EMPIRIA Magazin I. évfolyam 9. szám – Kuliffay Hanna írása

2002. szeptember

 AZ ALTERNATÍV MÉDIÁRÓL

 AZ  IGAZSÁGKÖZLÉS  IGÉNYE

“Az amerikaiak kétharmada nem tudja, hogy több palesztin, mint izraeli esett áldozatul 2000 óta a közel-keleti politikai violenciának” – közölte a Harper’s magazin statisztikai indexe. Mint ahogy nyilván azt sem tudja, hogy a palesztin-izraeli „összecsapások” során nem tank harcol tank ellen, nem távirányítású rakéta osztogatja a halált távirányítású rakéta ellen. Az angliai Glasgow University Media Group felmérése szerint a diákoknak csak 9%-a tudta, hogy az izraeliek megszállók Palesztin földön. Az ilyen fokú tájékozatlanságot leegyszerűsítve az alacsony szintű közoktatás rovására szokták írni, holott legalább annyira a monopolizált médiavilág, elsősorban a televízió ördögien bravúros manipulációs készségének, félreinformáló, elhallgatással és túlragozással torzító módszereinek és propagandisztikus hatásának  tulajdonítható.

Első hallásra talán túlzásnak tűnhet, hogy az amerikai média olyan kontrollálttá vált az új világrend vajúdása során, hogy a megfenyegetett vagy a tömegtájékoztatás fősodrából a perifériára kényszerített, de önálló véleménynyilvánításukhoz elvből ragaszkodó zsurnaliszták alternatív web-lapok nyitására kényszerültek. Az Egyesült Államokról lenne szó? Talán túlfűtött agyú képzelődésnek vagy a szeptemberi tragikus események óta elszaporodott fóbiának tűnhet ez, pedig egyikről sincs szó.

Az egyik legméltányoltabb új digitális politikai web-lap, a MediaLens bevezetője szerint megalakulása a végszükség szülötte, mivel a jelenlegi  írott és elektronikus média teljesen torzított képet ad a világról. Ennek oka, hogy a média az establishment és a különböző érdekképviseletek elvárásainak megfelelően propagandaeszközzé vált, mérhetetlen sok emberi szenvedést előidézve és súlyos környezeti ártalmakat okozva. Az USA-ban nincs állami tájékoztató szolgálat vagy kormánytámogatás, így aztán akik nem hajlandók eszközként azonosulni a magántulajdonosok, hirdetők és az érdekképviseletek  elvárásaival, azok egyre kevesebb lehetőséget kapnak – ha egyáltalán.

A MediaLens vállalkozik a közinformálásból kirekesztett politikailag helytelen, ún. hálátlan témák közlésére és a pillanatnyi közhangulattól független állásfoglalások és ideák publikálására.  Kitűzött célja a kritikus analízis bátorítása, a racionális tudatosság és együttérzés fokozása, ugyanakkor az önzés, gyűlölet és tájékozatlanság csökkentése. Rávilágít a közelmúlt kirívó  antihumánus jogsértéseire – a fél millió 5 év alatti iraki gyerek halálára, a klímaváltozás ordító veszélyére, a demokratikus társadalom és kultúra eltorzítására, degradációjára és ezek elhallgattatásának körülményeire.

Célja továbbá a korporális igények szülte manipulált képzetek felszámolása, elsősorban  a szeptemberi terrorakcióval, a palesztin-izraeli konfliktussal, valamint az afgán és az iraki helyzet filteren szűrt, propagandisztikus  beállítottságával kapcsolatban.  Hálátlan feladat és nem is népszerű, bár az utóbbi hetekben mintha fellazult volna a Bush-külpolitikát kritizáló (végzetesen megkésett) vélemények iránti (Gore, Kennedy, Feinstein megnyilatkozásai), sokszor fenyegetéssel társuló azonnali elutasítás. A MediaLens célkitűzései nyilván nem illenek a tömegigényű média profiljába, még az utolsó oldalra, apró betűvel szedve sem. Az azonban érthetetlen, miért ne lehettek volna néha ellenvéleményként akár a kommentárok közé bepréselhetők, ha másért nem, a véleményszabadság látszatának kedvéért. 

Az el nem kötelezett ún. alternatív média ugyanis nem különbözik rikítóan és szájhabzóan az általános, 'main stream',  informatív médiatermékektől. Aki a MediaLens bevezetőjét olvasva (feljebb a kiemelt részletek dőlt betűvel szedve) pocskondiázásra, felháborodottan vagdalkozó vádaskodásokra és némi szentségelésre számít az meg fog lepődni. Ugyanis a legkritikusabb írások hangneme is higgadt, az értékelés kiegyensúlyozott, az érzelmek kontrolláltak. (A  RÚGJUNK SZÉT NÉHÁNY SEGGET! jelszó például nem ellenzéki, hanem a háborúba fejesugrást forszírozó, elnökük agresszivitását támogató néptömegek kedvelt jelszava.) A MediaLens olvasója intelligens felnőttként, partnerként kezelt. A hangsúly a logikai érvelésen és a bizonyításon van, a fókusz pedig az igazság kihantolásán.

Ezek a többi társadalompolitikai jellegű alternatív publikációkra is jellemzők. A Bush–Cheney/-adminisztráció elvakult  háborús uszítására például az Antiwar.com a vártak ellenére sem reagál felelőtlen lázítással, viszont elősegíti és koordinálja a békeaktivisták szervező munkáját. Számos publikációja az Amerika-ellenes megnyilvánulások gyökereit keresve igyekszik a nemzetközi feszültségekre ésszerű kompromisszumot keresni, és a washingtoni intervenciós politika várható emberi reakciókat, negatív politikai és pszichológiai hatásait, következményeit próbálja felmérni.

"FÉLREINFORMÁLT NÉPSÉG"

Az alternatív média lehet, de nem kötelezően radikális, még csak nem is mindig ellenzéki. Sokszor csak a saját egyéni útját járó, amelynek során józan, szigorúan következetes és szigorúan tényszerű – korántsem a tömegkommunikáció jellemzésére használatos jelzők.  A zsurnalisztái megbízhatóbbak és gerincesebbek, hiszen nem egy munkáltató kötelező elvárásainak kell megfelelniük, hanem a saját etikai mércéjüknek. Ez lehet a magyarázata, hogy a távoli ismeretlen népekkel szemben is humánusak és szolidárisak. Soraikon – az országért való aggodalom és az általános kiábrándultság nyilvánvaló zöngéi mellett – átsüt az igazságközlés sürgető, követelődző igénye.  

Ahogy a találó meglátásairól, ironizáló hangvételéről és az úgy írok, ahogy beszélek stílusáról ismert Mark Morford írta az SFGate-ben:

Egy szakadék, óriási áthidalhatatlan szakadék van aközött, amit a becsületes, buzgó és mégis sokszor megdöbbentően félreinformált népség hisz azzal kapcsolatban, hogy mi hajtja ezt a nagyszerű nemzetet, és ami ténylegesen hajtja. Milyen fegyverüzletek, milyen CIA és drug-lord összejátszások, milyen újabb visszataszító, környezetrombolással járó nagyipari olajkitermelési egyezkedések, milyen politikai jellegű puccsok, bábkormányok, és ráadásul időnként a szándékos pofán csapásai mindannak amiben tiszta lélekkel hiszel, ami valójában ennek az országnak az integritását adja. És a szakadék egyre mélyül...  Valójában irónikus, hogy nyakig vagyunk az Információs Korban, minek következtében ezerszámra hozzáférhetők az újságok és milliókra rúgnak a belső információk és titkos iratok és cikkek és statisztikai számoszlopok és fényképek, amik aztán együttesen csak még inkább rémültté és paranoiddá teszik a kormányt és a nagyvállalatokat, mire föl megötszörözik minden erejüket, hogy továbbra is a megszokott sötétségben tudjanak minket tartani.  

Na igen. Az áthidalhatatlan, egyre mélyülő szakadék és az egyik szélén az állandósított, megszokott sötétség. A New York Times vagy a Wall Street Journal persze még véletlenül sem jellemezné így a jelenlegi társadalmi helyzetet. Éppen ezért akik Morfordhoz hasonlóan felvetik a “megdöbbentő félreinformáltság” tényét, vagy a belső információval rendelkező döntéshozók és a kaotikus sötétben tartottak közti egyre mélyülő szakadékot, azokat a neo-konzervatív politikusok és a szövetséges média irányítók hazafiatlan ellendrukkernek, terrorista szimpatizánsnak vagy bérencnek, zászlótiprónak, az ország biztonságát veszélyeztető felelőtlen bajkeverőnek bélyegzik, és még a kis példányszámú periférikus médiából is kiebrudalják.

Valamikor a demokratikus kormányok részéről megnyilvánuló médiabefolyás és cenzúrázási kisérletek  jogtalanságuk miatt sokkal burkoltabb formában jelentkeztek. Ma viszont a BBC riportja szerint az amerikai  külügyminiszter, Colin Powell személyesen szólította fel, és rakott nyomást a katari emirre, hogy zabolázza meg a szólás-, és közlésszabadságot túl komolyan vevő Al-Jazeerát. Powell azt tanácsolta, győzze meg a leginkább hiteles arab adót, tompítsa le a közvetítése hangnemét. Amit nem tudhatnak New Yorkban vagy Los Angelesben, azt ne tudják Ádenben vagy Rijádban sem. 

Az amerikai közmédia az elmúlt évben sokszorosan hozzájárult mindenféle félrevezető manipulációk alkalmazásával  annak a  politikai tömegsírnak ásásához, amely azokra várt, akik nem realizálták, vagy hinni se akarták, hogy a nyugati világpolitika mindennemű kritizálása egyenlőnek tekinthető az Egyesült Államokat ért  támadás racionalizálásával és jogosnak nyilvánításával. Nem túlzás azt állítani, a szeptemberi események érzelmi hatását kihasználva a politikában és médiában egyaránt elharapódzott az irracionalizmus. Bush a napokban az iraki megszállás terveit mérlegelő – véleménye szerint feleslegesen akadékoskodó, időpocsékoló  – szenátorokat azzal vádolta, hogy  saját piti érdekeiket (?) a haza védelme és biztonsága elé helyezik.

Nem feltételezhető, hogy elnökünk, vagy a Pentagonbéliek olvasnák a MediaLens cikkeit, és azon belül David Edwardsot, pedig nagyon is hasznukra válna. Edwards ugyanis többek között azt írta, hogy„egy (szellemileg) érett vita azon a képességünkön múlik, külön tudjuk-e választani az ok és okozati összefüggést a moralitás kérdésétől. . . Meg kell értenünk, és figyelembe kell vennünk azt a mély gyökerű elidegenedést(*1), ahonnan a terroristák legitimációjukat nyerik . . .”  

Edwards azzal vádolja a médiát, keménykedik a terrorizmussal, de nem kemény a terrorizmus kiváltó okaival. Mondhatnánk egyáltalán nem foglalkozik vele – mint ahogy a politikusok sem. (Ez a kijelentés nyilván nem vonatkozik például Claire Short, brit nemzetközi fejlesztési miniszterre, aki a szeptemberi eseményeket követő napokban azonnal javasolta a tragédia kiváltó okainak érdembeli feltárását.)

A PROPAGANDA ESZKÖZEI  

A MediaLens szerkesztője mintegy mentegetve a kollégáit azt írja,  a mai hajbókoló, cinikusan megalkuvó, a hazugság és az elhallgatás eszközeivel operáló kommentátorok, riporterek, lapszerkesztők nem valamiféle rejtélyes összeesküvés részesei, hanem az internacionalista befektetők, a nagyipar és a mindenkori kormány kiszolgálóiként a propaganda eszközei. Hm. Végül is nem mindegy? Konspiráló hírharangok vagy irányított zsoldos tollforgatók? A másféle besorolás mit sem változtat a szándékos néphülyítés, a prolongált társadalmi megosztás, vagy éppen a háborús izgatás aggasztó tényein.  

Deborah Orr (The Independent) szintén azt bizonygatja, a média nem konspiratív, mikor minden adója, minden lapja, minden hangszórója ugyanazt közli.(*2)  Szerinte a tagadhatatlan uniformizálódás abból az ártatlan dologból  következik, hogy mindenki a piacról él, a piac diktál és persze mindenki a legjobb, legfontosabb storyra bukik. “Mellesleg senki nem akarja vadul megharapni azt a kezet, amelyik eteti” – magyarázkodik Orr nyilván arra gondolva, hogy még mindig jobb ha kényszerből vagy kényelemből megalkuvónak, mintha lefizetett gennyes bérencnek könyvelik el az embert.

A kérdés persze továbbra is az, hogy ha a konspirációs teória mint olyan csak marhaság, akkor miért hallgatja el, vagy üti agyon teljesen egyöntetűen mindenki ugyanazt a fontos storyt, miért hallgatja el, vagy teszi a 23. oldalra ugyanazt a döntő megnyilatkozást, és miért értékeli hajszálra ugyanúgy mindenki az éppen soron levő politikai visszaéléseket? Ha eddig mindenki úgy fogadta el a CIA-MOSZAD információk alapján, és mert logikus is volt, hogy a nemzeti érzelmű, szekuláris beállítottságú Szaddám Huszein nem működött együtt a vallási fanatikus bin Ladennel, hogy fogadhatja el egyik napról a másikra mégis mindenki az ellenkezőjét? És hogy adhatja tovább az új változatot mintegy tényként a média? Miért, hogy senki nem mondja ki, bin Laden és Szaddám Huszein hirtelen összeboronálásával Rice és Rumsfeld a pillanatnyi érdekeik által diktálva hazudnak?

Vagy miért is nem volt téma senkinek, miért nem volt címlapon sehol az eset, amelynek során Bush nyilvánosan elítélte a legutóbb soron levő izraeli fegyveres ún. megelőző-védelmi-megtorló akciót, ugyanakkor a Biztonsági Tanácsban, ahol mindenki szintén elítélte, az amerikai diplomata tartózkodott a szavazástól. Valójában a Tel Aviv-i érdekeket előtérbe helyezve megcáfolta  a saját elnöke értékítéletét, és ezzel ország-világ előtt lejáratta. Ennek ellenére réveteg szemekkel mindenki elnézett az arcpirító  blamázs felett.  

David Cromwell ezzel kapcsolatban azt írja, „a tömegmédia elhallgatásai, elfogultsága, torzításai és félrevezetései mind annak a bizonyítékai, hogy a tömegtájékoztatás része annak a hatalmi szervezetnek, amely kizsigereli a földet és óriási méretű visszaéléseket követ el az emberiség ellen”. Majd máshol azt írja: “a média üzlet nemhogy kontrollált a nagy business által, hanem maga a nagy business”. A különbségtétel az olvasó számára nem bír komolyabb  jelentőséggel. Akár a hatalom lefizetettje, akár a hatalom részese a média, a hitelképessége lejáratott, szakmai integritásának értékelése a zéró felé leng ki,  a respektusa pedig ugyancsak megtépázott.  

A New York-i és washingtoni terrortámadás utáni órákban a Pentagonban rögvest megszületett a terv a tragédia politikai kihasználásáról, az al Kaida és a Tálibok összevont felelősségre vonásáról, a hadi jelenlétet kihasználva az iraki intervencióról és ezek árnyékában a Sharon-kormány ölébe pottyant lehetőségeiről. A Lenin-i felismerésre alapozottan a Bush keresztes hadjárat sikerének legfontosabb tényezőjévé vált a tömegmédia átfogó transzformálása és homogenizálása. A lényeg: kritika, tárgyilagos analizáció, protestáció nincs. Ennek megfelelően a média levette az eddigi nemes pártatlanságot tettető bájmosolyú álarcát, és helyette felöltött egy kidagadt erekkel nekivörösödve fenyegető, megosztó, (ál)patriotikus szlogeneket harsogót.  

Csak pár nappal a szeptemberi tragédia után közölte a Mediachanel.org azt a John McArthur-interjút, amelyben a szerző-lapszerkesztő hitetlenkedve nyilatkozta, hogy „a főadók MÁRIS önként  ajánlkoztak a háború promócionálására. (Dan) Rather nyilvánosan bejelentette, hogy támogatja Busht. Ő a leghíresebb tv-bemondó Amerikában. Ez gyalázatos dolog.”

Ráadásul akik minden fenntartás nélkül rögtön a katonai megtorlást forszírozók oldalára álltak, árulónak kiáltották ki a többieket. Kényszer vagy fenyegetés hatására a többség felzárkózott az önkéntes uszítók mögé. „Vagy Bush mellett állsz az iraki ügyben, vagy egy áruló csúszómászó vagy, akit politikailag és morálisan is ki kellene herélni,” -- írta az ellenzéki hangok szisztematikus elhallgattatása kapcsán Morford.  Ez békeidőben felháborító törvényellenes jogsértés. Háborús időkben viszont természetes, és még csak nem is illegális. Mint tudjuk, hadicenzúrának nevezik. Ezek szerint már tavaly szeptemberben megkezdődött volna a háború? 

CUKORMÁZ NÉLKÜLI INFO

Az amerikai újságírók érdekvédelmi szervezete, a Newspaper Guild – mintegy visszavégésként – egyenesen Amerika-ellenesnek nyilvánította a 9-11-es eseményeket követő sajtóhelyzetet, amelynek során megszűnt a kritika, a morális aggodalom, a kormány propagandája és döntései iránti kétségek nyilvánosság elé tárása, annak ellenére, hogy “a vita, valamint az ellentétes nézetek és állásfoglalások közlésének lehetősége a demokratikus önkormányzat lényege.” A Guild szerint ez a fontos szerep egy nemzeti krízis esetében – mint a jelenlegi is – még fontosabbá válik, éppen ezért tiltakozott ellene, hogy egyes újságírókat megbélyegeztek, megfenyegettek, sőt meg is büntettek.

“Néhányan azt tapasztalták, elsősorban patriótáknak kell lenniük és csak másodsorban zsurnalisztának” – írta web-lapján a News Guild, amely számos félreállított újságíró cikkét publikálta (kívánságra névtelenül) az események kapcsán.  A szeptemberi tragédia a közel-keleti helyzet megítéléséhez hasonlóan vízválasztóvá vált az amerikai médiában.  

Brit Hume, a háborús uszító Fox News Channel nagyhangú tudósítója a médiában uralomra jutó nyilvánvaló elfogultságot és hipokrizmust azzal indokolta, hogy a semleges megítélés csak hasonló kvalitású intézményekre vonatkozik, de nem várható el mikor az Egyesült Államokról és vele szembenálló  gyilkos barbárokról van szó. Ilyen egyszerű. Aki nincs velünk, nem kenyerezhető le, nem törhető be, akinek más az érdeke, elve, célja, tragédiája, annak a médiában nem jár részrehajlás nélküli megítélés.

A tényszerű, sokoldalú, korrektségre és elfogulatlanságra törekvú hírszolgáltatás és hírelemzés alapos visszaszorításának következtében az amerikai polgár egy torzított, mesterkélten dezinficiált képet kapott annakidején az Öböl-háborúról és kap a jelenleg is folyó afganisztáni intervencióról. Az utóbbiból mára (nem véletlenül) csak a többszörösen újravetített, levegőben röpdöső helikopterek rakteréből élelmiszersegélyt kilökdöső katonák képei maradtak meg az emlékezetünkben. Annak eldöntése, hogy melyik téma lesz röviden lehozva és felszínesen kezelve, és melyik többször megismételve és mélységében elemezve a leghatásosabban befolyásolja a hírközlést, állította Ben Bagdikian a monopolizált médiáról írt, mérföldkövet jelentő tanulmánykötetében. (The Media Monopoly)

 A 86 éves legendás hírű tv-bemondó és politikai kommentátor, Walter Cronkite egy kitüntetés átvétele során azt nyilatkozta a napokban, ahogy most állnak a dolgok, a Gulf-háborúról nincs egy független, objektív történelmi beszámolónk. Meg lettünk fosztva a valódi storytól.(*3) Természetesen ugyanez vonatkozik az afgán háború eddigi fázisaira, és fog vonatkozni az iraki intervencióra is.

Edward Abboud a Láthatatlan ellenség (The Invisible Enemy) című könyvében azt írja:  „A nagy kiadóvállalatok (kevesebb, mint egy tucat) lettek mára nemcsak a teljes írott történelem írói és közlői, hanem egyben a cenzorai is. Ezek a vállalatok egy új realitás igényének és követelményének megfelelő történelmet dolgoznak ki, nem szükségszerűen a tényeknek megfelelőt.” Abboud megjegyzi, ugyanez a kontroll vonatkozik a sajtóra és az elektronikus médiára is.

Mindenesetre a brit World News for Public Television híradóinak nézettsége 50%-kal megugrott a szeptemberi események óta, mivel az amerikai értelmiség köreiben igenis van igény a cukormáz nélküli, (legalább relatívan) tárgyilagos és tényszerű információra. A brit televízió saját bevallása szerint valami olyat csinál, amit az amerikai nem: feltételezi, hogy a közönség értelmes és felnőtt ahhoz, hogy megbirkózzon a világ többi részének véleményével. Valójában az alternatív média részletesebb elemzést érdemelne. Ennek híján emeljük ki, ami nyilvánvaló: amennyiben nem létezne, az itt következő  figyelmeztetés a jelenlegi krízishelyzetről soha nem jutott volna el az olvasók tömegeihez:  A háborús gépezet felbőgő zaja elfojtott minden tiltakozást. A dobpergés elnyomta a protestáció, az ésszerűség, sőt a felháborodás hangjait is.(*4)

Ha nem létezne az alternatív média, aligha böngészhettük volna végig  Al Gore éles kritikájú, politikai perspektívájában is jelentős beszédét, amit az American Politics Journal (americanpolitics.com) teljes terjedelmében közölt. Ugyanakkor a Guardian olvasóin kívül senkihez sem jutott volna el Seumas Milne figyelem keltő meglátása: “Az USA számára ez a háború nem is annyira Irak ellen van, sokkal inkább az új amerikai doktrína implementációja és az egész régió rekonstrukciója miatt.” A cikk címe? Alvajáróként belekóválygunk az agresszió felelőtlen háborújába. 

És sehol egy STOP tábla! 

*1 "It takes many years of political, social, economic and human degradation to create a terrorist." ("Hosszú éveket kitevő politikai, társadalmi, gazdasági és humán degradálás kreál egy terroristát.") (Rami Khouri jordán újságíró)

*2  Bagdikian 1990-es információja alapján az USA 25 ezer elektronikus média forrásának (rádió- és tv-állomások, napilapok, magazinok, könyvkiadók és kábel tv-adók) nagy többségét kevesebb mint két tucat vállalkozás tartja kézben. Abboud szerint az alternatív magazinok és könyvek kiadásra kerülve sem kapnak lehetőséget a fő terjesztőknél.   Az ellenzéki vélemény  eddig szinte képtelen volt átjutni a kettős szűrőrendszeren, az Internet azonban ezen a téren is változást eredményezett.

*3  A Harper’s Magazin kiadója, John MacArthur kiváló könyvet írt Second Front (Második front) címmel az Öböl-háború folyamán érvényben levő cenzúráról.

*4 Eredeti: The roar of the war machine has drowned out all dissents. The beating of the drum has defeated the voices of protest, and reason, and even outrage.

A médiamanipulációra és eszközeire vonatkozóan lásd még: Lapszemle 2002. I. félév, 4. írás;  2002. II. félév 17. és 18 írás;  Jelenidő rovat: Befagyasztott információk;  Lapszemlék 2012 II. félév 4. írás;  Médiasztárok, médiakonspirátorok, médiaprostik

Addenda:

(...) Of the 28 clients on Ms Benador's books, at least nine are connected with the AEI, the Washington Institute and the Middle East Forum. Although these three privately-funded organizations promote views from only one end of the political spectrum, the amount of exposure that they get with their books, articles and TV appearances is extraordinary. The Washington Institute, for example, takes the credit for placing up to 90 articles written by its members - mainly "op-ed" pieces - in newspapers during the last year. Fourteen of those appeared in the Los Angeles Times, nine in New Republic, eight in the Wall Street Journal, eight in the Jerusalem Post, seven in the National Review Online, six in the Daily Telegraph, six in the Washington Post, four in the New York Times and four in the Baltimore Sun. Of the total, 50 were written by Michael Rubin. Anyone who has tried offering op-ed articles to a major newspaper will appreciate the scale of this achievement.  (Brian Whitaker: US thinktanks give lessons in foreign policy. Guardian Limited. August 19, 2002)

“At some moments in history, when war and peace hang in the balance, journalism delayed is journalism denied.” (Norman Solomon. 2003)

On March 20, 2003, the United States initiated a military invasion of Iraq. This attack followed numerous prior threats from the Bush administration that it would attack Iraq. Despite the fact that an invasion of one country by another implicates the most important rule of the UN Charter, the New York Times editorial page never mentioned the words “UN Charter” or “international law” in any of its seventy editorials on Iraq from September 11, 2001, to March 20, 2003. Thus, the leading editorial voice in the United States simply declined to consider in print whether a major U.S. military invasion of another country violated the most important rule of international law. (Howard Friel and Richard Falk: The Record of the Paper. Verso. 2004)

FAIR's repeated studies of the NewsHour show that Jim Lehrer's reputation for moderation is based on a tilt toward conservative sources and a willingness to exclude perspectives that might challenge the elite consensus (Media Advisory, 5/13/11). When FAIR studied two months of the NewsHour in 2010 (Extra!, 11/10), we found four times as many oil industry representatives talking about the BP oil spill as environmental experts; none of the segments on the Afghan War included a peace advocate.  (Moderate Debates and Debate Moderators. Debate process needs more scrutiny, not less by FAIR. Fairness & Accuracy in Reporting. October 3, 2012)

A gyermekeim generációja lehet hosszú idő után az első, amely kevesebb szellemi szabadságot él meg, kevesebb lehetőség közül választhat, mint az előtte járók. Az általuk használt digitális platformok nem tájékoztatnak, hanem egyoldalú hírmagyarázatokkal, narratívákkal bombázzák őket, és ez aránytalanul nagy hatással van rájuk. Bizonyos kérdéseket ma már fel sem szabad tenni, mindenható „tényellenőrök” gyomlálják ki a nekik nem tetsző tartalmakat: ez az út pontosan abba a szellemi pokolba vezet, amit Orwell írt le az 1984-ben. (Kovács Ákos interjú: Mindig csak akkor van diktatúra, ha nem ők vannak hatalmon. Mandiner. December  16, 2021)

"A világ komplexitása már messze túl van azon a szinten, hogy bárki képes lehessen a saját tapasztalatai alapján képet alkotni a valóságról, be kell látnunk, hogy minden vélt tudásunk a médiából, vagyis egy "közvetítőtől" származik. A média pedig nem a valóságot tárja elénk, hanem egy történetet mesél el a valóságról, amely történetnek vagy van köze a valóságos valósághoz, vagy nincs. És mivel ennek eldöntése meghaladja a kompetenciánkat, így ennél kiszolgáltatottabbak már nem is lehetnénk. Davos és a hozzá hasonló többi globális beszélgetőhálózat arra szolgál, hogy e gigantikus »valóság-gyár« uralkodó narratíváit terjessze a világ lakói számára. A Világgazdasági Fórum tehát, mint az elmúlt fél évszázad során mindig, a globális uralkodó elbeszélési módot, mint egyetlen lehetséges világértelmezési logikát próbálta rögzíteni. (Bogár László: Davos: duma és dilemma… Magyar Hírlap. 2023. január 23)

VISSZA   a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címlapjára