EMPIRIA Magazin IX. évfolyam 5. szám. 2010 október – Kuliffay Hanna írása
Egy 2009 tavaszán megjelent nemzetközi felmérés szerint földünkön az észak-európai országokban a legboldogabbak az emberek. Az élmezőnyt alkotók, Dánia, Finnország és Hollandia szociáldemokráciák, lakosságuk pedig a legkevésbé vallásos, viszont a rászoruló országoknak legbőkezűbben adakozó a világon. Az Egyesült Államok – az iparilag fejlett országok között legvallásosabb – boldogság terén jócskán lemarad tőlük, és élen jár a gyermekszegénységi listán: a két óceán partvonala között minden 33. másodpercben világra jön itt egy nyomorra és elhanyagoltságra predesztinált újszülött.
Az egzakt tudományok hívei természetesen félresöprik az ilyen jellegű
elemzéseket, mondván, hogy az életöröm foka mérhetetlen, ugyanúgy, mint a szerelemé,
vagy a honvágyé. Empirikus kutatók szerint azonban különböző jelenségek és
események, mint például a háború, bűnözés vagy gazdasági bizonytalanság
deprimáló
hatásfoka igenis
kimutatható, mint ahogy az anyagi jólét, az információs szabadság vagy a biztonságos
életkörülmények is meghatározói a legnagyobb emberi közösség, az ország
közérzetének.
Adrian White, a Leicester Egyetem (University of Leicester)
társadalomelemző pszichológusa szerint az
élettel való megelégedettség koncepciója a közgazdaságtan és a pszichológia
fontos kutatási területeként szoros kapcsolatba került az
ún. pozitív pszichológiával,
és sajátos tényezőjévé vált a politikaelméletnek és -stratégiának. White
vonatkozó adatokból arra a következtetésre jutott, hogy általában a színvonalas
(beleértve, hogy ingyenes és általános, K.H.) egészségügyi szolgáltatás, a magas,
biztos
jövedelem és a tanulás, művelődés (közvetve az előrejutás) lehetősége
röpteti legmagasabbra egy nép
boldogságának kék madarát.
A
Science Daily (Napi
Tudomány)
2006-ban megjelent cikke szerint a kisebb
országok
és népek
sokkal jobb helyezést értek el a
boldogságlistán, mint a nagyok. Az első tíz ország között volt Dánia, Svájc,
Ausztria,
Izland,
Finnország, Svédország, Brunei... Az
USA a 23. helyre került, Kína a 82.,
Japán a 90., India a 125. és Oroszország a 167. helyre szorult. Ehhez bizonyos
mértékben köthetők azok a kutatások, melyek szerint a családalapítás,
vagyis a ‘gyermekáldás’
igénye és
boldogító hatása nem több, mint
belénk nevelt
illúzió. A
Psychologist szakmai folyóirat 2009 márciusi számában
Dr. Nattavudh Powdthavee közgazdász professzor (University
of York) erről így
nyilatkozott:
“Társadalomkutatók majdnem semmi
összefüggést nem találtak a boldogság és a gyermekvállalás között. Angliában egy
nagykorúakkal 2009-ben készült tanulmány például ugyanolyan mértékű
élet-igenlést talált a gyermekes
és gyermektelen párok esetében. Európában és az
USA-ban készült
tanulmányok pedig azt mutatták ki, hogy a gyerekesek valójában
kevésbé elégedettek az életükkel, mint a gyermeket nem vállalók.”
Egészségi vagy pszichológiai indok,
létbizonytalanság, anyagi meggondolás, önmegvalósítási
vágy
vagy megfelelő partner hiánya? A gyermektelenség okai különbözők, a számadatok viszont egyértelműek: a
természetes fogamzásra
többnyire már
alkalmatlanná váló korosztályból minden 5.
amerikai nő utód nélkül éli az életét. A 40-44 éveseknél ez 18%-ot (1.9 milló
nőt) jelentett 2008-ban – 10%-os emelkedést
1976-hoz képest.
A cenzus szerint a gyermeket nem
vállalók száma legmagasabb az
önmagukat fehérnek valló, felső fokon művelt és iskolázott
párok esetében. A fehér nőknek körülbelül 20%-a gyermektelen, az
afro-amerikai nőknek 17%-a, az ázsiai származású
amerikai nőknek pedig 16%-a.
Szakértői vélemények szerint a családalapítás korunra jellemző halogatása és a gyermekvállalás csökkenő tendenciája nemcsak személyi döntéstől függő, hanem minden társadalmi és gazdasági válsághelyzet automatikus velejárója. Mikor a megkérdezett amerikaiak 80%-a úgy véli, hogy “Amerika helyzete hanyatlóban van”, és ezek nagy hányada szorongásokkal telve néz a bizonytalan, osztályellentétes, a társadalmi mobilitást fékező (horribilis magániskolai és egyetemi tandíjak, digitalizálásban lemaradt állami iskolák), valamint sovinizmust hergelő – "We are number one" –, háborús uszítással terhelt jövőbe, akkor valójában az a meglepő, hogy az ország idén mégis a 14. helyre rukkolt elő a boldogságfelmérő listán. (Lévén minden politika, valószínű, Washington nagy nyomást gyakorolt az Egyesült Nemzetekre, hogy a szervezet idei életminőség-értékelésén a korábbiaknál jobb helyezést érjen el.)
*
Az Egyesült Államokban, különösen a déli, ún.
‘Bibliai övezetben‘
erős a vallási kényszer még a kiskorú
fiatalokkal szemben is, hogy vállalják a tervbe nem vett és nem is illeszthető,
értelmi fogyatékos
vagy
gyógyíthatatlan
szervi
beteg
gyermeket még akkor is, ha korukra nézve, anyagilag, érzelmileg, vagy
egészségileg alkalmatlanok az óriási felelősségre.
Ezekben az államokban állandó kampány folyik az iskolai szexuális felvilágosítás betiltásáért(*1) és a születésszabályozási módszerek
(elsősorban az abortusz) beszüntetéséért, bár a
tizenévesen szülő lányok többnyire életre szóló szegénységre és elmaradottságra
ítéltetnek: alig egy harmaduk fejezi be az iskolát, többségük társtalanul
küszködve neveli fel gyermekeit, és 80%-uk állandósult szociális
segélyezésre szorul.
Két évvel korábbi adatok szerint a kiskorú lányanyák 13%-át teszik ki a szülő nőknek(*2), komoly terhet róva az
adófizetőkre, mivel
ők maguk nem
fizetnek jövedelemadót, és mivel
a nekik
járó szociális juttatások és gyermekgondozási hozzájárulás,
büntetőeljárás (vagy tartásdíj behajtása) során biztosított jogképviselet és
egyéb járandóságok formájában évente 7 milliárd dollárelvonást
jelent a
közvagyonból. Bár a tizenévesek esetében átlagnál nagyobb arányú a
veszélyeztetett terhesség, valamint az alkohol- és kábítószerfogyasztás, és nehezen
behajtható
–
ha egyáltalán
–
a nekik járó tartásdíj, a lányanyák 25%-a két éven belül második gyermeket is hoz a
világra
–
biztos szegénységre ítélve a következő
generációt.
Mindegy, hogy demokrata vagy republikánus az elnök, a kongresszus döntő többsége vagy éppen az államonként választott kormányzó, senki se veszi magára Bernard Shaw vádját, amely emberségért, felelősségért kiáltott, mikor kimondta, hogy a legnagyobb gonoszság és a legborzasztóbb bűn a szegénység.
Az amerikai Gyermekvédelmi Alap (Children Defence Fund) 2008-ban arról tudósított, hogy “a nemzet gyalázatára” a világ leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény, az egészségügyi biztosítás (és így a megfelelő betegellátás) nélküli gyermekek száma nagyobb, mint Svájc egész lakossága, a tanítási napok minden 11 másodpercében kimarad egy gyermek az iskolából és minden három órában fegyverek áldozatául esik egy kiskorú.
Ha valami, ez a tudósítás fel kellett volna, hogy rázza a kongresszust és az államok helyi kormányzóságait, de ezt még a gyermekvédő szervezet igazgatónője, Marian Wright Edelman aggódó szavai sem tudták elérni: “Nincs olyan külső ellenség, amely ehhez fogható végzetes veszélyt jelentene a gyermekeinkre és a nemzetbiztonságunkra nézve mint az említett tények."
“Minden hatodik gyermek szegény...” Patricia Cohen tanulmányában ("Culture of Poverty" Makes a Comeback) jelezte, hogy az akadémia – akárcsak a nagy depresszióként emlegetett világgazdasági válság idején és a 60-as évek szociális öntudatra ébredésekor – ismét tanulmányozni kezdte a szegénység jelenségét mint kulturális tényezőt, mivel az elmúlt 15 évet figyelembe véve elérte a csúcsot: minden hetedik lakos, 44 millió amerikai tartozik ebbe a kategóriába. Annak idején John Steinbeck figyelmeztetett rá, hogy veszélyesen vékony a választóvonal az éhség és a düh között.
Timothy
Smeeding, a University of
Wisconsin-Madison professzora, akinek szakterülete a szegénység
tanulmányozása,
arra hívja fel a figyelmet, hogy az
össznépi
jövedelem
két pólusa
közötti
differencia még mindig növekvőben – a haszonból adódó hatalmas pénzek továbbra is a
győztes-mindent-visz gazdaság felső
vezetőségének
kasszájába folynak be.
Az Associated
Press riportere, Hope Yen pedig azt írta a témával foglalkozó szeptemberi cikkében (Census
Finds Record Gap Between Rich and Poor), hogy az 5%-ot kitevő leggazdagabbnak
számító amerikaiak, akik évente
200 ezer dollár felett keresnek, tavaly
tovább növelték a bevételüket, viszont az
50 ezer dollárból élő
alsóközéposztálybeli
családok száma és bevétele
tovább csökkent.
Ez a helyzet nyilván
ragyogó közérzetet biztosít a
milliomos és milliárdos
felső tízezernek, de aligha boldogítja azokat, akiknek évről-évre kevesebb, vagy
szinte semmi sem jut. Évtizedekkel ezelőtt az Egyesült Államok járt már ebben
a(z ortopéd) cipőben. Dr. Martin Luther
King akkor így nyilatkozott korának hasonlóan aggasztó helyzetéről:
“Nos ez azt jelenti, hogy
ár
ellenében kapálódzunk, ami valójában azt jelenti, mondjuk csak
ki, hogy valami baj
van . . . a kapitalizmussal. . . Kell hogy legyen egy igazságosabb elosztása a gazdagságnak, amiért is Amerikának talán a demokratikus szocializmus felé
kellene
irányt venni .”
Michael Parenti, a politikatudományok professzora, számos könyv és tanulmány szerzője, tavaly hasonló gondolatra juthatott, mikor a következőt írta A kapitalizmus saját maga kreálta Apokalipszise című esszéjében: "Csak azokban az országokban vált képessé a nép, hogy egy bizonyos fokú jólétet tudjon teremteni magának, ahol a szociáldemokrácia révén valamelyest kordába tudta tartani a kapitalizmust; az észak-európai országok mint Svédország, Norvégia, Finnország és Dánia jut ennek kapcsán az ember eszébe. De még ezekben a szociáldemokráciákban elért eredmények is állandó veszélyben vannak."
*
A házasság intézménye a “keresztény etika” állandó hangoztatása ellenére évtizedek óta válságban van az Egyesült Államokban, részben a társadalomszemlélet változása és ennek következtében a válások megsokszorozódása miatt, részben a válást követő újra kezdéshez szükséges körülmények javulása miatt, részben pedig a nők önálló boldogulási lehetőségeinek (tanulás, munkavállalás, hitelképesség) kiszélesedése következtében.
A
tradicionális
házasság helyett,
akárcsak Európában,
a világ más tájain is (*4) egyre többen választják az együttélést, a törvényesített
monogámia helyett a privát megegyezésen, esetleg csak laza
kötöttségeken alapuló 'összebútorozást', vagy éppen a teljes függetlenséget
biztosító 'szingliséget'. 2009-ben történt
először, hogy a 25-34 éves (gyermekvállalásra talán legideálisabb, K.H.)
korosztály 46.3%-a tartozott a soha-nem-volt-házasok
csoportjába. Ha ez
szabadon választott gyakorlat, és
előre viszi az egyént és a társadalmat, akkor elégedettebbé, boldogabbá teszi
mindkettőt, ha viszont csak így adódik, így kényelmesebb
vagy
kifizetődőbb, akkor
ezzel
éppen
ellentétes
lehet a hatása.
A gyermektelenség választásának egyik (nem népszerűsített) oka,
hogy egy korcsoport felnőve saját bőrén tapasztalta annak hátrányát, mikor az
anya teljes állásban (az egyedülálló anya
esetleg két állásban)
dolgozott – a karrier és otthoni gondok feszültségeit gyakran
alkohollal vagy nyugtatószerekkel tompítva. A
Dolgozó Anyák (Working
Mother) nevű magazin szerint évtizedek óta ez a legjobban titkolt társadalmi
probléma, amely csak mostanában evickél felszínre. A magazin riportja rámutatott annak veszélyére, hogy az Egyesült
Államokban 5.3 millió nő olyan mértékben rendszeres
alkoholfogyasztó, hogy ezzel
veszélyezteti a saját és gyermekei biztonságát,
és minden negyedik gyermek passzivan ‘addictive‘,
mivel valamilyen nyugtatótól,
serkentőtől vagy kábítószertől függő családban nő fel.
Nők milliói zsonglőrködnek, hogy állásukat betöltve, hivatásukat teljesítve,
esetleg folyamatosan továbbképezve magukat szuper
feleségek, gondos, jó anyák és remek háziasszonyok is legyenek, ami túl gyakran az idegek felőrlődésével, a ‘kiborulás’
állandó veszélyével fenyeget.
Védekezésképpen a stresszhelyzetben levő dolgozó nőknek
40%-a fogyaszt rendszeresen alkoholt és 57%-a
gyógyszergyárak által forgalmazott divatos szerekkel –
mostanában éppen Addereal-lal
vagy Xanax-szal
–
próbálja kiegyensúlyozni
idegállapotát és közérzetét.
Ezt a nehéz, sokszor kíméletlen életformát a
felnövő lánygyermekek
egyre többen
nem vállalják, már csak
azért sem, mert
Amerikában nincs garancia fizetésnélküli szabadságra sem
szülés utána, sem a gyermek betegségekor,
és többnyire nincs vállalati, üzemi támogatás sem a gyermekfelügyelet
megoldásához, ami pedig nagyon költséges. Egy
középkategóriás
jövedelemből
szinte lehetetlen
egész napos magán
bölcsődét
vagy óvodát fizetni.
Ráadásul
jogi esetek sokasága bizonyítja, hogy munkahelyeken gyakori a terhes nők és
a több
gyerekesek elleni diszkrimináció,
és még lényegesebb,
hogy a gazdag Egyesült Államokban nincs
GYES, aminek előnyeit a magyar nők
már a 60-as években élvezhették.(*5)
A felszín látszólagos kiegyensúlyozottsága, sőt a kötelességteljesítés egyedi sikerei ellenére a háttérben meghúzódó komoly családi problémákra utal, hogy évente 1.8-2.8 millió 12-17 éves szökik meg, vagy kényszerül elhagyni az otthonát. Az okok között 24%-nál szerepel a szülők (vagy nevelőszülők) rendszeres alkohol- és kábítószerfogyasztása, 40-60%-nál pedig a ‘fizikai bánásmód’ (értsd verés, éheztetés vagy szexuális erőszak).
Meglepő módon
a fiatalkorúak 48%-ának állítása szerint
a tragikus sorsok és nehéz körülmények ellenére
nem ők ugrottak fejest a teljes bizonytalanságba, hanem kidobták
őket az utcára. (Ezeknek a
szárnyaló kék madárról mit sem tudó tizenéveseknek gyakran egyetlen lehetősége
a
tisztességes
túlélésre a katonaság. Ők alkotják
a bármikor háborúba küldhető önkéntes hadsereg nagy hányadát.
Évente 80 ezer fiatalt képeznek ki a 146 országban állomásoztatott
fegyveres erők
és különleges alakulatok számára.)
A George W. Bush által meghírdetett 'együttérző konzervativizmus' – “Úgy együttérző, hogy aktívan segíti szükségben szenvedő polgárainkat és úgy konzervatív, hogy ragaszkodik a számonkéréshez és az eredményességhez” – felsülésének egyik tragikus bizonyítéka, hogy 2000 óta 200%-kal növekedett az Otthontalan Fiatalok nevű krízisközpontba érkező telefonhívások száma. Vajon figyelembe lett véve az ország közhangulatának bármelyik szakszerű felmérésekor ezen jövőtlen, kiszolgáltatott, gyakran a bűnözés útjára kényszerült tizenévesek világa?
*
Az utóbbi években egy másik társadalmi réteg, az
egyetemről, kollégiumból kikerült fiatalság is egyre
inkább elégedetlen és kiábrándult, mivel nagy számban
nem tud végzettségének megfelelő állást kapni.
Ennek egyik aggasztó következménye, hogy
tandíjra felvett, kamatköteles kölcsöneit nem tudja időben kiegyenlíteni, és így már
életútja kezdetén eladósodik.
Az ő
jövőbeni
kilátásaik nem rózsásabbak attól,
hogy a kormány új munkalehetőség teremtését
ígérgetve mindig csak a vasúti és közúti infrastruktúra fejlesztését hangoztatja.
A szellemi munkalehetőség korlátozódásának egyik jelentős visszahatása, hogy míg korábbi években az Egyesült Államok a felsőfokú diplomát szerzett fiatalok számát illetően az élvonalba tartozott, mára azonban az iparilag fejlett 36 ország közül a 12. helyre csúszott le. (Ez részint a valamikor büszkeségre méltó középiskolai oktatás két évtizedes hanyatlásának tulajdonítható.) A tanulás és a tudás értékének állandó hangoztatója, Carl Sagan, aki az élénk agyműködést "nagyon jó érzésnek" nyilvánította, azt hangoztatta, hogy "a megértés élmény." Abszolút jogtalanság tehát csődbe jutott bankok, vállalatok közpénzből való kiváltása, vagy háborús profitszerzés miatt megfosztani bárkit is ettől a társadalom szempontjából is hasznos élménytől.
Egy sokat megélt, a boldogság kék madarát érezhetően hiányoló olvasó a korai Bush-években,
2002-ben
a következőket írta
egy újság szerkesztőségének:
Ötven évvel ezelőtt az emberek iskolákat és kórházakat építettek a köz javára – manapság bevásárlóközpontokat és kaszinókat. Ötven évvel ezelőtt az üzletvilág adóval támogatta az oktatási és egészségügyi intézményeket – ma a köz támogatja adókedvezménnyel és egyéb hozzájárulásokkal az üzletet. Ötven évvel ezelőtt az emberek együttérzőn 'biztonsági hálót' létesítettek a szegényeknek és az öregeknek – ma a gazdagokkal érzünk együtt és adómentességet, mindenféle térítést biztosítunk a korporációs vállalatoknak abban az illúzióban, hogy egy napon magunk is a brancsba fogunk tartozni. Ötven évvel ezelőtt olyan üzleteket létesítettünk és támogattunk, amelyek gyártottak valamit, és annyit fizettek, amennyiből egy fő el tudott tartani egy családot – ma olyan üzleteket tartunk fenn, melyek idegenben gyártott dolgokat forgalmaznak, és csak annyi jövedelmet juttatnak, hogy két ember keresetére vagy több munkára is szükség van a megélhetéshez. Ötven évvel ezelőtt építők voltunk, ma viszont koldusok.
Bár a végkövetkeztetés elkeseredésböl fakadó túlzásnak (a szélsőjobb szerint "hazafiatlanságnak") is tűnhetett, de ha az ország pénzügyi helyzetének, ipari termelésének, megélhetési, tanulási és érvényesülési lehetőségeinek hanyatlását számításba vesszük, korántsem volt irreális meglátás, hogy általános válsághelyzet volt kialakulóban. A Boston Unversity közgazdaságtudomány-professzora, Laurence Kotlikoff pár évvel később, 2005-ben azt írta (Is the US Bankrupt?), hogy “a fizetési mérleghiány nagyságát figyelembe véve országunk teljesen és kétségbeejtően le van égve.” Máshol kifejtette, hogy a Bush-kormány ún. 'Enron-könyvelést', vagyis csaláson alapuló elszámolást folytat, és hazudik az országadósság nagyságát és más viszásságokat illetően.
Kotlikoffhoz hasonlóan vélekedve az egyetemisták és fiatal értelmiségiek tömegesen zárkóztak fel a Wall Street-reformokat, valamint polgárjogi és államigazgatási transzparenciát ígérő elnökjelölt, Barack Obama mögé, így aztán a Fehér Házban eltöltött két évet felmérve ők csalódtak a legnagyobbat benne.
*
Akik esetleg azt feltételezik, hogy a vallás(osság) tesz egy népet igazán boldoggá, azok az amerikai Vallási Hírszolgálat (Religion News Service [RNS]) jóvoltából értesülhetnek róla, hogy a számok és egyéb adatok mást mondanak. A hírszolgálat riportere, Alfredo Garcia ismerteti azt a Gallup statisztikát, amely 2005-2009 között 155 országban tett fel kérdéseket az általános (nemzeti) közérzet felmérésére a politikai és gazdasági helyzetről, az emberi jogok betartásáról, a médiaszabadság fokáról és a közjog gyakorlatáról (családjogi intézkedések, munkaügyi és diszkriminációs törvények, bűnügyi eljárások esetében).
A felmérés összesített eredménye szerint Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország és Hollandia alkották a boldogsági élmezőnyt, és ez Garcia szerint nem is meglepetés azoknak, akik jártak ezekben az országokban. Amit viszont meglepőnek talált, hogy az öt legmegelégedettebb országból három világviszonylatban a legkevésbé vallásos. (Egy másik Gallup felmérés szerint Svédországot, Dániát és Norvégiát – ebben a sorrendben – csak Észtország múlja felül hitetlenségben, illetve vallási közömbösségben.)
Egy 2008-as közvéleménykutatás eredménye azt jelezte, hogy az EU polgárainak a 'béke' (45%), az 'emberi jogok' (42%) és az 'emberi élet tisztelete' (41%) jelentette a legfontosabb (“nyugati”) értékeket. A vallás, a felvilágosult, humanista értékek (mint demokrácia, jogrend, személyes szabadság, egyenlőség és tolerancia) mögött is messze lemaradva, mindössze 7% számára volt jelentős.
Az USA-ban viszont – ahol világviszonylatban legmagasabb a bűnözési arányszám, és 2.5 millió elítélt van börtönben – 56% tartja nagyon fontosnak a vallást. (A legelmaradottabb és legszegényebb államban, Mississippiben 82% abszolút bizonyossággal istenhívő és rendszeres templomba járó, másik végletként viszont a gazdag és haladó szellemű New Hamphsire-ben és Vermontban –, ahol 6%-kal az országos átlag fölött van a középiskolai és nappali egyetemi végzettség – csak 36%.)
Valójában nem meglepetés, hogy ahol a Vatikán és a bibliai könyvek befolyása csekély, a nemek közti egyenlőtlenség – Éva bűnbaksága és alacsonyabb rendűként való megítélése – szinte majdnem megszűnt. A Világgazdasági Fórum ötödik éves beszámolója szerint 134 ország közül ismét észak-európai országok, Izland, Norvégia, Finnország és Svédország jár élen az egyenlő oktatási, politikai, egészségügyi és gazdasági lehetőségek biztosításában. (Az Egyesült Államok teljesen váratlanul a 19. helyre rukkolt elő korábbi 31. helyéről.)
Bár sokan vélekednek úgy, hogy az anyagi jólét
nem
befolyásolja az
általános megelégedettséget –
"a
pénz nem boldogít"
–
aligha lehet eltekinteni tőle, hogy a 2010-ben legboldogabbnak ítélt országokban
magas
az
életszínvonal, és sokkal kisebb a jövedelemkülönbség
és vele az osztálykülönbség,
mint más
iparilag és technológiailag fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban.
A 2010-es cenzus szerint a lakosság évi 100 ezer dollár
fölött kereső 20%-a az USA teljes
jövedelmének 49,9%-át
tehette a bankszámlájára, szemben a szegénységi szint alatt
küszködőkkel, akik 3,4%-át
rakhatták
–esetleg
lyukas
–
zsebükbe. (Ez a 14.5:1-es arány a 2008-as
évi – szintén magas –13.6:1-es arányhoz viszonyítva még szégyenletesebb.)
A nemzetközi Gini index megállapítása
szerint a jelenlegi
jövedelemkülönbség 1967 óta – mióta egyáltalán hivatalosan mérik – idén a
legmagasabb.
Jim Harter, a Gallup Intézet
tudományos vezetője részben annak tulajdonítja a skandináv országok élvonalbeli
szereplését, hogy
alapvető
elvárásaik
és szükségleteik más országokéhoz mérten magasabb fokon vannak kielégítve – és ez
nemcsak az életszínvonalra vonatkozik, hanem az
államszervezet és jogrendszer működésére, a polgári szabadságjogok
érvényesülésére
és úgy általánosságban
egy békés, biztató
jövő
körvonalazódására. Ezzel
ellentétben az
ősz folyamán
több felmérés során is nyilvánvalóvá vált
az
átlag amerikai
fokozódó pesszimizmusa:
73% kritikus és elégedetlen a
demokrat képviselő,
Nancy Pelosi vezette
kongresszus
munkájával, 60% szerint az ország rossz irányba halad és 54% elégedetlen Obama
elnöki
teljesítményével.
Ha az amerikai nép olvasó nép lenne, ahelyett, hogy a
CNN-ből,
vagy
borkostolókon informálódik,
az arányok torzulása még kirívóbb, az elégedetlenségi lista még hosszabb lenne.
Sokan még mindig azt hiszik, hogy Amerika minden lehetőség földje ('land of the opportunity'), ahol bárkiből milliomos, főigazgató, szenátor, sőt elnök is lehet. Az összehasonlító szociológia adatai szerint viszont az iparilag fejlett országok között az Egyesült Államokban a legkorlátozottabb a társadalmi mobilitás. Egy brit szerzőpáros Richard Wilkinson és Kate Pickett több évtizedes kutatásaik alapján arra jött rá, hogy az erőteljesebben egalitárius (és homogén, K.H.) társadalmakban, mint Svédország, Izland és Japán, kevesebb a bűnözés és a korrupció, magasabb az oktatási színvonal (a diákok sorra nyerik a nemzetközi tanulmányi versenyeket), közügy a környezetvédelem és magasabb szintű az egészségügyi ellátottság – vagyis boldogabbak az emberek.
Hogy ezt nem lehet centiméterrel vagy kilós mérleggel mérni? Valójában cáfolni sem lehet ugyanezekkel az eszközökkel. Mindenesetre 80 évvel ezelőtt a Legfelső Bíróság bölcs bírája, Louis Brandes felhívta amerikai kortársai figyelmét arra, amit ma is számításba kell venni egy boldogabb jövő érdekében: “Országunkban lehet demokrácia, vagy lehet pár kézben koncentrált hatalmas gazdagság, a kettő viszont együtt nem lehetséges.”
*1 A Betegség Ellenőrző és Megelőző Központ ez évi jelentése szerint a tizenéves terhességek száma alacsonyabb azokban az államokban, ahol az iskolákban átfogó (terhesség és szexuális fertőzések elleni védekezés módszereit és eszközeit is ismertető) szexoktatás folyik. Legmagasabb a tragikus arányszám viszont azokban az államokban – Arkansas, Mississippi, New Mexico, Oklahoma és Texas – ahol tiltás formájában az “önmegtartóztatásra”, vallási alapon az esküvőig tartó “kivárásra” helyezik a hangsúlyt.
*4
Az ázsiai országok közül Japánban válik egyre gyakoribbá, szinte divattá, hogy
az iskolából kikerült fiatalok a kényszerű társadalmi elvárásokkal és
szokásokkal ellentétben önmaguk megvalósítására,
élettapasztalatok szerzésére
és anyagi biztonságuk megalapozására összpontosítanak.
*5 Mikor 2009-ben az egészségügyi refom megvitatásakor
sorra került az anyasági segély égető
szükségének témája, egy 60 év körüli republikánus képviselő, Jon Kyl azzal
utasította el,
hogy ő nem szándékozik igénybe venni, tehát nem is hajlandó fizetni érte. (Egy
férfiúi szexuális potenciát fokozó szert, a Viagrát
viszont piacra kerülése óta fizeti minden
egészségügyi biztosító.)
2010. október
Az amerikai szegénység témakörben lásd még:
Lapszemlék rovat
2014. I
félév 1. számú írás;
A fogyasztói társadalom
vakvágánya;
Útban 500 milliárd felé (Szegénynek
lenni jó alcím alatt, 2005); Lapszemlék-kommentárok
2008 I. félév 10. írás; Lapszemlék-kommentárok
rovat 2009 I. félév 20.
8. és 5. írás; 2009
II. félév 17. írás; Lapszemlék-kommentárok
2011 II. félév 6. cikk; Lapszemlék-kommentárok
2012 I. félév 2.
cikk; Lapszemlék-kommentárok
2014. I. félév, 1. írás;
Addenda
A
CBS
amerikai
tv-adó egyik
jelentése
szerint a fenti cikkünk megjelenését követő novemberi időközi
választásokon Obama többszöri felhívása ellenére is csak
fele
annyian mentek el a demokratákra (és közvetve az ő elnöki stratégiájára)
szavazni, mint 2008 novemberében.
Legnagyobb számban az első alkalommal szavazó fiatalok
fordítottak neki hátat --
egyharmada eredeti lelkes támogatóinak --,
hozzájárulva a meglepő
választási
fordulathoz, amelynek során a többséget szerző
republikánusok a kongreszusban visszavették a szenátus irányítását.
The top five (happiest) countries were all European: Denmark (1), Finland (2), Norway (3), Sweden (4) and the Netherlands (5). Material wealth may not always buy happiness, but note that the five happiest countries, clustered in the same nook of northern Europe, all enjoy high levels of prosperity. (Federico D. Pascual Jr.: 155 countries polled: RP is 94th 'happiest'. July 20, 2010)
The American Dream, coupled with government subsidies of utilities and cheap
consumer goods courtesy of slave labor somewhere else, has kept the poor huddled
masses from rising up. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be
Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social
mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK.
November 6, 2010
Democracy
For the first time in American history, then, social mobility has been replaced with class struggle. Europeans have always been mystified that poor people in this country don't rise up and throw potatoes at Donald Trump - instead, they make him a reality TV star. But that's because everyone here is sure they are going to be rich like him someday, too. Maybe tomorrow. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK. November 6, 2010)
"Children in the U.S. are not only detained, but often in facilities that routinely fail international and domestic standards." (Amnesty International. 2007)
So
Az elnöki hivatal költségvetése a 2013-as évre ugyanazt az infrastrukturális beruházást ajánlja prioritásként a munkanélküliség csökkentésére mint 2008-ban. The President’s budget builds on the recent good news about our economy, recognizing that the recovery is still fragile and that our first priority must be to put Americans back to work. (…) Additionally, this budget includes key elements of the President’s American Jobs Act, which has been sitting before Congress since September. For example, the proposed infrastructure investments will put thousands to work repairing our roads, bridges, and schools. (Highlights of the President’s Fiscal Year 2013 Budget. February 14, 2012)
Az OECD legfrissebb felmérése, a Better Life Index szerint a legboldogabb országok rangsorának élén Norvégia, Ausztrália és Dánia szerepel, míg a sort Törökország, Mexikó és Dél-Afrika zárja. Mindez, és még sok további érdekesség derül ki az OECD frissített, 2016-os adataiból, melynek célja az, hogy a GDP-n túl számos egyéb tényező figyelembe vételével vizsgálja az egyes országok jólétének mértékét.
PHOENIX — Thanksgiving is just a few days away and St. Mary's Food Bank says they still need hundreds of turkeys to give out to the community. People started lining up as early as 3 a.m. Monday, for their Thanksgiving dinners. They say they don't know where their meals would come from without St. Mary's help because the food is so expensive. St. Mary's will hand out turkey dinners from 8 a.m. until noon, Monday through Wednesday. However, they say they are short about 2,400 turkeys of their goal. If they don't receive enough turkeys, Jerry Brown, a spokesperson with the food bank, says they'll give out chicken. (Jen Wahl: St. Mary's Food Bank needs hundreds of turkeys before Thanksgiving. November 25, 2019)
According to the Census Bureau, 38 million people in the U.S. are living below the official poverty thresholds (currently $20,231 for a family of three with two children). Taking into account economic need beyond that absolute measure, the Institute for Policy Studies found that 140 million people are poor or low-income, living below 200 percent of the Census’s supplemental measure of poverty. That’s almost half the U.S. population. No matter the measure, within that massive group, poverty is extremely diverse. We know that some people are more affected than others, like children, the elderly, people with disabilities, and people of color. But the fact that 4 in 10 Americans can’t come up with $400 in an emergency is a commonly cited statistic for good reason: economic instability stretches across race, gender, and geography. (Kalena Thomhave: Poverty is a story about us, not them. December 2, 2019)
The Lancet study makes this important observation: “Despite the Affordable Care Act, nearly 30 million people in the USA remained uninsured and many more were covered but still unable to afford care.” Uninsurance kills. In the decade before Covid-19, hundreds of thousands of deaths were caused by our privatized insurance “system.” How many lives does that cost us each year? A 2009 study by Drs. David Himmelstein and Steffie Woolhandler estimated that 45,000 Americans died every year because they didn’t have insurance. (Richard Eskow: As People Keep Dying, Can the President—Can We—Really Say 'We Did Everything We Could'? As a nation, as a society, we've settled instead for half measures. That leaves us with the moral stature of someone who could have saved a drowning person but didn't want to get their shoes wet. March 18, 2021)
Since losing one-third of its workforce at the outset of the pandemic, the child care industry has seen a jobs recovery that's been slow and incomplete. And now it's starting to backslide. After shedding 4,500 jobs from September through November, preliminary estimates from the US Bureau of Labor Statistics show that the child day care services industry lost another 3,700 jobs in December. Daycares are shutting down and parents are 'tired of being tired' The workforce reductions -- coupled with ongoing challenges of low pay and spotty benefits for workers -- have economists and policy experts sounding the alarm: If this industry falters further, it could spell trouble for the entire labor market as working parents scramble to find care for their kids…. The US contributes "woefully little" in early childhood education and care as compared to other developed nations, the US Treasury Department noted in a September 2021 report on the economics of child care supply. As a result, parents are having to shoulder the bulk of those expenses, according to the report. (Alicia Wallace: Child care workers are vanishing and it's hurting the entire economy. CNN Business. January 28, 2022)
Some broader context: A few years ago, Oxfam released a study that
estimated women contributed $10.8 trillion to the world’s economy every year in
unpaid labor. That’s three times the size of the world’s technology
industry. (2022)
Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára