Empiria Magazin VI. évfolyam 3. szám, 2007 március - Kuliffay Hanna írása

(Ebben a hónapban külföldi tartózkodása miatt Hannának egy korábbi, a gondola.hu Politikai Háttér rovatában tavaly, 2006 november 20.án publikált elemzése kerül közlésre. A cikk aktualitását leginkább azon nézetének egyre nyilvánvalóbb  beigazolódása szolgáltatja, amennyiben a demokrata párt nem határolódik el gyorsan és élesen a Fehér Ház hódító jellegű, a végletekig profitorientált hatalmi ambícióitól, a Nancy Pelosi által beígért „új útvonal" bele fog veszni az iraki homokviharokba.  A Szerk.)

ÚJ AMERIKA VAGY CSAK ÚJ A KÖNTÖS?

Van egy jó és van egy rossz hírem Amerikából. A jó hír, hogy a demokraták nyertek az időközi választásokon.  A rossz, hogy külpolitikai vonalon mégsem várható pozitív változás – bármennyit is beszél a többségre szert tett demokrata vezetőség „új irányról” és „új utakról”. Valójában reménytelennek látszik a katasztrofális iraki megszállás beszüntetése, és közvetve a régió stabilizálása, amennyiben egy konszenzusra jutó kongresszus nem utasítja el a Bush-Cheney páros eredeti célkitűzéseit: az olaj bábkormányok révén történő kontrollját és permanens katonai bázisok építését. Amennyiben a demokrata párt nem zárkózik határozottan el a Fehér Ház hódító jellegű és profitorientált hatalmi ambícióitól, tényleges változás helyett a beígért „új útvonal” akár bele is veszhet az iraki homokviharokba.

Senki sem szeret ünneprontó lenni, senki sem szeretné lebecsülni a széleskörű belföldi ujjongást kiváltó és nemzetközi szinten is optimizmust keltő demokrata győzelmet. Ki ne lelkendezett volna például a brit Guardian napilap Thank you, America! című vezércikkén? A Sunday Times viszont messze túllőtt a célon, mikor azt írta, egy teljesen  „új Amerika” született: „Egy demokrata kapcsoló kattintására a múlté lett a vad háborús uszítás, a fundamentalista neokonság. Velük együtt letűntek a xenofóbikus fanatikusok, akik azt hiszik, hogy (a brit) szövetségesek gyenguskák, hogy az arabok megérdemlik a kínzást és hogy dinosaurusok népesítették be a bárkát.” A Sunday Times azonban messze túllőtt a célon, mikor azt írta, hogy egy teljesen  „új Amerika” született: „Egy demokrata kapcsoló kattintására a múlté lett a vad háborús uszítás, a fundamentalista neokonság. Velük együtt letűntek a xenofóbikus fanatikusok, akik azt hiszik, hogy (a brit) szövetségesek gyenguskák, hogy az arabok megérdemlik a kínzást és hogy dinosaurusok népesítették be a bárkát.”

(Kép: Lehet, hogy minden marad a régiben a Közel-Keleten?  

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a novemberi időközi választás bebizonyította, az amerikaiak többsége számára népszerűtlen a megszállás, és sürgősen haza akarja hozni az állandó veszélynek kitett katonákat, sőt! Egyre többen azt is elismerik, hogy az irakiak – akiknek csupán 2%-a tekinti Amerikát felszabadítójának – nem az általános jólétet és Disneylandet gyűlölik, hanem az idegen jelenlétet. Az amerikai bakancsokat és Hamwee harckocsikat.

Ahogy a Béke és Igazság (Peace and Justice) nevű országos békehálózat egyik koordinátora, Steve Burns nyilatkozta, az amerikai választók és az iraki nép egyformán tudatában van, hogy a legjobb dolog mindkét fél számára az lenne, ha a megszálló csapatok hazatérnének. „Elérkezett az idő, hogy (végre) a kormányunk is hallgasson ránk” – tette hozzá. Mivel azonban erre továbbra sincs sok remény, a béke frontnak, veterán szervezeteknek, emberjogi és polgárjogi aktivistáknak oda kellene hatniuk, hogy a kongresszus – az adminisztrációnak szóló hajbókolás helyett – az ország érdekeit ténylegesen képviselő és érdekvédő testületté váljon, méghozzá Burns szerint a most friss vérátömlesztést kapott progresszívek irányításával.

Hiába vannak elismerésre méltó eredmények, úgymint a nép fokozódó (bár még mindig dinamikátlan) ébredése, a fiatalok politikai aktivizálódása (60 százalékuk szavazott demokrataként), a veterán szervezetek háború ellenes összefogása, az Internetnek a választásokkal kapcsolatos informatív és szervező szerepe, és bizonyos társadalmi és politikai célok megvalósulási lehetősége – sorsfordulatról azonban szó sincs! Nagy ívű reménykedés helyett inkább egy fajta kilátástalanság-érzet, beletörődő érdektelenség, önsors rontó nehézkesség terpeszkedik az országon. A gondolatokban árnyak suhannak. Kételyek lapulnak. Akik meg vannak győződve róla, hogy új irányba kell, sőt muszáj indulni,  azok bíznak legkevésbé a reális lehetőségben.

Ahhoz, hogy a republikánus kormány ne folytathassa eddigi szigorúan titkosított, kizárólagos döntésjogú politikáját, és ne sodorhassa újabb háborús konfliktusba az országot, felelősségre kellene vonni irányadó politikusait, le kellene leplezni az elkövetett törvényszegéseket és hatalommal való visszaéléseket,  be kellene szüntetni az illegálisan alkalmazott (megfigyelő, kihallgató, büntető) módszereket. A New York Timesban Stanley Brand, alkotmányjogi szakértő arra figyelmeztetett, a Bush-adminisztráció döntéseinek és eljárásának alapos felülvizsgálata a kongresszusnak nemcsak joga, de alkotmányos kötelessége, különös tekintettel arra, hogy példátlan hatalmi koncentráció révén vitte háborúba az országot.

A vizsgálati eljárás beindítása a frissen többségi bizalmat kapott demokrata szárny feladata lenne. Ugyanígy annak nyilvánosságra hozatala is, hogy a kormány titokban olyan munkálatokat végez Irakban, amelyekből állandó megszállás előkészítésére lehet következtetni. Bagdadban a világ legnagyobb, erődítményszerű követsége épül, míg szerte az országban 14 saját útrendszerrel, elektromos szolgáltatóval, sportcsarnokkal, üzlethálózattal és légikikötővel ellátott szuper katonai támaszpont. Az új, nagy befogadó képességű, „maximális biztonságú” börtönök építése és a nagyvárosokat elkerülő utánpótlási vonalak létesítése is végleges berendezkedésre mutató jelek.  Nem a demokraták szép feladata és kötelessége lenne, hogy végre nyilvánosságra hozzák és megvitassák a Pentagon ez irányú tevékenységét?  

A demokrata választóknak joggal tűnhet úgy, hogy nemcsak Bush elnök, de a saját vezetőik sem hallják meg kórusban zúgó követelésüket, ki Irakból! Nem majd egyszer, valamikor évek múlva, más elnökök alatt – ahogy egyszer Bush elszólta magát –, hanem minél előbb!  (Ebben a kérdésben a kongresszus erősen megosztott. A demokrata Carl Levin javaslata, hogy az idei év végén kezdődjön el a lassú, fokozatos kivonulás, míg a neokonzervatív Henry M. Scoop szenátor ideológiai örökösei, az „erő(szak) általi béke” hívei tartalékosok és nemzetőrök újabb tízezreinek bevetését szorgalmazzák.)

NŐ A KÉPVISELŐHÁZ ELNÖKI SZÉKÉBEN

A demokraták győzelmi hulláma történelmi jelentőségű eseményként egy befolyásos politikai múlttal rendelkező nőt, a kaliforniai Nancy Pelosit emelte a Képviselő Ház elnöki székébe, egyszersmind az elnökutódlási sorrend harmadik helyére. (Bush és holdudvara soha nem imádkozott buzgóbban a szíves Dick Cheney egészségéért.) „A mai este hatalmas győzelem az amerikai nép számára” – mondta a választás éjszakáján éljenzők hadától körülvéve Pelosi. „Ma az amerikaiak a változásra voksoltak, és a demokratákat bízták meg, hogy új irányba vezessék az országot. És pontosan ez a szándékunk.”

Beszédében kihangsúlyozta, hogy az irányváltásra való vágy sehol sem nyilvánvalóbb mint a népszerűtlen háború (értsd megszállás) esetében.  Mivel a Bush által hangoztatott iránytartás – „stay the course” – nem hozta meg a várt eredményt, ezért Pelosi szerint „Nem folytathatjuk tovább ezen a katasztrofális úton.  Új irányra van szükségünk Irakban!”  Ez elismerésre méltó, nyílt állásfoglalás. Viszont akik a választásokat megelőzően türelmes taktikázásnak tekintették (hadd sodorgassák csak szépen a republikánusok saját nyakukra a kötelet), hogy az elegáns, irigylésre méltóan magabiztos Pelosi konkrét, átfogó program helyett inkább a kerülgetés és szólamok szintjén maradt, azok megdöbbenve hallották, hogy a választást közvetlen megelőző tv-interjú során nagyon is konkrét – a Fehér Házat ugyancsak megnyugtató – kijelentést tett: „Impeachment is off the table.” Vagyis „A felelősségre vonás kérdése nincs terítéken.” Az elnök iránti bizalom kétségbevonásáról, illegálisnak nyilvánított döntéseinek felülvizsgálatáról, hazugságainak számonkéréséről tehát szó sem lehet.  

Ennek a határozott, véglegesen elkönyveltnek tűnő bejelentésnek negatív kihatása – még ha valamiféle kényszer megalkuvás következménye is – szinte felmérhetetlen, mivel a demokrata szárny vezetőjén keresztül hiteltelenné teszi magát a pártot, mint ellenzéki erőt. Ezen kívül kétségeket ébreszt a párt híveiben és moderált republikánus illetve független szimpatizánsaiban, hogy Pelosi a közélet megtisztításának elkötelezettje, és  komolyan veszi a közel-keleti békét óhajtó tömegek megbízását. A népszerű politikai szatírista, Bill Maher erre vonatkozó megfontolandó figyelmeztetése:

„Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy ez a választás új gondolkodásmódot hozott Washingtonba. Nem hozott. Demokratákat hozott, akik gyakran nem mások, mint némi szégyenérzet következtében egy lépéssel hátramaradó republikánusok.”

A DESPOTIZMUS ELLENSZERE

Az elnök iránti bizalom megkérdőjelezhetősége és esetleges megvonása valójában a demokrácia védelmének alapvető eszköze. Az államalapító atyák és az alkotmány kidolgozói tisztában voltak az elnöki hatalommal való visszaélés lehetőségével, éppen ezért James Madison úgy ítélte meg “végzetes lenne a respublikára nézve”, amennyiben a polgároknak nem adatna meg a lehetőség, hogy felelősségre vonják az elnököt. Abraham Lincoln is azon a véleményen volt, a despotizmus elkerülésének egyetlen módja törvényes lehetőséget biztosítani az elnök munkájának felülbírálására.

Kortársaink közül számos kiváló jogi szakember, mint Elizabeth Holtzman, Elizabeth de la Vega és Marjorie Cohn a kongresszus alkotmányos kötelezettségét hangsúlyozva felháborodással utasította vissza Pelosi önhatalmúlag mentesítő kijelentését.  Pelosi és a bizalmatlansági indítvány másik ellenzője, a demokrata párt jelenlegi elnöke, Howard Dean, azzal próbálják elintézettnek tekinteni a dolgot, hogy – háborús bűnös, vagy hasznos idióta helyett – szimplán „inkompetensnek” nyilvánítják George W. Busht.

Ezt az elnéző, majdhogynem felmentéssel felérő „alkalmatlanságot”  Davis egy cikkében nemcsak a választók sértésének tekinti, hanem az amerikai reprezentációs (képviseleti) kormányzás integritása elleni inzultusnak is. „Amennyiben az elnök becsapja a kongresszust, és a hadsereget a mai napig sem tisztázott okokból bérgyilkosként alkalmazza, akkor komoly kérdésekkel kell szembesíteni. És amennyiben a válaszai jelentős bűntényeket tárnak fel, az alkotmány az, ami az eljárás alapjául szolgál.”

Bár vannak nagyon is reális elképzelések, Davis mégis úgy érzi, „sem Pelosi, sem Dean nem tudja mélységében és igazából, mi is váltotta ki azt a döntést, amely mindnyájunk kezeit vérben áztatta.” Ez abból a szempontból igaz is, hogy sok minden komplexebb, mint aminek tűnik. Így még inkább igaz, hogy senkinek sincs joga, még Pelosinak és Deannek sem egy nyilvános kivizsgálás nélküli felmentő ítélethez. Éppen ezért meglepő, hogy rajtuk kívül más neves demokraták is a Bush–Cheney-adminisztráció visszaéléseinek, a nemzetközi jogok legázolásának és a dokumentált háborús bűnök eltussolásának hívei.

Robert Reich, Bill Clinton volt munkaügyi minisztere például azt írja az American Prospect internetes kiadásában:

„A demokraták közül néhányan le akarják leplezni a Bush adminisztráció hivatali visszaéléseit  és mulasztásait – meg akarják tudni, ki mit és mikor tudott a  tömegpusztító fegyverek, Abu Ghraib, Katrina (hurrikán), az Abramoff lefizetések és a többi dolgok vonatkozásában. Ez érthető, de sokkal jobb lenne, ha a demokraták újonnan nyert hatalmukat kihasználva inkább új tervet terjesztenének Amerika elé. Nincs értelme még több mocskot felszínre hozni.”

Rögtön felmerül a kérdés: miért is ne lehetne párhuzamosan a kettőt – a múltat vizsgálni és a jövőt tervezni? A további sok „mocsok” felszínre hozása egyáltalán nem értelmetlen és nem is öncélú, most-mi-vagyunk-soron-és-visszavágunk jellegű eljárás. Ha nyilvánosan nem kerül tárgyalásra és jogilag nem lesz bizonyítva, hogy a régi –  Bush taposta – út törvénytelen és tervszerűen vagy gondatlanságból síkos a vértől, akkor mi késztetné új útra térni az embereket?  Miért változtatnának irányt, ha nincsenek tisztában vele, hogy becsapják őket azt állítva, hogy Irakban és Afganisztánban minden tervszerűen halad a szabadság, jólét és biztonság útján?  Ha elhitetik velük, hogy a háborúk okozta deficit, mint olyan nem számít az ország és a gyerekeik jövője szempontjából?

Henry Waxman kaliforniai képviselő – akire nagy feladatként vár, hogy kivizsgálja a Bush-adminisztráció visszaéléseit – bevallotta, legnagyobb problémája, hogy hol és mivel is kezdje. Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hat évet az tudja, a demokrata képviselő a hazugságok, csalások, felelőtlenségek és a nemzetközi törvények tudatos megszegésének hosszú listájára céloz.  Akik azonban arra számítottak, Waxman alig várja, hogy nekigyürkőzve szép sorban felelősségre vonassa mindazokat, akik hatalmukkal visszaélve a jelenlegi tragikus mocsár helyzetbe hozták és hatalmas adósságba verték az országot, nos, azok csúnyán csalódni fognak.

Egy interjú során ugyanis a képviselő kifejtette, hogy bár olyan fontos visszaélések, mint az Abu Ghraib börtön botrány, a CIA-s Valeria Plame leleplezési ügye vagy az iraki háborút megelőző titkos jelentések manipulálása nem lettek kellőképpen kivizsgálva, most már “céltalan lenne” sort keríteni rá. “Nyilvánvaló, hogy a titkos jelentések rosszak voltak és az adminisztráció szemelgetett közülük. Azok a kudarcok nyilvánvalóak. (Viszont) nem tudom, mit nyernénk azáltal, ha újra visszatérnénk azokhoz a  témákhoz.” Ezek a „kudarcok” ugyan százezrek halálát jelentették, ez azonban úgy látszik, egyáltalán nem rendítette meg Waxmant. A tragikus tények és elborzasztó számadatok egy Busht és neokonzervatív körét védő szélsőjobbos republikánust sem hagyhatott volna hidegebben.

Joe Lieberman megnyilvánulásai hasonlóképpen riasztóak. A szenátor – aki az előválasztásokon demokrataként veszítve a republikánusok jóvoltából most függetlenként  került vissza a szenátusba – , csak nemrégen dühösen rátámadt azokra a pártjabeliekre, akik 3 év után „még mindig” azon rágódnak, hogyan is vitte Bush háborúba az országot, ahelyett hogy az irakiak „további haladásának” elősegítésére koncentrálnának. 'További' haladás?! Irakban?! Nem véletlen, hogy mindig csalódnak, akik azt hiszik, őket már semmivel sem lehet megdöbbenteni.

Matthew Rotschild nem tartozott közéjük: „A snake is a snake” – a kígyó az kígyó, jegyezte meg Lieberman műfelháborodása kapcsán.

MOSTOHAGYEREKEK: DEMOKRATA DEMOKRATÁK

A bizalommegvonási eljáráson kívül egyébként a kongresszus másik védelmi fegyvere a kormánnyal szemben az anyagi fedezet megvonása. Mikor politikai vonalon nem született megoldás, a kassza bezárása tett pontot a vesztes Vietnámi háborúra is, tehát joggal tette fel egy riporter két régen vezető pozícióban levő demokrata szenátornak, Carl Levinnek és Joe Bidennek a kérdést, elképzelhető-e, hogy Irak esetében élni fognak ezzel a lehetőséggel? A válasz mindkettőjüktől ugyanaz volt, mint ami a választási győzelmet megelőzően a régi úton haladó republikánusok válasza lett volna: erről szó sem lehet. Itt az alkalom ismét Rotschildot idézni: a kígyó az kígyó.

A Fehér Háznak tehát megvannak a hajbókoló, gyakran keresztbe szavazó, és (ennek következtében?) a médiában prominens státuszt élvező demokrata támogatói. A többieknek  – a demokrata demokratáknak, akikről alig hallani – föntről szóló hivatalos üzenet pedig az, bármilyen javaslatot kívánnak felterjeszteni, a lényeg az, hogy elősegítse az ún. iraki győzelmet. Eredetileg a győzelmi trófeák közé tartozott Szaddám Huszein megbuktatása, pártjának felszámolása, a (nem létező) al-Kaida befolyás megszüntetése, (nem létező) terrorista vezetők likvidálása és hasonlóak. Aztán ezek szép sorban mind a feledés áldott homályába vesztek.

Az utolsó trófea, amelyre nyilván a legtöbben emlékeznek, egy „szuverén és demokratikus Irak” kialakítása volt – természetesen amerikai módra. Mára ez a fantazmagória is Seherezádé repertoárjába került, és végül ott tartunk, senki sem tudja, minek kell történni, hogy a Fehér Ház meglobogtassa a győzelmi zászlót. Még több koporsó jelentené a győzelmet? Még több brutalitás, gyökértelenítés és pusztítás? Egyáltalán, van olyan, hogy újabb és újabb győzelem egy letarolt, lehengerelt, lebénított ország felett? Nemde maga a megszállás ténye, a hatalom korlátlan kiélése az a bizonyos áhított győzelem?

Az értelmezésbeli finomságokkal mit sem törődve Bush elnök a választások előtt azzal hergelte üdvrivalgó híveit –  mert  vannak ilyenek – , hogy „a demokraták célja kivonulni Irakból, a republikánusok célja viszont a győzelem. Mi nem fogunk megfutamodni  banditáktól és orgyilkosoktól.” Csak 4 nappal a döntő nap előtt hasonló volt hallható Dick Cheneytől is az ABC News-nak adott interjújában: „Az Elnök célja győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk ezen a téren előre.” Máshol pedig rendíthetetlen nyugalommal kijelentette: “Az alapvető stratégiánk helyes.” Vagyis, a demokraták (megjátszásból) hangoztatta új utakra valójában nincs is szükség.

A zseniális Orwell azt írta, a politika nem más mint egy rakás hazugság, átverés, dőreség, gyűlölködés és skizofrénia. Ennek ismeretében az ember felkészül rá, hogy ha odafigyel, sőt kicsit a felszínt is megkapargatja, döbbenetes dolgokkal találhatja szembe magát, az elviselésük azonban ettől nem válik könnyebbé. (Még azok számára sem, akik a nyerő demokrata félre szavaztak – melyet kevésbé jellemtelennek, kevésbé korruptnak ítéltek.) Csak ismételni lehet, ami a korábbi feltételezés helyett mára konkrétan megvalósulni látszik: mivel a demokrata párt nem ítéli el, sőt még el sem határolódik a Fehér Ház expanzionista, végletekig profitorientált hatalmi ambícióitól, a Nancy Pelosi által beígért „új útvonal” bele fog veszni az iraki homokviharokba.

Megjelenés az EMPIRIA Magazinban:  2007 március

A fenti cikket a gondola.hu-tól közlésre átvette többek között:  Hírstart.hu, magyarország.ma, Hírgyűjtő Friss Hírek rovata

Ebben a témában lásd még: A demokrácia megcsúfolása; Az iraki helyzet realitása; Az elnöki szabad akarat

VISSZA az Empiria Magazin címoldalára

VISSZA  a Jelenkor rovat címjegyzékéhez