EMPIRIA Magazin V. évfolyam, 2006. 11. szám – Kuliffay Hanna írása

 

Amerikai demokrácia

AZ ELNÖKI SZABAD AKARAT 

 

Mikor a november 7-i kongresszusi választások demokrata győzelmét követően a Gondola.hu felkérésére elemzést írtam a washingtoni külpolitika várható alakulásáról, nyilván voltak, akik túlzottan pesszimistának tartottak. Ha semmi más, Donald Rumsfeld lemondatása azt igazolja, hogy a Fehér házban végre tudomásul vették, a többségnek elege van a kétfrontos háborúskodásból – vélekedtek egyesek. A népakarat egyértelmű: az értelmetlen öldöklést be kell fejezni, a csapatokat haza kell rendelni. „Bush nem tehet mást, ha a demokrácia szabályai szerint játszik” – hangoztatták mások. Nahát éppen erről van szó! Erről a rövidsége ellenére végzetesen fontos „ha” szócskáról, amely így vagy úgy hosszú időre megpecsételi az Egyesült Államok sorsát.

A New York Times 27-én közölt statisztikai felmérése azt igazolja, aki George W. Bush elnökségének 6 évét figyelemmel kísérte, az nem lehet eléggé pesszimista.  A helyzet annyit azonban változott, hogy ma már nem lenézett kisebbségként, hanem a döntő többséghez tartozva pesszimista. Lassan beépül a köztudatba, hogy az Elnök magára és körére nézve nem tartja mérvadónak az alkotmányt és a nemzetközi egyezményeket, a kongresszus ellenőrző, befolyásoló, kiegyensúlyozó szerepe viszont csak formális, tehát Irakban békét, biztonságot és regionális stabilitást hozó külpolitikai döntésekre – hacsak az események mindent elsöprő sodra, vagy egy gazdasági krach kényszerítő körülményként nem lép közbe – nem lehet számítani. 

A mellékelt felmérés 240-280 ezret meghaladó(!) visszajelzése azt mutatja, George W. Bush személyének és képességének értékelése szégyenletes eredményt produkált. Mennyi bizalom van Bushban? 67% számára semmi. Nulla. Zéró. Csak 23% számára sok. 10% számára pedig éppen csak egy kicsi. Milyen hatásfokkal fog az elnök működni az elkövetkező hónapokban?  67% szerint semmilyennel, 18% szerint valamennyivel és csupán 15% szerint nagyon jó hatásfokkal. Egyéb statisztikákkal összevetve tehát arra lehet következtetni, hogy Bush hazai és nemzetközi vonalon egyaránt hitelét vesztette.

Ezek után még véletlenül sem meglepő, hogy arra a kérdésre, Lehet-e  Bush részéről az elvárásoknak megfelelő döntésre számítani Irakkal kapcsolatban?, 75% nemmel válaszolt és csak 25% szép reményekkel teli igennel.  A felmérés éppen csak megelőzte Bushnak a NATO konferencián tett, eltökélt szándékot kifejező nyilatkozatát, amelyben közölte, hogy nem fogja hazarendelni a (megszálló) csapatokat, mielőtt „a misszió teljesítve lesz”. Nehéz lenne ennél szubjektívebb állásfoglalást elképzelni is, hiszen a misszió ki tudja hányadik célja – az egységes, szuverén, demokratikus Irak megvalósítása – mára teljes csődöt vallott és senki még csak nem is sejti, mit fognak a Fehér Házban kitalálni helyette. Mindenesetre a „győzelem” szó már ki van iktatva Bush hivatalos megnyilatkozásaiból. 

A választásokat követően voltak olyan értékelések, amelyek végét jósolták a „végleges(nek tűnő) jobboldali dominálásnak”, mivel „a nemzet óriási lépésekkel masíroz a bal irányába”, de az ilyen jellegű állítások csak azt a veszélyes illúziót keltették, hogy a demokrata kongresszus a többség elvárásainak figyelembevételével új utakra viszi az országot – mindenki más koncentráljon a karácsonyi vásárlásra. Különösen a háború és béke kérdésében keserű csalódásnak néznek elébe, akik alapvető változásban reménykednek. Végül is a Fehér Házban továbbra sem találják lehetetlen ostobaságnak vagy nevetséges oximoronnak az olyan jelzős szerkezetet, mint a megszállás alatt lévő szuverén Irak.

A választásokat közvetlenül megelőzően Stephen M. Wait, a Harward Egyetem nemzetközi viszonylatok professzora elismerésre méltó előrelátással mérte fel a közeljövőt:

 

A kongresszusnak csak kevés közvetlen befolyása van a külpolitikára, ráadásul a demokrata (győzelmi) különbözet nem lesz számottevő. A demokrata kongresszus el fogja vágni az iraki háború anyagi fedezetét? Nem fogja. Ellenezni fogja a NATO kibővítését, zöld fény adását új kereskedelmi egyezményekhez, vagy újra fogja értékelni az Egyesült Államok közel-keleti elkötelezettségét? Természetesen nem. Jobb kezekbe kerülünk, hogy Richard Lugar helyett Joe Biden, míg Henry Hyde helyett Tom Lantos lesznek kulcsfontosságú kongresszusi bizottságok elnökei? Aligha. És ne feledjük, hogy a Patriot Act a szenátusban 89-10 arányban lett megújítva, és Bush kínvallatási törvényjavaslata 253-168 arányban lett elfogadva a képviselőházban. Így aztán nem várható új külpolitika 2009-ig (sőt valószínűleg még akkor sem.) (Wait eredeti zárójelezése)

 

RUMSFELD A BŰNÖS BŰNBAK

 

Valójában a demokraták vezető neokonzervatívjai vagy ideológia szimpatizánsai, mint Tom Lantos és Steny Hoyer előrelépve, új pozíciójukból még az eddiginél is nagyobb hatásfokkal tudják támogatni a Bush-Cheney és az Olmert intervenciós politikát.  Erről a minden-marad-a-régiben politizálásról a figyelmet elterelendő – zseniális hadműveletként – Donald Rumsfeld védelmi minisztert egyik napról a másikra katapultálták a Pentagonból. Ő lett a „fall guy”, a magányos bűnbak, mivel a megszállás kudarca miatt valakit meneszteni kellett a kabinetből az elégedetlenség és az indulatok csillapítására.

 

Rumsfeld jó alany volt, mivel a neve az elmúlt években szinte összeforrt az „inkompetens” jelzővel – hosszú lenne felsorolni, hogy mennyi súlyos, tagadhatatlan indokkal. Ennek ellenére, ahogy Linda McQuaig is írta a Toronto Starban, „Az inkompetencia valójában mellékes dolog. A valódi probléma, és mindig is az volt, hogy törvénytelen – nem is mondva, hogy erkölcstelen – egy országnak megtámadni egy másik országot, más szóval agresszív háborút kezdeni.” Valójában ezt az egész mondatot csupa nagy betűvel kellene a falra írni.

 

Mikor Henry  Kissinger és más republikánusok, de a demokrata Hillary Clinton is, Rumsfeldet támadva a háború és a megszállás bonyolítását kritizálták, egyben a kirobbantásában és tragikus elhúzódásban való saját felelősségükről igyekeztek elterelni a figyelmet. Valószínűleg az ilyen és hasonló álcázott manipulációkat felismerve írta Orwell, „Csak azt látni, ami az ember orra előtt van is állandó küzdelmet igényel.” Kissinger vagy éppen Clinton joggal taszító módszere természetesen nem homályosítja el Rumsfeld bűnösségét. A hatodik éve szolgáló, 74. évében járó kabinetminiszter kezdettől fogva tudatában volt, mikor egy törvénytelenségekre alapozott hódító ideológiának elkötelezte magát, hogy a kivitelezése sem lehet más, mint törvénytelen – ez azonban nem riasztotta el.  Törtető agresszivitásban megnyilvánuló hatalmi ambíciói irányították az egész életútját.

 

Rumsfeld minden gőgös magabiztossága ellenére pojácának tűnt azok szemébe, akik a képernyőn gyakran látták pökhendi, ügyeskedve köntörfalazó, szavakkal zsonglőrködő sajtótájékoztatóit. Imádott szerepelni. Ugyan nem hazudott olyan bravúrosan, mint Dick Cheney vagy olyan folyékonyan, mint Condoleezza Rice, viszont egy klasszissal jobb volt Bushnál. 2003-ban egy kongresszusi meghallgatáson szemüvegét a képviselőkre villantva határozottan állította, „Nincs szándékunkban a haderőnket véglegesen Irakban tartatni.” Máskor szinte kikérte magának a rosszmájú feltételezést, miszerint a kormány olajért indítaná a háborút: „Mi nem fogjuk a hadseregünkkel körbejárni a világot, megpróbálva elszedni más népek olaját. . . A demokráciák nem így működnek.”

 

Ami persze igaz is. A demokráciák tényleg nem így működnek. Nyilván éppen ebből a meggondolásból írta Michael Kinsley már 2002-ben Ki akarja ezt a háborút címmel a Washington Postban: “A háború és béke kérdését tekintve az Egyesült Államok már nem demokrácia.” A történész Allan Lichtman anélkül, hogy kimondta volna szintén ezt állította, mikor azt írta: külpolitikai vonalon az elnök gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar.  Valójában minimális az az ellenerő, ami akadályozhatja akár az USA, akár az elnök hatalmi ambícióját.

 

Rumsfeldnek ez a fajta alkotmányellenes hatalmi koncentráció tökéletesen megfelelt. Mint Brent Budowsky(*1) megállapította, „George W. Bush demokráciáról beszél, de a háborús politikája egyenes ági leszármazottja a kolonizáció gyakorlatának, amely ellen John Kennedy olyan bölcsen szót emelt.” Bush és Rumsfeld ahhoz túl soká eveztek egy csónakban, hogy Rumsfeldet – utólag jóhiszeműnek vagy jó szándékúnak nyilvánítva – valaha is el lehetne határolni az elnök imperialisztikus törekvéseitől.

 

Igaz ugyan, hogy Bushék bűnbakja, de súlyos bűnökkel terhelt bűnbak.

 

Rumsfeld és mások nyilvános tagadása, sőt műfelháborodása ellenére a Bush adminisztráció mai napig sem hajlandó dátumot adni, még távlati tervet sem közölni a visszavonulást illetően. Az ennek kikényszerítésével kapcsolatos, igaz erőtlen demokrata próbálkozások a múltban mind kudarcba fulladtak. Az olajérdekeket képviselő Fehér Ház viszont Rumsfeld aktív segítségével erős nyomást gyakorol az iraki kormányra, hogy új törvények életbeléptetésével megnyissa olajmezőit a külföldi befektetők előtt.

 

Míg bérelt provokátorok, külföldi különleges ügynökök és álarcos halálbrigádok mesterséges káoszt idéznek elő Irak különböző pontjain, hogy megosszák a koalíció elleni egységes rezisztenciát, addig az iraki nagykövet olajügyben tárgyal az amerikai cégekkel, többek között az Exxon Mobil képviselőivel. Samir Shakir Mahmood Sumaida’ie a Dow Jones Newswiresnek adott interjújában arra biztatta az amerikai cégeket, hogy az új törvények elfogadtatásáig  külön utakon indulva tegyék be lábukat az iraki piacra. Ezzel a kurdokkal való külön tárgyalásokra tett javaslatot, amelynek negatív politikai kihatása nyilvánvaló, ugyanis a jelenlegi alkotmány szerint a központi kormány engedélye nélkül olajügyben tilos és érvénytelen nemzetközi szerződést kötni.

 

Nem tűnik véletlennek, hogy Sumaida’ie Houstonban járva az amerikai csapatok további Irakban tartózkodása mellett szállt síkra, méghozzá arra hivatkozva, a visszavonulás „biztonsági vákuumot teremtene”, amely „a regionális hatalmakat szívná be” helyette.  Az olaj tehát nem csak háborút váltott ki, de a megosztás eszközeként a béke és az egység béklyójává is válhat.

 

Akinek még mindig kétségei lennének, hogy (a stratégiai előnyszerzés mellett) az olaj körül forog a világ és az olaj miatt folyik méretlenül a vér, azt el fogják gondolkodtatni a háborús hiéna Rupert Murdoch szavai. Hetekkel az iraki invázió előtt, mintegy igazolásaként azt hangoztatta: a legnagyobb dolgot jelentené a világgazdaság számára, ha egy hordó olaj 20 dollárba kerülne. A háborút követően pedig azt mondta, az egész világ hasznát fogja látni az olcsóbb olajnak, ami minden másnál komolyabb gazdasági stimuláns.

 

És mit mond ma? A média mágnás visszanézve is úgy véli, helyes volt „oda menni”, annál is inkább, mivel „történelmi perspektívából nézve” az amerikai veszteség „jelentéktelen” volt. Na és az iraki veszteség? A 650 ezret messze meghaladó iraki áldozat Murdoch számára egyszerűen említést sem érdemelt.

 

A PENTAGON BIZTOSRA VEHETŐ CSEKKJEI

 

A képviselőház egyetlen fegyvere, amellyel sakkba tudja tartani az olajügyben háborúskodó, illetve a megszállás véglegesítésére törekvő kormányt, ha visszautasítja a hatalmas terheket jelentő katonai kiadások fedezését, vagy legalábbis korlátozó feltételekhez köti.  A katonai költségek, és ezen felül az évente többszöri „rendkívüli kiadások” visszautasítása mindeddig szóba sem jöhetett, ugyanakkor a költségvetési törvényjavaslat módosítási indítványait – amelyek megtiltották volna, hogy kisebb város nagyságú permanens bázisok építését finanszírozzák belőle – a szavazásra kerülő véglegesített dokumentumokból utolsó pillanatban mindig kihúzták. (Ez még olyan alkalmakkor is megtörtént – például Barbara Lee esetében –, mikor az indítvány a képviselőházban 81 társ-szponzort sorakoztatott fel – néhányat még a republikánusok soraiból is.)

 

Elképzelhető lenne, hogy a demokrata ellenzék januárban hatalomra jutva élni fog a Bush kormány ámokfutását megfékező lehetőségével? Optimizmusra semmi ok. Lesznek ugyan próbálkozások, de mind kudarcot fognak vallani.  Minden maradni fog a régiben.  Két vezető pozícióban levő demokrata szenátor, Carl Levin és Joe Biden a választásokat követően a tv-kamerák előtt sietve bejelentették, hogy radikális változásról szó sem lehet. A Pentagon csekkjeit ezután is mindig szó nélkül alá fogják írni. Ami megdöbbentő, hogy jelezték, még csak alku tárgyaként sem kívánják felhasználni ezt az adujukat a valójában egyenlőtlen hatalmi küzdelmekben. (Ne feledjük, hogy a tömegkommunikációs média a szeptember 11-i terrortámadás óta nyíltan, agresszíven és gyakran közönségesen a Bush-Cheney külpolitika támogatója.)

 

Levin és Biden mellett a Képviselő Ház új elnöke, Nancy Pelosi is megtette a magáét, hogy csorbítsa a demokraták hitelképességét, mikor bejelentette, „Impeachment is off the table.” Vagyis a demokraták nem kívánnak azzal a jogukkal élni, hogy utólag felelősségre vonják az elnököt az iraki háború indításáért. Ezzel még korábbi önmagának is ellentmondott, holott 2004-ben közel sem volt annyi konkrét bizonyíték az amerikai nép félrevezetésére és kijátszására, mint amennyi jelenleg rendelkezésre áll.

 

Ezek után aligha jelenthet meglepetést bárkinek is, hogy csak hetekkel a választások után máris széles nyilvánosságot kap, amit eddig csak fél füllel hallottunk: a megszállás folytatódik Irakban és Afganisztánban is, nem csökkenteni fogják a katonák létszámát, hanem éppen növelni, az égbeszökő hadikiadások fedezésére a Pentagon újabb csekkeket irat alá a kongresszussal, tovább építik Bagdadban a világ legnagyobb követségét és a megkezdett katonai támaszpontokat. . . Ezek szerint mikor Bush egyszer azzal humorizált, „Még akkor se fogok visszavonulni, ha csupán Laura és Barney (a kutyája) lesznek a támogatóim”(*2), nagyon is komolyan gondolta, hogy a terheket viselő népnek választójoga ugyan van, de beleszólása nincs, mennyi áldozat vállalással és milyen cél felé halad az ország.

 

A Baker–Hamilton-bizottság, egy két pártból verbuvált tanácsadó testület, amely decemberben javaslatokat fog adni a kormány irányvonalát illetően, a megszállás azonnali, ill. rövid időn belüli beszüntetését (várható negatív következményei miatt!) eleve elvetette. És bár arra bíztatja az Elnököt, hogy jelezze részleges visszavonulási szándékát, nem köti konkrét időponthoz. Ez ideális a Bush adminisztráció számára, mivel egy időre lecsendesíti a követelődzéseket és a kritikát, ugyanakkor továbbra is az elnökre bízza a döntés teljes jogát.

 

A New York Times szerint „a Baker–Hamilton-javaslat nem nyilvánít véleményt, vajon a 15 harci brigád (egy brigád 3-5000 katona), amely az amerikai haderő zömét alkotja Irakban, haza lesz-e szállítva, vagy egyszerűen csak iraki bázisokra húzódik vissza, esetleg szomszédos országokba – Afganisztán, Kuvait, Pakisztán.  Azokról a (bizonyos Bagdadtól távoli) bázisokról továbbra is felelősséggel tartoznak az Irakban maradó  tekintélyes számú amerikai 'védelmi' csapatokért, beleértve a 70 ezret is meghaladó katonai kiképzőket, technikai szakértőket, műszaki karbantartókat és a gyors reakcióidejű rohamcsapatokat.”

 

Míg Washingtonban egyesek ráérősen, szinte csalafinta játékossággal politizálgatnak (ott is lesz a fenyegető amerikai jelenlét, meg nem is), és feltétel nélkül megadják a császárnak, ami a császáré,  a CNN egyik legkomolyabb riportere, John Roberts, aki legutóbb egy hónapig volt Irakban, azzal tért haza, „az ország egy káosz, egy abszolút káosz, sokkal rosszabb, mint ahogy a média beállítja. . . az elhalálozások száma Bagdad utcáin az amerikai haderők, és az irakiak részéről egyaránt csillagászati. . . a televízió, de még a nyomtatás sem tudja visszaadni a mélységét annak, ami Irakban folyik. Amit látunk, az bizonyos fokig fertőtlenített. . . mindent az erőszak hat át Irakban. . . ”

 

A háború 2003. március 19-én kezdődött Bagdad ostromával és már hosszabb ideje tart, mint az amerikai részvétel a II. világháborúban, de már hosszabb ideje gyilkol a koreai háborúnál is, ami 3 évig és egy hónapig tartott. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa újabb egy évre meghosszabbította az amerikai csapatok Irakban tartózkodási jogát. Akik azonnali kivonulás helyett részleges visszavonulásról vagy fázisos visszavonulásról beszélnek, akik választóik elvárása ellenére nem fognak kiállni az új útra térés mellett, akarva vagy akaratlanul meghosszabbítják és fokozzák az emberi szenvedést.  Éppen ezért ne feledjük és tanítsuk meg a gyermekeinknek is  Dr. Martin Luther King szavait:  “Aki passzívan beleegyezik a gonoszságba, éppen annyira részese, mint aki elköveti.” (Eredeti zárójelezés, K. H.)

 

*1 Elérkezett az idő, hogy felelevenítsük John Kennedy kritikáját az európaiak 50-es évekbeli, harmadik világot uraló kolonializmusa ellen.  George W. Bush demokráciáról beszél, de a háborús politikája közvetlen származéka a kolonizáció gyakorlatának, amely ellen Kennedy olyan bölcsen szót emelt: 

            (Brent Budowsky: Iraq War Longer Than World War Two)

*2 Bush abszolút és tántoríthatatlan magabiztossága abból származik, hogy minden felsülése és véres kudarca ellenére isten kezét érzi a vállán:  "Is faith a good guide to how someone will perform in office? George W. Bush, a born again Christian, claimed that God contacted him and said, "George," (they're on a first-name basis) "invade Afghanistan." So he did. Although George failed to apprehend Osama bin Laden, God was apparently delighted, called back and said, "George, liberate Iraq." Bush had a lot of support in all of this. Many people felt that he had been chosen by God to lead America in this moment of crisis and told him so. Here we are, a trillion dollars later, missions not accomplished, our armed forces too used up to respond to a new threat and our nation on the verge of bankruptcy. If we accept it as true that God chose George and gave him specific instructions, and then look at the results, we have to form a very poor judgment of God, indeed, both as a human resources administrator and as a military strategist. Or, we might say that faith is not a good guide to competence in office." (Larry Beinhart: Keep Religion Away From the Ballot. The Albany Times-Union)

2006 november 

 

Ebben a témakörben lásd még: Az iraki helyzet realitása; A demokrácia megcsúfolása; Az igazság haszontalansága

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára