltozásoktól a menstruáción át az öregedésig. Az asztrológia a csillagászathoz vezetett, a számolás a matematikához, a dolgok kifürkészése a tudományhoz. A naptári meghatározások nélkülözhetetlenek voltak a kultúra létrejöttéhez. Mérföldköve volt mindennek a napforduló. (James Carrol: Egy napforduló közeleg, észrevétlenül. The Boston Globe, 2011. június 20) [Ford.: Maleczki József]

*  *

A lovaskultúrák az égbolt misztikus jelentéséhez kötötték az istenfogalmukat, és nem követték az ókori egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök példáját az Isten emberi tulajdonságokkal való megszemélyesítésében. Az istenfogalom tudatalatti, szimbolikus megjelenítését talán a legszebben egy ősrégi táltosének fejezi ki:  "Kerek az Ég Sátra / Ráborul a tájra / Nagy Kékség / Végtelenség / Istenség." A közép-ázsiai lovaskultúrák jelképes értékrendszerében az "Ég Sátrában" maga az Ég Ura lakott, amelyben helyet foglalt jobb oldalán a Nap, bal oldalán a Hold.  (Cey-Bert Róbert Gyula: A magyar ősvallás)

 

Rész. 1-7. A pelikán kijött a fénylő nádasból. Kijött a fénylő nádasból. A bölcs pelikán eltöltött egy napot az ég magasában. A pelikán felkiáltott az égben: éneke édes volt és hangja kellemes. úrnőm ... pelikánját(?) szépséggel. Az úrnő, Nanše anya, igazságos asszony...! Annunakik által dícsért úrnő! Enlil gyönyörű anyja! (...) Úrnő, Nanše anya, édes magasztalni téged! (Nanse és a madarak. Sumér szöveg. Angol fordításból  magyarra átültette: Ninahakuddu)

 

Kiemelés egy  névtelen olvasói hozzászólásából: Egyetlen mondathoz fűzök megjegyzést, amivel így nem értek egyet: "Hiszen történelmi tanulmányainkból is tudjuk, nincs más lehetőség, egy út viheti csak előre a magyarságot ez pedig nem más, mint István király útja s a kereszténység." Ez a magyarázat így egy döntés következményeit követően alakult helyzet visszamenőleges értékelése. Pont azt a bizonyos "magyar egységet" bomlasztotta fel az erőszakosan térítő, német-talján (?) expanziót tudati, eszmei síkon támogató nyugati kereszténység felvétele. Nem csak az történelmietlen "mi lett volna ha" értékelés, ha régi magyar mivolthoz ragaszkodó Koppány-vonal esetleges érvényesülésétől pozitívabb későbbi történelmet feltételeznénk, hanem az is, ha a "nyugati kereszténység" felvételét a "magyarság megmaradásának" egyedüli lehetséges változataként értékeljük. Nem szabad megfeledkezni a régi alapigazságról, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják". Annak a korszaknak az egyértelmű "győztese" a nyugati kereszténység volt, amelyik még a tömegesen elterjedt korábbi írásbeliséget is kiirtotta, és mindennek az írásos rögzítését az egyházi felügyelet alatt álló kolostorokba zárta.

 

Egy X. századi germán krónika, mely a 955. évi augsburgi csatáról szól, a magyarokat egyszer "unger" és ötször "parthus' néven nevezi meg. I. Endre király, miután 1046-ban a pogány magyarok utolsó lázadását leverte, olyan tiltó rendelkezéseket is kiadott, mely így szólt: "Ne imádjuk erős parthuszok szent jeleseit". (Zsuffa Sándor: A magyarországi szumír probléma állása különböző korokban. A Magyar Adorján Baráti Kör kézirat gyanánt közreadott kiadása [Budapest, 1996] alapján.)

 

A magyarok Mária-tisztelete egy igen ősi pogány Boldogasszony-mítoszból és a keresztény Mária-kultuszból alakult ki. Ősi istenasszonyunk nem más mint az ókori kultúrákban különböző neveken ismert  (Isis, Artemis, Anahita, Kybele, stb.), antropomorf, de anya princípiumú teremtő istenség, a Magna Mater analógiája. Az erős hagyományok miatt Boldogasszonyunk Szűz Máriává való átalakulása csak fokozatosan jöhetett létre. Boldogasszonynak a néphitben 7 “leánya volt, ezért Máriát a nép ezek egyikeként Kisasszonynak nevezte (e kettős istenség “leány” tagjának külön névünnepe máig szeptember 8.), és csak Szent Gellért intése következtében vált Nagyasszonnyá. (Schmidt Irén: A magyarok és elődeik istenképe, találkozásuk a kereszténységgel a római térítés előtt. Remeteségek és szerzetesi közösségek a Pálos rend megalakulása előtt Magyarországon.  Ősi Gyökér tanulmánya. 2011)

"Az európai vérkeringésbe bekerülő magyarság szinte egész addigi történelmét és kultúráját elpusztították Szent István korában." (Grandpierre K. Endre munkáinak és jegyzeteinek alapján írta fia, Grandpierre Attila: Atilla és a Hunok. Ebben idézi Vitéz András rozsnyói kanonok  fordítását 1816-ból)

 

Az inka panteonnak is van istennő-hármasa: (Mama)Quilla/Kylja,  Hold istennő, Inti napisten felesége; Pachamama,  Föld istennő, Pachacamac teremtő égisten felesége; Mamacocha/Qochamama, Tengeristennő. (Jakumama/Yakumama, a folyók és minden vizek istennője az inka hitvilágban is kígyóként megjelenített. K.H.)

 

Bálványt nem imádott soha, szobrász vagy festő nem vált ki közüle, ki cserépből, vagy festékből csináljon számára isteneket, csak egy istenség volt, mellyre imádva tekinte föl, melly templomba be nem fér, mellynek áldását legközelebb érzi minden, a mi él, - a nap... és a csillagos ég. S ha éjente a magyar pásztorember a fűben elfeküdve öntudatlan áhítattal bámul fel az ég csillagaira, ama titkos érzés, melly őt virrasztani kényszeríti, nem a hajdani csillagimádás maradvány-ösztöne-e szivében? (Jókai Mór:  A magyar nemzet története. Pest, 1854)

 

Ismeretes, hogy a Szentlélek helyén egykor a Szentháromságban az Anya szerepelt. A NagHammadiban feltárt János apokrif-ben Jánosnak látomásában megjelenik az Atya az Anya és a Fiú. Hasonlóan mindig női minőség szerepel az Atya és a Fiú mellett a manicheizmus fényfelszabadítási programjának üdvtörténeti szakaszhatárain: a Fény Atyja és az Első Ember mellett az Élet Anyja. A hettitáknál is hasonló a hármasság: Égisten, Nagy Istenanya, Fiatal Napisten. A magyar Szent Koronán is eredetileg e hármasság szerepelt: Pantokrátor Krisztus – mint Atya, Jézus Krisztus, és a Boldogságosszűz alakja, amit később eltávolítottak. „Szűz Mária csupán közvetítő szerepkörben áll az ég és a föld között, addig Babba Mária – úgy tűnik – saját istennői hatalommal rendelkezik a termékenység, az elemek, a javak, vagyis a földi lét minden vonatkozása fölött… Babba (Mária) tehát mind nevében, mind pedig alakjának jellegzetes, eredetinek tűnő vonásaiban különbözik Szűz Máriá-tól, annál inkább megtalálhatóak azonban alapvető hasonlóságai őshitünk „másik” Istennő-alakjával, amelyet Boldogasszony néven őrzött meg népünk hű emlékezete… Babba (Mária) alakja sajátos vonásainak eredetét elsősorban nem a kereszténység, pontosabban nem az egyház által terjesztett, ószövetségi alapokon nyugvó biblikus hit körében kell keresnünk, hanem a rokon népek régi vallásában.”  Babbával rokon hangzású a sumér Baba – más olvasatban Bawu vagy Bau – a termékenység istennője, vagy földanya, aki életet lehel az élőlényekbe. Babba (Mária) egy ősi, a történeti kereszténységtől régibb, attól sok tekintetben független hagyomány, hasonlóképpen Boldogasszonyunkhoz. (Takács György: Babba Mária – Adalékok a magyarság őshitének istenanya-alakjához. Ősi Gyökér.  2004)

 

Természetesen az Istennő(k) dicsősége harcok és hódítások által is terjedt, úgy mint az Isten(ek)é is. Ez azonban nem kisebbítheti vagy zárhatja ki a folyamatos kulturdiffúzió jelentőségét. Nem kétséges például, hogy Pannóniában és Dáciában az Ízisz-misztériumvallás (a Szerapisz [Serapis] ill. Mitrász [Mithras] Napisten-kultusz melletti) térhódítása a Római Birodalom  tervszerű integráló törekvésének volt a következménye. Ugyanakkor azt sem, hogy a kereszténység (és vele az alárendelt, engedelmes nőideálként a Mária-kultusz) elfogadtatása a Kárpát-medencében az erőszakkal centralizáló (kellő cinizmussal csak korabeli reálpolitikus) magyar uralkodók fegyvereinek, valamint a germán és más nemzetiségű zsoldosok fegyveres kényszerének tudható be.  (Kuliffay Hanna: Istennő(k) lábnyomai. EMPIRIA Magazin. 2016 március)

 

Közismert, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyartelepülési tájain díszítő motívum. Németh Gyula történész szerint "a magyar őstörténet számára a tulipán díszítő elemből és a vadtulipán növényföldrajzából levonható irány ugyanúgy Belső-Ázsia és Közép-Ázsia felé mutat, mint az embertan, a népköltészet, a népdal és minden történeti forrás maga is. (…) Hogy a tulipán, mint díszítőelem milyen mélyen konzerválódott népi kultúránkban, legfőbb bizonyítékát abban látjuk, hogy a keresztény kultúra és a "magasművészet" korstílusainak az ősi világszemlélettel ellentétes minden fölényes hatása ellenére a tulipán-motívum fennmaradt minden népművészeti tájunkon olyan egyszerű formában és alkalmazásban, mint amilyent ősi népdalaink elemeiben és felépítésében tapasztalhatunk. Fennmaradt, mert a nép sok elnyomása között felismerte ősi jelentését, benne népi érzéseinek, vágyainak szabad kifejezési eszközét látta, ez elevenítette fel azt a mélyen konzerválódott közösségi érzést, melyet még a keleti puszták élménye alakított ki a magyar nép lelkében. (Kiszely István: Népművészetünk Egyik Gyakori Alapeleme A TULIPÁN)

 

Furcsa legenda megrendelésre? - csak magyaroknak...: Az ősvallásból eredő magyar néphit szerint a nemzet védasszonya és a mindenség úrnője a Boldogasszony. Ő az élet adója és védője, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője. A palócoknál és Göcsejben még nem is olyan régen a szülőágyat Boldogasszony ágyának nevezték. A keresztény vallásban ő Szent Anna, Szűz Mária anyja. (19) De csak a magyaroknál, mert a kereszténységet terjesztő István király kapcsolta össze először a két nőalakot, hogy könnyebben barátkozzon meg a magyar nép az új vallással. {19. Ez a legenda a kisázsiai első keresztények kérésére alakult ki a VI., VII. században, mert az asszonyok hiányolták Szűz Mária anyját az Evangéliumokban. A később kialakult legendát végül valamikor a XII., XIII. században pápai jóváhagyással terjesztették. A Szabolcsi Zsinaton, melyen Szent László is részt vett, már ismert volt a hittérítők részéről.} (Bagossy László (főszerk): Encyclopedia Hungarica. Hungarian Ethnic Lexikon Foundation, 1994)

 

„Kétszáz éve lesz 1874. március ötödik napján azon eseménynek, mely szerint a magyarországi protestantismus tervszerű üldözésének célbavételére egy merőben katholikus férfiakból álló, ugynevezett rendkivüli törvényszék összeült Pozsonyban, hogy itéletet hozzon a lázadás ügyében megidézett protestáns lelkészek felett. Üldözött őseink ugyan mindenkor megérdemlik, hogy irántok egészben véve részvéttel és kegyeletes érzéssel viseltessünk, különösebben pedig, a hitben erősek felől illő tisztelettel és kellő méltánylással emlékezzünk meg, de szenvedéseik eme kétszázados évfordulata, kiválóbb mértékben, mintegy hathatósabban hiv fel bennünket, utódaikat arra, hogy kötelességünket irántok teljesitsük, áldozván nehány percet az ő emlékezetöknek. (A Pozsonyi vésztörvényszék áldozatai 1674-ben – korrajz. Hasonmás kiadás. 1874)

 

Alig félszázaddal István király trónralépte után, melly a magyar nemzet keresztyén hitre térésének éve is volt, támadt egy hitrajongó, ki azt a zászlót emelé fel, mellyet még az ősök hordtak, midőn áldoztak azon ős Istennek, a kinek a nevét sem tudja már senki, sem az alakot, amillyennek azt képzelék; sokan azt állítják, hogy az a nap volt… Vatha volt a régi hit végharczosának neve; ollyan név, amegy időben szivdobbantó név volt a magyarok közt. A tősgyökeres, tizenhárom próbás ősök, akik félve gondoltak nemzeti lételükre s egy külön hitben, egy külön Isten pártfogása alatt erősebben hitték azt megoltalmazottnak; kik szerették, ha abban  is különbség van köztük és a szomszédok közt, hogy millyen áldozattal járulnak egy közös úr elé, kit mindenhatónak ismer el minden nép kiknél legmagasabb eszméje volt az erénynek a hagyományos vitézség; melly helyett az uj vallás szeretetet tanit; ezek hő rajongással fogadták a régi hit és hagyományok hősét, ki az uj hatalmat, uj vallást lerázza fejükről. (Vatha lázadása (1046) Vasárnapi Újság, 1877. augusztus 19)

A magyarság kezdetben – még a honfoglalás előtt – a keleti kereszténységet ismerte el és fogadta be. A Rómában 312 után kialakult és rómainak nevezett nyugati kereszténységet István király csak gyilkos erőszakkal volt képes a magyarságra kényszeríteni, Róma, a német-római császárság és a német papok segítségével. Így is csak az ország felét tudta teljesen rómaizálni. Tiszántúlon és Erdélyben még sokáig érintetlen maradt a Keleti kereszténység. Ma is több milliós tömeg éli ott a keleti szertatású kereszténységet - a reformáció és a Habsburgok kíméletlen katolizálása ellenére is. (Duli Antal: András a pogány. Panoráma. 1999)

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) 

 

This material may not be published, broadcast, rewritten or otherwise distributed, except by linking to this site  and the author/editor of the web-site: Hanna Kuliffay

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára