EMPIRIA Magazin – VII. évfolyam 7. szám. Kuliffay Hanna írása

2008. július

KONGRESSZUSI BOHÓZAT –

washingtoni módra

2007. május 23-án az MSNBC internetes Politika rovatában több órás élő szavazást tartottak. A feltett kérdés az volt, George W. Bush hivatalos eljárása során követett-e el olyan súlyos, országos érdekeket sértő visszaéléseket, amelyek megfelelő indokként szolgálhatnak a törvény előtti felelősségre vonására? Pár óra alatt elképesztő számú, majdnem fél millió válasz futott be.

 Ennek 88%-a úgy ítélte meg, hogy IGEN, az elnöknek megelőlegezett bizalom kétségbevonása és döntéseinek kivizsgálása jogos. 4.2% szerint NEM jogos, mivel Bush a többi elnökökhöz hasonlóan elkövetett ugyan néhány félrelépést, de semmi komolyat. 5.7% pedig úgy vélte, hogy egyáltalán NEM jogos, mivel az elnök” abszolút semmi rosszat” nem tett – a kérdőre vonása „politikai lincseléssel” érne fel. (1.8%-nak fogalma sem volt, mit is gondoljon.)

A kongresszus szóvivője, Nancy Pelosi elégedett, cinkosan egyetértő mosollyal az arcán veregette George W. Bush vállát június 5-én  az Egyesült Államok Béke Intézetének ünnepélyes keretek közt történő első kapavágása alkalmából.

Ami ennek kapcsán a legmegdöbbentőbb volt, hogy – az elvben ellenzéki – demokraták  First Ladyje, Nancy Pelosi abba az 5.7%-ba tartozik, amely szerint az elnök semmiért nem hibáztatható; mint a napokban közölte, az ő szemében nincs bizonyíték rá, hogy helyettesével, Dick Cheneyvel együtt bármi törvényellenességet követtek volna el – a felelősségre vonásukat tehát indokolatlannak tartja. Sokak számára legemlékezetesebb közlése marad, hogy az „impeachment”, a bizalmatlanság keltette elnöki számonkérés „szóba sem jöhet”.

Amerikában az elnök elleni bizalmatlansági indítvány kizárólag államellenes bűncselekmények esetén nyújtható be. Ilyen például a háború kongresszusi jóváhagyás nélküli indítása, jogtalan, provokáció nélküli intervenció kezdeményezése, hivatali esküszegés, államtitkok vagy stratégiai tervek külföldi hatalomnak való kiszolgáltatása és egyéb konspirációs tevékenység, az alkotmány (titkos) megszegése vagy a nemzetközi emberi jogokat védő törvények figyelmen kívül hagyása. . .  Úgy tűnik, helyben vagyunk.

Lewis H. Lapman már 2006 márciusában „Impeach him” című esszéjében figyelmeztetett rá, hogy  felelősségre vonás híján az Elnök főbenjáró visszaélései csak sokasodni fognak, ugyanakkor rámutatott, hogy „a kongresszus feladata megakadályozni olyan további bűntények elkövetésétől és károk okozásától, amelyekre eddig sort kerített az Egyesült Államok népe, érdekei, egészsége, jóléte, biztonsága és jó hírneve ellenében – azzal a céllal, hogy kauterizálja a sebeket, és megállítsa a pénz, butaság és vér további folyását.” Hol volt akkor, és azóta is a kongresszus?

Pelosi 2006 novemberében, csak egy-két nappal azelőtt, hogy a kongresszus szóvivője lett, azzal utasította vissza a saját pártjabeli kollégái, az alternatív média, a békeszervezetek és az impeachment mozgalom felelősségre vonást követelő javaslatait, hogy „megosztó” jellege miatt az ilyen eljárás nem szerencsés dolog, és elvonná a figyelmet a kongresszus egyéb fontos tennivalóitól.

A nevetséges kibúvó, illetve Pelosi kategorikus és önhatalmú döntése sokakat elidegenített a párton belül, de a függetlenek, szimpatizáns Zöldek és a pártállástól függetlenül elsősorban pacifisták körében is. Ez nagyban hozzájárult viszonylagos népszerűségének szabadeséséhez, ami viszont arra késztette, hogy az idei nyár közepén Bush védelmében (és vele a maga igazolására) egy más ürüggyel hozakodjon elő, méghozzá – ki hitte volna!  – Bush fedhetetlenségével.

Bush Pelosi szerinti makulátlan kormányzása jó hír a jelenlegi politikai irány folytatását ígérő republikánus John McCainnek, aki a napokban (hálából?) úgy dicsőítette a kongresszus szóvivőjét a San Francisco Chronicle-nak adott interjújában, mint aki “inspiráció az Amerikaiak milliói számára”.  Hogy kikre célozhatott? Elsősorban azokra, akikhez a média elhallgatása miatt nem jutott el a hír, hogy az általuk korábban felmagasztalt Pelosi vezette kongresszus népszerűségi indexe 9%!  Ha hinni lehet a statisztikáknak, ez alább van még az elnöki mélypontnál is!

Másodsorban arra az állítólagos tizenvalahány százalékos republikánus és neokonzervatív táborra utalt, amelynek tagjai tudják, hogy a Bush-Cheney elnöki kettős régen elvérzett volna, ha Pelosi nem manipulálja, nem dirigálja, nem fogja rövid pórázra a kongresszust.

Pelosi állásfoglalása – miszerint fel sem tételezhető, hogy Bush és Cheney az alkotmányba ütköző és az ország érdekeit több síkon sértő törvényellenességeket követtek el – Condoleezza Rice szégyenletes hipokrízisével, felelőtlenségével és morális devianciájával vetekszik. Ugyanis mindazok a politikusok, aktivisták, csoportosulások és szervezetek, amelyek kivizsgálást javasolnak vagy követelnek, jogi paragrafusokra, hiteles tanúkra és konkrét dokumentációra építenek;  ugyanakkor bárki számára hozzáférhető az a terjedelmes elemző szakirodalom és publicisztika, amely szerint az elnöki páros az évek során a legsúlyosabb bűntettek, köztük a hazaárulás vádját is kimerítette.

A BEISMERÉS NEM SZÁMÍT?

Mégha Pelosi leegyszerűsítve neokozervativizmus és globalizmus ellenesnek elkönyvelve félre is söpri a belföldi és nemzetközi kritikát, a vezércsapat tagjainak saját beismerő szavai és elszólásai miatt semmiképpen sem adhatna önhatalmú felmentést.

Például nem más, mint Richard Perle, aki a volt védelmi miniszter, Donald Rumsfeld tanácsadói testületének vezetője volt, a sikeres iraki intervenciót követően azt nyilatkozta Londonban, hogy a nemzetközi jog mintegy akadályozta, hogy (az amerikai kormány) helyesen járjon el. (A helyes eljárás alatt a kollektív büntetést értette – a polgári lakosság, víztárolók, energiaszolgáltató- és kommunikációs központok, szállítási útvonalak, kórházak, könyvtárak és iskolák bombázását, rakétákkal való lövését.) A Guardian korabeli, 2003 novemberi cikke szerint nemzetközi jogászok meg voltak döbbenve, hogy Perle nyilvánosan beismerte a rezsimváltás illegális voltát, mikor azt mondta, „a nemzetközi törvények szerint...békén kellett volna hagynunk Szaddám Huszeint..,”

Bush mindig minden törvényszegést tagadott, még azt is, amit Perle vagy kabinetminiszterei beismertek, de azt is amiről a fél világ meggyőződhetett a saját szemével:  “Ez a kormány nem tesz ki embereket kínvallatásnak.” – nyilatkozta.  „Mi ragaszkodunk az Egyesült Államok törvényeihez és a nemzetközi elkötelezettségünkhöz.”

A világsajtót ugyan bejárták a perverz, brutális, halálos áldozatokat is követelő kínvallatások bizonyító képei(*1), és múlt hónapban nyilvánosan lelepleződött – ami mindig is nyilvánvaló volt –, hogy a középkori terrormódszereket kormányszinten hagyták jóvá. . . Katolikusságát hangoztató Pelosi mégis, továbbra is indokolatlannak és megalapozatlannak tartja, és a republikánusokkal karöltve igyekszik elfojtani az összes felelősségre vonó próbálkozást. 

Bush egy 2003 májusában mondott beszédében azt hangoztatta, “Irak inváziója és felszabadítása retorzió volt a szeptember 11-i támadásért...” Hogy a folyamatosan bombázó megszállást jogilag elfogadhatóbbá és szimpatikusabbá tegye, 2003 novemberében „jogos önvédelemmel” indokolta az inváziót, de nyilván elfelejtette Cheneyvel egyeztetni, aki viszont párhuzamosan azt hangoztatta: „Az USA kötelessége kényszert alkalmazni, hogy a világot az Egyesült Államok sajátos profiljára formálja.” Hoppá...!

Az alelnök ezzel a „bosszú” és „jogos önvédelem” helyett az “Új világrend” grandiózus tervének nyitányaként utalt az afgán és az iraki háborúkra, amelyek célja a hódító jellegű “amerikai demokrácia” fegyveres erőszakkal való terjesztése. Donald Rumsfeld védelmi miniszter 2002 szeptemberében azzal hitegette, azzal rémisztgette az országot, “öt vagy hat bombabiztos bizonyítéka van, hogy az al-Kaida ténylegesen Irakban van”.  A nemzetközi egyezmények szerint a hazug háborús izgatás büntetendő cselekmény. Pelosi azonban üveges szemmel elnéz felette...

Paul Wolfowitz, Bush első terminusában a Pentagon második embere, a Vanity Fair-nek adott interjújában bevallotta, hogy a háború indítására a legalkalmasabb indoknak látszott – és „ez volt, amiben mindannyian egyetértettünk” – tömegpusztító fegyverek birtoklásával és közvetve támadó szándékkal vádolni Szaddám Huszeint. Az összeesküvést leleplező cikk 2003 májusában jelent meg, a háborút kirobbantó koholt vádakért, rémhírek terjesztéséért, hamis tanúk és „szakértők” felvonultatásáért azonban azóta sem vonták felelősségre a hazugságháló szövögetőit. Pedig ezek a túlzások, kitalációk és manipulációk a nemzetbiztonságot aláásva messze lekörözték a Nixon-ügyet vagy a Clinton--Lewinsky-szexbotrányt!

Timothy Sexton tavaly decemberben azt írta, tudomásul kell venni, akármennyire is megérdemelné Bush, hogy börtönben végezze, meg fogja úszni, mivel “a demokrata párt ugyanúgy cserbenhagyta Amerikát, ahogy a republikánus párt”. Nem véletlen, hogy ezért a furcsa és megdöbbentő azonosulásért főként Pelosit hibáztatta, aki érezve a tüzet a talpa alatt végül is rákényszerült, hogy legalább formailag engedjen: váratlanul engedélyt adott a Képviselőház Jogi Bizottságának egy tényfeltáró vizsgálat indítására.

KABUKI SZINHÁZ

Tényfeltáró vizsgálat? Erre mondják pestiesen, hogy pofon a sz*rnak, mivel a „Bush-féle ellentmondások” és „botrányok”(*2) szűk körű megvitatása nem tévesztendő össze, és nem is előhírnöke egy tényleges bizalmatlansági indítványnak. A jogi bizottságnak nincs feljebbviteli kötelezettsége, ennek következtében a jegyzőkönyvet, súlyos vádakkal terheltsége ellenére, nyugodtan egy fiók mélyére süllyesztheti. A CNN-nél Campbell Brown – akinek a férje korábban Bushnak dolgozott és most a neokozervatív Fox tv-állomásnál hinti a propagandafalóknak a mannát –, nem teljesen alaptalanul gúnyolta a meghallgatást „Kabuki színháznak”.

A bizottság demokrata elnöke, John Conyers sajtóközleményében úgy jelentette be a sebtében összehozott ülést: „George W. Bush birodalmi elnöksége” kerül tárgylencsére. „Az elmúlt több mint 7 év során számos komoly és hiteles vádaskodás merült fel a Bush-kormány tisztségviselői ellen.” – hangoztatta Conyers. „Ugyanakkor a kormány tagjai olyan nézeteket tettek magukévá, amit sokan a személyes hatalmuk és autokratizmusuk radikális értelmezésének tartanak.” Ez kellő óvatossággal arra utalt, hogy azt csinálnak, amit akarnak.  És ha túl sötét az ügy, ha túl véresnek ígérkezik az eljárás, akkor titokban.

Aligha alakulhat ki egy demokráciában veszélyesebb politikai helyzet, mint mikor vezető személyiségek klikkje  (ebben az esetben a „Bush--Cheney-kabal”) a saját érdekvédelmét és hatalmi törekvéseit – a kongresszuson átlépve, vagy a kongresszus élcsapatának 'elnéző' támogatásával – államhatalmi kényszer (vagy erőszak) révén tudja megvalósítani. A jelenlegi végrehajtó szerv amőbaszerű hatalmi expanzióját Conyers „döntő jelentőségűnek” (nem illegálisnak) ítélve 5 pontban jelölte ki a vizsgálat tárgykörét, amely a Fehér Ház külpolitikai jellegű döntéseire és a belföldön kialakult rendkívüli helyzet „alkotmányos szempontból veszélyesnek nyilvánítható kombinációját” vette célba.

Erre a „döntő jelentőségű” veszélyhelyzetre utalt a legrégibb országos polgárjogi szervezet, az American Civil Liberties Union (ACLU) washingtoni részlegének vezetője, Caroline Fredrickson is, aki szerint „a Bush kormány hatalomra jutása óta minden évben halmozta az elveinknek és az alkotmányunknak okozott kárt. Egy végrehajtó szerv, amely túl sok hatalmat követel és kaparint meg, felborítja az államberendezésünk ellenőrző és kiegyensúlyozó mérlegét.” Ennek következtében megöli a demokrácia gyakorlatát.

A DEMOKRÁCIA HALDOKLÁSA

A demokrata pártvezetőség által akadályozott, majd szándékosan késleltetett ülésre végül is július 25-én került sor, közvetlen a nyári szabadságolások megkezdése előtt. Az esemény formailag nyilvános volt, de gyakorlatilag egy többszáz fős publikum több órás sorban állás után sem jutott a korábban szervezetten „feltöltött” terembe. A Képviselőház Jogi Bizottságának 20 tagja vett részt a 6 órás ülésen, ahol 12 tanú és a kongresszus 4 tagja nyert meghallgatást.

Egy New York-i demokrata képviselő, Maurice Hinchey következőképpen foglalta össze a bizottságnak az elmúlt 7 év során kialakult helyzetet:

A tények szerint George W. Bush és helyettese, Dick Cheney olyan súlyos visszaéléseket követtek el, hogy kormányuk felelősségre vonását illetően az ország egész történelme során nem volt indokoltabb eset. 

A neves republikánus alkotmányjogász, Bruce Fein, aki Reagan elnöksége alatt igazságügy miniszter helyettes volt, megerősítette Hinchey állítását, mikor azt mondta, Bush olyan hatalomra tett szert, amellyel eredetileg nem rendelkezett – mint a fogolykínzások elrendelése, elektronikus megfigyelés és kihallgatás a titkos börtönökben, ítélet nélküli fogva tartás –, és a kongresszust hibáztatta, hogy ez megtörténhetett.

A demokrata képviselő, Brad Miller a következőre hívta fel a bizottság figyelmét:

„Az ellenőrzésen és (hatalmi) egyensúlyon alapuló alkotmányos rendszerünk egy fajta kölcsönösséget tétez fel az elnök és a kongresszus között, de a Bush kormány visszautasította, hogy (megfelelő) információval lássa el a kongresszust és az amerikai népet, ami még a végrehajtó szerv rendkívül ambiciózus hatalmi követelésénél is veszélyesebb és aljasabb.  Az információ kontrollja ugyanis lebénítja az ellenállást és elszigeteli a kormányt a felelősségre vonástól, legyen az a kongresszus vagy a kritikusai. Az információ kontrollja összeegyeztethetetlen a demokráciával. A demokrácia meghal zárt ajtók mögött.”

A Texas állambeli, szintén demokrata képviselő, Sheila Jackson-Lee, az alkotmány egy példányát magasra tartva aggodalmát fejezte ki: „A nyilvánvaló kérdés, vajon védelmet élvez-e (még) az Alkotmány?” Szintén az alkotmány érvényességét firtatta egy republikánus képviselő, Walter Jones akit felháborított, hogy az elnök mintegy válogat, melyik törvényerejű javaslatot fogja betartani:

„Számomra mi itt, ma valójában a bizalomról beszélünk: ahhoz ugyanis, hogy a nemzetünk szabad és erős maradjon, a népnek bíznia kell benne, hogy az elnök betartja a törvényt. Mikor az elnök átlép a nép akaratán – amelyet a kongresszus révén juttatott kifejezésre –, és ő maga dönt, hogy melyik törvény lesz betartva és melyik nem, az elnök túlmegy azon az alkotmányos autoritáson, amelyet az Alapító Atyák adtak neki.”

A sikertelen elnöki aspiráns, Dennis Kucinich, akinek személyében kiváló államfőt vesztett az ország, a megalkuvó tétlenség helyett cselekvésre szólította fel a képviselőtársaiból álló bizottságot:

„A(z iraki) háború teljesen szükségtelen, provokálatlan és jogtalan volt. A Kongresszus számára az a kérdés, milyen felelősséggel tartozik az Elnök és kormánya ezért a szükségtelen, provokálatlan és jogtalan háborúért? (... . .) Arra kérem a Kongresszust, hogy gondolkodjon és cselekedjen, tegye jóvá az elkövetetett hatalmas rosszat, és vonja felelősségre azokat, akik félrevezették a nemzetet.”

Ez a követelés sokkal szélesebb körű, mint gondolnánk.(*3) „Nem mehetünk (csak úgy) tovább. Ki kell vizsgálni azt a kárt, amit ez a háború okozott, ha jóvá akarjuk tenni.” írta Miriam Pemberton, az Irak tanulsága: a következő háború elkerülése című esszé-kötet szerkesztőjeként. A Nation kiváló publicistája, John Nichols azt írta, biztos benne, hogy egy tényleges bizalmatlansági tárgyalás a megfelelő és szükségszerű következő lépés.

Mark Crispin Miller Bush és Cheney új vilárendjét leleplező Kíméletlen és rendkívüli (Cruel and Unusual) című könyvében pedig azt írta: "Az Irak elleni megelőző háború egy újabb leplezetlen elárulása a Jefferson-i  eszménynek, amely békét, kereskedelmet és őszinte barátságot ígér minden népnek..."  Miller szerint az átlag amerikai számára a rezsim bűntényeinek feltárása, sőt még az elítélése helyett is sokkal nagyobb jelentőséggel bír  annak a felismerése, hogy a jogai meg lettek nyirbálva, a nemzeti öröksége meg lett becstelenítve, és hogy már nem él demokráciában. "Viszont jogunk van tudni, hogy ez a helyzet, és mint amerikaiaknak kötelességünk ezen változtatni." figyelmeztet Miller a könyv bevezetőjében.  

A floridai Fort Lauderdale Sun-Sentinel főszerkesztője viszont, ha rajta múlna, mindent elnézne a kormánynak. Vezércikkében rossz „gyógymódnak” nyilvánította az elnöki felelősségre vonást, ami óhatatlanul széleskörű nyilvánosság elé tárná Bush és Cheney hosszú bűnlajstromát. Robert Wexler, Florida demokrata képviselője, aki az iraki intervenció ellenzője volt és Kucinich elszánt támogatója a bizalmatlansági indítvány ügyében, nyílt levélben feltette neki a kérdést, mit ajánl helyette? Talán egy szigorú kioktatást? Egy erős kifejezéseket alkalmazó vezércikket? Vagy talán egy nagy semmit a hatalommal való felháborító visszaélésekkel szemben?

Egy korábbi kifogást cáfolva, miszerint a képviselőháznak nincs ideje ilyesmivel foglalkozni – ezt a gyarló kifogást Steny Hoyer, a Demokrata Vezetőségi Bizottság (DLC) vezéralakja is megerősítette –, Wexler megjegyezte, hogy egy ilyen eljárás nem vonja el szükségszerűen a figyelmet az egyéb prioritásoktól, mint a gazdaság, vagy a csapatok hazahozatala Irakból. „A kongresszus képes rá, és kell is, hogy foglalkozzon minden fontos kérdéssel – beleértve az alkotmányos jogok és kötelességek kérdésével is.”  –  közölte Wexler, finoman visszautasítva, hogy képviselőtársai, a mondás szerint, képtelenek lennének séta közben rágógumit is rágni. 

Hasonlóképpen vélekedett a szintén demokrata képviselő, Tammy Baldwin, aki arra figyelmeztetett, hogy a kongresszus abbeli döntése, továbbviszi-e vagy sem a Bush és Cheney elleni komoly vádak kivizsgálását -- és ha beigazolódnak, felelősségre vonja-e őket érte – befolyásolni fogja jövőbeni elnökök, talán generációk elnökeinek eljárását. Ehhez hozzátette:

„Vannak, akik azt mondják, hogy ezek a meghallgatások – annak kivizsgálása, hogy az elnök és az elnökhelyettes megszegték-e a törvényt – komolytalan dolgok. Én ezt nemcsak hogy visszautasítom, de biztos vagyok benne, hogy nincs fontosabb a kongresszus számára, minthogy komolyan foglalkozzon vele, vajon a népünk vezetői megszegték-e a hivatalos esküjüket.  Az amerikai publikum nem vár (tőlünk) kevesebbet. Végül is az alkotmányukról van szó. Egyetlen elnöknek vagy kongresszusnak sincs joga, hogy semmibe vegye ezt a dokumentumot, amelyben ‘Mi, a Nép’ ruháztunk a kormány különböző ágazataira korlátozott és meghatározott vezetői hatalmat, és biztosítottunk (ennek révén) komoly ellenőrzést és kiegyensúlyozó, mérséklő erőt. 

George W. Bush, kormányának minden tagja és a kongresszus minden tagja arra esküdött fel, hogy „betartja, megóvja és védelmezi az Egyesült Államok alkotmányát”. Az ország vezető köreinek saját szavai és sorozatban leleplezett tettei ékes bizonyítékai esküszegésüknek. Amennyiben Conyers bizottsága nem teszi meg ellenük a szükséges lépéseket, szintén esküszegéssel vádolható.

Csak napokkal a bizottsági ülés után a Kapitólium, ahol az elhangzottak viharos utóhullámokat verhettek volna, sebbel-lobbal kiürült; a képviselők és szenátorok hazautaztak, vagy nyaralni mentek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hat hét szabadság akkor is jár nekik, ha két "háború" dúl, a gazdaság recesszióban van és szilárdnak hitt privát életek válnak tömegesen cseppfolyóssá... Magas politikai körökben teljesen figyelmen kívül hagyták, a média pedig bravúrosan elhallgatta az alkotmánysértő és népellenes visszaéléseket jogi szempontból felülvizsgáló kongresszusi eseményt. Washington politikai berkeiben kezdetét vette a szokásos augusztusi uborkaszezon.

*1  A BBC News közlése szerint egy ausztrál tv csatorna korábban publikálatlan képeket és videót közölt az iraki Abu Ghraib börtönben amerikaiak által rutinszerűen elkövetett visszaélésekről. Az SBS TV repertoárjában gyilkosság, kínzás és szexuális megalázások esetei szerepeltek. Pszichológiai megtörésre egy férfit a videó kamera előtt maszturbálásra kényszerítettek. Képek holttesteket mutattak, fejsebeket, borzalmas testi sérüléseket.

*2 „Bush ellentmondásosságok” és „botrányok” – a Conyers sajtóközlemény szóhasználata a Bush bűntények és visszaélések helyett. A tanúk számára kikötötték, hogy az elnököt degradáló jelzőkkel illessék, vagy azt állítsák, hogy csalt vagy hazudott.

*3  Kucinich a kongresszusi meghallgatás alkalmával ismét több mint 100 ezer elszámoltatást követelő petíciót kézbesített, ezúttal képviselő kollégáinak. A béke- és az impeachment mozgalom aktivistái az évek során több mint 1 millió aláírást továbbítottak a kongresszushoz.

Addendum:

Folyamatosan újabb és újabb kormányszintű visszaélések és bűntettek kerülnek nyilvánosságra  – legutóbb, augusztus elején George Tenet került forró vízbe.  „Tenet – aki inkább politikai közreműködő volt, mint hivatásos titkosszolgálati – hűtlenné vált a CIA (eredeti) feladatához, amely az objektív elemzés lett volna, és helyette a Bush-kormány háborút előkészítő érdekeinek kiszolgálását választotta.” - írja a politikai jellegű bűnügyeket feltárói kiváló riporter, Gareth Porter:

Both the Sabri evidence and the evidence from Tawfik and other former Iraqi experts was available to the CIA during the work on the Oct. 2002 National Intelligence Estimates (NIE). But the CIA’s Directorate of Intelligence kept all of that evidence out of the NIE process. No report based on any of that evidence was ever circulated to State, Defence or the White House, according to Risen and Blumenthal. The disappearance of all that credible evidence reflected a deliberate decision by Tenet. The White House Iraq Group had just rolled out its new campaign to create a political climate supporting war in early September, and Tenet knew what was expected of him.  As an analyst who worked on the NIE told Bob Drogin of the Los Angeles Times, ‘The going-in assumption was that we were going to war, so this NIE was to be written with that in mind.’ That means Tenet’s account of the CIA’s role in the WMD issue in his 2007 memoirs completely ignored the credible evidence from Habbush, Sabri and the former Iraqi specialists that there was no active program, as well as his own role in suppressing it. Tenet — who was a political operator rather than an intelligence professional — had betrayed the CIA’s mission of providing objective analysis, instead choosing to serve the interests of the Bush administration in preparing the way for war. It is not difficult to imagine how he would have meekly carried out whatever was asked of him by the White House — even forging a document and leaking it to the media, to buttress the administration’s case for war. (Gareth Porter: How Tenet Betrayed the CIA on WMD in Iraq.  Inter Press Service. August 10, 2008)

*

(Never asked) questions for House Speaker Nancy Pelosi:

By taking impeachment hearings “off the table,” did you not unilaterally disarm Congress in your effort to end the Iraq war and to hold the president accountable for starting an illegal, immoral and unnecessary war?

What has Congress done to ensure that the president cannot wage yet another illegal war before his term is out?

(Roberto Rodriguez: Questions Journalists Never Ask. The Capital Times, Wisconsin. August 11, 2008)

I recently had the opportunity to have lunch in Jerusalem with the Speaker of the House, Nancy Pelosi, who led a distinguished Congressional delegation to Israel. Our meeting allowed us to discuss a range of issues of mutual interest in a more personal and intimate forum, and served to assure me that the bi-partisan support for Israel is stronger than ever. (Address by PM Ehud Olmert to the AIPAC Policy Conference 2008)

Ebben a témában lásd még: Sarokba szorítva az amerikai  demokrácia;  Jó irányt diktál Bush?

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára