EMPIRIA Magazin VI. évfolyam - Kuliffay Hanna írása

ÚJ-BABILON SORSTALANSÁGA 

Aki vacsora közben hallotta, megakadhatott torkán a falat. Aki éppen állt, le kellett, hogy üljön.  Dick Cheney ugyanis rezzenéstelen arccal beismerte a CNN kamerái előtt, hogy alaposan tévedett, mikor két évvel ezelőtt azt állította, hogy az iraki lázadás a végsőket rúgja. Súlyos következményekkel terhes melléfogása miatt azonban legkevésbé sem zavartatva magát, higgadt nyugalommal tette hozzá: ”Mint kiderült, nem volt igazam. A lázadás sokkal robosztusabb”.

Ehhez hozzá tartozik, hogy az elnökhelyettes nemcsak két évvel ezelőtt, de tavaly júniusban, majd a tél folyamán is újra és újra bizonygatta, hogy az USA jó tempóban halad a győzelem útján – minden alkalommal eltúlozva az együttműködést és bagatellizálva az iraki rezisztenciát.  Ebben a szándékosan félrevezető tevékenységében számos vezető republikánus politikus támogatta. Leginkább talán Bush elnöki székének magabiztos várományosa, a republikánus John McCain szenátor, aki idén tavasszal Bagdadban harckocsik és fölüttük köröző helikopterek fedezetében filmeztette magát az alkalomra lezárt és nagyrészt kiürített Shorja piacon – mesterlövészekkel a bódék tetején –, hogy az amerikai választóknak a felvirágzó város nyugalmát és biztonságát bizonyítsa. Szégyenletes színjáték? Mások szerint bizonyára az, de nem az ő birodalmi mániától terhes, valóságtól elrugaszkodott világában.

Az alelnök másik következetes, riporterek kedvelte támogatója, a demokraták által megbuktatott és így függetlenné kényszerült szenátor, Joe Lieberman. (képünk) A pártképviselettől függetlenül mindig a neokonzervatív érdekeket támogató  Lieberman – McCainhez hasonlóan pojácát csinálva magából –  golyóálló Kevlar-mellényben és rohamsisakban alkudott napszemüvegre egy utcai árusnál, hogy igazolja a Fehér Ház külpolitikáját: nem folyt hiába az amerikai vér, megvalósult a  stabilitás Bagdadban. Arcpirító ellentmondás? Nyilván mindenki más megítélése szerint, de nem az ő korlátlan ambíciókat dédelgető fantom világában.  

Kivétel persze mindig akad. A Brookings Intézet két politikai elemzője, Michael O’Hanlon és Ken Pollack a New York Timesban közölt, nagy felhajtást keltett cikkükben például szintén úgy értékelték a Bush által elrendelt iraki eszkalációt, mint ami katonailag és biztonsági szempontból egyaránt “jelentős változásokat eredményezett”, és “potenciálisan elősegít egy fenntartható stabilitást, amellyel mind mi, mind pedig az irakiak élni tudunk.” Jelentős változások? Iraki össznépi egyetértés plusz Washingtoni áldás? Ez maga lehet az a bizonyos kormánykörökben sokat hangoztatott, eddig konkrétan senki által meg nem határozott Győzelem!

És akkor, mint derült égből a villámcsapás, Cheney ország-világ előtt bevallja, hogy mindvégig melléfogott, sőt az eszkaláció sem igazán eredményes! Két mondattal összedönti az amúgy is ingatag kártyavárat. Hiteltelenné teszi a saját bérenceit és szekértolóit. Beismeri, hogy a nagydobra vert O’Hanlon-Pollack véleménnyel szemben az elhallgatott neves katonai elemző Anthony Cordesmannak volt igaza, aki kettőjük cáfolatára közölte személyes iraki tapasztalatát: dramatikus változás híján a korábbi problémák fennállnak, politikai konszenzusra pedig semmi kilátás.

[Az iraki Najafban több mint egy millióan tüntettek Bagdad elestének 4. évfordulója alkalmából. A hatalmas, áradó  tömeg nemzeti zászlók ezreivel vonult, és kórusban kántálta: NEM, NEM AMERIKÁRA, TÁVOZZ, TÁVOZZ MEGSZÁLLÓ! A tüntetők az ország minden tájáról érkeztek a szent városba és a nemzeti egység jelképeként kizárólag nemzeti színű zászlót vittek-lobogtattak. Muktada al-Sadr egyik bagdadi képviselője úgy nyilatkozott, "közösen, egységbe tömörülve szólítjuk fel az amerikaiakat a kivonulásra".  A tüntetés óriási mérete és ökunemikus volta új, rendkívüli jelenségként értékelhető, és egyben az iraki törvényalkotók döntő hányadának nézetét tükrözi.  Már 2006 őszén a 275 tagú parlament 170 tagja  hivatalos dokumentumban követelt konkrét időpontot az idegen haderő kivonására.] 

„Hangsúlyozni kívánom – közölte Cordesman –, hogy semmi jelét nem látom a Bush elnök által januárban bejelentett stratégia eredményességének.” És Cheney egy ilyen alak mellé áll? Az ő nótáját fújja? Mit jelent ez? És mi lehet mögötte? Jogos kérdés, jogos értetlenség.  A média ugyan elnézett felette, de  Cheney 180 fokos retorikai fordulata komoly figyelmet érdemelt volna. Az alelnök – akit júliusi számában még a News Week is autokratának nyilvánított, sőt célozgatva III. Richárdnak – hosszú ideig elhitette Bush-sal és kabinetjével, hogy semmi ok aggodalomra a Közel-keleten: a szűnni nem akaró gerillatámadások és öngyilkos merényletek a vesztüket érzők végső kétségbeesésének tünetei. 

Ennek következtében a Fehér Házban figyelmen kívül hagyták, vagy nem vették komolyan azokat a jelentéseket, amelyek szerint az iraki ellenállás elszánt és kitartó, a bábkormány és a parlament nem egységesen szervilis, minek következtében fenyegetések és zsarolás ellenére ([valójában nem is létező] rekonstrukciós pénz megvonása, puccs kilátásba helyezése) sem hajlandó alku és módosítások nélkül aláírni az amerikai mamutvállalatoknak kedvező, Irakra nézve viszont hátrányos olajtörvényt.

Évekig tettették – önmagukat is áltatva –, hogy csak idő kérdése a teljes behódolás, majd azt követően a neokonzervatívok által beígért regionális „spontán” dominóhatás is – bár ennek semmi előjele nem mutatkozott. Az Irakot környező országokban sehol nem vonult utcára a nép az amerikai vagy a  "Közel-Keleten egyedülálló izraeli demokráciát" követelve. Mint kiderült, Bush külpolitikai tanácsadója, Henry Kissinger javaslata – miszerint az ellenállók végső megtöréséhez “meg kell aláznunk őket” – sem érte el gyakorlati alkalmazásában a hozzáfűzött reményeket. Visszahatásként inkább fokozta az öngyilkos merénylők számát – a sok évszázados rezisztens hagyományoktól eltérően még a nők körében is.

Mindezeket a felsüléseket és kudarcokat évekig lehetett csupán átmeneti nehézségeknek ítélni, akár tagadni is, de idővel elkerülhetetlenné vált szembenézni vele, hogy az önbecsapás vagy a mások félrevezetése nem igen visz közelebb a neokonzervatívok által kijelölt eredeti célhoz: az Új Évszázad Új Világrendjének megvalósítása során a nyersanyagokban gazdag közel-keleti országok katonai és gazdasági fennhatóságához – közvetve a globális dominanciához.

A „NORMALIZÁLÓDÁS ELKÉPESZTŐ JELEI”

A nyilvánvaló antagonizmustól mit sem zavartatva Cheney és hívei – a biztonsági helyzet általuk hangoztatott javulása és a küszöbönálló győzelemmel való kecsegtetés ellenére – mindvégig ellenezték a katonai csapatlétszám csökkentését, sőt, januárban támogatták Busht, hogy további erősítést küldjön Irakba. Nemcsak az írott média és a kameráknak rendszeresen parádéztatott politikusok, mint McCain és Lieberman, de a katonaság részéről David Petraeus tábornok is azt jelentette 6 hónap elteltével, hogy a 30 ezres létszámnövelés minden vonalon jelentős javulást eredményezett.

[A US Air Force adatai szerint 2007 első félévében az amerikai légierő 437 rendkívüli hatóerejű bombát dobott és rakétát lőtt iraki városokra, ötször annyit, mint 2006. első felében. Június hónapban naponta több mint 5 hatalmas pusztító erejű robbanószerkezet szedte áldozatait – többnyire Bagdad és a közeli városok polgári lakossága körében. Egy nyilvánosságra került katonai jelentés szerint egyetlen napon, augusztus 19-én 68 légitámadás – nagyrészt B-1-es bombázókkal és F-15-ös harci repülőkkel –  gyilkolt, és pusztított az ország sűrűn lakott területein. A Just Foreign Policy nevű független tájékoztató szervezet – amelynek célja az amerikai külpolitika megreformálása – igyekszik a nyilvánosság tudomására hozni, hogy „több mint egy (1) millió iraki halt meg az amerikai invázió és a megszállás egyenes következményeként”.]

Június közepén – csak 2 hónappal az izraeli mintájú 12 méter magas válaszfalak és fegyveres ellenőrzési pontok létesítése után – Petraeus úgy nyilatkozott a USA Today riporterének, hogy  a „normalizálódás elképesztő jelei” tapasztalhatók Bagdadban: zsúfolt szabadtéri stadionok, hatalmas működő vidámparkok és sürgő-forgó piacok...  Mile Pence, republikánus képviselő szerint a bagdadi nagypiac pont olyan, mint bármelyik normális szabadtéri piac nyáridőben Indiánában. John Boehner, a képviselőház republikánus vezére szintén azt hangoztatta, a Bush-Cheney stratégia sikeres, és „kétségbevonhatatlan bizonyítékok vannak a jelentős haladásra”.

De ha mindez igaz – tehát zavartalanul száguldanak a hullámvasutak, az urbánus gerillaháború lefékeződött, és fokozott bombázások révén rövidesen teljesen felszámolható –, akkor minek továbbra is ott tartani felsrófolt létszámban az amerikai csapatokat? És ha a viszonylag tempós 'normalizálódásra' a legkisebb remény is volt, akkor a Pentagon milyen céllal épített a megszállt országok területén súlyos dollármilliárdokért végleges támaszpontokat? Miért rendel ezerszámra még korszerűbb, még pusztítóbb nehézfegyvereket? Rakétákkal felszerelt távirányítású kémrepülőket? Miért hív be a nyár végén másfél éves szolgálatra újabb nemzetőregységeket? 

Ezt a hatalmas ellentmondást volt hivatott elkendőzni Cheney váratlan 'beismerése', hogy évek óta rosszul ítélte meg a Tigris és Eufrátesz völgyének helyzetét. Mikor azonban azt mondta, hogy a felkelés a személyes megítélésénél „sokkal robosztusabb”, egy percig sem gondolt visszavonulásra, hanem arra utalt, hogy a stabilizáció (és az olaj szabad folyása) csak hosszú távon, sok véráldozattal és rengeteg pénz árán lesz megvalósítható. Magyarán mondva az amerikai és az iraki nép akarata és elvárása ellenére a „vérszomjas extrémisták” elleni harcban visszavonulásról, de még csapatlétszám- csökkentésről sem lehet szó.

Hogy Cheney váratlan  pálfordulása ne lógjon teljesen légüres térben, hirtelen megjelentek olyan hírek, amelyek szerint az Irakban levő amerikai katonai parancsnokság részletes közel-keleti terven dolgozik, amelyben az elkövetkezendő két évben „jelentős szerepet szán az amerikai haderőnek”. Ügyes megfogalmazás. És ügyes maga a taktikai trükk is, amelynek során – Busht és a kormányt mentesítve – a katonai vezetés magára vállalja az Irakban tartózkodás meghosszabbításáról szóló döntést, mi több elvállalja, hogy ezt szeptember 15-én tudatja a kongresszussal és az aggódó, kiábrándult, gondterhelt országgal.

Micharl R. Gordon, a New York Times Külföld rovatában azt írja, Petraeus generális a Bagdadba akkreditált amerikai nagykövet, Ryann C. Crocker jóváhagyásával 2008 nyarára ütemezte be Bagdad és környéke stabilizálását, majd 2009-re az egész országét. Bush erre nyilván csak rábólint, és a „szuverén Irak" sorsa, generációk jövője meg van pecsételve.

[„A vidéki városok lassan Bagdad sorsára jutnak. Az Iraki Iszlám Párt – amelynek képviselete van al-Maliki miniszterelnök kabinetjében – a független Irak hangja hírközlőszerveknek arról tett jelentést, hogy a hónap utolsó hetében Bakubában (Baquba) folytatott Operation Arrowhead Ripper  fedőnevű amerikai hadművelet során több mint 350 ember esett a “kollektív büntetés” áldozatául. A Bagdadtól 57 kilométerre északra fekvő városban az áldozatok számának további növekedése várható, mivel a harci-helikopterekről szétbombázott több mint 150 ház romjai alól még nem tudták kiásni az összes holttestet.” 2007. április]

A New York Times vezércikke – sietősen felzárkózva Cheney retorikai fordulatához (csak retorika, mivel az eredeti kormánypolitikai cél mindig is hosszú távú megszállás volt) – azonnal közölte, hogy véleményük szerint az Egyesült Államok nem hagyhatja csak úgy ott az Irakban miatta kialakult nemzetközi terrorista frontot. Hallóóóó, főszerkesztő urak! Még ha lenne is egy egységes „nemzetközi terrorista front” Irakban, annak esetleges felszámolásáról egy demokratizálódó országban nem a saját parlamentnek és minisztériumoknak kellene dönteni?

Ha kiváltott volna is az amerikai intervenció egy „nemzetközi terrorista frontot” – amely nagyobb számban legfeljebb védtelen civileket tud meglepetésszerűen legyilkolni –, az elfogadhatóvá teszi egy eredetileg független ország folyamatos megszállását?  Mentség lehet a jogtalanságokra? Kollektív büntetésre? Genocídiumra?

Az efféle jogi és morális kérdések azonban nem foglalkoztatják a New York Times főszerkesztőit, mikor elegáns irodáikban caffe lattejukat hörpintgetve egy felbomló Irak jövőjéről ilyenképpen döntenek:

„Az Egyesült Államoknak megfelelő katonai erőt és állomáshelyeket kell a régióban tartani, hogy hatásos csapásokat tudjon mérni a terrorista menhelyekre vagy az al-Kaida egységekre, amelyek megpróbálják megszerezni a harcoktól meggyötört Irak kontrollját. De nem ajánlatos, hogy bárki is olyan illúziókba ringassa magát, hogy a háború csökkentett színvonalon folytatható. Naiv dolog egy kisebb amerikai haderőtől elvárni, hogy azt vigye véghez egy rövidebb idő alatt, amit egy jóval nagyobb haderő nem volt képes hosszú időn keresztül megvalósítani.”

„AL-MALIKIT EL KELL TÁVOLÍTANI”

Nyilván politikai körökben is kikristályosodott az a vélemény, hogy az említett ellentmondások („misszió teljesítve!” – de mégsem, haladás a demokrácia útján – de mégsem, karnyújtásnyira levő stabilitás – de mégsem) nehezen gyömöszölhetők le az eseményeket figyelemmel követő amerikaiak torkán. Éppen ezért, hogy az évek óta hangoztatott optimista megnyilvánulásokat kis időre megpróbálják háttérbe szorítani, és mintegy jeladásra, feltűnnek az ellenpropagandisták és a politikai rémhírterjesztők. McCain, Lieberman, Bill Christol, Kimberly Kagan, Hugh Hewitt pozitív kicsengésű, túlbuzgó tirádái átmenetileg letompítva, Cheney, Petraeus, Crocker, John Bolton vagy Frederick Kagan  több decibellel felerősítve.

[Annak ellenére, hogy az Ázsiai Kupa mellette álló rendezői könyörögtek neki, ”Csak semmi politika, semmi politika”, az iraki csapatkapitány nem rejtette véka alá ellenérzését országának folyamatban levő megszállása miatt: “Egyetlen dolog van, amit mondani akarok: Az takarom, hogy Amerika halaszthatatlanul távozzon Irakból.” Mark Forbes. 2007. augusztus]

A Bush-Cheney érdekeket követségi posztján odaadóan képviselő Crocker leleményességét bizonyítja, hogy az USA katonai eredménytelenségéről és a küszöbön álló teljes anarchiáról elterelve a figyelmet az irakiak belpolitikai sikertelenségére hárítja a felelősséget. Augusztus 21-i nyilatkozatában a jogtalan idegen megszállás elborzasztó következményeiért és a kilátástalanságért nem a Bush-kormányt, hanem az iraki kormány tehetetlenségét hibáztatja.   A hullamosásban a neokonzervatívok pár jobboldali demokratára is számíthatnak: Carl Levin szenátor  éppen a napokban jelentette ki, hogy Nuri al-Malikit el kell távolítani miniszterelnöki pozíciójából, és egy pártja kívánalmai iránt kevésbé elfogult vezetővel kell lecserélni.

Al-Maliki az illetéktelen beavatkozást felelőtlenségnek minősítette.  Nem valószínű, hogy Levin ne lenne tisztában vele, a miniszterelnök leváltása az annak idején New Yorkban(!) szerkesztett alkotmány szerint a parlament döntése. Sokkal inkább valószínű, hogy más arrogáns szenátorokkal (sőt még egy Lantos nevű demokrata képviselővel is) egyetemben – valami furcsa, beteges felsőbbrendűségi érzettől hajtva – jogosnak véli a más népek ügyeibe való otromba beavatkozást.

„Senkinek sincs joga, hogy megszabja az iraki kormány időbeosztását. (A kormányt) a nép választotta" – nyilatkozta szíriai látogatása során al-Maliki, akinek önérzete nehezen viseli az útjába tornyosított akadályokat. „Akik ilyen kijelentéseket tesznek, azokat a szíriai látogatásunk bosszantja. Nem törődünk vele. Minket a népünk (sorsa) érdekel és az alkotmányunk, ráadásul máshol is tudunk barátokat találni.”

Ezt követően egy másik demokrata, az elnökjelöltségre pályázó  Hillary Clinton szenátor, szintén kiállt al-Maliki leváltása mellett. Érthetően. Nem azért állt be ő szolgaian a sorba, hogy mások, akár a világ másik végén is, kilóghassanak belőle. Nem azért mondja ő mindig, amit elvárnak tőle, hogy mások holmi homokdűnék tövéből önálló véleményt nyilvánítsanak. 

Az Irakból rendszeresen tudósító Nir Rosen úgy nyilatkozott al-Maliki leváltásáról Amy Goodman rádióműsorában, „Nos, ostobaság, több okból is.”  Elsőnek azt említette, hogy az iraki koránynak, de a miniszterelnöknek sincs és a jelenlegi körülmények miatt nem is lehet tényleges hatalma. „Irak szerintem visszafordíthatatlanul megváltozott. Kétlem, egyáltalán azt lehet még mondani, hogy Irak létezik” – szögezte le.

Második indoknak azt hozta fel, hogy nincs megfelelő ember, akit al-Maliki „demokratikusan választott” pártjából a helyére lehetne tenni. Ez azonban nem szükségszerűen igaz. Elég pénzért mindig találni „alkalmas” jelentkezőt, pláne ha Washington diktatórikus jogokat is biztosít a számára – ami Irak jelenlegi anarchikus állapotában nincs kizárva.

A New York Times kommentátora, Thomas Friedman kivételesen igazat közölt,  mikor azt írta, hogy Washington eredetileg egy sikeres államcsínyt akart egy „vasöklű junta” által, vagyis Szaddám Huszeint egy másik Szaddám Huszeinnel akarta felcserélni. Pechére azonban nem talált hasonló kaliberű embert, akit az irakiakkal is el tudott volna fogadtatni, és most itt van a nyakukon egy önérzeteskedő, néha még nemzetben is gondolkodó fickó, ez az al-Maliki.

Washington számára ideális mentség és ragyogó kibúvó a felelősség alól, hogy az iraki parlament megosztottsága, valamint az ország tragikus helyzete miatt a teljes felelősséget al-Malikire hárítsa. Iraki kormányhivatalnokok viszont – már akiknek van hozzá bátorsága –, egyértelműen az Egyesült Államokat hibáztatják a holtpontra jutásért, mivel „nem engedi, hogy Irak maga döntsön a saját végzetéről”. Hadi al-Amri, a parlament védelmi és biztonsági bizottságának elnöke azt nyilatkozta a CNN-nek. „Nincs teljes szuverenitásunk. Nem rendelkezünk önállóan a csapatainkkal, és nem rendelkezünk önállóan a provinciáink felett.”

[Barry Lando ilyen sötéten látta a helyzetet júniusban: Kaffkai színjáték egy színjátékon belül. Közvetlenül a Zöld-zónán kívül, az egész Bagdad területén és Irak középső és északi sűrűn lakott részein terror uralkodik, amely kiszámíthatatlanságában és borzalmaiban messze felülmúlja a Szaddám-éra félelmességét. Bush viszont augusztus végén azzal bíztatta híveit: „Egy szabad Irak. . . példa lesz, és millióknak nyújt reményt az egész Közel-Keleten, az Egyesült Államok barátja és fontos szövetségese lesz a XXI. század ideológiai küzdelmében.”]

Mint ismeretes, az iraki rendőrség, határőrség és katonaság nem vehet magának korszerű fegyvereket. A kormánynak és a minisztériumoknak nincs beleszólása a megszálló haderő katonai tevékenységébe, büntető eljárásába, építkezéseibe, úthasználatába. . . Nem vonhatja felelősségre a megszálló erőket a civil lakossággal szemben elkövetett visszaélésék és bűntények miatt. Az ország nem rendelkezik saját hadsereggel, légierővel és ötödik éve nincs központi irányítású, működőképes ellátó és szolgáltató rendszere. Mi több, a kormány nem tarthat fenn önálló hírszerző és felderítő ügynökséget. Az iraki parlament etikai bizottságának elnöke joggal tette fel a kérdést, vajon logikusnak és elfogadhatónak mondható, hogy a nemzetközi közösség által szuverénnek nyilvánított ország hírszerzési főnökét egy másik ország jelölje ki?

ÉHEZŐ GYERMEKJANICSÁROK

Akik Washingtonban és a politikáját támogató médiában Irak függetlenségét, kivívott jogait, demokratizálódását szajkózzák, azok hallani sem akarnak az irakiak említett panaszairól, nemhogy felháborodnának rajta. Szinte hihetetlen, hogy egyesek milyen messzire képesek ideológiai elkötelezettségből vagy pártérdekből menni. Álljon itt példaként Jon Porter, republikánus képviselő napokban elhangzott kreténsége: „Az iszlám terroristák (legalább is akiknek angolul a homlokára van írva, K. H.) azt tűzték ki célul, hogy kiképeznek 80 millió éhező gyermeket szerte a világban, akik meg fognak fosztani minket az amerikai életvitelünktől, de más szabad országokat, mint Izraelt is.”

Szinte szóról szóra ezzel az „amerikaiságtól” való megfosztásukkal és Izrael veszélyeztetésével lettek a tömegek riogatva Afganisztán és Irak inváziója előtt – bár meg kell adni, hogy az éhező gyermekjanicsárok teljesen új és eredeti ötlet. Ráadásul nem is mindenkinek észveszejtő. Sőt! A csípőből lövő reakció az rá, hogy majd mi elintézzük őket!   Ahogy annak idején az indiánokat tízezer szám irtó telepesek hergelték egymást, tartsa mindenki szárazon a puskaport!  

A kamerák előtt gyakran handabandázó neokonzervatív ideológusok, politikai elemzők és tanácsadók rájátszanak a felszínre került gyilkos ösztönökre és a falkaszellemre, mikor azt harsogják, hogy (tényfeltárás, átgondolás, mérlegelés helyett) legbiztosabb megoldás az ügyeletes ellenségre megelőző megsemmisítő csapást mérni. (Ellenséggé lehet, aki gyanús, aki nem kooperál, aki nem 100 százalékosan gazsulál, aki nem megvesztegethető, aki nem zsarolható, aki másképpen látja, aki másképpen akarja...)  A preventív megoldásnak nincs jogi vagy morális összetevője. Híveinek jelszava: aki nincs velünk, az ellenünk van.

[A Bagdadtól 90 kilométerre lévő Isaki (Ishaqi) közeli  falu, Jalameda ellen 8-án folytatott légitámadás során 17 civil vesztette életét, köztük 6 asszony és 5 gyermek. Mivel az ilyen esetek bejelentése szinte soha nem kap hitelt amerikai részről (a felelősségre vonást és egyben a család túlélőinek járó kártérítést elkerülendő), a temetésre érkező rokonok riportereknek megmutatták a fehér lepelbe göngyölt apró holttesteket. A hatalmas temetési menet élén egy feliratos táblán az állt, ISAKI LAKOSSÁGA ELÍTÉLI A MEGSZÁLLÓ ERŐK TÖMEGGYILKOSSÁGÁT. A gyermekáldozatot is követelő indokolatlan és a nemzetközi törvényeket sértő hadjáratok mindennaposak Irakban. Márciusban Isakiban 6 összekötözött felnőttet és 5 gyermeket lőttek agyon az amerikai katonák, majd hogy tettüket eltussolják, légi fedezetet kértek, és leromboltatták, elpusztítatták az egész lakóházat. 2006. december]

A jelek szerint az idei nyár végén ugyanott tartunk, ahol az iraki intervenciót megelőző időszakban; bizonyos körökben és rétegekben, akárcsak a médiában ugyanaz a militáris mentalitás, ugyanaz a tényleges érveket, realitást, valós indokokat nélkülöző vagdalkozó szellem van eluralkodóban – bár egyre inkább és egyre hangosabban Iránra összpontosulva. A kiváló újságíró-kommentátor Justin Raimondo a militarizmust Amerika államvallásának nevezte.

Andrew J. Bacevich hadtörténész még az iraki intervenciót megelőzően a fokozódó, gyakran hetvenkedő hidegháborús hangulat kapcsán a következőt írta sokatmondó címmel megjelent cikkében – Az erő(szak) preferált eszközként jelent meg az amerikai politizálásban:  „A katonaság az elkövetkezendő időkben nem szükségszerűen maga a gonoszság,  (sőt) amerikai szempontból felbecsülhetetlen értékké vált. Így aztán politikai viszonylatban – amelyet a republikánusok és demokraták egyformán elfogadnak – az Egyesült Államok elkötelezettje annak, hogy mindig és mindenáron megtartsa jelenlegi katonai vezető szerepét.” 

Probléma ebből a gyerekesen hetvenkedő szemléletből – „mi vagyunk az elsők és a legerősebbek” – csak akkor lesz, mikor azok, akik kormányszinten vezető szerephez jutnak, visszaélnek ezzel a hatalmas erőfölénnyel. Mikor az alkotmányt félrelökve, a józan, morális szemszögből is mérlegelő, kiegyensúlyozó szerepet játszó ellenzéki véleményt félresöpörve és a korábban kötött multinacionális egyezményeket felrúgva a nemzetközi törvények fölé helyezik magukat.

[10 éves Salli Hussein mindkét lábát elveszítette, mikor 2006 novemberében amerikai vadászgépek szétbombázták az otthonát Bagdad Abu Ghraib körzetében. A rakétatámadás 11 éves bátyját, Akramot és az unokatestvérüket, Tabarakát darabokra szaggatta. „Szeretném, ha megint lennének lábaim, hogy játszhatnék a barátaimmal, és boldoggá tehetném a Mamát” mondta a kicsi lány az IPS tudósítójának.]

Mikor a közeljövő politikai célja és gazdasági érdeke a megszállás folytatása (vagy a háborús konfliktus regionális kiterjesztése Irán, Szíria vagy éppen Pakisztán felé), mi se fontosabb, mint a kiszemelt ellenséget meggyűlöltetni: agresszívnek, vérszomjasnak, őrültnek, brutálisnak beállítani, extrémistának titulálni, humanitásától megfosztani. A hatást csak növeli, mikor az elnök is hajlandó ebbe kapcsolódni. Stephen Zunes, a Foreign Policy in Focus főszerkesztője szerint Bush fogalomtárában Irak lett az Új Babilon, az emberi bűnt és korrupciót jelképező, pusztulásra ítélt „nagy szajha”.

Válogatott katonák egy csoportjához az iraki ellenállásról beszélve az Elnök a maga konfúzus módján kifejtette: „Az ellenség természetét kiismerve és szembenézve vele csak megerősödött az elszántságom, hogy megvédjem az amerikai népet. Az emberek, akik ezt csinálják, illetve nem az emberek – tudják, kérem, ez nem polgárháború; ez színtiszta gonoszság. Meggyőződésem szerint kötelességünk, hogy megvédjük magunkat ettől a gonoszságtól.” 

A képviselőház volt elnöke, Dick Armey 2002-ben azt nyilatkozta a BBC riporterének, szerinte Bush világvégi próféciákra hivatkozott, mikor azt mondta, hogy “az egész világ nehéz időkön megy keresztül a Megpróbáltatások időszakában.” Az egész világ?  A háború szándékos kiszélesítésére való célzást hallva nem is olyan meglepő, hogy az új háborús cár, az elnök tanácsadója és politikai összekötője, Douglas Lute generális felvetette a kötelező katonai sorozás lehetőségét.

 [„6 millió ember, 47 C fokos hőség és nincs víz!  A megszálló hatalmak emberellenes bűntényt követtek el. Az elmúlt 24 órában gyakorlatilag egyáltalán nem volt víz. A főváros túlnyomó részében hatodik napja nincs folyóvíz.  Az a kevés, ami cseppekben keresztül jut a csöveken fertőzött, és sokaknak betegséget okoz. A riportok szerint nincs elég elektromosság, ami a főváros vízpumpáit működtetni tudná. Ez a megszállók által okozott háborús bűn rövid távon tízezrek életét fenyegeti, de ha nem lesz megoldva, hosszú távon beláthatatlan katasztrófát fog okozni.” Richard Becker. 2007. augusztus 3]

Az Új Imperializmust és vasgerendázatát, a „globális terrorizmus” elleni harcot elemezve Arundhati Roy úgy ítélte meg, hogy a hatalmi elit az Új Amerikai Évszázad ideológiájára alapozottan fenn kívánja tartani a világban jelenleg uralkodó gazdasági kiegyensúlyozatlanságot, hogy megteremtse, és biztosítani tudja az amerikai hegemóniát – akár apokaliptikus áron is. Meglátását mások is osztják. Mark Crispin Miller, a New York University professzora, a Kegyetlen és Rendkívüli (Cruel and Unusual) című  könyv szerzője szerint a Bush-Cheney rezsim – annak ellenére, hogy  anyagi és gazdasági érdekek által motivált – a szó hagyományos értelmében nem konzervatív. És bár imperialisztikus, Miller szerint az imperializmusa nem racionális mint Rómáé vagy a briteké: Bush és Cheney missziója tehát nemcsak antidemokratikus és antirepublikánus, de alapjaiban véve apokaliptikus – vagyis  végítéletszerű is: emiatt pedig nemcsak az amerikai köztársaság számára jelent hatalmas fenyegetést, hanem a világ népei számára.

2007. augusztus

Ez a tanulmány eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg, ahonnan közlésre többek között átvették: Hírlista, Hírgyűjtő, Polgár Info, Hírkereső, Alternatív Hírportál, OBSERVER-BUDAPEST, magyarcentrum.hu, Lapszemle.hu, észbontó.hu<Hírolvasó

Ebben a témakörben lásd még: Cheney,  a média és az iráni puskaporos hordó; Az iraki nemzeti ellenállás rugói;

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára

VISSZA  a Jelenidő rovat címjegyzékéhez