EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írásai

 2003 - I. félév

(fordított idörendben)

28. írás

Június 15.

Szégyenében öngyilkos lett vagy csak ismét szökni próbált a római katolikus pap?

Május 25-én a 62 éves Siegfried F. Widera, aki bírósági megidézése elől Mexikóban bujkált, a rendőrségi letartóztatást megelőzve kiugrott harmadik emeleti szállodai szobája  ablakából. Widerát  két államban, Kaliforniában és Wisconsinban kiskorúakkal való sorozatos szexuális visszaélések vádjával akartak előállítani, a mentőkocsiban azonban belehalt sérüléseibe.

Az 1967-ben felszentelt pap 6 évvel később egy pederaszta per során 3 év felfüggesztett büntetést kapott, ennek ellenére Kaliforniába való áthelyezése után megfelelő ellenőrzés híján folytatta erőszakkal gyermekrontó praktikáit.  Csak 1985-ben mondatták le pozíciójáról, azután, hogy a St. Justin Martyr templomban Anaheimben és a St. Martin de Porres templomban Yorba Lindában többen is feljelentést tettek ellene.

Akár öngyilkosságot követett el Widera, akár menekülni próbált, a jogi eljárás továbbra is folyamatban marad, mivel  az áldozatok nemcsak őt, de a bűneit takargató, személyét védelmező feljebbvalóit is felelősnek tartják a tragikus eseményekért. Bár a vihar egy idő óta csendesedett, továbbra is rendszeresen hallhatók bizarr és sokszor nehezen hihető esetek, amelyek során az egyház tendenciózusan a szexuális aberrációjukat kiélő papok érdekvédelmében sorsára hagyja a gyermekeket.

Április végén röppent fel a hír, hogy egy Mario Blanco nevű pap, aki ellen 13 feljelentés kapcsán emeltek vádat a kaliforniai  Sacramento egyházközségben, és akiről az egyház azt állította, nem vonható felelősségre, mert már régen halott, kiderült, hogy él és virul, mi több, egy Rómától független ultrakonzervatív katolikus frakció vezetője. Amennyiben hivatalosan nem nyilvánították volna halottnak -- azután, hogy évekkel ezelőtt 35 ezer dolláros kártérítést fizettek ki két vádlójának --, a többi áldozata is perelni tudta volna, és egy idő után talán „nem érte volna meg” a Vatikánnak. Ha semmi másra nem is, a kincstár apadására mindig felfigyeltek.

Némi remény azért mindig van. Június 11-én Kentucky államban, Louisville városában az eddigi legnagyobb civil per eredményeképpen 243 pedofilia és pederaszta áldozat 25,7 millió dolláros végkielégítést kapott. Több tucat pap és egyházi alkalmazott szerepelt a bűnlistán.  A Ferencesek  rendje 19 esetben lett bűnösnek nyilvánítva és monetáris hozzájárulásra lett kötelezve. Korábban, május 27-én a főkolompos, Louis Miller atya, aki 50 rendbélileg vallotta bűnösnek magát, szexuális etikátlanság vétsége miatt 20 év börtönbüntetésre ítéltetett.

A kardinális, Thomas Kelly, akit a hívek végül is nem tudtak lemondatni, azt nyilatkozta a tárgyalás után, „Bocsánatot kérek azért, amit tettünk és azért, hogy nem voltunk képesek megállítani a visszaéléseket.” Emberi sorstragédiák százai lettek volna elkerülhetők. Semmi jele azonban, hogy a hierarchia csúcsán  egyáltalán próbálkoztak volna ilyesmivel.  Mint ahogy annak sem, hogy manapság már ténylegesen odafigyelnek.

Ebben a témában lásd még a Jelenidő rovatban a Közös titkok, közös bűnök című cikket.

27. írás

Június 4.

A George Bushnak és kabinetjének annak idején szabad kezet adó politikusok közül többen is azzal mentegetőznek, becsapták, félrevezették őket. Még jó, hogy nem mondják, visszaéltek szűziesen naiv hiszékenységükkel. Mióta hisz Washingtonban egyik politikus a másiknak? A kongresszus a kormánynak? Vagy éppen a CIA jelentéseinek? Hogyan lehetséges, hogy szerte a világban a tüntetők milliói tudták, az iraki háborút olajért, vízjogokért és a Közel-Kelet poilitikai, gazdasági, monetáris dominációjáért vívják, de a Kapitólium dombján bevették a demokrácia áldozatos terjesztésének bárgyú meséjét?

A Képviselő Ház jelenleg kisebbségben levő vezetője, a korábban többek számára nagyreményű demokrata, Nancy Pelosi nem restellte május 31-én kijelenteni, hogy Bush mostanra lett "fair kritika" tárgyává, mivel "eddig a háború köde miatt nem volt alkalmas, hogy felelősségre vonjuk az intervenció indokait illetően". A San Francisco Chronicle egyik olvasója kikérte magának a többes számot: "Mi nem voltunk a háború ködében elveszettek kedves  képviselő asszony, mi felvonultunk és tüntettünk ellene a Market Streeten, és közben azon töprengtünk, vajon ön hol lehet?" -- írta, majd hozzátette: "Mi nem  szorulunk önre, hogy tanácsokat adjon, mikor kritizáljuk George Bush-t."

Az állítólagos hiszékenységből adódó kínos (nevetséges?) ügy kapcsán egyesek mosakszanak, mások elterelő taktikaként ujjal mutogatnak. Bob Graham demokrata szenátor, aki jövőre indulni szándékozik az elnökválasztáson, azt nyilatkozta múlt vasárnap, ha Amerika nem talál nukleáris és más tömegpusztító fegyvereket Irakban, akkor vagy a CIA tévedett nagyot, vagy (a kormányban) visszaélések történtek a titkosszolgálat jelentéseivel. Ha valakinek, neki, mint a szenátusi hírszerző bizottság tagjának már kéne valami fogalmának lenni, mi is történt valójában, de egyelőre még a vagy-vagy, ki tudja?, ez is, az is lehet szinten toporog.

Érdekes visszaemlékezni rá, hogy a háborút közvetlenül megelőzően Graham nagyon elégedetten dicsérte a kamerák előtt Colin Powellnek az ENSZ-ben tartott pro-háborús beszámolóját, amiről napokon belül kiderült, hogy részben hamisított, részben plagizált nem hivatalos dokumentumokra, értéktelen és bizonyítatlan állításokra épült. Graham akkor mindjárt vészjelzéseket adhatott volna le, és azonnali vizsgálatot követelhetett volna -- de nem csinált semmit. Magában valószínűleg azzal mentegeti a menthetetlent, végül is a háború ellen szavazott, amit csak az klopfol laposra, hogy nem az indokolatlansága és törvénytelensége miatt,  hanem azért, mert szerinte háttérbe szorította az Amerikát pusztulással fenyegető "internacionalista terrorizmus gonoszsága" elleni harcot. Ami természetesen a mitikus, világveszélyt jelentő fegyverekhez hasonlóan szintén mesterségesen felfújt ál probléma.

A másik demokrata szenátor, Joseph (Joe) Biden, a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának vezető tagja mostanra szintén kibotorkált a "háború ködéből", és lassan tisztuló fejjel azt nyilatkozta: "A Bush-adminisztráció a háború érdekében eltúlozta az ügyet, ami komoly, komoly, komoly hiba, és sérti a hitelképességünket." A háborút megelőzően, a tömeges fegyver- és csapatszállítások idején azonban éppen ő volt az, aki sürgetően és fenyegetően hangsúlyozta: a Biztonsági Tanács szerepe, hogy felelős szervezetként járjon el, és biztosítsa a saját döntéseinek végrehajtását, ha egyáltalán releváns tényező akar maradni. Nem akkor kellett volna időt szavazni Hans Blixnek és lehetőséget adni neki, hogy befejezze a munkáját?  Nem azt az időt kihasználva, párhuzamosan  kellett volna felülvizsgálni a CIA és a MOSZAD utólag többször is tragikusan tévesnek bizonyult jelentéseit?

Angliában olyan nagy a felháborodás a Blair-Straw duó hazudozása és felelőtlennek ítélt döntése miatt, hogy a tornyosuló hullámok idáig, a keleti partra is átcsapnak. Erre fel és nem hazai nyomásra kényszerültek magyarázkodni és mosakodni egyesek Washingtonban. A formaság kedvéért, hogy nálunk is dúl a demokrácia, John Warner, a szenátus katonai bizottságának elnöke bejelentette, hogy vizsgálatot fog indítani az ügyben. Mint jó republikánus és a párt hű fiaként aonban  rögtön azt is hozzátette, hogy a vizsgálat nem szándékozik kétségbe vonni sem a CIA, sem a Bush-adminisztráció szavahihetőségét. Ezek után valójában mit lehet várni?

26. írás

Május 25.

Paul "Jerry" Bremer III., aki a rövid időn belül sikertelennek nyilvánított Jay Garner generális utódjaként nyert kinevezést Irak prokonzuli  posztjára, 1989-ben ment nyugdíjba a State Departmentből. A Clinton-adminisztráció idején kitűnt kollégái közül a Szíria, Irán és Szudán irányában tanúsított keményvonalas, konfrontációs politikájával.  Bremer kinevezésével Washington civil arculatot kíván adni a bagdadi ún. demokratizálási folyamatot fegyverrel végrehajtó megszálló hatóságnak -- bár kilóg a lóláb, hiszen  Bremer közvetlenül  Donald Rumsfeld védelmi miniszternek jelent. Bremer köztudottan erős szálakkal kötődik a Bush-kormány külpolitikai irányvonalát diktáló neokonzervatív klikkhez -- a 90-es években Henry Kissinger nemzetközi klientúrájú tanácsadó cégének egyik vezető pozícióját töltötte be.

Jacob Levich -- aki Rúgd seggbe őket és vedd el az olajukat címmel átfogó és szakmailag kiváló, bár maximálisan lehangoló tanulmányt publikált Irak eljövendő tragikus sorsáról -- azt írja, hogy a Kissinger-tanítvány Bremer azzal a mandátummal érkezett Bagdadba, akárhogy is, de az uralkodó káoszból teremtsen rendet és biztonságot.  Gondos szelektálás után esett rá a választás, ugyanis Bremer eszközeiben nem válogatós kontra-terrorizmus szakértő, aki a rögtön ítélet mai formája, a "targeted killings", vagyis jogi eljárás nélküli, az ellenségnek nyilvánított személyt szimplán célpontnak tekintő gyilkosságok híve.

Hogy miért kellett Irakba éppen egy törvénytelenségektől sem irtózó kontra-terrorizmus szakértő? Valószínűleg azért, mert a "felszabadítást" nem értékelő, a nehézfegyverzetű megszálló csapatok ellen gerillataktikát alkalmazó ellenállókat George Bush március 27-i sajtókonferenciáján  terroristáknak(*1) minősítette.  Másnap -- annak ellenére, hogy az ellenállás katonai egységek ellen van -- egy magas rangú generális is ugyanezzel a "bűvös" szóval illette. Ennek a szóhasználatnak döntő jelentősége, hogy míg a háborúnak majd a megszállásnak is nemzetközileg meghatározott, írott szabályai vannak, addig a terrorizmus elleni harc során minden megengedett -- még a fegyvertelen tömegekre lövés, statárium és a "target killing" is elfogadott.

Levich szerint tehát nem nehéz elképzelni, hogy mit hoz az irakiak számára a közeljövő: az ellenállók bebörtönözését, rejtélyes eltűnését, kivégezését, vagy egyszerűen automata fegyverekkel való letarolását. A teljes hatalmi kontroll megvalósítása érdekében a kijárási tilalmat és gyülekezési korlátozásokat követően június közepére meghirdették a kötelező fegyverbeszolgáltatást, amely nemcsak az ellenállást, hanem a civil lakosság önvédelmét is lehetetlenné teszi. "Persze (az ellenállók) megrögzött szaddámistáknak lesznek kikiáltva, iráni kémeknek, vagy éppen al-Kaida terroristáknak. A megszálló kormány céljait és természetét ismerve azonban pontosabb lenne szabadságharcosoknak nevezni őket" -- véli a New Yorki-i író, szerkesztő és aktivista Levich.

 *1 A terrorista meghatározás önkényéről lásd: Lapszemle 2002. I. félév, 4. cikk

25. írás

Május 21.

A bigottságáról és apocaliptikus nézeteiről(*1) hirhedt neokonzervatív ösztönember, Rick Santorum, aki a Republikánus Párt radikálisainak támogatásával rövid időn belül harmadik helyre tornászta fel magát a szenátus ranglétráján, törvényjavaslat beadására készül, amely  az állami pénzzel támogatott egyetemeken megtiltja Izrael állam bárminemű kritizálását. Nesze neked alkotmányos szólásszabadság, Amerika!

Santorum kitekert véleményformálásának egyik jellemző példája, hogy a saját dogmatizmusának és megrögzött tradicionalizmusának béklyójában botladozó katolikus egyház sorozatos pedofil és pederaszta botrányai miatt a Vatikán helyett a "liberális kultúrát" hibáztatta. Nem véletlen tehát, hogy Nebraska állam szenátora, Bob Kerry, rövid hivatali ismeretség után kellő humorral jegyezte meg veszélyesen illogikus gondolatmenetű kollégáját illetően: "Santorum, ez latinul segglyukat jelent."

Jeffry St. Clair  Santorumról írt hosszabb cikkében azt állítja, a szenátor Izrael iránti szenvedélye  olyan mélyreható, hogy még homofóbiáját és bigottságát is felülmúlja. Éppen ezért ha a Közel-Keletről van szó, vagyis az izraeli érdekek képviseletéről, a liberális demokraták is versenyeznek hogy közös törvényjavaslatot dolgozzanak ki vele. A közelmúltban a kaliforniai Barbara Boxer társult Santorummal a Szíria elleni Felelősségre Vonhatósági Határozat benyújtása érdekében, amely ugyanolyan szigorú és kíméletlen kereskedelmi szankciók kiszabását javasolja  Szíriára, mint annak idején Irakra -- félmillió gyermekáldozat belekalkulásával.

"Igaz, hogy Santorum egy s*ggfej --  vonta le a következtetést cikke befejezéseként St. Clair --, de korántsem ritka fajta."

*1 Az Ószövetség és az apokrif iratok, valamint az Újszövetség (Jelenések Könyve) misztikus jóslatai a világvégét -- illetve egyes értelmezések szerint ezt megelőzően Jézus küszöbönálló második jeruzsálemi bevonulását -- szignáló katasztrófákra is figyelmeztetnek.                

Más:

A Pápa 2003. május 19-én 4 új személyt avatott szentté, ezek közül Josef Sebastian Pelczar -- micsoda véletlen -- lengyel püspök, Urszula Ledochowska pedig, szintén tiszta véletlenül lengyel apáca.  Hogy ne legyen túlzottan gyanús a részrehajlás, egy olasz apáca, Maria De Mattias a harmadik és egy olasz nemesasszony Centurione lett a negyedik. “Semmilyen körülmény vagy kor nem tekinthető a tökéletes élet akadályának” -- nyilatkozta az egyenként (alapfeltételként) 3-3 csodát tévő négyekről a Pápa, akinél a "csoda' fogalma valószínűleg mást jelent, mint elődeinél. Eddig ugyanis 473 szentet kanonizált -- többet mint az elmúlt 500 évben az összes korábbi pápák együttesen.

24. írás

Május 15.

Tudatosan hecceli és idegeníti el még jobban Colin Powell az arabokat, vagy csak lezser ignoranciából? Ez a kérdés üthetett szöget minden józan gondolkodású néző fejébe az amerikai külügyminiszter CNN-en közölt nyilatkozatát hallva, mikor a szaúdi hivatalos látogatásával koordinált terrortámadás kapcsán az öngyilkos merénylőket gyáva népségnek titulálta, akik ártatlan  alvó embereket öltek meg.

Vajon miért kell még több irritáló anyagot dörzsölni az amúgy is kimart sebekbe? Miért kell még egy lapáttal rárakni a hegyként tornyosuló, világviszonylatban megvetett washingtoni hipokrízisre? Miért ne lehetne egyszer-egyszer a várható retorziót tudomásul véve csendben temetni?

Valójában nem szükséges politikai éleslátás, inkább csak némi pártatlan józanság annak felméréséhez, hogy aki nem ítéli gyávának az előzőleg szisztematikusan lefegyverzett kis népeket az éjszaka sötétjében is tökéletesen tájékozódó, high-tech vezérlésű repülőgépek biztonságából bombázókat, az okosabban tenné, ha nyilvános közlés helyett magának tartaná meg a szentnek vélt célok érdekében biztos halálra elszántak ócsárlását. Annál is inkább, mivel morális szempontból ítélve a végső kétségbeesésükben terrorhoz folyamodókról csak a vérontást elvből ellenző tisztakezűeknek lenne joga elmarasztaló ítéletet mondani.

A szaúdi térségben az első Öböl-háború óta tartó amerikai jelenlét állandó szálka  az arabok szemében. Radikális iszlám csoportok folyamatosan nyomást gyakoroltak  a szaúdi uralkodóházra az arab ellenes izraeli politikát maximálisan támogató Washingtonnal való szakítás érdekében, de nem sok sikerrel. Az utóbbi időkben, különösen a 2001-es szeptemberi tragédia óta azonban Rijád határozottabban a sarkára állt: nyilvánosan támogatta a palesztin felszabadító mozgalmat, béketervet dolgozott ki Irak megmentésére és megtagadta Bagdad bombázásának közvetlen támogatását. Ennek ellenére -- és ez nem kerülte el a radikális iszlám csoportosulások figyelmét -- az olaj folyamatos piacra vitelével, vagyis a bombázók és tankok üzemanyagellátásának zavartalan biztosításával, a Washingtonnal és Londonnal való diplomáciai kapcsolat folyamatos ápolásával és az amerikaiak által (is) használt Prince Sultan légi támaszpont állandó készenléti állapotban  tartásával közvetett módon mégis csak támogatta Bush intervenciós politikáját.

Tegnap a rijadi fegyveres merénylet a bin Ladeni ideológiai örökség túlélésének bizonyítékaként ismételt figyelmeztetés volt az uralkodócsaládnak, Washingtonnak és a betonfalak védelmében élő külföldieknek: elszánt erők próbálják védeni az Iszlám egyetemes birodalmát és kegyhelyeit, valamint az egyes országok területi integritásán kívül a nyugati társadalmi és kulturális behatásokkal viaskodó ősi tradíciókat. Ezen túlmutatva a terrortámadás bizonyítékként szolgál azoknak a kormánykörökben elvetett szakvéleményeknek, amelyek mindig is azt állították, hogy a Közel-kelet súlyos problémáira sem a szőnyegbombázás, sem a szolgalelkű uralkodók támogatása, sem egy kierőszakolt (látszat) demokrácia nem lehet végleges megoldás.

Donald Rumsfeld védelmi miniszter április végén azt nyilatkozta, az Irakba és Katárba való áttelepítések következtében fokozatosan csökken a Szaúdi-Arábiában tartózkodó amerikai csapatlétszám és ezzel a térségben uralkodó feszültség. A döntést azzal indokolta -- és ez a mondása még kísérteni fogja -- az Egyesült Államok nem akarja olyan országokban állomásoztatni a csapatait, ahol nem látják szívesen.

Nem kizárólag az ő hibája azonban, hogy a Közel-Keleten gúny és megvetés tárgya az Izraelbe ingázó Powellel együtt. Nemcsak ők, de a jelenlegi kormányban senki sem hajlandó mérlegelni annak valós jelentőségét, az öngyilkos merényletek egy egész régió fiatalságának gyűlölettel terhes kilátástalanságát, reménytelenül sötét jövőképét szimbolizálják és csak idő kérdése, hogy mikor fogják a soron következő mártírjelöltek kétségbeesésüket kivetíteni az angol-amerikai-izraeli érdekszféra egyéb pontjaira.

Addenda:

A május 26-i dátummal kiadott News Weekben Fareed Zakaria a fent említett szaúdi és az azóta bekövetkezett marokkói terrorizáló támadásokról írt cikkét azzal a következtetéssel zárja, túl sok védhetetlen polgári célpont van a világon. "Eddig keményen léptünk fel a terror ellen. Eljött az az idő, hogy a terrort kiváltó okokkal szemben is kemények legyünk." Lehet, hogy egy szép napon valaki megköveti azokat a meghurcoltakat, akik a szeptember 11-ei tragédia után mindjárt ezt javasolták?

23. írás

Május 14.

Az európai Wall Street Journal beszámolója szerint az előző szombat reggelen ismeretlen tettesek ellopták a bécsi Kunsthistorisches Múzeum vitrinéből a reneszánsz idők nagyhírű szobrász- és ötvösművésze, Benvenuto Cellini felbecsülhetetlen értékű műalkotását, a Neptun és Föld megtestesítőit ábrázoló, rejtett gömblábakon guruló, 26 cm. magas, vert arany sótartót.

Az itáliai reneszánsz legismertebb darabja, a hihetetlen aprólékos finomsággal kidolgozott, gazdag szimbolikus jelentéssel bíró kecses műtárgy annak idején nem másnak, mint Ferrara befolyásos, gazdag, fényűzést kedvelő kardinálisának megrendelésére készült. Mikor a Cellini által prezentált viasz modell nem nyerte meg a színarany asztaldíszeire kényes-finnyás kardinális  tetszését, a művész a hasonlóképpen pompakedvelő I. Ferenc francia királynak ajánlotta fel, akiben értő és egyben elégedett vevőre is talált. 

(A mai katolikus egyház pazarló fényűzéséről lásd ugyanitt lejjebb a  8. írást.)

22. írás

Április 26.

A Washington Times nevű konzervatív napilap beszámol a Cseh Köztársaság elnöke, Vaclav Klaus és a Prágában székelő amerikai nagykövet, Craig Stapleton között március végén lezajlott kínos incidensről, amely a viharosan távozó nagykövet ajtó becsapásával ért véget. Mi hozta ki annyira méltóságából, hogy még a protokollról és a pozíciójával járó jó modorról  is elfelejtkezett? A Lidove Noviny cikke szerint Klaus a közös találkozó során ismételten hangoztatta az iraki háborút korábban is elítélő nézetét és értetlenségét az USA kényszer demokratizálási ideológiájával szemben.  "Az ötlet, hogy valaki katonai erő igénybevételével  erőszakolhat ki demokráciát, számomra egy másik korba tartozik," -- hangoztatta a cseh elnök, aki egyben pártjának, a Szocialista Demokratikus Pártnak nézetét is kifejezésre juttatta.

Az SZDP szintén durván megtaposta Stapleton úr és a Bush adminisztráció tyúkszemeit, mivel rezolúciót fogadott el, amely jogi megalapozottság híján illegálisnak nyilvánította az Irak ellen indított intervenciót. A nagykövet utólagosan magyarázkodva fájlalta, hogy az intellektusáról közismert és általánosságban Amerika-barátnak elkönyvelt államférfi, Vaclav Klaus nincs mindig Amerikával.

Aki valamelyest is figyelemmel kíséri a Kapitólium hétköznapi munkáját az könnyen észrevehette, mikor szavazásra kerül a sor, a republikánus pártban mindig szervezett összhang van.  Szinte ismeretlen az adott irányvonaltól eltérő vélemény, a  keresztbe szavazás, akár a jogos kritikára alapozott deriváció. Ennek megfelelően a Bush vezette republikánus kormány és képviselői nemzetközi viszonylatban  is automatikus  szalutálást várnak el az ún. baráti országoktól. 

Stapletont felháborította, amit a maga elfogult, arrogáns módján kifejezésre is juttatott, hogy Klaus és hatalmon levő pártja nem mindig tart Amerikával. Na persze ez Németországnak, Franciaországnak, Kanadának sem megengedett, mégis egy kommunisták által 50 évig dirigált, a múlt kísértő árnyaival még mindig küszködő, önérzetét, demokratikus jogait éppen csak visszanyerő kis országnak még nehezebb lenyelni. "Bárki bármikor megkérdőjelezi az amerikai motivációt, támadásnak vesszük," -- hangoztatta figyelmeztetőleg  a Prague Postnak adott interjújában Stapleton.

Hát ez az, amit a kis népek sehogy sem értenek: az ajtót képükbe csapó Nagy Hatalom hóvirág érzékenységű lelkét. 

21. írás

Április 16.

Lawrence Eagleburger, az idősebb George Bush hajdani külügyminisztere azt nyilatkozta április 13-án a BBC riporterének, ha George W. Bush úgy határozna, hogy rászabadítja a hadsereget Szíriára és Iránra, utána nem tartana tovább a hivatalában, mint kb. 15 percig. Valójában ha Bush elnök akár most megpróbálná (valószínűleg a jelenlegi „háborús állapotokra” és az izraeli titkosszolgálat vádjaira célzott), bizalmatlansági eljárást kéne indítani ellene. Ilyesmivel nem kerülhet el valaki ebben a demokráciában.” 

Eagleburger hatalmasat téved. A külpolitikában ma az elnök gyakorlatilag bármit megtehet, és el is kerülhet vele. Az afganisztáni és iraki háborút és párhuzamosan a palesztin-izraeli konfliktust figyelemmel kísérve nyilvánvaló,  az amerikai, angol és izraeli hatalom döntéshozó képviselőinek számottevő egyensúlyozó erő hiányában jelenleg nincsenek korlátjai. Semmi, zéró, nulla -- sőt még annyi sem. 

Ez természetesen nem jelenti azt, amennyiben egy elnök elbizakodottságában eltérne a 'királycsinálók' által megszabott, eredetileg kialkudott irányvonaltól, távlatilag -- esetleg egészen más ürüggyel -- ne felelne érte. Amíg azonban a megadott játékszabályok szerint játszik, addig szabad kezet kap és vele vagyont, hírnevet, dicsőséget.

Erről a témáról lásd még: Lapszemle, 2002. II. félév, 6. írás, 3-5 szakasz

20 írás

Április 13.

Tovább folyik a provokálatlan „megelőző” háborúkat morálisan, szolidaritásból és józan politikai meggondolásból ellenzők nyilvános protestációja. A hét végén 60 országban százezrek gyászolták az iraki áldozatokat és tüntettek a körülmények diktálta új jelszavakkal: SZUVERENITÁS és FÜGGETLENSÉG. Méghozzá mindenkinek. Közel-keletieknek, dél-ázsiaiaknak, dél-amerikaiaknak. A szónoklatokban fel-felhangzó, Washingtonnak és Londonnak szóló új üzenet pedig úgy szólt: „A MEGSZÁLLÁS NEM FELSZABADÍTÁS”. Míg a Bush- és Blair-adminisztráció a közületi média és a CNN vastapsától kísérve „győzelmet” ünnepel, addig a nemzetközi békemozgalom szószólói a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélküli háborút továbbra is jogsértőnek, elrendelőit pedig háborús bűnösöknek könyvelik el, és előre tiltakoznak a Pentagon következőnek beütemezett intervenciója ellen.

Az első tavaszias hétvégén bebizonyosodott, Bagdad romjai az establishment reményei ellenére nem temették maguk alá a békemozgalmat, sőt, a régi szenvedélyek hevével folytatja küzdelmeit: az eseményekkel lépést tartva ellenzi a fegyveres megszállást, az anarchia szabadjára engedését, a humanitárius segély késleltetését, az idegen érdekeket képviselő bábkormány tervezett felállítását. Számonkéri mindazokat -- 14 ezer állítólagos (tömegpusztításra is alkalmas fegyvereket tároló) fegyverraktár, mobil kémiai és biológia laboratóriumok, terrorista kiképző táborok, stb. --  amikkel senki sem akar számot vetni. (Természetesen nem véletlenül. A Michigan University leszerelési szakértője, Susan Wright szerint ez a történelem első háborúja, ami nagy részt kitalációra alapozottan volt jogosnak ítélve.)

Európában a mindig  élen járó itáliai békeaktivisták páratlan energiával mozgósították a tömegeket egy fenyegetően közeledő „végtelen háború sorozat” ellen és a spanyolokkal, franciákkal, németekkel együtt továbbra is az Óvilág lelkiismereteként járnak élen.

KI VÉD MEG BUSHTÓL? -- kérdezik a tüntető barceloniak. (AP felvétel)

Az Újvilágban  ugyanakkor szombaton San Franciscoban, Seattle-ben és Washingtonban, míg vasárnap Los Angelesben volt számottevő tüntetés. Washingtonban a Szabadság-téren 30 ezres tömeg gyűlt össze annak ellenére, hogy a főváros más részein párhuzamosan két másik ellentüntetés zajlott: az egyik az IMF és a World Bank tragikus globalizáló tevékenysége, a másik a Pentagon sorozatos dél-amerikai beavatkozásai ellen.

Távolsági buszok hozták Washingtonba a tüntetőket  Wisconsinból, New Yorkból, Northern Virginiából és Michiganből, de Texas és Florida is képviseltette magát. A múlt heti San Francisco-i tüntetés brutális rendőri beavatkozása azonban, aminek elrettentő felvételei bejárták az Internetet, távol tartotta a kisgyerekeseket és az időseket, akik pedig korábban mindig nagy számban voltak jelen. A babakocsik hiánya militánsabb jelleget adott a tüntetésnek, ezzel is provokálva a rendőrséget, amely többeket letartóztatott, bár komolyabb személyi sérülésről nem lehetett hallani.

A mozgalom PÉNZ AZ ISKOLÁKRA NEM HÁBORÚRA tábláinak feliratát ezúttal PÉNZ AZ ISKOLÁKRA NEM BIRODALOM ÉPÍTÉSRE módosították, míg a korábbi ÁLLÍTSD MEG A HÁBORÚT IRAKBAN táblák feliratain (a legutóbbi információkra alapozottan) Irakot Szíriával(*)  helyettesítették be. „Nem szeretném látni, hogy még egyszer megcsinálnánk ezt bárkivel is” utalt az iraki bombázásokra egy fiatal lány a Washington Post riporterének kérdésére, hogy miért jött Washingtonba. Milliók vágyának és szorongásainak adott kifejezést. Soha többé! Ez legyen a jelszó mindazok számára, akik akár morálisan, akár szolidaritásból, akár értő politikai meglátásból ellenzik a tervbe vett következő háborút.    

*1 Az Independent/UK április 13-i közlése szerint „a legújabb Washingtonban elterjedt teória szerint Irak Szíriába mentette át tömegpusztító fegyvereit. A vád eredetileg az izraeli titkosszolgálattól származik, aminek minden oka megvan rá, hogy bajt keverjen ellenségnek tartott szomszédja számára . . .”

19. írás

Április 11.

Joe Lieberman (formailag demokrata, zsigereiben neokonzervatív) szenátor a jövő évi elnökválasztás egyik jelöltje, és George Bush intervenciós külpolitikájának lelkes támogatója azt javasolta, hogy Szaddám Huszein szobrának április 9-i ledöntését az amerikai kormány hivatalosan nyilvánítsa Irak felszabadulási napjának. A bólogatás és helyeslés árjában a józanság egy árva képviselője, Alice Mahon, úgy mérte fel, hogy Lieberman ötlete "a hódító tipikus kijelentése volt, nem a felszabadítóé".

„Vége Szaddám rémuralmának!”, írta az eseményt követő napon hatalmas betűkkel a New York-i Daily News, címlapján a zuhanó bronzszoborral, félkörben vagy két tucat bámészkodóval. „Megnyertük a bagdadi csatát.” Lieberman és köre szerint magát a háborút is. 

Már csak a béke megnyerése maradt hátra.

A nagy napon, a tv-adók órákon keresztül folyamatosan közvetítették a színpadiassága ellenére is történelmivé avanzsált eseményt -- pár dühösen nekigyürkőzött legény elszánt viaskodását a 12 méteres bronzszoborral, majd az „amerikai beavatkozást”: a teret körülzáró Abrams tankok egyikéről felkapaszkodó brooklyni katona csillagos-sávos zászlóval borította be a nyakában már kötelet viselő ex-elnök szoborfejét.

A Tigris-közeli Firdos téren zajló esetet egyes eltájolt kommentátorok a berlini fal áttöréséhez hasonlították -- ott ugyan százezres spontán összegyűlt tömeg volt! -- mások viszont, akik megrökönyödéssel szemlélték, az ország, sőt az egész Közel-Kelet  végzetének jelképét látták benne.

A Pentagon rögtön kapcsolt és a kínos helyzetet tompítani próbálva  gyorsan irakira cseréltette az amerikai zászlót.  Mikor ez megtörtént, kitört a taps a síita környéken nagyrészt síita nézelődőkből, riporterekből, Ahmad Chalabi Amerikában tréningezett milicistáiból és amerikai katonákból összeverődött, talán 60 főnyire nőtt csoportban, amelynek többsége a szobor ledöntését ujjongva éljenezte. Páran a milicisták közül, meg az odasereglett,  műbalhéra harapó fiúgyerekek jellegzetes arab szokás szerint megvetésként cipőjükkel és gumi papucsaikkal verték a földre zuhant szobor fejét. A kamerákba vigyorogva ütötték, rúgták, ahol érték.

A BBC riportja szerint „csak egy tucat iraki” vett aktívan részt a gyorsan történelmi jelentőségűnek nyilvánított eseményben. A Los Angeles Times pedig  közölte egy ott ácsorgó járókelő kommentárját, aki szerint az amerikaiakat angolul éltetőket pásztázó kamerák teljesen figyelmen kívül hagyták a háttérből arabul durván átkozódók hangját. „Ez az egész helyzet nem ilyen egyszerű” -- tette józanul helyére a világmédiát az iraki férfi.  

A némi technikai segédlettel is manipulált, általános eufórikus néphangulatot szuggeráló jelenetet egész délután és este folyamatosan, fáradhatatlanul, újra és újra játszották az amerikai tv-adók.  A képsorok feladata nem más volt mint  meggyőzni a világ megrögzött kétkedőit a cél szentesíti az eszközt jellegű washingtoni irányvonal gyakorlati megvalósításának mindent elsöprő sikeréről: lám az iraki nép maga akarta a személyi kultuszra alapozott  korrupt rezsim leváltását, Szaddám Huszein bukását.

Természetesen egy öt milliós multietnikus, multikulturális városban mindig könnyű találni egy tucat szimbolikus gyilkosságra kész embert, mint ahogy több tízezer nagyon elégedetlent is, aki gyűlöli a rendszert, az erőszakot alkalmazó hatóságokat, az etnikai diszkriminációt és a nyomorúságot. A jövőjüket tőlük függetlenül befolyásoló, és helyettük való döntéshozatal, szobraik ledöntése, az amerikai zászló győzelmi lengetése azonban a többség számára megalázóan patronáló, amellett, hogy ijesztő és jogfosztottság érzetet keltő.

Tény, hogy Szaddám Huszeinnek nem volt könnyű dolga.  Az egy millió kurdnak és a megosztott nézetű, vallású és etnikumú arab lakosságnak otthont adó, szankcióktól gyötört 6 milliós főváros összetartása és irányítása hasonlóképpen nehéz feladat volt mint magának az egész mesterségesen létrehozott országnak. Valójában a nyugat által előidézett kényszerhelyzet következménye volt Irakban az a sajátságos, sokszor feszült helyzet, amelynek során az ország egyik hányadának gyűlölt diktátora a másik hányad rajongott hőse volt. És szintén nyugati hatásra alakul-éleződik ki elkerülhetetlenül az elkövetkezendő hetekben az a hasonlóan megosztó jellegű, várhatóan véres konfliktus, amelynek során az egyik etnikum felszabadítója lesz a másik rettegett megszállója.

Tragikus módon a beígért béke sehogy sem látszik rózsásabbnak, mint a Washington által sokat kritizált, vasököllel fenntartott rendszer. A síita környék főterén kedden azok tettek kötelet a Szaddám-szobor nyakába, és azok lelkendeztek, ugrándoztak körülötte, akik (sokan emigránsként) évek óta hatalomátvételre vártak, és most, fától nem látva az erdőt úgy érezték, hogy végre eljött az ő idejük.(*1) A riportereknek még egy helybéli asszonyt is sikerült „véletlenül éppen abban a pillanatban” lencsevégre kapni, mikor hálaképpen virágot adott egy kameralázban feszengő amerikai katonának.

Ugyanakkor a „felszabadított” város más kerületeiben, távol a híradók szenzációhajhász kameráitól és a média mesterségesen kreált világától tovább folytak a mindenre elszánt  harcok, és ismét irakiak ezrei estek áldozatul a túlerőnek és a nyugati haditechnika fölényének. Virág helyett az életüket adták azért, amiben ők hittek.

    *1 Az Independent/UK "Lelkendező tömeg nem tesz jogossá egy igaztalan háborút" című cikkében Yasmin Alibhai-Brown találóan állapítja meg, hogy "a nekiszabadult tömegre nem lehet számítani, és nem képes jól felmérni a helyzetet, mikor nagy jelentőségű változás történik." (A szerző 1970-ben szemtanúja volt, mikor százezrek ünnepelték rikoltozva és  táncolva az Amerika-Anglia-Izrael trió által hatalomra juttatott tömeggyilkos Idi Amint.)

Addenda:

2004-ben a Los Angeles Times is beismerte, hogy a szobor ledöntése a Washington Post riporterének buta ömlengése ellenére nem volt más, mint előre szervezett, megtévesztő jellegű katonai mutatvány: "Oh, it was breathtaking. I mean I was almost starting to think that we had become inured to everything that we'd seen of this war over the past three weeks; all this sort of saturation. And finally, when we saw that it was such a just true, genuine expression. It was reminiscent, I think, of the fall of the Berlin Wall. And just sort of that pure emotional expression, not choreographed, not stage-managed, the way so many things these days seem to be. Really breathtaking."  (The Washington Post reportere, Ceci Connolly, appearing on Fox News Channel on 4/9/03, discussing the pulling down of a Saddam Hussein statue in Baghdad, an event later revealed to have been a U.S. military PSYOPS operation [stunt]. The Los Angeles Times. July 3, 2004)

"Az egész csak színjáték volt" és Pentagon-propaganda -- közölte 2006-ban bizalmasan egy újságíró a barátjával, Ramzy Baroud-dal a Szaddam Huszein szobor ledöntésének egyik szemtanúja: "To their credit, top US Pentagon officials cautioned journalists and the public, since the Iraq war’s early days, that the dissemination of misinformation would be a vital weapon in their war strategy. Needless to say, they have certainly held true to their word. But what the mainstream media – seemingly little alarmed by the administration’s clear intent to supply journalists with false information – is neglecting to convey is the fact that misinformation is still the name of the game for the US government, its well-paid experts and media allies. The fact is that the administration’s propaganda machine was hardly turned off following the historic, albeit staged toppling of Saddam’s statue near the Palestine Hotel in March 2003. A renowned journalist and a trusted colleague of mine was, among others, a witness to the intricate pre-toppling show. “It was all an act,” he declared as we both dined in a Seattle restaurant days upon his return from Iraq, nearly three years ago. His reports however, failed to make mention of that seemingly valuable note. “The End of a Tyrant”, was more or less the flashing headline everywhere." (Ramzy Baroud: Re-Interpreting Iraq. July, 2006)

18. írás

Április 10.

Akárcsak a Washingtoniak, a neokonzervatív vagy legalább is az intervenciós geopolitikáért lelkesedő európai atlantisták is azt a teljesen megalapozatlan  propagandaszöveget hintették a médiában, hogy a fegyverrel letarolt, rengeteg vért vesztett és embertelen körülmények közé kényszerített népek repeső boldogsággal üdvözlik nyugati "felszabadítóikat". (Magyar vonalon lásd lejjebb Jeszenszky Gézának a médiában széles körben terjesztett, többek között a Magyar Nemzetben, Gondolában és Népszabadságban is közölt megdöbbentő írását.)

“Another argument holds that opposing Saddam Hussein would cause even greater troubles in that part of the world, and interfere with the larger war against terror. I believe the opposite is true. Regime change in Iraq would bring about a number of benefits to the region. When the gravest of threats are eliminated, the freedom-loving peoples of the region will have a chance to promote the values that can bring lasting peace. As for the reaction of the Arab "street," the Middle East expert Professor Fouad Ajami predicts that after liberation, the streets in Basra and Baghdad are "sure to erupt in joy in the same way the throngs in Kabul greeted the Americans." Extremists in the region would have to rethink their strategy of Jihad. Moderates throughout the region would take heart. And our ability to advance the Israeli-Palestinian peace process would be enhanced, just as it was following the liberation of Kuwait in 1991.” (Vice President Dick Cheney's Speech to the Veterans of Foreign Wars. August 26, 2002)

*

Jeszenszky: '56 népe hogyan drukkolhatott Husszeinnek? Hogyan fordulhatott a "jobboldal" jelentős része Amerika ellen, kétségbe vonva, hogy jó ügyért harcolnak és halnak meg amerikai és brit katonák? – kérdezi közleményében Jeszenszky Géza

Gondola.hu  2003. április 10. 14:25

A győzelem napján

Aki ott volt '56-ban a pesti utcán, aki látta a Sztálin-szobor ledöntését, látta, ahogy a nép darabokra szaggatta a gyűlölt diktátor bronztestét, annak nem volt újdonság látni az örömöt és a dühöt, amivel Bagdad népe esett neki Szaddám szobrának, képmásainak, palotáinak. De nem kell olyan messze mennünk az időben, még nincs 14 éve, hogy a berlini falat szedte szét a nép, és ki ne emlékezne, ahogy szerte Afganisztánban ünnepelték a tálib rendszer összeomlását.

Amikor beigazolódik, hogy Szaddámot valóban rettegte és gyűlölte a lakosság, amikor beigazolódik, hogy igenis voltak elrejtett, tiltott vegyi fegyverek, azok célba juttatására alkalmas tiltott rakéták, amikor hősi ellenállás helyett kámforként elpárolgott Szaddám apparátusa és a félelmetesnek kikiáltott "Republikánus Gárda," amikor hithű muzulmánok táncolnak, hogy a sátán megtestesítőjétől többé nem kell félniük, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy '56 nemzetében hogyan drukkolhattak sokan - nyíltan vagy leplezve - az iraki diktátornak? Hogyan fordulhatott a magyar középosztály, a "jobboldal" jelentős része Amerika ellen, kétségbe vonva, hogy jó ügyért harcolnak és halnak meg amerikai és brit katonák? Hogyan süllyedhetett Pethő Sándor egykori lapja, a náci őrülettel szemben az angol-amerikai demokrácia bátor támogatója, a manipulálás és egyoldalú tájékoztatás olyan mélypontjára, hogy az iraki diktatúra zászlaját lengette az interneten és öt perc elég lett arra, hogy az ember letegye az újságot?

Akik emlékeznek arra, milyen tehetetlenül nézte az ENSZ a magyar szabadság vérbefojtását '56-ban, hogyan hallgatott a szovjet hatalom nemzetközi bűnei láttán, mennyire eluralkodott benne a kommunista társutas "harmadik világ," hogyan mondott csődöt Horvátországban, Boszniában és Koszovóban, azok hogyan forgathatták most a szemüket, hogy Amerika miért nem vár újabb 12 évet Szaddám megfékezésére? Amerika nemzetközi felhatalmazás nélkül indította meg a felszabadító háborút? Kik akadályozták meg ezt a felhatalmazást, ezzel egérutat kínálva a véreskezű zsarnoknak? És végül kik tüntettek világszerte e háború ellen? Régi maoisták, mindenfajta balos szekták, naiv széplelkek és az új divat, az antiglobalizmus (mondja meg valaki, mit jelent ez és főleg mit akarnak ezek?) anarchistái! A diktátor zászlaját emelték magasba, akit saját népe ma felszabadultan átkoz, jelvényeit megtaposva. Égették az amerikai zászlót, amit ma a felszabadított irakiak boldogan lobogtatnak, csókolva az őket állítólag leigázó amerikai és angol katonákat.

Szörnyű dolog a háború, de még szörnyűbb a gyilkos diktatúra. Nekünk magyaroknak bőven jutott mindkettőből. Ezért gyászoljuk őszinte szívvel a szövetséges erők hősi halottait, gyászoljuk a diktatúra régi és friss áldozatait, beleértve a harcba kényszerített és meghalt iraki katonákat, gyászoljuk a szerencsétlen polgári áldozatokat. Életben maradtak volna, ha 12 éve Amerika befejezi, amit szövetségeseivel együtt elkezdett, ha azóta egységes lett volna a világ az iraki rendszerre gyakorolt nyomásban, és jóval kevesebben haltak volna meg, ha ez elmúlt hónapokban egységesen sorakozott volna fel a világ, Franciaországtól Német- és Oroszországon át Törökországig az embertelen rendszer megfékezésére.

Amerika sok hibát követett el a mostani föllépés előkészítésében és az érvelés hangnemében, de alapvetően jó ügyet képviselt. Nem csupán az önzetlenség vezérelte, az érdek is – mint minden politikát. Sok nehézség vár még a katonákra, és még több arra a szerencsétlen országra, amelyben 1958, a monarchia megdöntése óta az egyik diktátor váltja a másikat, miután elődjét meggyilkolta. Most megszabadult a világ egy veszedelmes félőrülttől, ez esélyt kínál a Nyugat számára egy új arab politikára, a Közel-Kelet problémáinak rendezésére. Ez lesz Amerika és szövetségesei (remélhetőleg minket is beleértve) nagy próbatétele.

Jeszenszky Géza, volt nagykövet az Egyesült Államokban  (OS)

Az  Ajami-, Cheney-, Jeszenszky-féle  szándékos  népbutítással (vagy rendkívüli  korlátoltsággal?) ér fel George W. Bush következő aranyköpése is: Szerintem szívesen látnak minket (az irakiak). De nem lesz egy békés fogadtatás. ("I think we are welcomed. But it would not be a peaceful welcome.") [President George W. Bush.  NBC Nightly News interview. December 12, 2000. Reference to Vice President Dick Cheney's pre-war assertion that the United States would be welcomed in Iraq as liberators.]

Bár többek között a Népszabadságban, az Index.hu fórumán és a Gondola hírmagazinban is megjelent a fenti szégyenletes körlevél, pár évvel később viszont már a google-kereső révén sem volt elérhető Jeszenszky neve, vagy a körlevél címe alatt... Vajon kik és hogyan tudják eltüntetni, a köz számára elérhetetlenné tenni az idővel kínossá váló, háborúra uszító politikai megnyilatkozásokat?

Egy 2005-ös utalás: Jegyzetek 2. - ha valaki eljutna még oda...) Azt a tényt, hogy Jeszenszky Géza atlantizmusa washingtoni nagyköveti megbízatása idején és azt követően még a korábbinál is erőteljesebbé vált, kész vagyok ilyen kisebb változásnak tekinteni. Annak ellenére, hogy ez különös megjelenési formát öltött, amikor az Egyesült Államoknak és néhány szövetségesének Irak elleni, 2003. tavaszi háborújának befejezését Jeszenszky a győzelem napjaként cikkben ünnepelte. A demokráciának intervenciós háború általi terjesztése talán mégsem kívánna hozsannát. Lásd Jeszenszky Géza: A győzelem napján, Népszabadság, 2003. április 11.  (Dunay Pál: Nem értünk egyet. KülügyiSzemle 2005. ősz-tél, jegyzetek 2)

17. írás

Április 9.

Eddig az angolok Tony Blairt és a közel-keleti intervenciós háborúkat gyűlölték tömegesen, április negyedike óta azonban a lista gyarapodott.  Geoff Hoon, nemzetvédelmi miniszter azzal a megdöbbentően lelketlen-kíméletlen véleményével került fel a listára, az anyák, akiknek gyermekei szóró-bombák százainak esnek áldozatul, egy napon hálásak lesznek Britanniának a nagy hatóerejű fegyverek bevetéséért.

Ha valahogy el tudunk tekinteni a feltevés abszurdságától, akkor válasz lehet rá -- már amelyik édesanya túlélte a bombázást. Az összeégett kisfiúnak például, akinek egy robbanás mindkét karját leszakította,  az egész családja a házuk romjai alá temetve lelte  halálát.  Az ő édesanyja öt hónapos terhes volt.  A Mirror.cu.uk riportja  szerint a 12 éves Ali Ismael Abbas a kórházban eszméletre térve kétségbeesetten könyörgött az orvosoknak, próbálják megkerestetni és visszavarrni a karjait, mert ha nem, öngyilkos lesz.

Ahogy Blair nem érti, miért is nem fogadták éljenezve és virággal a katonáit Basrában, olyannyira Hoon sem fogja fel, hálálkodás helyett miért is fogják örökre átkozni az iraki anyák.

A háború 12 éves áldozta, Ali Ismail Abbas 

(Reuter felvétel -- Faleh Kheiber)

Hoon megdöbbentő nyilatkozata politikai és sajtó körökben nem kavart nagyobb port, bár az angol parlament képviselője, Alice Mahon “kegyetlen és érzéketlen” megjegyzésként bírálta. “Felháborító dolog volt ilyet mondani,” nyilatkozta Mahon. “A hódító tipikus kijelentése volt, nem a felszabadítóé”.

Addenda:

Az angol hadügyminisztérium közlése szerint Basrát bevételekor ezrével lőtték  izraeli gyártmányú L20-as szóróbombákkal (fürtösbombákkal), amelyek egyenként 49 kisebb, minimális érintésre robbanó bombát tartalmaznak. A Genfi Egyezmény  szabályzata szerint ezek gyártása és használata  -- a polgári veszélyeztetettség miatt -- tiltott. Ugyanakkor a Mirror közlése szerint a fegyveres erők minisztere, Adam Ingram beismerte, hogy angol felderítő tankok csökkentett uránium tartalmú lövegekkel is lőtték a lakosságot.  Egyelőre senki sem tudja, hogy mennyi áldozatot szedett és milyen utóhatása lesz a bagdadi és basrai gyerekekre a dózistól függően akár halált okozó depleted uranium (DU) por.)

Far more disturbing, however, is the fact that the al-Jazeera network – the freest Arab television station, which has incurred the fury of both the Americans and the Iraqi authorities for its live coverage of the war – gave the Pentagon the co-ordinates of its Baghdad office two months ago and received assurances that the bureau would not be attacked. Then on Monday, the US State Department's spokesman in Doha, an Arab-American called Nabil Khouri, visited al-Jazeera's offices in the city and, according to a source within the Qatari satellite channel, repeated the Pentagon's assurances. Within 24 hours, the Americans had fired their missile into the Baghdad office. The next assault, on Reuters, came just before midday when an Abrams tank on the Jamhuriya Bridge suddenly pointed its gun barrel towards the Palestine Hotel where more than 200 foreign journalists are staying to cover the war from the Iraqi side. Sky Television's David Chater noticed the barrel moving. The French television channel France 3 had a crew in a neighbouring room and videotaped the tank on the bridge. The tape shows a bubble of fire emerging from the barrel, the sound of a detonation and then pieces of paintwork falling past the camera as it vibrates with the impact. In the Reuters bureau on the 15th floor, the shell exploded amid the staff. It mortally wounded a Ukrainian cameraman, Taras Protsyuk, who was also filming the tanks, and seriously wounded another member of the staff, Paul Pasquale from Britain, and two other journalists, including Reuters' Lebanese-Palestinian reporter Samia Nakhoul. On the next floor, Tele 5's cameraman Jose Couso was badly hurt. Mr Protsyuk died shortly afterwards. His camera and its tripod were left in the office, which was swamped with the crew's blood. Mr Couso had a leg amputated but he died half an hour after the operation. The Americans responded with what all the evidence proves to be a straightforward lie. (Robert Fisk. April 9, 2003)

16. írás

Április 3.

Lehetséges, hogy az Egyesült Államok meg akarja akadályozni az ENSZ készülő békejavaslatát?  Tűzszüneti felhívását? A koalíciós megszálló csapatok visszavonására való felszólítását?  A Greenpeace mozgalom pontosan ezt állítja. Elsején sajtókonferencián jelentette be, levélben szólította fel az ENSZ összes tagállamát, hogy ne tántorodjanak el az iraki invázió elítélésétől, és utasítsák vissza az USA döntésjogukat korlátozó szándékait.

A Greenpeace információja szerint -- amelyet az új-zélandi Scoop  web-oldal tett közzé -- az Államok fokozott diplomáciai nyomást gyakorol az ENSZ tagállamokra, szavazzák le, vagy legalábbis tartózkodjanak egy általános közgyűlés összehívásától, melyet az iraki háború megvitatására terveznek, mert az ellenkezője „Amerika ellenességként” lesz elkönyvelve.  További fenyegetés, írja a Scoop, hogy „a Békéért Egyesülés néven meghirdetett rezolúció magára az ENSZ kárára is lesz”. Az utóbbi időben többször is elhangzott a televízióban, az ENSZ Amerika nélkül meg se alakult volna, és az elmúlt évtizedekben Amerika nélkül nem lett volna képes funkcionálni. Ez burkolt utalás az elvárásra -- hálából mindennemű  kritikát tessék lenyelni.

A „Békéért egyesülés” feladata megvitatni és megoldani a Biztonsági Tanács kudarcot vallott akcióit követően kialakult világbékét és biztonságot veszélyeztető közel-keleti helyzetet. A Greenpeace képviselője, Robbie Kelman azt nyilatkozta, „A háborúellenesség fokozódik, és az USA kétségbeesetten lehetetlenné akar tenni minden további helyzet elemző vitát. Éppen ezért felszólítunk minden nemzetet, a lelkiismeretükre hallgatva, és a döntő többségben elítélő globális nép ítéletre támaszkodva szavazzanak és ne adják be derekukat az Egyesült Államok diplomáciai és gazdasági fenyegetésének.”

MÁS:

From Tuesday afternoon through early Wednesday the air wing flew 69 dedicated strike missions in Basra and in and around Baghdad, involving 27 F/A-18 Hornets and 12 Tomcats. They dropped nearly 100,000 pounds of ordnance, said Lt. Brook DeWalt, Kitty Hawk public affairs officer. The air wing’s Tomcats continued to fly sorties throughout the day Wednesday. (Kendra Helmer: Two Tomcat pilots safe aboard Kitty Hawk after crash inside Iraq. Stars and Stripes. April 3, 2003) 

A Szaddám Huszein hadseregében szolgált, majd emigrációba kényszerült generális, Nizar al Khazraji ellen vizsgálati per volt folyamatban, mivel egyesek felelősséggel vádolták az 1988-as kurdok elleni  mérgesgáz támadásért.  A Dániában élő generális azonban ez év március 17-én váratlanul eltünt az otthonából -- valószínűleg  elrabolták és meggyilkolták. Ezzel az erővel persze meg is szökhetett. Amennyiben az Interpol, a CIA és a többiek nem körözik minden erőbevetéssel a feltételezett tömeggyilkost, annak az lehet az egyetlen oka, hogy ők biztosan tudják, Khazraji nem szökött sehová, hanem elintézték. De vajon kik? És honnan a biztos info? Szaddám Huszeinnek már jó ideje nem nyúlik messze a keze, és kisebb gondja is nagyobb annál, mivel vádolja a Nyugat. Ha feltesszük a kérdést, kinek az érdeke, hogy ne kerüljön sor Khazraji tanúvallomására, és az ügy szép csendben lezáruljon, egyedül a jelenlegi washingtoni kormány kerülhet gyanúba. Mint köztudott, Bush többször is hangoztatta, Szaddám Huszein a sátánok sátánja, mivel a saját népe ellen tömegpusztító fegyvert alkalmazott. Amennyiben Khazraji ezt a per során cáfolta volna, kiütötte volna Bush kezéből a háborús indíték utolsó kártyáját is. Ezt pedig aligha engedheti meg.

15. írás

Március 31.

Az alternatív média egyik bástyája, a Media Lens megszerezte és felrakta az Internetre a BBC hírszolgálat feje, Richard Sambrook belső használatra írt memorandumát, amelyet ez év március 11-én küldött szét vezető beosztású munkatársainak. Ebben aggodalmát fejezte ki, hogy a szerkesztőségekbe telefonálók és e-mailezők tömegesen és ráadásul egyre szélsőségesebb hangon ítélik el a „megelőző”, gyakorlatilag unilaterális amerikai háborút. 

Sambrook szerint a tiltakozók „a szélről valók, a ’legyen rezsim váltás Washingtonban, Londonban és Izraelben’ fajtából”, míg a középutasok, akik az Egyesült Nemzetek támogatásának feltétlen hívei, nem érzik szükségét, vagy kényelmetlenül érzik magukat (?), és ezért nem telefonálnak be.  (Nem tér ki rá, a szerinte középutas tömegek azért feszengenek, mert számszerű kisebbségbe vannak, vagy mert hihető, tényszerű ammunició hiányában nem tudják logikusan védeni azonnali támadást forszírozó álláspontjukat.)

A szélsőséges és dühös megnyilvánulások dömpingje többhetes tapasztalati megfigyelés eredménye, és Sambrook szerint ellensúlyozásra szorul: „Fontos, hogy legyen a műsorokban, aki a Bush--Blair-vonalat képviseli”,  és óvatosságra int mindenkit, hogy „legyen egy reális egyensúly és nyerjen biztosítékot a nézőpontok sokfélesége”.  Ugyan csak kétféle nézet létezik, háború melletti és háború ellenes, a nagyobb probléma viszont ezzel az egyébként első hallásra felületesen akár pozitívnak is hangzó figyelmeztetéssel, hogy számos felmérés szerint az angolok 80-85%-os többsége ellenzi Amerika szolgai követését. Éppen ezért a Sambrook szerinti “reális egyensúly”, vagyis a médiaképviselet fele-fele arányú megosztása sem fair, sőt nem is tisztességes.

A gyakorlatban viszont még ez sem valósul meg.  A vezető koalíciós hatalmak médiájában esetleg 5:1 arányú a képviselet a háborús hiénák javára, bár a legtöbb média fórumon nincs is képviselve a középutas, vagy hivatalossal ellentétes vélemény.  

Sambrook nyilván nem morálisan elítélhető manipulációinak leleplezésétől és kritikájától tart, vagy egyfajta népharagtól, mikor azt írja befejezésként: „Ezek kényes megítélések és ha rosszul döntünk, magas árat fogunk fizetni érte.” A nagyfőnök a „rosszul döntés” feltehető politikai következményére, Blair- és Amerika-barát neokonzervatív híveinek esetleges bukására utal. Ezért rendeli el, fújja csak a BBC kórus még egységesebben, még harsányabban a Bush-Blair kettős elrettentően disszonáns toborzó dalát.

A Mirror volt kolumnistája, az ismert aktivista, Paul Foot azt nyilatkozta a kiszűrődött információ kapcsán, „A BBC az évek során hozzászokott az establishment mindenkori állásfoglalásának támogatásához. Most aztán azt veszi észre, hogy háborús állásfoglalása miatt mind a kormány, mind az ellenzék népszerűtlen -- és a rebellisek alkotják a döntő többséget.” Az egyetlen jelentős koalíciós partner, Anglia, megosztottsága csak megerősíti a Washington Post egyik kommentátorának megállapítását, miszerint az USA provokálatlan intervenciós politikájának támogatottsága az egész világon csak egyetlen országban egységes -- úgy a kormány részéről, mint a társadalom döntő hányadában -- és az az ország Izrael.

MÁS vagy mégsem?

"In the war on American TV  has been a splendid fireworks display and tank parade punctuated by press conferences, but on al-Jazeera  war is hell."  (James Poniewozik, TIME online)  "Az amerikai tv-n a háború sajtótéjékoztatókkal megszakított csodás tüzijáték bemutató és tank parádé, míg az al-Jazeera-n a háború maga a pokol."

A médiakontrollról lásd még: Médiakonspirátorok, médiasztárok, médiaprostik

14. írás

Március 22.

Kevés dolog érdekfeszítőbb mint a negatív médiapropaganda. Lehet féligazság vagy szemenszedett hazugság, hatásában felszínes vagy hegyeket megmozgató. Lehet helyi, vagy országos, de ma már globális is, és terjeszthető valami érdekében vagy éppen valami ellen. Lehet lassan, alattomos finomsággal beadagolni, mint a mérgeket, de nyílt hirtelenséggel is az ember fejéhez vágni úgy, hogy levegőt kapkodva alig tudja kinyögni, mit képzelnek ezek?

A negatív médiapropaganda nyomtatott változatát csak fokozza a megfelelő  képszerkesztés. Trükkjei közül az egyik, ahol a szöveg lényege helyett a kép egy kiragadott szóhoz kapcsolódik. Mondjuk az őszi áremelkedésekről szóló cikkhez a képszerkesztő  hulló falevelekkel borított utcaképet  csatol. Egy  másik, ahol a rossz hír mellé pozitív(abb) töltetű képet társít: a munkanélküliség okozta gazdasági veszélyezettségről írott cikkhez például Dr. Tanárúrról, aki rövid 6 hónap kiesés után újra dolgozik --  ugyan az Uránia pénztárában, katedra helyett.

A propaganda egyik legfontosabb eszköze az elhallgatás. Mikor a média a kormány azon állítását képviseli, nem vesztettünk katonát valamelyik intervenció során, akkor a fotóriporterei diszkréten távol maradnak a katonai temetésekről.  Mikor a palesztín "terroristák" vérborította  áldozatait mutatva nem közlik, hogy a napokkal korábbi rakétákkal, vagy buldózerekkel lerombolt házak romjai alatt maradt családtagokért való reváns.

Egy dolog volt mindeddig ritka: a propagandisztikus csúsztatáskor vagy átveréskor a szerzői szöveggel ellentmondó kép vagy ábra mellékelése -- ami elvben veszélyeztetné a propaganda célját. A fokozott agykontroll érdekében azonban mégis felfutó tendenciát mutat a cáfoló (tehát valós) dokumentációra alapozott agymosó propaganda. Miért?  Mit jelent ez? És mi a célja?

Mivel az Interneten az ember egyre gyakrabban találkozik a valóság elkötelezetlen, gondosan dokumentált, logikusnak és átgondoltnak látszó ábrázolásába, a tradicionális médiaforrások azt próbálják szuggerálni, ilyesmire bukkanva  se higgye az olvasó, hogy képes az interpretálására. Az ugyanis nem olyan egyszerű dolog. Hallgasson csak továbbra is kukán a hivatalos magyarázatra, és minden kritika nélkül fogadja el a nála illetékesebbek mint nem kis dohányon bérelt politológusok és más "szakértők" értelmezését, levitézlett, sőt háborús bűnöző politikusok (Kissinger, Albright) irányadó véleményét.

Állljon itt példaként a Washington Post Bush elnök sikeres afganisztáni politikáját támogató cikkének illusztrációjaként közölt eredeti kabuli felvétel: szívszorító, deprimáló látvány. A háborús pusztítás esztelen nyomorúságának dokumentuma. A reménytelenség és kilátástalanság illusztrációja. A kép idén márciusban, 18 hónappal az afgán főváros “felszabadítása” után készült, mikor a bombázók többsége már Dél-Irakban vadászik prédára, a Kabulnak beígért 4 milliárdos nemzetközi segély és kompenzáció realizációja viszont még ennél is távolabbi,  leginkább képzeletbeli régiókban repked.

Mégis mi a kép aláírása? “A helyreállított üzletek újra kinyitottak az egyébként lerombolt kabuli épületekben, ami a kiskereskedelem felvirágzását és némelyek szerint a jobb idők eljövetelét vetíti előre.” A lélekemelő, fényes jövőét.  Az agymosás részeként a cikk címe is támogatja a mesterséges délibáb kreálást.  A szójátékra alapozottan -- miszerint a “boom”, “robbanás” szót a hirtelen gazdasági felemelkedésre is vonatkoztatják -- a cím így hangzik: MOST AZ ÜZLET, AMI ROBBAN.  Vagyis nem kell fedezékbe rohanni.      

Kabul, mint egy idegen test az országban elszigetelt és épp csak hogy vegetál.  Az amerikai üzleti kapcsolatai révén hatalomra segített elegáns Hamid Karzaj kormánya nem kevésbé, csak talán másképpen represszív, mint az elsöpört Tálibok. Mióta a helyettesét és a turizmus miniszterét is kinyírták, és Karzaj maga is hajszál híján merénylet áldozata lett, speciális kiképzésű amerikai alakulatok őrzik éjjel-nappal. Ábrándozásai során képzelheti magát egy szabad, egységes ország vezetőjének, de amellett, hogy fogalma sincs mi történik Kabultól pár mérföldnyire, a palotája kertjébe sem ülhet ki napozni a CIA tudta nélkül.

Mivel a hatalomra jutásakor beígért segélyek, kölcsönök, kártérítések és beruházások nem valósultak meg, Karzaj nem tud produkálni, és így nem tudja a hatalmát se kiterjeszteni az országra, ahol továbbra is a tradicionális felosztásban kontrollálnak bizonyos területeket a helyi “kiskirályok” és “kistábornokok”. Ezek nyíltan kétségbe vonják az idegenekkel szövetkező hatalmát, de egymás ellen is hadakoznak, ráadásul fegyverrel akadályozzák a háborús menekültek visszatelepülését, mivel továbbra sincs elég kenyér, amin osztozni lehetne.

Az emberi jogokat figyelő szervezetek szerint az iszlám törvénykezés egy extrém változata uralkodott el az országban, ami az előkészületben levő új alkotmány és igazságügyi rendszer létrehozásában befolyásoló, ha nem irányadó tényező lehet. A vallási dogmákon alapuló törvényhozás és végrehajtás pedig szélesre tárja a kaput a szokásos politikai és hatalmi visszaélések előtt: az istengyalázás vádja minden időkben kiváló indok az ellenzék és a reformerek félreállítására.

Karzaj helyzete lényegében olyan kilátástalan és bizonytalan, mint  magáé az országé.  A kiábrándult, kisemmizett  nép az idegen csapatok távozását forszírozza, akiket egy polcra helyez az orosz betolakodókkal. “Ha, az angolok és az amerikaiak nem mennek ki maguktól, ellenük is harcolni fogunk” -- fenyegetődzött a BBC híradójában vállán régi típusú géppuskát viselő férfi.  Egy másik kimondta a kimondhatatlant: sokan  a Tálib rezsím rendjét, fegyelmét és békés biztonságát áhítozzák vissza.

Az afgán-pakisztáni határon állandó fegyveres villongások vannak és bár az USA csak egy katonai poszt elhagyását vallja be, a pakisztániak szerint eddig az ötből négyet szüntettek meg. Tavaly decemberben egy rakéta-támadás során Lwaranál számos katonai járművet semmisítettek meg az al-Kaida (szimpatizáns) gerillák, majd mikor elüldözték a szövetséges csapatokat, megrohanták és földig égették az amerikai tábort. A kényszer visszavonulást a Wall Street Journal annak idején diplomatikusan egy láthatatlan ellenséggel való küzdelemnek nevezte.

Az újjá építés  és a  munkalehetőség teremtés csigalassúsággal halad. A nyomorúságos és kiszámíthatatlan helyzet  elriasztja a komolyabb külföldi befektetőket, a belföldi tőkéből viszont csak minimális beruházásra futja. Karzaj február végén személyesen jött Washingtonba és a szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottságától ismételten anyagi segítséget kért.  “Már majdnem az erdő végén vagyunk, de még nem jutottunk ki belőle” -- mondta Karzaj, akit Bush személyesen is fogadott, bár az iraki háborús kiadások miatt aligha ígért neki valamirevaló támogatást.*

A nők (és gyerekek) helyzete ugyanolyan kiszolgáltatott Afganisztánban, mint volt. Laura Bush, aki a háborút megelőzően részvétteljes pofával fűt-fát igért az egyenjogúsításukkal kapcsolatban --  személy szerint állítólag ezt tartotta a háború fő céljának -- valószínűleg  már régen el is felejtkezett betanult propagandaszövegéről.

Elképzelhető, hogy a Post felvételét nézve Bushék közvetlen körein, na meg a médián kívül valaki más is robbanás szerű haladást és a sarkon bőségszarúval éppen beforduló  diadalmas jövőt lát? Egy romos házsoron három közül egy nyitva tartó boltocska, pár ráérősen bámész férfi, egy-két rossz bicikli, egyiken egy magányos szál deszka, ami szemmel láthatóan alkudozás tárgya. Ha ilyesmi mindenki másnak siralmas látvány is, a Bush-adminisztráció annyira pozitívan értékeli, hogy többször is hangoztatta: Irak afganisztáni mintára lesz fölszabadítva, felvirágoztatva és beillesztve az aranykort hozó globális gazdaságba.

*  "Despite Bush's effusive prewar promises,  there is virtually no money in the latest budget for rebuilding Afghanistan, or even for repairing the damage done by the US attack... Afghanistan is in ruin and chaos." írja hetekkel írásunk megjelenése után (május 2.-án) Harvey Wasserman Bush's Military  Defeat c. cikkében.  (Bush háborút megelőző ígéretei ellenére szinte semmi pénz nincs a legutóbbi pénzügyi tervezetben Afganisztán újjáépítésére, sőt az amerikai támadások okozta károk rendbehozatalára sem... Afganisztán romokban hever, és káosz uralja.)

Addenda:

"The marines were keen to emphasize that posing for photographs demanded by the journalists as they handed sweets to children and fed military rations chocolate to stray puppies. 'We had to do the hearts and minds thing', said Colonel Ben Currie."  (Andrew Buncombe, The Independent)

Az afgán helyzetről lásd továbbá: Lapszemlék, 2003. II. félév, 43. írás

MÁS:

A szenátus március 21-re virradó éjjel -- korábbi megosztottságát félretéve -- egyöntetűen megszavazta Bush elnök intervenciós tervének támogatását. A 90 szenátor közül nem akadt egyetlen  számottevő integritással rendelkező egyén sem, aki az iraki konfliktust békés úton, a nemzetközi szabályok és a hazai törvények figyelembevételével (háborút csak a kongresszus indíthat) oldotta volna meg.

Még Ted Kennedy szenátor is 'befeküdt', mikor a provokálatlan intervenció kapcsán a lényegtől élesen elkanyarodva a figyelmet a harcba induló katonákra terelte, akik "az életüket kockáztatják a  mindenkinek kijáró lehetőség, remény, szabadság és igazság érdekében". Lehet, hogy egy kis tütü közrejátszott ebben a retorikai édelgésben? Másképpen hogy képzelhető el, hogy nem találta felháborítónak, még furcsának sem, hogy miközben ők formailag vitatkozgattak, sokszor csak szavakon, támogassák-e a törvényesen megválasztott iraki kormány megbuktatását  és egy szuverén ország elfoglalását, addig amerikai csapategységek már át is lépték a határokat... Hogy süllyedhettek még a demokraták is olyan mélyre, hogy szemet hunytak felette, a háború valójában már jóval korábban megkezdődött.

Egy csak egy legény volt talpon a vidéken . . . legalábbis őt idézte a Washington Post -- amely egyébként a sokatmondó cím ellenére a 10. oldalán foglalkozott a sorsdöntő történelmi eseménnyel: SENATE UNANIMOUSLY BACKS BUSH, 250,000 U.S. TROOPS. Egy Texas állambeli demokrata képviselő, Lloyd Doggett ugyanebben a kérdésben a Ház döntéshozatalát megelőzően a következő figyelmeztetést küldte képviselőtársainak:

"A jelenlegi adminisztrációnak felelősséget kell majd vállalnia azért az árért, amibe ez  a családjainknak vérben, anyagiakban és bizonytalanságban kerülni fog. Biztonságunk megszüntével évtizedekig lehetünk (állandó) veszélyben, ami a kormány félresiklatott politizálásának és diplomáciai kudarcának következménye."

Addenda:

"Detroit suburbs, including this one, include some of the largest concentrations of Arab Americans in the United States.  And many of them --  like much of the Arab world --  adamantly oppose the U.S.-led invasion of Iraq, voicing suspicions that it is about imperialism and a desire to control Iraq’s oil wealth." (Robert E. Pierre: Detroit Area's Many Iraqis Have Mixed Emotions. The Washington Post. March 21, 2003)

13. írás

Március 16.

Az ENSZ több éves fegyverleszerelési programja által minden védelmétől megfosztott, minden téren kiszolgáltatott iraki nép mentésére törekvő szervezetek, egyletek és vallási közösségek szerte a világban rendkívüli tüntetéseket és vigíliákat szerveztek a hétvégére. A háború előtti utolsó, kétségbeesett kísérletként 15-én, szombaton a csupán két heti szervezőmunka eredményeképpen 98 ország 2 ezer városában milliók tiltakoztak a Közel-Kelet újrafelosztása és Irak inváziója ellen. Ki tudja hányadszor az elmúlt hónapokban a békevágy amerikai fellegváraiban ismét tízezrek özönlötték el az utcákat: 100  ezren masíroztak San Franciscoban, 50 ezren Los Angelesben és  100 ezren Washingtonban.

Az esemény rövid határideje és minimális hirdetési lehetősége miatt a fővárosban nem reméltek 25 ezernél több résztvevőt, ezért csak ennyire kértek hivatalos engedélyt --  a tavasziassá váló koradélutáni napsütésben azonban ennek négyszerese, 100 ezer lelkes, vagy a végsőkig kiábrándult, bizakodó, vagy éppen a realitás talaján álló kétségbeesett ellenzéki gyűlt össze a George Washington emlékére emelt obeliszk tövében.  A sebtében toborzott szónokok szinte rögtönzött beszédeit követően órákon keresztül özönlöttek a felvonulók a Fehér Házhoz, majd onnan az Igazságügy Minisztériumhoz. A tömeg sűrű sorokban betöltötte a tíz sávos Pennsylvania sugárutat -- a békés megoldás iránti lelkesedésében és a Bush-Cheney külpolitika iránti felháborodásában nem maradva le a korábbi, alaposabban előkészített felvonulásokhoz képest.

Mivel az engedélyt 25 ezerre kérték, a média -- alattomosan kihasználva az előzetes aláértékelést -- ezt a számot közölte az effektív tüntetők számaként, ezzel is próbálva alátámasztani az adminisztráció állítását, miszerint a háború elleni tiltakozási hullám csökkenőben van. A hétvégi események azonban éppen azt bizonyították, sem a nemzetközi sem a belföldi felháborodás nem lett kisebb, sőt, Washingtonban Johnson elnök hajdani igazságügyi minisztere, Ramsey Clark beszédét, amelyben az elnök lemondatását követelte, a tömeg VOTE TO IMPEACH! VOTE TO IMPEACH! (szavazz bizalmatlanságot) ütemes kántálása szakította többször is félbe.

Clark népszerűsége és széleskörű elismerése többek között A tűz ez alkalommal – U.S. háborús bűnök az Öbölben című, az 1991-es háborúban az iraki nép ellen elkövetett atrocitásokról írt könyvén alapszik, amelyet  a New York Times úgy értékelt, „komoly vádemelés a háború ellen, különösen a bombatámadásoknak  szükségtelenül áldozatul esett civil lakosság érdekében.”  A neves amerikai-zsidó író, Kurt Vonnegut szerint „A Fire This Time bemutatja, hogy a vezetőink háborús bűnöket követtek el a Perzsa-öbölben, nem kevésbé bizonyosan, mint a nácik a II. világháborúban.”

A Los Angeles Times értékelése alapján „(Clark) az életét kockáztatva három héten keresztül utazott egy öreg amerikai szedánban olyan időkben, mikor az USA naponta 3 ezer támadórepülést hajtott végre Irak ellen.” A KIRKUS Reviews pedig úgy foglalta össze, „Clark az elképzelhetetlent mutatja be az amerikaiaknak: kormányuk -- hatalmának rettenetes gyakorlása során -- 100 ezerig terjedő számban ölt meg civileket, egy elnéző média szentesítésével.”

A háborút ellenző amerikaiak kormányuk hasonló visszaéléseit, értelmetlen pusztítását és a szenvedések újabb árját próbálták a maguk korlátozott eszközeivel megállítani. Még hogy a hasonló visszaéléseit? A Pentagon szinte gyerekes kérkedése szerint eddig soha nem látott, a korábbiaknál sokkal nagyobb hatóerejű fegyverek(1)* bevetését tervezik, amelyeknek gyilkos pusztítása megközelítőleg a hiroshimai atombombáéval ér fel.  Mikor az ideológia és a hasznot húzó érdekkör ugyanaz, miért is lenne más a megvalósítás?

*1  Az arányra jellemző, hogy a konvencionális bombák súlya 500-2000 pound, míg az Irakban bevetésre váró  Daisy Cutter súlya 15 000 pound.

12. írás

Március 12.

Ha valaki még emlékezne rá, lejjebb a 3. írás felhívta a figyelmet a felfutóban levő, elhallgatottsága ellenére is egyre nagyobb jelentőséggel bíró Városok a Békéért mozgalomra, amely nem kis főfájást jelent a Bush adminisztrációnak. Az unilaterális megelőző háborút ellenző, végső döntésként kongresszusi jóváhagyást követelő, magát "az ország kollektív öntudatának"  tekintő polgári kezdeményezés februárban 36 várost fogott össze. Március elejére elérte a 90-et és ma -- többek ámulatára és döbbenetére -- New York 91. városként csatlakozott a békelánchoz.

Az eseményt, mint  "lényegtelent" várhatóan be fogják tiporni  a szőnyeg alá, annak ellenére, hogy valójában  címlapra tartozó szenzáció. A mérföldkövet jelentő szavazás közvetíti Washington felé a világváros állásfoglalását, ahol a múlt hónapban 300 ezres tömeg tüntetett békéért az ENSZ székháza előtt, ugyanakkor a  legutóbbi statisztikák szerint a lakosság 75%-a ellenzi a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélküli háborút.  "Ha már mindenképpen harcolni akarunk, harcoljunk a szegénység ellen, a tűzoltó állomások bezárása ellen, a rasszizmus és a szexizmus ellen" utalt a súlyos helyi gondokra Yvette Clarke.

Az országos statisztikák váltig azt állítják, a tömegek türelmetlenek a  Biztonsági Tanács nyüglődése miatt, és Szaddám Huszein fenyegetőzéseitől rettegve mielőbb rommá akarják bombázni Bagdadot. Ezzel szemben folytatódnak a tiltakozó tüntetések, a levél-, fax- telefon- és e-mail-kampányok, a gyertyás vigilek és mindennek tetejébe egyre több város képviselői -- akik a legközelebbről érzékelik a néphangulatot -- szavaznak a békés útkeresés mellett.  New York elvesztése "őrült blama" A Fehér Háznak. Ráadásul nem is szoros küzdelemben, mivel 17 ellenében 31 tisztségviselő szavazott a béketáborhoz való csatlakozás mellett. 

George Bush számtalanszor állította, hogy a szeptember 11-i tragédia háborús kihívás volt, amire háborúval válaszolunk. A fő áldozat, a tragédia következtében méltóságában és kivagyiságában megalázott világváros, a vért áldozó, könnytől fuldokló, feldúlt, megfélemlített megapolisz azonban senki másnak nem akar hasonló, pláne nagyobb tragédiát okozni. A Pentagon ugyan tegnap büszkén bejelentette, egyik legújabb 9,500 kilogrammos megabombájuk próbakísérlete sikeres volt, és készen áll New York megbosszulására, a New York-iaknak viszont úgy látszik más terveik vannak a jövőre nézve -- népirtás helyett békét akarnak.

11. írás

Március 11.

Az amerikai külpolitika elleni tiltakozásként egy hónapon belül a második  karrierdiplomata adta vissza megbízatását Colin Powellnek. John Brown, aki 1981 óta volt külügyi szolgálatban és a londoni, prágai, moszkvai, belgrádi és kijevi kirendeltségeken teljesített szolgálatot, azzal az indokkal nyújtotta be lemondását, hogy képtelen tiszta lelkiismerettel támogatni Bush elnök Irak ellenes háborús terveit.

Mikor már éppen azt hitte az ember, hogy a lelkiismeret szó végleg kiveszett a mai közhivatalnokok szókincséből . . . 

"Az  Egyesült Államokat egyre inkább az egész földkerekségen az igazságtalanul alkalmazott nyers erővel azonosítják" írta a magas rangban szolgáló Brown hivatalos lemondó levelében. "Az elnök más népek nézeteit figyelmen kívül hagyó döntései egy Amerika ellenes évszázad születését segítik elő. Én személy szerint a hazám iránti szeretetből csatlakoztam a külügyi szolgálathoz, de most fel kell adnom a hivatásomat, pontosan ugyanabból az okból, amiért választottam."

Brown neves kollégája, J. Brady Kiesling, athéni diplomata február végén adta be lemondását a külügyminiszternek. Íme néhány mondat a korábban Tel Avivban, Jerevánban és Casablancában szolgáló, az athéni követségen politikai tanácsadóként, tehát bizalmi pozícióban  szereplő Kiesling felmondóleveléből: "A jelenleg megvalósításra kijelölt kormánypolitika  összeférhetetlen nemcsak az amerikai értékrenddel, de az amerikai érdekekkel is. A hevesen forszírozott  Irak elleni háború belehajszol minket a nemzetközi legitimáció eltékozlásába, ami pedig Woodrow Wilson óta a leghatékonyabb védelmi és egyben támadó fegyverünk volt. Megkezdtük a világon eddig ismert legnagyobb és leghatékonyabb nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlasztását. A jelenleg előírt pályakör instabilitást és veszélyt fog eredményezni, nem biztonságot." 

Mikor már éppen azt hitte az ember, hogy a józan ész végleg a múlté . . .

Kiesling nyíltan azzal vádolja a Bush adminisztrációt, politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a hírszerzés eredményeit, és a vietnami háború óta nem látott mértékben szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt. Összefoglalása szerint az önző, babonás status quo a maga érdekében központilag eltúlozza a terror veszélyét és direkt összezagyválja  a terrorizmus és Irak egymástól független problémáját. Értetlenül áll a kérdés előtt, miért nem számít, hogy a korábbi partnereink és támogatóink bizalmatlanok, és nem állnak mellénk. Az oroszokat és Izraelt hozza fel példának, hogy a túlerő nem megoldás a terrorizmusra. "A post-háborús Irak romhalmaza, Grozny és Ramallah pusztulása láttán csak egy Mikronézia rangú idegen ország fogja a jövőben Amerikát követni." 

Mikor már éppen azt hitte az ember, hogy mindenki elfelejtkezett Groznyról és Ramallahról  . . .

"Mikor a barátaink jobban félnek tőlünk, mint amennyire aggódnak értünk, akkor számunkra is elérkezett az aggodalmak ideje. És most már félnek" írja Kiesling. Majd felteszi a kérdést, "Ki lesz képes meggyőzni őket, hogy az Egyesült Államok továbbra is az ami volt, a szabadság, biztonság és igazság útmutató fénye?"  Kiesling úgy érezte, éppen ezen a téren vált lehetetlenné a feladata athéni munkakörében, és ezt a személyes kudarcát vetítette ki aggódó szívvel  nemzetközi síkra. Befejező soraiban azt írta: "Lemondok, mert megpróbáltam, de képtelen voltam a lelkiismeretemet az adminisztrációt szolgáló feladatommal összeegyeztetni."

Mikor már éppen azt hitte az ember, hogy mindenki gerince zseléből van . . .

Addenda:

Egy harmadik karrierdiplomata, Mary A. Wright, 30 évi szolgálat után  március 19-i keltezéssel jelentette be Colin Powellnek a lemondását.

10. írás

Március 10.

Azt hittem a hiábavalóság érzetétől hajtva a szekuláris újságírók mind  elsiklanak Bush eluralkodó mákonyos pietizmusa felett (9. írás) -- ami a legutóbbi sajtókonferenciáját is jellemezte -- mikor 9-én végre felfedeztem róla egy kommentárt a New York-i Long Island lapjában, a Newsdayben. A Bibliával vert háborús dobok címmel Les Payne többek között arról ír, az öreg Bush fiának korábbi jellemzése során -- próbálva elaltatni a félelmeket, amiket az (atomfegyverek) gombján nyugvó ujja váltott ki egyesekben -- azt hangsúlyozta ki, hogy az elnök “a lélek embere”. 

A lélek rejtelmeit, na meg a világhelyzet kiélezett veszélyességét logikával felmérők szerint azonban ez nem egyértelmű pozitívum. Az ifjú Bush, aki a cikk szerint 40 éves korában cserélte fel a whiskys üveget a Bibliával és vált a lélek emberévé, stressz hatásoknak kitéve ismét az alkoholhoz menekülhet, vagy alkoholpótló vallási fanatizmusától befolyásolva eshet felelőtlen túlzásokba. A hipp hopp csere -- “Viszlát Jack Daniel's, hellóóó Jézus!” -- többnyire nem ennyire egyszerű, és nem is biztosan végleges váltás, amellett, hogy bizonyos  képzetek, mint például a választottság felsőbbrendűségi tudata, evangelizáló hajlam, önámítás, túlbuzgóság, hatalomvágy, stb. jelentkezhetnek, sőt uralkodóvá válhatnak.

“A probléma a középkorukban kereszténnyé váló részegeskedőkkel, hogy még aludni se tudnak Jézusozás nélkül, ráadásul másokat se hagynak” -- írja Payne. “Ahelyett, hogy a megtérésüket privát ügyként kezelnék, térítési alkalomnak tekintik.”

Payne szerint a piásból vallási zelótává válás bíztató előrelépést jelenthet a családnak, de nem várható el ugyanez az értékelés a modern nagyvilágtól. Annál is inkább, mert a szakirodalom szerint az egyik káros szenvedély végletéből másikba átváltó egyén nem gyógyult, és ezért nem is kevésbé, csak másképpen veszélyes.  Ki magára, ki a közre nézve.  Payne szerint Bush “hitre alapozott” politikája a közre veszélyes. “Nekünk nincs senki engedélyére szükségünk (az Irak ellenes háborúhoz)" idézi az elnök egyik sajtókonferencián tett kijelentését Payne, majd szinte melankolikusan hozzáteszi: “Ez valóban igaz, ugyanakkor valóban félelmetes.”

9. írás

Március 7.

George W. Bush a héten sajtókonferencián válaszolt egy pár meghívott, gondosan szelektált és trenírozott újságírónak, akik az elvárásoknak megfelelően szolidan és a korrekt mondatfűzésre ügyelve  tették fel lábvíznek langyos kérdéseiket.  Elvégre civilizált nép vagyunk. Csak semmi keménykedés, csak semmi számonkérés vagy forrófejű vádaskodás egy Hirosima-szerűnek beígért háború előestéjén!

Ezen kívül a megtisztelt média képviselők és más jelenlevők számára íratlanul is elkerülendő volt minden jelentőségteljes összenézés, értetlenkedő pofavágás, vagy leplezetlen kuncogás. A protokollnak ez a legutolsó kitétele lehetett a legnehezebb. Bush elnök ugyanis, akit a fél világ figyelt -- ugyanakkor fentről, a felhők mögül az égiek is -- azt nyilatkozta minden kínos feszengés nélkül, egyenesen bele a mikrofonba: “I pray for peace. I pray for peace.”

Hát igen.  George W. Bush, az újjászületett jófiú, amint térden állva, lehunyt szemmel “imádkozik a békéért”. Ami valójában azt jelenti, saját maga ellen. A saját intervenciós külpolitikája ellen. Könyörög, nehogy meg tudja szerezni a meglevő iraki olajkutakat, sőt nehogy (a dolláreső várható reményében) újakat is fúrva kontrollálni tudja a világpiacot. Nehogy biztos katonai bázisokat tudjon kiépíteni iraki földön a bizonytalanná váló szaúdiak helyett. Második éve térden állva imádkozik, hogy a saját bombái mind faroljanak mellé, és ne találjanak el senkit és semmit. Hogy az amerikai katonaság tévedjen el 40 évre a sivatagban, és ne tudja hosszú évekre megszállni a Pentagonban ellenségesnek nyilvánított  országokat. Az amerikai elnök állítólag azért imádkozik, hogy neokonzervatív hatalomra juttatóinak évek óta gondosan felépített tervei mind kudarcba fulladjanak, és zászlós-lobogós béke legyen.

Hogy ezen kívül még miért imádkozik? “Útmutatásért, bölcsességért és (lelki) erőért” -- méghozzá naponta. Szegény újságíróknak és persze a figyelő világnak azt illett ebből leszűrni, hogy Amerika sorsa az égiek útmutatására alapozottan a legjobb kezekben van. Mindennemű kritika tehát csúnya istenkáromlás, amit ajánlatos fuldoklás árán is visszanyelni. A buzgón áhított “lelkierő” fanatizmus formájában megadatott Bushnak, amire alapozottan korlátok, mérlegelés, előrelátás nélkül sodorja az országot veszélyes szakadékok szélére, annál is inkább, mivel a  kért “bölcsesség”, ami születésekor eleve megtagadtatott tőle, utólag is minden alkalommal kihúzatik a kívánság listájáról.

Ennek híján, csupán égi sugallatra és közvetlen tanácsadóira koncentrálva Amerika elnöke biztosan elsiklott Jacques Chirac múlt heti Time magazinbeli nyilatkozata felett, ahol a francia elnök a saját személyes morális értékítéleteként hangoztatta: Ami az államférfi életében a leglényegesebb, az a vérontás elkerülése. Ez természetesen egy kézlegyintés kíséretében amolyan európai és szekuláris humanista jellegű nézetnek is nyilvánítható, ami komolytalannak  vett, mondhatnánk mélyen lenézett a Kissinger- és Brzezinski-féle reálpolitikát megvalósító Washingtonban. Annál is inkább, mivel előre senki sem tudja, mi számít majd “lényegesnek”, vagy éppen jogosnak, sőt igaznak a XXI. századi történelemírás és az egymással hadakozó istenek szemében.

*

Bush az iraki intervenciós tervét összekapcsolja a 9-11 támadással: “We will do everything we can to minimize the loss of life. The price of the attacks on America, the cost of the attack on America on September 11^th were enormous. They were significant. And I am not willing to take that chance again.”

Bush gúnyolódik: “The American people know that Saddam Hussein has weapons of mass destruction. By the way, he declared he didn’t have any. Fourteen-forty one insisted that he has a complete declaration of his weapons; he said he didn’t have any weapons.”

Bush szerint - és ez vérfagyasztóan abszurd - Szaddám Huszein közvetlen fenyegetés Amerikára nézve: “There’s a lot of facts which make it clear to me and many others that Saddam is a threat. And we are not going to wait until he does attack.”

8. írás

Február 22.

Mint budapesti olvasói is tudják, az Atlantában szerkesztett világhírű lakberendezési újság, a Veranda a sztárok, milliomosok és kékvérű arisztokraták világába invitálja az olvasót, ahova egyébként aligha hívnák koktélra. Bepillantást enged az elegancia, stílus és pazarló luxus világába, ahol mindennek, még a rojtoknak és bojtoknak, a legapróbb részletnek is jelentősége van a gondosan tervezett összhang és dramatikus hatás szempontjából. 

A Veranda szerint az elit igényeit legmagasabb szinten szolgáló három textilgyártó cég egyike az olasz Frette, amely 1877-ben nyitotta első üzletét Milánóban, és azóta is a saját szövödéjében a legfinomabb egyiptomi pamut szálból készíti öt kontinens legcsodálatosabb asztalneműit és ágyneműit. Egyedülálló többek között a saját tervezői által kikísérletezett selyemfényű jacquardja, amibe, ha úgy igényli valaki, gyárilag beleszövik a monogramját vagy a családi címerét.  Ma már csak egy maroknyi iparművész csinálja azt a művészi értékű makramé csipkét, amit párnahuzataik és lepedőik szegélyezésére használnak, vagy azokat a finom azsúrozásokat, amiket az ágytakarókon, törülközőkön és fürdőköpenyek zsebén alkalmaznak.

Az olasz gyönyörként  becézett horribilis összegű Frette ágyneműt és asztalneműt a hollywoodi sztárokon kívül Beverly Hills és New York öt csillagos szállodái mellett a párizsi Ritz Hotel is használja, ugyanakkor miniszterelnökként Boris Yeltsin is rendelt belőle egy pár garnitúrát.  A cég büszkesége mégis, hogy évtizedek óta állandó megrendelői közé sorolhatja a Vatikánt. Mint az igazgató, Dr. Vittorio Mosca elégedetten nyilatkozta, “a Pápa Frette vászonnal borított asztalnál étkezik, Frette terítővel fedett oltárnál imádkozik és Frette ágyneműben alszik.”

(Kép: a “Királyi kollekció” a legjobb minőségű lenvászonból készül és súlyos ezrekbe kerül - természetesen dollárban)

A katolikus egyház pazarló luxusigénye, oktalan fényűzése és megalomániája nem újdonság azoknak, akik, mint jelen sorok írója is, jártak a Vatikánban. Akiknek nem volt rá alkalma, azok  a pápai palota enteriőrjéről azt olvashatják, ott minden “plüss és káprázatos ragyogás”,  “csupa pompa és gazdag szövésű karmazsin damaszt”.  Mindez persze Isten dicsőítésére. Amiből arra lehet következtetni, hogy a keresztények saját képmásukra alkotott Istene szereti az  arany ragyogását, a beteges dekadenciát, a provokatív pompát.  Még ebbe a hitbe gabalyodva is feltehetnék azonban egyesek  a kérdést, az alsóbb papság, egyházjogászok, bőkezű filantrópok vagy éppen a hívek  megpiszkálhatnák a dolgot,  végül  is hol határolódik el egymástól, ha egyáltalán, a Pápa és a kardinálisok privát vagyona az egyház és Isten vagyonától.

XII. Pius pápa kegyeltje és jobbkeze, Pascalina nővér élettörténete (La Popessa címmel) számos megdöbbentő, ha nem megbotránkoztató tényre világít rá, mikor a 30-as és 40-es években az állandó csőd szélén álló pápaság nagystílű költekezéseiről ír, azokban az időkben(*1), mikor a világ számos országában az egyházközösségek keservesen küszködtek a gazdasági depressziótól, munkanélküliségtől és a szociális védőháló hiányától. Általános nézet volt Rómában a háború előtti években, hogy míg a szegények éheznek, “a kardinálisok elegáns köntöseikben flangálnak, és tündöklő palotákban laknak minden aranyukkal”.

Mikor a gazdag vendéglátásáról híres Pacelli bíboros pápai kinevezését kapva megérkezett ebbe a Rómába, írja a katolikus (és szimpatizáns) szerző Paul I. Murphy, ”belevetette magát, hogy mennyországot teremtsen a földön a pápaságnak és magának, a káprázat és bűvölet világát.” Elhatározta, hogy teljesen renoválja és újra dekorálja az itáliai kormánytól éppen visszakapott, “paradicsomnak is beillő pápai nyári rezidenciát”, amely egy luxus palota, egy kápolna és számos különálló villa együttese egy hatalmas, 70 négyszögöles telken az Albano tóra néző Castel Gondolfo városka mellett.

Valakinek tiltakozni kellett volna, még  ha rendhagyó vagy illetlen is volt, hogy “Pacelli bíboros rávette a pápaságot a Castel Gandolfo renoválására, ahol csak a kert tervezése és kivitelezése milliókba került -- bár a látvány lélegzet állító volt.” Természetesen formailag a nyári rezidencia is csupán Isten dicsőségét szolgálta. A munka 4 teljes évig tartott, befejezésekor viszont a vezető amerikai építészeti lap, az Architectural Digest az évszázad egyik legjelentősebb újjáépítési projectjeként értékelte.

Pacelli bíboros és a vele tartó Pascalina nővér amerikai útjáról beszámolva a La Popessa bemutatja többek között az akkori bostoni érsekség kardinálisát, William O’Connellt, aki “egy szánni valóan szegény ír család sarjaként lett multimilliomos”. Szerencsés meggazdagodása következtében rendszeresen utazgatott privát luxus hajóján a Bahama szigetekre. O'Connell vagyona és pozíciója révén kézben tartotta az egész bostoni médiát.  Az érsekség lejáratását elkerülendő (mindig ez az indok) el tudta tusolni kinevezettje, a saját unokaöccse, Monsignor J. P. O’Connell bostoni kancellár “aljas szexbotrányát”, sőt egy “bizarre gyilkosságot” is, amit a kardinális egyik bentlakó férfi beosztottja követett el a püspöki palotában.

A könyv nem tér ki rá, hogyan is szerzett egyházi karrierje során milliókat O’Connell, de könnyen kikövetkeztethető, ha továbblapozva Eugenio Spellman bíboros viselt dolgairól olvasgatunk. A már említett amerikai útja során ugyanis Pacelli szintén meglátogatta a csak pár éve pozíciójába került fiatal Spellman püspököt, aki egy, Pacelli szavával élve “fantasztikus” itáliai-stílusú luxus villában lakott, amelyet megvétele után saját tervezése nyomán újított fel. A palotának is beillő elegáns villában 11 hálószoba volt az emeleten és a földszinten két olyan hollywoodi stílusban berendezett, bidével is felszerelt fürdőszoba -- szintén “saját tervezés” -- ahol velencei fekete márvány falak néztek szembe földtől-plafonig érő tükörfalakkal.

Spellman püspök volt Roosevelt kedvenc összekötője a Vatikánnal, ugyanakkor az itáliai-zsidó maffiával is bizalmi kapcsolatban állt.  Mikor Spellman fényes karrierje során a New York-i érsekség vezető pozíciójába került, a korábban felhalmozódott adósságtól való szabadulás érdekében hatalmas pénzekért, 50-100 ezer dollár értékben kezdte kiárulni  a Máltai Lovagrend címeit és vezető pozícióit. A felvételi kritériumoknak nem megfelelők közül volt aki 200 ezer dollárt fizetett Spellmannak, hogy csatlakozhasson a nagy presztízsű rendhez. Mint utólag kiderült, Spellman a donációknak csak egy kis töredékét, fejenként ezer dollárt küldött át Rómába, a többit saját belátása szerint (természetesen egy részét személyes céljaira) használta fel.  Később a Kolumbusz Lovagjainak titkos szervezete is a kiárusítás és elsekélyesedés sorsára jutott.

Spellman olyan hálás volt egyéb, részben privát üzleti tanácsokért is, hogy a "bűnös Wall Street" egyik legbefolyásosabb, minden skrupulus nélküli pénzbefektetőjét, a gyanús múltú John A. Colemant a Máltai Lovagrend legmagasabb pozíciójába nevezte ki. Bár az egyház hivatalosan tiltotta a szerencsejátékot, Coleman javaslatára befektetéseket csinált a népszerű bingó szerencsejátékba és így évi 10-12 millió dolláros bevételt söpört be tisztán, természetesen jövedelemadó nélkül.   “Az örök  pragmatista Spellmannál a morális meggondolások mindig csak másodikként, a pénz után jöttek számításba a  priorítások listáján”-- jegyzi meg tárgyilagosan, minden ítélkezés nélkül Murphy.

A Vatikán elüzletiesedésére és hipokrízisére  jellemző, hogy maguk a pápák sem találtak kivetnivalót a morálisan megkérdőjelezhető befektetésekben, ha jó pénzt hoztak a konyhára. A  briliáns zsidó származású spekuláns, Bernardino Nogara intézkedései során a háború közeledtével a Vatikán többek között fegyver- és ammuniciógyárakba ruházott be, és felvásárolta az Instituto Farmacologico Serono di Roma döntő hányadú részvényét.

“Mikor pedig Pacelli pápa lett, ő is vett egy lapot Nogara könyvéből; már XII. Piuszként kinevezte unokaöccsét, Giulio Pacellit a(z említett) római gyógyszergyár igazgatósági tanácsa élére, amely születésszabályozó gyógyszereket gyártott”.  Aki esetleg nem tudná, a Római Katolikus egyház Isten szándéka elleni véteknek, tehát bűnnek tekinti, és tiltja a mesterséges fogamzásgátlást.  

A katolikus teológus, Hans Kung azon kevesek közé tartozik, akik felhívták a figyelmet, és szót emeltek -- az ő szavait idézve -- az “egyházi arrogancia” és az “egyházi hatalommal való visszaélések” ellen. Kung atya nemrégen a neves Yale egyetem egyik előadásán kifejtette, amit a történelem messze igazol: “Évszázadok óta az egyház mindenek fölöttiként viselkedett, Isten nevében dominálva a lelkeket és kihasználva a szegény bűnösök függőségi helyzetét és infantilizmusát...“

*1   Az egyház 200 millió dolláros adóssággal küszködött, míg a 30-as évek végén a New York-i érsekség, Róma után a második legbefolyásosabb és leghatalmasabb is 28 millió dolláros adósság terheit nyögte.

7. írás

Február 14.

A Washington Post tegnapi cikke szerint kudarcba fulladt az American University College republikánus diákszövetségének a francia külpolitika ellen szervezett tüntetése. Bár hivatalosan meghívták a Washington környéki összes egyetemet, vonuljanak közösen a francia követség elé, “alig több, mint egy tucat” fiatal jelent meg, akikre 6 kivezényelt rendőr vigyázott. A csoport szószólója közölte a médiával, "unják a sorozatos béketüntetések közvetítését, és biztosítani akarják George Busht, hogy rengeteg diák támogatja a Szaddám Huszein lefegyverzésére irányuló politikáját". Rengeteg.

A nyilatkozó hangját elnyomta egy csatlakozó, dobokkal felszerelkezett lelkes ellentüntető csapat, a közeli Georgetown Egyetem békeaktivistáinak ütemes kántálása. A szervező egyesület egyik tagjának megfogalmazása szerint “Fontos, hogy ne idegenítsük el Európát jobban, mint ahogy már eddig tettük. Ezek a (háborúpárti) tüntetők ellenzik a franciák jogát, hogy saját véleményük legyen. A mi országunk  pedig nem ezért (nem a szólásjog ellen) jött létre.”

6. írás

Február 13.

Washingtoni hivatalos látogatása során George Bush “közeli barátnak” és a “tettrekész koalíció tagjának” nevezte John Howard ausztrál miniszterelnököt -- akire ezzel, semmi kétség, mindjárt rá is húzta a vizes lepedőt. Az ausztrál ellenzék ugyanis Bush szavait rögtön bizonyítékként könyvelte el korábbi vádaskodásokra, miszerint Howard titkos  elkötelezettséget vállalt Washington és a háború oldalán. Amit persze Howard rendületlenül tagadott. Mint az amerikai intervenciós külpolitikát kormányszinten támogató országok mindegyike, Ausztrália is megosztott Bagdad bombázását illetően.  A leghatározottabban az ellenzéki Munkás Párt próbálja elkerülni a Washington uszályába való sodródást nem szívbajos vezetőjével, Simon Creannal az élen.

Korábban Crean szó szerint a fenébe küldte Tom Schieffer Washingtonból akkreditált nagykövetet, aki szerinte teljesen jogtalanul avatkozott az ausztrál belügyekbe, és a most divatos ledorongoló módszerrel,  anti-amerikanizmussal vádolta az ellenzéki vezetőt a Bulletin magazinnak adott interjújában. Crean határozottan visszautasította Schieffer manipuláns megjegyzését, amivel az  amerikai külpolitika kritizálását kivetítve Amerika-ellenességnek tüntette fel. Az Agence France Presse szerint az előző héten Mark Latham, a Munkás Párt másik fejese támadta keményen a parlamentben a Közel-Keletet újra felosztó washingtoni politikát, aminek során nyíltan hazugnak nevezte Busht, és az eddigi elnökök sorában  a legveszélyesebbnek, illetve az ország vezetésére alkalmatlannak nyilvánította.

Howardnál csak Tony Blair helyzete nehezebb és veszélyesebb. Andrew Murray azt írja a Guardianban, hogy az 1 milliósra tervezett  londoni tömegtüntetés előestéjén, Blair  “Egyszál maga van az angol nép ellenében. Britanniában legalábbis ez most már Tony Blair háborúja, egyedül és kizárólag az övé. Az emberek, akiknek a véleményét volt hivatott képviselni, egyáltalán nem akarják. Holnap London utcái ennek az igazságnak lesznek a tanúi.” London utcái és még szerte a világban vagy 400 nagyváros.

A hétvégére tervezett nemzetközi jellegű tömegdemonstrációk milliókat vihetnek az utcákra, bár sok helyen a hóakadályok és a rendkívüli hideg közbeszólhat. A történelem során egyedülálló eseményként 5 kontinensen 60 országban szerveznek tiltakozó akciókat és felvonulásokat, amiket már nem lehet csak úgy bagatellizálni és semmibe venni, mint például tavaly áprilisban az izraeli terror és háborús politika elleni washingtoni (képünk) és San Francisco-i tüntetéseket. 

A statisztikai felmérések szerint dühösen fortyog a világ. Az AOL február 12-én Európában begyűjtött adatai szerint, a németeknek 69%-a, a franciáknak 78%-a és az angoloknak 51%-a szerint az USA “arrogáns szuperhatalom”, ugyanebben a sorrendben 21, 15 és 30%-ban “jószándékú, de türelmetlen” és csak 10, 7, illetve 19%-ban “a szabadság bajnoka”.  Na és? Számít egyáltalán, hogy mit mondanak odaát? Az AOL ezt a kérdést is feltette, természetesen amerikai internetes olvasóinak, és azt az eredményt kapta, 425 ezer 556 bejelölés szerint “számít, mert nem mi vagyunk az egyetlen ország a földön”, míg 309 ezer 441 jó polgár szerint “semmi se számít, csak a magunk érdeke”.

A bökkenő persze az, egyáltalán nem vehető biztosra, hogy ha porig bombázunk országokat és földönfutóvá teszünk népeket, azzal a saját jól felfogott érdekünkben cselekszünk. Ez persze sokaknak érthetetlen.  Mert hogy is látják magukat az amerikaiak? 50% (371,891) a szabadság bajnokának! Megtévesztett emberek tömegei őszintén hiszik, hogy a demokráciát, akárcsak annakidején a kommunizmust nehézfegyverekkel kell a vonakodó-tiltakozó népekre kényszeríteni. 27%-a az AOL-eseknek jó szándékúnak, de türelmetlennek ítéli az amerikaiakat, ugyanakkor egy meglepően magas számban önkritikát gyakorló 23% (171,187)  arrogánsnak. 

Blair lehet a leghűségesebb csatlósa a saját agresszív fanatizmusába már nyakig merülő Bushnak, a nagy számban szekuláris, ateista és humanista angolok viszont hűségesen kitartanak a saját morális értékítéletük mellett. “A demonstrációk bizonyítják, hogy a nép nem hajlandó hatalmától megfosztottnak tekinteni magát” -- írja Andrew Murray, majd máshol azt mondja: “Miután egy évi győzködés ellenére a kormány nem tudta bebizonyítani az országnak, hogy a háború szükséges, így egyszerűen eljátszotta a jogát hogy (háborút) indítson”. Murray azt a kérdést is felveti, ami sokakat aggaszt, vajon “Mikor fog bekövetkezni, hogy Franciaország hivatalosan a ‘gazemberek országának’ lesz kikiáltva, és mikor fog Gerhard Schröder a ‘gonoszság tengelyének’ igazolvánnyal rendelkező tagjává válni?” Irak példáját látva ez a pálfordulás egyáltalán nem lehetetlen.

Nem véletlen, hogy a nemzeteket összefogó, országokat átívelő háborúellenes akciósorozat gondolata eredetileg Londonból származik, és így az sem  meglepő, hogy az ottaniak már a következő lépést tervezik: amennyiben több százezres tiltakozó tömeg lesz holnap az utcákon, de Tony Blair figyelmen kívül hagyva a 90% akaratát mégis belép a háborúba, akkor a kezdőnapon lebénítják nemcsak Londont, de egész Angliát. Murray szerint “Tony Blair az a háborús vezér, aki megtörhető, és ha süket marad a nemzet béketörekvéseit illetően, akkor ez be is fog következni.”

5. írás

Február 6.

Míg a szekuláris humanizmus nagy öregje, Paul Kurtz professzor George Bush intervenciós törekvését “az agresszió háborújának” nevezte és a 38 keresztény felekezetet összefogó Egyházak Nemzeti Tanácsával (National Council of Churches) egyetértésben támogatja a civil békemozgalmakat, addig az amerikai zsidó hitgyülekezetek (és polgárjogi szervezetek) “nem foglalnak állást” -- vagyis nem csatlakoznak.  Na nem azért, mert pártatlanság a névjegyük, hanem azért, mert Ariel Sharon sikerein(*1) felbúzdulva az a véleményük, a terrorizmus elleni harc és az 'Új világrend' kialakítása érdekében  az USA-nak Izraelhez hasonlóan agresszív intervenciós külpolitikát kell folytatni.

Míg annakidején Sharon hatalomra jutásakor a Tikkun liberális főszerkesztője és főideológusa, Michael Lerner rabbi “az izraeli politika fasizálódása” miatt aggódott,  a centrista zsidóság pedig idegesen rágta  körmeit az oszlói béketerv nyilvánvaló sírba lökése miatt, addig Sharon a nemzetközi jogot, Washingtont, sőt magát az amerikai elnököt is abszolút figyelmen kívül hagyva csörtetett előre a maga kíméletlenség szegélyezte, erőszak kövezte útján.

Amennyiben Bush ország-világ előtt leplezni akarta az izraeli politizálással szembeni teljes tehetetlenségét, nem volt más választása, mint meggörnyedve nekivetni a vállát Sharon szekerének. Ez a tette döntően befolyásolta, valójában a radikális-jobbszéllel való azonosulás útjára terelgette a korábban "földért  cserébe béke" jelszóban hívő liberális és progresszív zsidóságot.

“A háborús bűnös Ariel Sharon megválasztásával a világ félelmetesebb hely lett mindenki számára” -- írta 2001-ben Lerner, majd hátborzongató prófétai meglátással így folytatta: “Sharon vezetésével Izrael könnyen arra az ösvényre térhet, amely újabb etnikai tisztogatási hullámokat eredményezhet, olyanokat, mint ami az eredeti palesztin menekült áradatot idézte elő.”

Lerner nyilván arra emlékezett, Sharon 1978-ban mezőgazdasági miniszterként azt a kijelentést tette az akkor Izraelbe látogató amerikai elnöknek, a békekovács Jimmy Carternek, van már egy Palesztín állam, méghozzá Jordánia az, és biztosra veheti, egy pár éven belül 2-3 millió telepes fog lakni az izraeliek által megszállt területeken, mivel folyamatosan vándorolnak be Júdea és Szamária környékére. Lerner valószínűleg azért figyelmeztetett több cikkében is a Sharon-veszélyre, mert tudta, Sharon határozott célja Ben-Gurion hajdani álmának megvalósítása: „Ki fogjuk dobni az arabokat és elfoglaljuk a helyüket... a rendelkezésünkre álló (minden) erővel.”

Az iraki háborúval párhuzamosan várható izraeli terjeszkedés és a vele járó újabb deportálások tragikus képzete másokban is felmerült, ha nem is ahol a legfontosabb lenne, a Fehér Ház ovális irodájában. Hogy vajon éppen ott miért nem? David Frum, Bush egyik korábbi beszédírója úgy jellemezte visszaemlékezésében az elnököt, mint aki “hirtelen haragú, sokszor sekélyes, dogmatikus és gyakran érdektelen, aminek következtében rosszul informált.” (Nyilván időnként egyenesen félrevezetett -- mikor éppen a tanácsadóitól nem, akkor a saját fanatizmusától). A felsorolt tulajdonságok a MINDEN ÁRON hatalmon maradás görcsös ösztönével kiegészülve elfogadható magyarázatot adnak Bush végzetesen elfogult és ignoráns közel-keleti politikájára.

A Sharon-féle agresszív külpolitikára mindig mentséget találó médiapropagandát, a megosztott Arab Liga bénaságát és a világszervezetek pipogyaságát összeadva  Bush valószínűleg arra a következtetésre jutott,  jobbak az esélyei, hogy nagy elnök legyen, ha végleg összeköti a kettőjük szekerét. Sharon azóta vagy nyolcszor volt a Fehér Ház látogatója, egyenrangú partner lett a közös hadgyakorlatokban, a megszállt palesztinok viszont mind terroristának lettek kikiáltva. Arafat elnök hónapokig volt házi őrizetben, míg népét a legmodernebb high-tech fegyverekkel tartják sakkban.

A brit The Times egyik gúnyoros hangú kommentárja szerint Bush meggyőződése, Isten az USA-t választotta a világ (valóság tv-showkat, olajfaló SUV-t és reprezentatív demokráciát terjesztő) megmentőjének, Sharon pedig úgy véli, Izraelt jelölte ki az amerikai közel-keleti politika sarkkövéül. Bush idővel olyan mértékben azonosult Sharon nézeteivel, hogy egyes kommentátorok arra gyanakodtak, a Közel-Kelettel kapcsolatos nyilatkozatait Sharon sajtóhivatalában írják. Az  aggodalmaskodó európaiak(*2) közül leghatározottabban a franciák bírálták többször is nyíltan Bush felelőtlennek látszó Izrael-barát politikáját -- a Le Monde többek között igazságtalannak és arrogánsnak ítélte. Na de kit is érdekelnek a franciák?

Az okoskodó európaiaknak, na meg a korlátolt muzulmánoknak az iraki  háborút közvetlen megelőző közös űrprogram volt hivatott félreérthetetlenül szimbolizálni a Washington -- Tel Aviv közti megfellebbezhetetlen és kritikán felüli együttműködést. Ha sikerült volna, csak fokozta volna a két nagyravágyó elnök közös dicsőségét. Amennyire nyilvánvaló a Kertész Imre-féle idei irodalmi Nobel-díj politikai motivációja, ugyanannyira nyilvánvalóan politikai döntés volt a Columbia fellövésének  időzítése is, számos a NASA-hoz, de a Fehér Házba is eljuttatott figyelmeztető jelentés, sőt konkrétan katasztrófát jósló szakvélemény ellenére.

Nyilvánvaló, hogy eredetileg Bush serény tanácsadói hívták fel a figyelmét rá, semmilyen negatív következménye nem lett Sharon sorozatos nemzetközi és általános emberjogi törvénysértéseinek, tehát ő is nyugodtan erre az útra térhet, ha Birodalmat akar majd irányítani az Államok helyett. A katonai fölényre alapozott unilateralizmus, a “megelőző önvédelmi” támadás ideológiája, a terrorizmus veszélyének eltúlzása, a kollektív büntetés mindennapos gyakorlata, az ellenállással gyanúsítottak bizonyíték és ítélet nélküli fogvatartása, hazájukból való elhurcolása, a közvetlen diplomácia elutasítása, békefeltételként megvalósíthatatlan kritériumok támasztása és hasonlók  mind a törvénytelen területszerzés  kipróbált eszközeiként és módszereiként szerepeltek a Tel Aviv-i tervrajzokban. Ezt egyszerűen csak követni kellett Washingtonnak Afganisztánban és követni fognak Irakban is.  

Így történhetett meg, hogy akik például bin Ladent az Interpollal kerestették volna, vagyis elítélték a régióban stabilizáló szerepet játszó Tálibok és általában Afganisztán bombázását, közvetve elítélték Sharon tankjainak bevetését is a kődobáló iskolások ellen -- és kerültek az anti-amerikanizmus, vagy rosszabb esetben az antiszemitizmus vádja alá. Ugyanígy akik a halaszthatatlan Irak ellenes “önvédelmi támadás” abszurditását hangsúlyozzák, vagy szuverén, maguknak való országok fegyveres megszállását elvből ellenzik, azok egyben Tel Aviv sok éves politikai és katonai gyakorlatát kritizálják, illetve az újra felosztó “nagy” sharoni tervek felett ítélkeznek -- amivel szintén csak bajt hoznak a fejükre.

És itt fény derül rá, miért is nem támogatják még a reform-zsidó hitgyülekezetek, a felvilágosult ateista zsidóság és a mérsékelt zsidó médiatulajok sem a békemozgalmakat. Véleményük szerint az iraki háborút ellenzők egyben a palesztínok elleni fegyveres megszállás ellenzői is. A többség ugyan nem tudatosan és mégis.... Van benne igazság. 

„Az általános történelemszemlélet szerint a nyugati hatalmak (elsősorban Anglia és az Egyesült Államok) Izraelt azzal a szándékkal létesítették az arab világ közepén és azért dajkálják folyamatosan, hogy az „imperializmus alapköveként” használhassák -- hídfőnek a régió dominálására” -- írja M.S. Doran a Foreign Affairs idei első számában. Erre a gondolatmenetre alapozottan a palesztinok államiságért vívott harca önmagán túllépve szerte a világban -- úgy Írországban, mint Dél-Amerikában, az arab országokban, számos nyugat-európai országban, de az oroszoknál is -- mintegy jelképe lett a függetlenség eszméjének, a kiszolgáltatottság és az imperializmus elleni küzdelemnek.

(Kép: Palesztin zászlók a San Francisco-i békemenetben. Tamas Keller felvétele)

„Palesztínföld az egyetemes szimbólumok egyikeként áthágja a vallási, etnikai és nemzeti határvonalakat” írja Doran. Vagyis a palesztín zászlót nemcsak a palesztínok érdekében, de a védtelen kisebbségek, a status quo által elnyomottak, a mindenkori Dávidok nevében is viszik a világ legkülönbözőbb pontjain szervezett tüntetéseken. 

Az egyik legnagyobb amerikai békeszervezetet felszólították ősz elején, zárja ki a tüntetésekből és főleg ne engedje pódiumra a palesztin érdekképviseleteket és szimpatizánsokat, ha “szélesíteni akarja  a bázisát”  és “média fedezetet” akar. Még emlékszünk rá, mi történt, mikor megtagadták: az alapbázis ugyan a zsidóság távolmaradása ellenére rohamosan szélesedett, a tüntetések szervezői elleni vádaskodások viszont egyre komolyabbak lettek, a sajtó visszhang pedig egyre tompítottabb.  

A legnagyobb megmozdulásokról, a hírességek és sztárok szónoklatairól csak az alternatív média tudósított érdemben. Ennek ellenére a békeaktivisták úgy döntöttek, hogy továbbra is az inkluzív politika mellett maradnak, mivel ha kizárásos alapra helyezkednének, fatális töréseket okoznának a mai Amerika teljes keresztmetszetét képviselő tömegmozgalomban, ahol eddig demokraták és szocialisták, moderált republikánusok és zöldek, a 60-as évek hippijei és unokáik, diákok és professzorok, családapák, hivatalnokok és háborús veteránok, fehérek, feketék, barnák és sárgák, hívők és ateisták, százezreket képviselő szakszervezetek, homoszexuálisok és  hollywoodi sztárok meneteltek együtt a legnagyobb egyetértésben.

*1   Bush barátsága, Arafat nemzetközi elszigetelése, a palesztinok terroristává degradálása, a telepesek további terjeszkedése és a Közel-Kelet újrafelosztásában való aktív részvétele Sharont a zsidóság tömegei szemében a legsikeresebb elnökök sorába emeli

*2 "To many Europeans, this war looks like U.S. imperialism. And hypocrisy: they don't see why diplomacy can deal with North Korea's nuclear-weapons program but not with Iraq's, or why U.N. resolutions should be enforced on Iraq but not on Israel." (Time. 2003. február 3)

Ebben a vonatkozásban lásd még: Lapszemle 2002 II. félév 3. cikk és Lapszemle 2002 I. félév 5. cikk

4. írás

Január 26.

Az új év beköszöntével meginterjúvolt Laura Bush elismerést sugárzó bájmosollyal és Amerika megnyugtatására közölte elnöki férjéről, hogy minden reggel lelkiismeretesen olvassa a Bibliát. Azt nem említette, és így máig sem tudjuk, még pizsamában vajon, vagy már tiszta alsógatyában?  Nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy azt a bölcs és igaz égi tanácsot böngészte ki belőle, mielőtt megadná a háborús jelszót, feltétlen bizonyosodjon meg róla, vajon rögeszmeszerűen gyűlölt ellensége teljesen kiszolgáltatott-e a Pentagon által bedobásra tervezett 800 darab, nagyhatóerejű rakétának? 

Vannak persze, akik mást szűrnek ki ugyanazokból a szent könyvekből. Mert hogy is lehetne különben, hogy az ún. haladó vagy liberális amerikai egyházak egyöntetű ellenzői a tervezett  iraki tömeggyilkosságnak?  A  magasrangú metodista püspök és Vanderbilt Divinity School professzor, Melvin Talbert -- Bush saját felekezetéből! -- egy háborúellenes tv-hirdetésben figyelmeztetette az elnököt, hogy az általa tervezett Irak elleni támadás "Isten törvényének" nyílt megszegése. (A United Methodist Church-nek kb. 8 és fél millió híve van az USA-ban.) Vallási aktivisták nyíltan felvetették a kérdést, hol van az a Bush, aki kortes hadjárata során azt állította, Jézus a kedvenc politikai filozófusa mind teológiai, mind morális téren?  Választ azonban nem kaptak rá.

Bob Edgar tiszteletes, az Egyházak Nemzeti Szövetségének főtitkára tavaly december elején  egész oldalas hirdetést adott fel a New York Timesban, amelyben kihívást intézett Bush-hoz, engedje Jézust “megváltoztatni a szellemét”, ahogy annakidején fiatalemberként “megváltoztatta a szívét”. Semmi reakció. Laura Bushtól sem, aki úgy tűnik, ha ágyba is viszi férjének a reggeli kávét, a Biblia  elnöki értelmezésébe nem szól bele, amíg a tömegírtó fegyverek Amerika partjaitól valahol nagyon messze, gonosz szemita vagy ferdeszemű népek köreiben pusztítanak.

A Bush házaspár számára a legfontosabb, hogy a Bibliát szó szerint értelmező dogmatikus egyházak, mint a befolyásos  Déli-Baptista Konvenció és más militárisan evangelizáló közösségek az orthodox zsidósággal és Ariel Sharon új híveivel szövetkezve támogassák a Fehér Házat, és 2004-ben ismét a trónra ültessék őket.  A politikailag radikális ultra jobb -- a bőkezű Bush-Sharon patrónus Jerry Falwell irányítása alatt --  támogatásáért cserébe az állam és egyház közti évszázados válaszfal lerombolásához vár kormányszintű támogatást. Ebben már eddig is rengeteg segítséget kapott a soviniszta bibliai pátriárkák mai utódja, John Aschroft  igazságügyminisztertől és a képviselőház republikánus többségi vezetőjétől, a kínosan korlátolt Tom DeLaytől.

Ezek a figurák egyként helyeslik, hogy Izrael állítólagos védelmében (valójában egy második frontot alakítva) amerikai védelmi szakemberek és csapatok mozdultak be Izraelbe, mint ahogy azt is, hogy a korszerűtlenül fegyverzett, önálló, nemzeti jellegű politikára törekvő országok közül egy párat -- példa statuálásaként -- meg kell semmisíteni. Mikor egy katonai szakembert a minap megkérdeztek, a két naposra tervezett maximális hatóerejű, totális fizikai, emocionális és pszichológiai terrort okozó bombázás után, hogy ítéli meg a bagdadi utcai harcok esélyeit, csak annyit mondott: nem lesznek utcai harcok.

A Bush-Sharon-Falwell triumvirátus valószínűleg gúnyosan mosolyog a női, polgárjogi és egyházi szervezetek összefogásán, amely a Háború Nélkül Győzni (Win Without War)név alatt alakult tavaly decemberben, és aktív részese volt a januári országos béketüntetéseknek.  Ugyan ki figyel rájuk? Mégis mit gondolnak, mit tudnak elérni? A válasz a cinizmussal átitatott, bár a valóságtól nem elrugaszkodott kérdésekre: még ha teljesen hiábavalónak tűnik is, a humanista értékeket képviselőknek, legyenek hívők vagy hitetlenek, kötelességük  kiállni meggyőződésükért.

Ebben a szellemben nyilatkozta Jim Winkler  tiszteletes, a washingtoni  szociálpolitikai hivatal feje és a Win Without War  szervezet alapító tagja: “Az egyház azt mondja, a háború bűzlik.  Ugyanis a háború rohadt módszer nemzetközi konfliktusok megoldására. Úgy tűnik, a (politikai) változások kieszközölésében betegesen rabjai vagyunk a háborúskodásnak és a fegyveres erőszaknak.”  Különösen azok, akik a reggeli kávé kavargatása közben, feleségük bátorító pillantásától kísérve buzgó áhítattal nyálazzák a Bibliát.

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2002. I. félév, 7. és 1. írás (utolsó szakasz)

Béketüntetés a Washingtoni Mallban. Kuliffay felvétel

3. írás

Január 19.

„Ébredj Amerika!” hirdették tavaly ősszel a béketüntetések feliratos táblái, pedig akkor már régen késő volt. Mire a többség eszmélni kezdett, a speciális (felderítő és diverzáns) alakulatok és némely  kipróbált katonai egységek már útban voltak a szétbombázott, szétzilált, kétségbeesett Afganisztánból a Perzsa öböl környékére a következő „világterrorista” megregulázására. Hazai  földön pedig csendben megkezdődött a tartalékosok mozgósítása, Kaliforniától Marylandig.  

De mielőtt túl szigorúan ítélkeznénk az ignoránsan szunnyadók felett, ismerjük el, ami elismerendő. A világtörténelem során  háborút megelőzően, egyetlen ágyúlövés  nélkül soha nem alakult még ilyen gyorsan ilyen nagy horderejű békemozgalom! Ha csak Vietnámra gondolunk vissza, 4-5 évi győzködés és szervezkedés kellett hozzá és szörnyű vérveszteségek, mire a háborút ellenzők végre elözönlötték az utcákat.

George W. Bush hétről hétre katonák tízezreit indítja  a háború poklába, míg párhuzamosan a békevágyók tízezrei özönlik el újra és újra az amerikai városok tereit és sugárútjait. Tegnap a hófoltos Washingtonban a mínusz 7 fokos csontig hatoló hidegben az egész napos békegyűlés során 150 ezresnek saccolt jégeralsós, sízoknis, prém kapucnis tömeg  hallgatta a szónokokat -- többek között az angol parlament egyik képviselőjét --, emlékezett a pacifista polgárjogi harcos, Martin Luther King születésnapjára, és 50-60 ezren vonultak a Navy Yardhoz tiltakozó szlogenjeiket harsogva.

1. Egész napos tüntetés a Kapitólium előtt. 2. Számos egyház közül az unitárius egyház képviselői North Carolinából.

Háttérben, mintegy felkiáltójelként, a Washington emlékmű obeliszkje látható. (Kuliffay felvételek. 2003)

A nyakától béna vietnami veterán és békeaktivista, Ron Kovic, akinek élettörténete a Július 4-én született című nagy sikerű film ihletője volt, a platformról emlékeztette az összegyűlteket, hogy a vietnámi háború befejezése nem a politikusok, hanem a szervezetté váló tömegmozgalom eredménye volt. “Ez a mostani küzdelem is a ti réveteken fog nyerni a végén, minden violencia nélkül, a szenvedélyes összefogás eredményeként” -- mondta a bizakodva éljenző tömegnek Kovic.

Az egyre erősödő Bush ellenes hangulat érezhető volt a levegőben. Egy fiatalember az elnök computerizáltan Hitler-bajszos képét hordta körbe -- persze ki másét? Lenin kopasz fejét, vágott szemét, fura gyér szakállát aligha ismerné fel valaki is ebben az országban. A feliratok és pamfletek szóhasználata is keményebb lett ősz óta. A BUSH MOTHERF*CKER  feliratot csak  a tisztes korú Barbara Bush miatt nem fordítom magyarra. DIDN’T LIKE THE FATHER, DON’T LIKE THE SON EITHER feliratú póló eladásából valaki szépen meggazdagodott: NEM SZERETTÜK AZ APÁT, NEM SZERETJÜK A FIÁT SEM. A "NO MORE BUSH*T" szójáték sajnos csak az angolul tudóknak szellemes.

Az emberek egyre inkább satuba fogva érzik magukat az idő rövidsége miatt. Ramsey Clark, aki a néhai Johnson elnök igazságügyi minisztere volt, hatalmas éljenzést kapott, mikor bizalmatlansági indítvány beadását, vagyis  Bush lemondatását javasolta. Aztán felhangzott a tömegből a kórus: NOT OUR WAR, NOT OUR PRES! NEM A MI HÁBORÚNK, NEM A MI ELNÖKÜNK!

A kormány hivatalos álláspontja szerint a háborúellenesség nem aggasztó, mivel csak szórványos jelenség, ugyanakkor  Bush népszerűsége továbbra is magas. Kétségtelenül és mellesleg érthetetlenül magasnak látszik (ha nem szándékosan infláltak az adatok), viszont fokozatosan csökkenő tendenciát mutat, akárcsak háborús politikájának értékelése.  Januárra már 51%-a a lakosságnak véli úgy, az ország rossz vágányon halad.  

(Kép: EGY MÁSIK BUSH,  EGY MÁSIK HÁBORÚ,  EGY MÁSIK RECESSZIÓ)

A Newsweek múlt heti adatai szerint megkérdezettjeinek csak 35%-a akar azonnali megelőző háborút Irak ellen, míg 60% további vizsgálatokra és diplomáciai próbálkozásokra szavaz. Az MSN  kérdésére, hogy kellene megszabadulni Szaddám Huszeintől, 29% (91,953 fő) javasolt háborút, 22% száműzést (71,123 fő), 19% coup d’etat szervezését (62,121), míg 18% (58,422) diplomáciai megoldást. Az utóbbi felmérés 59%-os békés úton való megoldása tehát 1% híján egyezik a Newsweek korábbi adatával, viszont a háborúba fejesugrást javaslók száma 6%-kal csökkent.

A Vietnami-emlékműnél meghirdetett háborút és Bush politikáját támogató ellentüntetés csúfos bukás volt. Ki tudja milyen információra alapozottan péntek este a helyi hírek bemondói  és  a rendfenntartó hatóságok még a béketüntetőkkel “azonos nagyságú pro-háborús tömegre” számítottak. Kínos melléfogás, mivel szó szerint alig három tucat tüntető lengette zászlait a fogvacogtató szélben, a világ másik végén lapító Szaddám Huszein atomtámadásától rettegve, derékig behúzott nyakkal. Magányos táblájukon a felirat azt hirdette: BEST DEFENSE? GOOD OFENSE! A LEGJOBB VÉDELEM A JÓ TÁMADÁS!

A dolog szomorú bárgyúsága, hogy nem tudva, milyen népszerű volt ez a gondolkodásmód a moszkovita körökben, a kis csoport  a békés megoldást keresők tízezreit titulálta komcsiknak. Ilyen ignoránsak lennének a szélső jobbon, vagy ennyire kétségbeesettek? Mindenesetre ezúttal ez a valamikor rémületes jelző nem fogja lelassítani és megfélemlíteni a tömegeket.

A mostani tüntetők nyíltan követelték, hogy hozzák haza Afganisztánból a katonákat, és nem szűntek meg hangoztatni, a békevágy nem Amerika ellenes, hanem éppenséggel patriotikus érzelem. Összesen 36 amerikai városban tiltakoztak a hét végén  Bush politikája ellen, február 15-én pedig New Yorkban és San Franciscoban lesz újabb tömegtüntetés.  

Ezekkel párhuzamosan azonban egy nem reklámozott új mozgalom is éledőben  van Amerikában, Városok a Békéért, Cities for Peace* néven, amely eredményeként könyvelheti el, hogy eddig 36 város ratifikálta körútjára indított unilaterális és megelőző jellegű háborút ellenző határozati javaslatát. Az egyik aláíró, Alex Cherry szerint “Jogunk és kötelességünk tiltakozni, mikor úgy érezzük, a kormány akciói nem a nép legjobb érdekében történnek, . . . a háborús kiadásokat egy már válságban levő gazdasági szisztémából akarják fedezni.” Cherry a saját véleményén keresztül valójában az 1ébredő amerikaiak1 egyre szélesebb körben eluralkodó  felismerését foglalta szavakba, mikor azt mondta: A tiltakozás jog és egyben kötelesség.

*Addenda:

Mikor  a Cities for Piece mozgalom február 14-én ülést tartott Washingtonban, már 28 állam 90 városi és megyei tanácsa képviseltette magát, köztük Seattle, Chicago, Detroit, Philadelphia és Washington D.C. "Mi, akik a mai napon itt összegyűltünk az ország kollektív öntudatát képviseljük" -- nyilatkozta a Washington Timesnak John Steel, egy Colorado állambeli küldött, aki szerint Washington és az ország reprezentánsai  között teljesen megszakadt a kapcsolat. Steel szerint egy Irak elleni támadás immorális és nem áll az ország érdekében. Mások azt hangsúlyozták, nem a távoli Bagdad, hanem a veszélyesen hanyatló gazdaság a valós és súlyos fenyegetés az országra nézve. "A legfontosabb üzenet, hogy igenis győzhetünk háború nélkül" -- foglalta össze a találkozó célját az egyik fő szervező, Martha Honey, az Institute for Policy Studies nemzetközi részlegének igazgatója. A békemozgalomhoz hasonlóan a 'gyökérből induló' Cities for Peace mozgalom egyik jellegzetessége, ugyanakkor erőssége, hogy az ideológiai differenciákat félretéve különböző pártok és nézetek képviselőit egyesíti.

  Küldöttek ezrei utaztak egész éjjel, vagy indultak útnak vaksötét hajnalban ki vonaton, ki buszon, ki kocsival,

hogy részt vegyenek a békegyűlésen. (Kuliffay felvételek)

2. írás

Január 15.

A karácsonyi és szilveszteri pangás megpecsételte az elkövetkezendő hónapok sorsát: a gazdasági hanyatlás elkerülhetetlen. Egyesek szerint húsz éve ez volt a leggyengébb karácsonyi szezon Amerikában és ötven százalékkal a szokásos alá esett az Újév beköszöntését gazdag eleganciával ünneplők száma. Az emberek, még a tehetősek is, aggódva ülnek a pénzükön, nem tudva, hogy mit hoz a holnap.

A bizonytalanságot tükrözi, hogy a tőzsde sehogy sem akar magához térni. Mi is pezsdítené fel? A munkanélküliek, az otthonukat elvesztők és az egészségügy biztosítást nélkülözők száma egyre növekszik. (Bush elnöksége óta két millióan  vesztették el a munkájukat) A benzin és a fűtőolaj árak emelkednek -- aminek mellesleg  részben a 'rosszul időzített' (a CIA újabb melléfogásaként könnyen és gyorsan megoldhatónak ítélt) venezuelai válság az oka.

A súlyos adósságokkal küszködő államok szociális intézményei folytonosan gyarapodó problémák ellen küzdenek, amiket a korábbinál nagyobb adóterhek mellett kellene megoldaniuk. A helyi kormányzók panasza szerint a Bush adminisztráció nem hajlandó tudomást venni a gondjaikról. Pedig a bizonytalanság érzet és az elbocsátások miatt  a személyes jótékonysági adakozás is megcsappant a múlt évben.  Sok helyen kiürülőben a szegényeket ellátó éléskamrák, máshol a későn érkezőknek már nem jut az ingyen levesből.

Amiről nem illik beszélni, hogy az aktív szolgálatra behívott tartalékosok tízezreinek családjai a keresetkiesés miatt egyik napról a másikra sokkal rosszabb anyagi körülmények közé kerülnek. Rájuk tehát egy ideig (a behívás meghatározatlan időre szól) aligha lehet  ház- és kocsivásárlóként számítani, még ha Greenspan lejjebb is vinné az amúgy is túl alacsony kamatlábakat, vagy még olcsóbbá tenné a jelzálog kölcsönöket. Előző évben Greenspan ugyanis ezekkel pörgette fel a gazdaságot, de mindennek van határa. Az emberek nem vesznek egy helyett két kocsit, kizárólag azért, mert előnyösek a kölcsön feltételek.

Arról sem illik szót ejteni, micsoda őrült kiadásba kerülnek a kormánynak, de egyenként az államoknak is a mesterségesen felfújt terrorizmust megelőző intézkedések.  Hatalmas összegeket emészt fel az állítólagos tömegpusztító fegyverekkel felszerelt fantomok elleni állandó védelmi készültség. Lassan egy vidéki karnevált sem lehet rejtett kamerák és bombát szimatoló kutyák nélkül megnyitni. Ha az ember túléli a dühtől való fuldoklást, talán még viccesre is lehet venni az egészet, mint ahogy a pen néven író fenomenális Táltos Ákos, akinek aranyos humorú képzeletbeli interjújában bin Laden azzal kérkedik -- bár a igazi dicsőséget Allahnak tulajdonítja --, hogy a 9-11-es akció óta több mint egy trillió dollár kárt okoztak Amerikának. Hogy hogyan?

Minden héten egy nyílt telefonon letárgyalunk egymás közt egy merényletet, mondjuk a New York-i Hudson alagutak ellen, amit az FBI, a CIA vagy a NASA lehallgat. Az ő ellenintézkedéseik milliókba kerülnek, a közlekedés korlátozása magas károkat okoz a magán szektornak, nekünk pedig az egész cécó 25 centbe kerül. Egy másik 25 centes hívás, ahol az atomerővel működő áramfejlesztőkről csevegtünk, legalább 100 millióba kerülő óvó intézkedéseket eredményezett, a pánikról nem is beszélve, és arról se, hogy az erőművek részvényei mit veszítettek  a tőzsdén. (. . .) A jövő héten a nagyvárosok vízműveinek mérgezéséről lesz szó, a nyár közeledtével pedig az erdőtüzek említése lehet nagyon eredményes. Aztán a kikötők, az import és export  forgalom  -- ha azokat fenyegetjük meg, akkor a kormány minden eszközét beveti a védelmükre....

Úgyszintén megrabolja az államkasszát a Pentagon dinamikus számítástechnikai felfejlesztése egy virtuális Éberségi Program megvalósításához (személyes adatok-információk titkos és számítógépes regisztrálása Moszkva-módra) vagy a  bürokratizmus újabb fellegváraként egy monstrum Belbiztonsági Minisztérium szervezése. Mindezek a korábbi több évtizedes „reckless”, vagyis bűnösen felelőtlen washingtoni külpolitika következtében sózhatók a szorongó jópolgárok nyakába, ami végül is azon a végzetes szeptember 11-én „valódi” anarchistákat szabadított az országra.

Az iraki háború költségeit a Bush adminisztráció 50-60 milliárd dollárra becsüli, sokan ennek kétszeresére, míg Bush leköszönt (valójában leváltott) pénzügyminisztere és egyik vezető gazdasági tanácsadója 200 milliárdra taksálták, amiért is nem vállalták, hogy ilyen esztelen kiadáshoz bármi közük lenne. Ráadásul nem tudni, ki hova kalkulálta be, ha egyáltalán, de a bagdadi megszálláshoz való "szövetségesek" csatlakozási ára ma sokkal magasabb lesz, mint az Öböl-háború idején volt. A gazdasági polarizáció veszélyére felhívva a figyelmet a Princeton Egyetem professzora, Paul Krugman azt állítja,  számításai szerint a 13 ezer leggazdagabb amerikai családnak közel annyi a jövedelme, mint a 20 milliót kitevő szegények rétegének. Ugyanakkor a múlt század közepén Amerikát jellemző relatív egyenlőség megcsúfolásaként 300-szorosa a középosztálybeli  család átlag jövedelmének.

Mindezek ellenére azonban a baljós,  több szinten és dimenzióban rozoga új év kezdetén  Don Rumsfeld védelmi miniszter magabiztos fölénnyel jelentette ki, hogy a Bush-adminisztráció nem tárgyal az atom programját felújító Észak-Koreával, mivel Amerika képes és hajlandó akár két ellenféllel is háborúzni párhuzamosan.  Ha ez sem nyugtatta meg a munkanélküli tömegeket, a sorvadozó középosztályt és a gyáva, feleslegesen okoskodó pacifistákat, akkor jelen sorok írója el se tudja képzelni, hogy mi tudná.

1. írás

Január 8.

“Ha Irak megtámadná Amerikát, az tönkretenné a gazdaságot” -- nyilatkozta a napokban George W. Bush. “A katonáink azonban készek rá, hogy megvédjék a hazát.” Még él az a generáció, akiknek erre föl mindjárt a cinikus Hruscsov-i analógia ugrik be: “Fegyverrel védjük a békét”. Vannak még köztünk, bár egyre kevesebben akik pontosan tudják, mit is jelentett ez. Egy mai fiatalnak azonban, ahogy minden vicc új, minden hazugság is az.

A legátlátszóbb, legnyilvánvalóbb demagógia ellenére a népeket végül mindig rá lehet venni, valami trükkel be lehet ugratni, hogy feláldozzák fiaikat. Mikor a németek Moszkva felé tartottak, Sztálin tisztában volt vele, nagyon sokan nem akartak a bolsevizmusért harcolni, de azt is tudta az orosz Föld-Anyácska erőszakos meghódítását zsigerből ellenző patriotizmusra mindig számíthat -- és így erre hivatkozott.  Amint meglengette a patriotizmus zászlaját, a ködös agyú, érzelgős tömeg egyként masírozott mögötte.

A Dallas Morning News január 1-én megjelent számában Robert Jensen, az austini University of Texas professzora azt írta, minden nagyhatalom azt állítja, hogy nemes ügy érdekében indít háborút; a nemes ügy azonban rendszerint ocsmány valóságot takar, és ezen a téren az USA sem  különb a többieknél. „Ha becsületesek akarunk lenni az USA háborús terveit illetően”, írja Jensen, „a csapataink nem a szabadságunkat védelmezik, hanem az amerikai kontrollt a Közép-Kelet stratégiailag döntő fontosságú energia forrásai felett. A katonák a birodalom szolgálatában állva mindig a hatalom és (az uralkodó) kevesek profitjáért harcolnak, nem a többség szabadságáért.”

A Fehér Házban azonban nyilván tudják,  hogy az olajmezők, az arab trónok és Izrael regionális nagyhatalmi törekvésinek biztosítása aligha lelkesítené kellőképpen az egyszerű katonát és a nemzetközi sleppet. Ilyenkor indul be a propagandagépezet és terjednek el a legfantasztikusabb   rémhírek, amelyek primitívségük révén könnyen megragadnak az agyakban és némi vértolulást okozva kizárják az épkézláb gondolatokat: a hogy-is-van-ez? és az igaz-lehet-ez? - féle, egyébként a legnagyobb természetességgel felvetődő kérdéseket.

Az Gulf-háborút megelőző hónapban, ha még emlékezne rá valaki, a televízió napokon keresztül szajkózta és George H. W. Bush, a 41.  elnök számos beszédében is utalt rá, hogy a megszállt Kuvait kórházaiban a kegyetlenkedő iraki katonák sorba kiszedték az inkubátorokból, és a puszta kő padlón hagyva pusztulásra ítélték a védtelen koraszülötteket.  Mire gyanús lett, hogy az egész csak kitaláció volt, méghozzá Thomas (Tom) Lantos képviselő közvetítésével a Hill&Knowlton Public Relation cég ördögi ötleteként (aki a kuvaiti nagykövet 15 éves lányát vette rá a hazugság nyilvános állítására), addigra mindenki kellőképpen be volt hergelve a 300 ártatlan pólyáson esett sérelem megtorlására. Kezdődhetett a háború.

Tavaly ősztől egyszer csak Irak elkerülhetetlennek látszó, közvetlen fenyegetést jelentett az Államok részére. Condoleezza Rice, nemzetbiztonsági tanácsadó azzal riogatta a kongresszust és a két ország közti távolságot felmérni képtelen népet, hogy Szaddám Huszein atomfegyvereinek bizonyítéka hamarosan egy gombafelhő lesz New York felett. Csoda, hogy a New York-i kormányzó nem perelte be oktalan pánikkeltésért és felelőtlen izgatásért.

Bár a 9-11-es tragédia után következő időszakban és azóta is a CIA és az FBI többször is kijelentette, semminemű összefüggést nem találtak a terroristák és Szaddám Huszein emberei között, mégis egy hónapja, december közepén Ari Fleischer azt nyilatkozta a Fehér Ház hivatalos sajtótájékoztatóján, “az elnök mindent elkövet, hogy megvédje az amerikaiakat, amennyiben Szaddám Huszein háborút indít az USA ellen, vagy fegyvert ad a terroristák kezébe azzal a céllal, hogy háborút kezdjenek az Államok ellen, ahogy  a szeptember 11-i támadás során is”.  ... ahogy a szeptember 11-i támadás során is. Semmi kétség, a 9-11-es terrorakció, ha csak közvetve is, de végül is az iraki államfő nyakába lesz varrva. Kezdődhet az újabb háború.

Bámulatosak azok az entellektüelek, akik nem veszik észre, hogy kizárólag az amerikaiak  félnek Szaddám Huszeintől -- nyilatkozta csak napokkal az új év kezdete előtt a neves professzor és politikai elemző Noam Chomsky. -- Sem Kuvait, sem Irán, sem Izrael, sem Európa. Utálják ugyan, de nem félnek tőle.

Valójában csak Izrael utálja, ha nem gyűlöli, mivel Szaddám Huszein évtizedek óta következetesen a palesztin ügy támogatója, minden számítás és érdek nélkül, pusztán a mára kihalófélben levő, idejét múlt humanitárius szolidaritásból. Amennyiben egyes arab országok dühösek rá, annak viszont az az oka, hogy az angol kolonializmus kalodájából szabadulva Huszein függetlenségre törekvő szekuláris, egységesítő, nemzetfelemelő politika megvalósításával próbálkozott, méghozzá jó ideig sikerrel. Ez azonban ha csak közvetve is, de rossz fényt vetett  a vallási alapon, despotikus módszerekkel uralkodó arab családokra, ráadásul állandóan emlékeztette őket a saját nyugattól való függőségi viszonyukra. Nade a másoknak is figyelmeztetést jelentő bosszú mégis csak mellékszál a Szaddám Huszein nyaka köré illesztett hurokban. Mint ahogy az olajmezők kontrolljának megszerzése is az.

A fő szál, vagyis a háború igazi oka ugyanis, amelyről senki sem hajlandó, vagy senki sem mer beszélni, geostratégiai jellegű. A távlati haditerv a Tel Aviv-Bagdad-Ankara háromszög kialakítása, amely bekeríti az ellenségnek tekintett Szíriát, Libanont és (az Izraelben  tervbe vett újabb palesztin áttelepítések ellen hevesen tiltakozó) Jordániát, kordába tartja majd Szaúdi Arábiát, és az Afganisztánban állomásozó hadtestekkel kooperálva nehezen védhetővé, ugyanakkor könnyen feldarabolhatóvá teszi Iránt. (Iránt csak a nyugati részén levő kőolajmezőitől kell megfosztani, és gyakorlatilag vége van.)

Noam Chomsky szerint Irán mindig is probléma volt Izrael számára. Legalább is a Kissinger kebelbarát, intim dolgát arany vécén végző Sah eltávolítása óta. „Irán a régióban az egyetlen ország, amivel nem boldogulnak, és évek óta az USA-t nyaggatják, hogy vállalja át a feladatot. Az izraeli gépek (a légierő 12%-a már dél-kelet Törökországban állomásozik Washington jelzésére várva) egy idő óta az iráni határ mentén repkednek, felderítőként és provokációs célzattal. És ez nem csak egy kis számú légierő. Nagyobb, mint a briteké vagy bármelyik NATO országé az USA kivételével.”  

Ha csak az olajszerzés lenne az amerikai intervenció célja, a teljes légtér kontrollja, határzárlat, katonai és polgári mozgáskorlátozás valamint az olajföldek elfoglalása megtenné. Ha Szaddám Huszein lenne tényleg a probléma, egy puccsal rég elintézhették volna. Ha a hozzá hű katonaság is probléma, Bagdad szétbombázásával felszámolható lenne az egyetlen számottevő ellenállási góc. A mai haditechnológia mellett mindehhez nem kellene negyed milliónyi amerikai katona, és ki tudja hány tízezer magáncégtől szerződtetett zsoldos. Pedig legalább ennyi lesz Irakban február elejére.

Visszagondolva tizenkét évvel ezelőttre, az Öböl-háború során még 4 napba sem telt a nagy veszteségeket szenvedő iraki hadsereg teljes szétzilálása. Azóta az ENSZ 7 éven keresztül szakszerűen számolta fel a megmaradó fegyverarzenált, amerikai és brit csapatok  tíz éven keresztül nap mint nap tendenciózusan bombázták az ország kétharmadát, mialatt a népet büntető gazdasági-kereskedelmi szankciók tehetetlenné nyomorították. Irak mára valójában éppen olyan kiszolgáltatott, mint az amerikai intervenció idején Afganisztán volt. Az Új Világrend geopolitikai tervei szempontjából azonban a teljes kontroll alá vonása sokkal nagyobb jelentőségű.

A San Franciscoból többnyire jó meglátásokkal irogató, kivételesen viszont naivnak hangzó Mark Morford szerint az USA nem kezdhet háborút, mivel az ún. ellenség semmivel sem provokálta, nem jelent fenyegetést az Államoknak, nincs számottevő katonai ereje, még annyi se, hogy akár petárdákat durrantgasson a mindent elsöprő amerikai halálmasinák közelében. Mintha a jogi paragrafusok, nemzetközi egyezmények vagy a vérontás elkerülhetetlen nagysága  valaha is megállították volna a halálmasinák alkalmazását...! Ennél már csak cikkének alcíme nagyobb melléfogás: Hatalmas katonai készültség, dollár milliárdok, jelentéktelen ellenség -- és senki sem tudja, hogy miért. Még hogy senki sem tudja, hogy miért!? Dehogy is nem!  Dick Cheney hivatalában a Pentagonnal koordinálva már be is jelölték az újonnan építendő stratégiai támaszpontokat a több síkon is kiszolgáltatott Irak térképére.

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára