EMPIRIA Magazin XIII. évfolyam 4. szám. 2014. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

 

Kuliffay Hanna írása

 

 

médiasztárok, médiakonspirátorok,  médiaprostik

"Hősök Vagyunk Panamában" (The New York Times, 1989)

 

Miközben vég nélküli háborúk dúlnak a világban, éhező menekültek százmilliói fagyoskodnak sátrakban és pszichotraumás amerikai veteránok ezrei követnek el öngyilkosságot, az amerikai világhíradók mégis egy egész héten keresztül, nap mint nap tudósítottak a 90 éves George H. W. Bush egészségi állapotáról. A volt elnök többek között légzési zavarokkal került már nem először kórházba. Talán ez az óriási sztori szorította ki a képernyőről Panama 25 évvel ezelőtti inváziójára való megemlékezést, melynek brutális vércsapolása az amerikai hadtörténetben éppen az öreg Bush taktikai és hadászati bravúrjaként elkönyvelt? Vagy inkább egyfajta intellektuális arrogancia lett volna az évforduló mellőzésének oka, mely szerint  olyannyira jogos és indokolt volt a panamai rezsimcsere, majd az azt követő nagylelkű 'demokratizálás', hogy többet szóra sem érdemes?  Robert White, Salvador volt amerikai nagykövete szerint az Egyesült Államok 1989-ben nem egy független, hanem egy alárendelt Panamában volt érdekelt, mivel, ahogy mindig is, az szolgálta saját jóléti érdekeit.

 

1 kép: Az Egyesült Államok Civilszolgálati Bizottság sztenográfusokat toborzó propagandaplakátja: A GYŐZELEM AZ UJJAIDTÓL FÜGG - RÖPTESD TOVÁBBRA IS ŐKET, U.S.A. KISASSZONY. (Ismeretlen alkotó. Washington  D.C. 1943)  2. kép: Ian Wright szerint a háborús propaganda lényegében mindig ugyanaz. Ezt leleplező szándékkal írt könyvében egyrészt képbeli azonossággal, másrészt a feliratok célazonosságával és stílusbeli  hasonlóságával illusztrálja. A 2002-ben alapított Szülőföld Biztonsága Minisztérium nevében  buzdítja és dícséri az iraki háborúra uszító médiát:  ÍRD AMIT MONDANAK NEKED. KÖSZÖNET A KORPORÁCIÓS HÍRADÁSNAK! NEM TUDTUK VOLNA A NÉPET NÉLKÜLED KONTROLLÁLNI. (You Back the Attack! We'll Bomb Who We Want - Remixed War Propaganda. 2003)

 

Még ha túlzásnak és szardonikusnak hangzik is, attól még nem irreális, megállapítás, hogy a média-monopóliumok nemcsak a hazugságokért fizetnek milliókat a sztár "cicamicáknak", hanem bizonyos hírek, döntések, adatok elhallgatásáért és a hátteret vizsgáló, ellentmondásokra mutató, leleplező összefüggésekre vezető kérdések lenyeléséért is. Éppen egy 1989 tavaszán tartott előadásában nevezte Noam Chomsky "pussycat"-eknek a washingtoni médiakör akkori ügyeletes nagyságait, "Sam Donaldsont és társait", akik "csak ülnek ott (a sajtótájékoztatókon) és 1 millió évig se tennének fel semmi érdemleges kérdést." 

Vajon miért  nem?

Miért nem firtatták például, hogyan is történhetett meg csak pár hónappal Chomsky kritikája után a világbotrány, hogy a Fehér Ház győzelmi harsonafúvása ellenére az ENSZ sebtében összehívott rendkívüli ülésén résztvevők nemzetközi jogot sértő inváziónak nyilvánították Panama felszabadítását, és 75-20 arányban el is ítélték?(*1)Vagy miért nem ütközött meg rajta, miért nem filózott nyilvánosan rajta senki, mire is lehet következtetni abból, hogy a Noriegát démonizáló propaganda és washingtoni nyomás alatt feszülő légkör ellenére a küldöttek döntő többsége nem hagyta befolyásolni magát az abszurd amerikai elnevezés által: Igaz Ügyért Hadművelet – Operation Just Cause? (*2)

Bár az akkori nagymenő cicamicák helyett ma már mások, újabb választott riporterek kapnak milliós szerződéseket. Sztárolt elődeikhez hasonlóan azonban ők is automatikusan nyeldeklik a  politikai mócsingokat, egészséges kétségek és kritikai meggondolás nélkül, akár elvhűségből, akár lusta tájékozatlanságból, akár megélhetési kényszerből. A kormánypolitikával rendre azonosuló tudósítók például utólag sem firtatták – amit a szerző és békeaktivista Micah Ian Wright 2003 vészterhes időszakában apropóként felvetett – , végül is milyen alapon formált Washington jogot rá, hogy anno 1903 óta már a 12. alkalommal támadja meg Panamát? 

Azok a 70 felé járó kortársaim, akik jelenleg még aktívak, és korabeli szakmai tapasztalatuk alapján minden lehetőségük meg lett volna a kamerák előtti újjáértékelésre, ezt mindannyian óvatosan elkerülték. Így például  Bob Schieffer (CBS), Judy Woodruff (PBS), Gwen Ifill (Inside Washington, PBS), Charlie Rose (PBS, CBS) Cokie Roberts (annak idején a Capitol Hillről közvetítette az NPR-számára a Panama-egyezményt!) politikai műsorvezetők, Tom Brokaw tv-zsurnaliszta és hírbeolvasó-ügyvezető  (NBC), Howard Kurtz (Fox News), az átlagnál egyenesebb, realistább tv-kommentátor Mark Shields, vagy az NBC Pentagonbeli tudósítója, Jim Miklaszevszki és még a többnyire tárgyilagosságra törekvő nemzetközi tudósító Bob Simon is (CBS). Ugyanígy arra sem kerített  egyikük sem sort, hogy jogi vagy humanitárius vetületében a közelmúlt szituációira vonatkoztassák egy mexikói ENSZ-képviselő akkori tiltakozását: "Nemzetközi bűnügyek semmiképpen sem mentségek egy szuverén ország elleni intervencióra." 

Pedig ha utólag, negyed évszázad távlatából a média végre figyelemre méltatta volna a mégcsak nem is 3 milliós lakosú Panama elleni "bravúros" államcsínyt, nyilván egészen másnak találta volna, mint amilyennek a korabeli lelkes, sőt győzelemittas helyszíni tudósítások és belföldi hírmagyarázatok bemutatták. A hangulat visszaidézésére álljon itt a NEW YORK TIMES 1989. december 20-i vezércikkének címe:  WE ARE HEROES IN PANAMA. (HŐSŐK VAGYUNK PANAMÁBAN) Egy morális alapú revizionizmus kiváló lehetősége ellenére azonban sem washingtoni magyarázkodásra, sem utólagos nemzetközi kivizsgálásra, pláne a beígért kártérítések kifizetésére nem került sor.  Pedig kiváló alkalom nyílt volna a jog és erkölcs diktálta tettek mezejére lépni. Ugyanis a tömegsírokra virágot vivő szemtanúk és rokkanttá, idegronccsá, nincstelenné vált áldozatok közül sokan még ma is élnek.

Igaz, egy másik, szabad és virágzó Amerikában ugyan, de azok a villámháborút indítványozó karszékterroristák és szégyentelen médiaprostik is élnek még, akiknek az önigazolás vagy a felejtés az érdeke. Az USA és Panama szigorúan titkos együttműködését elhallgatva Ted Koppel – Henry Kissinger baráti-elvtársi hódolójaként a rezsimcserék mindenkori fő csahosa – az ABC News egyik decemberi híradásában közölte, hogy Noriega reputációja, mint brutális és erőszakos kábítószerkereskedőé – aki ráadásul élvezetét találta az Egyesült Államokkal szembeni nyilvános ellenszegülésben –, mindennél komolyabb kihívás volt a megtorlásra. Kificamodott logikája szerint tehát a panamaiak megérdemelték a kollektív büntetést.

És ezzel a véleményével még csak nem is volt egyedül a szakmában. Más, felfutó karrierjüket buzgón építgető médiakonspirátorok mint Peter Jennings, Dan Rather, Tom Brokaw, Judd Rose,  Cokie Roberts, Sam Donaldson, Fred Barnes, Brit Hume vagy mint kicsit később a CNN-hez szegődött Ralph Wenge, szintén a megpuccsolt áldozatot vádolták: "Noriega hozta (a bajt) magára."  És mi erre a bizonyíték? "Bush elnök felsorolta mindazokat a Noriega által elkövetett dolgokat, amik erre a döntő lépésre kényszerítették." De vajon miért csak az lett rendre hangoztatva, hogy "meg kellett védeni az ottani amerikaiakat", az viszont nem, hogy kitől? Mitől? És valójában miért? (*3)

*

George H. W. Bush – akit politikai agitátorok és médiakonspirátorok csak pár hónappal elnöki kinevezését követően sikeresen belehecceltek Panama inváziójába –, 1989. december 20-án katonák tízezreit és támadófegyveres Cobra és Apache helikopterek százait vezényelte a karácsonyra készülődő katolikus országocska ellen. A New York Times (NYT) december 21-i címlapjának híranalízisében R. W. Apple mintegy elismerő vállveregetésként közölte:

"George Bush eleget tett egy beavatási rítusnak, melynek révén csatlakozott  azokhoz az amerikai elnökökhöz, akik a II. Világháború óta szükségét érezték bizonyítani azon elkötelezettségüket, hogy vérontás árán is védelmezik vagy céltudatosan megvalósítják, amit nemzeti érdeknek tartanak. (...) Panama (esete) megmutatta, hogy (Bush) a határozott tettek embere."

A proxi háborúskodásokat nem számítva, Vietnam óta ez volt a legkomolyabb, legeredményesebbnek elkönyvelt amerikai invázió. Mint utólag következtetni lehetett rá – és Wright meg is írta az Azt bombázzuk, akit akarunk! bevezetőjében – kettős feladatnak tett eleget: a dél-amerikai országokat is 'önkéntes együttműködésre' intő  kormánypuccs mellett kiváló alkalmat adott a csak pár hónappal később kirobbantott Sivatagi vihar fedőnevű iraki háború éleslövészeti hadgyakorlatára. Mert ez végül is csak egy hadgyakorlat volt. Bush biztosra akart menni. Az invázió során a Pentagonnak alkalma nyílt új haditechnológiák kipróbálására és az ejtőernyősök sortűz alatt történő bevetésének precízebb begyakorlására, nehogy megismétlődjön, ami 1983-ban Grenada szigetországocska megszállásakor: elszúrt időzítés következtében számosan a partvonalat szegélyező kőzátonyon, vagy a cápáktól hemzsegő tengerben lelték halálukat.

A Washingtonban hetek alatt diktátornak kikiáltott Manuel A. Noriega tábornokot, az amerikai kormányérdekek több évtizedes kiszolgálóját,  hirtelen nemzetközi kábítószer- és fegyverkereskedelemmel, valamint pénzmosással, tehát mindennapi közbűntényekkel vádolták.  Így a hatalomból való elmozdítása legfeljebb az INTERPOL dolga lett volna – ha egyáltalán valakié is –, de semmi esetre sem nemzetközi bíróság határozata és a szövetséges közép- és dél-amerikai országok tudta és jóváhagyása nélkül. Washingtoni kormánykörökben azonban fel se vetődött a nemzetközi jog vonatkoztatása; a villámtámadást önkényesen, saját menetrend szerint indították, és eleve unilaterálisra tervezték. A döntéshozatalban mit se számított, hogy az OAS (Amerikai Államok Szervezete) chartájának 20. cikkelye kiköti:

Az állam területe sérthetetlen. Nem lehet alanya még ideiglenesen sem katonai megszállásnak, vagy egy másik állam által elkövetett bármilyen jellegű támadásnak, közvetve vagy közvetlenül, bármilyen indoklásra alapozottan.

Washingtonban tisztában voltak vele, hogy a fegyverrel kikényszerített 'rezsimcsere' és 'demokratizálás' egy időben, egy térben, egy vezényszóra teljes lehetetlenség – mondhatnánk, a paralogizmus iskolapéldája. A New York University történész professzora, Grag Grandin hívta fel rá a figyelmet, hogy H. W. Bush volt az első elnök, aki (inváziós) indokként dobta be a köztudatba a 'felszabadítás dolgot', hogy legitimizálja Panama illegális megtámadását.

Mivel a sajtó (és a formailag ellenzéki demokrata párt) annak idején nem vonta kétségbe, sőt támogatta a gyújtóbombákkal és páncélosokkal való felszabadítás abszurditását, így, mintegy precedensként bekerült az elnöki jogkörbe – ahogy azt azóta az expanzionizmusnak áldozatul esett országok sora igazolja. (Gore Vidal figyelmeztetett rá, hogy a társadalmak fokozatos dekadensé válása során a nyelv is dekadensé válik: A szavakat nem felvilágosításra, és nem hatáskeltésre használják, hanem (a jelentés) elmaszkírozására. A várost úgy szabadítják fel, hogy elpusztítják.)

Nemzetközi helyzetfelmérés, diplomáciai kísérlet? Szuverenitás tiszteletben tartása? Formális hadüzenet?  Emberi jogok és polgárvédelem? Nem illő hangoztatni, hogy ezek már akkor, a 80-as években is teljesen idejét múlt koncepciók voltak az amerikai államapparátusban, akárcsak a média objektív, valóságot közvetítő szerepe. (A 'valóság' mint olyan a kiiktatott fogalmak egyike az Új Világrend neokonzervatív ideológiájából – nyilván abból a meggondolásból, hogy abban a pillanatban, amint az ember a tények világába lép, átlép a korlátok világába. [Chesterton] Éppen ez a tényektől független, normákat, kötöttségeket  nem tűrő szemlélet jellemezte a Bush-Cheney Fehér Házat is, ahol feljogosítva érezték magukat, hogy a saját valóságukat kreálják. Ebbe a deviáns privát realitásban – "Szét rúgunk néhány segget!"(W. Bush) – a lebombázott népek virágesővel fogadják 'felszabadítóikat'. (*4)

Mikor George Shultz, Ronald Reagan külügyminisztere a 83-as grenadai véres műbalhén fellelkesülve először javasolta kormányprogramként a megelőző (preventive) és megtorló (retaliatory) intervenciókat (ezt nevezik Shultz-doktrínának), akkor kellett volna a médiának azonnal, teljes erőbevetéssel tiltakozni a félteke déli részének megosztása és vércsapolása ellen. Erre azonban nem került sor, legfeljebb az ún. baloldali  újságocskákban, szakszervezeti lapokban.

Az sem lett téma a korabeli médiában, mi is volt valójában a probléma az 1979 óta  érvényben levő Panama Csatorna Egyezménnyel, amely véletlenül éppen a támadás hónapjában került volna újra tárgyalásra. Az érintett felek, az USA és Panama azonban döntő kérdésekben nem tudtak zöld ágra vergődni. Tíz éves amerikai fennhatóság után Noriega végre panamai felügyelet alá akarta vonni a csatorna működtetését és fenntartását, ami komoly bevételt jelentett volna az örök szegénységgel küszködő  államnak. Célja érdekében az őt jellemző rámenősséggel be akarta juttatni egy emberét, Dr. Romulo Escobar Bethancourt-ot az egyezményt újra tárgyaló bizottságba...

Mit is gondolt? Mit nem merészelt? Erről szó sem lehetett. A neves politikust, elnöki tanácsadót és korábbi meghatalmazott OAS delegátust 1990. január 25-én az amerikai különleges alakulat katonái letartóztatták, az amerikai fennhatóságot eredetileg biztosító kétoldalú szerződést pedig a Washington által felállított új kormány automatikusan 10 évre meghosszabbította. Ezzel a vitatott ügy rendezve lett.  Minden ellentét el lett simítva, minden probléma meg lett oldva. Legalább is Közép-Amerikában, momentárilisan. A Panama-konfliktus el is tűnt a médiából, mintha a washingtoni agresszió meg sem történt volna.

H. W. Bush azonban csak hónapokkal később, 1990. szeptember 11-én mondott egy történelmi jelentősségű beszédet a kongresszusban az éppen aktuálissá váló Perzsa Öböl Krízise (Persian Gulf Crisis) kapcsán. Ebből bárki számára könnyen összeállhatott a kép, hogy a két földrajzilag egymástól távoli ország, Panama és Irak sorsának elkerülhetetlen fordulata valójában tervszerű geopolitikai összefüggés következménye:

"A tét most ebben az esetben több mint egy kis ország (Irak), (inkább) egy jelentős elképzelés -- egy új világrendről, ahol különböző nemzetek tömörülnek azon közös ügy érdekébe, hogy megvalósítsák az emberiség univerzális vágyálmait: béke és biztonság, szabadság és törvényesség."

*

A korabeli, győzelemmittas helyszíni tudósítások szerint a rajtaütésszerű támadás és pár napos küzdelem során csak húszegynehány amerikai, és 4-500 panamai katona lelte halálát. (Az NBC híradójában John Chancellor az illegalitás tényétől bátran elvonatkoztatva ezt úgy kommentálta: ennyi embert egy nagyobb hadgyakorlaton is veszítünk.)  Bár az amerikai hadifölény miatti aszimmetrikus veszteségarány nem volt vitatott, viszont az elesettek tényleges száma mindkét oldalon kétséges maradt az évek folyamán. Végül  2011. december 11-én a New York Times egy retrospektív cikkében azt írta, hogy (a légitámadások és az azt követő katonai és rendőri lefegyverzés, középületek elfoglalása, politikai és szakszervezeti vezetők letartóztatása során, K. H.) az USA több száz, a panamaiak pedig több ezer katonát vesztettek.

Még pár évtized, és eljuthatunk a reális számok körébe.

A legnagyobb emberveszteséget, mint mindig, ebben az esetben is a lakosság szenvedte, akárcsak Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában, Jemenben, Libanonban, Pakisztánban... – csupán évszázadunk kezdeti éveit számításba véve. Az American Journal of Public Health idén májusban közreadott megállapítása szerint az összes halálesetek 85-90%-a minden háborúban polgári áldozat – másképpen fogalmazva a katonai veszteségnek tízszerese a civil veszteség.  Mikor meghamisítják az ún. 'járulékos áldozatok' számát, azzal egyben hazafias virtusnak tüntetik fel az elkövetett háborús bűnöket.

Az éjszaka leple alatt teljesen váratlanul kezdődő bombázás és rakétatámadás következtében a gyanútlan panamaiak ezrei maradtak a romok alatt, és tízezrek váltak sérültté, rokkanttá, nincstelenné.  A Panamai Egyetem szeizmográfja az invázió első 12 órájában 442 elemi erejű robbanást jelzett, és a keletkezett infernókban több mint 6000 rezidencia és vele bennrekedt civilek sokasága lett a tűz martalékává. A romterületekről  markolókkal vájt tömegsírokba lökték a beazonosítatlan holttesteket – egy szemtanú szerint, mint kóbor kutyákat.  A Miami Herald 1990. január 5-én publikált cikke szerint "egy anya, aki tanúja volt, amint fia tetemét katonák a sírgödörbe eresztették, azzal a kiáltással törte meg a megrendült tömeg némaságát: 'Átkozottak legyenek az amerikaiak.'"

*

Sokakban joggal vetődhet fel a kérdés, megtörtént-e egyáltalán mindez a rémség, amiről még csak  nem is hallottak? Lehetséges lenne, hogy jogtalanul, pusztán önfejűségből (kongresszusi jóváhagyás nélkül) adott támadó parancsot a ma tiszteletnek örvendő, sokszorosan kitüntetett 'öreg Bush' az ünnepi fényben tündöklő Fehér Házból? És a pusztítás mérete tényleg "kis Hirosima" jellegű volt, vagy csak eltúlozták a panamai túlélők meg az "agresszió" ellen hevesen tiltakozó OAS-államok és a csatlakozó Szovjetúnió?

Amiért manapság egyáltalán kétségessé válhat az USA-ban a panamai villámháború borzalma, az a 'demokrácia-terjesztő' tankokról tudósító riporterek és a kamerák mögül háborús dobverő tv-zsurnaliszták,  hírbeolvasók (John Chancellor, Bill Beutel, Dan Rather,Tom Brokaw, Judith [Judy] Miller, Sam Donaldson, Judy Woodruf, Mike Wallace és mások) szégyenletes elfogultsága mellett a téma gyors lefuttatása volt az oka – mintha egy kis ország szétbombázása kis ügy is lenne, amire nem érdemes időt vesztegetni. Mint ahogy arra sem volt érdemes, hogy Washingtonban Noriega elmenekülése napján rögtön az elnöki posztra jelölték a CIA által jóváhagyott Guillermo Enderát, akit  az éjszaka leple alatt teljes titokban fel is eskettek az egyik amerikai támaszponton.

Biztos, ami biztos.

Noriega nem tagadta, hogy ő Bush CIA-főnöksége, majd alelnöksége idején együttműködött a CIA-val, és ennek keretében a 80-as évek közepén szoros kapcsolatot ápolt a nicaraguai fegyveres felforgatók kiképzését és pénzelését intéző, gátlástalanságáról hírhedt Oliver North-szal. Talán a saját fontosságát túlértékelve – elvégre 10 millióval jutalmazták a kooperációját, ami azokban az időkben pláne hatalmas pénz volt – Noriega idővel saját mellékútjait is járta, de a küszködő, gazdasági blokáddal sújtott Panama érdekeit is figyelembe véve.

A túlzott magabiztosság és önállóskodás azonban mindig egyértelmű NO-NO! a CIA berkekben. A nemzeti érdekek akár minimális képviselete is tovább rontja a delikvens hasznavehetőségét. A feleslegessé vált szövetséges végleges kiiktatásának előjelei a nyilvános lejáratás és démonizálás. Akkoriban még nem annyira ment a lépten-nyomon Hitlerezés, vagy a közveszélyes őrültté nyilvánítás, viszont a perverzitás vádját akkor is hatásosnak ítélték: a kommunista szimpatizáns diktátor (Noriega) szeretett női ruhákban tetszelegni... Kivédhetetlen.

Médiasztárok, Dan Rather a CBS híradójában úgy emlegette Noriegát, mint a kábítószertolvajok és más mocskos dolgok világlistájának fő helyezettjét. A kanadai származású Peter Jennings pedig – aki igyekezett 'amerikaibb' lenni a Panama City bombázásának tapsikoló nézőinél is – azt mondta róla az ABC-adó fő híreiben, hogy a legvisszataszítóbb förmedvény, akivel az Egyesült Államoknak valaha is kapcsolata volt...  Furcsa módon se nekik, se főnökeiknek nem jutott el az agyáig, hogy a buzgó pocskondiázással még jobban lejáratják Busht és klikkjét a világközvélemény előtt.

Mikor a menekülésre kényszerített panamai elnök végül 1990. január 30-án megadta magát az amerikaiaknak, a St. Petersburg Times éppen azon a napon jelentette meg Kevin Buckley egyik cikkét, aki évekig volt haditudósító, és 4 évig a  Newsweek saigoni sajtóirodájának főnöke. Ebben az írásában Buckley leleplezte, hogy bár  a konfrontációk miatt időnként szabadulni akartak tőle, de végül is "Noriega egészen addig a kormánykörök kegyeiben maradt, míg ki nem ugrott a Nicaragua ellenes csapatjátékból". Ez a 'hűtlenség' nyilván döntő fontosságú ok volt a végső leszámolásra, de volt még más is.

Chomsky latin-amerikai helyzetelemzései során felvetette a kérdést, amit a médiakonspirátorok nem véletlenül nem firtattak, végül is mivel lőtt Noriega éppen 1989-ben annyira túl a célon, hogy a legdrasztikusabb módon kellett megbuktatni? Bár a lakosság körében mindig népszerű, végül még elnöknek is ténylegesen megválasztott Noriega Chomsky szerint  "kinőtte a bricseszét", vagyis egyre több 'okoskodással', sőt kétkulacsoskodás gyanújával hívta ki maga ellen a sorsot. Mégis az tűnik a legkomolyabb indoknak, hogy nyilvánosan  támogatta a Contradora egyezményt. Ez egyfajta béketerv volt, amely a nicaraguai háborúskodás beszüntetését sürgette, illetve bármely közép-amerikai konfrontációs helyzet külső beavatkozás nélküli megoldását proponálta: négy közép-amerikai ország több síkú együttműködésére alapozva. Természetesen ezzel veszélyeztette a washingtoni külpolitika régen bevált oszd meg és uralkodj praktikáját.

Feltételezhető azonban, hogy még ennél is jelentősebb tényező volt, hogy a Contradora valójában egy távlati Dél-Amerikai és Karib-tengeri államokkal kötött szövetség rémképét vetítette H. W. Bush és külügyminisztere, a már-akkor-is-megérte-a-pénzét Dick Cheney(*5) elé. Éppen ezért Noriega a súlyos börtönítélet ellenére rendkívüli szerencséjének könyvelheti el, hogy nem jutott Salvador Allende, Jacobo Arbenz, Jaime Roldos, vagy éppen a panamai Omar Torrijios végzetes sorsára.

*

Az  eltussolások vagy lelepleződő félrevezetések alkalmával mindig újra éled a gyanakvás, vajon a napi politikai és monetáris korrupció  elhallgatása mellett hány más, korábbi államcsínyt és demokratizálásnak álcázott puccsot  temetnek egyre mélyebbre a médiakonspirátorok? És milyen más jelentős évfordulóra felejtik még el emlékeztetni azokat, akik az összefüggések átlátásából és a következmények ismeretében bölcsebb, igazabb, humánusabb döntéseket hozhatnának? A társadalomkritikusnak is kiváló amerikai esszéista, Gore Vidal azért nevezte hazáját az Amnézia Egyesült Államainak, mivel "mi nem tanulunk semmiből, aminek az az oka, hogy nem emlékszünk semmire".(*6) A szellemi és az érzelmi eltunyulásért Vidal többször is a tömegtájékoztatást hibáztatta:

"Az amerikai sajtó létezésének egyetlen oka, hogy meggyőzze az amerikaiakat, a világtörténelem legnagyszerűbb és legirigyeltebb országában élnek. A Sajtó beadja az amerikai népnek, hogy milyen borzalmas minden más ország, és milyen csodálatos az Egyesült Államok, és milyen gonosz a kommunizmus, és milyen boldognak kell lennie, hogy szabadon lehet választani hét féle mosószer közül." Máshol: "... az amerikai olvasó nem tűri a meglepetést. Mivel tudja, hogy ez a földön a legcsodásabb ország... ezért ennek ellentmondó bizonyíték(kal előállni) megengedhetetlen. Ami  azt jelenti, se kellemetlen tények, se új információ." Megint máshol: "A nyugati média egyik csodája az  Egyesült Államok véleményformálására gyakorolt testületi megszorítás. Semmilyen első világbeli ország nem volt képes hasonló tökéletességgel kiiktatni a médiájából minden tárgyilagosságot – mi több, a más véleményt."

Azt, hogy tulajdonképpen mi is kerül a Viagra és Toyota hirdetésekkel spékelt  30 percnyi világhíradókba, és hogy mi lesz a nyitó szenzáció, azt médiastratégák, tömeglélektan-kutatók és  politológusok  közreműködésével hírszerkesztők, felelős szerkesztők és gyártásvezetők szűk köre dönti el. A legtöbb ember koránt sincs tisztában az ő hatalmukkal, befolyásos szerepükkel és jelentőségükkel. A Los Angeles Times volt haditudósítójának, Dial Torgesonnak viszont, akit a Honduras-Nicaragua határvonalon nyírtak ki, megvolt a maga folytonos küzdelme velük. Ezért mondta egyszer neves kollégájának, Chris Hedgesnek a kiadókról és főszerkesztőkről: “Ne felejtsd el, ők az ellenség.”(*7)

Ez az "ellenség" dönti el azt is, hogy milyen arányba keverjék a tényszerű, unalmas és érdektelen ’kemény’ híreket az izgalmas vagy érzelgős 'lágy' hírekkel szexbotrányokról, gazdáját napokig gyászoló kutyáról, a kokainista-alkoholista Robin Williams öngyilkosságáról... Hillary és Bill Clinton lánya, Chelsea, évi 650 ezer dolláros kezdő fizetést kapott az NBC adótól, azaz 26,724 dollárt percenként, hogy alkalmanként puha ("feel-good" - érzelgős) történetecskékkel terelje el az emberiség tragédiáiról a híradó nézőinek figyelmét. A triviális, a szenzációvá puffasztott, a lelkizős bóvli túladagolása egyike a dollármilliárdokat érő szemfényvesztésnek, mely révén a médiaprostik megbízóik érdekeinek és igényeinek megfelelően manipulálják a közvéleményt.

Ted Turner amerikai médiamogul és világviszonylatban is jelentős filantróp ennek kapcsán egyszer azt mondta, “a média túlzottan szűkkörű, túl kevés ember birtokolja túl nagy hányadát. Valójában öt vállalat tartja kézben 90 százalékát annak, amit olvasunk, látunk és hallunk. Ez egészségtelen.” ("egészségtelen"? A szókimondásáról és egyenességéről híres Turnernek nyilván megvolt az oka, amiért erre a közérdekellenes és abszurd monopolisztikus helyzetre itt csak ilyen visszafogott jelzőt használt. Máskor és máshol ugyanis ő volt az, aki például nyilvánosan leleplezett egy politikai vonalon is nehézsúlyú médiamogult mondván: "Rupert Murdoch a legveszélyesebb ember a világon.")

A vezérmédia félrevezető és elsilányító tendenciája miatti kritikára az ellenreakció többnyire csak annyi: senki sincs kényszerítve, hogy olvassa, nézze, pláne szeresse őket. A frappáns kibúvó ellenére jelen sorok írója évek óta aggodalommal figyeli a sztárolt mestermanipulátorok közveszélyes tevékenységet:

Az amerikai nép elbutítása évről évre fokozottabb mértékben és egyre szervezettebben történik. Michael Jackson halála, majd ünnepélyes búcsúztatása napján az esti világhíradók vele nyitottak és vele zártak, csak pár percet szánva közben tényleges hírekre. A műsorszerkesztők nyilván úgy vélték, végül is kit érdekelt volna az Obama-Medvedev elnöki találkozó, vagy az újabb pakisztáni bombázás civil veszteségadatai, mikor a napi gondjaitól roskadozó néző belefelejtkezhetett a Jackson-retrospektívbe? Az MSNBC a búcsúztatás napján teljes műsoridejét a pop-sztár emlékének szentelte, felülemelkedve az olyan tényeken, hogy számos pedofil botrányt csak többmilliós lefizetéssel úszott meg, hogy súlyos kábítószeres volt, hogy pazarlásával és nagyzolásával állandóan adósságba verte magát, és legfőképpen, hogy felelőtlen önzésében mesterséges úton három gyereket rendelt saját neurotikus érzelmi igényei kielégítésére. Egocentrizmusába felejtkezve mit sem törődött vele, hogy megfosztja őket a pótolhatatlan anyai szeretettől, gondoskodástól. (...) Ez a mesterségesen bomlasztó, az ítélőképességet deformáló médiamanipuláció fokozatosan kiterjedt a pénzügyi világra és a politikai  status quora is.  Hollywoodi mintára ma már a Wall Streetnek és Washingtonnak is 'sztárjai' vannak, akiknek viselkedését és moralitását más, 'testre szabott' mércével mérik, akik lelepleződött visszaéléseik ellenére sem tartoznak tényleges elszámolással, halálukkor pedig profik által írt nekrológokban dicsőülnek meg.  (A közelmúlt eklatáns példája volt erre a Ceausescu házaspárral és Condoleezza Rice-szal szoros baráti kapcsolatot tartó, háborús uszításban mindig élenjáró Tom Lantos képviselő sztorija, aki alantas módszerekkel előkészítette Líbia teljes felszámolását, folyamatosan forszírozta és pénzelte Irak és Afganisztán fegyveres megszállását, aki buzgón támogatta a Bush--Cheney-kormány globalizációs és cionista törekvéseit és a vazallus Gyurcsány--Kuncze-kormányt, halálakor mégis, zsonglőrködő rafináltsággal, emberjogi élharcosnak és „Magyarország nagy fiának” nyilvánították.) Egyre veszélyesebben elmaszatolódik a határvonal híresség és hírhedtség, valóság és képzelgés, emberség és megjátszása között... (Kuliffay. Lapszemlék-kommentárok rovat. 2009)

Amíg némelyek  az össznépi "ítélőképességet deformáló médiamanipuláció" miatt aggódnak, addig egy újabb világrend apostola, és a Nonpoláris Kor című politikai esszé szerzője, Richard N. Haass éppen azt méltatja. Haass a külpolitikai és nemzetbiztonsági szempontból meghatározó, befolyásos szervezet, a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának (Council on Foreign Relations) elnöke. Korábban többek között G. H. W. Bush közvetlen elnöki asszisztense, Colin Powell tanácsadója, majd 2001 és 2003 között a külügyminisztérium afganisztáni politikájának igazgatója volt. A 2008-as elnökválasztást megelőző időszakban pedig mindkét párt (!) vezetőségi tagjait és jelöltjeit szaktanácsokkal látta el. Nyilvánvaló tehát, hogy pontosan tudta, mit beszél, mikor az 1990-91-es, hatalmas emberáldozatot követelő és pusztítást okozó Öböl-háború után elismeréssel adózott a cselédmédiának egy sajtókonferencián beismerve: “A televízió volt politikánk elfogadtatásának fő eszköze." Haass azt a propagandaokádó hatalmi eszközt méltatta, amelynek köszönhetően az említett Gulf-war rémsége kegyetlen és bűnös valóságában soha nem került képernyőre.

Az Agence France Press 2011 októberi tudósítása szerint Julian Assange (*8) beszédet mondott  egy londoni háborúellenes tüntetésen, amelyet a folyamatban levő afganisztáni háború kirobbantásának 10. évfordulója alkalmából tartottak a Trafalgar téren. Ennek során felvetette, ha tisztában vagyunk vele, hogy a háborúk hazugságok következményei, melyeket a brit, az amerikai, az európai és egyéb országok publikumának (célszerűen) adagolnak be, akkor végül is kik a háborús bűnösök? Mindjárt válasszal is szolgált rá, mikor így folytatta: "Nemcsak politikai vezetők és katonák, hanem újságírók is. Újságírók is (lehetnek) háborús bűnösök."

 

*1 Elítélés helyett negyven  megalkuvó kormány tartózkodott az állásfoglalástól

*2 "... with the U.S. military firmly controlling Panama, conditions in the country deteriorated. (...) Newspaper editors and reporters critical of the invasion were jailed or detained, as were all the leftist political party leaders. Union heads were arrested by the U.S. military, and some 150 local labor leaders were removed from their elected union positions. Public employees not supporting the invasion were purged."  (You Back the Attack! We'll Bomb Who We Want. 2003)

*3 A Global Security.org-nak köszönhetően elérhetők a Bush-kormány 1989-es Panama-ellenes háborújának célkitűzései. [Panamanian Defense Forces (PDF), and Civil Military Operations (CMO)]

  A. Protect U.S. lives and key sites and facilities.

  B. Capture and deliver Noriega to competent authority.

  C. Neutralize PDF forces.

  D. Neutralize PDF command and control.

  E. Support establishment of a U.S.-recognized government in Panama.

  F. Restructure the PDF.

*4 Ezzel a kiérdemelt virágesővel és hálás "csókokkal" szédítette-bódította tudós társait és elvtársi köreit Jeszenszky Géza volt USA nagykövet is A győzelem napján című köszöntőjében, amelyet többek között a Népszabadság és a Gondola.hu is leközölt 2003. április 10-én. Ezt azonban valakik-valahogyan eltávolították a világhálóról, az EMPIRIA közlése pedig idővel elérhetetlenné,  'láthatatlanná' vált.

*5 Cheney 1976-ban hangoztatott erkölcsi filozófiája: "Az erkölcsi norma bizonyos mértékben rendben van, de nem válik hasznodra, ha veszítesz." A 'megbízható' Cato Intézetben 1998. június 23-án tartott beszédében Cheney nixoni cinizmusát nem palástolva hű maradt önmagához:„The good Lord didn't see fit to put oil and gas only where there are democratically elected regimes friendly to the United States. Occasionally we have to operate in places where, all things considered, one would not normally choose to go. But, we go where the business is.” 

*5 Eredeti idézet: “We are the United States of Amnesia, we learn nothing because we remember nothing.”

*6 Dan Rather újságíró, a CBS tv-adó népszerű hírközlője egy 2002 májusában adott interjú során azt mondta, tapasztalatból tudja, milyen is az, mikor a félelem visszatart a legkeményebb kérdések felvetésétől. Wright azt írja az editorok által kikényszerített öncenzúráról, hogy "ugyanannyira valóságos és ugyanannyira veszélyes a demokráciánkra nézve, mint az állam által ránk kényszerített cenzúra."

*7 Assange 2011 júniusában megkapta a kiváló zsurnaliszták Martha Gelhorn díját

 

2014. december

 

A témában lásd még: Az igazságközlés igénye; Lapszemlék 2002. I. félév,  4. írás;  2002. II. félév 17. és 18 írás;  Jelenkor rovat: Befagyasztott információk;  Lapszemlék 2010. I. félév, 5. írás;  Lapszemlék 2012. II. félév 4. írás ; Lapszemlék-kommentárok 2013. II. félév 4. írás

 

Addenda

(Kapcsolódó, vonatkozó dézetek és kivonatok a szerző, Kuliffay Hanna gyűjteményéből)

The Panamanian National Human Rights Commission and an independent inquiry by former Attorney-General Ramsey Clark claimed over 4,000 civil death in Panama.

Ne higgyük, hogy a média befolyása és hajbókoló, félrevezető, elhallgató szerepe újkeletű.  Dwight Macdonald, „óriás az amerikai intellektusok között”, 1938-ban egy másik tévelygő és veszélyes időszakban azzal vádolta kollégáit, hogy a korabeli  hangadó sajtó nagymenőit, beleértve Walter Lippmannt és Westbrook Peglert, azt az érzetet keltik az egyszerű olvasókban, hogy az érdeküknek, szívügyüknek van szószólója, holott ők kenyéradóik, az uralkodó osztály kiszolgálásával buzgón olajozzák a kapitalista rendszer fogaskerekeit.  Amit ez a rendkívüli tehetségű újságíró és társadalomkritikus a látszat és valóság több síkon érvényesülő ellentmondásán kívül már évekkel korábban felismert, hogy az establishment – amely már az ő fiatal korában is egyre növekvő arányban a korporatív elitet jelentette – a diktatúrához hasonlóan kihasználja a sajtópropaganda irányító és megtévesztő lehetőségeit. (Kuliffay Hanna: Befagyasztott információk. 2004 december)

Az iraki invázió idején az írott médiánál is elfogultabb és irányítottabb volt a televízió. John Pilger a BBC ezirányú szerepét és felelősségét taglalva (Myth and Reality) közli a megdöbbentő adatot, amely szerint az amerikai hírközlésben 840 szakértő közül csupán négy olyan kapott szót, aki ellenezte a háborút. (Kuliffay)

As former Secretary of State James Baker observed, “In breaking the mindset of the American people about the use of force in the post-Vietnam era, Panama established an emotional predicate that permitted us to build the public support so essential for the success of Operation Desert Storm some thirteen months later.” (Former Secretary of State James Baker. James Baker and Thomas DeFrank: The Politics of Diplomacy: Revolution, War and Peace, 1989-1992. G. P. Putnam’s Sons. 1995) [The Panama invasion force totaled almost 28,000 U.S. troops, four times the number deployed in Grenada in 1983.]

With the Cold War officially ended, its practices continue as before, but in self-defense against other enemies. When the Bush administration invaded Panama in December 1989, it was quite impossible to conjure up the Evil Empire. "Operation Just Cause" was therefore launched to defend us from narcotraffickers seeking to destroy us, among other pretexts. (Noam Chomsky: Deterring Democracy)

"[George Bush has completed] a presidential initiation rite [joining] American leaders who since World War II have felt a need to demonstrate their willingness to shed blood to protect or advance what they construe as the national interest.... Panama has shown him as a man capable of bold action." --R.W. Apple (New York Times, front-page news analysis, December 21, 2009)

*

Amikor azt a számot halljuk említeni, 'ezrek', mire gondolunk? Kétezerre? Ötezerre? Tízezerre? De semmiképpen sem kétszázezerre, ugye?  Na de éppen ez a trükk! A szemfényvesztő, manipulativ trükk! A mesterien ravasz médiatorzítás! Ezrek tüntettek Washingtonban -- írja a tegnap esti New York Times.online, ahelyett, hogy az eseményeknek megfelelően azt írta volna, Kétszázezerre becsülik a washingtoni béketüntetők számát.  A helyi híradó is úgy közli, Ezrek tüntettek a főváros utcáin Bush külpolitikája ellen, és olyan felvételeket mutat, amiből sejteni sem lehet, hogy milyen hatalmas tömeg volt... és már vált is a következő témára. Ezrek protestáltak az iraki háború ellen DC-ben. Ezzel a címmel közli cikkét a tegnapi béketüntetésről a UPI tudósítója, Stefany Moore is ugyanerről a Constitution Gardensben tartott  washingtoni tömeggyűlésről és felvonulásról, amely végül is kb. 200 ezer embert mozgósított.  Javára legyen azonban írva, lejjebb megemlítette a 200 ezres számot, míg a legtöbb esti tudósítás mélyen hallgatott róla. A Pacific rádió helyszíni tudósítója szintén 200 ezresnek ítélte a rövid pár hét alatt toborzott tömeget, amely kiszorulva a tüntetés eredetileg kijelölt területéről elözönlötte a közeli Reflection Pool környékét. (Kép: Indymendia -- Mark)

 

  

 

Mindenesetre számos olyan hírforrás is akadt, amelyik az eseményt úgy, ahogy volt teljesen elhallgatta. Ebben élen járt a sok milliós nézettségű ABC tv-adó Washingtonból sugárzó esti 7 órás fő híradója, amely egyetlen szóval sem említette a főváros aznapi legnagyobb eseményét -- igaz, a San Francisco-i, londoni, tokiói és más nagyvárosok békemegmozdulásait sem. (A C-SPAN kábel adó volt az egyetlen, amely élőben közvetítette a washingtoni tüntetést.) Ha valaki nem tudná, miért ez a némaság, némi fényt vethet rá a National Union of Journalists, az angol újságíró egyesület főtitkárának nyilatkozata. Jeremy Dear óvatos megfontoltságra intette kollégáit a háborús uszításban való részvétel fokozott belső kényszerét illetően, és közölte, hogy számos panasz futott be hozzájuk, miszerint hivatalos nyomás nehezedik a zsurnalisztákra, ne számoljanak be a háborúellenes aktivitásokról. A BBC managerei azzal indokolták ezen rendelkezésüket, hogy „politikai részrehajlás” lenne a békemozgalmakkal való foglalkozás. Nyilván ugyanezzel a balga ürüggyel tiltják le az Amerikából érkező helyszíni tudósítások közlését is. A riporterek, fotósok ugyanis ott vannak mindenhol, éppen csak a  tiszta pártatlanság védelmében -- amiről ugye mind a brit, mind az amerikai média oly híres -- a szemétkosárban kötnek ki a riportjaik és az azt hitelesítő képanyag. (Kuliffay. EMPIRIA Magazin. Lapszemlék-kommentárok rovat, 17. írás. Helyszíni tudósítás a 2002. október 25-i eseményről)

*  *

The coroner in Los Angeles concluded that Dial’s injuries could have been caused only by a massive upward explosion -- despite the Honduran government’s claim, supposedly backed up by three witnesses, that Nicaraguan soldiers had fired a rocket from across the border. An American reporter and photographer went to the site of the attack, where they saw the land mines embedded in the road, the demolished car, the crater. They took pictures of everything and showed them to officials at the U.S. embassy in Tegucigalpa. Subsequently the Honduran government and the embassy decided the occupants of the white Toyota were indeed killed by an exploding land mine -- planted by Nicaraguan soldiers. But other military analysts, who saw the photographs, believe the charges were of a type used only by the Contras, the U.S.-supported guerrillas. I will probably never know the truth. (Lynda Schuster: The Death of a Journalist. UTNE Reader. 1996) ['Dial' in the essey was Los Angeles Times veteran foreign correspondent Dial Torgerson]

 

"In the name of anticommunism, U.S.-supported armies suppressed democracy, free speech, and human rights in El Salvador, Honduras, Nicaragua and Panama. Torture and assassination of democratic leaders, including presidential candidates, journalists, priests and union officials became commonplace." (Robert E. White. Quoted by AP: Ex-Salvador Ambassador, Critic of US Foreign Policy, Dies. January 19, 2015)

 

“They [the United States] don't want an independent Panama. They want a sub­subservient Panama, because that is how they've always prospered.” (Robert White, Former U.S. Ambassador to El Salvador)

 

"The essence of press power lies in the authority to select, elevate and promote one set of ideas, issues, and personalities and to ignore others. The press determines what people will talk and think about because of the monopoly it holds over the news and information flowing out of Washington." (Patrick  Buchanan: Conservative Votes, Liberal Victories: Why the Right Has Failed. Quadrangle/The New York Times Book Co. 1975)

 

"The essence of press power lies in the authority to select, elevate and promote one set of ideas, issues, and personalities and to ignore others. The press determines what people will talk and think about because of the monopoly it holds over the news and information flowing out of Washington." (Patrick  Buchanan: Conservative Votes, Liberal Victories: Why the Right Has Failed. Quadrangle/The New York Times Book Co. 1975)

 

A better example is Panama. We invaded Panama in 1989. It was unilateral, we didn’t ask nobody. We did it on four days notice. I briefed the president and told him they killed one of our navy officers. They had abused a couple of our wives. We’d been putting up with this stuff from this guy Noriega, we had a Federal indictment in on him. There is an elected President who’s in hiding in his country, and we can’t let it go un-dealt with. We were catching a lot of congressional hell. I said if we go in there, we should take out not just Noriega but the whole government, because the whole government is Noriega. And Noreiga’s been in jail since then, and they have had four successful elections and are resting on a pretty solid democratic base. And there are no American troops in Panama. So you do it ultimately in your own interest. You try to do it quickly. The quicker you do it, the quicker you restore a sense of normalcy to a society and get it back in their hands, the more likely you are to survive the criticism you get, and the more likely you are to see a better environment. (David Samuels: A Conversation With Colin Powell. The Atlantic. April 18, 2007)

 

Bush interest in Noriega continued after he had the presidency. On April6, 1989, Bush formally declared that the government of Panama represented an “unusual and extraordinary threat” to US national security and foreign policy. He invoked the National Emergencies Act and the International Emergency Act to declare a state of “national emergency” in this country to meet the menace allegedly posed by the nationalists of little Panama.  The May 1, 1989 issue of US News and World Report revealed that Bush had authorized the expenditure of 10 million in CIA funds for operation against the Panamanian government. (Webster Griffin Tarpley and Anton Chaitkin: George Bush: The unauthorized biography. 1991)

“But one thing we did learn [from the first Gulf War] is that we can use our military anywhere in the Middle East and the Soviets won’t stop us. And we’ve got about five or 10 years to clean out those old Soviet client regimes. Syria, Iran, Iraq and other countries – multiple wars essential before the next great superpower comes along to challenge us.” (Under Secretary of Defense Paul Wolfowitz. After the ’victorious’ Operation Desert Storm, 1991)

 

A médiának kötelessége volna időnként felemlegetni, hogy a Perzsa Öböl környéke már jóval korábban, az 1980-as években  is az USA alapvető érdekeltségének volt elkönyvelve -- már Jimmy Carter elnök is háborúvel fenyegetődzött bárminemű idegen beavatkozás esetében: „Let our position be absolutely clear: An attempt by any outside force to gain control of the Persian Gulf region will be regarded as an assault on the vital interests of the United States of America, and such an assault will be repelled by any means necessary, including military force.” (President  Jimmy Carter’s State of the Union Address. January 23, 1980)

 In 1985 and '86, Noriega met several times with Oliver North to discuss the assistance Noriega was providing to the Contras, such as training Contras at Panamanian Defense Force bases ("Noriega Could Give Some Interesting Answers." (Kevin Buckley. St. Petersburg Times. January 3, 1990)

The United States was heavily involved in wars in Nicaragua, El Salvador and Guatemala in the 1980s in what Reagan described as an effort to stem Soviet influence in the hemisphere. The United States spent more than $4 billion on economic and military aid during El Salvador's civil war, in which more than 75,000 people were killed, many of them civilians caught in the crossfire.  The United States also organized Nicaragua's contra guerrillas, who fought that country's revolutionary Sandinista government. Reagan referred to contras as "the moral equivalent of the Founding Fathers" and the United States spent $1 billion on them; the fighting in Nicaragua killed as many as 50,000 people. Honduras was a staging ground for U.S. Nicaraguan operations.  Reagan also supported the repressive military dictatorship of Guatemala, where more than 200,000 people, mostly indigenous peasants, died over 36 years of civil strife.  (Kevin Sullivan and Mary Jordan: In Central America, Reagan Remains A Polarizing Figure. Washington Post Foreign Service.  June 10, 2004)

The Summit of the Americas, being held this year in Panama, is a reminder that contrary to what many in the US like to think, the United States constitutes just one of many nations on the American continent. (John Wight: Latin America not US backyard. April 10, 2015)

"The corruption of the press is part of our sad reality, and it reveals the complicity of the oligarchy." (Oscar Arnulfo Romero y Galdámez)  [Monseńor Galdámez of El Salvador  was a bishop of the Roman Catholic Church in El Salvador. He was assassinated on March 24, 1980]

Annak ellenére, hogy még a washingtoni rendőrség hivatalos jelentése is a vietnámi háború óta legnagyobb, százezres létszámot meghaladó béketüntetésről adott számot (mindig kötelességszerűen messze alábecsülve az efféle népi indíttatású, spontán megmozdulásokat), a New York Times nyúlfarknyi cikkében mégis csak ezrekre becsülte a tömeget, és csak három nappal később, az olvasók e-mail- és fax-özönére mintegy mentegetődzésképpen visszamenőleges beszámolóban ismerte be, hogy a hatalmas tömeg még a szervezőket is meglepte. (Kuliffay. EMPIRIA Magazin. Lapszemle-kommentár rovat, 2002 II. félév 18. írás)

Anyone with eyes open will quickly notice other rather striking omissions. Thus, prominent among those who face an "enormous challenge" from brutal violence are Palestinians, once again during Israel's vicious assault on Gaza in the summer of 2014, in which many journalists were murdered, sometimes in well-marked press cars, along with thousands of others, while the Israeli-run outdoor prison was again reduced to rubble on pretexts that collapse instantly on examination. Also ignored was the assassination of three more journalists in Latin America in December, bringing the number for the year to 31. There have been more than a dozen journalists killed in Honduras alone since the military coup of 2009 that was effectively recognized by the U.S. (but few others), probably according post-coup Honduras the per capita championship for murder of journalists. But again, not an assault on freedom of press within living memory. It is not difficult to elaborate. These few examples illustrate a very general principle that is observed with impressive dedication and consistency: The more we can blame some crimes on enemies, the greater the outrage; the greater our responsibility for crimes -- and hence the more we can do to end them -- the less the concern, tending to oblivion or even denial. Contrary to the eloquent pronouncements, it is not the case that "Terrorism is terrorism. There's no two ways about it." There definitely are two ways about it: theirs versus ours. And not just terrorism.  (Noam Chomsky: Paris attacks show hypocrisy of West's outrage. CNN. January 20, 2015)

It is critical to recall that the entire corporate media machine, almost without exception, disseminated lies and half-truths leading up to the war. From the utterly discredited story of the yellowcake uranium supposedly being sought by Saddam Hussein, to the absurd allegations of Saddam’s Iraq being in league with al-Qaeda which have since been disproven, the American people were fed a steady diet of lies in order to drum up support for Bush’s illegal war. But only in the aftermath of the war did the media dare to challenge the narrative, dare to ask real questions and show skepticism as to the veracity of the claims made by Bush. Before the war, when it might have actually prevented the needless slaughter of millions, mum was the word. (Eric Draitser: Bill O’Reilly, Brian Williams, and the corporate media phantasmagoria. 2015 )

Az iráni elnökválasztásokat követő napokban orrvérzésig láthattuk minden tv-adón az eredménnyel elégedetlen tömegek 'spontán' tüntetéseit és a rendőrség keménykedő beavatkozását. (Az Ahmedinezsád melleti tüntetéseket nem mutatták, mivel azokat úgymond 'propaganda célból' szervezték.)   Ez a szelektálás túlzása és nyilvánvaló pártatlansága ellenére is inkább csak bosszantó volt, de el lehetene tekinteni tőle, ha az amerikai adók a belföldi  tüntetéseket és a hazai rendőrség brutalitását és jogtalan visszaéléseit is bemutatnák. Ilyesmire azonban nem szokott sor kerülni. Ez a hipokrízis az igazi, a szégyenletes és lejárató probléma. [Valószínűleg nagyon kevesen tudják, hogy az amerikai rendőrség jogot formál a protestálók letartóztaására akkor is, ha csak feltételezi, hogy rendbontást követnének el, ha olyan helyzet adódna... Lassan egy éve, hogy  St. Paul város rendőrsége több mint 200 tüntetőt tartóztatott le, mivel tiltakozást terveztek az ott megrendezett Republikánus Nemzeti  Konvenció pártprogramja és a Bush-Cheney, illetve az esetleges "bomb-bomb-Iran!" McCain-külpolitika ellen. A hangsúly a “terveztek” szón van, ugyanis tettekre egyáltalán nem került sor.  Állig felfegyverzett lovas és motoros rendőrök mégis gumigolyóval lőtték és marószerekkel fújták le, akiket ellenzékiséggel gyanúsítottak. (Kuliffay Hanna. EMPIRIA Magazin. 2009 augusztus)

(...) But it was H.W. who first rolled out a “freedom agenda” to legitimize the illegal invasion of Panama. (Greg Grandin: How the Iraq War Began in Panama. TomDispatch.com - December 21, 2014) [Greg Grandin, American historian, and professor of history at New York University]

(Veteran Europe correspondent Steven) Erlanger also quoted a surviving journalist who said that "Everything crashed. There was no way out. There was smoke everywhere. It was terrible. People were screaming. It was like a nightmare." Another reported a "huge detonation, and everything went completely dark." The scene, Erlanger reported, "was an increasingly familiar one of smashed glass, broken walls, twisted timbers, scorched paint and emotional devastation."  These last quotes, however -- as independent journalist David Peterson reminds us -- are not from January 2015. Rather, they are from a report by Erlanger on April 24 1999, which received far less attention. Erlanger was reporting on the NATO "missile attack on Serbian state television headquarters" that "knocked Radio Television Serbia off the air," killing 16 journalists. "NATO and American officials defended the attack," Erlanger reported, "as an effort to undermine the regime of President Slobodan Milosevic of Yugoslavia." Pentagon spokesman Kenneth Bacon told a briefing in Washington that "Serb TV is as much a part of Milosevic's murder machine as his military is," hence a legitimate target of attack. There were no demonstrations or cries of outrage, no chants of "We are RTV," no inquiries into the roots of the attack in Christian culture and history. On the contrary, the attack on the press was lauded. The highly regarded U.S. diplomat Richard Holbrooke, then envoy to Yugoslavia, described the successful attack on RTV as "an enormously important and, I think, positive development," a sentiment echoed by others. (Noam Chomsky: Paris attacks show hypocrisy of West's outrage. CNN. January 20, 2015)

Business Insider analysts concluded that Clinton has made just fourteen appearances on the network since her hiring in November 2011, thus earning an estimated $1.55 million. That figure can be broken down to roughly $26,724 for each minute – or $445 per second – spent on-air.  Throughout her tenure, Clinton has conducted stories on such things as an Arkansas tutoring program and a restaurant chain that gives leftovers to those in need, as well as interviewing the famed Geico gecko. In total, her segments reportedly lasted 58 minutes. (Hollie McKay: NBC not concerned about Chelsea Clinton’s alleged ‘overpriced’ salary. June 21 2014)

NBC "Nightly News" anchor Brian Williams apologized Wednesday (Feb 4) for incorrectly claiming as recently as last week that he rode on a helicopter that came under enemy fire when he was reporting in Iraq in 2003. Instead, Williams said, he was in another helicopter trailing a Chinook that actually was hit. He apologized on "Nightly News" for getting it wrong. The embarrassing admission came after a story in the Stars & Stripes newspaper pointing out the discrepancy. Williams had made the claim on the air last Friday during a story about Tim Terpak, an Army officer who he had befriended when Terpak was assigned to protect the NBC crew. (David Bauder: NBC's Brian Williams apologizes for false Iraq story. February 5th 2015)

“Chelsea’s large salary when she’s filed about one story a month on news-lite topics such as baby elephants is obviously overpriced – unless you’re currying favor with someone that a majority of journalists have said they think will be the next president. The hiring of Chelsea and Jenna (Bush Hager) can be seen as a cagey way of checkbook journalism. Both hires are flagrant walking conflicts of interest. (Media analyst and Newsbusters Executive Editor, Tim Graham. 2014)

“It’s far more likely that Chelsea’s limited exposure hasn’t impressed NBC’s editors and viewers. If she were popular, she would have been on the air more often. I think the network is chalking this up to a failed experiment.” (Hollie McKay: NBC not concerned about Chelsea Clinton’s alleged ‘overpriced’ salary. June 21 2014)

"The daily press? The daily suppressage!" (Jack London szójátéka)

"The media is too concentrated, too few people own too much. There's really five companies that control 90 percent of what we read, see and hear. It's not healthy." (CNN founder Robert Edward ‘Ted’  Turner American media mogul and global philanthropist.)

What’s more, she (Judith Miller, H. K.) had spent several decades acquiring access to Washington’s Middle East experts, some of whom suddenly wielded tremendous influence in the Bush administration. Miller’s many doubters at the Times were effectively silenced. She had emerged as one of the paper’s biggest stars, with the kind of “competitive metabolism” that new editor Howell Raines -- he’d taken over from Joseph Lelyveld the week before 9/11 -- made into a crusade. According to a friend of Raines’s, as well as one of Miller’s colleagues at the paper, the editor pulled her aside after the attacks. “Go win a Pulitzer,” he told her. For the next two years, she supplied the paper with a string of grim exclusives. There was the defector who described Saddam Hussein’s recent renovation of storage facilities for nuclear, chemical, and biological weapons. There was her report that a Russian virologist might have handed the regime a particularly virulent strain of smallpox. To protect themselves against VX and sarin, she further reported, the Iraqis had greatly increased the importation of an antidote to these agents. And, most memorably, she co-wrote a piece in which administration officials suggested that Iraq had attempted to import aluminum tubes for nuclear weapons. Vice-President Dick Cheney trumpeted the story on Meet the Press, closing the circle. Of course, each of the stories contained important caveats. But together they painted a horrifying picture. There was just one problem with them: The vast majority of these blockbusters turned out to be wrong. (Franklin Foer: The Source of the Trouble)

...when you take out a regime and you bring down a government, you become the government. On the day that the statue came down and Saddam Hussein’s regime ended, the United States was the occupying power. We might also have been the liberating power, and we were initially seen as liberators. But we were essentially the new government until a government could be put in place. And in the second phase of this conflict, which was beginning after the statue fell, we made serious mistakes in not acting like a government. One, maintaining order. Two, keeping people from destroying their own property. Three, not having in place security forces—either ours or theirs or a combination of the two to keep order. And in the absence of order, chaos ensues. (David Samuels: A Conversation With Colin Powell. The Atlantic. April 18, 2007)

In the film we see two Reuters staffers killed by US military cannon-fire, and the symbolism of this act is striking. The lead-up to the US occupation of Iraq was marked by a high level of government propaganda and disinformation, as well the failure of mainstream journalism in the United States to engage (in a critical fashion) with the claims made by the Bush administration that Iraq had weapons of mass destruction. So, to me, when those two Reuters employees are blown to bits on the ground in the suburb of New Baghdad, their deaths symbolized all state violence committed against those who search for the truth. In addition to the tragedy of human death, there is also the tragedy of what is symbolically destroyed. Transparency. Democracy. Knowledge. Critical thinking. (Christian Christensen: Five Years on, the WikiLeaks “Colleteral Murder’ Video Matters More than Ever. CommonDreams.org. April 4, 2015)

"I did what I could to oppose policies that supported dictators and closed off democratic alternatives. In 1981, as the ambassador to El Salvador, I refused a demand by the secretary of state, Alexander M. Haig Jr., that I use official channels to cover up the Salvadoran military's responsibility for the murders of four American churchwomen. I was fired and forced out of the Foreign Service." (Robert E. White wrote this in 2013.  He  was also Latin America director of the Peace Corps and deputy permanent representative to the Organization of American States.)

"For any news organisation to act as a cheerleader for government is to undermine your credibility.  They should be… balancing their coverage, not banging the drum for one side or the other. Research showed that, of 840 experts interviewed on American news programmes during the invasion of Iraq, only four opposed the war. If that were true in Britain, the BBC would have failed in its duty." (Greg Dyke, the BBC's director general, has attacked American television reporting of Iraq. December 5, 2003)

Bizonyítékban nincs hiány, hogy 2002-ben a Meet the Pressben nyilatkozva Joe Klein “megfelelő döntésnek” és “jogos háborúnak” nyilvánította az Irak-elleni Hiroshima-jellegű támadást, mivel “Szaddám Huszeintől meg kell szabadulni”. A televízióban ugyan százezrek látták és hallották ezt az interjút – amely később elérhető lett a világhálón is –, Klein utólag mégis az iraki háború ellenzőjének állítja be magát. Ezzel igyekszik elkerülni minden utólagos magyarázkodást, sőt mentegetőzést, és próbálja a nagy közönséggel elhitetni, hogy ő mindig, így 2002-2003-ban is, jól mérte fel, és mindig tisztességes alapon ítélte meg a politikai helyzetet.  Éppen csak a háború ellen  tüntetők jelszavával nem zárja a témában írt cikkeit: "NO BLOOD FOR OIL. NO BLOOD FOR ISRAEL."  A Rolling Stone magazin kiváló riportere, Matt Taibbi a következő indulatos sorokat írta a rendszeresen ismétlődő tisztességtelen pálfordulások kapcsán 2007 februárjában: "Szerintem mind sz*rrágók – Klein, McCain, Kerry, mindannyian.  De leginkább Klein. Ő az amerikai “konvencionális bölcsesség” – ... az a gerinctelen, szervilis, hatalomimádó közvéleményhajhász, akinek nem számít ma tagadni, amit tegnap állított, és leginkább csak az érdekli, hogy mindig kapjon meghívót a bennfentes washingtoni partikra. A háború (felelőtlen támogatása) láthatóan nem mozdította el ezeket az embereket a helyükről.  Most a többségük azt állítja, hogy ellenzi a háborút. De ezek ugyanazok az emberek, akik három vagy négy évvel ezelőtt voltak, és továbbra is nyíltan és gúnyosan megmosolyogják azokat, akiknek valójában végig igazuk volt (a háború megítélésével kapcsolatban).  Úgy tűnik, hogy most még inkább gyűlölnek minket, mivel bebizonyosodott, hogy minden kétséget kizáróan igazunk volt." (Részlet az EMPIRIA Magazin Lapszemlék rovatából, 2010. I. félév, 5. írás)

„A society that prohibits the capacity to speak in truth extinguishes the capacity to live in justice.”  (Chris Hedges)

But when it comes to the White House, Times news coverage seems to fall under a bargain basement 98-words-or-less rule. Ninety-eight words were allotted to a “National Briefing” about Kucinich’s resolution (4/24/07). There was no room to quote Kucinich, but 36 words were devoted to Cheney’s spokesperson, who said that the V.P. “is focused on the serious issues facing our nation.” In other words, impeachment is not serious. (Cynthia Cooper: Media & Impeachment: Not For Discussion, Only For Derision. Extra! magazine)

"Russia actually plays a central role in defeating terrorism, as they did in their support for Syria and the recent defeat in Palmyra, this is really downplayed. This interferes with and interrupts the whole discourse about American superpower presence in the world. And that would not be tolerated. You would have to look at it structurally in terms of the role the mass media plays in this and the common interest that corporate media has with the state.” (Intervew with Gerry Sussman, Professor of Urban Studies and Planning at Portland University. April 6, 2016)

Playing the role of ultimate media arbiter of how the attentive public is to understand the pivotal issue of why the ceasefire failed, DeYoung has deleted from memory the essential facts. In her narrative, there was no Nusra Front plan to destroy the ceasefire, and no April Nusra offensive to seize strategic territory south of Aleppo with the full participation of US-supported opposition groups. The lesson of the Syrian ceasefire episode is clear: The most influential news media have virtually complete freedom to shape the narrative surrounding a given issue simply by erasing inconvenient facts from the storyline. They can do that even when the events or facts have been reported by one or more of those very news media. In the world of personal access and power inhabited by those who determine what will be published and what won’t, even the most obviously central facts are disposable in the service of a narrative that maintains necessary relationships.  (Gareth Porter:  How Media Distorted Syrian Ceasefire’s Breakdown. Fairness and Accuracy In Reporting (FAIR) August 11, 2016)

"I consider the media to be indispensable to democracy. We needed the media to hold people like me to account. Power can be very addictive and it can be corrosive, and it's important for the media to call to account people who abuse their power. (...) I spent a lot of time during my two terms trying to convince Russian President Vladimir Putin to embrace an independent press. It's kind of hard to tell others to have an independent free press when we're not willing to have one ourselves.” (Former president George W. Bush. TODAY’s exclusive interview. February 2017)

Director General of the BBC Lord Hall of Birkenhead admitted that the television sector is too often a source of social exclusion, as it tends to only hire the “well-connected and well-off” from the south of England. Speaking at a creative skills conference in March, Lord Hall said: “The truth is, broadcasting in particular remains a relationship-based, ‘who you know’ industry.” “Of course this marginalizes those who don’t have connections… and it favors the well-connected and well-off from the southeast of England,” he asserted, according to the Times. (Media elite: 51% of UK journalists went to private school, more than in 1980s – study. Published time: 29 Jun, 2017) [Up to 51 percent of journalists in UK newsrooms attended private schools throughout their education, compared to 49 percent in 1986. The study, published by the Social Mobility Commission, reveals the extent to which people from privileged backgrounds are given preferential treatment in recruitment.]

"There certainly has been some speculation in the media that has gotten ahead of the facts. That always happens. The media is littered with pundits who get paid to make speculation ahead of the facts. That doesn’t make it fake news. That doesn’t make the story as a whole ‘fake news.’ " (Daveed Gartenstein-Ross, senior fellow at the Foundation for Defense of Democracies, a right-leaning foreign policy think tank. Quote from Angie Drobnic Holan: 2017 Lie of the Year: Russian election interference is a 'made-up story'. December 12, 2017)

What is a more effective strategy than outward lying is telling part of the truth. Or just spinning speculation without ever presenting evidence, Russia interference in the US elections being the blueprint. All bets are off for imperialism though I think. The New York Times and the Iraq war come to mind. The mass distractions we receive on the internet are not necessarily fake, they are just nonsense. Selfies posture as resistance. Memes function as political commentary. Angry trolling is a conversation. The US has always been pretty good about free speech, we just are dumb enough to believe what we hear. (Nick Pemperton: The Internet is Already Broken. December 20, 2017)

US social commentator Walter Lippmann once said that ‘responsible men’ make decisions and have to be protected from the ‘bewildered herd’ – the public. He added that the public should be subdued, obedient and distracted from what is really happening. Screaming patriotic slogans and fearing for their lives, they should be admiring with awe leaders who save them from destruction. Although the West’s political leaders are manipulating, subduing and distracting the public in true Lippmannesque style, they aren’t ‘saving’ anyone from anything: their reckless actions towards Russia could lead towards a war that could wipe out all life on the planet. (Colin Todhunter: Mass Deception and the Prelude to World War. April 4, 2018)

Barack Obama’s semi-sainthood minimized media criticism of his Syrian debacle — a civil war in which the United States initially armed one side (Syrian rebels who largely turned out to be terrorists) and then switched sides, a flip-flop that resulted in far more dead Syrians. But Americans have received few insights into that bellicose schizophrenia from the media. Historian Stephen Kinzer wrote in the Boston Globe, “Coverage of the Syrian war will be remembered as one of the most shameful episodes in the history of the American press.” Even in the Trump era — when the press is openly clashing with a president — bombing still provides push-button presidential redemption. Trump’s finest hour, according to much of the media, occurred in April 2017 when he attacked the Assad regime with 59 cruise missiles, raising hopes that the U.S. military would topple the Syrian government. (James Bovard: Pro-War Media Deserve Criticism, Not Sainthood. Future of Freedom Foundation. June 21, 2018)

With the creation of WikiLeaks, Assange liberated the First Amendment from this archaic system of national governance. Significance of this invention is that it decentralized the function of free press, extending the First Amendment protection that has been exclusively preserved for the profession of journalists to ordinary people. Now, through this innovative anonymous submission system, anyone in the world with Internet connection can communicate with people around the globe about the fraud and wrongdoing of any governments or institutions. Without fear of retaliation, people can now transcend boundaries of nation-state to form association with one another and redress their grievances. With scientific journalism at its core, this new media of the Internet replaced the source of legitimacy from the profession’s creed of objectivity to the actual documents themselves that are authenticated. Access to full achieves in a searchable format empowered everyday people all over the world. They can now engage in their own history as it is happening and use information to create social change. The U.S. government under Obama began a war against the First Amendment, trying to stop this WikiLeaks’ mission to bring free speech to the world. (…) WikiLeaks enabled the true function of the First Amendment. As a countenance of democracy, this revolutionary journalism protects people against suppression of speech by allowing all voices including views that are unpopular and marginalized. (Nozomi Hayase: Why Democracy Needs Solidarity for Julian Assange's Freedom. Commondreams. August 25, 2018)

Washington’s war-mongers claim the dhows will threaten ‘US interests’ in the Gulf region. ‘US interests’ are, of course, whatever and wherever Washington says they are. This is yet another charade that will be amplified by the tame US media, and gobbled up by the credulous public unsure if the Gulf is off Texas or Iran. It joins the huge lies about World War I – ‘Belgian babies spitted to German bayonets’ – Iraqi weapons of mass destruction, anthrax attacks, and Saddam’s ‘drones of death.’ Some cynics would add 9/11 and Osama bin Laden to the cast of manufactured villains. We now know that all the reasons cited for attacking Iraq in 2003 where false. Pure lies. War propaganda. President George W. Bush, Dick Cheney and Tony Blair led us into a war by a campaign of lies that fed off one another. Media that supported the war with false news was equally guilty. (…) Which leads us to ask the question: given all these lies, is it not time for us to begin questioning the official narrative about World War II? (Eric Margolis: Fire the Nutcases Leading Us to War - Trump is playing with fire by making threats against Iran, Syria, Venezuela, Libya, Cuba, North Korea and China. He appears well on the way to a major war by either plan or accident. May 20, 2019)

“In the end it finally dawned on me that I had been blinded by propaganda, and that Assange had been systematically slandered to divert attention from the crimes he exposed… And thus, a legal precedent is being set, through the backdoor of our own complacency, which in the future can and will be applied just as well to disclosures by The Guardian, the New York Times and ABC News.” (Nils Melzer, United Nations Special Rapporteur on Torture. November 23, 2019)

There is no evidence Assange ever assisted Manning in obtaining classified information mainly because Manning had a security clearance that granted her access to all of the information in the databases, which contained the information which she disclosed to WikiLeaks. Such a notion that a person ceases to be a journalist when they assist a “security clearance holder” in the disclosure of information is an alarming idea that carries dire implications for press freedom. The government should not be allowed to decide who is and is not a journalist and when a person is a journalist no longer simply because they choose to seek out information that is embarrassing to the United States. However, prosecutors believe they should have that authority and are pursuing a political case that will have a chilling effect on investigative journalism. (Kevin Gostola: Offences, prosecutors claim power to decide who is and is not a journalist. May 23, 2019)

“We urge our fellow journalists to inform the public accurately about this abuse of fundamental rights. We urge all journalists to speak up in defense of Julian Assange at this critical time. Dangerous times call for fearless journalism.” (Over 1,000 journalists from across the world unite in defence of Julian Assange. Morning Star. UK. February 20, 2020)

On Thursday, journalists worldwide came together in support of Assange’s freedom. A joint statement released by 1200 colleagues from 9 countries called for the immediate release of Assange and criticized the US government’s move toward criminalization of journalism: All journalists use information from confidential sources so the legal actions are an extremely dangerous precedent that threatens the world’s journalists and news media. The signatories believe Assange’s imprisonment and the court proceedings are a gross miscarriage of Justice.  (Nozomi Hayase: Assange’s US Extradition Hearing Opens Monday: Fight for the Free Press Is Now On. Common Dreams. February 21, 2020)

Julian Assange created a new form of journalism that enabled a free press to perform its true function—the role of watchdog for democracy. WikiLeaks opened a possibility for ordinary people to use information as power to participate in unfolding events, thwart authoritarian planning, so as to never repeat the tragic hijack of history that led to atrocities in distant lands—killing tens of thousands of innocent people. (Nozomi Hayase: Assange's Extradition: An Escalation of the US War on Terror. March 21, 2020)

Reporters are now activists, working to advance their causes and promote themselves, rather than honest messengers, seeking to find the truth and reveal it to the public. Stories that fit the desired narrative are told ad nauseum, and those that don't are ignored or falsified. (…) One of the most reliable truisms in journalism is that news is surprise, and the bigger the surprise, the bigger the news. (Tony Cox: Absurd hypocrisy over Trump's new website provides latest evidence that mainstream media is irreparably broken by Bad Orange Man. March 30, 2021)

“One current priority is combating the spread of harmful, false and misleading narratives through disinformation. To bolster this effort, the British Army will be deploying two experts in countering disinformation. They will advise and support NATO in ensuring its citizens have the right information to protect themselves and its democracies are protected from malicious disinformation operations used by adversaries,”  (Ben Wallace British Conservative Party politician, currently serving as Defense Secretary (since 24 July 2019). 2022.)

"A világ komplexitása már messze túl van azon a szinten, hogy bárki képes lehessen a saját tapasztalatai alapján képet alkotni a valóságról, be kell látnunk, hogy minden vélt tudásunk a médiából, vagyis egy "közvetítőtől" származik. A média pedig nem a valóságot tárja elénk, hanem egy történetet mesél el a valóságról, amely történetnek vagy van köze a valóságos valósághoz, vagy nincs. És mivel ennek eldöntése meghaladja a kompetenciánkat, így ennél kiszolgáltatottabbak már nem is lehetnénk. Davos és a hozzá hasonló többi globális beszélgetőhálózat arra szolgál, hogy e gigantikus »valóság-gyár« uralkodó narratíváit terjessze a világ lakói számára. (Bogár László: Davos: duma és dilemma. Magyar Hírlap. 2023. Január 23)

(Fenti idézetek, kivonatok Kuliffay Hanna gyűjteményéből)

 

“We must know all the facts and hear all the alternatives and listen to all the criticisms. Let us welcome controversial books and controversial authors. For the Bill of Rights is the guardian of our security as well as our liberty.”

(President John F. Kennedy)

  

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára