EMPIRIA Magazin V. évfolyam. 10. szám – Kuliffay Hanna írása

 2006 október

Csak 2% szerint felszabadítók az amerikaiak

AZ IRAKI HELYZET REALITÁSA

„Az Irakban maradás lehetetlenség. Az amerikaiak közül sokan még azok is, akik annak idején lelkesedtek Irak megszállásáért, most a kivezető út keresését sürgetik. Közöttük nemcsak civil stratégák és más ’háborús héják’ vannak, hanem vezető katonai parancsnokok és egyre gyakrabban frontkatonák. Még azon irakiak közül is, akiket kormányhivatalnokaink  leginkább amerika-barátnak mondanak, egyre többen azt hangoztatják, hogy az amerikai katonaságnak el kell hagyni az országukat. A statisztikák szerint az irakiak csupán 2 százaléka tekinti felszabadítónak az amerikaiakat. Ez az iraki helyzet realitása. Tudomásul kell vennünk az irakiak azon jogát, hogy a távozásra szólítsanak fel, és konkrét időpontot kellene adnunk, hogy mikor fogunk ennek eleget tenni.”(*1)

A megalomániával vádolt Szaddám Huszein kismiska volt Bush-hoz képest.  A világ legnagyobb követsége épül Bagdadban - hatszorosa a Vatikánnak.

A George S. McGovern és William R. Polk szerzőpáros fent idézett nézetével homlokegyenest ellentétes a Bush-kormányzat, a szervilis média és a kongresszus döntő hányadának véleménye az iraki helyzet realitásáról. 2003. február 23-án George W. Bush azt a hangzatos kijelentést tette, hogy “az új iraki rezsim drámai és inspiráló példaként fog szolgálni a régió többi nemzetének”. Az elnök azóta is ebben a delíriumos állapotban ringatózik,  mi több, történelmi megdicsőüléséről is ábrándozik. Nehéz lenne megmondani, hogy mire alapozottan. Évek óta gyakran hangoztatott, Kissinger-i ihletésű jelmondata: "Tartani az irányt! Mindenáron!"

Makacssága ellenére Bush rákényszerült, hogy 25-én tartott sajtókonferenciáján beismerje, sok amerikai elégedetlen a jelenlegi helyzet és a katonai veszteségek növekedése miatt.  Ezért megnyugtatásul hozzátette, hogy ő sem elégedett, de rögvest óvva intett mindenkit: „nem engedhetjük meg, hogy az elégedetlenségünk kiábrándultságba forduljon”, már csak azért sem, mivel a rossz hírek némelyike „az ellenség ügyes propagandája.”

És ki a legharsányabb propagandista Washingtonban? Nem más, mint a „demokraták vezető neokonzervatívja”, Joseph (Joe) Lieberman szenátor. Ha visszaidézzük, ő már 2003-ban, az intervenció évében „tényleges pozitív eredményeket”, mint „stabilitást és demokráciát” tapasztalt hivatalos iraki útjai során. Bájmosollyal kísért optimizmusa azóta is töretlen. Nemrég a megszállás folytatása és a csapatlétszám növelése érdekében azt írta a Wall Street Journalban:

„Az iraki nép vízválasztóhoz érkezett, ahol Szaddám Huszein primitív, gyilkos tirannizmusából modern, önkormányzó, saját biztonságát szavatoló nemzetté válik.” 

Akinek a hőmérsékletével azonos az IQ-ja, legfeljebb az veheti komolyan, hogy egy évek óta megszállt és naponta bombázott ország önállósodási folyamaton megy keresztül, vagy hogy a „biztonság” szavatolásához vivő út napi több száz iraki áldozatot, másfél millió menekültet, rendszeres kijárási tilalmat, médiakorlátozást és zsúfolásig telt börtönöket jelent. Lieberman az efféle kicsinyességekkel mit sem törődve nyilatkozta idén júliusban a Fox News-ban:

„Amiatt vagyok a legboldogabb, hogy (Bush elnök) tartani fogja az irányt Irakban, amíg be nem fejezzük a feladatot, és az irakiak fogják kézben tartani a saját sorsukat.” (Joe Lieberman)

Elrettentő tünet, hogy vezető washingtoni berkekben Lieberman nem számít ritka madárnak közveszélyes halandzsájával. A megszállás kezdete óta az egyik legnagyobb katonai veszteséget számláló hónapban, októberben a szenátus vezetője, Bill Frist republikánus szenátor például úgy nyilatkozott, hogy az Egyesült Államok “hatalmas előrehaladást” produkált Irakban. Az elnökhelyettes, Dick Cheney pedig november közepén állította egy rádió-interjú(*2) keretében az irakiakról: “Az általános összképet nézve rendkívül jó helyzetben vannak.”  Nem valamivel jobban, vagy viszonylagosan jól – noha ez szintén alapos ferdítés lett volna – hanem „rendkívül” jó helyzetben. Ez a Seattle Times újságírójának egy régi viccet juttatott eszébe: Egy ember kiesik a 20. emeletről. Zuhanás közben a 10. emeletnél valaki kiszól egy ablakból, hogy hogy mennek a dolgok? „So far, so good!” válaszolja. Vagyis, eddig minden jól!

Más kérdés persze, mi mást is mondhatott volna Cheney, hiszen már tavaly májusban azzal hitegette a Budweiser-issza népet, hogy az ellenállás a végét járja. Éppen az utolsókat rúgja. Egyes külföldi és az amerikai alternatív hírforrások közlései és képanyaga azonban folyamatosan cáfolták az alelnököt: információik és bizonyítékaik szerint az ellenállás és vele a helyzet kaotikus bizonytalansága inkább fokozódott. És bár a cáfolóknak volt igazuk, mint annyiszor máskor, Donald Rumsfeld az idei nyár közepén Bagdadból visszatérve mégis arról áradozott, hogy minden alkalommal, mikor Irakban jár, „széleskörű haladást” tapasztal.

Hogy a Bush-kabinet Irakot megjárt miniszterei, a kongresszusi képviselők és politikusok jelentései mennyire vehetők komolyan, az lassan mindenkinek nyilvánvaló. Mikor Irakról, mint országról nyilatkoznak, azon csupán a Bagdadban erődítményszerű védelmi kiképzést nyert Zöld-zóna és egy-két amerikai támaszpont értendő. (A bazárba egyikük sem merne elugrani egy szivarért.) Mikor az úgymond demokráciára áhítozó iraki nép döntését vagy akaratát hangoztatják, akkor valójában a Zöld-zóna kuksoló, néha kapálódzó, de végül is mindig megalkuvásra kényszerülő bábkormányt idézik.

Mikor pedig polgárháborús veszélyt jelentő szektariánus öldökléssel riogatnak, akkor az idegen megszállók és a kollaboránsnak tekintett iraki államhatóságok elleni kétségbeesett küzdelmet próbálják álcázni.  Az iraki belügyminisztérium nem régen beismerte, hogy 4 ezer rendőr lett fegyveres erőszak áldozata. Azóta a napokban véget ért Ramadan-ünnepek alatt 1000 civil áldozat és 300 rendőr vesztette életét. Egy október 26-i jelentés szerint Baqoubában 12 rendőrt öltek meg egy helyi összecsapás során. 29-én 23 rendőr haláláról tudósított az AP hírügynökség, ebből 17 eset Basrában történt. Ezeknek semmi közük etnikumhoz vagy valláshoz – annál inkább az egyenruhához. 

AZ ÚJSÁGÍRÓK HALÁLA

A másik – egy idő óta kollaboránsnak tekintett – és az elmúlt években komoly veszteséget elszenvedett csoport a média képviselőié. Kezdetben a nemzetközi sajtó és a tv-adók haditudósítóit az amerikai katonák vadászták le, mígnem az összes médiaképviselet távozásra kényszerült. Előnyösebb, ha a „felszabadító háborúnak” nincsenek tanúi. (Az amerikai tv-néző azóta is kizárólag azoktól a tudósítóktól kap némi képet az afganisztáni és az iraki helyzetről, akik az amerikai katonasághoz szegődve, a védelmükre szorulva és a Pentagon cenzúrájának alávetve tudósítanak – természetesen a kormány és hadvezetés szemszögéből megítélve.)

A nemzetközi média nem éppen kesztyűs kézzel, gyakran golyószóróval való eltanácsolása után betiltották a helyi független újságokat és adókat, és központilag irányítottakkal helyettesítik őket. Azóta munkájukat túl jól végző (nemzeti érdekeket és szempontokat is figyelembe vevő) iraki riporterek és operatőrök esnek nem csak a megszállók és az iraki belügy, de külföldi különleges alakulatok vagy fizetett orvgyilkosok áldozatául is – egyesek szerint gyakran a CIA vagy a Moszad megbízásából. Október elején egy új tv-adó 11 alkalmazottját lőtték halomra ki tudja ki által toborzott fegyveres támadók.

A nemzetközi újságírószövetség (International Federation of Journalists [IFJ]) 2006 januári jelentése szerint az előző évben 89 zsurnalisztát gyilkoltak meg hivatásuk gyakorlása miatt. Az IFJ főtitkára, Aidan White „precedens nélkülinek” nyilvánította az elmúlt évet Targeting and Tragedy -- Journalists and media staff killed in 2005 című éves beszámolójában. Mint jelezte, a céltudatos likvidálás trendje nemcsak a helyszíni tudósítókra vonatkozott, hanem a szerkesztőségi dolgozókra is, és nem is csak a háború dúlta vagy diktatórikus országokban. (Mexikó és Brazília az élvonalban.) A helyzet azonban természetesen Irakban a legrosszabb – ott legalább 35 riporter vált az elvadult indulatok áldozatává.

Ebből a 35 gyilkosságból 2005-ben – a “stabilitás és rekonstrukció” második évében – öt dokumentáltan szándékos eset még mindig amerikai katonák számlájára írható, köztük a Reuters hangmérnöke, Waleed Khaled meggyilkolása, akit többször arcba és mellbe lőtték. A jelentés szerint 2003 óta 18 bizonyítható esetben estek áldozatul riporterek és médiaszakemberek „a megszálló erők kezeinek”. Az IFJ által jelentett esetek 90 százalékát azonban sohasem vizsgálták ki vagy sohasem megfelelően, így nem vontak miattuk senkit sem felelősségre.

Eddig 11 al-Arabiya-újságírót gyilkoltak meg Irakban, köztük a fő tudósítót, Arwar Bahjatot. Nyilván azzal az indoklással, hogy nem szép dolog gyermekkoporsók, napalmbomba okozta égési sebek, lerombolt mecsetek képsorából rosszindulatú "propagandaműsort" csinálni. Donald Rumsfeld nyilvánosan közölte, azért nem tud éjszakánként aludni, mert  lejárató jellegű, ellenséges propaganda uralja a médiát. Az ilyesmi ellensúlyozására tavaly egy Pentagon által felbérelt közvéleményformáló cég, a Lincoln Group korrupt iraki hírközlő állomásokat vásárolt meg, hogy rózsás képet fessenek a közeljövőről, és fiktív interjúkat, cikkeket közöljenek a megszállás pozitív mivoltának bizonygatására – ezekre aztán mint tényleges helyi beszámolókra hivatkozhat az amerikai média. Valószínűleg ilyen jellegű ajánlatok elfogadására nem volt hajlandó az Al-Jazeera és az Al-Arabiya. (A nemzetközi média végleges eltávolításának köszönhető, hogy a Pentagon teljes hírzárlatot tud elrendelni mindkét megszállt országban, mikor az amerikai csapatok nagyobb méretű humán vagy anyagi veszteséget szenvednek, vagy okoznak.)(*3)

Tavaly februárban a Baghdad Today újságírója, Muhammad Hayat úgy nyilatkozott, hogy lapjukat minden alkalommal megfenyegették, mikor az amerikai hadvezetésről vagy a katonaság eljárásáról bíráló cikket jelentetett meg. Az Iraki Újságírószövetség tagjaként nyilatkozva Khalid Samim pontos számadatokkal és példákkal támasztotta alá Hayat állítását, hozzátéve, hogy a fenyegetéssel operálók "azt akarják, hogy vakok legyünk az országban dúló folyamatos fegyveres erőszak iránt, hogy a mezőgazdaságról és a kultúráról írjunk a kocsi-bombázások és a menekültek ezrei helyett." Egy bagdadi újság zsurnalisztája, Samir Muhammad azt nyilatkozta, "Az újságírók állandó kockázatot vállalnak Irakban, de ha abbahagyjuk (a munkát), nem lesz senki, aki kellő felelősségtudattal közvetítené a világ felé az itteni katasztrófát."

A hónap utolsó előtti napján jelent meg a hír, hogy fegyveresek meggyilkoltak egy amerikai média szerinti „keményvonalas” (valójában nemzeti? független? megvesztegethetetlen? zsarolhatatlan?) szunnita akadémikust, Essam al-Rawit, mikor kilépett a háza kapuján. Al-Rawi elismert geológus szaktekintély volt és az Egyetemi Professzorok Egyesületének vezetője. Rajta kívül a háború kezdete óta legalább 156 professzort és 44 tudóst gyilkoltak le  hidegvérrel.  Kollégáik, több százan, ha nem ezren, hasonló sorstól rettegve a környező országokba menekültek. Az Egészségügyi Minisztérium közlése szerint orvosok és kórházi alkalmazottak ezrei lettek a megszállás áldozataivá, illetve kényszerültek elhagyni az országot.

Kép felirata: Irak Speciális Rendőri Egységének elit kommandója, a "Farkas Brigád" - a bőrszínből megállapítható, hogy nem irakiak, hanem külföldi zsoldosok. (A "mercenaris" hatalmas összegekért "rendkívüli" megbízásokra vállalkozó idegen fegyveresek, többségük volt katona, titkosszolgálati vagy biztonsági ember, akik senkinek semmiért nem tartoznak elszámolással. Visszaéléseik és önhatalmúságuk miatt  a Pentagon fontolóra vette a megregulázásukat)

 Hogy mennyire nem csak légből kapott fantázia az iraki belügyminisztériumot vagy akár az amerikai, brit és az izraeli titkosszolgálatot vádolni az iraki értelmiség vezetőinek likvidálásával, azt James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófiaprofesszorának megállapítása is megerősíti. Sterba, 24 könyv szerzője, a Free Inquiry február-márciusi számában Szabad Irak című cikkében azt írta, „bizonyítékok vannak rá, hogy a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj rajtuk princípiumra alapozva.” Ennek a tervszerűen bomlasztó, összeugrató taktikának lényeges kiegészítő eleme a teljes médiakontrol megszerzése és az értelmiség kiirtása.

Mint az előző szakasszal kapcsolatban máshol is írtuk, a szekuláris értelmiség és az egyházi vezetőség likvidálása – akárcsak a túlélő nemzeti intézmények lezüllesztése, kulturális értékek megsemmisítése és a nemzeti szimbólumok betiltása – mindig a külső agresszor vagy a bábként odarakott, nemzetidegen proxi elbizonytalanító, pánikkeltő, polarizáló eszköze. A szervezésre és irányításra alkalmas intellektuális réteg likvidálása és a nemzeti értékek megsemmisítése gátat vet a társadalmi összefogásnak, a politikai helyzet korrekt felmérésének és a jól  koordinált szervezkedésnek, ezen túlmenően pszichológiai hatást is kifejt, hiszen a nemzettel való azonosulást és nemzeti önbecsülést megnehezítve széleskörű kétségbeesést és elidegenedést vált ki.

Az elidegenedés, kétségbeesés és hatalmas vérveszteség következtében a túlélési ösztönön alapuló beletörődési és normalizálódási időszak alatt legtöbbször hosszú évekre lebénulnak az önállósodási és függetlenségi törekvések. És mi másra, mint éppen ennek bekövetkeztére számítanak a világ vezető olajvállalatai, bankjai és globális üzletláncolatai. Erre várnak türelmes lesben állva mind Irakban, mind pedig Afganisztánban. Azonban ez a két ország nem olyan, mint a többi. Ez már eddig is bebizonyosodott.

TELJES KUDARC 

A régi, békebeli Irak jó ismerője, az ENSZ 90-es években helyszínelő fő fegyver inspectora, Hans Blix a napokban úgy nyilatkozott a Politiken nevű dán újságnak: az amerikai invázió „teljes  kudarc”, mivel az ország rosszabb helyzetbe került, mint amilyenben Szaddám Huszein diktatúrája alatt volt. A neves diplomata a megszállás szót elkerülve úgy fogalmazott: az Egyesült Államok katonasága puszta ott tartózkodásával nem képes stabilizálni a helyzetet. Ha a háború elmaradt volna, Blix szerint „Szaddam még  mindig hivatalban lenne, s bár ez negatívum lenne és nem szolgálna az irakiak örömére, viszont amit helyette kaptunk, az kétségtelenül rosszabb.” 

Nem csak rosszabb, de veszélyesebb, kegyetlenebb és egyre kilátástalanabb is. A napokban már egy megrögzött neokonzervatív, Richard Haas is úgy nyilatkozott a kamerák előtt, hogy nem ismer egyetlen politikai elemzőt sem, aki a jelenlegi iraki helyzet ismeretében ne lenne pesszimista. Elvtársai, mint a Weekly Standard főszerkesztője, William Kristol, vagy Robert Kagan – aki 1997-ben Kristollal együtt az iraki rezsimváltás nyilvános követelőjeként a Project for the New American Century társalapítója volt –, valamint az intervenciós vonalat támogató demokrata politikusok, mint Joe Lieberman és Hillary Clinton további 100-150 ezer katona bevetésével akarják stabilizálni Irakot, és közvetve sakkban tartani a régiót. 

Ennek eddig az vetett gátat – és vethet gátat a jövőben is –, hogy hatalmas  többletkiadást jelentene a Pentagonnak. Ráadásul annak beismerését jelentené, hogy Rumsfeld és Cheney eredeti elképzelése a méregdrága ultramodern haditechnológiával operáló kislétszámú hadsereg „habkönnyű” győzelméről hatalmas baklövés volt. Egyelőre tehát Kristolék és Liebermanék hiába erőltetnek „agresszívebb” hozzáállást és javasolnak több csizmát (akár sorozás révén is) a bagdadi utcákra, mikor Rumsfeld, Cheney és a kongresszus csatlós hányada „menőbbnek” és saját zsebére nézve jövedelmezőbbnek tartja súlyos milliárdokért harci-repülőket venni Lockheed Martintól, a republikánus párt bőkezű támogatójától.(*4)

George Packer azt írta a New Yorkerben, bárki, aki azt remélte, hogy Szaddám Huszein megbuktatása jobb életet fog jelenteni az iraki népnek, kemény igazságokat kell hogy elfogadjon. (Packer ezután közölhette volna azoknak a névsorát, akik ezen téves nézet lehetetlenségére annak idején előrelátóan figyelmeztettek – de ez nem divat Amerikában..., mint ahogy a felelősségvállalás és a felelősségre vonás sem.) 

A Fehér Házban lassan észre kell vegyék, milyen rosszul áll a szénájuk, mikor halványan neheztelő, szerényen kritikus, de folyamatosan kitartó támogatójuk, Thomas Friedman, a New York Times bálványozott kolumnistája is óvatosan elfarol tőlük. Friedman 2003 októberében (kellőképpen lejáratva magát) még azt döngicsélte, „az Egyesült Államok hatalma nem az iraki olaj megszerzése vagy az imperialista törekvések érdekében van hasznosítva, és nem is azért, hogy korrupt status quot teremtsen, mint Vietnamban és máshol az arab világban. Ez a háború a leginkább radikális-liberális forradalmi háború, amelyet az Egyesült Államok valaha is indított – egy (azzal a céllal) választott háború, hogy némi demokráciát telepítsen az arab-muzulmán világ szívébe.”

Ez a szépnek hangzó, önzetlen demokratizálás, amely azóta is egyfolytában csöpög a vértől, utólag sokkal több olvasónak tűnik álságos maszlagnak, mint a szeptember 11-i terrortámadás rettenetének árnyékában. Voltak természetesen, akik már annak idején is észrevették, hogy kilógott a lóláb. Fel tudták mérni, hogy a(z állítólagos) csoportterrorra válaszoló állami terror nem nemes világmegváltó szemlélettől hajtva történik, hanem előre kitervelt alantasság. Nem magasröptű ideológiai küzdelem, hanem mocskos politika. Friedman – aki szakmailag ugyan talán középszerűnek mondható, mégis az ország leggazdagabb, prominens státuszú újságírója – azonban nem tartozott a helyzet akkori felismerői közé.

A hol szélső jobbra, hol kicsit vissza, a közép felé sasszézgató nagy szemfényvesztő csak 3 éves késéssel jött rá, hogy mennyire melléfogott. Mint írta, „Most már nyilvánvaló, hogy nem a demokrácia születésénél bábáskodtunk Irakban. (Inkább) egy polgárháborút pesztrálunk.” Nyilvánvaló. Ott azonban még mindig nem tart, hogy elismerné a széleskörű nemzeti ellenállást, csak nagy ívű kanyarvétellel igyekszik eltávolodni korábbi demagógiájától. Ez lehet kényszerű beismerése annak, hogy a Közel-Kelet nem kér az „amerikai demokrácia" ráerőszakolásából. Nem kéne egy munkaebéden továbbadni nagy felfedezését mondjuk Karl Rove-nak?  Vagy éppen Dick Cheneynek?

Kollégái szerint Friedman már szánja-bánja, hogy annak idején nem a feleségére hallgatott, aki kezdettől fogva ellenezte a háborút. . . Legalább is erre utaló jelnek könyvelhető el, hogy kimondta, amit az eredeti Bush támogatók közül csak kevesen vallanak be, hogy a „stay the course”, tehát a kijelölt irány mindenáron tartása végül is nem megoldás. „Nem dobhatunk további értékes életeket a (többi) értékes élet után” – állapította meg minimum 650 ezer iraki és több száz amerikai halála után Friedman. A Pentagonban azonban nem így gondolkoznak – még három éves késéssel sem. A főparancsnok szerint előreláthatólag a jelenlegi csapatlétszám marad 2010-ig, és ebből arra lehet következtetni, hogy az emberveszteség sem lesz lényegesen kevesebb, mint eddig volt.

Már október közepén nyilvánvaló volt, hogy az amerikai áldozatok és sebesültek száma meghaladja az előző hónapokét. Végül 2005 januárja óta, mikor 107 fiatal vesztette értelmetlenül az életét, a negyedik legvéresebb hónapnak nyilvánították. Bár az adatok továbbra sem megbízhatóak, de erre a hónapra hivatalosan 103 halálesetet jeleztek. Külföldi jelentések szerint azonban 31-én nem 3, hanem 34 amerikai katona esett áldozatul Irakban: az Al Basrah jelentése szerint 6 tengerészgyalogos Rawahnál (Al-Anbar provincia), egy pokolgép robbanása következtében 20 (sérült és halott) a határ mentén, al-Qaimnál, egy éleslövész találata miatt 1 katona al-Falludzsában, al-Hadithatban pedig pokolgép robbanás következtében 7 férj, fiú, apa, testvér, szerető, élettárs, rokon, barát, bajtárs, kolléga, szomszéd...

Mikor szeptember 23-án Basra környékén egy  magánszerződéssel titkosszolgálatot teljesítő, meg nem nevezett amerikai életét vesztette egy iraki támadás során, az amerikai követség ügyvivője, Daniel Speckhard a következő nyilatkozatban búcsúztatta: „Mint a követségünk tagja, ez az amerikai polgár közreműködött az iraki nép megsegítésében, hogy egy stabil, demokratikus és virágzó országot építsünk.”  Furcsa és fájdalmasan érthetetlen, hogy a bagdadi fegyverraktár támadása során elhalálozottakat, vagy az előző szakaszban említett áldozatokat még ettől a rideg, propaganda ízű névtelen megemlékezéstől is megfosztották.

ÖSZTÖNÖS BALEK

Ennyi kudarc és értelmetlen halál után hogyan tovább? Ez a legfőbb kérdés, mely az ősz folyamán foglalkoztatja a politikai szakértőket és a médiát. Hogy lehet kikecmeregni a mocsárból, hiszen Bush és köre állandóan Henry Kissinger jelmondatát hangoztatja, amely szerint nincs visszavonulási stratégia, csak győzelmi! A kissé már habarodott, többször tragikusan melléfogó tanácsadó újra vívja a – régen elvesztett – vietnami háborút, Bush pedig, az ösztönös balek, sodródik vele.

Bár a Pentagon sok mindent elhallgat, a katonaság köreiben azonban minden szinten tisztában vannak vele,  hogy a Bush áhította győzelem még a láthatáron sincs. A kilátástalanságérzet egyik megnyilvánulásaként október 23-án nyilvánosságra került, hogy csaknem 200, aktív szolgálatot teljesítő katona sorsdöntő lépésként hivatalos beadványban szólítja fel a kongresszust, vessen véget az iraki háborúnak. A 2003-as invázió óta ez az első ilyen jellegű indítvány Meglepő, mégsem váratlan lépés egy illegális, felelőtlen (rosszul szervezett és hiányosan felfegyverzett hadsereggel nehezen fenntartható), és hatalmas civil vérveszteséget okozó megszállás esetében.

(Az internetes Daily Pulse Blog felmérése szerint Bush iraki politikáját 71% ellenzi, míg 29% támogatja. 81% vallja, hogy a 7-i szavazásánál az iraki háború tényezőként fog szerepelni és csak 19% állítja, hogy nem.  89% Busht személy szerint felelősnek tartja az iraki helyzetért és csupán 11% hárítja a felelősséget másokra, illetve a körülményekre.)

A szövegezése határozott és egyszerű, amilyennek a veterántámogatás megnyerése céljából és bajtársi aláírások gyűjtése érdekében lennie kell. A beadvány átadását a januári Martin Luther King napra tervezik.

„Mint amerikai hazafi, aki büszkén szolgálja egyenruhában a nemzetet, tisztelettel arra szólítom fel vezető kongresszusi képviselőinket, hogy támogassák az amerikai katonai erők Irakból való visszavonásának követelését és az ottani bázisok felszámolására irányuló törekvést. A további ott tartózkodás nem megoldás, és nem éri meg az árát. Elérkezett az idő, hogy az Egyesült Államok csapatai hazatérjenek.”

A pályafutásukat és megélhetésüket kockáztató katonák többek között támogatóra találtak Dennis J. Kucinich demokrata képviselő személyében, aki bátor kiállásukat értékelve kijelentette, hogy a politikai csűrés-csavaráson és hamis retorikán átlátva fontos üzenetet közvetítenek, mikor a megszálló háború befejezését és a katonák hazahozatalát követelik. Kollégái azonban nem csatlakoztak hozzá, annak ellenére, hogy nyilván a Kapitólium folyosóin is terjeng a hír, a társadalom minden rétegében fokozatosan növekszik az elégedetlenek, felháborodottak és kiábrándultak száma. Egyre többen odafigyelnek a külpolitikára, ami azelőtt a kongresszus feladatkörébe tartozott. Az átlagembert leginkább saját napi gondjai, gazdasági- és családi problémái foglalták le és ezt követték a társadalmi, kulturális jellegű kérdések. Irak vagy Irán a többségnek teljesen mindegy volt.

Tragikus és érthetetlen azonban, miért volt ennyi anyagi- és véráldozatra szükség ahhoz, hogy a választás fő témája és legnagyobb tétje Bush külpolitikája legyen.  Robert Jensen, a University of Texas zsurnalizmus-professzora és számos könyv szerzője arra a felismerésre jutott, hogy a világ más népei sokkal inkább látják az amerikai külpolitika törekvéseinek lényegét, mint az amerikaiak, mivel sokkal kevésbé félrevezethetőek, mint az amerikai nép. Mint írja:

„A II. világháború vége óta az USA közép-keleti és közép-ázsiai politikáját úgy tervezték, hogy bátorítsa és biztosítsa az Egyesült Államoknak a régió stratégiailag döntő fontosságú energiaforrásai  feletti kontrollját. Mind a demokratikus, mind a republikánus kormányok erőszakot alkalmaztak – titkos hadműveletek és nyílt háborúskodás formájában – hogy politikailag uralják a régiót. Az USA demokráciaépítő nemes terveiről való beszédnek ellentmondanak a gyakorlati tettek. Az emberek az egész világon értik, hogy az olaj folyásának ellenőrzése és az olajból származó haszon hajszolása az Egyesült Államok politikájának szívügye; csak ebben az országban sikerült a politikusoknak elkábítani a népet a szabadságról szóló hóbortos retorikájukkal.”

A nagy kérdés, hogy meddig? Egy hét múlva az időközi választásokon kiderül, hogy felnőtt-e a háborúnak is beillő fegyveres megszállások döntő kérdésének eldöntéséhez „a nép, az istenadta nép”?  Képes lesz-e szabadulni az önérdekű politikusok kábító retorikájának országrontó hatása alól? A külügyminisztérium közel-keleti diplomáciájáért felelős hivatalnoka, Alberto Fernandez a hónap végén beismerte az Al-Jazeera televízió riporterének, hogy az Egyesült Államok „arroganciát” és „ostobaságot” tanúsított Irakban. Bár másnap vissza kellett vonnia, és azóta lehet, hogy már csomagol is új kiküldetési helyére, mondjuk Üzbegisztánba... Főnökeinek azonban sürgősen el kellene feledkezni Irakkal kapcsolatos téveszméikről, és égni kellene a füleiknek az eljárásukat jellemző két szó miatt: arrogancia és ostobaság. A választóknak viszont – nekik viszont az urnához járulva éppen erre a kettőre kell nagyon is emlékezni. 

*1  George S. McGovern-William R. Polk: A kivezető út Irakból”. Harper’s. 2006. október

*2 Cheney október 17-én, egy szélsőjobboldali republikánus háborús uszítónak, Rush Limbaughnak adott rádióinterjú keretében mondta: "If you look at the general overall situation, they're doing remarkably well."

*3 A médiazárlatra a legutolsó példa a katonai bázis, Forward Base Falcon  október 10-i katasztrofális hadieseményének teljes elhallgatása volt. (Az Interneten a YouTube Ammo Dump alatt láthatók megdöbbentő eredeti videofelvételek illetve egy tv-bejátszás (közvetlen adás megörökítése) a tragédiáról). Ennek során egy iraki rezisztens csoport  Katyusa rakétákkal és ágyúlövegekkel támadta meg a jelenlegi legnagyobb muníciót, üzemanyagot, katonai járműveket és helikoptereket tároló katonai támaszpontot, ahol kb. 3000 ember tartózkodott. A sorozatos robbanások, majd a nyomukban keletkezett hatalmas tűz következtében a tábor egy része szinte megsemmisült, és kilenc hatalmas katonai szállítógéppel 300 amerikai áldozatot – halott és félholt katonákat, CIA-ügynököket, tábori személyzetet és tolmácsokat – szállítottak el, többek között  az al-Habbaniyahban épült új katonai kórházba. Az irakiak vesztesége 122 fő volt és 90 sebesült. Mivel az épületkárokon kívül hatalmas mennyiségű fegyver- és üzemanyag-utánpótlás, 6 Apache-helikopter és nagy számú tank, katonai jármű és utánpótlás-szállító teherautó pusztult el vagy vált használhatatlan ronccsá, az anyagi kár előzetes becslések szerint 1 milliárd dollár. A Reuters rövid jelentése szerint a támadást követő tűzesetnek sem személyi vesztesége, sem jelentős anyagi kára nem volt – és ebben a lazán kényelmes hitben hagyott országot-világot.)

*4 A pénz körútja: a fegyvergyárosok a közadókból fedezett Pentagon-beruházásokból a nyereség bizonyos százalékát támogatásként visszajuttatják a két párt kasszájába, ezzel ösztönözve további intervenciók támogatására és fegyvervásárlások megszavazására a szenátorokat és képviselőket.

Ebben a témakörben lásd még: A demokrácia megcsúfolása; Az igazság haszontalansága;  Az elnöki szabad akarat

Addendum:

November 2-án, csak 4 nappal (a cikkünkben említett) Essam al-Rawi meggyilkolása után ismeretlen tettesek automata golyószóróval megölték a hazatérő Jassam al-Asadit, a Bagdad University's school of Economics and Administration dékánját, a kocsijában vele utazó tanárnő feleségét és fiúkat. Szintén november 2-án az NBC News jelentése szerint aznap 8 amerikai esett ellenséges támadások áldozatául, köztük két együtt utazó vezérezredes.

November 5-én egy rakéta kiütött egy amerikai tankot az Antar ibn Shaddan téren, Bagdad belvárosában. A kigyulladt tankból elszállított áldozatok számáról és állapotáról nem adtak ki jelentést. Bagdad déli ar-Ridwaniyah kerületében a volt elnöki palotát szintén rakétatámadás érte, amelynek következtében az alapokat megrázó robbanást hatalmas tűz követte.  Bagdadtól 170 kilométerre Hit városában három bomba robbant egy járőrség mellett. A halottakat és sérülteket  elszállították.

Szintén 5-én 2 orosz katona, 12-én pedig 4 brit katona is a halottak listájára került.  Az Independent jelentése szerint a 4 brit halottal együtt 3 katona súlyosan megsérült, mikor irakiak Basra közelében megtámadták a járőrséget. Szintén ezen a napon Najaf szent városában a házuk előtt bombatámadásnak esett áldozatul 3 fivér, Ayatollah Ali al-Sastani közeli aszisztensének 3 fia, míg Bagdadban a rendőrakadémiára való felvételért várakozók közé dobott bomba 35 fiatal életet követelt.

November 6-án 4 katonai újság, az Army Times, Navy Times, Air Force Times és a Marine Corps Times egyöntetűen Rumsfeld lemondását követelte.

November 12-én Tikrittől délre az ellenállók lelőttek egy amerikai helikoptert, amely egy kert közepébe esett. A tragédiának nem volt túlélője. Külföldi tudósítók szerint 3-án 10, 7-én 12,  12-én újabb 3 katona vesztette életét az iraki konfrontációk során, ami a 2-i jelentéssel összevetve kétségessé teszi az AP hírügynökség jelentését, amely szerint a hónap első 12 napjában az áldozatok száma 29 lett volna.

November 13-án ismét gépfegyver áldozta lett egy fotoriporter: Mohammed al-Bant, a Mosulban működő Al-Shariyah televízió adó  munkatársát a háza előtt lőtték agyon.  A felesége megsérült. Al-Ban az adó második munkatársa, aki az elmúlt hetekben életével fizetett a szakmája gyakorlati jogáért. Kolléganője, Leqaa Abdul Razzaq bemondónő múlt hónapban Bagdad egyik forrongó déli kerületében szenvedett halálos lövéseket. Egy mai hivatalos jelentés szerint az amerikai katonai áldozatok összesített száma 2852, míg a sebesültek száma 21,572 vagy ennél is több. (Kérdés, hogy mennyivel? Egyes adatok szerint ennek több mint kétszerese.) Ugyanakkor a háborús kiadások a legkonzervatívabb felmérés szerint is messze meghaladták a 300 milliárdot.

November 24-én ismeretlen fegyveresek agyonlőtték az otthonát elhagyó Dr. Ali Fallih al-Gharirit, a Babil University College of Medicine professzorát, aki munkahelyére az al-Hillah Sebészeti Klinikára igyekezett.  A háborút megelőzően az irakaiak büszkék voltak tudósaikra, orovosaikra és akadémikusaikra, éppen ezért szisztematikus likvidálásukat idegen hatalmi beavatkozásnak tekintik – természetesen továbbra sem Szíriát vagy Iránt vádolva. Közel-keleti hírközlőszervek szerint a megszállás éveiben legalább 530 tudós, akadémikus és más felsőfokon végzett értelmiségi esett szándékos gyilkosság áldozatául.

November 26-i jelentések szerint 3 amerikai és egy brit katona került a halottak listájára. Ugyancsak vasárnap 2 aknavető ismét eltalált és lángra gyújtott egy katonai létesítményt Bagdadban, sötét füstfelhőbe burkolva Baladiyat környékét, míg 27-én lezuhant egy amerikai repőlőgép – a roncsokból arra lehetett következtetni, hogy a pilóta életét vesztette, bár a holttestét nem  sikerült megtalálni. A felsorolt esetek és további iraki rendőr áldozatok is újabb bizonyítékát szolgáltatják, hogy a harc elsősorban a megszállók ellen folyik.

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára