EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 9. szám– Kuliffay Hanna írása
Washingtoni béketüntetés
ÖNZŐ VÁGYAK HÁBORÚJA ELLEN
BÜSZKE VAGYOK KATONA FIAMRA (de) SZÉGYELLEM EZT A HÁBORÚT. Ez a szülők által a konyhaasztalon kézzel festett, egyenruhás fényképpel kísért táblafelirat játszva kiütötte a George W. Bush és kabinetje által sokat hangoztatott direktívát: hős katonáink és nemzetőreink támogatása egyet jelent a közel-keleti háborúk és nehézfegyveres megszállás támogatásával. A kettő elválaszthatatlan egymástól és patriotikus kötelesség. Ennek élő cáfolataként egyre több háborús veterán és katonacsalád csatlakozik a békeszervezetekhez és tüntet az ilyen és hasonló veszélyesen népbutító szofisztikák ellen. Kritikusan elemző, megbízhatóan informáló média híján csak lassan araszolva jutottunk szeptember végére oda, mélypontjára zuhant a folyamatos anyagi- és véráldozat vállalásra buzdító elnök népszerűségi indexe. Ahogy egy tüntető szlogenje igyekezett megértetni a világgal: MIVEL SZERETEM AMERIKÁT, GYŰLÖLÖM BUSHT.
Az iraki háború ellenes Washingtoni béketüntetés, háttérben a Washington emlékmű. Kuliffay felvétel. 2005
Washingtonban szeptember utolsó hétvégén 300 ezren tüntettek a közel keleti intervenciók, a globalizáció aggasztó következményei és New Orleans tragikus pusztulása árán nyilvánosságra kerülő felelőtlen kormánypolitika ellen. A szám jóval magasabb lett volna, ha a New Yorkból, Bostonból, Philadelphiából és más partvonalbeli nagyvárosokból induló Amtrak vonatokat és a tüntetés miatt beállított 19 különjáratot nem törölték volna egy (rejtélyes) reggeli áramkiesés (szabotázs?) miatt. Ugyanakkor Washingtonban, érdekes módon, a Metro sárga és kék vonalainak halaszthatatlan(?) javítása miatt voltak kénytelenek sokan lemondani a béke-fesztivál eseményeiről. De még így is tengerként vette körbe a Fehér Házat az órákon keresztül hömpölygő emberáradat, majd az estébe nyúló koncert idején a közeli Washington emlékművet – az iraki háború kitörése óta legnagyobb háborúellenes megmozdulásként.
A szombati tüntetés napján ismét hat amerikai katona lett a háborús megszállás áldozata, vált arc és álmok, vágyak nélküli statisztikává. Megindító volt látni, hányan töltöttek hosszú órákat, hogy különböző módon figyelmeztessenek és emlékeztessenek rá, az elesettek (bevallott) számadata mögött egyéni tragédiák sorakoznak, ami mögött viszont családi szenvedés és gyötrelem áll, pótolhatatlan, gyógyíthatatlan veszteségérzet. A sebeket csak mélyebbre égeti a tudat: a kormány által eddig hangoztatott háborús indokok mind hazugságra és jogsértésre épültek. „Ott gyűlölnek minket.” mondta egy Irakból hazatérő katona. Mi lehet borzasztóbb a hiábavaló halálnál?
A béketüntetés idejére a Washington emlékmű obeliszkje árnyékában felállított emlékkeresztek (lenti képünk) megdöbbentő látványa augusztusban Bush birtokhatárában hasonlóképen felsorakoztatva olyan felháborodást váltott ki az egyik helyi háborús hiénából, hogy dzsipjével közéjük hajtva egész sorait tarolta le. Végül is nem könnyű dolog szembenézni az érzelmi töltetű konkrét valósággal, a vak meggyőződést alapjaiban megrengető tényszerű realitással. Amíg nincs hatásos emlékeztető vagy valódi könnyek, úgy tűnhet, értelmetlen áldozatok se voltak. Amiről nem tudunk, az érzelmileg is olyan számunkra, mintha nem is létezne. Nem véletlenül rendeletileg tiltott az Afganisztánból és Irakból hazaérkező koporsók fényképezése, a katona temetések híradóba játszása, a New Orleans-i árból kihalászott eltorzult arcú, felfúvódott holttestek megörökítése.
A realitás egy
szegmentjével való szembenézés elkerülése az oka annak is, hogy Busht minden
tüntetés alkalmával elpaterolják a Fehér Házból: ne hallja a tömegek
zúgolódását, ne lássa a táblás feliratok és transzparensek üzenetét – a saját
népítéletét. Bár az nyilván semmit se mondana neki, mikor például Falludzsát
Guernicával
(micsoda?)
azonosítják, az egyszerűbb szlogenek azonban – LIAR, IMPEACH BUSH,
WAR CRIMINAL, F#CK YOU, BUSH – talán elgondolkoztatnák, ami természetesen a
királyválasztók szemében egyáltalán nem kívánatos dolog. Bush szakszerű
elszigeteltsége, késve/utólag tájékoztatása, sőt gyakori félreinformáltsága a
Hatalom szempontjából államvédelmi érdek.
Az elnöknek fogalma sincs róla, a szombati tüntetők Alaszkából és Floridából, New Yorkból és Los Angelesből, South Carolinából és Maine-ből is jöttek. Voltak, akik buszkaravánnal érkeztek és egész éjjel úton voltak, mások hetekkel korábban foglaltak helyet a vonaton, megint mások kölcsönkértek benzinre. Voltak, akik életükben először tüntettek, mások annak idején gyerekként a szüleikkel protestáltak a vietnami háború ellen és most az unokájukat hozták magukkal. A békemozgalom azonban továbbra is túlnyomórészt fehér és középosztálybeli. A pozitív változás csak annyi, jelentősen megnőtt a fiatalok részvételi aránya és Amerika történelme folyamán először képviselték bajtársaikat szervezetten az ország minden részéről küldöttként érkező veteránok, szabadságolt katonák és hozzátartozóik.
(Kép: Iraki veteránok a háború ellen. Tony Molnar felvétele)
A gazdag elitet, az ún. „gyönyörű embereket” ismét a Milliárdosok Bushért álklub képviselte a tüntetésen. Tábláik megdobogtatták volna az elnök és helyettese, Dick Cheney örök szerzésvágytól lüktető szívét, ha alkalmuk lett volna látni őket:
IRAK NYITVA (ÁLL) AZ ÜZLET SZÁMÁRA, EZ OSZTÁLYHÁBORÚ ÉS NYERÉSRE ÁLLUNK, ADJ LEHETŐSÉGET AZ IRIGYSÉGNEK, A HÁBORÚS NYERESÉG NEM BŰN és végül Martin Luther King híres jelmondatának, A HÁBORÚ NEM A VÁLASZ parodizálásaként: A HÁBORÚ A VÁLASZ.
(Kép: Tony Molnar)
Mert mi más is lenne válasz a gyilkos ösztönöktől sem idegenkedő önző vágyak kielégítésére, mint a háború, ahol a bennfentesek milliárdokat tudnak az állami pénzekből legálisan átsíbolni a privát szektorba, milliókat tudnak idegen földön minden elszámolás nélkül költeni és zsebre rakni, és milliós üzleteket tudnak a versenykiírás kötelezettsége nélkül a haverok és politikai támogatók között szétosztani? Végül is HOL VAN A PROFIT BÉKEIDŐBEN? kérdezte a milliárdosok egyik táblája. Mármint az igazi, döbbenetes, hihetetlen, ellenőrizhetetlen, korlátozhatatlan, nagyságában már-már felfoghatatlan PROFIT.
A new yorki Village Voice cikke, Az új háborús küzdelem írója, Jarrett Murphy elsősorban taktikai változást javasol és még szorosabb kooperációt remél a megújuló békemozgalomtól, annál is inkább, mivel a 3 napos békefesztivál azt bizonyította továbbra sincs egy ténylegesen radikális oppozíció, sőt még egy sokat ígérően ambiciózus ellenzék sem. A legrealisztikusabb elképzelés, hogy a túlterhelt, aránytalan áldozathozatalra kényszerített katonaságon és nemzetőrségen belül alakul ki egy radikális mag, amely a családtagokkal(*1) és a veteránok számos egyesületével kibővülve jelentős mozgatórugóvá válhat az intellektuális indíttatású, fragmentális, Dr. King követőjeként túlzottan türelmes békemozgalomnak. Murphy is arra utal, nem elég egy-egy tüntetésre összefogni. Thom Hartmann, Project Censored díjas best seller szerző és rádió kommentátor, a gondolatot tovább víve azt írja:
Figyelembe véve, hogy ez az egyetlen nép fél tucat vagy körülbelül annyi felnőtt demokrácia között, amely egy olyan irányító rendszernél rekedt meg, amely (proporcionális reprezentáció híján) két párt rendszerrel kénytelen operálni, kritikus, hogy a progresszívek infiltrálva átvegyék a demokrata pártot. Végül is olyan radikális progresszívek által volt eredetileg kezdeményezve, mint Thomas Jefferson, és érte el végül is a legnagyobb elektorális győzelmét a XX. században, mikor Franklin D. Roosevelt hirdette meg a maga nyíltan progresszív programját.
A történész Adam Garfinkle azt írja, a vietnámi háborúellenes mozgalom különböző csoportosulásai mint a pacifisták, vallási alapon ellenzők, kommunisták és tradicionális liberálisok helyezkedve és hatalmi vetélkedésekbe bonyolódva próbálták befolyásolni a tempót és a kormánypolitizálást. Véleménye szerint a radikálisok előtérbe kerülése sokakat elriasztott, tehát hátráltatta a béke lehetőségét, míg a moderáltak eredményesebben befolyásolták a dolgok menetét. Nem egészen. Valójában minden mozgalmat a radikálisok visznek el addig a pontig, ahol a veszélyeztetett hatalom megalkuvásra kényszerülve egyezkedni kezd az ún. moderáltakkal – valójában a rá nézve kisebb veszéllyel. Ahol az ellenzék hagyja megosztani a táborát és mérséklés helyett már kezdetben kirekeszti a saját radikálisait, impotenssé teszi és így vesztésre ítéli önmagát. Pillanatnyilag utolsó szusszantásokkal az impotencia kilátástalannak ígérkező határán állunk.
Az iraki háborúellenes mozgalmak esetében eddig az derült ki, a többséget képviselő moderált vonal kívánságát és követeléseit teljesen figyelmen kívül hagyja nemcsak az elnök és a kormány, de a kongresszus, a demokrata pártvezetőség és a média is. Az ultra-jobboldal minden elképzelhető módon gáncsolja (New Yorkban például rendszeresen és durván), de sehol nem tiltatja be a tüntetéseket, azzal ironizálva, „ez az igazi demokrácia”.
Az „igazi demokráciában” azonban az uralmon levő rendszer igyekszik figyelembe venni a többség akaratát, biztosítja, meghallgatja és megfontolja az ellenzék (akár kritikus) véleménynyilvánítását, és hajlandó az országos érdekekhez, menetközben alakuló körülményekhez igazítani a kétségessé váló vagy éppen kudarcot vallott ideológiát. A felsoroltak nélkül csak látszatdemokráciáról beszélhetünk, amely könnyen kibillenhet látszategyensúlyából és látszatszabadságát félrelökve szinte észrevétlenül fajulhat valamelyik szélsőséges izmussá – korántsem biztos, hogy csak látszatfasizmussá.
A szeptemberi statisztikák szerint az amerikaiak 68-70%-a ellenzi a háborús megszállást, míg 59% utólag úgy véli, az iraki háború „hiba” volt. Miért nincs sajtójuk? Miért nincs képviseletük? Média szószólójuk? Számos milliós nagyvárásos alapvető szociális és anyagi gondokkal küzdő tanácsa hozott döntést a jelenlegi kormánypolitika folytatása ellen. Miért van hallgatás róla? Miért nincs hatása, eredménye? Miért írnak alá elszámolás nélkül továbbra is minden háborús kiadást fedező csekket Bushnak a Kapitóliumban?
(Washington. 2005. Kuliffay felvétel)
Az ellenállás három évi elhallgatott és titokban gáncsolt küzdelme után G. Simon Harak, a War Resisters (Háborús Ellenállók) országos ligájának koordinátora szintén azt a következtetést vonta le: „Csak a tiltakozásunkat kifejezésre juttatni nem elég.” Éppen ezért ez alkalommal nem csak demonstrációt szerveztek, de vasárnap a kongresszusban lobbiztak, összegyűjtött tiltakozó aláírások tízezreinek listáit adták át az illetékeseknek, hétfőre, 27-ére pedig polgári engedetlenséget szerveztek a Fehér Ház elé, ahol végül is többeket letartóztattak. Köztük a katonafiát vesztett és békeaktivistává lett Cindy Sheehant is, aki kiváló összekötőkapocsnak ígérkezik a béketörekvések katonai és civil szárnya között.
A King és Ghandi által javasolt erőszak nélküli protestáció rendszeres elhallgatása és eredménytelensége kapcsán a Booker díjas írónő, Arundhati Roy, azt írta a Penguin által az idei nyáron kiadott könyvében(*2), „mikor a kormány és a média minden idejét, figyelmét, pénzügyi alapját, kutatási lehetőségét, életterét, tapasztalatát és komolyan vehetőségét háborús uszításra és terrorizmusra fordítja, az ebből következő üzenet felkavaró és veszélyes lesz: amennyiben a nyilvánosság tudomására akarsz hozni és orvosolni akarsz bármi tömegeket érintő sérelmet, az erőszak alkalmazása hatásosabb, mint az erőszakmentesség.”
Roy esszégyűjteménye a 2002 júniusa és 2004 novembere közötti időszakban briliáns logikával elemzi az amerikai külpolitikát, jó adag iróniával kritizálja a nyugati hipokrízist és propagandát, és vehemensen kérdőre vonja a nemzetközi politika kettős mércéjét. Számos értéke és érdeme mellett az írónő rendszeresen vállalkozik rá, hogy kimondja a kimondhatatlant: „Tragédiánkra, amennyiben a békés változásra nincs lehetőség, az erőszakos változtatás elkerülhetetlenné válik. Ez az erőszak alkalomszerű, csúnya és kiszámíthatatlan lesz – ahogy (egyes esetekben) már az is.”
A múlt század 60-as éveinek feszült háborúellenes és polgárjogi küzdelmektől terhes időszakában Robert Kennedy figyelmeztette a politikai tájékozatlanságot és társadalmi elmaradottságot meglovagló, arogáns establishmentet: "Those who make peaceful change impossible make violent change inevitable." Akik lehetetlenné teszik a békés változást, elkerülhetetlenné teszik az erőszakos változást.
Ennek megelőzésére
a mai status quot kiszolgáló média igyekszik úgy beállítani és népszerűtlenné
tenni a békemozgalmat, mint az ország és a demokrácia, illetve a demokrácia
"önfeláldozó" terjesztésének ellenségét. Bár Bush támogatói, hívei és politikai
irányadói között – akárcsak az apja és Reagan esetében
– számos marxista,
leninista, trockista, (volt) sztálinista vagy velük szimpatizáns és ezek leszármazottja
(volt) található, – ahogy a neokonzervatívizmus fő ideológusai (az
eszközökben nem válogatós
élcsapat) és sajtója is baloldali gyökérzetű
–, mégis a média az
országot anyagi romlásba sodró olajháborúk, meghatározatlan idejű katonai
megszállás és a nemzetközi jogokat áthágó birodalmi terjeszkedés ellenzőinek
sokmilliós táborát vádolja baloldali indíttatású demokrácia- és szabadságellenességgel,
bolsevizmussal, marxizmussal, Izrael-ellenességgel és nem utolsó sorban
hazafiatlansággal . . .
Kép: A járókával felvonuló idős asszony maoista vagy moszkovita? Demokrata vagy republikánus? Hajdanvolt hippi vagy mai Zöld? Vagy egyik sem? Ami ennél sokkal lényegesebb, hogy igazat hirdet-e a tábláján: BUSH HAZUDOTT. EZREK HALTAK MEG.
Juan Cole, a University of Michigan történelem professzora és ismert média kommentátor – a jelenlegi közel-keleti helyzet egyik legtájékozottabb és legrealisztikusabban elemző szakértője – a Salon.com 29-i közlésében említést tesz erről a nevetségesen megalapozatlan vádaskodásról. Mint írja, a protestáció hivatalos engedélyeztetése és némi alapszintű szervezkedés írható egyes maréknyi baloldali csoportosulások javára, de aki veszi a fáradságot és utánanéz, láthatja, több száz egyesület(*3), polgári és egyházi szervezet, politikai kör és diákegylet, rádióadó, privát blog és website fogott össze és koordinálta együttműködését a közös cél érdekében. Mint Cole írta, „A tüntetőket a népesség körében a háború miatt kialakult általános elégedetlenség szolgáltatta.”
A hónap közepén készült CNN, USA Today és a Gallup intézet közös felmérése szerint a megkérdezettek egyharmada azonnali csapatvisszavonást követel, egyharmada fokozatosat, 26% a jelenlegi létszámot tartja jónak és csak 8% (mint a demokrata szenátorok, Hillary Clinton és Joe Lieberman) akarnak több csapatot küldeni Irakba. (Amit kevésbé reklámoznak, hogy az iraki parlament 120 tagja is azonnali vagy rövid időn belüli visszavonulás tervbevételére szólították fel az Államokat – annak ellenére, hogy ez a nyílt, határozott kiállás a helyi körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem életbiztosítás.)
Mindennél többet mond, hogy (Cindy) Sheehan visszavonulást követel nem csak Irakból, de Afganisztánból is, egy olyan háborúból, amely nemcsak minden elképzelhető mértékkel mérve, de csodálatra méltóan sikeres. (Mi ez, ha nem abszolút eltájoltság? K. H.) . . . Mint a kemény bal a Vietnámi háborúban, (Sheehan) magát a(z iraki) missziót korruptnak és gonosznak tartja: A jó fiúk a „szabadságharcosok” – pontosan azok, akik amellett, hogy ártatlan irakiak ezreit ölték meg, az ő fiát is megölték. Nem építhetsz tömegmozgalmat erre alapozottan. Háborúellenes nagygyűlést sem, mint a múlt héten Washingtonban, amelyet a Workers World Party (Munkások Világ Pártja) egyik fedő csapata szervezett. A WWP a hidegháború sztálinistáinak leszármazottja, akik más kommunistákat nem találtak elég keménynek, mivel visszautasították Magyarország szovjet megszállásának támogatását. Így a nagygyűlés, látszólag a háború ellen egy olyan csoport által vezetett, amely támogatta Magyarország, Csehszlovákia és Afganisztán szovjet invázióját, a Tiananmen-tér öldöklését, és a mi időnk legborzasztóbb tömeggyilkosságait, beleértve Slobodán Milosevicet, Husszeint és II. Kim Jongot. Amerikában nem jutsz az erkölcsi magaslatra ezekkel az útitársakkal.
Ez a felületes, ravaszul összetákolt, saját bűzlő terhe alatt rogyadozó szofisztika úgy tünteti fel, hogy a mai békeaktivisták Lenin és Sztálin bűnei mellett minden más vérontásért is felelősek. A mai vérontást ellenzők, „Sheehan és WWP-s elvtársai” még 1956-ért is felelősek, holott ne feledjük, hogy akkor republikánus elnök, Dwight D. Eisenhower lakott a Fehér Házban, és döntött a be nem avatkozás mellett. David Horowitz Radical Son (Radikális fiú) című biográfiájában 56-tal kapcsolatban azt írja, némely amerikai kommunisták, többek között a vezető kommunista lap, a Daily Worker főszerkesztője, az önállóságot követelő, „új utat” kereső magyarokat támogatta. (Az európaiak közül is néhányan, mint például a vad sztálinistaként elkönyvelt Bertolt Brecht, a háború és közvetve az univerzális erőszak ellenzője volt, ahogy ez a Honfitársaimhoz és más verseiből nyilvánvaló.) A provokáció nélküli intervenciót ellenző mai WWP jelentéktelen kis csapata tehát a nemzetközi meg nem támadási törvények tiszteletben tartása és vele a nemzeti szuverenitás híveként éppen az említettek utóda(*4), minek következtében a (politikai nézetektől függetlenül) békét követelők milliói érthetően tekintik maguk közé tartozónak.
Feliratok: BUSH 5-ÖS KATEGÓRIÁJÚ KATASZTRÓFA, A NEMZETŐRSÉGNEK ITTHON A HELYE, mankóra erősítve: NAGYON NAGYON BÁTOR MÁS EMBEREK VÉRÉVEL és utolsóként csak egyetlen jelző: HAZUG (Washington, 2005. Kuliffay Hanna felvétele)
Egyébként, Krauthammer nagy igyekezetében, hogy Sheehannal együtt kiközösítse és lejárassa a WWP-t, azt érte el, hogy sunyi logikája révén éppenséggel bálványát, Busht helyezte abba az abszurd pozícióba, hogy a republikánus Eisenhower „elvtársa” és utódjaként sokkal inkább ő tekinthető felelősnek az 56-os forradalom cserbenhagyásáért – így válva „nemkívánatos útitárssá”. Legalább is a nemzetközi egyezmények és a kis országok szuverén jogainak tiszteletben tartására vágyók szemében.
Krauthammer csak egy a száz közül, aki minden eszközzel – durvától a közönségesen keresztül a degradálóig – megpróbálja a föld alá süllyeszteni az aktivistává vált Sheehant. A fia elvesztésébe beletörődni képtelen, de a saját fájdalmán nagylelkűen felülemelkedni képes asszony – legyen az bármilyen nemzetiségű – nem más, mint az egysávos nagypolitika kiszolgáltatott áldozata. Hartmann Jefferson Cindy Sheehan mellé állt volna című cikkében ezzel kapcsolatban azt írta:
Amerika már korábban is viselte hazug elnökök terhét és még olyanét is, aki el akarta törölni az alkotmányt. De a mi éránkban – mint Jeffersonéban is – szerencsénkre vannak radikális igazmondóink, mint Cindy Sheehan és Joseph Wilson, akik figyelmeztetnek a politikai nyereségvágy áruló tetteire, valamint blogok és progresszív weblapok, amelyek terjesztik az igazságot. Ha szolidaritást vállalunk a mai igazmondókkal és lesznek politikusok, akik (alkalmas) vezérként lépnek színre, akkor a 2006-os és 2008-as választások során a demokrácia ismét győzedelmeskedhet.
Bár korábban a politikus családból származó Cynthia McKinney demokrata képviselő volt támadási felület, most pedig Sheehan, de bárki kíméletlen bánásmódnak néz elébe, aki a békemozgalom tömegéből esetleg kiemelkedik vagy élére állhatna. Senki ne veszélyeztesse az „Új világrend” alakulását. Ez vonatkozik persze a politikai vonalról esetleg átváltani szándékozó vezéregyéniségekre is. A Nemzetbiztonsági Tanács volt tagjainak egyike – ma újságíró – Wayne Madsen állítása szerint az AIPAC, a legbefolyásosabb izraeli lobby, előzőleg nyomást gyakorolt a szenátorokra és képviselőkre, hogy maradjanak távol a béketüntetéstől. Ennek következtében a több mint 500 főből álló kongresszusból senki más, csak két afro-amerikai képviselő vállalkozott a részvételre, és közülük is csak a frissen doktorált kiváló szónok McKinney, a Martin Luther King-hagyomány folytatójaként szólította el a béketüntetés százezreit, hogy fogjanak össze, és tűrés, hallgatás helyett emeljenek szót, „Speak to power!”
Az amerikai nép arra kényszerült, hogy választási csalást fogadjon el 2000-ben és 2004-ben, kriminális hanyagságot szeptember 11-én, egy háborút, amely szándékosan meghamisított bizonyítékon alapult, egy CIA ügynök nyilvános leleplezését (részeként az igazság letagadásának), és most kriminális alkalmatlanságot a biztonságunk megvalósítása terén. Mikor a (Katrina) hurrikán túlélői mindent elveszítettek, egész Amerika láthatta. Élvhajhász emberek önelégültségükbe burkolózva igyekeztek, hogy a pozíciójukat mentsék az emberek helyett, miközben New Orleans Superdome-jában magukrahagyott holttestek feküdtek. Katonai sorozók özönlöttek a Houston Astrodome-ba, hogy learassák a termést. Ez a gonosz szél, ami bejárja az országunkat egyben globális a hatásában. Leereszkedett a Karib-szigetekre, Haitit és Kubát érintve. Elérte a latin-amerikai országokat, arcon csapva Venezuelát. Halált, kapzsiságot és rombolást sodort Afrikán keresztül Kelet-Kongóba és megszállást idézett elő Irakban és Palesztin földön. De bármennyire magabiztosan fúj is most ez a gonosz szél, nem kell, hogy így legyen. Az emberek összefogva megállíthatják a háborút. Megállíthatják az igazságtalanságot és az érdektelenséget. Az emberek egyesülve ledönthetik az elnyomás legmagasabb falait is. Ezek a gonosz szelek súlyos bűntényeket és vétségeket hoztak magukkal hozzánk. De ugyanakkor össze is hoztak minket, egységes válaszként békéért és igazságért egyesülve. Maradjunk együtt, mert meg kell szabadulnunk ezektől a gonosz szelektől és friss szellőket kell juttatnunk az élet új légáramlatába.
*1 Az aktívan tiltakozó katonacsaládokat összefogó Military Families Speak Out szervezetnek 2500 regisztrált tagja van, akik társadalmi kérdésekben, sőt esetleg politikailag se értenek egyet, viszont a nézetkülönbségeket félretéve elkötelezetten háborúellenesek.
*2 An Ordinary Person’s Guide to Empire (Egy egyszerű ember kalauza a birodalomhoz)
*3 A Washington Times - amely két nappal a békefesztivál előtt radikális baloldalisággal és kommunista érzelmi fűtöttséggel vádolta a háború ellen tüntetést szervezőket és közvetve a résztvevőket - kénytelen volt bevallani, hogy például a United for Peace and Justice koalícióhoz ezer - 1000! - békeszervezet és polgárjogi egyesület csatlakozott. Ennek ellenére egyetértőleg idézi John J. Tierneyt az Institute of World Politicstól: (A béketüntetők) nem háborúellenesek. Ők nyugatellenesek, antikapitalisták és az amerikai politikai kultúra ellenesek."
*4 Maga a szerző és a másodgenerációs amerikai kommunisták egy része támogatta, hogy Horowitz szavaival a „magyar forradalmárok” esélyt kapjanak egy "új út" keresésére. Így szembe is került az apjával, aki a Kremlin totális kontrollú politikájának híve maradt. Nyugat-Európában többek között Sartre képviselte a Sztálinhoz kitartóan hű, minden ellenvetést és kritikát kizáró kommunistákat.
2005. szeptember
Ebben a témakörben lásd még: Jelenidő rovat: Fűre lépni tilos; Csúfos kudarc; Parádé, pezsgő, tűzijáték; Lapszemle rovat: 2004. II. félév 18 és 11. írás; 2004. I. félév, 11. írás. A béketüntetésekről: 2003. I. félév 19. 13. és 3. írás; 2002. II. félév 17. írás; 2002. I félév 11. írás
Addenda:
Részlet Thom Hartman XXI. századra érvényes jogi deklarációjából, amely 10 lépésben határozza meg az amerikai demokrácia visszaállításának feltételeit:
A KORMÁNYT ÉS A KÖZTULAJDONT MI BIRTOKOLJUK. “A kormányt a fürdőkádba fojtani” – a neokonok ugyanis ezt javasolják – talán jó ötlet volt a Szovjetunióban, de az Egyesült Államok alkotmányos képviseleti demokratikus köztársaság, ebben pedig a kormány a szó szoros értelmében mi vagyunk. Arra terveztetett, hogy értünk dolgozzék, hogy mi birtokoljuk, hogy csakis a mi folyamatos jóváhagyásunk alapján létezzék, és kötelessége válaszolni nekünk. A kormány működése átlátható kell, hogy legyen, és ez az átláthatóság érvényes kell legyen a kormány megbízására dolgozó testületekre is, különösen a szavazatainkkal foglalatoskodókra. Nemzetünk közös javait – a vizet, a levegőt, az úthálózatot, a légiutakat és kábelhálózatokat, a hírközlési rendszereket, a hadsereget és a rendőrséget, a börtönöket, a tűzoltóságot, az egészségügyi ellátórendszert és a törvényszékeket – vagy helyi nonprofit szervezeteknek kell kézben tartaniuk, vagy polgárainak felelős kormányzati testületnek. Minthogy szövetségi törvényhozóink bennünket képviselnek, bármely haszon, jog és kiváltság, melyet önmaguknak megszavaztak, mindannyiunkra kell, hogy vonatkozzék. Ehhez hasonlóan, ahogy nekünk is egyensúlyban kell tartanunk minden évben a magunk költségvetését, hacsak nincs válság, ugyanígy kell a kormánynak is. Végül pedig a kormányzati pozíció nem a magánnyerészkedéshez használatos ugródeszka. Újra érvénybe kell léptetnünk a “forgóajtó-ellenes törvényt”, külünösen a közellátást felügyelő szerveknél és a hadseregnél és azoknál, akik intézik vagy végzik a hadsereg ellátását. (Thom Hartmann's Ten Steps To Restore Democracy To America – A Declaration of Rights for the 21st Century) [Maleczki József fordítása]
VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez
VISSZA az Empiria Magazin címoldalára