EMPIRIA Magazin VII. évfolyam – Kuliffay Hanna írásai

(fordított idörendben)

 2008 – I. félév

17. írás

2008. június 10

Lépten-nyomon mást sem hallani, Barack Obamának lehetősége nyílt rá, hogy mint a demokrata pártjelöltség várományosa -- történelmi momentumként -- az első “fekete” illetve “afro-amerikai” elnök legyen. Tényleg az első lenne? És tényleg fekete?

Ez a „feketévé” nyilvánítás annyira speciálisan amerikai dolog, mint a Cola és Disneyland. A fejlett ipari országok között magát büszkén legvallásosabbnak valló, a történelmi rasszizmus kötelékeitől mégis a legnehezebben szabaduló Egyesült Államokban ugyanis mindenki feketének, black-nek számít, akinek ereiben bármennyi afrikai vér csörgedez.  Tiger Woods „fekete” az amerikaiak szemében akkor is, ha ő „cablinasian”-nak vallja magát, mivel kaukázusi, amerikai-indián, thai és kínai ősökkel is rendelkezik.

Ez a politikai és hatalmi célt szolgáló társadalomszemléleti örökség hosszú múltra tekint vissza: a XVIII. század végén a tulajdonjogi és a polgári jogokat biztosító cenzus csupán három kategóriát ismert el: a szabad fehér férfit, a szabad fehér nőt és a rabszolgát.  (Akinek az idők folyamán  kételyek merültek fel a származását illetően -- társadalmi vagy politikai szerepvállalás, házasságkötés, öröklés esetén --, annak hatodíziglen kellett bizonyítani „tisztavérűségét”.)

A kormány csak 70 évvel később kezdte, több-kevesebb sikerrel, a két fő faj közé eső „nem fehérek” miatt (barnák, sárgák, vörösek -- indiánok, hispanikok [latinok], kelet-ázsiaiak, szemiták) kibővíteni a cenzus kategóriáit, kezdve az amerikai-indiánokkal. Voltak azonban, akik így sem voltak hajlandók semmilyen rubrikába préselődni. De olyanok is akadtak, akik két (esetleg több) kategóriával azonosultak (bi-racial illetve multi-racial), és azok továbbra is „egyébnek” nyilvánították magukat, amíg 2000-ben végre lehetőséget kaptak rá, hogy több-fajúként jelöljék magukat.  

A rabszolgatársadalom idején Amerikában mulattnak, félvérnek hívták a fehér és fekete szülők közös gyermekeit (kreolnak a francia-fekete keveredést a déli államokban). Ez a megjelölés azonban hivatalosan nem létezett, és ennek megfelelően az utódok automatikusan örökölték a fekete szülő jogfosztott társadalmi státuszát.(*1) Az endogámia, a fehér faj „tisztaságának” védelme céljából a törvényhozás büntetendő cselekménynek nyilvánította a különböző fajok közti szexuális kapcsolatot és ennek megfelelően  tiltott volt -- 16 államban egészen 1967-ig! -- a másfajúak közti házasság.(*2) A  világos(abb) bőrű ún. „nem fehérekkel” kötött házasság és az etnikai keveredés is társadalmi elítélést, gyakran kiközösítést vont maga után, és valójában csak az 1960-as évek óta vált elfogadottabbá -- azóta azonban fokozatosan felfelé ívelő tendenciát mutat.

A Time magazinban egy 1997-ben megjelent cikk szerint már akkor több mint 3 millióra volt tehető a vegyes házasságok száma. Egy 1990-es felmérés szerint az afro-amerikaiak 17,6%-a házasodott fehérekkel, az együtt élők, „összebútorozók” száma viszont ezt jóval meghaladta -- többségük gyermekekkel. A japán-amerikaiak 50%-a és a zsidó-amerikaiak 52%-a köt vegyes házasságot -- az utóbbiak asszimilálódásáról szóló adatok szerint a gyermekeiknek csak 28%-a kap zsidó nevelést, tart zsidó ünnepeket és felnőve 90 százalékuk nem zsidó házastársat választ. 

Barack Obama fehér amerikai anyától és afrikai apától származik, tehát éppen annyira lehet a 44. fehér elnök, mint amennyire az első fekete. Mivel fiziológiailag közelebb áll az apja családjához, ezért annak ellenére, hogy a fehér anyja és nagyszülei nevelték, tehát fehér kulturális örökséggel rendelkezik, mégsem vallhatná másnak magát, mint feketének, és a beidegződött, „egy csepp vér” törvény alapján a média is minden alkalmat megragadva a fekete jelzővel illeti. Ahogy egy kommentátor szellemesen megjegyezte, Obama faji identitásának képlete:

fekete+fehér=fekete

Obama “kevertvérűsége” azonban korántsem egyedülálló eset a nagypolitikában;  amennyiben elnök lenne, Obama nem az első bi-racial elnökként kerülne a Fehér Házba. Ha az átlag amerikai nem is tud róla, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Abraham Lincoln, Warren Harding, Calvin Coolidge és Dwight Eisenhower családjában is akadtak afrikai ősök -- éppen csak nem illett, mint ahogy ma sem illik beszélni róla. Mondhatnánk, történelmi tabu.

Konspiráció jellegű mély hallgatás övezi a médiában és a történelemkönyvekben, hogy a kényszerrel betelepített rabszolgák leszármazottai közül néhányan -- a törvény diktálta szigorú (halállal is büntethető) szegregáció ellenére -- nem örök szolgaságra jöttek a világra, hanem fehérektől származó domináns génjeiknek köszönhetően bárhol boldogulni tudtak, sőt egy kis százalékuk sikeresen beolvadt, míg az utódaik közül -- esetleg generációkkal később -- az ország nagyjainak sorába is kerültek.

Az 1860-as elnöki kampány során az ellenzék Lincolnt – akinek „mássága” nyilvánvaló volt kortársai számára, és akinek törvénytelen származású anyját vádolta félrelépéssel a szóbeszéd -- gyakran illette degradáló jelzőkkel, és „Abraham Afrikanusnak” titulálta. A társadalmi ítélet kíméletlensége hozzájárulhatott, hogy a kiváló államférfi -- ellenségeinek számát gyarapítva vele – az Új Világ “eredeti bűnének” nevezte a faji megkülönböztetésen alapuló rabszolgaságot.

Korabeli állítások szerint Warren Harding 29. amerikai elnök egyik dédapja West Indiából származó „negro” volt, de kutatói valójában mindkét nagyapját feketének tekintik. Női ágon viszont kék szemű ősök „legnemesebb pionír vére” keringett az ereiben. Egy interjú során Harding állítólag azzal vágta el a riporter származására vonatkozó faggatódzását: „Honnan tudnám, Jim? Az őseim egyike átugorhatta a kerítést.” A választások idején a demokraták nyilvánosságra hozták, hogy Harding apja vastag ajkú és sötét bőrű mulatt volt, ő maga viszont a fehér anyjára ütött, és ezt kihasználva egyszerűen figyelmen kívül hagyta a róla közölteket. Egyébként ehhez a taktikához folyamodott Jefferson és Jackson is, mikor a származásuk miatt támadták őket.   (A családi háttér ismeretében érthetőbbé válik Jefferson négy évtizedes kapcsolata is Sally Hemings-szel, a sógorától örökölt kevert vérű rabszolgalánnyal, akinek idővel minden gyermekét felszabadította.)

Ida Eisenhower, a 34. elnök anyja mulatt árva lány volt, akit egy német emigráns vett feleségül. A házaspárnak 6 gyermeke született. Dwight Eisenhower, aki karrierje során tábornoki rangra vitte, bizonyos mértékben örökölte az anyja jellegzetes arc karakterét, viszont az apja világos bőrszínét. Az utóbbinak köszönhetően sem sikeres katonai pályája  során, sem elnöksége idején nem került nyilvánosságra, hogy némi afrikai génnel is rendelkezett. Ez azonban -- félreértés ne essék -- nem annak a következménye volt, mintha az ő ideje már toleránsabb lett volna, hanem éppen az endogámia kétségbeesett védelmében lett elhallgatásra ítélve. A történelem során ugyanis az uralkodó réteg igyekezett minél mélyebben az agyakba vésni, és még a XX. század első felében is próbálta minél tovább megőrizni annak látszatát, hogy a hatalom kormánykerekét kizárólag az arra érdemes WASP (fehér, angol-szász, protestáns) kezek forgathatják.

Obama a hetedik lehet az elnöki sorban, aki ennek sikeres cáfolata.

*1 A rabszolgatartók gyakran a rabszolgalányok és -asszonyok megerőszakolása révén gyarapították munkavégző emberállományukat. Az ebből származó utódok, és főleg a leszármazottaik sorsát a domináló faji jelleg határozta meg. A fiziognómia (jellegzetes arcberendezés), a haj és a bőrszín döntött a félvér gyermekek jövőjét illetően: a világos(abb) bőrű, európai arcberendezésű gyermeket esetleg kiemelték a nehéz rabszolgasorból -- komornyik, kocsis, (rabszolga)felügyelő, komorna, dajka vagy házicseléd lehetett --, egy kis százalék pedig megszökött, vagy eltűnt, és beolvadt a fehér társadalomba, hogy elkerülje az életre szóló kíméletlen diszkriminációt.

*2 Idén május 5-én hunyt el 68 éves korában az az afro-amerikai asszony, Mildred Loving, aki határtalan bátorságot tanúsítva megfellebbezte a bírói ítéletet, amely érvénytelennek nyilvánította egy fehér férfival kötött házasságát, és a „Nemzetközösség békéjén és méltóságán” ejtett "szégyenfolt" miatt egyéves börtönbüntetést szabott ki rá. Robert F. Kennedy közbenjárására a tekintélyes polgárjogvédelmi szervezet (ACLU) felkarolta a házaspár ügyét, és részben ennek köszönhetően a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette Virginia állam ítéletét. A rendkívüli döntés következtében minden államban, ahol még érvényben volt, eltörölték a legelemibb polgári szabadságjognak ezt az idejétmúlt korlátozását. A Loving házaspár a férfi időskori haláláig együtt élte le az életét.

Addenda:

Részlet Maul Ági: Barack Obama – elnök, divatikon és szupersztár című cikkéből:

A változások elindítója, a remény elhozója és az új Kennedy mellet volt még egy nagyon fontos „címke”, amelynek része volt Obama sikerében. Ez pedig az „első afro-amerikai amerikai elnök” megnevezés. Lányi Gusztáv szerint ez, bár kitűnő reklámfogás, nem teljesen igaz.
„Ebben a média-prezentációban tálalt sugallatban nem a tiszta történeti tények igazsága van jelen, hanem egy bizonytalanságból fakadó, megoldást kereső elvárásról van szó. A történeti tény ugyanis az, hogy Obama nem az első bi-racial -- fordítsuk így: kevertvérű -- elnök a Fehér Házban” -- mondja és az Empiria Magazin egy cikkére hivatkozva felsorolja, hogy Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Abraham Lincoln, Warren Harding, Calvin Coolidge és Dwight Eisenhower családjában is voltak afrikai ősök. Csakhogy ezt nem emlegetik, mert ez történelmi tabu.

„Tehát Obama nem az első afro-amerikai elnök, de az első, akinek a kampányában először tematizálták úgy a faji kérdést, mint az atipikus pozitív változót” – magyarázza Lányi. Obama a fehérek közt fekete, viszont a feketék közül is kilóg, hisz nem fekete közösségben nőtt fel. Volt, aki megjegyezte róla, hogy telefonon beszélgetve vele, nem lehet megmondani róla, hogy afroamerikai. „Obama azért vált ikonikus négerré és autentikus feketévé, mert ő egy határ-ember. A legjobban testesíti meg a fehér és a fekete ember vágyait. Az ilyen típusú ember képes ugyanakkor leginkább meghaladni mindkettő történelmi szégyeneit is” – hivatkozik Lányi Shelby Steele amerikai író, 2008-ban megjelent The Bound Man könyvében leírtakra. (Kultúr Part. 2009. február 18)

*

I don’t know if Senator Obama can win the White House. No one knows. But to deliberately convey the idea that most white people -- or most working-class white people -- are unwilling to give an African-American candidate a fair hearing in a presidential election is a slur against whites.  (Bob Herbert: Seeds of Destruction. The New York Times)

A Pew Global Attitudes survey released Thursday found that people abroad feel more favorably toward either Obama or McCain than they do toward President Bush. But when they were asked how confident they are that the next president will make good foreign-policy decisions, Obama beat McCain in almost every nation, including 72-19 percent in Spain, 82-33 percent in Germany, 52-17 percent in Indonesia and 31-23 percent in Egypt. 

“What the survey figures imply (... ) is that interracial marriages and their approval is increasing terribly fast. If you have hangups about interracial marriage, get over it. The train's left the station."  (Frank D. Bean, a professor of sociology at the University of California at Irvine)

“Obama represents all the promise of America, that a biracial man from a broken family can rise and have a strong shot of becoming our next president. (...) I’m not endorsing anybody. Our country has elected white males from northern European countries going back now 230-or-so years. This finally represents that the top position in American government is really open to everyone, and I think that’s sending a powerful message not only to Americans, but throughout the world.” (David Iglesias is an evangelical, Hispanic Republican, former U.S. attorney for New Mexico)

"You remember at the beginning, people were wondering -- how come he doesn't have all the support in the African American community. You remember that?" he said to shouts of 'oh yeah. "That was when I wasn't black enough. Now I'm 'too black,' he said to laughter and applause." (Obama joked to members of a black church, as reported by Reuters.)

"The first black president!" I'm proud to be able to say that. That's unless you screw up. And then it's going to be, 'What's up with the half-white guy?'" (Comedian Wanda Sykes. White House Correspondents' Association dinner. 2009)

16. írás

Május 15.

Bombaként robbant a hír, hogy a  családvédelmi és születésszabályozási döntésjogokért, köztük az abortuszhoz való jogért is harcoló legnagyobb szervezet --  NARAL Pro-Choice America -- politikai intézőbizottsága Barack Obama szenátort támogatja a demokrata elnökjelöltségi pozícióért. Ennek a döntésnek egy minden szavazat számít választási versenyben különösen nagy a jelentősége, mivel a befolyásos, 1 milliós tagsággal rendelkező szervezet abban a szerencsés helyzetben van, hogy soraiban függetlenek és republikánusok is vannak, akikkel a novemberi elnökválasztáson kiszélesedhet az Obamára szavazók tábora.

Nancy Keenan, a befolyásos szervezet elnöknője egy közleményben azzal indokolta a bizottság döntését, Obama karrierje során számos jelét adta, hogy elszánt híve a nők választási jogának, és a szenátusban minden igyekezetével azon volt, hogy józanságra és felelős megítélésre hivatkozva összeegyeztesse az ellentétes véleményeket a nem tervezett terhesség gondja, a tizenévesek szexuális felvilágosítása és a családtervezés mindennemű lehetőségének biztosítása ügyében.

„Egy nő legalapvetőbb joga, hogy a kormány beavatkozása nélkül saját maga döntsön, hány gyereket akar és mikor.”  -- idézte a közlemény Obamát. „Ez nem is csak a választás joga, de az egyenlőség és (döntési) lehetőség (kérdése) minden nő számára.” Hatásos, ígéretes szavak, kétségbevonhatatlan állásfoglalás.

Nagyon sokan azonban, akik a pro-choice (választásért) mozgalomban évtizedek óta együtt dolgoztak Hillary Clintonnal, felháborodottan olvasták a közleményt, „árulással” is vádolva jóváhagyóit. A dühük bizonyos mértékig érthető, hiszen Clinton ott bábáskodott a NARAL bölcsőjénél, és komoly elszántságot tanúsítva hatalmas energiát fektetett a nővédelem ügyébe. Jelen sorok írója több születésszabályozás védelmében tartott nagygyűlés szónokaként látta a dobogón Clintont -- legutóbb a Washingtonban tartott, tüntetéssel egybekötött 1 milliós nagygyűlésen -- holott az abortusz jogért és a fogamzásgátló szerek elérhetőségéért kiállni még ma sem hálás, sőt nem is teljesen veszélytelen dolog Amerikában -- hát még évtizedekkel ezelőtt!

Keenan és a bizottság éppen ezért nyilván nagyon nehéz helyzetben kényszerült döntésre, és ameddig lehetett, nem is foglalt nyilvánosan állást. Az idő múlása azonban rá kényszerítette őket. Mostanig mindkét demokrata jelöltet egyforma elismeréssel támogatták, Obama kétségbevonhatatlan győzelmét látva azonban -- egyesek ugyan fájó szívvel, vagy lelkiismeretfurdalást érezve -- megszavazták neki azt a bizalmat, amit mindenkori nyílt állásfoglalásával és patronáló tevékenységével kiérdemelt. A NARAL közleménye szerint „Obama szenátor az a vezéregyéniség, aki a legjobban fogja érvényesíteni az érdekeinket a Fehér Házban és rendelkezik azzal a képességgel(*1), hogy biztosítsa a családtervezési jog védelmét.”

*1 Obama és a felesége, Michelle, aki szintén a pro-choice híve, mindketten jogi végzettséggel rendelkeznek.

Addendum:

"While on the campaign trail, President Obama promised women and their families that he would not only tackle health care reform, but also end the politicization of women's health. And in what by any measure has been a busy 100 days, President Obama has lived up to that promise. It's been a tremendous 100 days for those of us committed to strengthening women's health care and ensuring that young people have the information and care they need to become healthy and productive adults. Thanks to President Obama's leadership, health care decisions are now being driven by sound science and not political ideology. That's change we all can believe in -- and change that will succeed in reducing our nation's alarming rate of unintended pregnancies and sexually transmitted infections. It's change that puts prevention first -- to the benefit of all women and their families." (Cecile Richards, president of Planned Parenthood Federation of America. April 30, 2009)

15. írás

Május 12.

A PollingReport.com jelentése szerint a Gullop Poll május 8. és 11. között tartott felmérése szerint a Bush--Cheney-kormány szénája minden eddiginél rosszabbul áll.  Arra a kérdésre válaszolva, általában véve elégedett vagy elégedetlen a dolgokkal, ahogy jelenleg zajlanak az Egyesült Államokban?, 85% NEMmel válaszolt, és 1% bizonytalankodó mellett csupán 14% állította, hogy ELÉGEDETT. 2006 januárjáig visszamenőleg nézve a Bush-politikát támogatók száma csak öt alkalommal érte el a 35%-ot és csúcsként egyetlenegyszer a 36%-ot. Az elégedetlenek, aggódók, dühösek és átkozódók száma az utóbbi 3 hónapban volt a legmagasabb: 80, 83 és 85%.

A kérdések kérdése: mikor fogja, milyen százaléknál felvetni a demokrata pártvezetőség, vagy a demokrata szenátorok és képviselők testülete, hogy a republikánus kormány nem képviseli az ország érdekeit és alkalmatlan az irányításra? Meddig diktálhat a döntő többségnek egy népszerűtlen, alkotmányt és emberi jogokat sértő, gazdasági hanyatlást előidéző, újabb háborús feszültségeket provokáló kisebbség?  Hol a határ?

A történész Lawrence Goodwyn szerint politikai impotencia jellemzi az országot, egyfajta rezignáltság uralkodik a tömegeken, mivel a felszínen ugyan még tartja magát a demokrácia ideája, a benne való személyes, tettre serkentő, reményt adó, a végzetet formáló vitalitás viszont hiányzik. Ez arra vezethető vissza, hogy Lincoln szent elképzelése a demokratikus irányításról, "a nép kormánya, a nép által és a népért", megcsúfoltan halódik. 

Mark Engler a napokban azt írta “Globalizálók, neokonok, vagy...” című cikkében, hogy a vesztes háborúk és a gazdasági krízis következtében jelenleg az Egyesült Államok szemmel láthatóan lefelé csúszik, ennek ellenére nincs rá garancia, hogy az elkövetkező éra jobbá fogja változtatni. Hogy miért nem? Véleménye szerint a vállalati globalizáció ugyan hanyatlóban, a multinacionális cégek mégis meg fogják kísérelni, hogy tovább konszolidálják, sőt kiterjesszék a hatalmukat, és bár a globalizáció imperialista modellje hitelét vesztette, egy túlságosan kiterjesztett amerikai katonaság (vezetősége) továbbra is kitarthat az erőszak alkalmazása mellett.

14. írás

Április 28.

A Gullup közlése szerint 70 éves működése során újabb csúcsot ért el: legutóbbi, április harmadik hetében készített országos felmérés szerint George W. Bush 69%-os negatív értékeléssel a mindenkori elnökök legnépszerűtlenebb, legkevesebbre tartott elnöke. Ebből az alkalomból külön gratuláció illeti a hazugságokkal háborúkat provokáló, több mint 1 millió iraki halottra és az afgán áldozatok százezreire rá se rántó Laura asszonyt is, aki rendületlenül büszke végzetes döntésein nyilvánosan is humorizáló, de a bibliát rendszeresen böngésző férjurára.

És természetesen további tapsot és média buzdítást érdemelnek a Bush-külpolitika folytatásának reményt keltő jelöltjei, a Bagdadban rendületlenül stabilitást tapasztaló, gyors “győzelmet” ígérő John McCain és Hillary Clinton, akik továbbra is támogatják az afgán és az iraki megszállás finanszírozását  annak ellenére, hogy az amerikaiak 63%-a -- újabb Gullup rekord -- óriási tévedésnek nyilvánította az iraki háborút, és többségében a megszállás tempós és végleges befejezésének híve. Clinton fokozatos és részleges kivonulást  javasol Irakból, (lényegében csak némi átrendezést), de hogy a fegyverlobbi és a nyersanyaglobbi továbbra is szíve csücskének tekintse, a hétvégén azzal lelkesítette szavazótáborát: Győznünk kell Afganisztánban!

Nyilván mindenáron.

13. írás

Április 25.

Mint több alkalommal bebizonyosodott, a veteránok ügyeivel foglalkozó kormányszerv, a Veterans Administration (VA), rendszeresen félrevezeti a kongresszust és közvetve a médiát. Legutóbb egy demokrata szenátor, Patty Murray felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy hivatalos szenátusi meghallgatások során rendszeresen hamis információt kapnak a VA vezetőségétől a háborúkból (illetve a két megszállásból) hazatérő katonák elmebeli, idegi és érzelmi állapotáról, illetve azok számáról, akik kétségbeesésükben öngyilkosságot próbáltak elkövetni.

Dr. Ira Katz, a VA 'elmebeli egészséggel' foglalkozó programjának felelőse élen jár a felülvizsgálati hatóságok félrevezetésében. Annak ellenére, hogy évente 12000 olyan Irakból és Afganisztánból visszatérő katonát regisztrálnak a katonakórházakban, akik sikertelenül próbálkoztak véget vetni az életüknek, ő mégis azt állította, hogy a számuk alig 800. A szándékos félreinformálás leleplezésekor Murray Dr. Katz lemondatását javasolta -- mint mondta, "egy óvódás korú 3 éves is tudja, hogy nem lehet konzekvencia nélkül hazudni" --, de egyelőre azt a választ kapta a felettesétől, hogy a jó doktor "odaadóan szolgálja a közérdekeket".  Azt persze nem mondhatta, hogy odaadóan szolgálja a Bush-érdekeket, vagyis a VA költségvetésének a kormány általi sorozatos csökkentését.

Mivel sokaknál csak hetek, hónapok, esetleg évek múlva jelentkeznek a fejsérülés, agysérülés, az idegi- vagy a pszichológiai romboló hatás tünetei, ezért Murray figyelmeztetett rá, hogy komoly társadalmi aggodalomra van ok, mivel a hazatérő veteránok “ketyegő időzített bombák”, akár évekig, évtizedekig is.

Les Blumenthal a témában írt cikkében (McClatchy Newspapers) utal a RAND Corporation áprilisban megjelent tanulmányára, amelynek adatai szerint az Afganisztánban és Irakban szolgált katonák közül  320 ezer szenvedett traumatikus agysérülést, és legalább 300 ezer szenved olyan súlyos, sokszor végzetes poszt-traumatikus következményektől -- depresszió, álmatlanság, kényszerképzetek, hirtelen és kontrolálhatatlan impulzusok, alkohol és kábítószer függőség -- amelyek munkaképtelenné teszik, sőt gyakran önellátásra, a legegyszerűbb napi feladatok elvégzésére is alkalmatlanná. A poszttraumatikus stressz szindrómától  szenvedőknek alig fele igényelt eddig orvosi segítséget, és ezeknek is csak fele kapott “némileg kielégítő” kezelést. (A civil fegyveres biztonságiak és más szerződéses munkavállalók tíz és tízezreiről nincs hasonló jellegű felmérés.)

A cikk ugyan nem tér ki rá, bár kiolvasható belőle, óriási veszély rejtőzik benne, hogy a kongresszus nem a mentálisan rokkant vagy pszichikailag sérült katonák valós számának és igényeinek megfelelően dönt a gondozásukra és ellátásukra szükséges anyagi fedezetről, hanem a VA adathamisításai és torzításai alapján, ezért a kezelésük és a gondozásuk nem is lehet kielégítő. Ennek a politikai indíttatású, nagyfokú felelőtlenségnek  egyenes következménye, hogy az  öngyilkosok(*1) és az öngyilkosságot megkísérlők száma évről-évre növekszik. Bár a VA költségvetési évenként 3 milliárdot költ az elmebeli egészségvédelmi programjára, ez közel sem fedezi a jelenlegi igényeket -- a jövőbeliekről nem is beszélve.

*1 "A hadsereg 1980 óta vezetett nyilvántartása szerint a jelenleg aktív szolgálatban lévő katonák között 2007-ben volt a legmagasabb az öngyilkosságot elkövetők száma." Erről  itt lejjebb, a 2. írásban olvasható -- az adatok azonban szintén nem megbízhatóak.

Addenda

Tavaly novemberben a CBS News felhívta a figyelmet a veteránok körében epidémiaszerűen terjedő öngyilkossági hullámra, amely 2005-ben több mint 6200 kétségbeesett ember végzetét jelentette. Dr. Ira Katz először pontatlannak nyilvánította a híradó  közlését, majd 3 nappal később önmagát cáfolva egy CBS-nek írt e-mailben azt közölte, hogy "naponta 18 veterán vet véget önkezűleg az életének". Ezek szerint a 2005-ben öngyilkosságot elkövető amerikai veteránok száma hivatalosan 6570. Amit ennek kapcsán eddig még senki sem vetett fel, hogy miért nem számítanak ezek a fiatal férfiak és nők is a háború és megszállás áldozatainak? Miért csak a jelenleg aktív, kötelességteljesítés során elhalálozottak számát és "hősi áldozatvállalását" emlegetik a politikusok és a média?

Veterans and their advocates say the ratio could be as high as 700 veterans to one medical doctor. (Lou Michel: Veterans with injuries physical and mental, struggle to adapt and get care)

"A large section of the veterans community and representatives of the community have long felt that the Veterans Benefits Administration operates in such a way that stalls the claims process until frustrated claimants either give up or die." (Kerry Baker DAV's /Disabled American Veterans/ assistant national legislative director. March, 2009)

12. írás

Április 18.

A halállal szembeni (értelmetlen) kihívás és a képzelt felsőbbrendűséget fenyegetően hangoztató handabandázás többnyire a férfiembert jellemzi. Ha egy fél rekesz Budweiser után, akkor még valahogy el lehet nézni neki. Ha viszont 'szárazon', akkor komoly baj van. Különösen, ha az Egyesült Államok elnökéről van szó. Furcsának tűnhet, de  Hillary Clinton választási párviadala kapcsán (amire később visszatérek) jutott eszembe George W. Bush efféle ócska hetvenkedése az iraki intervenciót közvetlen megelőzően: “Egy bizonyos ponton lehet, hogy mi leszünk az egyetlen túlélők. De ez nálam rendjén van.  Mi vagyunk Amerika.”

Annakidején sokan abban a hitben voltunk, elnökünk azért mond ilyen nekivadult sületlenségeket, mert ismét Jack Daniel’s lett a kedvenc üdítőitala, de erről állítólag szó sem volt, mivel “újjászületve” végleg megtalálta Jézust és önmagát. . . szóval innen ered a gyilkos világhatalmi mámor, nem a whiskytől.   

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a hatalomra szert tevő férfiak (és csak a szélsőjobboldaliak) lehetnek ilyen visszataszítóan soviniszták, csak ők veszik semmibe mások életét.  Nagy tévedés. Ha ugyanis csak egy egész kicsit is visszafelé taposunk a politika mocsarában, könnyedén felidézhetjük, mennyire hasonlóan nyilatkozott 1998 februárjában politikai hatalma csúcsán Madeleine Albright, Bill Clinton volt külügyminisztere az NBC “Today” reggeli műsorában: “Ha katonai erőt kell alkalmaznunk (Irakban), az azért van, mert mi Amerika vagyunk. Mi nem vagyunk (csak úgy) figyelmen kívül hagyható nép. Mi kimagaslunk (a népek közül), és messze előrelátóak vagyunk a jövőt illetően.”

Ez a rendkívüli jövőbelátás annak idején erősen kétségesnek tűnt, utólag visszanézve pedig egyenesen nevetséges -- legfeljebb egy tenyérjóslással ér fel.  És ha az arrogáns, hazafiaskodó melldöngetés akkoriban csak gyanúsnak tűnt -- Sinclair Lewis figyelmeztetett rá, hogy mikor a fasizmus bekövetkezik Amerikába, zászlóba lesz burkolva -- azóta a tragikus iraki helyzet révén tapasztalatból tudjuk, hogy mennyire felelőtlen volt, és mennyire ellentétes az ország érdekeivel.

A keménykedő, erőszakos, konfrontációs Albright nem először döbbentette meg azokat, akik rá tudták szánni magukat, hogy figyelemmel kísérjék a tevékenységét. 1996 tavaszán, még nemzetbiztonsági tanácsadóként, interjút adott a színvonalas vasárnapi tv-műsor, a 60 minutes riporterének.  Madeleine Albright és Leslie Stahl között a következő párbeszéd zajlott le:

– Tudomásunkra jutott, hogy fél millió gyermek halt meg (az Irak ellenes szankciók következtében). Úgy értem, ez több mint ahány gyermek Hirosimában halt meg, és tudja (a felmerülő kérdés, hogy vajon) ez az ár megéri?”

– Szerintem ez egy nagyon nehéz választás, de az ár – az ár megéri.

Ez a válasz volt, semmi kétség, a XX. század legszégyenletesebb, legaljasabb, legkegyetlenebb válasza -- egy veszélyes szociopata  megnyilatkozása. Maga  a bűntény pedig -- a kollektív büntetés részeként alkalmazott gyermekirtás --, az egyetemes emberi jogok védelmében hozott nemzetközi törvények abszolút sárba tiprása. Ennek ellenére Albright nem hogy nem kényszerült lemondásra, de rövid időn belül Bill Clinton külügyminiszterévé léptette elő. 

Aminek kapcsán most mindez ismét eszembe jutott, az Hillary Clinton visszataszító politikai manőverezése. A New York-i szenátor annak ellenére, hogy a választási versenyben behozhatatlan hátrányban van Barack Obamához képest, továbbra sem hajlandó tudomásul venni, hogy elvesztette a játszmát. A felmérések szerint demokrata ellenfelénél népszerűtlenebb, és a választók többsége nem tartja megbízhatónak, szavahihetőnek.  Ennek ellenére kitartóan a mezőnyben marad, törtetve, taposva, hazudozva, rágalmazva, a faji kártyát játszva -- vagyis mindenáron.

Clinton azt állítja, óriási változást jelent a múlthoz képest, hogy ő, nő létére egyáltalán indulhatott, és hogy eddig a pontig eljutott. A változás puszta ténye azonban nem mindig egyértelműen pozitív és pontosan ez az aggasztó gyanú ébredt azokban, akik Hillary Clintont első választási győzelmének ünneplésekor látták a késő esti híradókban. A felzászlózott dobogón ugyanis a legbefolyásosabb, leghűségesebb, legmegbízhatóbb híveinek és közvetlen tanácsadóinak tábora állta félkörbe, és az első sorban, rögtön Clinton jobbján nem más volt látható, mint legfőbb külpolitikai guruja, a kicsit már megroggyant, csúnyán tokásodó és gyérülő hajú, de fontossága tudatában győzelemittasan mosolygó Madeleine Albright.

Addenda:

A média mélyen hallgat a szoros Clinton-Albright-Berger kapcsolatról, amely -- mintegy szimbólumaként a volt Clinton Fehér Ház neokonzervatív befolyásoltságú külpolitikájának -- előrevetíti az "új" Hillary Clinton külpolitikát.  Clinton imázskreálói kicsit későn kapcsolva ugyan, de egy idő után leállították a háborús héjának tartott Albright Clinton melletti korteskedését. Ennek ellenére a politikai berkekben nem kevésbé hírhedt Sandy Bergerrel együtt továbbra is meghatározója külpolitikai irányvonalának. Azon ritka cikkek egyikéből -- ha egyáltalán akad még ezen kívül ilyen -- való a következő idézet, amely a New York-i szenátor megítélése kapcsán nem hallgatta el az igen jelentős Albright-kapcsolatot, sőt egyik döntő indokként hozta fel, amiért semmiképpen sem szavazna Clintonra. (A cikk címe: Egy másik feminista perspektíva.)

Hillary’s friend, former Secretary of State Madeline Albright, was active and at her side in all the photo-ops at the start of her campaign. Hillary was apparently completely comfortable with Madeline’s part in Bill Clinton’s policy of the seven year sanctions against Iraq which caused the deaths of 567,000 children (the lowest approximation), comfortable with Madeline’s statement when asked about these numbers: “The price was worth it.” She was comfortable until a lot of 2008 voters let her know they were unhappy about the whole Iraq affair, including her vote to attack the country. She was comfortable with Madeline until hordes of young people and new Democrats came rushing in to support Barrack Obama. From one day to the next Hillary switched horses and Madeline disappeared. (Laura Santina: Hillary: Another Feminist Perspective. April 24, 2008)

Still, I come back to Albright's original dismissal of half a million deaths with the calm affirmation: it's worth it. Can you recall another secretary of state making a remark more shockingly callous than Albright's? How this Frankenstein became the first female secretary of state remains a mystery.  And it is this same person who would presume to lecture us on what we should now be doing with Iran. I don't think we need more advice from Albright. Rather, what we need from her is an apology, followed by an overdue withdrawal from public life.  (Dinesh D’Souza: Frankenstein Endorses Obama)

Steve Rendall, a senior analyst at Fairness and Accuracy in Reporting, or FAIR, a media watchdog organization in New York, questioned the constant drumbeat from diplomatic experts such as former secretaries of state Henry Kissinger, Madeleine Albright, James Baker and Alexander Haig. "The pundit offering is one-sided," he said. "Where are the experts on international law? Where are the experts who might take Martin Luther King and Mohandas Gandhi seriously? The peace experts? You might think that's a joke, but there are people who study these things as seriously as war."  (Where are the peace experts? San Francisco Chronicle. September 19, 2001)

11. írás

Április 3.

A USA Today nem akarta égetni a nagy mellénnyel és balga optimizmussal Bukarestbe érkező George W. Busht, ezért azzal a pozitív kicsengésű címmel közölte helyszíni beszámolóját a NATO csúcstalálkozóról: Bush NATO tagságra való ajtónyitást sürgetett. Na igen. Sürgetett és követelődzött és nyomást gyakorolt, mindenhol, ahol tudott. Éppen csak sikertelenül. Ráadásul nem is holmi ajtónyitási céllal utazott oda.

A vezető újságok közé számító napilappal ellentétben az Associated Press (AP) hírügynökség nem próbálta takargatni Bush kínos felsülését, amiért "szenvedélyes ajánlásával" még a szövetségbe való előfelvételt sem volt képes Ukrajna és Grúzia számára elérni. Terence Hunt helyszíni beszámolója azzal a címmel jelent meg: A NATO szövetségesek visszautasították Bush kívánságát. Pontosan erről volt szó. És ez nem volt holmi jelentéktelen, elhallgatásra, vagy a 21. oldal nyolcadik paragrafusára érdemes közlemény.

Washington Franciaország és Németország jelenlegi szimpatizáns elnökeire támaszkodva akarta minél előbb a NATO-hoz kapcsolni Ukrajnát és Grúziát.  Hogy nyomatékot adjon a katonai szövetséget kiszélesítő szándékának, a találkozót megelőzően Bush még "be is ugrott” Ukrajnába(*1), de hiába.  Hunt szerint Bush „fájdalmas diplomáciai kudarcot szenvedett”, mikor a vezető tagországok a csatlakozást túl korainak ítélve ellene foglaltak állást. Az elutasítás oka azonban valójában nem időbeli kérdés volt, hanem politikai.  Angela Merkel és Nicolas Sarkozy ugyan Atlantistaként elkönyveltek, ettől függetlenül a saját országuk (és karrierjük) érdekeit tartják elsősorban szem előtt, és ezekkel a gazdasági-, kereskedelmi- és energiaérdekekkel  ellentétes lenne, ha Moszkvával szembehelyezkedve visszaidéznék a feszült hidegháborús időket, vagy még annál is veszélyesebb korszakra nyitnának ajtót.

Anatol Lieven a Los Angeles Timesban éppen két éve megjelent kitűnő elemzésében Dick Cheneyt hibáztatta az Oroszországgal szembeni „irreális, agresszív és veszélyes” amerikai külpolitikáért, amelynek fontos részeként vette tervbe az 50 milliós Ukrajna NATO-hoz kapcsolását. Az amerikai történelem legbefolyásosabb elnökhelyettese annak ellenére kezdte ezt forszírozni, hogy akkor is, mint most is, „rengeteg sok ellenzője volt Ukrajnában, ahol nagyon sokan továbbra is az orosz szövetséget részesítették előnybe”.   Lieven szerint -- és ezt aligha lehet másnál olvasni -- Moszkva több fronton is, mint az ukrán, iráni és hamász kérdésben, jobban összhangban van a világközvéleménnyel, mint Washington. Cheney önteltségében, természetes arroganciájától elvakulva erről nem hajlandó tudomást venni.  Bush pedig hét és fél éves elnöksége alatt sem érzett rá, mikor érdemes és mikor nem a bőrét vásárra vinni. A sors iróniája, hogy alapvető ismeretek és némi tájékozódás révén elkerülhette volna a bukaresti "fájdalmas diplomáciai kudarcot" .

    *1 Kijevben komoly tüntetés volt Bush ellen, minek során többeket letartóztattak.

Addendum

A Nezavisimaya Gazeta 1998-ban idézett interjúalanya jól mérte fel a várható európai helyzetet, a fegyverkezés irányát valamint az Egyesült Államok és a NATO várható szerepét: "In the next century, arms will be valued not for their quantity and killing power but for their quality and “intellect”. (...) NATO will still be “in”, and the current geopolitical schemes will remain valid.  That is why the U.S. has been updating international alliences.  Rather than forsaking NATO, the Americans have been working hard to expand and strengthen it.” (Russian parlamentarian Aleksei Pushkov. Nezavisimaya Gazeta, Moskow)

A neokonzervatívok Moszkvával szembeni káros és értelmetlen ellenségeskedéséről írt Fareed Zakaria a Newsweekben:  The neoconservative vision within the speech is essentially an affirmation of ideology. Not only does it declare war on Russia and China, it places the United States in active opposition to all nondemocracies. It proposes a League of Democracies, which would presumably play the role that the United Nations now does, except that all nondemocracies would be cast outside the pale. The approach lacks any strategic framework. What would be the gain from so alienating two great powers? How would the League of Democracies fight terrorism while excluding countries like Jordan, Morocco, Egypt and Singapore? What would be the gain to the average American to lessen our influence with Saudi Arabia, the central banker of oil, in a world in which we are still crucially dependent on that energy source?

The single most important security problem that the United States faces is securing loose nuclear materials. A terrorist group can pose an existential threat to the global order only by getting hold of such material. We also have an interest in stopping proliferation, particularly by rogue regimes like Iran and North Korea. To achieve both of these core objectives - which would make American safe and the world more secure -- we need Russian cooperation. How fulsome is that likely to be if we gratuitously initiate hostilities with Moscow? Dissing dictators might make for a stirring speech, but ordinary Americans will have to live with the complications after the applause dies down.  (Fareed Zakaria: McCain vs. McCain. Newsweek. April 26, 2008)

MÁS és mégsem -  a rakétapajzs kapcsán 2008 április 4

A jelenlegi amerikai kormány komoly erőfeszítéseket tesz a kelet-európai riasztó- és rakétavédelem elfogadtatására, annak ellenére, hogy a feladatra kijelölt országok, Lengyelország és Szlovákia népessége kétségbeesetten tiltakozik ellene. (A nyugat-európaiak is nagy általánosságban  ellenséges indulatokkal viseltetnek a terv iránt. A Harris Interactive közvéleménykutató által végzett felmérés szerint az ellenérzés különösen erős Németországban, 71%, Spanyolországban, 61% és Franciaországban, ahol 58%.)

Valószínűleg a széleskörű ellenszenv miatt  Bush a NATO találkozón meglehetősen visszafogottan nyilatkozott, a háttérben azonban teljes gőzerővel folytatódik a két ország kormányával való egyezkedés. "Úgy tűnik, hogy (a rakétapajzs elfogadtatásához szükséges) részletek összehangolása ígéretes lehetőség" -- jelezte az amerikai elnök, azzal indokolva a szükségességét, hogy megakadályozza egy (meg nem nevezett) közel-keleti  ország támadó szándékát a "NATO tagállamok és a mi biztonságunk" ellen. Értsd: Amerika és a fél világ ismét végveszélyben van!

Vajon nem hangzott nevetségesen ismerősnek ez a minden alapot és konkrétumot nélkülöző propagandaszöveg az egybegyűlt küldötteknek? Nem érezték hirtelen úgy, mintha egy időutazás során 2002 szeptemberébe visszakerülve Bukarest helyett egyszerre New Yorkban lennének az ENSZ székházában? Moszkvában természetesen azonnal tudták, mikor (több mint egy éve) felvetődött a "védőpajzs" ötlete, hogy mire megy ki a játék. Tavaly decemberben közölték is, hogy amennyiben a Fehér Házban a telepítése mellett döntenek, számíthatnak rá, hogy ők is fenyegetettnek érezve magukat, (ezért) ki fogják lőni. Mikor azt a magyarázatot kapták, hogy a bázisok kizárólag védelmi céllal épülnek, Nyikolaj Szolosztov generális rögvest elutasította a koncepciót, "mint nyilvánvaló hazugságot", majd hozzáfűzte, nem kétséges számára, hogy Amerika katonailag körbe akarja zárni Oroszországot.

Moszkvában nem estek a fejük lágyára, és idővel fineszesebbek is lettek.  Bush hiába döngicsélte Putyinnak, hogy "A NATO egy békés szervezet. Egy olyan békés szervezet, amely világviszonylatban a demokráciák felvirágzásában segédkezik. És a demokráciák jó dolgok a határaid mentén."  A Kremlben nagyon jól tudják, hogy mi történik a demokráciaterjesztés nevében megszállt Irakban és Afganisztánban. Ugyanakkor azt sem felejtik el, hogy a Nyugat erkölcstelenül becsapta őket, mikor 1990-ben James Baker amerikai külügyminiszter a nyugat-német külügyminisztert is képviselve azt ígérte a szovjet államvezetésnek, hogy a két német állam újraegyesítése után a NATO fennhatósága egy centit sem fog a keleti irányba tolódni. Az idősebb Bush azonban szinte azonnal elhatárolódott a Gorbacsovnak tett ígérettől, a Clinton-kormány pedig már tudomást sem vett róla, mikor NATO tagságot ajánlott egyes kelet-európai országoknak.

A leckéből tanulva az oroszok jobban résen vannak, és Vlagyimir Putyin kitűnő vezéri képességeinek köszönhetően -- az oligarchák nyilván nem így ítélik meg -- Oroszország szánni valóan vérszegény poszt-kommunista állapotából jelentős gazdasági- és (kiegyensúlyozó) politikai hatalommá lett. Ráadásul hatalmas energiakészletei révén felfelé ívelő jövője van -- ha nem is mindenki boldogítására.

Az Európai Unió vezetősége (washingtoni segédlettel) hosszú idő óta próbálkozott egy Kaszpi-tenger alatti gázvezeték létrehozásával, amely Türkmenisztánból Törökországon keresztül szállítva valamelyest függetlenítette volna nyugat-európát az orosz energiaellátástól.  A technikailag komplikált, bonyolult kivitelezésű és költséges terv azonban nem került megvalósulásra, viszont Oroszország, Türkmenisztán és Kazahsztán 2007 decemberében rendkívüli jelentőségű egyezményt kötöttek egy alternatív gáztávvezeték építésére.  Putyin teljes joggal "nagyon fontos egyezségnek" nyilvánította a tri-laterális szerződést, amelynek révén előreláthatólag 2010 végétől évente 20 milliárd köbméter gázt fognak Európába exportálni.

Míg Putyin népszerűsége csúcsán, kiváló eredményekkel a háta mögött fejezi be elnöki pályáját, addig  a népszerűsége mélypontján (19%) kushadó Bush  még második terminusának vége felé sem képes nemzetközi viszonylatokban gondolkodni: a munkaebédre igyekezve riportereknek azt nyilatkozta "ez egy nagyon sikeres csúcstalálkozó lesz".  (Éppen csak nem az ő számára.) Akkor még nem is sejtette, hogy Putyin a rakétapajzs ügyében sem szándékozik engedni. Mint közölte: "Az amerikai tervhez való alapvető hozzáállásunk nem változott." 

Ami egyértelműen arra utal, hogy sarokba szorítva érezvén magukat lőni fognak.

Addendum:

Egy jelenleg Varsóban élő, angol nyelvoktató ír férfit, aki az egyik amerikai egyetem meghívására érkezett az USA-ba, hogy előadást tartson az amerikai kormány militarizmusáról és európai rakétavédelmi tervéről, a repülőtéren letartóztatták és kitoloncolták:

An anti-war activist, who was acquitted of causing damage to a US military jet at Shannon Airport in 2003, has been deported from the United States. 27 year old Damien Moran, an English teacher and former seminarian originally from Co Offaly, was refused entry to the US by Homeland Security agents at Chicago’s O’Hare International Airport on Sunday. Mr Moran had been invited to attend and speak at a conference against the U.S. Government’s missile defence plans. (...) Moran currently working as an English teacher in Warsaw.  ( … ) Speaking about his deportation from the US, Damien Moran said: “My mobile phone was seized and I was interrogated a bout the purpose of my trip and why I had damaged U.S military property. I had been invited to speak at a university in Colorado Springs and at a conference in Omaha on US militarism in Poland and Ireland. Homeland Security’s unjustified refusal to allow me enter the US and meet family, speak with US citizens is just another example of how quasi-fascist the U.S. State apparatus has become.” Reacting to the news, leading Cork based anti-war activist Dr Fintan Lane said, “I’m not surprised. The US administration under Bush is utterly paranoid. I suppose at least they didn’t attempt to snatch Damien and transport him to their torture camp in Cuba. (Pat Flynn: Irish Anti-War Activist Refused Entry Into The United States. The Limerick Leader. 2008)

“Eighty-five percent of Hungarians participating voted yes to memebership (in NATO), but the turnout was only about 49 percent. (...) Before the vote, Hungarian officials had expressed concern that a low turnout would send a negative signal to the U.S Senate and other NATO parliaments that have to ratfy NATO expansion.” (Anatol Lieven. Financial Times. 1998)

A Government Accountability Office (GAO) report released last month sums up U.S. investment in missile defense: “Since the 1980s, Department of Defense has spent more than $100 billion on the development and early fielding” of missile defense systems and “it estimates that continued development will require an additional $50 billion between 2008 and 2013.” The report continues to note that “the tests done to date have been developmental in nature and do not provide sufficient realism” to “fully determine whether the ballistic missile defense system is suitable and effective for battle.” This typical bureaucratic understatement, nonetheless, contains crucial information. In plain English, the GAO is saying: The United States has spent $100 billion in the last 25 years and we will spend half again as much in the next five and likely fail to produce a system that is suitable or effective.  (Frida Berrigan: Bush Woos Europe. Foreign Policy in Focus. April 10, 2008)

10. írás

Március 30.

Busht kifütyülték a Washington Nationals szezonnyitó meccsén! Az elnök köztudottan nagy baseballrajongó -- sőt valamikor a Texas Rangers büszke tulajdonosának is vallhatta magát.  Így aztán szívesen vállalkozott a ceremoniális kezdő dobásra, amelynek során. . . amelynek során a stadion 41 ezret számláló közönsége szinte egyöntetűen lehurrogta és kifütyülte. Ha valami, ez tőrdöfésként érhette a szívét, bár próbált nem tudomást venni róla, és posztjára igyekezve feszélyezett mosollyal, sietősen taposta a gyepet.

George W. Bush köztudottan elszigetelten, egy védett „buborékban” él, hajbókoló udvaroncoktól és tapsikoló érdeklovagoktól körülvéve. Igyekszik kerülni a nyilvánosságot, az ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan tömeget.  Ezt a felkérést nyilván azért vállalta el, mert azt hitte, hogy  magafajta fickók közé megy, olyanok közé, akik a leginkább megértik keménykedő, gyakran kíméletlen politikai játszmáját,  a mindenáron győzni akarását, akik vele együtt kerülnek gerjedt állapotba nemcsak a labdától, hanem a Pokoltűz (Hellfire) rakétáktól is . . .

Az elnöknek valószínűleg fogalma sincs, mennyit romlott a népszerűsége -- vagy abszolút nem érdekli. Az American Research Group és különböző CNN statisztikák szerint Bush pozitív értékelése februárban 19%-ra süllyedt. A New York Times/CBS News e havi felmérése szerint az amerikaiak 81%-a -- jelentős része baseballrajongó -- úgy véli, hogy a dolgok nagyon rosszul mennek, és az ország rossz irányba halad. 78% szerint az ország rosszabb gazdasági helyzetben van, mint 5 évvel ezelőtt és csak 4% szerint minden rózsásabb. David Usborne azzal a címmel írt cikket a brit  Independentben: USA 2008: The Great Depression.

Nevetséges túlzás? Senki sem tudja, milyen mélységekbe rántja az országot a depressziónak is beillő recesszió.  Komoly aggodalomra ad okot, ha semmi mást nem is, csak azt vesszük figyelembe, hogy az októberben kezdődő új költségvetési évtől másfél millióval több, legalább 28 millió amerikai számít a kormány által kibocsátott élelmiszerjegyekre (valójában hitelkártya szerű elektronikus kártya) legalapvetőbb táplálkozási szükségleteinek kielégítésére. (Szappanra, fogkrémre, papírszalvétára nem érvényes.) A 60-as évek óta, mióta ez a társadalomsegélyezési forma életbe lépett, idén ősztől lesz a legmagasabb számú igénylő.  Az első negyedévben közel negyedmillió ember vesztette el a munkáját és vele az esetleges egészségügy biztosítását.  Sokan egyik hónapról a másikra éltek, és megtakarított pénz nélkül az utcára kerülnek.

Bush lehurrogása és kifütyülése félreérthetetlenül arra mutat, lassan a félrevezetett, gyakran érdektelen tömegek is rádöbbennek -- sokan ugyan csak mikor a járdára kerülnek a bőröndjeik és a bútoraik --, hogy „a külpolitika nem vákuumban történik”.  A háborúskodás észveszejtően költséges. Kezdik megérteni, hogy az olajérdekeltségek célja nem az ő céljuk. Hogy a hadiipar mérhetetlen profitja nem az ő életszínvonalukat javítja.  Az öntudatossá váló nép vádló, kollektíven elégedetlen hangjával Bush eddig csak Coretta King temetésén találkozott szemtől-szembe. Akkor láthatóan megdöbbent, feszengett, kínban volt -- érdemes megnézni a cikket illusztráló képet --, de  osztályhelyzetéből adódó érdektelenségén és pszichikai torzulásból következő empátianélküliségén nem változtatott az epizód. Vajon ez az újabb neki szánt degradáló megnyilvánulás, a kórusban búúúzás és  kifütyülés felrázza kényelmes közönyéből, vagy a szokásos passzív, személyes sértődöttség szintjén marad? 

Valami érdemlegeset, mélyen érzőt, felemelőn humánusat tenni nagyon rövid ideje maradt.

9. írás

Március 26.

Bush elnök a Wright-Patterson légi bázison mondott beszédében arról próbálta meggyőzni hallgatóit, hogy “az eszkaláció azt hajtja végre, ami a feladata. Segíti az irakiakat, hogy visszaszerezzék a biztonságukat és megújítsák a politikai és gazdasági életüket. Közelebb hozza Amerikát az extrém elemek és radikálisok feletti kulcsfontosságú győzelemhez.”

Vajon mikor a biztonság visszanyerését említette, eljutott-e az agyáig, hogy az irakiaknak utoljára Szaddám Huszein idejében volt részük benne? Öt éve, Szaddám Huszein alatt volt utoljára, hogy nyugodtan sétálhattak este is a jól világított utcákon, éjfélig is elülhettek a járdaszegélyen sorakozó kávéházi asztaloknál, fülledt nyári éjszakákon a tetőteraszon alhattak, nyitott stadionokban drukkolhattak kedvenc focicsapatuknak, a gyerekeikkel mehettek a piacra vagy vendégségbe, és kíséret nélkül küldhették őket iskolába... Hol, melyik városban létezik manapság az egyszerű mindennapi élet valamikor természetesnek vett nyugalma és biztonsága Irakban? Bezártság, sötétség, nyomor, kijárási tilalom, állandó rettegés, halál és még több halál van helyette.

“Az eszkaláció segíti az irakiakat, hogy visszaszerezzék a biztonságukat...” Mikor Bush nyilatkozik, gyakran nehéz megállapítani, vajon mennyit ért abból, amit mond. Képes egyáltalán végiggondolni, amit felolvastatnak vagy bemagoltatnak vele? Felszínessége, ostoba következetlensége óhatatlanul felidézi a régi bölcs figyelmeztetést: ne becsüld alá a butaság hatalmát ... az mozgatja a világot.

8. írás

Március 10.

Hetek óta új mantra sugárzik az amerikai néző felé a képernyőről: Irak helyett a gazdaság lett a fő téma. Mást sem hallani, mint hogy máról holnapra a gazdaság a fő probléma, a legnagyobb gond ... a választók egyszerre a belpolitikára koncentrálnak, és a "háború" (értsd: megszállás) helyett a gazdaság került előtérbe ... A média úgy tünteti fel, mintha a gazdasági hanyatlás -- az ingatlan-spekuláció hatása, a munkanélküliség fokozódása, az infláció megugrása -- valamiféle elvont dolog lenne: mikor a címlapon van, akkor létezik, ha viszont az al-Kaida  terrorveszély van nagy betűkkel szedve, akkor nem. Mintha a gazdasági problémák tetszés szerint függetleníthetők lennének az eladósodástól, attól, hogy a kormány évek óta milliárdokat költ Irak és Afganisztán megszállására.

Talán vannak, akiknek ma is fülébe cseng az istenített  gazdasági guru,  Alan Greenspan felelőtlen és irreális előrejelzése, miszerint az iraki háború nem fogja befolyásolni Amerika gazdasági helyzetét. Ez természetesen nem a Federal Reserve (Szövetségi Jegybank) elnökétől joggal elvárható, megbízható szakmai előjelzés volt, hanem a szabadpiac és az adócsökkentés előnyeit élvező hatalmi elit érdekeit támogató politikai szélhámosság. Valójában törvénynek kellene lenni, amely az ország gazdaságának stabilitását ilyen módon megingató és a jövőt veszélyhelyzetbe hozó megbízottakat, felelős tanácsadókat és szakembereket ugyanúgy felelősségre vonná, mint bármelyik bankrablót -- Nobel díjtól, díszdoktorátustól, elnöki kitüntetéstől, média dicshimnusztól függetlenül.

Ajánlatos lenne, hogy a Bush-adminisztráció felfigyelne rá, amit  Arianna Huffington írt annak kapcsán, hogy el nem kötelezett gazdasági szakemberek szerint a neokonzervatívok iraki kalandja 3,000,000,000,000 dollárkiadást jelent az országnak: “A külpolitika ugyanis nem gazdasági vákuumban történik.” Hozzátehetnénk, hogy legkevésbé a Greenspan által utólag beismerten "főleg olajérdekeltségű" washingtoni külpolitika.(*1)

Igaz ugyan -- amire George W. Bush is hivatkozott --, hogy a háborúskodásoknak köszönhetően egyes iparágak, mint a fegyveripar, szállítás, a zsoldos hadsereget fenntartó “biztonsági cégek” vagy az olajipar hatalmas haszonra tesznek szert, az országnak viszont -- és erről az elnök sunyin hallgatott -- 2008-ban havonta 12 milliárd dollárba kerül az iraki megszállás. Az idei háborús költségvetés 155 százalékkal nagyobb, mint 2004-ben. A hatalmas érvágás ellenére azonban mai napig sincs köztudatban az évszázad legnagyobb szélhámossága: a megszállás gerincroppantó anyagi teherviselése ugyan közös, a profit viszont privát cégek és kapcsolataik zsebébe vándorol.

Nyilvános felháborodásra, szervezett tiltakozásra ugyan eddig még az eluralkodó recesszió ellenére sem került sor, de egyre szélesebb körben terjed a nézet, hogy az iraki megszállás nemcsak jogtalan, hanem gazdaságtalan is. Az AOL mai kérdőíve szerint a túlnyomó többség -- 79% -- úgy ítélte meg, hogy az iraki invázió nem érte meg, és csak 11% értékelte úgy, hogy megérte. 10% viszont úgy bölcselkedett, hogy a majdani végeredménytől függ.   A nihilizmus efféle visszataszító megnyilvánulása szerint, ha végül is fel kell adni Irakot, akkor Bush és Cheney rossz lóra tettek, tehát nem érte meg, ha viszont sikerül megszerezni az olajt, és véglegesíteni lehet a támaszpontokat, akkor bravúros döntést hoztak, és semmi áldozat nem volt hiábavaló.

* Greenspan: "The Iraq war is largely about oil."

Addenda:

Paul Krugman nem hímezve-hámozva "komoly ostobaságnak" tartja, hogy Hillary Clinton a hitelkrízis megoldására egy olyan magas színvonalú bizottságot akar létrehozni,  amelynek Alan Greenspan a tagja lenne. Az az Alan Greenspan, aki a New York Times neves gazdasági szakértője szerint "az egész ügy kulcsfontosságú gazembere". Mondhatnánk az egész piszkos, az ország gazdaságára nézve katasztrofális ügy gazembere. "OK, this is pretty dumb. Hillary Clinton wants a high-level commission to analyze ways to resolve the mortgage crisis -- including Alan Greenspan. Yes, I know people still listen when Greenspan speaks -- and John McCain once joked about taking Greenspan's advice even if he's dead. But for those in the know, AG is a key villain in the whole affair." (Paul Krugman Slams...Hillary. The New York Times)

We do not think that the war triggered the economic crisis. What we have pointed out is that the war has weakened the economy, and thereby contributed to the economic slowdown. This is because the war has vastly increased our deficits, it has put upward pressure on oil prices, and it has not stimulated the economy -- because much of the operational spending goes to things like fuel and contractor costs in Iraq that has no benefit in the US. Moreover, now that we are in a recession or close to it, we have much less room to maneuver because the economy is weak and we have a huge deficit. By contrast, when we went into a recession in 2001, the budget had a huge surplus, which enabled us to soften the effects and to recover more quickly. (Linda Bilmes. April, 2008)

MÁS és mégsem

Létezik egyáltalán bármi is, ami minden áldozatot megér? Érdemes lenne ezen mindenkinek elgondolkodni. A kormánytól független amerikai gyermekvédelmi szervezet, a Save the Children évi jelentése szerint világviszonylatban továbbra is Irakban legmagasabb számú az 5 éves kor alatti gyermekhalál.   A közlés szerint minden nyolcadik gyermeket eltemetnek az 5. születésnapja előtt. 2005-ben, egyetlen év alatt 122 ezer gyermek lett  a neokonzervatív Új Világrend bevezető lépésének áldozata.

In Iraq, the 2003 U.S.-led invasion -- with its devastating air bombardments -- and the looting and arson that followed, severely damaged electricity and other utilities, the oil industry, countless factories, hospitals, schools and other underpinnings of an economy. No one has tried to calculate the economic damage done to Iraq, said spokesman Niels Buenemann of the International Monetary Fund, which closely tracks national economies. But millions of Iraqis have been left without jobs, and hundreds of thousands of professionals, managers and other middle-class citizens have fled the country. (Charles J. Hanley: Iraq Costs US $12 Billion Per Month. AP. March 10, 2008)

7. írás

Március 4.

Megdöbbentő az ENSZ népességpolitikai részlegének legújabb statisztikai adata: évente 24000 nő hal meg gyermekszülés következtében a NATO megszállás terheit nyögő Afganisztánban. Ez többszöröse a hivatalosan közölt erőszakos tettek és események, lövöldözések és robbantások áldozati számának.  Ennek az évi huszonnégyezer asszonynak a halála nemcsak Amerika bűne és felelőssége, hanem Európáé is, és mindazoké az országoké, amelyek évek óta hozzájárulnak az afgán genocídiumhoz, nem csak fegyverrel, hanem a kollektív büntetés és gúzsba kötés egyéb hathatós módjaival, többek között az egészségügyi ellátás olyan mérvű lezüllesztésével (orvoshiány, gyógyszerhiány, kórháziágy hiány, vízhiány, fertőtlenítőszer hiány, orvosi műszerhiány, áramhiány, mentőszolgálati hiány...), amely tragikusan visszaveti a népességszaporulatot és az anya elvesztése révén bomlasztja a családszerkezetet -- elősegítve vele a Nyugat által tervbe vett nemzethalált.

6. írás

Február 28.

John McCain, republikánus szenátor és reményteli elnöki aspiráns, azzal vádolta a demokrata pártjelöltségért élvonalban versengő Barack Obamát, hogy külpolitikai vonalon a múltban ragadt, mikor arra koncentrál, ki milyen döntést hozott a 2003-as iraki inváziót illetően. Szerinte idejét múlta azt felemlegetni, hogy Hillary Clinton és ő feltétel nélkül támogatták a Bush-kormány agresszióját. Mint mondta:

"Az (a döntés) már história, az a múlt. Az annak a felemlegetése, hogy mi történt korábban. Amiről (viszont) most beszélnünk kellene, az az, hogy ezután mit fogunk tenni. És amit most tenni szándékozunk, az a jelenlegi stratégia folytatása lesz, mivel sikert jelentett Irakban, a katonai veszteségünk csökkenőben, és megvalósítjuk az eszkaláció eredeti célját, vagyis hogy az iraki haderő egyre több felelősséget vállaljon."

Nem mintha egy percig is komolyan lehetne venni a 72. születésnapja felé tartó, post-traumatic stress disorderben szenvedő, háborús uszító McCain kijelentéseit -- évekig volt hadifogoly Vietnamban --, de a saját és múltbeli ítéletének ilyen jellegű eltussolási próbálkozása olyan abszurd, mintha mondjuk a gyilkos azzal próbálna az ítélet alól kibújni, a bíróság ne azzal foglalkozzon, hogy feldarabolta és elásta a feleségét, hanem azzal, hogy hogyan fogja felnevelni az árvákat.

A pszichopaták erkölcstelen könnyedségével McCain sikeresnek ítéli azt a stratégiai döntést, amely egy törvénytelen inváziót követően több mint 1 millió iraki halálát jelenti, és önmagát felmentve a szerinte sikeres megszállás folytatását proponálja. A saját népe megalázására (lehet persze, hogy a nép ismét hagyni fogja) nem restelli azt a bugyuta rémisztgetést folytatni, hogy ha Hillary Clinton, vagy Obama konkrét időpontot adna a visszavonulásra, akkor "az al-Kaida győztesnek kiáltaná ki magát", és erre föl más választás híján "ismét harcolnunk kellene a régióban, sőt a világ többi részében, és még utánunk is jönnének egészen hazáig". 

A nyilvánvaló kérdés erre az, ha sikeresen elértük az eszkalációval az eredeti célt, és az irakiak egyre több felelősséget vállalnak magukra, akkor nem teljesen mindegy, hogy mit mondana az al-Kaida -- akárkit is ért McCain alatta? És hogy fognak utánunk jönni, hogy megöljenek, csónakkal követik a repülőgép-anyahajóinkat? Varázsszőnyegen a szuperszonikus gépeinket?  És ha mondjuk harmincan vagy akár ötszázan hazáig üldöznék az amerikai hadsereget, partra szállva mit csinálnának? McCain alig leplezetten azt próbálja szuggerálni, hogy újabb 9-11-re kerítenének sort...

Az ABC News riportja szerint érdekes az eddigi legöregebb elnökjelölt, McCain azon állítása, miszerint a nála 25 évvel fiatalabb vetélytársa, "Obama politikája a múltat képviseli". Ennél sokkal, de sokkal "érdekesebb", ha nem észbontó az a jövő, amit a neokonzervatívok egyes számú jelöltjeként és a Bush--Cheney-politika örököseként vetít a fél füllel is alig figyelő amerikai nép elé.

Addenda:

First, that John McCain, whose personal courage cannot be denied, and who has had some distinguished moments in public life, now finds himself positioned in the American political system with little to run on except a platform of militarized jingoism. (Marc Cooper: The O-Boomers -- Even hardened veterans of the '60s have to hand it to Obama. LA Weekly. March 08)

5. írás

Február 20.

Az AFP jelentése szerint Ausztrália új miniszterelnöke, Kevin Rudd  ismét megerősítette a szavazóinak tett ígéretét, miszerint visszavonja az Irakban szolgálatot teljesítő katonai egységeiket Irakból.  Elődje, John Howard, aki George W. Bush kitartó szövetségese, részben annak köszönhette tavaly novemberi bukását, hogy nem volt hajlandó tudomásul venni a kontinens háború- és megszállásellenességét, és a közép-keleti helyzet kilátástalansága ellenére nem volt hajlandó megváltoztatni szervilis külpolitikai irányvonalát.

Washington részben maga alatt vágja a fát, mikor az utóbbi hónapokban rendre azt hangoztatja, hogy az eszkaláció óriási lépés a várva-várt „győzelem” felé:  60%-kal javult a biztonsági helyzet Irakban. Bizonyítékként David Petraeus generális gyerekektől körülvéve, golyóálló mellény és rohamsisak nélkül filmeztette magát egy bagdadi piacon -- a korábbi esetekhez hasonlóan nyilván most is éles lövészek hasaltak a biztonságiak által előzetesen átkutatott bódék tetején, és nehézfegyveres harckocsik zárták le a bejáratokat.

(Kép: Time 2007 -- a golyóálló mellényt viselő McCaint több mint 100 fegyveres vigyázta, Humvee harckocsik biztosították a fedezéket, miközben támadó fegyverekkel felszerelt helikopterek köröztek felettük.) 

Az ilyen gondosan megszervezett látványosságok ugyan már régen lejáratottak -- ki ne emlékezne Lieberman vagy McCain szégyenletes szereplésére -- viszont kapóra jönnek a hazai környezetben szorongatott, a koalícióból kiugrásra kész kormányoknak. Az ausztrál külügyminiszter, Stephen Smith azzal mentegethette visszavonulásukat az Australian Broadcasting Corporation riporterének, hogy „az összes értékelések szerint az utóbbi év közelmúltbeli időszakában Irakban számottevően javult a katonai helyzet.” Vagyis nincs tovább szükség a katonáikra, nyugodtan szedhetik a sátorfájukat. 

Az ausztrál kormány döntése azonban nem amerikai érdekeltségű, hanem belpolitikai jellegű: a népakarat kielégítését szolgálja. „A Munkás Párt mindig is azon a határozott nézeten volt, hogy eredetileg nem szabadott volna oda mennünk és azzal a komoly elkötelezettséggel kerültünk kormányzásra, hogy az év közepére visszavonjuk a csapatainkat Irakból,” -- nyilatkozta Smith, majd hozzátette, „és mi meg fogjuk valósítani ezt a választási ígéretünket”.  Nem ez lenne a rendje minden demokratikus kormányzásnak?

Ettől függetlenül -- mint a politikában mindig --, ott motoznak a kétségek, vajon ténylegesen sor kerülhet-e egy ilyen jellegű ígéret megvalósítására.   A hónap végén Smith és a védelmi miniszter, Joel Fitzgibbon a Munkás Párt által  rendezett biztonsági értekezleten fog találkozni Robert Gates védelmi miniszterrel és John Negroponte (nem tévedés, a név Negroponte) külügyminiszter helyettessel. A Canberrában sorrakerülő tanácskozáson a két szövetséges ország további kapcsolata kerül megvitatásra. (Az ilyen jellegű kormányszintű tárgyalások után szoktak a kisebb országok -- legutóbb még Németország is -- váratlanul visszakozni.) Mivel előzetesen mindkét kormány azt hangoztatta, hogy a kipróbált jó viszony alapjaiban nem rendült meg és az Irakból való kivonulást követően lényegi változás nem várható, ezért feltételezhető, hogy erős "baráti" nyomás esetén az új kormány formailag ugyan enged a népakaratnak, viszont más módon és eszközökkel, esetleg közvetve vagy éppen titokban fogja támogatni az Új világrendet kialakító washingtoni expanziós politikát.

Nem szabad elfelejteni, hogy Afganisztánban a rendszeres tavaszi offenzívához a NATO-nak fokozott szüksége lesz a Howard-kormány által tavaly októberben megígért kiegészítő csapatokra, és ha lehet, nagyobb számban a Royal Australian Air Force Dél-Aganisztánt ellenőrző felderítő gépeire. Gates és Negroponte azt próbálják elérni, hogy Ausztrália némi átcsoportosítással nagyobb haderőt tartson Afganisztánban mint Irakban. Ezzel részben ellensúlyozni tudnák a hollandok kiugrását, részben pedig a felszabaduló amerikai csapatokat át tudják helyezni az afgán-pakisztáni határvonalra, vagy ha kell -- na igen, jól gondolta a kedves Olvasó: Irakba, méghozzá az ausztrál csapatok pótlására. 

4. írás

Február 15.

Az öngyilkossághoz ma is társadalmi és kulturális (vallási) stigma fűződik az Egyesült Államokban. Ennek megfelelően a média igyekszik nem feszegetni a "kényes" témát, kik, hányan és miért folyamodnak kétségbeesésükben a legdrámaibb végső megoldáshoz. Ezzel a hozzáállással viszont megkönnyíti az illetékes kormányszerveknek, hogy ne foglalkozzanak a problémával, ne keressenek (költségeket és szervezést igénylő) életmentő megoldásokat. Pedig ez lehetett volna a Bush által beígért "együttérző konzervativizmus" egyik szép feladata, amennyiben nem csak pusztán üres kampány szlogen lett volna.

Egy 2004-es  felmérés szerint abban az évben 32000 ember vetett véget saját kezűleg az életének az Államokban.  (Az öngyilkosság a 11. helyen áll a vezető elhalálozási okok között, ami százezrenként 11 személyt jelent.) Az adatfeldolgozás során érdekes jelenségre figyeltek fel a szakemberek. Az öngyilkosok száma legmagasabb a középkorú nők és férfiak között volt: 14607 személy tartozott a 40-64 éves korosztályba, és ezen belül feltűnően megugrott, 28,8%-kal növekedett az önkéntes halált választó 50-54 éves nők száma. Bár ez még mindig nem jelentős szám --  mivel minden 5 öngyilkos közül csak egy nő --, a (több éves) trend azonban figyelmet érdemlő.

Patricia Cohennek a New York Timesban megjelent cikke szerint a szakemberek értetlenül állnak a jelenséggel szemben. Vajon miért?  Mit nem értenek? Ez a középkorú női generáció felnőtt éveiben komoly terheket viselt: nagy többsége fiatal kora óta 2 műszakban teljesített, gyakran egyedül nevelte fel a gyermekeit, mégis igyekezett megvalósítani önmagát, és most jutott abba a korba, hogy újabb teherként öreg-beteg szülei ellátásáról is gondoskodnia kell. (Ez az ún. "szendvics helyzet".) Mindehhez technikai vonalon kapott ugyan segítséget -- gondoljunk csak a gépesített háztartásra,  a konyhakész vagy mirelit élelmiszerekre, a mindent egy helyen bevásárlóközpontokra vagy az Interneten rendelésre  --, más vonalon viszont szinte semmit. Közel 48 millióan vannak egészségügyi biztosítás, tehát megfelelő orvosi és gyógyszerellátás nélkül, ha elvesztik a munkájukat a fiataloknál és a férfiaknál is nehezebben tudnak újra elhelyezkedni, mivel  sokak gyerekeinek megfizethetetlen a bölcsőde és az óvoda, gyakran kényszerülnek az unokák gondozására, a szüleik számára viszont elérhetetlen a színvonalas öregek otthona vagy a házi beteggondozás... Ha az ország nem nyögné két intervenció és két hosszú távú megszállás terheit, nyilván könnyíteni lehetett volna ezeken a terheken.

A Cornell University professzora, Andrew C. Laon szerint feltételezhető, hogy a hormonterápia alkalmazásának (mellékhatások miatti) korlátozása és vele a depressziós állapot gyakoribbá válása is közrejátszhat a női öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek számszerű növekedéséhez. A "változáskori depresszió" azonban nem csak a nőket érinti: legnagyobb számban az idősödő férfiak vetnek véget saját kezűleg az életüknek, méghozzá kb. kétharmados arányban lőfegyverrel. A fehér vagy "kaukázusi" férfiak nyolcszor annyian követnek el öngyilkosságot, mint a nők és a színes bőrűek, és 65 éves kor felett az arányeltolódás még élesebb.

A Clinton- és W. Bush-nemzedék sok idősödő veteránt veszít, akik Vietnámból visszatérve soha sem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, és otthontalanul, gyakran krónikus betegségekkel küszködve eljutottak arra pontra, hogy feladják. Az utóbbi 8-10 évben a munkanélküliség fokozódása szintén nagy számú áldozatot követelt a középkorú férfiak körében, akik nem tudták tovább képezni magukat, vagy más munkakörbe átnyergelni.  Egy 1989-es tanulmány szerint a középkori és időskori öngyilkosságok emelkedő tendenciájának egyik oka a társadalom szerkezeti változása, amelynek során  a munkaerő állandó vándorlása következtében megszűnt a nagy család, rokonság, jó szomszédság és a baráti kör adta biztonsági háló, amely segítséget jelentett a külső stresszhatások kivédésében, a napi gondok könnyítésében és a magányérzet, szorongás feloldásában.

3. írás

Február 5.

El Salvador bejelentette, hogy a maradék csapatait is kivonja Irakból. 2007 augusztusában már 100 fővel csökkentették az eredeti 380-as létszámot, a háborgó közhangulatot azonban ez nem nyugtatta meg. El Salvador az utolsó Közép-Amerikai ország, amelynek elnöke, Tony Saca a Bush elnökkel való jó viszony következtében ilyen hosszú ideig támogatója maradt a megszállásnak. Nicaragua és Honduras korábban felismerve az imperialista tendenciát, már a megszállás kezdeti időszakában kiugrott a koalícióból.

A Külügyi Minisztérium és a Pentagon számára további problémát jelent, hogy Norvégia is bejelentette, a nyáron vissza szándékozik vonni a csapatait, de ő Afganisztánból. Condoleezza Rice -- aki továbbra is lopva, titokban látogat Bagdadba és Kabulba -- hónapok óta próbál nyomást gyakorolni a NATO tagországokra, hogy adjanak több katonát, pénzt és fegyvert, de nem sok hajlandóságot mutatnak.

Miért is ne próbálnának ellenállni a szuperhatalmi kényszerítő erőnek, mikor meglehetősen kilátástalannak ítélik a helyzetet.  Rice -- aki korábban a siker mintaképének állította be a felszabadított, ripsz-ropsz "demokratikussá" vált Afganisztánt -- most önmagának ellentmondva azzal érvelt a védelmi miniszterek találkozóján Vilniusban: „Ez egy hosszú háború, mivel a terroristák nem könnyen verhetők le.” Nem mindenki engedheti meg, hogy hozzá hasonló pálfordulással hitelképtelenné vagy éppen nevetségessé tegye magát.

Január 30-án Bagdadtól 180 kilométerre északra szabotőrök ismét felrobbantottak egy finomítóval összekötő olajvezetéket. (Reuters)

A Pentagon legfőbb reménysége, hogy Sarkozy elnök a Bush-kormány és hódító politikája iránti szimpátiából mentőakcióhoz folyamodik, és 700 ejtőernyőst rendel a komoly rezisztenciát kifejtő déli országrészbe.  Erre annál is nagyobb szükség lehet, mivel egy másik koalíciós államban, Kanadában tovább fokozódik a megszállásban való részvétel elleni tiltakozás, olyannyira, hogy márciusban szavazásra fog sor kerülni a parlamentben a 2500 katona továbbszolgálatára vonatkozó mandátumot illetően. Az esély megvan rá, hogy a kanadai katonák hatalmas ünneplés keretében végleg hazatérhetnek a "killing fieldről".

Úgy tűnik, hogy „egy csak egy legény van...”, aki határozottan további, sőt fokozott együttműködést ígér Washingtonnak, mégpedig az angol védelmi miniszter, Des Browne.  A Reuters január eleji jelentése szerint Browne úgy nyilatkozott, a brit kormány nem engedheti meg, hogy Afganisztán ismét egy "irányíthatatlan kiképző mennyország” legyen az Angliát fenyegető terroristáknak. „Ez egy olyan elkötelezettség, amely évtizedekig is eltarthat, bár idővel csökkenhet” -- tette hozzá.

(A világszínpadon való főszereplési vágy, a gyengébb népeket leigázó ösztöne nem újkeletű a szigetországban. Az angol miniszterelnök [1963-64 között] Alexander Douglas-Home még aspiránsként fenyegette meg fennhéjázón a világot: "A brit nép készen van rá, hogy atomport fújjon, ha úgy hozza a szükség.”)

Évtizedes elkötelezettség!  Megszállás, bombázás, ítélethozatal nélküli rabság. És mindezek annak ellenére, hogy Londonban is tudják, a békéhez, stabilizációhoz és gazdasági felvirágzáshoz vezető út nem katonai, hanem politikai. Ennek az útnak a kiépítése tehát nem a NATO, hanem az Egyesült Nemzetek feladata lenne...

Addenda:

A világon bárhol máshol véres vasárnapnak nevezték volna február 10-ét, kivéve Irakban: hivatalos közlés szerint 70 személyt jelentettek halottnak, vagy talált a rendőrség holtan. Legtöbben továbbra is a megszállás (a szabad mozgáskorlátozás) legkirívóbb megnyilvánulásánál, a fegyveres ellenőrző pontoknál vesztették életüket. Az embertelen körülményekkel küzdő Faludzsa (Fallujah) egyik ellenőrzési pontjánál egy öngyilkos merénylő többekkel együtt három rendőr életére tett pontot. Moszul (Mosul) külvárosában 4 igazolásra várakozó civil esett áldozatul egy tartálykocsi felrobbantásának. Máshol tíz golyóktól lyuggatott holttestet találtak kínzás nyomaival. . .

2008. február 8 az amerikaiak számára volt nehéz nap: egy mélyre temetett, nagyerejű útszéli bomba robbanása következtében egyszerre 4 katona vesztette életét az északnyugati országrész útjainak egyikén, majd Tikrit közelében robbant fel egy harckocsi, amelyben egy katona meghalt (a 13. haláleset ebben a hónapban), és három súlyosan megsebesült. Egy ilyen fokú robbanás következtében akik túlélnek is minden valószínűséggel egy életre nyomorékok lesznek -- nem is csak fizikailag.

The UK's Opinion Research Business has released another statistical study of Iraqi casualties since the launching of the American invasion, one that updates, revises, and essentially confirms their earlier estimate of a million-plus dead. The price of "liberation" is indeed high, but was it worth it? (…) Soldiers are coming home with terrifying tales of the war and the level of violence, which is not declining but visibly rising after a brief lull even as the neocon pundits sing paeans to the surge. The American people are horrified by what Bush and his neocon brain trust have wrought in Iraq, and they aren't going to be anything but repulsed by this kind of moral blindness, which only takes into account our own costs, both human and material. (Justin Raimondo: Deadly Hubris: A million Iraqis dead – for what?)

2. írás

Január 30.

A hadsereg 1980 óta vezetett nyilvántartása szerint a jelenleg aktív szolgálatban lévő katonák között 2007-ben volt a legmagasabb az öngyilkosságot elkövetők száma. A Washington Post előzetes értesülése szerint egy belső használatra készített minisztériumi felmérés azt mutatja ki, hogy tavaly 121 katona vetett saját kezűleg véget az életének, ami 20%-os emelkedést jelent 2006-hoz képest.

A számadat természetesen magasabb lenne, ha a hazatérő „problémás” – pszichikailag sérült, fejsérülés következtében szellemileg leépült, kábítószeressé vált, a társadalomba visszailleszkedni képtelen – fiatalok közül nem szereltek volna többeket le, időben. Úgy értve, hogy mielőtt végső kétségbeesésben, lelkiismeretfurdalástól és depressziótól gyötörten a halántékukhoz emelték a fegyverüket. (Az alkalmatlansági vagy egyéb indokkal leszerelt katonák további sorsáról, esetleges öngyilkosságáról ugyanis nincs hivatalos adat, tehát nem rontja a Pentagon statisztikáját.)

A háború kezdeti évéhez viszonyítva az öngyilkossági kísérletek száma hatszorosára emelkedett.  Míg 2002-ben 350 katona próbálkozott sikertelen öngyilkossággal, addig tavaly 2100. Dana Priest azt írja, hogy az iraki és az afgán konfliktus komoly teherként nehezedik a hadseregre, amely küszködik a hosszú és sűrűn ismétlődő behívások következtében elszaporodó pszichikai problémákkal és a hazatérő katonák poszt-traumatikus stressz szindrómájával.

Az általánosságokon és a statisztikákon túlmenően azonban ritkán olvasni a személyes tragédiákat kiváltó háborús tapasztalatokról, és a tettekkel, történésekkel való belső elszámolás nehézségeiről. Az első iraki turnusából hazatérő közkatona, Michael Cataldi állandóan dühösnek és depressziósnak érezte magát. Rettegett a helikopterektől, mivel egy helikopter-szerencsétlenség emléke kísértette: harmadmagával elsőként érkezett a színhelyre, ahol a haditengerészet egyszerre 31 embert veszített. A pilóta teste lángolt, és neki kellett egy ásó segítségével eloltani rajta a tüzet. “20 éves voltam, mikor számba kellett vennem a halottakat. (Mai napig is) emberhús szagát érzem, mikor csirkét grilleznek. Képtelen vagyok tömegben lenni” – panaszolta.

Őrmester Joe Queen 19 éves korában az első amerikai katonák között volt, akik fegyverrel felszerelt földgyalukkal, és a földgyaluk tolólemezével speciálisan felszerelt tankokkal keltek át a szaúdi határon, hogy az utánuk jövő hadtesteknek sima felületű utat csinálva betemessék, majd elsimítsák az iraki lövészárkokat. Utólag nem tudta megmondani, végül is hány katonát temetett be élve a frontvonalon. Amire tisztán emlékezett, hogy a legborzasztóbb pillanatban szemét behunyva, automatikusan teljesítette a parancsot. Öt évvel később Georgia államban egy katonai bázison így emlékezett vissza Felicity Arbuthnot-nak adott interjújában: “Voltak, akik meg akarták adni magukat, de azok is be lettek temetve. Láttam olyanokat, akik a megadás jeleként feltartották a kezüket, de a tankok csak mentek előre és letarolva mind legyilkolták őket. (...) Láttam egy iraki katonát, aki egy földgyalu által volt széthasítva. A felső teste a gép egyik oldalán volt, az alsó teste a másikon.”

Mindig lesznek emberek, akik az ilyen jellegű eseteken idővel túl tudják tenni magukat és  mindig lesznek olyanok is, akik soha. De olyanok is akadnak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak tovább élni hasonló súlyú emlékekkel. Így érzett Joshua Omvig, behívott tartalékos is, aki egy 11 hónapos iraki turnusból hazatérve az édesanyja szeme láttára lőtte agyon magát.

Addenda

As Iraq and Afghanistan war casualties soar to unprecedented levels, Bush's 2009 Veterans Affairs' budget comes up short. The Department of Veterans Affairs (VA) will treat about 333,000 sick and injured veterans of the Iraq and Afghanistan wars in 2009, according to VA statistics released last week. That number is a 14 percent increase over this year's casualty total. Yet, despite the Bush administration's promises to prioritize the VA even as other domestic departments' funds are cut, its annual budget request for next year places more financial burdens than ever on many returning soldiers. (Maya Schenwar: 333,000 US Casualties: Are They Covered? t r u t h o u t . February 14, 2008)

A few months after Sgt. William Edwards and his wife, Sgt. Erin Edwards, returned to a Texas Army base from separate missions in Iraq, he assaulted her mercilessly. He struck her, choked her, dragged her over a fence and slammed her into the sidewalk. As far as Erin Edwards was concerned, that would be the last time he beat her. Unlike many military wives, she knew how to work the system to protect herself. She was an insider, even more so than her husband, since she served as an aide to a brigadier general at Fort Hood. With the general's help, she quickly arranged for a future transfer to a base in New York. She pressed charges against her husband and secured an order of protection. She sent her two children to stay with her mother. And she received assurance from her husband's commanders that he would be barred from leaving the base unless accompanied by an officer. Yet on the morning of July 22, 2004, William Edwards easily slipped off base, skipping his anger-management class, and drove to his wife's house in the Texas town of Killeen. He waited for her to step outside and then, after a struggle, shot her point-blank in the head before turning the gun on himself. (. . .) The military tracks only homicides that it prosecutes, and a majority of killings involving service members are handled by civilian authorities.  (Lizette Alvarez and Deborah Sontag: When Strains on Military Families Turn Deadly. The New York Times)

The Veterans Health Administration estimated in a May 2007 report that 1,000 suicides occurred per year among veterans who received care within the VHA and as many as 5,000 per year among all veterans. At the same time, the number of returning veterans with post-traumatic stress disorder is surging, according to studies and veterans advocacy groups. (Hannan Adely: For Palisades Native, War Trauma Ends in Suicide. The Journal News. March, 2008)

MÁS és mégsem - Kuliffay Hanna

Amerikai hagyományok szerint az elnökök évente egyszer beszámolnak a kongresszusnak az ország helyzetéről és távlati kilátásairól (State of the Union Address). George W. Bush januári beszámolóját hetekkel megelőzően a média mást sem sulykolt kollektív agyunkba, minthogy Irakban annyit javult az elmúlt félévben a helyzet, hogy szóra sem, képre sem érdemes.  Fő témának a sorozatos nehézségekkel küzdő (be nem vallottan recesszióban kapálódzó) gazdasági helyzetet tették meg helyette. (Mintha a kettő, a háború és a gazdasági problémák között semmi összefüggés ne lenne!)  Az iraki "siker" -- ami egy idő óta a meghatározhatatlan "győzelem" szó helyett használatos -- mércéje sokak szemében, hogy mennyi katonát veszít Amerika. A számadatokból próbálnak következtetni rá, vajon csökken-e már az afgán és az iraki ellenállás ereje? Van-e némi remény a megfáradt csapatok mielőbbi hazahozatalára?

Erre az önámító hiedelemre alapozottan variálnak az illetékes hatóságok a halottak, eltűntek,  rokkantak és sebesültek számával.  Mint annyi minden más, az emberi életekkel és halálokkal való manipulálás is a politika játékszere, a látszat valóság teremtésének eszköze. Mikor a Bush elrendelte, eredetileg 3 hónapra tervezett eszkaláció még 8 hónap múlva sem hozta meg a várt eredményt (a katonai veszteség csökkenését), és a saját pártja is támadni kezdte az elnököt érte, szeptemberben hirtelen-váratlan javulás következett be, sőt! Decemberben a Védelmi Minisztérium már csak 23 katona elvesztését jelezte. (Ez ugyan nem jelentette azt, hogy a közbiztonság javult volna Irakban, vagy hogy az amerikai gépek kevesebb bombát dobtak volna a "gyanús" civil lakosságra, de ettől mindenki igyekezett eltekinteni.) 

Januárban azonban ismét romlani kezdett a statisztika, és  pont Bush mellveregető "sikerét" hangoztató beszédét közvetlen megelőzően -- "micsoda pech" --, egy útszéli bomba robbanása és az azt követő rajtaütésszerű golyózápor következtében egyszerre 5 amerikai katona vesztette életét. Ezzel 40-re emelkedett a hónapban végzetükkel találkozók száma, és vészesen megközelítette a négy ezret. A demokrata szenátor és elnökjelöltségre esélyes Barack Obama a következőképpen értékelte az iraki megszállás nyilvánvaló kudarcát:

"Az a nézet, hogy valamiféle sikert értünk el a violencia közelmúltbeli csökkenése következtében, az csak annyit jelent, olyan alacsonyra tettük a mércét, hogy jelenleg betemeti a homok. Ahogy korábban is mondtam, az elviselhetetlen színvonalú fegyveres erőszaktól és a működésképtelen kormánytól a rettenetes színvonalú fegyveres erőszakig és működésképtelen kormányig jutottunk, és most, két évvel később visszakerültünk az elviselhetetlen fegyveres erőszakig és a (továbbra is) működésképtelen kormányig."

1. írás

2008. január 25-26

Akármennyire hihetetlennek és megdöbbentőnek is tűnik egyeseknek a “felszabadított”, “demokratizálódott” és “egyre szélesebb körben kooperáló” Irak hosszú távú megszállási terve (rövidített címén Declaration of Principles) nem hirtelen és váratlanul, valamiféle légüres térben keletkezett. (A tervről bővebben: A szabadság mást jelent Washingtonban, mint Bagdadban)  A szép hangzású „tartós baráti együttműködési egyezmény” valójában az eredeti neokonzervatív elképzelések megvalósulása, és mint ilyen biztosítani fogja, hogy  Washington és szövetségesei az elkövetkezendő évtizedekben nehézfegyveres hadtestek fenyegető jelenléte révén folyamatosan ellenőrizzék és diktálják Irak minden lépését, és a maguk hasznára fordítsák minden értékét.

Ennek a szándéknak jelei már évekkel ezelőtt megmutatkoztak. Talán lesznek, akik vissza tudnak emlékezni arra a megdöbbentő momentumra 2004 januárjában, mikor a Fehér Ház hivatalosan közölte, hogy „az amerikai hadsereg 2006 decemberéig nagy létszámú haderőt szándékozik állomásoztatni Irakban”. Mindezt egy győzedelmesnek mondott háborút, az ideiglenes iraki kormányzó bizottság létrejöttét és az ideiglenes alkotmány elfogadtatását követően, és annak ígéretében, hogy júniusban visszaadják a hatalmat az irakiaknak.

Már ekkor kérdések és kételyek merültek fel az 'Új Világrend' alakulásával kapcsolatban – bár a felvetőiket súlyos vádak és fenyegetések illették. Lehet hatalomátadásról beszélni egy idegen csapatok által megszállt, naponta bombázott országban? Lehet távirányítású rakétákkal demokráciát terjeszteni? Lehet másnak vélni az idegen csapatok ott tartózkodásának 3 évre szóló meghosszabbítását mint agresszívan beavatkozó nemzetépítési tervnek (nation building), amiről az intervenciót megelőzően Bush határozottan állította, hogy szóba sem jöhet?  Lehet másnak ítélni a tízezrek halálát okozó „sokkhatással és megfélemlítéssel” operáló hódítást, mint a Pax Americana megcsúfolásának?

A kiváló politikai elemző, Karen Kwiatkowski visszatekintve úgy  foglalta össze, a neokonzervatív tanácsadókra hallgató George W. Bush egy olyan háborúba vitte az országot, amit az emberek nem értettek, de amit biztosan nem akartak volna, ha időben tudták volna az igazságot. (2002 második felében magas szintű hivatalos helyről származóan 27 különböző indok hangzott el annak bizonyítására, hogy sürgősen bombázni kell Irakot – 23 egyenesen a kormánytól.)

Bill Clinton volt CIA igazgatója, a neokonzervatív James Woolsey még a Vanity Fairnek 2004 szeptemberében adott interjújában is azzal érvelt, hogy „George W. Bush biztonságosabb hellyé tette a világot”. Ez az állítása azonban akkor már egy lassan szélesedő körben komoly kétségekbe ütközött, és egyre nehezebben volt elfogadtatható.

A 2006-os novemberi kongresszusi választáson már hatalmas tömegek (függetlenek és republikánusok is) szavaztak demokrataként abban a hitben, hogy egy demokrata többségű kongresszus felelősségre fogja vonni a Bush–Cheney-kormányt, és abban a hamis reményben ringatózva, hogy az országgyűlés elnökének szavazott Nancy Pelosi új irányba tereli az amerikai külpolitikát – legalábbis határidőt szab az Irakból való sürgős visszavonulásnak.

Hatalmas csalódásukra azonban Pelosi nyílt ellenzője és befolyása révén csírájában elfojtója minden felelősségrevonási kísérletnek. Azzal a gyermeteg indokokkal takaródzik, hogy nem akar egy „számonkérő veszekedést” kezdeni a Fehér Házzal. (Önkényes megalkuvását igyekszik „politikai civilizáltságnak” feltüntetni.) Állítása szerint el akarja kerülni, hogy bármi felelősségrevonással megossza az országot – mintha a Bush politizálás következtében nem lenne amúgy is évek óta végletesen polarizált.

Pelosi igyekszik úgy tenni, mintha nem tudná, hogy az ő egyes számú megbízatása nem az, amire hivatkozik – a „nemzet egyesítésére való összpontosítás” –, hanem a népakarat és az alkotmány érvényesítése. Erre tett hivatalos esküt, ennek ellenére magabiztos bájmosolyok kíséretében megtagadja a teljesítését. Elegánsan nem vesz tudomást róla, hogy a tavalyi év Gallup felmérései szerint Bush negatív értékelése kitartóan 70-75% között volt. A CBS News tavaly júniusi felmérése azt mutatta, hogy 75% megítélése szerint a Bush–Cheney-duó rossz irányba viszi az országot, és csak kínosan alacsony értékű 19% vélte követésre méltónak.

Az MSNBC politikai rovatában 2007. május 23-án több órás élő szavazásra került sor. Az eldöntendő kérdés az volt, vajon Bush hivatalos eljárása, mint  a saját állampolgárai ellen folytatott illegális kémkedése, a háborút előidéző hazugság dömpingje és egyéb törvénytelenségei elég indokként szolgálnak-e a törvény előtti felelősségre vonásához? Pár óra alatt elképesztő számú, közel fél millió válasz futott be. Ennek 88%-a úgy ítélte meg, hogy IGEN, az elnöknek megelőlegezett bizalom kétségbevonása és döntéseinek kivizsgálása jogos.

Cindy Sheehan, aki katonafiát vesztette el Irakban, és azóta is a megszállás elleni küzdelem egyik vezető egyénisége, több mint  8,000 kézzel írt, személyes hangvételű levelet gyűjtött össze, amelyek Cheney háborús bűneinek kivizsgálását követelték.  Sheehan januárban politikai aktivisták segítségével San Francisco szövetségi középületébe szállította a petíciókat, ahol Pelosi hivatalának át kellett volna venni, de a megbeszélés ellenére senki nem mutatkozott, és mikor személyesen át akarták adni őket,  fegyveres biztonsági emberek “eltanácsolták” őket az épületből. A lobbyban hagyatott 8000 kézzel írott levél sorsa azóta sem ismeretes.

Pelosi nemcsak a százféle formában megnyilvánuló közakaratról nem vesz tudomást, de a kormányszintű számonkérést követelő saját pártjabeliekről sem. „(Bush és Cheney) többször ismétlődően megszegték az alkotmányt. Jogtalanul keresztülgázoltak a nemzetközi törvényeken. Újra és újra hazudtak az amerikai népnek. Az eljárásuk és barbár politizálásuk szeretett hazánkat történelmi mélypontjára juttatta a világ szemében” – háborog a Vietnámi háborút annak idején ellenző, de Nixonnal szemben vesztes volt elnökjelölt, a történelem által fényesen igazolt George McGovern a Washington Post hasábjain. Lehet egy hivatalból felelős személynek ilyen komoly vádakat kivizsgálás nélkül elengedni a füle mellett?

December óta a Képviselő Ház jogi testületének három demokrata tagja, Robert Wexler, Luis Gutierrez és Tammy Baldwin közös beadványt nyújtottak be a Ház elnöki hivatalába, amely szintén Dick Cheney hivatalos felelősségre vonását követeli. A Wexler-petíció egy rövid idő alatt 288 ezer támogató jellegű aláírást gyűjtött be az Interneten – ennek ellenére egyelőre semmi eredményt nem tudott elérni. Több alkotmányjogász, köztük Bruce Fein, aki viszont republikánus, sőt a Reagan kormány Igazságügyi Minisztériumában szolgált, rendszeresen kiáll az „impeachment” indokoltsága és elengedhetetlen szükségessége mellett.   

Pelosi az ő fejük felett is elnéz, és arról sem vesz tudomást, hogy idővel a katonaság, amely eredetileg támogatója volt Bush intervenciós törekvéseinek is egyre pesszimistábbá válik. A fegyveres erők lapja, a Military Times adatai szerint 2006-tól kezdve több katona ellenezte Bush legfőbb parancsnoki döntéseit, mint amennyi támogatta. Csupán egyharmada a megkérdezetteknek helyeselte a 2007-re beharangozott, „sikert” ígérő iraki eszkalációt.

Mint emlékezetes, a Bush által kinevezett Iraki Tanulmányi Csoport (Iraq Study Group), amely fele-fele arányban republikánusokból és demokratákból állt és a 'hogyan tovább?' kérdésre keresett választ, 2006 novemberében „határozottan sürgette” az amerikai haderő mielőbbi csökkentését és az ott maradó egységek ésszerű átcsoportosítását Irakon belül (messze a veszélyes és ellenséges nagy városoktól), vagy áthelyezésüket a környező arab országokba.

Pelosinak tehát polgári, politikai és katonai tömegbázisa lett volna, hogy ellenezze a további vérontást, és a megszállás idejének araszolgató hosszabbítgatását – „a tavaszi katonai jelentésre várunk”, „az őszi kongresszusi beszámoló lesz a döntő” –, de semmit nem tett a döntő többség ez irányú elvárásait és követeléseit illetően. Mi több, semmi jele, hogy a jövőben ez egyáltalán szándékában állna.

Stephen Lendman tavaly decemberben azt írta a BaltimoreChronicle kommentárrovatában, hogy a kongresszus képviselői és szenátorai következetesen kiárulják a szavazataikat, és kudarcot kudarcra halmoznak, aminek következtében a helyzet egyre rosszabbá válik. „Így megy ez a szeptember 11-es események óta, mivel mindkét oldal összejátszik a kormánnyal” – hangoztatta Lendman.

A leplezetlen „összejátszás” miatti széleskörű csalódás és felháborodás leginkább az Interneten észlelhető, ahol az alternatív médiában többen is foglalkoztak ennek veszélyével. Az elszámoltatás, felelősségrevonás (impeachment) lehetőségének kizárása, vagy betiltása esetén ugyanis korlátlanná válik az elnök hatalma, de ugyanerre a lehetőségre tehet szert (a maga területén) egy befolyásos országgyűlési szóvivő is. Mivel az alkotmányozó atyák tisztában voltak a két pozíció visszaéléséi lehetőségein túlmenően a köztük szövődő konspirációs lehetőséggel is (én nem taposok a te tyúkszemedre, ha te sem taposol az enyémre...), ezért az alkotmány nemcsak azt biztosítja, hogy a Képviselő Ház bizalmatlanságot szavazzon az elnöknek, hanem azt is, hogy bármikor új szóvivőt válasszon. „A Szóvivő a Ház akaratából szolgál, mint megbízott elnök, minek következtében a Ház akaratából el is mozdítható.”

Scott Creighton, aki a törvénytelenségek elszaporodásával járó jelenlegi „nemzeti krízis helyzetért”  elsősorban Pelosit hibáztatja, azt írja egy neki szóló nyílt levélben: „Mikor Ön a Bush-kormányzat bizalmatlansági kihallgatásainak megtagadásával szégyenletes módon nem teljesítette alkotmányos kötelezettségét, akkor nemcsak az Egyesült Államok népének védelmét szolgáló kötelességét hanyagolta el, hanem a kriminális pártfogás (esetét) is kimerítette, ami Önt bűnrészessé teszi.”

Dennis Kucinich demokrata képviselő – Dick Cheney felelősségre vonásának legmarkánsabb követelője a képviselőházban –, erkölcstelenséggel vádolja Pelosit, amiért betiltotta a felelősségre vonás lehetőségét: „Ha az elszámoltatás többet nem jöhet számításba, akkor az igazság sem jöhet számításba. Ha viszont az igazság nem jöhet számításba, akkor ez a testület egy hazugságban él.”

Igazság vagy hazugság? Számít még egyáltalán?

Pelosi és a demokraták nem titkoltan kormányszimpatizáns szárnya, a “Kék Kutyák”, úgy tűnik, hogy egyetértenek Bush nem régen elhangzott önértékelésével és tetteinek magyarázatával: “Biztos vagyok benne, hogy vannak emberek, akik engem háborúpártinak tartanak, de én békekötőnek tartom magamat. (. . .) Történetesen azt hiszem, hogy az akciók, amikre sort kerítettem, szükségesek voltak a béke alapjainak lerakásához.”   A háború tehát a béke szükségszerű alapja. Ezzel az abszurdummal való egyetértés lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy Pelosi és köre még a demokrata ellenszéllel szemben is kitart korábbi döntései mellett: nem vonja felelősségre az indokolatlan háború kirobbantóit, és nem vonja meg a kormánytól a megszállások fedezését és ennek részeként a végleges támaszpontok építését biztosító milliárdokat. Súlyos csalódás azoknak, akiket alig több, mint egy éve elbűvöltek Pelosi ígéretektől zengő szirén-hangjai.

„George W. Bush akármennyire is megérdemli, hogy rúgkapálása és üvöltése ellenére kirángassák elefántcsont tornyából és Gitmo színvonalú börtönbe lökjék ... mégsem fog megtörténni -- írta egy nekikeseredett, de a valós világban élő Timothy Sexton. “A demokrata párt éppen úgy cserben hagyta Amerikát, mint a republikánus párt.” 

Az ország és népe tragédiája, hogy mégis csak e kettő között lehet választani.

Addenda:

A Képviselőház Kormányfelügyeleti Bizottságának demokrata elnöke, Henry Waxman,  ahelyett, hogy a Cheney diktálta kormánypolitika magas szintű, országos kihatású törvénytelenségeit -- elsősorban az alkotmány érvénytelenítését -- feltárva bíróság elé állítaná az elkövetőit,  legfeljebb a kormányszervek eljárási módszereit ellenőrzi, és az ezekkel való visszaélések vizsgálatára koncentrál. "Henry Waxman House Oversight Committee Chairman is a fascinating character. (...) Waxman has been flat-out relentless in pursuing documentation the Bush administration maintains under a cloak of total secrecy. He is as aggressive as any member of Congress has ever been. (. ..) However, if you are looking for an indication that Congress will move forward to address evidence of violations of federal law by Bush administration officials, that was conspicuously absent." (Marc Ash: My Interview With Representative Henry Waxman)

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára