EMPIRIA Magazin I. évfolyam – Kuliffay Hanna írásai

 2002 - II. félév

27. írás

December 29.

Immár tizenhárom éves családi tradícióként két baráti házaspárral megünnepeljük az új év érkezését a megelőző esték egyikén -- méghozzá a legjobb, legelegánsabb helyeken. Joe barátunk az örökös szervező és intéző, a hagyomány éltető lelke egy fél délutánt töltött az Interneten a vendéglői étlapokat és a borválasztékot tanulmányozva, mielőtt asztalt foglalt tegnap estére a gourmé-szakértők által Washingtonban legjobbnak tartott, országos viszonylatban is az előkelő 6. helyen álló Caucus Roomba. 

A Fehér Háztól csak kőhajításnyira levő felkapott, elegáns vendéglő -- amely a mindenkori politikai, társadalmi elit, elnökök és köreik, vélt vagy valós hírességek és mindenféle méltóságok egyik kedvenc helye -- az ünnepek között, mikor a kongresszus hazautazik csendesebb szokott lenni. Arra azonban nem számítottunk, hogy a belső nagyteremben szinte egész este teljesen magunkban leszünk. (Már kávéztunk, mikor úgy tíz felé jöttek még két asztalhoz.) Ez persze mit sem vont le a dióöntetes roston sült libamáj és az Atlanti-óceánból frissen fogott lobszter pavlovi-reflexeket kiváltó ízorgiájából, viszont megerősítette korábbi kételyeinket és aggodalmainkat nemcsak a főváros, de kivetítve az ország  gazdasági helyzetét és pesszimista hangulatát illetően. 

November közepén Bush elnök azt nyilatkozta, „a gazdaság közel sem olyan erős, mint amilyen lesz”.  Minden konkrétságot nélkülöző voltában is kellőképen elgondolkoztató állítás.  A „közel sem olyan erős” szóhasználat ugyanis a messze lemaradás tényét kívánja fedezni. Ha valaki esetleg valami konkrétabb eligazításra  vágyna, érdemes megnézi a Gallup Pollnak a befektetők optimizmusát, illetve jelen esetben folyamatos pesszimizmusát ábrázoló  átlag-indexét, amely  2000 január óta állandóan lefelé tendál, míg az idei október végére mélypontjára jutott.  Egy robosztus karácsonyi szezon lendíthetett volna rajta valamit, a beérkező részeredmények és a remények azonban  egyáltalán nem bíztatóak. Elsietett pesszimizmusnak tűnik? 

Egy december 27-i AOL felmérés eredménye szerint az internetezők 58%-a otthon eltöltött kellemes estét tervezett szilveszterre, 18% készül nagystílű, izgalmas partyra, míg 27% tanácstalan az ügyben. Miért teszi ez különösen aggasztóvá a helyzetet? Mert a tanácstalanokat úgy ahogy vannak nyugodtan hozzácsaphatjuk az első,  legnépesebb csoporthoz. Lehet, hogy egyesek 27-én még nem döntöttek, a kandalló tüze előtt koccintva ünnepelnek, vagy kint az utcabál forgatagában, de a drága, elegáns partykra már hetekkel ezelőtt el kellett volna igérkezniük, a limousinokat már régen le kellett volna foglalniuk. Létezik olyan nő, aki szilveszter előtt három nappal még ne tudná nagyestélyire vagy új hócsizmára lesz inkább szüksége?  

Mindenesetre kis családi tradíciónk 13 éves múltja alatt még egyetlen egyszer sem köszöntöttük az ünnepek közti héten, pláne egy szombat estén az Újévet és egymást négy pincértől körülugrálva ugyan, de üres vendéglőben. Ugyanakkor azt sem kérdezték volna az előző években karácsony előtti napon a fodrásznál -- ahogy most -- délelőtt vagy délután jönnék inkább. Mint ahogy arra sem emlékszem, mikor álltam valaha is aranyvasárnap csupán másodmagammal  a Nordstrom árúház pénztáránál. Az előttem levő nő ráadásul csak nagyobbra cserélt egy korábban vett Happy Christmas feliratos pulóvert. Ha volt is 60-70%-os leárazás, az az új év utáni csalogató volt,  nem novemberi, mint az idén.

Idén fordult elő velünk először az is, hogy a gyárból kellett rendelnünk,  és 6-8 hetet kell várni az új kocsimra, olyan korlátozott az autószalonokban a választék. Nem kell közgazdásznak lenni annak felméréséhez, hogy az újévi a karácsonyi üzleti mérleghez hasonlóan siralmas lesz, ami 2003-ban komoly problémákat fog jelenteni a fogyasztás mellett nagy mértékben a szolgáltató iparra támaszkodó gazdaságnak. 

Amennyiben a statisztikák nem hazudnak, az amerikai jópolgárok 51%-a leginkább a gazdasági helyzet miatt aggódik, beleértve  a növekvő munkanélküliséget és a horribilis katonai és terrormegelőző kiadásokat. (24%-nak vannak nyugtalan éjszakái az iraki háború és szintén 24%-nak a terrorizmus miatt.) Bush híve és legmegbízhatóbb gazdasági tanácsadója, Alan Greenspan szerint ez az aggodalom csak balgaság -- felesleges, érszűkületes tünet. A Központi Bank (Federal Reserve) nagyfőnöke őszi kongresszusi beszámolója során azt nyilatkozta, a gazdaság a következő évben visszatér folyamatos növekedéséhez, még egy háború ellenére is.

Greenspan már november közepén úgy ítélte meg, hogy a gazdaság kikászálódóban van a „puha hupliból”, és megkezdte fölfelé ívelését. (Átmenetileg volt is valami kis emelkedés, de komolytalan.) Riporterek kérdésére, befolyásolja-e majd a gazdaságot az iraki háború, Greenspan azt válaszolta: „Nagyon kétségesnek tartom, hogy egy mérsékeltnél komolyabb hatást váltana ki.”  

Az idei év egyik rendkívüliségének tűnik, hogy évtizedek óta először társaságban, szomszédságokban, még munkahelyeken is politizálás folyik. Azelőtt évekig összejárhattál emberekkel, ismerhetted a gyerekeiket, gondjaikat, vágyaikat, szokásaikat anélkül, hogy a republikánus vagy a demokrata szó egyetlenegyszer elhangzott volna -- a Pentagonról nem is beszélve. A mi kis Újévet köszöntő  körünkben is először történt meg, hogy az üzletről, gyerekekről, utazásról és az áfonyaöntetes filet-mignont dicsőítő diskurzusról politikára terelődött a szó, és egymást váltogatva hosszas monológok, meg kurta jelzők hangzottak el, amelyeket mondjuk Bush vagy éppen Greenspan asztalszomszédokként ugyancsak a szívükre vettek volna.

Ha más nem, a mindennapi élet és a személyes üzleti kapcsolatok számos frontján észlelhető hanyatlás megerősítette az asztaltársaság korábbi feltevését, miszerint még az öreg Bush által voodoo gazdaságnak titulált  -- a stimulatív adócsökkentés és alacsony kamatlábak fellendítő hatására alapozott, ugyanakkor a medve bőrére előre iszogatva felelőtlenül  költekező -- gazdasági tervezet  most sem fog működni. A demokrata szenátor, Kent Conrad „álomvilág gazdaság”nak nevezi a Bush–Greenspan-tervet, hozzátéve, fogalma sincs, hogy hol tanulták a business-matekjukat, mert náluk Észak-Dakotában azt oktatják, ha elveszel az államháztartás pénzügyi keretéből, azzal növeled a deficitet. 

Az elmúlt ősz során, párhuzamosan Greenspan optimista kijelentéseivel és a Bush adminisztráció egyre nagystílűbb háborús költekezésével, a volt alelnök és az elvárások szerint 2004-ben elnök jelöltként induló  Al Gore többször is élesen támadta Bush gazdasági és külpolitikai irányvonalát.  Nyilván egyeseknek túl élesen, mert közvetlen az ünnepek előtt teljesen váratlanul azt a bejelentést tette, hogy nem indul a választáson. Lemondását jobb híján azzal a mafla ürüggyel indokolta, hogy „egy Bush–Gore felállással a hangsúly túlzottan a múltra fókuszolna, ahelyett, hogy 100%-osan a jövőre összpontosítana.” 

Megrökönyödött híveinek december 23-án küldött magyarázkodó levelében Gore önmagához hűen azt írta,  hogy „a nemzet jelenlegi politizálása a Bush–Cheney-adminisztráció irányítása alatt ostoba és káros az egész országra nézve.” Vannak természetesen, akik szerint az egész világra nézve.

Azt hiszem enyhén szólva logikátlannak tűnhet ezek után a szokásossal befejezni,  REMÉNYTELI, BÉKÉS, BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT MINDENKINEK! -- de mi más is lenne helyette?

Gore politikai programjáról olvasható itt a Lapszemlékben a 12. írásban

Addenda:

A sokszoros milliomos Greenspan továbbra is optimista és (részben a saját zsebére) ellenez minden gazdasági szabályozót.  Ez egyes szakértők szerint távlatilag komoly gazdasági problémákat fog előidézni: “What we have found over the years in the marketplace is that derivatives have been an extraordinarily useful vehicle to transfer risk from those who shouldn’t be taking it to those who are willing to and are capable of doing so.  We think it would be a mistake to more deeply regulate the contracts.” (Federal Reserve Chairman Alan Greenspan told the Senate Banking Committee. 2003)

26. írás

December 25.

Az eltúlzott  „politikai korrektség” és a vele való visszaélések régen túllépték a bosszantás és irritálás határait. Egyre többször irracionálissá válnak, különösen mikor repressziós eszközként használják. Legutóbb a Reuters hírügynökség egyik jelentése arról tudósított, hogy az Európai Únió rohamléptekben elbarikádozta magát a volt francia elnök, Valery Giscard d’Estaing azon kijelentésétől, miszerint ha európán kívüli országokat is bevesznek az Únióba, az a végét jelenti: megszűnik e u r ó p a i szövetség lenni. Az Európai Parlament egyik félnótás svéd származású tagja odáig ment, hogy  Giscard d’Estaing lemondatását követelte az Európa jövőjét tárgyaló konvenció elnöki posztjáról.  

Szenilis lenne talán a 76. évében járó volt elnök, mikor a felvételre javasolt Törökországot “nem európainak” nyilvánította? Zöldeket beszélt, mikor azt nyilatkozta, a kis-ázsiai ország nem lenne képes beilleszkedni az európai közösségbe, mivel más a kultúrája, a dolgok menetéhez való hozzáállása, az életvitele? Összevissza karattyolt, mikor amiatt aggódott, hogy a muzulmán Törökország demográfiai dinamizmusa révén az európai tagállamok közé kerülve hamarosan a legnépesebbé és így döntő tényezővé válhatna? Szó se róla. Minden amit mondott helytálló, éppen csak politikailag nem korrekt nyilvánosan beszélni róla.

“Törökország fővárosa nincs Európában, és lakosságának 95%-a Európán kívül található, tehát nem európai ország” -- mondta a csatlakozását ellenezve Giscard d’Estaing. Hogy forgatta ezt ki Ali Tekin, a 105 tagú parlament ankarai képviselője? “Giscard úr egy keresztény fundamentalista. Abban a hitben ringatja magát, hogy az Európai Únió egy keresztény klub.” A leegyszerűsítő és elferdített vádaskodás ellenére Telkint nem dorongolták le sietve a politikai korrektség bajnokai, és érdekes módon nem kezdte ki a média. 

A konvenció belga származású elnökhelyettese, Jean-Luc Dehaene ugyanakkor azzal mosta, mentegette az azonnali médiakötözködésnek kitett elnököt, szerinte csak a magánvéleményét fejezte ki, annál is inkább, mivel a konvenciónak nem feladata az únióhoz való csatlakozás kérdésébe beleszólni.  Ha beleszólni nem is feladata, de aligha tárgyalhat érdemben Európa jövőjéről, ha nem veszi figyelembe, hogy bizonyos érdekcsoportok az öreg kontinens határainak kibővítésével nagy serényen új világtérképet próbálnak kreálni.

És bár nem tanácsos beszélni róla, a tényen azonban mit sem változtat, hogy komoly gazdasági megterhelést, társadalmi és kulturális feszültségeket jelentene Európának, amennyiben  egyes ázsiai és közel-keleti országok tiszteletbeli európaivá minősítve -- az amerikai segélyek ellenére is komoly gazdasági nehézségekkel küszködő Törökország után mindjárt a háborús kiadásokkal terhelt, és saját katonái védelmében egyre inkább nemzetközi katonai csapatok bevonására igényt tartó Izrael -- az úniót megosztó és hátráltató követelések sorával lépnének majd fel. 

Ekkora hűhó és kioktatás után aligha akad majd a jövőben, aki a politikai korrektség tyúkszemére lépve mégegyszer megkockáztatná felvetni az Únióban,  hogy Kis-Ázsia, vagy éppen a Közel-Kelet nem Európa.  Giscard d’Estaing néven nevezés nélkül ugyan, de utalt rá, hogy a Törökországgal kezdődő kapunyitást forszírozók valójában az Európai Únió ellenségei. Mint ismeretes, az Egyesült Államok úniós csatlakozásának támogatásáról  bíztosította az Ankarában megalakult új iszlám kormányt, amennyiben aktívan közreműködik a Szaddám Huszein elleni koalícióban.

Lásd még a 90-es ÉVEKben: A politikai korrektség bénító hatása

25. írás

December 19.

A Cato Institute editoriális igazgatója, Michael Chapman levélben támadta Philip Kennicott cikkét, amely Alexander Dovzhenko (1894-1956) ukrán költőt és filmkészítőt mutatta be a Washington Post olvasóinak a washingtoni Nemzeti Művészeti Galériában rendezett posztumusz filmbemutató alkalmából. Mi volt Chapman problémája? Nem kevesebb, mint hogy az amerikaiak megint egy bolsevik marxista művész intézményesített megdícsőítésének lehetnek  tanúi, ráadásul egy olyan személynek, aki „arra használta a tehetségét, hogy propagandát csináljon először Leninnek, aztán Sztálinnak, a XX. század két legnotóriusabb diktátorának, akik 40 millió ember haláláért felelősek” -- vádolt Chapman. “Csak Ukrajnában a kollektivizálás kierőszakolása -- egyben az ‘osztályidegenek’ tervszerű kiírtását is szolgálta --  7 millióra tehető áldozatot követelt, köztük 3 millió gyermeket. A helyzet olyan rémes volt, hogy sokan kannibalizmushoz folyamodtak.” 

Annak idején a kommunisták a Dovzhenko-féle hithű kommunista, vagy szégyenletesen megalkuvó művészekkel és a nyugati baloldali értelmiséggel kórusban tagadták a lenini-sztálini éra terrorját és népirtásait, “reakciós propagandának" nyilvánítva. Vallási fanatizmushoz hasonlóan kizárták elméjükből a realitást. Egyszerűen nem vettek tudomást az állami terrorizmusról, bár ott zajlott az orruk előtt. A Párt Központi Bizottságának 130 tagjából, akik részt vettek az 1934-es moszkvai kongresszuson, 1938-ra csak negyvenen maradtak életben. Hogy lehetett ezt figyelmen kívül hagyni? Vagy a kultúrvilág veszteséglistáját? 1937-38-ban lettek kivégzés áldozatai, vagy tüntek el örökre a költők, Paolo Yashvili, Titian Tabidze és Pavel Nikolayevich, az író, Isaak Babel, az Izvesztia főszerkesztője, Nikolaj Bukharin, a költő, Osip Mandelstam, és lett elkeseredésében öngyilkos a nagy tehetségű költőnő, Marina Tsvetayeva, valamint a Mayakovsky népszerűségével vetélkedő Sergei Yesenin. 

Mi sem nyilvánvalóbb, mint korának egyik leghíresebb amerikai zsurnalisztája, Dwight Macdonald meglátása, aki szerint az apologéták szándékosan aláértékelték a bolsevik veszélyt, a végsőkig tagadva, hogy rosszabb rendszer lenne, mint akár az amerikai, akár a nyugat-európai. 

(Az 1921-es szovjet "nagy éhinség" idejéből származó felvétel. Archívum)

Ezt bizonyítandó a 20-30-as években a kommunista párt meghívására az ún. intelligencia számos küldötte, köztük  neves előadóművészek, rendezők és írók, mint André Gide és Bernard Shaw, utaztak Moszkvába, hogy hazatérve személyesen számoljanak be a szocializmus bíztató, fényes jövőt ígérő sikereiről. Egy ilyen tapasztalati látogatás alkalmával történt -- az állam által mesterségesen kreált éhínség idején --, hogy Shaw  az előkelő, exluzív Metropol Hotelben élvezett vacsorája során elégedetten tette fel a cinikus kérdést: “Lát itt élelmiszerhiányt valaki is?”(*1)

Vodkában fürdetett bamba birka volt Shaw, vagy ő is a lekenyerezett hazudozók közé tartozott? Nem mintha egy ilyen kijelentés után ez lényeges lenne.

Champan megítélése szerint Dovzhenko egy árnyalattal sem különb a náci propagandista Leni Reifensthalnál -- akit, hozzá kell tenni, egyelőre még nem ünnepeltek  nagymisével Washingtonban.  És bár a cikk közepén valahol Kennicott mellékesen megemlíti Dovzehenko bolsevista múltját, nem köti össze a történelemben járatlan amerikai olvasót az ukrán holokauszt borzalmaival, és udvariasan eltekint a propagandista Dovzehenko ezzel kapcsolatos szégyenletes felelősségének említésétől azokból az időkből, mikor “félelem ivódott minden pórusba és alávaló gyávaság lett a viselkedés normális mércéje”.  

Dovzhenko természetesen nem az első nyugaton tisztára és fényesre pucolt, kétes múltján könnyedén felülemelkedő szovjet híresség. A költő, Boris Pasternak, a közepes irodalmi értékű Doktor Zsivago nyugaton agyonünnepelt szerzője az Izvestiában(*2) 1936-ban publikált verseiben benyalással felérő elismeréssel  adózott a “NAGY VEZÉR”nek, Sztálinnak, akit szerinte a végzet rendelt “világméretű feladatára”. Dicsőítése során kihangsúlyozta annak jelentőségét, hogy  míg a “cselekvés ezen  géniusza” “csodálatos tetteit” viszi véghez a történelem színpadán, addig “igazi hősként", meg tudott maradni “emberi lénynek”.

Ezzel persze a Szovjetúnióban és Magyarországon sem igen értett volna annakidején egyet az emberek túlnyomó többsége, de a vörös intelligencia hosszú évtizedekre sikeresen elfogadtatta Pasternak verzióját a nyugati baloldal intellektuális köreiben. Annál is inkább, mert másik sötét múltját kényelmesen felejtő, a szovjeteket kiszolgáló kedvence, az évekig állami kiváltságokat és kegyeket élvező, későbbi kaméleonkodása után azonban nyugaton “a Szovietúnió lelkiismeretének” titulált Andrej Sakharov is úgy nyilatkozott Sztálin Hadész kapujához való érkezésének hallatán: “Egy nagy ember halálának hatása alatt vagyok. Pillanatnyilag az emberségére gondolok.” 

Pasternak és Sakharov mellett egy angol hódoló, Harry Truman leírása szerint Sztálin "pokolian okos” volt és persze ”becsületes”, akivel “nagyon jól ki lehet jönni”, amiért is “valódi katasztrófa lenne, ha meghalna”. Noam Chomsky A hatalom megértése című összeállításában nemrégen deklasszifikált brit dokumentumokból idézte Truman és Winston Churchill Sztálin iránti lelkesedését. Az 1945-ös Jaltai konferencia után zártkörű kabinet tanácskozások alkalmával Churchill olyan kijelentéseket tett, hogy “Sztálin a tisztesség embere, akiben megbízhatunk, és aki segítségünkre van, hogy egy új világ felé vezessük (a népeket)” -- az a bizonyos Sztálin, aki “a béke bajnoka”, “kiváló egyéniség”, stb.

"Egyikük sem kifogásolta Sztálin bűntetteit." -- mondta egy előadás során leplezetlen megvetéssel Chomsky.

*1  David Remnick: Lenin's Tomb

*2  Alexander Gladkov: A memoir

Ebben a témában lásd még: 90-es ÉVEK: Képünk Amerikában; 1997- 2001 I. rész 5. írás; 1997-2001 II. rész. 2. írás

A fenti 25. írás a Google kereső révén sem Alexander Dovzhenko, sem Noam Chomsky nevét beütve nem jelenik meg -- még ott sem, ahol kifejezetten magyar cikkeket közöl velük kapcsolatban. (mondatba foglalva sem)

24. írás

December 15.

A UP hírügynökség jelentése szerint Amerikában a 18 és 24 év közötti korosztálynak csupán 13%-a tudja megtalálni Irakot a világtérképen. Nem lehet véletlen, hogy szintén ez a korcsoport az, amely a legnagyobb számban támogatja a Bush-kormány iraki intervenciós politikáját, a népszerű “rúgjunk szét néhány segget!” jelszóval. Ha viszont  azt a kérdést kapnák, biztosak-e benne, hogy a Pentagon Irak és nem Irán megszállását tervezi jövő év elejére, többségükben azt válaszolnák: nem, de nem mindegy? 

Georgie Anne Geyer a tudatlanság veszélyéről írt cikket novemberben a Washington Timesban. Eszerint több mint 3 ezer megkérdezettből csak 21% kíséri figyelemmel a külföldi eseményeket. A maradék 65%-a azzal indokolta érdektelenségét, nincs megalapozott tudása a külpolitika megértéséhez. Az átlag amerikai nem tudja, melyik nép hol él, milyen államformában, milyen történelmi indíttatású konfrontációknak kitéve. Geyer szerint a politika megértéséhez szükséges tantárgyak, földrajz, történelem, polgárjog nem lévén kötelező részei az oktatásnak, egyszerűen hiányoznak a tantervből. A multikulturális  oktatási rendszer  a művelt generáció  helyett egy “öntudatos” generációt termelt ki. (Ne firtassuk, hogy mire épül ez az öntudat.)

Statisztikai felmérésekből az derült ki, az iskolásoknak csak 13%-a tudta, hol van Izrael vagy Irán, és 17% tudta megmutatni a térképen, hol van Afganisztán. Geyer szerint azért nincs nyilvános vita a kormány külpolitikájáról, mert az emberek nem tudják, hol és mi történik. Fogalmuk sincs, hová vezet és hol ér véget a kormány ambíciója.  Mikor az elnök azt állítja, hogy demokratikus kormányt fog felállítani Irakban, mert arra van össznépi igény, az embereknek fel sem tűnik az állítás abszurdítása, mivel nem ismerik a távoli ország komplex múltját, társadalmi szerkezetét, vallási megosztottságát, ősi etnikai rivalizálásait és féltve őrzött tradícióit. 

Békeidőben sok minden nem nagy dolog, viszont azzá válik, mikor az ország irányítói meghatározatlan háborúkba küldik az amerikai fiatalokat a föld legkíméletlenebb országaiba (Afganisztán, Irak), és ez még csak a kezdet -- aggodalmaskodik Geyer. Uralmon levő rezsímeket fogunk megváltoztatni, eltöröljük a múltat, valójában újjá fogjuk alakítani az egész Közel-Keletet. Hová fog ez vezetni? Mintha csak Geyer gondolatmenetéhez kapcsolódnának Bill Clinton egyik őszi beszéde során elhangzó, meggondolásra intő szavai: "Dirigálni akarjuk a világot, vagy csak  vezetni? A kettő között ugyanis nagy a különbség."

23. írás

December 13. 

A bostoni kardinális, Bernard Law idén az ötödik amerikai püspök(*1), aki szexuális botrány miatt adta vissza megbízatását a Pápának. Míg hárman kiskorúak elleni erőszakos visszaélésért, egy New York-i püspök pedig asszony híveivel való viszonyai miatt, addig a kardinális az első, aki pederaszta papok együtt érző védelmezőjeként, valójában bűnrészesként kényszerült lemondásra. A vatikáni tanácsadók áprilisban a több hónapos botrány ellenére még kiálltak Law mellett, abban a reményben, hogy majd csak elcsitul magától a „kényes” ügy. Javaslatukat figyelembe véve a Pápa nem fogadta el különös kegyeket élvező püspöke (állítólagos) lemondását. December elején azonban újabb, eddig zárolt terhelő dokumentumok nyilvánosságra hozatala és 58 helyi pap Law ellenes bizalmatlansági indítványa lehetetlenné tették további pozícióban tartását.

A Vatikán nem demokratikus intézmény. Éppen ezért az idei év eseményei példa nélkül állóak a Római Katolikus egyháztörténelemben. Januárban a Boston Globe és néhány más napilap komolyan kezdett foglalkozni az egyház ellen indított kártérítési perekkel, és ezzel bizonyos mértékig nyomást gyakoroltak a közvéleményre -- beleértve a katolikus híveket is -- állítsák meg, és próbálják meg felszámolni az egyre inkább elburjánzó szubkultúrát, a 6-12, illetve 12-18 éves kiskorúak elleni szexuális fajtalankodás, lélekrombolás és fizikai erőszak egyházon belüli gyakorlatát. Az áldozatok, családjaik,  és néhány rokonszenvező csoportba szerveződve nyilvánosság elé tárták nemcsak a vétkes papok, de feljebbvalóik bűnlajstromát is, egyre nyíltabban támadva az egyházi hierarchiát, illendő halkan még a Pápát is.

A júniusi dallasi egyházi konferencián Law kardinális megkövette püspöktársait a botrány elfajulása miatt, de az odautazó volt gyermekáldozatok képviselőinek a krízis helyzetre megoldást kereső gyűlésén azonban már nem jelent meg. Nem titkolt részvétlensége még több hívőt fordított ellene. Őszre országosan nyilvánvalóvá vált a katolikusok többségének elégedetlensége Róma és a legbefolyásosabb kardinális -- a hamarosan megüresedő pápai trón első esélyes amerikai várományosa -- ügyeskedő sasszézgatásai miatt. A hívek időhúzó és mentőövet kereső politizálgatás helyett a bűnök határozott számonkérését és elítélését követelték.

Számos jelentős katolikus személyiség nyilvánosan szigorú intézkedésekre és a világi bűnügy szervekkel való együttműködésre szólította fel az egyházat. Egyesek visszatartották monetáris adományaikat (ha semmi mást, ezt észrevették a Vatikánban), mások lelkipásztoraiknál tiltakoztak vagy elmaradoztak a miséről,  és egyre többen tüntettek vasárnaponként a templomok bejárata előtt. December első vasárnapján LAW MONDJON LE! feliratú táblákkal  többszáz fős hangos tömeg követelte a katedrális előtti téren kardinálisuk lemondását. Precedens nélküli eseményként pedig december 9-én 58 bosztoni pap levélben szólította fel isten-által-jelölt feljebbvalóját az egyház érdekében való távozásra. Micsoda skandalum!  Micsoda drámai, évezredes tekintélytiszteletet sárba tipró, egyháztörténelem formáló skandalum!

Ha Law mintegy szimbólumává vált is, mégsem áll egyedül a szexbotrány viharában. Többek között New Hempshire és Brooklyn püspökei is per alatt állnak pedofil és pederaszta papjaik vétkeinek takargatásáért, és így közvetve újabb lehetőségek teremtéséért  újabb áldozatok megrontására. Ha a Vatikán azt reméli, hogy Law feláldozásával minden elsimítható és a régi mederbe terelhető, nagyot téved. Az Internet számos fórumán többszáz bejegyzésből egyetlen egy sem sajnálta vagy mentegette Lawt, de más falazó püspököket sem, viszont annál több követelte, hogy vonja felelősségre őket a társadalom ítélőszéke. „Ha Isten meg is bocsát Lawnak, mert őt se nagyon érdekli a gyermekek sorsa, az az ő dolga,” -- írta be valaki -- „nekünk azonban nem szabad megbocsátani. A társadalomnak kötelessége elégtételt venni és a jövőben védelmet biztosítani a gyermekeknek.” Szomorú tapasztalatok szerint ugyanis nyilvánvaló, hogy az őrangyalokra nem lehet számítani.

*1 1990 óta világviszonylatban 19 római katolikus püspök kényszerült szexbotrány miatti lemondásra -- köztük 9 amerikai.

Ebben a témában lásd később a JELENIDŐ rovatban: "Én vétkem, én vétkem...";  Még mindig tabu;  Szexbotrányok pápai áldással;  Közös titkok, közös bűnök;

22. írás

December 8.

A PEW Kutatóközpont adatai szerint a világ 42 országa közül 35-ben pozitívan értékelik az Egyesült Államokat. Állítólag még Oroszországban is 37-ről 60-ra emelkedett az USA iránti szimpátia. Ugyanakkor az amerikai kormány és a külpolitika iránti ellenszenv aggasztóan növekszik. A legújabb, idei felmérés megkérdezettjeinek többsége kifogásolta, hogy az USA unilaterálisan dönt és cselekszik globális kihatású politikai, jogi és gazdasági kérdésekben, ugyanakkor ellenzi Washington Irak-ellenes intervencióját, amelynek indokát és célját az olajszerzésben látják. (Aminél persze fontosabb a stratégiai térhódítás, K. H.)

Szintén, számos ország aggódik az amerikai pop-kultúra lehengerlő volta miatt, mivel nem akarják, hogy "maga alá temesse" őket -- írja az adatokat elemezve Jay Ambrose a New York Postban, majd csúfolódva hozzáteszi, "igaz, hogy az amerikaiak között is vannak, akik nem akarnák, hogy a saját kultúrájuk maga alá temesse őket". Ambrose végül is azt a következtetést vonta le a PEW általa kipécézett adataiból, hogy az amerikai kormányszervek elégedettek lehetnek önmagukkal, és értelmetlen lenne a felmérés adatainak távlati befolyásolása miatt bárminemű változtatásra sort keríteniük. Azt kell a továbbiakban is csinálniuk, ami az ország és egy józanabb, békésebb, virágzóbb világ érdeke.

Tényleg olyan nagyon elégedettek lehetnek a Fehér Házban a dolgok menetével? Valóban egy "józanabb, békésebb" világ felé haladunk? Csak akik a tv-híradókból tájékozódnak, vagy abszolút érdektelenek, azok nem tudják, hogy a novemberi választásokat megelőző országjárása során Busht minden állomásán tüntetők várták, sőt még kővel is megdobálták a kocsi karavánját. Európai útjai során a Baltik országok és Románia kivételével mindenhol ellenséges néphangulat fogadta. Mind a palesztin, mind az afgán és iraki, mind a venezuelai politikáját világviszonylatban gyanakvás és ellenszenv kíséri. Bár az amerikai média sikeresen elhallgatja az iraki és a palesztín háború elleni sorozatos tömegtüntetéseket, Ambrosenak feltétlenül figyelembe kellett volna vennie, mielőtt tanácsokat osztogat.

Felvételek az október végi San-Francisko-i béketüntetésről: ÉBREDJ AMERIKA! IGEN AZ INTIFÁDÁRA, NEM A MEGSZÁLLÁSRA!  VÁGD EL AZ AMERIKAI SEGÉLYT! GONOSZSÁG BIRODALMA: BUSH-CHENEY-RUMSFELD-ASHCROFT!  és  NE LEGYEN HÁBORÚ IZRAELÉRT feliratokkal. (Photo: Tamás Keller)

A felmérés egyik érdekes következtetése, hogy az USA és Anglia kivételével az összes meginterjúvolt országban az izraeli-palesztín konfliktust tartották veszélyesebnek és a megoldását fontosabbnak a (mesterségesen kreált) irakinál. Komoly figyelmet érdemlő ugyanakkor, hogy a korábban szinte baráti érzelmű Jordániában, Egyiptomban, Pakisztánban és a NATO szövetséges Törökországban növekvő, és már több mint 50%-ban intenzíven negatív Amerika megítélése. Két évvel korábban a törökség túlnyomó hányada lelkesedett Amerikáért, ma viszont 10-ből csak hárman.

Ezeket az adatokat bármilyen rövid beszámolóban is mellőzni, és azt javasolni, hogy  Washington egy vállrándítással intézze el más népek fortyogó ellenszenvét, meglehetősen korlátolt, sőt felelőtlen nézet.  Annál is inkább, mivel a valóság a felmérés adatainál rosszabb is lehet. Némi kozmetikázás gyanújára adhat ugyanis okot a tény, hogy a PEW-project a közép-keleti, dél-ázsiai, és főként az iraki reálpolitika nagyasszonya, Madeleine K. Albright védnöksége és felügyelete alatt látta meg a napvilágot.

21. írás

December 6.

Az inkvizíció a történelem leginkább elhallgatott rémsége. Az emberiség ellen elkövetett bűnök közül a legritkábban említett. Részleteiben, számadataiban, politikai hátterét és céljait illetően a legkevésbé ismert. Értelmező meghatározása -- a római katolikus egyház törvényszéke a középkorban -- még csak nem is sejteti azt az öntörvényű gyilkos gyalázatot, amely jellemezte.

“A latartóztatott valójában elfogatása pillanatától bűnösnek nyilváníttatott. Az előzetes kivizsgálás célja nem annyira a gyanúsított bűnösségének bizonyítására szolgált, mint a vallomástétel mindenáron való kicsikarására, amit aztán a megfelelő büntetés kiszabása követett” -- írja The Inquisition című könyvében Edward Burman. Sokan már a halállal való fenyegetésre, mások a kínzóeszközök látványára mindent 'bevallottak'. Szexuális perverzióik kiélését magával a Sátánnal. Söprűnyélen lovaglást újhold idején.  „Váratlan megvilágosodásukat” Jézus effektív fizikai jelenlétét illetően az ízetlen áldozati ostyában -- a gyomorsavak hatásának és a bélrendszeren való keresztülhaladás természetes folyamatának óhatatlanul kitéve. Vagyis akármit.

Akik ellen a meggyötörtek a pszichológiai vagy fizikai kínzások eredményeképpen vallottak, legyenek barátok, szomszédok, családtagok, pártfogók, azok minden vizsgálat nélkül azonnal bűnösnek, teljes jogvesztettnek, illetve elítéltnek számítottak.  Legrosszabbul azok a tíz és tízezrek jártak, akik még a hosszantartó kínzások ellenére is  tagadtak, kétségbeesetten, ártatlanságuk  biztos tudatában vagy "eretnek" hitük védelmében. Az egyház ítélete szerinti vétkes megátalkodottságukat semmi más, csak a máglya lángjai semmisíthették meg. Akik az utodafét elkerülendő utolsó pillanatban "bűnbánó" vallomást tettek, azokat pápai kegyelemből a tűz lángra lobbantása előtt kötéllel megfojtották.

„Furcsa módon az egyház intézménye nem stigmatizált az inkvizíció tettei miatt, (a középkori holokauszt) csak mint valami halvány emlék dereng” -- állapítja meg Burman. Ez valóban így van. Nyilván azért igyekszünk kollektívan elfelejtkezni az inkvizícióról -- nemcsak az egyházak, nemcsak a halált annakidején bőkezűen osztogató dominikánusok és franciskánusok(*1) mai utódai, nemcsak a keresztény hívek, egyházi és világi történészek(*2), de mi,  nem hívők is --, mert olyan vérforralón igazságtalan és embertelen, hogy szinte lehetetlen szembenézni vele. Valahogy így vagyunk a küszöbönálló háborúval is.  A karácsonyra, a szilveszteri bálra készülve próbálunk nem gondolni rá. Elhessegetjük mint egy rémálmot, ami időnként mégis összeszorítja a szívünket.

Ha a történelem nem is ismétli tényszerűen és adatszerűen önmagát, a despotikus hatalmak céljai és módszerei kísértetiesen azonosak évszázadokat átívelően is. Ismét egy korlátlan hatalom terrorizálja kiszolgáltatott és védtelen emberek tömegeit. Az áldozatok ismét eleve bűnösnek nyilvánítottak, meggyőző bizonyítékok nélkül. Létezik ugyan 'kivizsgálás', de csak formális, amely nem az ártatlanság és nem is a bűnösség bizonyítására szolgál, hiszen az ítélet már megszületett, a  büntetés már ki van szabva, a katonai végrehajtó osztagok, repülőgépanyahajók már úton vannak.

A Hatalom nagyhatóerejű fegyvereinek felvonultatásával, szövetséges erők toborzásával és a médiapropagandán keresztül ismét elrettentő pszichológiai ostromot folytat. A szankciók által korábban legyengítettek akár tagadják, akár megvallják „bűneiket”, akár támogattak terroristákat, akár nem, akár van tömegpusztító fegyverük, akár nincs, a büntetést nem kerülhetik el. Ha végül is utolsó pillanatban könyörgőre fognák a dolgot, az csak beismerést jelentene, ami utólag még inkább indokolttá és jogossá tenné a megszállást előkészítő bombázásokat, de nem tartóztatná fel a végítélet beteljesedését.  

"A Bush-adminisztrációnak nem Irak lefegyverzése a célja" -- nyilatkozta november elején Scott Ritter, volt ENSZ fegyverellenőr az SFGate-nek. "A végső cél a rezsim megbuktatása és ehhez csak eszközként használják a fegyverinspekciót -- bár cél és eszköz egyaránt megszegése a nemzetközi törvényeknek. Az egész fegyverinspekció egy szélhámosság."

A pápai állam az inkvizíció idején a vagyonelkobzásokból hatalmas anyagi haszonra tett szert, és meggazdagodva növelte világpolitikai befolyását. A háború célja ma is a politikai befolyás növelése és az olaj, máshol földgáz, nemesfémek stb. megszerzése, vagyis egy-egy nép vagyonának elkobzása révén a Nagyhatalom saját gazdasági stabilitásának biztosítása. Az inkvizítorok az Isten oltalma alatt működtek, Isten nevében gyújtották a máglyákat, és az emberélet nem számított. Talán ez a legszégyenletesebb azonosság a múlt és jelen között -- az Isten nevében indított büntetőeljárás során az emberélet ma sem számít.

*1 A francia inkvizítor, Gui Foulques később IV. Kelemen néven lett pápa, Jacques Fournier Palmiers egyházmegye püspöke és egyben főinkvizítora XII. Benedek néven (a khatár eretnekeket üldözte és írtotta), Fabio Chigi, Málta inkvizítora pedig VII. Alexander néven. A "nagy" 16. századi pápák, VI. Pál, V. Pius és V. Sixtus megválasztásuk előtt mindhárman inkvizítorokként működtek az egyház szolgálatában.

*2 Vivian Green A kereszténység új történelme című 402 oldalas, 23 oldalnyi bibliográfiával és indexszel ellátott műve két szakaszt szentel a transzfigurációt tagadó katár eretnekek évszázadokig tartó üldözésének és kiírtásának, egy szakaszt a római inkvizíciónak és egy sovány szakaszt a Huszitizmusnak, egyetlen szóval sem említve az inkvizíció többszázezres, ha nem milliós áldozatát, a pápai állam évszázadokig tartó visszaéléseinek rettenetes következményeit. Lehetetlen, hogy a történész Green ne tudott volna például olyan konkrét eseményekről, minthogy 28 szekérnyi eretneket égettek el egyetlen alkalommal Piacenzánál, és 174 katár perfectit (vallási elöljárót) Sirmionéban, vagy hogy Róma velencei követe azt írta, "a Pápa (VI. Pál) mindigis erőszakos volt, de az inkvizícióra alapozott irányító tevékenysége egyszerűen leírhatatlan".

Az inkvizíció bűneivel kapcsolatban lásd még: Lapszemlék, kommentárok 1997-2001, 15. cikk

20. írás

November 13.

Ki ez a III. George?  A New York Post November 6-i címlapja szerint a New York állambeli kormányzói választás harmadszori esélyese, és mint azóta tudjuk győztese, George Pataki. Pataki, aki 1984-ben a média kedvenc Mario Cuomo trónjára ült, és republikánus létére azóta is "uralja" a többségében demokrata érzelmű New York államot.  Politikájában az évek folyamán kicsit a közép felé araszolt, ami csak megerősítette a tavaly szeptemberi New York-i tragédia idején "odaadóan helytálló" kormányzó népszerűségét. A Post az itt látható képet közölte lányával, Emilyvel és feleségével, Libbyvel a választásra igyekvő Patakiról. (Dan Cronin felvétele)

19.  írás

November 8.

Az időközi választások eredménye mellfeszítő dicsőség és ragyogó szivárvány egyeseknek, „szomorúság és intenzív lelki fájdalom”, “háborútól és intoleranciától való rettegés” másoknak. George W. Bush, ugyanis, akit egyesek emperornak is titulálnak, egy republikánus többségű szenátus és egy republikánus többségű képviselőház támogatásával a hajdani birodalmi császárok korlátlan hatalmára tett szert. Mostantól az eleddig pipogya ellenzéki erő teljes mellőzésével fogja tudni továbbvinni és megvalósítani gazdaságilag polarizáló, polgárjogilag korlátozó belpolitikáját és világuralmi törekvéseit.

A morális etika, amely mások jogainak elismerésén alapszik, eddig sem volt, de azután még kevésbé lesz meghatározója a Bush adminisztráció Új Világrendet kialakító terveinek, de mint a mostani szavazatokból nyilvánvalóvá vált, a tömegek egy részének nem is igénye. Ennek jegyében a társadalmi mérleg -- és vele a kongresszusé -- Bush javára billent, ami örömmámorban úsztatta a korlátlanná váló Hatalom sleppvivőit, az eljövendő háborús katasztrófa szépreményű haszonélvezőit és a megtévesztett bambák hazafiaskodó tömegeit.  Közkatonának persze csak az utóbbiak gyerekei mennek, a lelassult gazdaság, a háborús kiadások, az infláció is főként őket fenyegeti. Egyelőre azonban a Fehér Házéhoz hasonlóan ünnepi a hangulat a kormánypárti szavazóknak ebben a hajszállal nagyobb felében, és egyelőre a kívülrekesztettek többsége sem hőbörög.  Ennek oka a néha bárdolatlan, de velős fogalmazásáról hírhedt volt Clinton tanácsadó, James Carvill megállapítása szerint nem más, mint hogy „az amerikai népnek fogalma sincs, mi vár rá”.

A következményeket a maguk fenyegető valóságában felmérni képesek nem túl népes tábora viszont nemcsak szimplán ideges és bosszús a demokrata vereség miatt, ahogy máskor, hanem egyenesen retteg a jövőtől.(*1)  Mark Morford, a SF Gate hírlevelében azt írja, hogy  a mesterségesen megfélemlített nép hagyta, hogy a republikánusok olyan veszélyesen jobbra lendítsék a pendulumot, hogy Ronald Reagan ujjongva kuncogna örömében.

Ez az idő más, mint volt régen. Nagyon kevés ép elmével vagy intelligenciával rendelkező ember akarja ugyanis, hogy bármelyik párt kontrollálja egyidőben az elnökséget és a teljes kongresszust is egy biankó csekkel a zsebében, hogy úgymond végeláthatatlan háborút indíthasson, hogy olajkutakat fúrathasson a természetvédelmi területeken, hogy  felfüggeszthesse a nők kiharcolt jogait, és egy új, elborzasztó, 37 milliárd dolláros szülőföldvédelmi törvényt hozzon azzal a kitalált indokkal, hogy az állam ellenségeit keresi és pusztítja, mind örökkön örökké, ámen. (. . .)  Egyik pártnak sem szabadna ekkora hatalommal bírni.

A republikánus jelöltek és a média nagyon rafináltan úgy tüntették fel, hogy a választásnak semmi köze háború és béke kérdéséhez. Mindenki az adóügyi, szociális, oktatásügyi és jóval kisebb mértékben a környezetvédelmi kérdésekre helyezte a hangsúlyt, mintha nem is indulnának hetente nehézbombázókat szállító hatalmas hadihajók a Közel-Keletre. Mintha lehetne adót csökkenteni, nyugdíjat rendezni, gyógyszerkedvezményt adni és a hegyként tornyosuló háborús kiadásokkal egy időben kiegyensúlyozni az állami költségvetést. A pályázó demokrata politikusok érdeke és kötelessége lett volna rámutatni e kettősség lehetetlenségére. Senki közülük nem merte felhozni, az ígéretek csak ígéretek maradnak egy újabb háború esetén, amelynek vérszaga már észlelhető a levegőben.

A bólogató jánosok vereségének estéjén néhány vezető demokrata csendben, zárt ajtók mögött beismerte, hogy végzetes taktikai hiba volt Bush háborús politikájának feltétlen támogatása. Ennek következtében valószínűnek látszik, hogy a kudarcát bevalló, önként lemondott Richard Gephardt helyett a  demokrata kisebbség új vezérének a republikánus kül- és belpolitikát némi kritikával szemlélő kaliforniai képviselőnőt, Nancy Pelosit(*2) fogják megválasztani. Bush ugyanis a győzelme napjától fogva  ismét hangsúlyozottan war president, vagyis háborús elnök azzal az elvárással, hogy bírálaton és ítéleten felül álló.  Pelositól remélik némelyek, hogy felvilágosítja az ellenkezőjéről.

*1 Az AOL üzenettáblájára rázúdult a véleményáradat  a választást követő napon, a primitív Nuk them! (atomot nekik) mentalitás ellenpólusaként megjelent a The whole country is screwed! A két véglet között A legnagyobb amerikai katasztrófa címszó alatt író azt tanácsolja: Ezt a napot országos gyásznappá kellene nyilvánítani, mivel kész tragédia. A jövő bizonytalan címszó alatt ez áll: Pillanatnyilag nagyon ideges vagyok és nagyon félek.  Nincs munka, pénz, szabadság és remény se, szeretem ugyan Amerikát, de ha pénzem lenne, egy időre Kanadába költöznék, vagy Ausztráliába, mert ez itt egy rakás tragédia.  Egy Irakból éppen visszatért jótékonysági egylet szószólóját idézte valaki -- kisiskolások könyörögtek neki, kérje meg az amerikai elnököt, hogy ne bombázza őket. Megint más valaki szerint az egész ország (Amerika) megindult egy lejtőn lefelé, amin megállni éppen olyan reménytelen, mint a mélységből újra felkapaszkodni.

Az arab országok aggodalommal vegyes félelemmel realizálták Bush egységes belső támogatottságát a Közel-Kelet amerikai-angol-izraeli dominációjának előrejelzéseként. Az egyiptomi Al-Ahram kommentátora szerint, a választást követően Bush még hatalmasabb és még brutálisabb lesz. A terrorizmus irtása okán keményen fog elbánni a számára nem szimpatikus rezsimekkel szerte a világban.

Az amerikai értelmiségi körökben széleskörű az aggodalom a nemzetközi és hazai civiljogok fokozott számú megsértése, sőt semmibevétele miatt. Legújabb példa rá az állítólagos jemeni terroristák távirányítású kinyírása. A Washington Times egyik olvasója képviselte leginkább a felháborodott amerikaiak állásfoglalását, mikor azt írta, „ezt a hat személyt terrorizmussal gyanúsították, de soha egyikük sem lett bíróság elé állítva, még kevésbé bűncselekményért elítélve. (A személyazonosságuk sem lett hitelt érdemlően azonosítva, K. H.) A csupán gyanusítottak kivégzése az Izraeli kormány jelenlegi politikája, ami morálisan visszataszító eljárás. Duplán annak tartom, mikor az én kormányom követi el... Senki sem hiheti, hogy bármelyik kormánynak joga van akár össznépi felháborodás, akár személyes düh vagy valamiféle félreértelmezett bosszúállás nevében illegálisan, vagy amorálisan eljárni. Igazság mindig csak törvényes eljárás nyomán lehet szolgáltatva.” A Guardian ítélete szerint  „Az eset illegális. A jemeni támadás a szuverenítás alapvető szabályának megszegése. Háborús eljárás, ahol (hivatalosan) nincs háborús állapot.  Embereket gyilkoltak meg, akik ha bűnösek is, soha nem fognak bíróság elé állni. Orvgyilkosként intéztek el olyan embereket, akik lehetséges, hogy támadásra készültek. De ki tudná megmondani?  (Az ügy) legjobb esetben törvénytelen (csoportos) kivégzés, legrosszabb esetben polgári személyek előre megfontolt hidegvérű legyilkolása. És mint ilyen, morálisan menthetetlen. Akik jóváhagyták ezt a támadást, etikai és törvény előtti számadással tartoznak.” -- írja a baloldalinak elkönyvelt londoni újság.  Törvény előtti számadás? Senki ne fogadjon rá. /Utólag derült ki, hogy a 6 személyből egy amerikai állampolgár volt./

*2 Nancy Pelosiról, illetve a demokrata belviszályokról olvasható lejjebb, a 16. írásban 

*

Tam Dalyell, the Labour MP, father of the House of Commons and one of the leading rebel voices against war with Iraq, said: ''This is garbage from right-wing think-tanks stuffed with chicken-hawks - men who have never seen the horror of war but are in love with the idea of war. Men like Cheney, who were draft-dodgers during the Vietnam war. ''This is a blueprint for US world domination - a new world order of their making. These are the thought processes of fantasist Americans who want to control the world. I am appalled that a British Labour Prime Minister should have got into bed with a crew which has this moral standing.'' (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

The PNAC report also spotlights China for ''regime change'' saying ''it is time to increase the presence of American forces in southeast Asia''. This, it says, may lead to ''American and allied power providing the spur to the process of democratisation in China'' (…) and pinpoints North Korea, Libya, Syria and Iran as dangerous regimes and says their existence justifies the creation of a ''world-wide command-and-control system”. (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

18.  írás

November 5.

Nemcsak jelen sorok íróját bosszantotta (mint az előbbi, 17. írásban olvashatták), hanem széleskörű felháborodást is váltott ki az október 26-i béketüntetéseken résztvevők létszámának meghamisítása, és az esemény jelentőségének lejátszása, vagy éppen elhallgatása az amerikai média szinte minden területén.  Annak ellenére, hogy még a washingtoni rendőrség hivatalos jelentése is a vietnámi háború óta legnagyobb, százezres létszámot meghaladó eseményről adott számot (mindig kötelességszerűen messze alábecsülve az efféle népi indíttatású spontán megmozdulásokat), a New York Times nyúlfarknyi cikkében mégis csak ezrekre becsülte a tömeget, és csak három nappal később, az olvasók e-mail és fax-özönére mentegetődzésképpen egy visszamenőleges beszámolóban ismerte be, hogy a hatalmas tömeg még a szervezőket is meglepte.

A béketüntetés egyik szervezője, az International Answer Coalition, tiltakozó, a médiát csepülő e-mailek ezreit kapta az elkövetkező napokban, annál is inkább, mivel szóvivője szerint már a korábbi megmozdulásokat is tendenciózusan és sikeresen elhallgatta a média, és ezt a két legutóbbit is (San Francisco 80-100 ezer felvonulót jegyzett) csak  a mérete miatt nem volt képes. ”A 100 ezres San Francisco-i felvonulás betöltötte az egész 1,7 mérföldes útvonalat a Justin Herman Plaza-tól a Civic Centerig. A felvonulás 3 órán keresztül tartott, és sokan még mindig, órákig várakoztak a Plazanál, mikor a felvonulás elérte a Civic Centert” -- írta az iacenter.org.

Az eltussolás egyik oka, hogy a szervezők neves és kitűnő szónokokat tudtak megnyerni az ügynek, köztük a demokrata képviselőnőt, Barbara Lee asszonyt, Kalifornia Állam Szenátusának elnökét, John Burtont, a Szabad Palesztin Szövetségtől Ramiz Rafeefiet, az író és vietnámi veterán Ron Kovicot, a szinész Mike Ferrelt és másokat. A cél az ANSWER szervezője, Natalie Alsop szavaival: “Ma az emberek százezrei vonultak fel San Franciscoban, Washington D.C.-ben és más városokban szerte a világon, hogy nemet mondjanak Bush rasszista háborújára.”

A Washington Post 27-i címlapjának alján egy kisméretű kép utalt az országos jellegű, több mint száz civil- és egyházi szervezet által támogatott felvonulásra, a róla szóló beszámoló viszont hátra, a helyi eseményeket ismertető Metro részlegbe szorult.  A Washington Times csak a 11. oldalára méltatta a nap legnagyobb helyi eseményét, a liberálisnak ismert Boston Globe érthetetlen módon a 29.-re, míg a Los Angeles Times, amely ugyan 100 000 fölöttinek ítélte a washingtoni tüntetők számát, mégis csak a 17. oldalra helyezte riportját.

A Chicago Tribune és a San Francisco Chronicle voltak a kivételezett nagyvárosi újságok, amelyek országos viszonylatban fő eseményként értékelve vasárnapi kiadásaik címlapjára helyezték a washingtoni tüntetésről írottakat. A Tribune szerkesztője szerint „a háborúellenes mozgalom egy jó adag gőzt kapott, ahogy a háború közeledik. Az emberek ezt komolyan veszik. Úgy tűnik, hogy a momentum emelkedőben van” -- hogy aztán komoly vezéregyéniség, józan ítélőképesség és humanista elkötelezettségű szolidaritás híján, illetve ellenséges média közegben küszködve visszazuhanjon a kiindulópontjára.

(Utólag zárójelben: A Yahoo! News -- Slideshow 111 sehol máshol nem látható állóképeket ad közre dokumentumként az iraki háború, a palesztin genocídium és a globalizáció elleni tömeg-protestációkról különböző földrészek nagyvárosaiból:  1O-11-O2. Santiago, Tegucigalpa, San Salvador. 1O-21. New York (ENSZ  székháznál), Ankara. 1O-26. Mexikóváros, Berlin, Heidelberg, Stuttgart, Freiburg, Amszterdam, St. Paul, Seattle, Washington D.C., San Francisco, Madrid, Barcelona, Tokió. 1O-28. Denver (Bush látogatása). 1O-31. Athén, Manila. 11-3. Boston. 11-4. Dallas (Bush látogatás alkalmából). 11-5. Belgrád. 11-6.  Iszlámábád. 11-9. Florencia.)

“We are confident that Saddam Hussein has hidden weapons of mass destruction and production facilities in Iraq.” Neoconservative John Bolton, Under Secretary of State for Arms Control and International Security. (November 2002)

17.  írás

Október 26.

Amikor azt halljuk, ezrek, mire gondolunk? Kétezerre? Ötezerre? Tízezerre? De semmiképpen sem kétszázezerre. Igaz? Na de éppen ez a trükk! A szemfényvesztő, manipulativ trükk! A mesterien ravasz médiatorzítás! Ezrek tüntettek Washingtonban -- írja a tegnap esti New York Times.online, ahelyett, hogy az eseményeknek megfelelően azt írta volna, hogy Kétszázezren tüntettek Washingtonban, vagy Kétszázezerre becsülik a washingtoni béketüntetők számát.  Ezrek tüntettek a főváros utcáin Bush külpolitikája ellen, mondja a helyi híradó is, és olyan felvételeket mutat, amiből sejteni sem lehet, hogy mekkora tömeg volt, és már vált is a következő témára.

Ezrek protestáltak az iraki háború ellen DC-ben. Ezzel a címmel közli cikkét a tegnapi béketüntetésről a UPI tudósítója, Stefany Moore is ugyanerről a Constitution Gardensben tartott  washingtoni tömeggyűlésről és felvonulásról, amely végül is kb. 200 ezer embert mozgósított.  Javára legyen azonban írva, lejjebb megemlítette a 200 ezres számot, míg a legtöbb esti tudósítás mélyen hallgatott róla. A Pacific rádió helyszíni tudósítója szintén 200 ezresnek ítélte a rövid hat hét alatt toborzott tömeget, amely kiszorulva a tüntetés eredetileg kijelölt területéről elözönlötte a közeli Reflection Pool környékét.(*1) (Képünk: Indymendia -- Mark)

Mindenesetre számos olyan hírforrás is akadt, amelyik az eseményt úgy, ahogy volt teljesen elhallgatta. Ebben élen járt a sokmilliós nézettségű ABC tv-adó Washingtonból sugárzó esti 7 órás világhíradója, amely egyetlen szóval sem említette a főváros aznapi legnagyobb eseményét -- igaz, a San Francisco-i, londoni, tokiói és más nagyvárosok békemegmozdulásait sem. (A C-SPAN kábeladó volt az egyetlen, amely élőben közvetítette a washingtoni tüntetést.)

Ha valaki nem tudná, miért ez a némaság, némi fényt vethet rá a National Union of Journalists, az angol újságíró egyesület főtitkárának nyilatkozata. Jeremy Dear megfontoltságra intette kollégáit a háborús uszításban való részvétel fokozott kényszerét illetően, és közölte, hogy számos panasz futott be hozzájuk, miszerint hivatalos nyomás nehezedik a zsurnalisztákra, ne számoljanak be a háborúellenes aktivitásokról. A BBC managerei azzal indokolták rendelkezésüket, hogy „politikai részrehajlás” lenne a békemozgalmak bemutatása. Nyilván ugyanezzel a balga ürüggyel tiltják le az Amerikából érkező helyszíni tudósítások közlését is. A riporterek, fotósok százai ugyanis ott vannak mindenhol, éppen csak a  tiszta pártatlanság védelmében -- amiről ugye a brit és az amerikai média oly híres -- a szemétkosárban köt ki a riportok és képanyag java.

Az eddigi legnagyobb háborúellenes tüntetések a média előzetes bejelentése-tájékoztatása nélkül, mondhatnánk néma hallgatása ellenére spontánul szerveződtek az amerikai nagyvárosokban -- elsősorban az Interneten, és e-mail közvetítéssel --, és a média hitelt érdemlő hírközlése nélkül, inkább csak szájhagyomány és családi fotóalbumok révén fognak a köztudatba szivárogni és a (nem hivatalos) történelem lapjaira kerülni. Akik ott voltak, a százezret messze meghaladó tíz- és tízezrek tudják, hogy lelkesítőn, felemelően, léleknemesítőn szép verőfényes őszi nap volt a tegnapi, amelyen végeláthatatlan hullámban vonultak az embertömegek az alapvető humanista értékekért -- békéért, életért, egyenlőségért, hazáért, polgárjogokért, igazságosabb elosztásért, a szolidaritás kihalófélben levő eszméjéért.

Az egész napos programnak több mint 30 kiváló szónoka volt, közöttük a több könyvet és számos politikai tanulmányt írt volt igazságügyminiszter, Ramsey Clark, a bátor elvi kiállásáról közismert demokrata kongresszusi képviselőnő, Cynthia McKinney, a detroiti érsek, Thomas Gumbleton, az Oscar-díjas színésznő, Susan Sarandon, valamint a neves polgárjogi harcos és kiváló orátor, Jesse Jackson.

„A kongresszusi szavazás minden kaput bezárt. Az egyetlen lehetőség a háború megállítására az utcák birtokbavétele” -- nyilatkozta a Global Exchange béke-koordinátora, Kristi Laughlin.  DISSENT IS PATRIOTIC, hirdette az egyik tüntető táblája, mintegy válaszként a fel-felhangzó fenyegető vádra és a megalkuvó kongresszus mentegetőzésére, miszerint a hivatalos kormányprogramnak való ellenszegülés és ezáltal az EGYSÉG megbontása hazafiatlanságra vall.(*2)  Dissent is patriotic. A józan, kritikus ellenállás igenis hazafias dolog. Jog és kötelesség. DISSENT IS DEMOCRATIC.

A nagynevű polgárjogi harcos, Dr. Martin Luther King szerint az amerikai demokrácia legnagyobb dicsősége az igaz ügyért való protestációs jog.  Az az egység viszont, amelyet félelem és kényszer tart össze, az az egyetértés, amely látszólagos, mert irányított és megalkuváson alapszik, hosszú távon bukásra van ítélve.

*1  „In Washington, D.C. the march was so vast that as the front of the march completed encircling the White House it met the last quarter of the march that had not even begun moving towards the White House, and was forced to stop for a half hour to allow the last portion of the march to proceed before the front could continue along the route back towards the rally site.  People filled Washington’s wide boulevards and sidewalks shoulder to shoulder for 25 city blocks, over two miles. More than 200,000 people marched in the streets of Washington, and over 100,000 in San Francisco in addition to tens of thousands in other cities around the country.” (International A.N.S.W.E.R website. Október 25, 2002)

*2 Olvasói levél a San Francisco Chronicle-ból: “What is of most concern is that labels such as “anti-American” and “anti-patriotic” are being used to disqualify those who question the direction our country is going in, while the actual arguments are being ignored.”

Addenda:

Reporting on a massive anti-war march in Washington, DC, NPR's Nancy Marshall claims that the event is "not as large as the organizers of the protest had predicted. They had said there would be 100,000 people here. I'd say there are fewer than 10,000." The next day, the New York Times reports that "thousands" attended the protest, "fewer people attended than organizers had said they hoped for." The report is under 500 words and appears on page 8 of the paper. The next day (10/28/02), FAIR issues an action alert challenging the reporting of the New York Times and NPR. Thousands of emails later, the Times re-reported the story (10/30/02), admitting that the protest "drew 100,000 by police estimates and 200,000 by organizers', forming a two-mile wall around the White House." On the same day, NPR also airs a correction.

Ebben a témában lásd még: ugyanitt a Lapszemle II. félévben a 13. és 12. cikket és a Lapszemle 2002. I. félév 11. cikkét.

16.  írás

Október 20.

Idézetek Mary McGrorynak a Washington Postban október 17-én Félreértett patrióták címmel megjelent kommentárjából:

    "A zavartfejű demokraták megint bebizonyították a választóknak, mikor arra a végzetes döntésre kerül a sor, hogy fiatal amerikaiakat kell csatába küldeni, egy húron pendülnek a republikánusokkal. Hátatfordítottak a hivatásos hadvezetők nem titkolt szkepticizmusának. Semmi nem tudta elrettenteni őket az újonnan meghírdetett 'megelőző háborútól', amelyet eddig minden korábbi elnök visszautasított."

    "Az új Tonkin Gulf rezolúciónak  a kongresszus mindkét szárnyában történő megszavazása még mindig taglalt  meglepő és ellentmondásos volta miatt, főként persze liberális körökben, mivel a Post Thomas Edsallja szerint a liberálisok felháborodottak a vezető-képviselőiknél tapasztalt elkötelezettség abszolút hiánya(*1) miatt. A demokrata szenátorok gyorsan Dick Gephardt demokrata vezetőt vádolták, akinek elnöki vagy kongresszusi ambíciói közismertek. A két párt moderáltjaiból alakult koalíció tagjai -- akik az ENSZ beleegyezését szorgalmazták bárminemű katonai erő bevetése esetén --, azt állították, hogy  a koalició akkor esett szét, mikor Gephardt Bush fő lobbizójaként tűnt fel a Kapitólium dombján. A (moderált, A Szerk.) republikánusok viszont nem akartak úgy tűnni, mint akik 'Gephardttól balra' állnak, és így az egész koalíció összeomlott."

    "A következő választás minden induló demokratikus elnökjelöltje felzárkózott Bush azon jogának elismerésében, hogy (belátása szerint) unilaterális háborút indithasson.  (...) Ő is (John Kerry szenátor) csatlakozott ahhoz az elnök javára szavazó bandához ("gang") -- amely olyan ismert békepártiakat is magába foglalt, mint Tom Harkin, Chris Dodd és Tom Daschle -- nem is beszélve Hillary Clintonról."

    "A többségi vezető (a demokrata Daschle) utálta, hogy meg kellett tennie (be kellett feküdnie, A Szerk.), de a végén azzal a magyarázattal dobta be a törölközőt, hogy a világnak azt kell mutatni, az ország egységes az ügyben."

    "Ted Kennedy naponta mondott beszédet a háború indítása ellen. Kennedy és Robert C. Byrd -- hajdani riválisok --, minden tőlük telhetőt megtettek, de Kennedy még a saját fiát, Patrick Kennedyt, Rhode Island képviselőjét sem tudta meggyőzni, hogy adjon lehetőséget a békének. Rhode Island produkálta a bátorság egyetlen republikánus megtestesitőjét, Lincoln Chafee szenátort, aki az apja legendás függetlenségi elvét követve NEMmel szavazott."

    "A kogresszusi vita csúcspontján a demokrata Nancy Pelosi arra figyelmeztette kollégáit, hogy bár az Irakot illető erőfitogtatás feltétlenül demonstrálni fogja az amerikai hatalmat, tárgyalások és diplomáciai sikerek viszont az erőnket bizonyítanák. A kollégái nem hallgattak rá."

    "A demokrata politikusok pontosan tudják, hogy viszonyulnak a vényes gyógyszerekhez vagy a nyugdíjrendszer privatizálásához, de mikor a háború és béke kérdése vetődik fel, emberek halála és hasonlók, akkor nincs (önálló) vélemény. Mind szalutálnak a legfőbb paracsnoknak és reménykednek, hogy a választók tisztelgésüket félreértve patriotizmusnak könyvelik el."

 *1 A 12. irásunkban idéztük a San Francisco Chronicle beszámolóját a kaliforniai  háborúellenes hangulatról, amelynek során a lap példaként hozta fel: Dianne Feinstein demokrata szenátor hivatala 10 ezer békére felszólitó e-mailt és telefonhivást regisztrált, mig csupán 200 háború pártit. Ennek ellenére Feinstein Busht támogatólag -- egy másnapi editorial szerint a saját választóit cserbenhagyva -- az unilaterális megelőző támadás mellett szavazott.

15.  írás

Október 17.

A Teremtés könyve szerint az ötödik nap végén Isten körülnézve elégedetten megállapította, hogy "nagyon jó mindaz, amit alkotott". Eltekintve attól, hogy felsoroljuk mindazokat a dolgokat, tényeket és adatokat, amelyek ennek homlokegyenest az ellenkezőjét bizonyítják, egy problémát feltétlen érdemes megemlíteni: Földünkön jelenleg egy (1) milliárd ember nem jut egészséges, tiszta ivóvízhez, aminek következtében 3,4 millió személy hal meg évente.

Darwin szerint az ok és okozat, a természetes kiválasztódás és a kiválasztó (egyben éltető és destruktív, K. H.) erőtényező a természet. (Hozzá kell tenni, hogy a természet a maga öntörvényűsége révén teljesen figyelmen kívül hagyja Isten legfontosabb teremtményét, az embert. K. H.)  Kortársa, Adam Sedwick, a geológiai tudományok egykori neves professzora -- és vele az általános néphit -- szerint viszont az ok és okozat Isten, aki a teremtményei javára cselekszik.(*1)  Sedwick nézetéből arra lehet következtetni, hogy mindenkinek juttat vizet.

Ha a saját konyhádba csak megnyomsz egy gombot, és a mosogatógép automatikusan annyi vizet vesz, hogy  fél óra alatt tisztára mos és kétszer elöblít 30 tányért és 40 poharat, akkor hajlamos vagy azt hinni, hogy mindenkinek jut az éltető vízből, sőt pazarlásra is futja. Hajlamos vagy magad is azt hinni, amit Jahve, hogy "minden nagyon jó." Holott szerte a világban milliók töltik az egész napjukat kizárólag azzal, hogy a túlélésük érdekében az aznapi vízszükségletüket (családjuk és háziállataik számára) megszerezzék. Ennek ellenére nem mindenkinek sikerül.

További milliókra tehető évente a dehidráció következtében elhalálozottak száma. Főleg gyermekek, öregek és a betegek az áldozatai. Ha fogytán a fizikai erő, ha nincs lokális szervezettség vagy éppen pénz, ha megbomlik a helyi vizkörforgás ciklikussága, . . . végzetes következményekkel járhat. Ha regionális túlnépesedés során túlfogyasztás áll be, ha ténylegesen nincs ellenőrizve, és nem lesz lelassítva az ipari vizszennyezés, vagy  tovább melegszik a föld, . . .  a jelenleginél is nagyobb problémákkal néz szembe a világ.

Bár a múlt század óta háborúk sorozatát vívják az olajért, az igazi kincs, a legnagyobb érték a víz -- a tiszta, egészséges ivóvíz. Annak ellenére, hogy  a Föld 71%-a víz, csupán 3%-a édes víz, és annak is csak 1%-a emberi fogyasztásra alkalmas.  Ráadásul számos helyen nem ott tör felszínre, ahol hasznosítható lenne, vagy olyan mélyen rejtőzik, hogy csak nagy küzdelmek árán szerezhető meg.

Az elosztás, mint minden, a természetben ésszerűtlen és esetleges. Brazília birtokolja a világ víztartományának 17%-át, míg a vallási meggondolásból túlnépesedett India csupán 5%-át. Szintén a fejlődő országok túlnépesedésének (és szegénységének kombinatív) oka, hogy a csatornázás és szennyvíz-kezelés hiánya 1990 óta nem csökkenő, hanem éppenséggel erősen növekvő tendenciát mutat.

Az európai ember naponta 200 liter vizet fogyaszt, míg a szub-szaharai népeknél fejenként 10-20 liter az átlag. A Time magazin tavaly májusban részletesen elemezte a vízhiány okozta globális krízishelyzetet. Megemlítette, hogy szerte a világban számos helyen vannak viták és villongások a víz miatt, többek között Szíria, Törökország és Irak között -- amire most majd Amerika fegyverei révén pontot tesz --, Egyiptom, Szudán, Etiópia és más Nílus völgyi országok, valamint Irán és Afganisztán között.

Szintén megemlítette Izrael víz miatti konfliktusait Jordániával és a palesztinokkal, bár azt nem említette, hogy az izraeli-palesztin békekötés egyik legfőbb akadálya volt, hogy a határokat és az izraeli ellenőrző állomásokat úgy jelölték ki, hogy a palesztinok csak izraeli engedéllyel jutottak volna vízhez. Bár az ivóvízhez való jog az elmúlt évtizedekben az ENSZ által is elfogadott alapvető emberi jogosultságként vált elismertté, ennek ellenére a palesztinoknak ajánlott (amerikai támogatottságú) szerződés megfogalmazásánál ezt teljesen figyelmen kívül hagyták.

* "The believer has no problems, no questions, no troubling doubts and tormenting confusions. And so he is the spiritual equivalent of a cow contentedly chewing her cud in her grassy field, content with the divinely destined nature of all things clearly meant for her benefit, the gift of a beneficent Being, unaware that a short distance away, out of sight from the meadows, the butcher is carefully grinding his ax." (Ralph Estling: Templeton and the AAAS. Skeptical Inquirer. 2000)

Addenda:

A latin-amerikai krízishelyzet 130 millió embert érint. A Pan American Health Organization (PAHO) 2003 januárjában tett közlése szerint több mint 130 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez Latin-Amerikában és a Karib-szigeteken, és 86 millió él csatornázatlan környezetben. Az Egészségügyi Szervezet programtervezete szerint 2015-re felére szeretnék csökkenteni az állandó betegségekkel küszködő, sőt  veszélyhelyzetben élők számát. Az idei Amerikán-belüli víz napok keretében tartott konferencián felvetődött, hogy Latin-Amerika jövőbeni vízellátására a fejlett ipari országok érdekképviselete által forszírozott privatizáció rohamos térhódítása a legkomolyabb veszély.

Idézet Christopher J. Lee interjújából Noam Chomskyval 2004. március 9-én: Chomsky: "A large part of it (building the separation wall, H. K.) is taking control of the water supplies. The main aquifer is mostly under the West Bank. A lot of the settlement programs since 1967 have been designed with long-term hydrological concerns in mind, to make sure that Israel controls the aquifer. Actually, Israel uses almost eighty percent of it or so anyway. Even the settlers have green lawns and swimming pools, while the Palestinian villages next door may not have water at all. They may have to go miles to get a bucket of water. The separation wall will help cement control over the water sources and take some of the most arable Palestinian land, and it will ultimately dispossess a couple hundred thousand Palestinians, who are probably not going to be able to survive there." (South Africa, Israel-Palestine and the Countours of Contemporary World Order)

14.  írás

Október 11.

Bárki részéről, de különösen híres-neves személyek részéről nagy merészség és komoly elkötelezettség kell ahhoz, hogy egy megosztott, háborús készültségben levő ország elnöki politikáját nyilvánosan indokolatlannak, jogtalannak és erkölcstelennek nyilvánítsa. Akiben megvan a kellő bátorság és elszántság az az Oscar-díjas filmsztár, Susan Sarandon, akinek saját csillaga van a Hollywoodi Sztárok sétányán.

 A politikai aktivizmusáról évtizedek óta híres Sarandon szellemi vezéregyénisége annak a hollywoodi mozgolódásnak, amely ismert előadó művészekkel, közírókkal, dramaturgokkal, publicistákkal, akadémikusokkal, politikai és polgárjogi aktivistákkal együtt, a Nem a mi nevünkben elnevezésű koalícióba tömörülve petícióban követelte  az Irak-elleni totális háború tervének elvetését. (Nem lehet tudni, ennek még milyen következményei lesznek -- jegyezte meg Sarandonra vonatkoztatva egy riporter.) Az aláírók, vagy százötvenen, nyíltan visszautasították, hogy az ő nevükben egy hamis belbiztonság és egy "békés, demokratikus Közel-Kelet" csalfa ígéretével George W. Bush minden provokáció híján bármelyik gonosznak nyilvánított szuverén ország ellen militáris erőszakot alkalmazzon.

Egy másik polgári kör, a Közös ügy -- amelynek többek között a volt New York-i kormányzó, Mario Cuomo, a bálványozott politikai tv-személyiség, Walter Cronkite és az elismert szaktekintélyként gyakran idézett történész, Arthur Schlesinger is tagja -- egész oldalas újsághirdetésben vonta kétségbe a Bush adminisztráció agresszív külpolitikai célkitűzéseit, ugyanakkor az Amerikai Katolikus Püspöki Kar is nyilvánosan jogtalannak nyilvánította az Irak ellen tervezett ún.  megelőző támadást.

Az amúgy is megkésetten induló háborúellenes mozgalomnak azonban még mindig csak ellenzői vannak, de nincs kiemelkedő vezéralakja. Egy Howard Zinn, Susan Sarandon, Russel Banks, Bruce Springsteen, Michael Moore vagy Noam Chomsky  támogatása feltétlenül lendít a tiltakozás lassan beinduló kerekén, felkelti a média és a fiatalok figyelmét, felbátorítja az óvatoskodókat,  de még mindig nem akadt olyan erős egyéniség sem politikai, sem akadémiai, sem művészi berkekben, aki egységbe tudná forrasztani az országban jelenleg szétszórtan mozgolódó háborúellenes erőket.

Az elmúlt hétvégén többszáz kisvárosban és szinte minden nagyvárosban tüntettek -- New Yorkban a Central Parkban, San Franciscoban a Union téren, és Los Angelesben a városháza előtt. Számos letartóztatásra is sor került, mivel aktivista csoportok kormányépületek bejáratát, vagy hivatali személyek ajtaját blokkolták, de az ellenzéki erők valójában  a nagy szeptember 26-i washingtoni és San Francisco-i testvértüntetésre koncentrálnak, annak ellenére, hogy a kongresszus döntése, amely a Közel-Kelet újrafelosztásában szabad kezet ad az elnöknek, sokakban felszínre hozta  vagy megerősítette a hiábavalóság érzetét.

A sikeres sajtópropaganada következtében tavaly szeptember óta széles tömegek hitték, hogy az ország háborúban áll bin Ladennel. (Hermann Goering azt mondta a nümbergi tárgyalás során, a nép könnyen belerángatható a vezérek háborús terveibe, csak azt kell neki mondani, hogy megtámadták, és a pacifistákat azzal kell vádolni, hogy a hazához hűtlenül veszélyeztetik az ország biztonságát.)  Mikor azonban bin Laden nem lépett, és csupán elvont ideákat képviselő fantommá változott, a harcikedv a nép körében lecsökkent.  A háborús hangulat újbóli felszítására bin Ladent egy képernyőn megjeleníthető konkrét ellenséggel, egy fenyegető hatalommal bíró, világveszélyt jelentő mumussal, Szaddám Huszeinnel cserélték fel.  (Az "Amerikát veszélyeztető" iraki haditechnológiát jellemzi, hogy a CIA szerinti állítólagos 750 kísérlet során egyetlen amerikai gépet sem sikerült leszedniük.) A trükk nyilvánvaló és átlátszó, mégis sokan (talán tudat alatt) hagyják beugratni magukat.  Emögött a félelem az egyes számú faktor.

"Az amerikai külpolitika kritizálása tilos, még akkor is, ha nyilvánvalóan téves" -- állítja Todd Gitlin, a Columbia Egyetem professzora, a The Sixties (A 60-as évek) szerzője. Ha valaki, ő nagyon is emlékszik rá, hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a tömegek túljutva a félelmeiken egységgé kovácsolódva lépjenek fel a kormány elhibázott vietnámi politikája ellen. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Sharon-Bush kotyvasztotta expanziós izraeli politika enélkül a tilalom nélkül nem kapott volna automatikusan zöld utat Washingtonban, és nem juthatott volna a mai mélypontjára.

A Keene State Kollégium profeszora, Javed Chaudri azt nyilatkozta egy tüntetés szónokaként, az óceán is vízcseppekből tevődik össze, egyik a másik után -- a békemozgalom is ugyanígy kezdődik. Ha bíztatásnak szánta, nem volt sikeres. Néhányan még emlékeznek ugyanis, hogy a megkésett, lassú aktivizálódás, az egyenkénti felzárkózás cammogó folyamata rengeteg véráldozatot követelt Vietnámban.

Addenda:

Susan Sarandon részt vett és beszédet mondott az október 26-i washingtoni békegyűlésen. Ebben kifejtette, elege van belőle, hogy állandóan dirigálják, mit mondhat és mit nem. "Mint anya vagyok ma itt, mert aggódok a gyerekeimért" -- mondta Sarandon az őt ünneplő tömegnek. "Aggódok mindannyiunk  gyerekeiért. Aggódok az iraki gyerekekért."  Rajta kívül a művészvilágból a színész Ossie Davis és az ismert énekes, Patti Smith volt  jelen.

A US média nemcsak a belföldi, hanem a külföldi tüntetéseket is elhallgatta: Last Saturday, antiwar rallies involving some 200,000 people in London and thousands more in Rome took place and nothing ran in the Sunday Post about them. On Monday, The Post's London correspondent produced an informative, front-page article surveying broad European concerns about U.S. policies, with references to the rallies. A picture of the protesters in London accompanied the story. Nevertheless, the failure to report the news of the rallies when they occurred produced complaints from readers and an organized e-mail campaign assailing the paper for this lapse. I'm in agreement with the readers on these complaints. Whatever one thinks about the wisdom of a new war, once it starts it is too late to air arguments that should have been aired before. (Washington Post ombudsman Michael Getler.  October 6, 2002)

"An invasion of Iraq would involve the death of many innocent men, women and children. We hear the use of the term 'collateral damage', which seems to have its origins in the United States. It is a convenient euphemism. But we are under no illusions: it simply means that those unlucky enough to be in the way, innocently in some cases, will not escape death and injury. Everything possible must be done to avoid such a conflict.” (Australian liberal MP Judi Moylan. 2002)

 "Those who advocate Australia joining in the conduct of a war against Iraq are, I believe, inviting us to participate in revenge killings. Since George Bush came to office, the US Government had torn up more international treaties and disregarded more United Nations conventions than the rest of the world has in 20 years. The world was at risk of a perpetual war if the hawks in the Bush administration got their way. War with Iraq would involve the daily killing of civilians and a new stream of refugees.” (Australian Labor frontbencher Carmen Lawrence. 2002)

Many Europeans - and Kofi Annan - would disagree with that quintessentially American view. They have this idea that the Security Council is the only world body legally empowered to decide whether Iraq is to be invaded. They think that if powerful nations such as the US go around deciding for themselves who will and who will not be invaded, then the world will collapse into a Hobbesian state of nature. (Robert Kagan: Multilateralism, American-style)

13.  írás

Szeptember 30.

Nem kifejezetten felemelő érzés a vesztésre ítéltek oldalán menetelni. Miért, hogy mégis csatlakozunk? Annak ellenére, hogy nyilvánvaló, a cél megvalósíthatatlan, a szándék megkésett, az ügy reménytelen. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló,  az agresszió dobverőinek  meggyőzése lehetetlen, a gyilkos szándék megfordíthatatlan, az Irak elleni háborús gépezet  feltartózhatatlan. Akik vasárnap délután a washingtoni bohémnegyed és a diplomatanegyed találkozásánál  a Dupont Circle parkjában összegyűltek mind tudták -- mint jelen sorok írója is --, hogy a vesztes oldalon fognak menetelni. Mégis eljöttek. Tudtuk mindannyian, hogy az előző két napon a World Bank és az IMF épülete előtt több mint hatszáz tüntetőt tartóztattak le -- az új kormány politikát miniatűrben másolva olyanokat, akik törvényes jogaik gyakorlása közben "potenciális veszélyt" jelentettek a városra nézve. Ha másképpen nem, a puszta jelenlétükkel. Tudtunk mindent, és mégis elmentünk, mert semmi sem elviselhetetlenebb, mint a béna tehetetlenség.

Helyi kezdeményezésként csak pár ezer felvonulóra számítottak a rendezők, akik ezt a demonstrációt egyféle üzenetnek szánták a helyi képviselőknek: tudjuk, miben sántikáltok, de mi nem akarunk háborút. A legtöbben gyalogosan érkeztek a térre a meleg, fényes nyárvégi délutánon, párok kéz-a-kézben, fiatal mamák babakocsikkal, egy idős professzor rokkantkocsiban.  Mások viszont biciklivel jöttek, vagy pár megállót a Metróval. A szemben levő Starbuck kávéház teraszáról sétáltak át az emberek, a maradék Coffee Lattét hörpölgetve.  A szomszédos, csak vasárnap reggelenkénti ideiglenes zöldségpiacról érkezők stanicliból zöld fügét eszegettek, háncs kosárkákból kaliforniai szőlőt szemelgettek.

Fiatal szocialisták NO BLOOD FOR OIL! feliratú táblákat osztogattak, és az International Reviewt kínálgatták. A közeli francia pékségtől vett 7 féle gabonából készült illatos veknit majszolva, hónuk alatt tankönyvvel jöttek a Georgetown Egyetem diákjai ráérősen slattyogva; egy sudár lány a New York-i szabadságszobornak maszkírozva bronzfényű arccal, a jellegzetes hosszú zöld redőzött ruhában, a békefáklyát magasra emelve; srácok, akik máskor ilyenkor vízisíznek, vagy meccset néznek, lányok frissen fénylő hajjal, falatnyi csipőshortban, öreg hippik a 60-as évek óta dédelgetett szakállal és békeharcos múlttal, homoszexuális párok bőrszandálban és Banana Republic khaki shortban; egy -- táblájuk szerint -- világjáró klubhoz tartozó nevetgélő, telt csípőjű, középkorú asszonyok csoportja;  fiatal papák hátukon alvó kicsikkel; egy pap bibliát szorongató  híveivel . . .

Csak jött és jött az emberáradat, sokszorosa a vártnak, zászlók és házikészítésű táblák özöne, DROP BUSH, NOT BOMBS! és feliratos trikók NO WAR FOR DADDY! és tv-kamerák, a pódiumon egy Vietnámra emlékeztető balladát átható hangon éneklő lány, lelkesítő szónoklatok sora, tapsvihar, éljenzés, rádióinterjúk, pamfletek, baráti hátbaveregetések és az időnként felhangzó kórus, NO WAR ON IRAQ! . . .és a fejünk felett zajosan kőröző helikopterek, körülöttünk motoros rendőrök, szirénázó rendőrautók, husángot markoló gyalogos osztagok,  lovasrendőrők...

A rendőrség  már órákkal  a 2 órai gyülekezési idő előtt  teljes harci fegyverzetben, erőfölényét éreztetve figyelte-őrizte a teret, mikor még csak a füvön heverésztek páran és öregek sakkoztak az árnyékban és gyerekek álltak sorban a fagyiskocsinál... aztán később végig a szónoklatok és a műsor ideje alatt, míg 3 óra felé végre elrendeződött, és nekiindult a vártnál sokkal nagyobb, 10-12 ezerre nőtt tömeg a város egyik legszebb, széles sugárútján, végig a luxus hotelekkel, manikűrözött előkertes, ívelt kocsifelhajtós követségi palotákkal szegélyezett Massachusetts Avenun.

Érdekes és izgalmas lenne egyszer fentről megfigyelni, mikor egy ilyen békés nyugalmú, lusta délutánon egy hatalmassá terebélyesedő  tömeg egyszerre felvillanyozódva, szinte spontán módon felkerekedik, és magától elrendeződve felvonulássá alakul, egységgé kovácsolódik, és céltudatosan megindul, erőt, elszántságot és lelkesedét fejlesztve, sugározva önmagából, ami aztán visszaverődve és meghatványozódva vad reményeket, és új hiteket ébreszt a szívekben...

Persze, nem annyira a rendőrség szívében. Az "egységgé kovácsolódás érdekes és izgalmas pillanatait" fentről a helikopterekről figyelve rendőrfőnöki utasítására az  eredetileg kijelölt jobboldali járda helyett átengedték a jobboldali dupla autósávot is a tömegnek, majd percek múlva, újabb biztonsági meggondolásból (még mindig túl messze voltak egymástól az elő- és az utóvéd csapatok) megnyitották számunkra teljes szélességében a Massachusetts Avenut. A főváros hihetetlen szegregáltságát jelképezve, béke ide, háború oda,  sem az afro-amerikai, sem az ázsiai, sem a latin közösségek nem képviseltették magukat az eseményen -- több színesbőrű arc volt látható a tv-operatőrök és a rendőrök, mint a tüntetők között.

A végcél az elnökhelyettes, Dick Cheney rezidenciája volt. Az útbaeső követségek közül a Japán követség előtt  hosszú fehér vászonfeliratot feszítettek ki, amelyre azt festették: A JAPÁN NÉP HIROSHIMÁRA EMLÉKEZVE ELLENZI AZ IRAKI HÁBORÚT ÉS BÉKÉT AKAR.  Hatalmas tapsot és éljenzést kaptak, akár csak az egyiptomi követség előtt álló békevágyat közvetítő asszonyok. A dél-afrikai követség emeleti erkélyéről díszes nemzeti viseletbe öltözött pár (nyilván a nagykövet és felesége) integetett méltóságteljesen a tömegnek, lent a míves kerítés szélesre tárt kapujánál pedig egy ébenfekete idős férfi és asszony szintén tiltakozó feliratot tartva rap-jellegű köszöntővel fogadták a tüntetőket. Kicsit lejjebb, Washington legnagyobb, laggazdagabb mecsetjének bejáratánál három idős, szakállas, ünnepibe öltözött imám integetett mosolyogva üdvözlőleg -- óriási üdvrivalgást váltva ki.

Az angol követség (stílustalan, viszolyogtató monstrum) épületének kijutott a fujjozásból, SHAME! SHAME! SHAME! -- bár a javukra legyen írva, hogy egy kiküldött megbízott hajlandó volt átvenni a Szeptember 11-i Családok a Békés Holnapért elnevezésű aktivista csoport levelét, amely kifejtette, miért is nem támogatja az áldozatok számos családja az iraki háborút. Innen hömpölygött tovább a tömeg az elnökhelyettes rezidenciájához, amelynek többméteres kovácsoltvas kapuja előtt egy újabb tiltakozó naggyűlés kezdődött, újabb szónoklatokkal, énekszámokkal és emlékeztető felhívásokkal a soronkövetkező  tüntetésekre. A műsorközökben karikírozott Cheney, Bush és Rumsfeld maszkokat viselő dobosok, AXIS of OIL felirattal a homlokukon, verték veszettül a "háború dobját", amelyen a legnagyobb amerikai olajvállalatok logoi sorakoztak. A felajzott tömeg még 5 óra felé sem akart oszladozni -- nekem viszont a reptérre kellett mennem.

Visszafelé az út, mint mindig, jóval hosszabbnak és még melegebbnek tűnt. Amint kikerültem a tömegből és fokozatosan magam mögött hagytam a WAR IS NOT THE ANSWER (A HÁBORÚ NEM VÁLASZ) fel-felhangzó harsány kántálását  -- párhuzamosan azzal, hogy az amúgy is nyüglődő bal bokám vészjelzéseket kezdett leadni -- rámtört az abszolút  hiábavalóság letaglózó érzése. Szerte Amerikában, szerte Angliában, valójában szerte a világon milliók tiltakoznak egy újabb előre megtervezett tömegirtás ellen, miközben a kormányaik  sorba jóváhagyják, sőt támogatják a hegemónikus Új Világrend kialakításán ügyködő amerikai-angol-izraeli axis terveit. Nem vagyunk hülyék, akárhogy is annak néznek. Tehetetlenek és kiszolgáltatottak talán, de nem hülyék. Tudjuk, nagyon is tudjuk, nincs semmi befolyása, valójában semmi értelme a George Washington-emlékmű obeliszkjénél október 26-ára tervezett országos és egyben nemzetközi tüntetésnek -- mégis ott leszünk. Nem tehetünk mást.

(Utólag zárójelben: A washingtoni rendőrfőkapitányság hivatalos jelentése szerint (csak) 2-3000 tüntető jött össze a Dupont Circle gyepén. A főváros egyik legkiemelkedőbb hétvégi eseményét a média említésre méltónak sem tartotta, vagy lényegtelen eseményként kezelte. A szomszéd város lapja, a Baltimore Sun viszont hétfői számában  közölte az AP hírügynökség alant látható felvételét a spontán tüntetésről.)

12.  írás

Szeptember 24.

A volt demokrata elnökhelyettes és sikertelen elnökjelölt, Al Gore, aki az elmúlt hónapokban kisebb publikum előtt ugyan, de több alkalommal is próbálta kifejezésre juttatni fenntartásait a Bush-adminisztráció Irak ellenes tervét illetően, tegnap komolyabb lehetőséget és figyelmet kapott San Francisco Commonwealth klubbjában. Gore, aki korábban óvatosan fogalmazva a tévúton járó  neokonzervativ külpolitika veszélyes diplomáciai következményeit hangsúlyozta ki, ez alkalommal sokkal részletezettebben és konkrétabban kritizált -- a régi Gore precíz, öntudatos magabiztosságával. Beszédében kiemelte, hogy Bush megrögzött Irak-ellenessége és a problémákhoz való "cowboy stilusú" hozzáállása világszerte lerombolta az Egyesült Államokba vetett bizalmat, és ezzel visszavetette a terrorizmus elleni küzdelem lendületét.

"A szeptember 11-i események után világviszonylatban hatalmas szimpátiát, jószándékot és támogatást élveztünk" -- mondta Gore. "Ezt eltékozoltuk, és egy év alatt félelemmel, szorongásokkal és bizonytalansággal helyettesítettük be, nem amiatt, hogy mit fognak a terroristák csinálni, hanem hogy mi mit fogunk csinálni."  Kifejtette azt is, hogy a háború dühöt és félelmet fog szülni, és várhatóan az USA dominációjától tartó ellenzékiek légióit fogja kitermelni, ugyanakkor egy (Irakban) átmenetileg bekövetkező hatalmi vákum megnöveli a kémiai és biológiai támadások valószínűségét. (Az utóbbi fegyverek létezésére ugyan nincs, és természetesen neki sem volt semmilyen bizonyítéka.)

Gore beszéde volt mindeddig az egyetlen prominens demokratától származó, több oldalról elemző és nyíltan háborúellenes megnyilvánulás. Egy politikai vitaműsor során az egyik kommentátor hetekkel ezelőtt megjósolta, ha eljön az idő, a demokraták szabad kezet fognak adni Bushnak, mivel sok köztük a gerinctelen. Sok? Ez azt jelenti, hogy van köztük gerinces is? Az emberek érthetetlenül kérdezgetik, hol az ellenzék?  Hol vannak a megoldást kereső, késhegyre menő viták? Hol vannak a demokrata békepolitikusok és békeaktivisták vagy legalább a józan ész?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy bármilyen felelőtlen őrültséggel jön fel a Bush-adminisztráció, a politikusok lapítanak, mint kutyagumi a fűben.  Közben sutyiban  egyezkednek, alkudoznak,  a státuszukat  és a velejáró hatalmat több oldalról is bebiztosítva.  A teljesen eluralkodó  mentalitást kitűnően illusztrálja, hogy két kiemelkedő fontosságú személyiség, a demokrata párt országos elnöke, Terry McAuliffe és a képviselőház demokrata szárnyának vezetője, Dick Gephardt nem voltak hajlandók Gore tegnapi beszédét illetően nyilatkozni a sajtónak. Mi is lehet lejáratóbb és a válságban levő ország szempontjából károsabb, mint a zárt ajtók mögül kiüzent  "No comment"?

A San Francisco Chronicle idézi a demokrata képviselő, Sam Farr nyilatkozatát, amely szerint a washingtoni hivatalába érkező levelek és e-mailek 500:1 arányban háború ellenesek. Dianne Feinstein stábja 10 ezer tiltakozó megnyilvánulás mellett csak 200 háborúpárti telefont és levelet kapott. Bár a nyugati part mindig progresszivebb és historikusan pacifista, az unilaterális intervenció iránti ellenhangulat azonban, ha kisebb arányban is, de általánosítható, és növekvő tendenciát mutat. Ennek ellenére azonban az előzetes kongresszusi szavazatszámlálások szerint 10-ből ha egy fogja Bagdad megszállását ellenezni.

"(A kongresszusban) félelem uralkodik. Senki nem akar anti-patriótának látszani 9-11 után" -- próbálta magyarázni Farr. Nem lehetnek ennyire ostobák. Hazafiatlannak mondható a 10 ezer tiltakozó telefonáló és levélíró? Vagy éppen Al Gore?

Bár az elhallgattatásra, sőt kinyírásra is alkalmas újonnan felfedezett bűvös szóval egyelőre nem vádolták Goret, a republikánusok azonban sietve kijelentették, hogy a Commonwealthben elhangzott tiltakozó beszéde nem más, mint a gyengeség  jele. Ha így nézzük, Joe Lieberman -- Gore volt elnökhelyettes-jelöltje és várható elnökjelölt a 2004-es választáson --  tényleg sokkal masszívabb talapzaton áll, mivel kezdettől fogva a háborús hiénák lelkes szószólója, és az izraeli lobby kedvenceként a Bush-Cheney páros külpolitikájának minden vonalon aktív támogatója. Lieberman keddi sajtónyilatkozatában lesöpörte Gore-nak a két frontos háború miatti aggodalmát, mondván, hogy meg van győződve róla, az amerikai haderő párhuzamosan harcolva el tud bánni, és el is fog bánni mindkét ellenfelével.

Gore a vesztesre ítéltek táborából szónokolva próbál visszakerülni a politikai színpadra, egyfajta belső kényszertől, leginkább patriotikus aggodalmaktól hajtva. Jelenleg nem hálás szerep. Ezért is nem vállakozik rá a politikusok többség. Milyenek az arányok a Kapitólium dombján? A 434 demokrata képviselőből jelenleg 26 támogatja az iraki krízishelyzetre békés megoldást kereső, az ENSZ és hivatalos közvetítők segítségét igénylő kaliforniai inditvány beterjesztését.  Nem, nem tévedés. A szám: 26.

A háborút nyíltan ellenző maroknyi demokrata egyik szószólója, Dennis Kucinich szerint azért van disszonancia, mert nincs összeköttetés Washington és az ország többi része között. "A kongresszus egy csapásra elintézhetné az elnök rezolúcióját" -- mondta. "Ugyanis az emelkedő munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás széleskörű hiánya, a gyógyszerellátás fedezetének hiányosságai és a nyugdíj befizetések (tömeges) elvesztése az amerikaiakat pillanatnyilag sakkban tartó fenyegetések -- nem Szaddám Huszein."

Amennyiben a demokraták nem hangsúlyozzák ki és nem használják ki a maguk javára a novemberi választásokat megelőzően a gazdasági gondok, a tőzsde lanyhuló árfolyama és az emelkedő olajárak kreálta krízishelyzetet, és nem korlátozzák Bush intervenciós zelotizmusát, akkor megérdemlik, hogy a történelem a republikánus háborús hiénákkal egyenrangúként tartsa felelősnek őket az indokolatlan iraki háború kirobbantásáért.

11.   írás

Szeptember 19.

A háborús fenyegetődzés, pánikkeltés, médiapropaganda, nemzetközi embargó és a Clinton-adminisztrációtól átöröklött angol-amerikai büntető jellegű bombázások ugyanúgy folytatódnak, mintha a vesztét érző Bagdad nem engedélyezte volna, hanem halogatta, vagy éppen megtagadta volna az ENSZ fegyverinspektorainak visszatértét.  Ez várható volt. Toby Dodge, az angliai Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetének Irak-szakértője alaposan melléfog, mikor azt jósolja, hogy Szaddám Huszein kapunyitásával a háborús veszély egyik napról a másikra 85%-ról 65%-ra csökkent -- legalább is nehezebb lesz kirobbantani. Ugyan kérem!

Akik mostanra a médiából és a köztudatból egyaránt sikeresen kiírtották a világbéke, következetesség, fairség, humanitás és szolidaritás szavakat, azok aligha fognak a Tareq (Tarik) Aziz levelén fellelkesülő Kofi Annan és néhány zsurnaliszta  további egyezkedésekre buzdítására, vagy a békeaktivisták megújuló követeléseire odafigyelni. Akik eddig megvásárolhatónak, vagy éppen megzsarolhatónak találták a zselégerincű államfőket, diplomatákat és politikusokat, azok aligha aggódnak katonai mértéktartást követelők és nemzetközi jogokat számonkérők mozgolódása vagy egy amerikai hegemónia elleni szervezkedés miatt. Akik a háborús előkészületek ilyen magas fokára jutottak hamis indokokra alapozottan, azok legfeljebb egy pillanatra megtorpannak, de soha nem fognak visszafordulni. A háború veszélye továbbra is 99,99%.

Amennyiben az Új Világrend kereszteshadjárata ténylegesen Amerika és a világbéke fenyegetettsége miatt lett volna meghirdetve,  a hergeltség már korábban csökkent volna a Bagdaddal együttműködő Atomenergia Bizottság legutóbbi pozitív szakvéleményére alapozottan. Ugyanakkor ujjongásra késztető biztató jel, sőt diplomáciai győzelemnek elkönyvelhető történelmi esemény lett volna Szaddám Huszein kényszerű kapunyitása. Hogy mégsem ünnepeltek pezsgővel a Fehér Házban és nem törölgették megkönnyebbült vihogással halálfélelemtől megizzadt homlokukat a zselégerincűek Londonban és Tel Avivban, annak az az oka, egyetlen percig sem hitték, hogy Huszein veszélyt jelentene a világbékére és vele az ő személyes hatalmi kontrolljukra nézve. 

Amennyiben nem csökken a háborús uszítás, de tovább folynak a fegyveres előkészületek, még akik eddig szlogenektől lenyűgözve, félreértelmezett patriotizmustól hajtva vagy puszta bambaságból sodródtak is az árral, el fognak jutni egyszer a kérdésig, valójában kiknek érdeke mindenáron totális háborúvá fokozni az Irakot egy évtizede szisztematikusan romboló, gyilkos pusztításában maximálisan "sikeres" büntetőakciók sorát? Kiknek érdeke, és vajon miért?

Addenda

The Project for the New American Century (PNAC) ) document supports a ''blueprint for maintaining global US pre-eminence, precluding the rise of a great-power rival, and shaping the international security order in line with American principles and interests''. This ''American grand strategy'' must be advanced ''as far into the future as possible'', the report says. It also calls for the US to ''fight and decisively win multiple, simultaneous major theatre wars'' as a ''core mission''. The report describes American armed forces abroad as ''the cavalry on the new American frontier''. The PNAC blueprint supports an earlier document written by Wolfowitz and Libby that said the US must ''discourage advanced industrial nations from challenging our leadership or even aspiring to a larger regional or global role''. (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

The PNAC report also spotlights China for ''regime change'' saying ''it is time to increase the presence of American forces in southeast Asia''. This, it says, may lead to ''American and allied power providing the spur to the process of democratisation in China'' (…) and pinpoints North Korea, Libya, Syria and Iran as dangerous regimes and says their existence justifies the creation of a ''world-wide command-and-control system”. (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

10.  írás

Szeptember 15.

A  korábbi Bush elnök -- aki a napokban tv-kamerák előtt bevallotta, hogy nem annyira váratlanul érte, mint inkább  megdöbbentette a tavaly szeptemberi terrortámadás nagysága -- hűségesen védelmébe vette korábbi munkaadóját, a hivatalos berkekben többek által kritizált CIA-t. "Az felmérhető, hogy hol csoportosulnak az (ellenséges) erők, de azt lehetetlen tudni, hogy mi fog történni" -- nyilatkozta az évforduló kapcsán meginterjúvolt öreg Bush. "Szép lenne, ha csak úgy fel lehetne göngyölíteni a terveket, a valóság azonban nem ilyen egyszerű. Ha kudarcnak akarjuk nevezni (a CIA impotensségét), akkor olyan értelemben kudarc, hogy nem tudtuk előre megjósolni (az eseményt), de ez nem a titkosszolgálat  hibája, akár hazai, akár nemzetközi vonalon."  Hm. Hát akkor kié?

A CIA-MOSZAD összefonódás, kölcsönös információ megosztás és koordinált együttműködés nem titok a nagyvilágban, mégis az amerikai felderítő- és elhárító szervek hivatalos számonkérése, illetve csepülése során senki sem firtatta, mit is tudtak és mit nem az ügy kapcsán Tel Avivban. És azt sem firtatták, mennyit közöltek titkos információikból a legjobb baráttal, az egyetlen igaz szövetségessel. Vajon hasonlóan impotensek és kukák arrafelé is, mint az Edgar Hoover Épületben, vagy a legendás hírű(*1), másoknak hírhedt moszadosok ténylegesen sokkal okosabbak, tájékozottabbak és hatékonyabbak, de saját önös érdekük hallgatásra intette őket? (Victor Ostrovsky, volt izraeli titkos ügynök utólag azt írta, amennyiben a Moszad annak idején megosztotta volna információit,  Beirutban a 241 amerikai áldozatot követelő tengerészbarak felrobbantása elkerülhető lett volna.)

Lehetséges, hogy New York és Washington katasztrófája -- más szereplőkkel ugyan, de -- Pearl-Harbor és Libanon tragédiájának megismétlődése lett volna? Szolgálhatott-e a szándékosan le nem leplezett szeptemberi kamikaze támadás ugyanúgy kitűnő indokként a háborúba való beugratásra, mint például a második világháború idején?

Többekben felvetődtek ezek a kérdések, és persze az Internet alternatív híradásaiban (mint angelfire.com), illetve a piszkos politikán megrögzötten kérődzők csevegőtermeiben is kielemezték: "az lehetetlen, hogy Tel Avivban ne tudták volna". Föntről azonban, illetve belülről nem szivárgott ki semmi. Ugyanakkor a sajtó kuka hallgatása az ügy kapcsán, a MOSZAD szó iránti általános amnéziája valójában többet mond a kelleténél. 

Mindenesetre érdekes, hogy mind Roosevelt, mind Simon Peres(*2) előre beigérte a háborút, mielőtt a nép, az istenadta baseball imádó, hullámvasút rajongó nép és a Kapitólium dombján tanyázó hivatalos képviselői beleegyeztek volna. Roosevelt(*3) esetében mind az amerikai nép, mind a kongresszus határozottan ellenzett mindenféle európai katonai intervenciót, míg Peres washingtoni látogatása és Iraknak szóló fenyegetődzése idején egyszerűen komolytalannak tűnt egy nagyon költséges, több frontos  "őrültség" tényleges  lehetősége.

*1  "A vital strand is Israel's unique ability to staff its secret services with men and women who can pass convincingly for the nationals and speak the languages most countries on earth, including all its Arab enemies." (Black & Morris: Israel's Secret Wars)

*2   Peres Irakra vonatkozó fenyegetését lásd: Lapszemlék 2002.  I.  3. cikk utolsó szakasza

*3  "'The Japanese have attacked Pearl Harbor, sir!' The President appeared genuinely surprised by the news, White House sources insist, although Republican critics, such as Montana Republican Jeanette Rankin, contend that the Pacific Fleet was moved to Hawaii to lure just such an attack." (The President under Siege, Art Levin, December 7, 1941)

Az FBI és a MOSZAD kapcsolatáról lásd: a Lapszemlék 1997-2000. II. 13. írását

(Utólag zárójelben: "Gov. James E. McGreevey (D) has called for the resignation of the state's poet laureate over a poem critical of Israel that Amir Baraka read at a festival earlier this month. Baraka read his poem, "Somebody Blew Up America", at the 2002. Geraldine R. Dodge Poetry Festival at Waterloo Village in Stanhope on Sept. 19. "Who knew the World Trade Center was gonna get bomb," said a line from the poem, which was cited by the Jewish Standard Weekly newspaper. "Who told 4,000 Israeli workers at the Twin Towers to stay home that day?" Some Jewish groups have characterized the poem as anti-Semitic.  Baraka -- who said he would not resign -- strongly rejected the criticism, denied he is anti-Semitic and said that the criticism of Israel does not amount to anti-Semitism." The Washington Post, September 29, 2002)

Addendum: Tam Dalyell, the Labour MP, father of the House of Commons and one of the leading rebel voices against war with Iraq, said: ''This is garbage from right-wing think-tanks stuffed with chicken-hawks - men who have never seen the horror of war but are in love with the idea of war. Men like Cheney, who were draft-dodgers during the Vietnam war. ''This is a blueprint for US world domination - a new world order of their making. These are the thought processes of fantasist Americans who want to control the world. I am appalled that a British Labour Prime Minister should have got into bed with a crew which has this moral standing.'' (Neil Mackay: Bush planned Iraq 'regime change' before becoming President. Sunday Herald. September 15, 2002)

9.  írás

Szeptember 10.

Az évforduló kapcsán készített felmérések szerint az amerikaiak 70%-a aggódik a múlt szeptemberihez hasonló pusztító erejű terrortámadás miatt, annak ellenére, hogy teljesen lehetetlen. A kivitelezésében bravúrosnak nyilvánitott akció ugyanis még "optimális" körülmények között is többéves előkészitést-szervezést igényelt: abszolút gyanútlan, felkészületlen közegekben, háborítatlanul ügyködő közvetítők és segítők részvételével, zavartalanul áramló anyagi fedezettel, mindenre elszánt, speciálisan kiképzett emberekkel, akik egy milliók által felmagasztalt  spirituális idol inspirációjától áthatva és indíttatva vállalkoztak a megvalósíthatatlannak tűnő feladatra. Mivel sem az optimális körülmények -- mindenekelőtt a teljes váratlanság előnye --  sem a fanatikus szereplők (ha voltak) ma már nem léteznek, hasonló nagyságrendű támadás jó pár évig szóba sem jöhet az észak-amerikai kontinensen.

Egy 19 személyes, vasidegekkel rendelkező öngyilkosjelölt brigádot toborozni, idegenben kiképezni, koordinálni, évekig a célirányos koncentráció állapotában tartani sokkal komplexebb feladat, mint sokan gondolják.  Ráadásul a súlyos veseelégtelenségben és ebből adódó komplikációkban szenvedő idol, bin Laden régen halott -- és vele a megmagyarázhatatlan személyes varázserő, a hívőket  végsőkig fanatizálni képes karizma.  Hogy vele halt-e az eszmevilága(*1) is?  Inkább ez az, ami miatt az amerikaiak 70%-ának aggódnia kellene.

Az amerikai médiapropaganda hatására az utca emberének egy év elteltével ugyan úgy nincs  fogalma a bin Laden-i és általában a muzulmán ellenzék sérelmeiről, politikai céljairól és követeléseiről, mint előtte. George Pataki, New York állam kormányzója a ma reggeli hírekben közölt interjújában szemrebbenés és minden kényelmetlen feszengés nélkül  ismételte meg a primitíven leegyszerűsített propaganda szöveget, miszerint a World Trade Center ikertornyai, a gazdasági és pénzügyi világhegemónia egekbe nyúló szimbólumai a muzulmánok demokrácia gyűlöletének estek  áldozatul.  Egy elvont, magasztos idea érthetetlen gyűlöletének. Ilyen egyszerű és egyben ilyen ostoba Pataki szerint az egész konfrontáció.

Serge Schmemann találóan jegyezte meg a New York Times egy tavaly szeptemberi kommentárja kapcsán: "Amerika tetteit teljesen függetlenítik az eseményektől, és ennek megfelelően meg sem említik". A "tettek" -- mint fegyveres intervenciók, puccskisérletek, zonális bombázások, gyilkos embargók prolongálása, katonai támaszpontok építése, az izraeli külpolitika feltétel nélküli támogatása, vagy éppen a fontos nemzetközi szervezetek kontrollálása -- miatti (nem csak) muzulmán protestációra hosszú évek óta rá sem bagóztak a Fehér Házban, de a médiában sem. A FEDEX sofőr, a baseball edző,  a detektiv, a hotel manager, vagy a 5th Avenue szalontulajdonosa aligha hallott róluk.

Erre az általános bamba tájékozatlanságra és a médiamanipulátorokra utalva mondta Noam Chomsky európai újságíróknak adott nyilatkozatában: ha akarjuk megtehetjük, hogy teljesen figyelmen kivül hagyjuk a tényeket, és kéjesen lubickolunk önámító fantáziavilágunkban, de ez a döntés komoly kockázatvállalás.

Chomskyt soha nem idézik a vezető lapok, nem keresik a fő csatornák mikrofonjai, kamerái. Stefan Kanfer a City Journal nyári számában Amerika Legmarhább Entellektüelje címmel ír az idős professzorról, "akinek kötetbe gyűjtött interjúit, Amerika ellenes szirénhangjait többszázezres példányszámban olvassa az egyetemek diáksága." Ha ez ellentmondásnak tűnik és  ellentmondásnak hangzik, akkor az is. 

Mivel nyilván nem "anti-amerikanizmusa" miatt, akkor miért is népszerű egy új nemzedék köreiben a 9-11 címmel kiadott vékonyka könyv? Mert egy olyan ember szavait rögziti, aki  egyenes, korrekt, megítéléseiben elfogulatlan és realisztikus. Aki kerüli a fellengzősséget, körmönfontságot, mellébeszélést,  a hipokrizis mocsarát, az elitizmus gettóját. Aki rá se ránt a politikai korrektség elvárásaira, a szlogenekkel felhigított néphangulat hullámveréseire, az establishment reagálására. 

Ha Chomsky nem aggódna, hogy rossz irányba lódult neki az ország, nyilván éppen az tenné leginkább megelégedetté hogy a fiatal értelmiség tolong körülötte előadókörútjain, és hogy főleg hátsó farmerzsebekből kandikálnak ki a 9-11 szamárfüles csücskei. Így azonban nyugtalanító lehet számára látni, amint a saját generációjának manipulativ-agressziv-imperialisztikus körei a középkorú Bush-generáció háborús zelótáival egyetértésben nem hallgatnak a józan intésre, nem hajlandók figyelembe venni a szeptemberi tragédia kiváltó okait.

"Sokkal könnyebb megszemélyesíteni az ellenséget és kikiáltani az abszolút gonoszság megtestesítőjének, mint próbálni megérteni, mi is van valójában az atrocitások mögött -- nyilatkozta egy éve, 2001. szeptemberében Chomsky, majd hozzátette -- és természetesen nagyon nagy a kísértés, hogy az ember a saját szerepét figyelmen kivül hagyja..."  (A fegyveres intervenciókat, puccskísérleteket, zonális bombázásokat, gyilkos embargókat...) "A világ nagy részén az USA vezető terrorista államként van elkönyvelve és jó indokkal." -- közölte Chomsky mindenkivel, aki kezdeti (érthető) érzelmi elfogultságán túljutva hajlandó volt meghallgatni.

*1 "According to Robert Fisk, who interviewed him repeatedly and at length, Osama bin Laden shares the anger felt throughout the region at the U.S. military presence in Saudi Arabia, support for atrocities against the Palestinians, along with U.S.-led devastation of Iraqi civilian society." (Noam Chomsky: 9-11)

8.  írás

Augusztus 31.

A hétvégi kerekasztal-beszélgetések során felvetődött, hol is van, és vajon min ügyködik a nyilvános vitáktól és szereplésektől jó ideje szembetűnően távolmaradó Colin Powell? A külügyminiszter mintegy választ adva a kérdezősködésre -- burkoltan helytelenítve a Dick Cheney diktálta türelmetlen kemény vonalat -- azt nyilatkozta a BBC-nek, azt teszi, amit legfontosabb feladatának tart: szövetségeseket toboroz az amerikai külpolitika támogatására. Mondhatnánk, hogy a világszerte népszerűtlen amerikai külpolitika támogatására.  Nyílt titok Washingtonban, hogy nehéz dolga van. De nemcsak külföldön -- mivel mindenhol ellenállásba, kritikába és visszautasításba ütközik -- hanem hazai földön is.

A Time.com véleményezése szerint Powell jó katonához méltóan állja a sarat, de jócskán meg kell küzdenie minden picike győzelemért az elnökhelyettes Dick Cheney és a hadügyminiszter Donald Rumsfeld ellenébe. Egy maréknyi, a főváros politikai centrumán kívül ismeretlen  beosztottjának, néhány aktív és néhány nyugalmazott magas rangú katonai vezető támogatására támaszkodva próbálja mérsékelni a Cheney--Rumsfeld-duó köré csoportosuló neo-konzervatív háborús hisztérikák befolyását, méghozzá a média pro-háborús kórusát úgy balanszírozva, hogy se Bushnak, se a republikánus pártnak ne okozzon komoly problémát.

A cikk idézi Powell egyik közvetlen beosztottját, aki szerint a külügyminiszter mindenképpen kihúzza majd Bush első terminusát, "de az elég is lesz". Dick Cheney már bejelentette, hogy Bush mellett marad egy esetleges második fordulóra, a kiábrándult Powell azonban nem szándékozik kabinetminiszteri pozícióját tovább vállalni. A cikk írója, Massimo Calabresi úgy véli, hogy "Powell moderáló hangnemének elvesztése még jobban felbátorítja majd a kemény vonalat, ugyanakkor megkárosítja a republikánusokat, mivel lehetetlenné teszi a párt  tömegbázisának kiszélesítését".

Powell állítólag azt is jelezte közvetlen környezetének, hogy soha nem fog az elnökségért indulni. Pedig sokak szerint éppen ilyen, az országos érdekeket a szélsőséges csoportérdekek elé helyező, a nemzetközi egyezségeket és igényeket is figyelembe vevő, tehát világpolgári nézetű államfőre lenne szüksége az országnak. Vagy mégsem?

A SF Gate Newsletters kommentátora, Mark Morford az, aki másképpen látja:

"A Bush-adminisztrációban nincs senki, aki kiegyensúlyozó szerepet játszana, aki békére szólítana fel, aki az olaj és militáris politikánk újraértékelését forszírozná.  Nem rendelkezik senki olyan fokú intellektuális mélységgel és beleérzéssel, hogy felfogná telhetetlen külpolitikánk nüanszait, és ha erre valaki azt mondaná, hogy (ott van) Colin Powell, az nyilván nem látta a róla készült képeket --  összeesett vállak és üres szemek, eredménytelen izraeli utazások okozta kiheréltség és kimerültség. Powell Cheney kedvenc lábzsámolya." 

Addenda:

"Even Colin Powel's glorious personal success and victorious experience in the battlefield did not safeguard him from the minefield of politics, the rules of which defy all logic and ethics.  I suppose that Powell has begun to realize that this treacherous field is more intricate than that of military tactics.  His poor performance in politics may regrettably erode his fame or bring him shame. " (Abdellatif Messik. Newsweek)

The problem for John Howard is more immediate. Opposition to a US military strike against Iraq is not only coming from the left. Church and community leaders worry about its morality. Parts of the Coalition's own conservative constituency are registering concern about whether it might actually increase the problems in the Middle East. And some conservatives believe the government is only offering support to the US because of an "all the way with GWB" attitude rather than because it is in Australia's best interests. (Louise Dodson: Why Howard is in the wars over Iraq. September 20, 2002 [Dodson is chief political correspondent of The Age])

"I do not support an attack on Iraq. I particularly do not support a pre-emptive first strike." (Australian Labor MP Tanya Plibersek)

7.  írás

Augusztus 19.

A múlt szombaton a Kapitólium előtt zajlott párezres, teljesen homogén tömeg tüntetése ismét azt bizonyította, hogy az afro-amerikai reparációs követeléseknek semmi esélye a politikai arénában. Az évszázadokat felölelő rabszolgasorsért való kártérítést és a rabszolgamunka utólagos honorálását követelők egy heterogén tömegbázis és jelentős anyagi háttér hiányában képtelenek a maguk oldalára állítani magas szintű pártfogókat, döntéshozó politikusokat vagy éppen a médiát.

Az amerikai média, amely mindenkor jogosnak ítélte meg, és mindig lelkesen támogatta a holokauszt áldozatok és a világháborús munkatáborokban dolgozó zsidóság reparációs követeléseit Európában, a saját portáján ugyanakkor hevesen ellenzi a feketék ún. "mártír kultuszát".  A volt radikális bolsevistából neokonzervatívvá vedlett  David Horowitz például nem restelli leírni, hogy nincs morális vagy legális alapja kártérítést követelni olyanoktól, akik közvetlenül nem elkövetői a bűnöknek, ráadásul olyanok számára, akik személyesen nem károsodtak.

A zsidó származású Horowitz, a Radikális fiú írója, törvénytelennek és amorálisnak nevezi, ugyanakkor lehetetlenségnek nyilvánítja az európai gyakorlatban jogi kényszerrel megvalósított, több generációt érintő utólagos, kollektív felelősségvállalást. (Természetesen csak most, hogy a zsidóság és a cigányság a második világháborús követeléseket szinte minden szinten és minden lehetséges formában kimerítette.)

Egyedül a University of Californiához tartozó, de független Daily Californian diákújság nyilvánította "bigottnak" Horowitz állásfoglalását -- visszataszító hipokritának magát a szerzőt viszont még ők sem. A Ronald Reagan által kitüntetett (ez nem kitaláció) volt(?) marxista aktivista odáig ment, hogy valamiféle "stigmatizáció" veszélyét  is felhozta  ellenérvként. Vajon mire célzott és  honnan szedte ezt az egészet?

Váltakozó  becslések szerint húsz millióra is tehető az Afrikából rabláncon Dél-Európába, valamint Észak- Dél- és Közép-Amerikába hurcoltak száma.(*1) A tengeri út kíméletlenségét túlélőkre és minden utódjukra örök rabszolgasors várt. "Ez a humanitás ellen elkövetett rettenetes bűntett -- emberek tízmillióinak rabszolgává tétele és teljes kizsákmányolása -- az amerikai holokauszt" -- írja az Adósság című megrendítő hatású könyvében a Washingtonban élő író, jogász és politikai aktivista Randall Robinson, majd máshol így folytatja:

"Talán az intézményesített rabszolgaság nem tekinthető az emberi jogok  ugyanolyan mérvű megsértésének, mint a náci holokauszt? Nem tartott a rabszolgaság holokausztja tovább -- valójában 234 évvel tovább? Nem követelt kétszer annyi áldozatot csak a középső időszak idején? Nem zsigerelte kíméletlenül ki  egy teljes faj érzelmi tárházát három kontinensen?"

Aki minderre nemmel válaszol, vagy éppen válaszra sem méltatja, az Robinson szerint a jeffersoni idők szemléletével azonosulva ma is kevesebbre értékeli a feketék életét, lényegtelennek és mulandónak tartja a szenvedésüket.

Robinson, aki a felemelkedéshez elengedhetetlenül fontosnak tartja az afrikai kulturális örökség felvállalását, számos szervezettel karöltve évek óta követel anyagi jóvátételt a központi kormány erszényéből. Ennek segítségével sor kerülhetne a fekete közösségek széleskörű oktatási és művelődési programjainak, intézményeinek, általános kulturális felvirágoztatásának megvalósítására, valamint a külvárosi gettók felszámolására, egészségügyi és szociális intézmények létesítésére. Az amerikaiak több mint 70%-a fityiszt mutat erre -- ha nem az öklét rázza.

Százféle kifogás van, miért is nem jár fizetség az ország felépítésében és gazdaggá tételében való, korbáccsal kikényszerített részvételért. A kisajtolt verejtékért, megroppant gerincekért, az elhullajtott könnyekért. Valójában különböző afro-amerikai szervezetek 1988 óta próbálkoznak kormányszintű bizottság létrehozásával, amely tanulmányozná a rabszolgatartó rendszer sokrétű, hosszútávú negatív kihatását(*2), de még ennyit  sem tudtak elérni.

A  Clinton elnök személyébe vetett bizalom némi reményt csillantott fel, de bármi nemű tényleges előrelépés híján az afro-amerikai szervezetek taktikai változtatásra kényszerülnek. Kérés és elvárások helyett közös, szervezett cselekvéshez folyamodnak. Mivel az állam jószántából nem hajlandó reparációra, és mint olyan nem perelhető, ezért európai mintára a rabszolgamunkából meggazdagodott privát családok és részvénytársaságok vállalkozásait, gyárait, bankjait, biztosító társaságait, stb. tervezik  bíróság elé vinni. Kezdeti lépésként New Yorkban és New Jerseyben 3 cég ellen indítanak pert. A per anyagának előkészítői szerint az Államok összesített munkabér tartozása meghaladja az 1.5 trillion (10¹²) dollárt.

A jóvátételi követelést párhuzamosan teljes joggal terjesztenék ki a római katolikus egyházra. Róma dicstelen szerepének kapcsán a következőket írja Earl Conrad A néger feltalálása című könyvében:

"50 évvel azután, hogy Kolumbusz nyugatra hajózott, a katolikus Spanyolország versenyben állt a katolikus Portugáliával Afrika kifosztásában, valamint a lakosság rabszolgaként való elhurcolásában és árusításában.  Portugália, az első megszálló biztosította magának a Pápa áldását, és 1443-tól kezdve a keresztény Vatikán bullák sorozatával szentesítette számára az afrikaiak rabszolgává tételét azon az alapon, hogy pogányok. Portugália hercege, Henry maga hozatta, és adta el a rabszolgákat a portugál kikötőkben. Henry herceg feloldozást kért a Pápától a tengerészei számára.... és IV. Eugenia pápa 1442-ben kegyesen meg is adta. 1452-ben V. Nicholas pápa általános felhatalmazást adott Alfonzó spanyol királynak, hogy rabszolgaként elhurcolja a 'pogányokat'. A pogány szó alatt azok az afrikaiak értendők, akik még nem ismerték Krisztust. Olyannyira uralkodó volt a Vatikán az afrikai (ember)kereskedelmet illetően, hogy 1481-ben az angol IV. Edward formális engedélyt kért rá a Pápától."

511-évvel és több millió áldozattal később  II. János Pál pápa meglátogatta a szenegáli partok rabszolgapiacát, ahol keresztülment a NINCS VISSZATÉRÉS ajtaján, majd megnézte a hajdani rabszolgák gyűjtőtáborát, amelynek barakkjait az 1930-as évek koncentrációs táboraihoz hasonlította. A Pápa a hajdani rabszolgák szenvedését és emberi méltóságuktól való megfosztását beismerve megbocsátásért esedezett -- utólagos kártérítést azonban semmilyen formában nem ajánlott. Az égiek nyilván azt sugallták neki, az ő  pénztárcájukból ugyan ne jótékonykodjon, és különben se foglalkozzon  túl sokat ilyen haszontalan, szekuláris humanista színezetű ötletekkel. A dolog így ennyiben is maradt.

A Szaharát keresztező rabszolga-terelés fő útvonalai. Tizből egy ember élte túl a több hónapos gyalogos átkelést.

 *1 Az áldozatok összesített számát 100 millióra tartják, beleértve az évszázadok során Angliába, Nyugat-Európába, a Közel-Keletre, Ázsiába, Észak- és Dél-Amerikába, valamint a Karib-szigetekre deportáltakon kívül az elfogatásuk vagy szállításuk során elhalálozottakat is.

  *2 Ha a demokraták megnyerik a novemberi (2002) képviselői választásokat,  automatikusan John Conyers képviselő lesz a  House Judiciary Committee elnöke, akinek először nyílik majd lehetősége rá, hogy a kongresszus elé terjessze vitára az évek óta félresöpört reparációs javaslatát.

(Utólag zárójelben:  a fenti cikk után egy hónappal jelent meg a Bloomberg News tudósításában, hogy a  6300 német nagyvállalat közös holocaust reparációs alapítványa 275 millió dollár kifizetését engedélyezte nemcsak a halottak túlélő családjai, örökösei, rokonai, hanem még a túlélők családjai és jövendő örökösei számára is, elsősorban "rabszolgamunka" és elutasított biztosítási követelések kárpótlásaként. A reparációs követelések bizottsági munkájában és a megszavazott  kifizetések sürgetésében nagy szerepe volt  Lawrence S. Eagleburger, volt amerikai külügyminiszternek. Szintén nem régen született döntés, hogy a Vörös Kereszt anyagi támogatást nyújt azoknak, akik (még mindig?) keresik elveszett(nek hitt) családtagjaikat, rokonaikat,  és akik a holocaust időszakában vagy közvetlenül az események következtében sérült lelkű szülők leszármazottai.)

6.  írás

Augusztus 11.

”George W. Bush egy megosztott kabinettel, egy vonakodó hadvezetéssel, langyos kongresszussal, konfúzus választókkal és a kulcsszövetségesek merev ellenállásával néz szembe az iraki inváziót illetően” -- írja Alan Eisner, a Reuters washingtoni tudósítója. Bár sokan tényleg megzavarodottak és bizonytalanok magát a külpolitika szövevényeit illetően, a megszállásra vonatkozó döntéshozatal törvényszerűségéről és az áldozatvállalás ésszerűségéről, vagy éppen ésszerűtlenségéről azonban a többségnek kialakult véleménye van.

A CBS hírközlő hét közepén végzett felmérése szerint az amerikaiak kétharmada azt akarja, hogy a kongresszus az alkotmánynak megfelelően nyilvánosan vitassa meg az iraki helyzetet, és csak utána hozzon döntést háború, illetve béke ügyében. (A függetlenek a legmagasabb, 74-24 arányban, míg a republikánusok a legalacsonyabb, 60-38 arányban követelnek kongresszusi határozatot.)  Ezek az adatok  az ellenvéleménynek minimális helyet adó pro-háborús média- és kormánypropagandát, ugyanakkor  Bush töretlen népszerűségét is figyelembe véve meglepően magasak.

Szintén  kétharmada a megkérdezetteknek mintegy mérsékletre és türelemre intve a kormányt egy széleskörű nemzetközi koalíció kiépítésére buzdítja.  (A függetlenek itt is a legmagasabb, 72-20, míg a republikánusok 62-31 arányban.) Ez az elvárás nagyrészt naiv tájékozatlanság eredménye. Az átlag amerikai nem tudja, vagy nem veszi komolyan, hogy gyakorlatilag az egész világ ellenzi Bagdad invázióját. Még jó szomszédjaink, Kanada és Mexikó sincsenek a pártunkon és egyáltalán nem valószínű, hogy, mint egyes kommentátorok remélik idővel fel fognak zárkózni. Mint ahogy előre megmondható, hogy Németország vagy Franciaország sem fog. A 90%-os háborúellenességet és a növekvő gazdasági problémákat figyelembe véve Berlin és Párizs a Washingtonból irányzott kormányszintű nyomásra sem fognak állásfoglalást változtatni. Várhatóan Szaúd Arábia és Jordánia sem.

Anglia csak abban az esetben fog kitartani az amerikai-izraeli érdekszövetség mellett, ha Blair korábban titkos kötelezettséget vállalt -- ami persze nagyon is elképzelhető. Ettől függetlenül az Öböl-háborús koalícióhoz hasonló nemzetközi szövetség összeeszkabálása valójában megvalósíthatatlan ábránd, minden realitást nélkülöző illúzió.

A statisztikai felmérés azt is jelezte, hogy a republikánusok döntő hányada úgy ítéli meg, akár komoly anyagi- és véráldozat is megéri Szaddám Huszein megbuktatását, míg a demokraták többsége úgy véli, hogy nem.  Hogy valójában mekkora véráldozat éri meg -- ezer katona élete vagy tízezeré? -- arról a poll nem érdeklődött, és nyilvánvaló okokból mások sem firtatják. Mint ahogy az  a kérdést is mindenki ügyesen elkerüli, végül is  mennyibe kerülne a hadjárat, majd azt követően a megszállás és az újjáépítés.

De még ha ki is derülne, hogy egetverőek a számadatok, Bush akkor is meg tudná valósítani világmentő küldetését. A szovjet ellenpólus megszüntével ugyanis nemcsak az egész világrend, hanem vele párhuzamosan az Államokon belüli rend is megváltozott. A történész Allan Lichtman szerint külpolitikai vonalon az elnök gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar. Valójában minimális az az ellenerő, ami akadályozhatja akár az USA, akár az elnök hatalmi ambícióját.

„Az elnöknek mint a fegyveres erők főparancsnokának magas szintű döntésjoga van, és döntéshozatalában nincs szüksége egységes  kabinetre, vagy a militáris erők egyhangú támogatására” -- idézi Eisner a Harvard professzorát, Stephen Waltot. Ettől függetlenül Bush sokkal nyugodtabban aludna, ha az adminisztrációja nem lenne megosztott  a bagdadi intervenciót illetően, azonban egyre inkább az.

Egyik oldalon sorakoznak a pragmatisták, Colin Powell, (fél szívvel ugyan) Condoleezza Rice, Tommy Franks és állítólag a CIA megalkuvásra kész igazgatója, George Tenet, akik ezen a héten két fontos támogatót nyertek a népszerű republikánus szenátor Richard Lugar és a szintén republikánus Texas állambeli képviselő Dick Armey személyében. Másik oldalon a Szaddám Huszein ellenes kemény vonal képviseletében látható az elnökhelyettes Dick Cheney és a jobb keze Lewis Libby, valamint a Pentagonból Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Richard Perle és mások, akik a média és számos politikai és ideológiai csoportosulás, valamint az ország legbefolyásosabb lobbyja, az American Israel Public Affairs Committee és a jelenlegi izraeli kormány támogatását élvezik.

Az állítások szerint tehát Bush a végső döntés hozatalánál bárkit figyelmen kívül hagyhat, és nincs is szüksége senkire. Ez a túlzott hatalmi koncentráció azonban aggasztó jelenség egyes alkotmányszakértők, akadémikusok és némely zsurnaliszták számára. Az alkotmány zseniális ősatyjai éppen az egyszemélyi döntés (és az ezzel járó fokozott visszaélési lehetőség) megakadályozása végett hatalmazták fel a kongresszust a mindenkori hadüzenet küldésére, ami egyben nyilvános megelőző vitáknak és az elnökök körül nyüzsgő önérdekű  lobbyk mellett a közérdekek szószólóinak és érdekvédelmének is fórumot ad.

Nagy tragédia lenne ezt az alkotmányadta fontos biztonsági szelepet akár a küszöbön álló világterrorizmus kormányszinten feltételezett (de abszolút valószínűtlen) megelőzésének, akár a nyugati kultúra és a demokrácia közel-keleti terjesztésének, vagy éppen a muzulmán nők  emancipálásának hangzatos indokával a szemétre hajítani.

Addenda:

The stakes for the US and Australia are very high indeed. Therefore, it is imperative that the cause be just. It is vital that our leaders are telling us the truth. Their claims that Saddam is amassing weapons of mass destruction must be accurate. Their allegations that Iraqi support is critical to the complex networks upon networks of terrorists that European (not American) intelligence agencies have uncovered, must be well-founded. But who do we believe when our leaders have been caught out as liars in the past? The fudging and "white lies" about the morally unacceptable asylum seekers who were alleged to have thrown their children into the sea, matter now as never before. Our Prime Minister has been caught out before - as has George Bush -- for deceiving the people for political ends. This time Bush and Howard may well be telling the truth about Iraq. The problem is, how can we be sure that they are? (Janet McCalman: All boys crying wolf please stand up. The Age. September 21 2002)

Independent MP Peter Andren accused the US of creating "international relations nightmares" and argued that Iraq's recalcitrance towards UN resolutions was no worse than that of Pakistan and Israel. "But these nations, despite having the ultimate weapon of mass destruction - the nuclear option - are apparently less threatening to US interests than is Iraq," he said. (Louise Dodson: Why Howard is in the wars over Iraq.

5. írás

Augusztus 6.

Pillanatnyilag ki “a gonoszság kiindulópontja és fő mozgatóereje, a legveszélyesebb ellenfél a Közel-Keleten”? Nem, nem az irakiak. Nem is a szírek. Még csak nem is az irániak. Az egyes számú ellenség jelenleg Szaúd-Arábia.  Legalább is ezt állítja  a Washington Post mai cikke, amely a Pentagon államvédelmi tanácsadó testületének hivatalos előterjesztéséből közöl ijesztő részleteket. Nemcsak a tartalma ijesztő, hanem  a hangneme is.  Az ún. védelmi politikát kidolgozó testület javaslata ugyanis, hogy Washington adjon ultimátumot a szaúdi monarchiának, hagyjon fel a terroristák támogatásával, mert ha nem,  az olajmezői elfoglalásának néz elébe és egyben búcsút mondhat az USA-beli pénzbefektetéseinek.

“A szaúdiak a terror szerkezet minden szintjén aktívak, a kádertől a közkatonáig, az ideológustól a lelkendező drukkerig” -- állítja a Pentagon tanácsadó testületének megbízott irányadója, és ennek az ellenkezőjét pont olyan lehetetlen rövidtávon bizonyítani, mint azt, hogy valaki nem besúgó, vagy nem rossz kurva. Ugyanez vonatkozik a következőre: “Szaúd-Arábia az arab világban dúló önpusztítás centruma, az arab krízis és a külföld felé irányuló agresszió fő vírushordozója”.

Mondhatják erre Rijádban, hogy ők ugyan nem, de a szavuk édeskeveset ér a megelőzés cimke alatt támadó jellegű politikai irányvonalat kidolgozó Laurent Murawiec állításával szemben, akinek komoly hitele van a neo-konzervatív háborús hiénák körében. A kérdés persze az, vajon eddig miért nem rázták ebbe az irányba az öklüket a Murawiec-féle neo-konzervatívok?  Ha Washingtonban évtizedeken keresztül elnézőek voltak a szaúdiak gyűlölködésével és problematikusságával(?) szemben -- ahogy állítólag a Bush-adminisztráció egyik hivatalnoka nyilatkozta a Postnak --, akkor most miért a hirtelen fenyegető hangnem?  Miért a nyíltan követelődző zsarolás?

A Pentagon szóvivője, Victoria Clarke enyhíteni próbálva az ultimátum javaslata által okozott diplomáciai feszültséget kijelentette, az előbbiek nem tükrözik a hadügyminisztérium hivatalos álláspontját, hiszen ”a szaúdiak kitartó szövetségesei Amerikának a világterrorizmus elleni küzdelemben -- amiért is messzemenő elismerést érdemelnek”. Na tessék. Ki próbálja itt összekuszálni kinek az agyát?

Mindig is ez volt a hivatalos szöveg és nem is alaptalanul, hiszen az USA és Szaúd-Arábia együtt támogatták  Afganisztánban a szovjet invázió elleni rezisztenciát, együtt fordultak Irak ellen Kuvait védelmében, és Amerika szaúdi támaszpontokról bombázta a Washingtonnal ujjat húzó tálibokat. Ennek megfelelően a Bush adminisztráció további feltételnélküli együttműködésre számít Rijadtól. Ezzel szemben a szaúdi ellenzék és a széles néptömegek, akiknek megítélése szerint az uralkodói család túlzottan kiszolgálja az amerikai igényeket és érdekeket, gyökeres változásokat akarnak a két nép kapcsolatában.

Szaúd-Arábiában mindig voltak ellenérzések az amerikai katonai jelenlét és a nagyhatalmi érdekeknek való kiszolgáltatottság-érzet miatt,  és ez az évek múlásával (és a palesztin kérdés iránti egyre elfogultabb washingtoni politizálás következtében) csak fokozódott. Ennek megfékezésére javasolták egy éve a szaúdiak, hogy Washingtonnak újra kéne értékelni a külpolitikáját --  magukra zúdítva vele a Bush adminisztrációt domináló neo-konzervatívok minden dühét. Ezt csak még sistergőbbé tette, hogy az év elején Rijad bejelentette, mivel ellenzi Irak megszállását, semmi módon nem hajlandó részt venni benne.

A Post idézi Kenneth Adelmant -- volt Rumsfeld beosztott, jelenleg a Pentagon államvédelmi politikáját kidolgozó bizottság tagja --, aki szerint nagy hiba baráti országként kezelni Szaúd-Arábiát. Ennek megerősítésére  Eliot Cohent idézi -- a Johns Hopkins Egyetem katonai stratégia szakértőjét --, aki szerint a szaúdiak fundamentalistákkal való szövetkezése effektív fenyegetést jelent az USA számára. A szélsőjobbos Weekly Standard egy közelgő szaúdi leszámolásról ír, míg a szélsőbalos Commentary (az Amerikai Zsidó Bizottság, az AJC lapja) Ellenségeink a Szaúdiak címmel jelentett meg a napokban egy cikket. Bár egyeseknek ezek a kijelentések és kommentárok csak ékek befeszítését jelentik, mások szerint viszont a tényleges (távlatba mutató) irányvonal meghatározó pontjai.

Ezzel szemben hogy értékelik a feszülő helyzetet a szaúdiak? ”Ez a szemlélet minden valós alapot nélkülöz” -- jelentette ki a két ország közti 60 éves együttműködésre utalva az uralkodói dinasztia egyik politikai tanácsadója. A Washingtonba akreditált nagykövet, Bandar bin Sultan herceg pedig egyenesen komolytalannak ítélte az egész előterjesztést. “Ez egy teljesen félresiklott kísérlet, amely sekélyes és az állításokat, adatokat illetően valótlan. A hazugságok sorozatos ismételgetése sem változtatja őket tényekké.”

Ebben a témában lásd még: Miért gyűlölnek minket?

4.  írás

Július 26.

A  Bibliát csak felületesen átolvasva is nyilvánvalóvá válik,  hogy a különböző korokban különböző szerzők által írt könyvei tele vannak tárgyi tévedésekkel, ellentmondásokkal, tudatlanságból fakadó babonákkal, gyermetegséggel, következetlenségekkel. Egyedül a (protestáns) fundamentalista keresztények tartanak ki literális értelmezése, vagyis betű szerinti igazsága és tévedhetetlensége mellett, kizárólag a hitre alapozottan, a realitást alárendelve valami mélyebbnek vagy magasabbnak, vagy az érzékelésnél teljesebbnek -- írja Adrew Sullivan. Egy ponton a hit minden vallásos embernél behelyettesíti az értelmet, bár nem mindig veszi át a baptista fundamentalistákra, evangélistákra, ortodox zsidókra és római katolikusokra jellemző teljes szellemi kontrollt. 

A katolikus szentének szavai -- "test már a kenyér, a bor igaz vér, hiszem ezt ámbár elmémbe nem fér" -- felemelőek lehetnek a hívők, de megdöbbentőek a hitetlenek számára. Maga a gondolat, az élő hús fogyasztása, a meleg vér kortyolása az őskorból átöröklött primitív, sejtelmes, mágikus, eksztatizmusában iszonyatos rituális emberáldozat újra és újra idézése elborzasztja a misztikustól idegenkedő szellemet. "Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem"  Mégha csupán szimbolikus lenne az átváltozás, akkor is... -- de az eucharisztia  nem az.  "A testem valóságos étel, s a vérem valóságos ital."(*1) olvashatjuk a krisztusi idézetet János evangelistánál. A dogma interpretálói  szerint a lehetetlenség a hit ereje révén lesz kozmikus valósággá, a hit hatalma révén lesz éltető realítássá. De ez hogy hihető el?

Leon Jaroff, a TIME.com kommentátora, azon kevesek közé tartozik, aki időről-időre  leleplezi  a paranormális hittel visszaélőket, az Uri Gellerektől kezdve a kéz rátétellel és imával gyógyítókat, ördögűzőket, a halottak üzenetközvetítőit.  Velük együtt persze lejáratja azokat is, akik a hit segítségével mindent belegyömöszölnek az elméjükbe, ami éppen lehetetlensége révén nem akar beleférni. Jaroff azonban mai kommentárjában azt írja, enyhén szólva  bűntudata van, mivel a hiszékeny lelkek, akiket gyakran kicsúfolt, valójában nem tehetnek balgaságukról.  Svájci neurológusok kutatásai szerint ugyanis, akik a paranormálisban hisznek, saját testük vegyi összetételének, illetve kémiai reakcióinak áldozatai. 

Korábbi feltételezéseket igazolandó, miszerint a hiszékenyek készségesebben látnak  bele rendszert és összefüggéseket mindkettőt nélkülöző ábrákba és eseményekbe, a New Scientist (Új Tudós) nevű brit szaklap kísérletet folytatott 20 önmagát hívőnek valló és 20 szkeptikus részvételével. Jaroff (laikusok számára leegyszerűsített) beszámolója szerint a kísérleti alanyok közül a hívők sokkal inkább véltek valódi arcokat vagy szavakat látni olyan kusza-zagyva tesztlapokon, ahol nem voltak, és ahol ennek megfelelően a szkeptikusok nem is  találtak. Svájci tudósok ekkor (az L-dopa nevű) dopamine készítményt adták be az önkénteseknek, aminek következtében mindkét tábor képviselői több hibát követtek el, de ami sokkal komolyabb jelentőséggel bírt: a szkeptikusok a dopamin hatására sokkal nagyobb arányban interpretáltak értelmetlen-zagyva képeket és szavakat  valós tartalommal és tényleges jelentéssel bírónak.

A kutatók ebből levont következtetése szerint a természetfelettire alapozott, a valóságtól elrugaszkodott  gondolatvilág az agyban tárolt magas szintű dopamin következménye. Ugyanakkor az alacsony szintű dopamin eredményezi a reális,  földönjáró típus empirikus látásmódját. Klinikai megfigyelések szerint túlzott mennyiségű mesterséges dopamin adagolás szexuális agresszívitást is eredményez, amit az L-dopával kezelt parkinzonos betegeknél tapasztaltak. A cikk nem utalt rá, ez önmagán túlmutatva mégis magyarázatot adhat a (többnyire szexualitásában is) végletességig fajuló prófétizmusra, szekta mentalításra, az agresszív evangelizáló vágyra, a halált is vállaló mártíromság (végzetes önerőszak) eddig megmagyarázhatatlannak tűnő fenoménjára.

Valószínűleg a zelótizmus minden fajtája az átlagnál jóval magasabb dopamin szint, tehát egy fajta kórós biológiai kiegyensúlyozatlanság következménye a 'választottak' agyában. Lehetséges, hogy végül is a génkombinációk és a test vegyháztartása, illetve a benne lejátszódó kémiai folyamatok jelentik, amit az emberiség  történelme során sokan és rendületlenül hittek:  a végzetünk előre meg van írva?  Lehetséges, hogy a magas szintű génkutatások és a New Scientist felfedezésére alapozottan a biológiai determinizmus egyszer s mindenkorra  kiüti a ringből a szabad akarat amúgy is gyengebokájú teóriáját?

*1 Az isteneket megkövető emberáldozat emléke rányomta bélyegét a zsidó Passover ünnepére, ugyanakkor párhuzamosságok találhatók az egyiptomi misztikus eucharisztiában, a mithrai misztériumokban és az ógörög  Dionysos kultuszban is.

Addenda

"The believer has no problems, no questions, no troubling doubts and tormenting confusions. And so he is the spiritual equivalent of a cow contentedly chewing her cud in her grassy field, content with the divinely destined nature of all things clearly meant for her benefit, the gift of a beneficent Being, unaware that a short distance away, out of sight from the meadows, the butcher is carefully grinding his ax."  (Ralph Estling: Templeton and the AAAS. Skeptical Inquirer. 2000)

Aztán sok évszázados pusztítás után rájöttek a pápák, hogy ha nem jön a megváltó, addig élni is kell, lehetőleg minél jobban. Na, itt kezdődik a reneszánsz, és az emberi élet normalizálódása térségünkben. De a magyar kultúra nagy része is a kereszténység ellenében virágzott fel. Gondoljunk csak irodalmunkra. Csokonai, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Mikszáth, Katona, Kosztolányi, majd napjainkban Németh László, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Határ Győző, Nemes Nagy Ágnes és sokan legnagyobbjaink közül úgy írnak, mintha nem is lett volna kereszténység. Egyszerűen nem érdekli őket. Bár némelyiknek a gondolkodásán azért érződik.  Mert ha lelkileg el is szakadt tőle, de tudatilag nem sikerült. Egyébként a “pogány” az én olvasatomban csak annyi jelent, hogy magyar és nem keresztény. (Idézet Nagy Tibor interjujából Bognár Józseffel, akinek több száz írása jelent meg az elmúlt húsz évben, és akit a mai magyar jobboldal csendes spiritus rectorának tartanak.)

 3.  írás

Július 16.

A Londonból tudósitó Alistair Lyon nem kevesebbet állít, mint hogy a mai négyes találkozón (Európai Únió, Oroszország, Egyesült Nemzetek, USA) és a hétvégi trióval (Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia) tartott összejövetelen a résztvevő országok ismét figyelmeztetni fogják Washingtont, hogy ne csak a palesztinokat próbálja karjuk hátracsavarásával rávenni bizonyos békéltető lépésekre, hanem  az izraelieket is. Nem lesz könnyű dolog.

George W. Bush ugyanis  Ariel Sharon kizárólagos  befolyása alatt állva meg van győződve róla, hogy Izrael a világterrorizmus frontvonalában harcol, katonasága pedig csupán önvédelmi akciókat folytat Palesztin-földön a terroristák ellen. Bush újabb és újabb követelményeket támaszt a palesztinokkal szemben, de továbbra sem forszírozza, hogy Sharon visszavonuljon a West Bank városaiból, szabadon engedje az Izraelbe hurcolt politikai foglyokat és ellenállókat -- kiskorúakat és nőket is --, vagy hogy visszatérítse a palesztin hatóságoknak járó több mint 600 millió dolláros adóhátralékát, amely gazdaságilag nyomorítja meg a palesztin közösséget.(*1)

Lyon szerint az európai  és vezető arab országok egyöntetűen úgy ítélik meg, hogy Amerika elhibázott közel-keleti politikát folytat. Kénytelenek elismerni az USA vezető szerepét a konfliktus megoldásában, de nem titkolják, érthetetlennek tartják, hogy  a Fehér Ház sorozatos politikai kudarcok ellenére sem veszi figyelembe más országok szempontjait és javaslatait, ugyanakkor helytelenítik, hogy Bush nem hajlandó tárgyalni Arafattal, a törvényesen  megválasztott palesztin elnökkel.

Azért persze, mint mindig beadják a derekukat az amerikai-izraeli követeléseknek. A német külügyminiszter, Joschka Fischer már fel is jött egy szégyenletesen megalkuvó javaslattal, mikor a januárra meghírdetett palesztin elnökválasztások döntésjogát figyelmen kívül hagyva azt kívánja Arafattól, addig is önként adja fel hatalmi pozícióját, és nevezzen ki maga helyett egy "erős és független" elnököt, akit Bush és Sharon is elfogad.  Akivel ők ketten, Bush és Sharon, tárgyalni és egyezkedni hajlandók.

A volt finn elnök, Marti Ahtisaari által vezetett Nemzetközi Krízis Csoport (ICG) a két független állam kialakítása érdekében nemzetközi konferencia összehívását javasolta a tanácskozó négyeknek (hányadik kudarcra ítélt, fogatlan, időpocsékoló javaslat?), és szintén nem túl eredeti gondolatként amerikai vezetés alatt álló nemzetközi megfigyelő- és békefenntartó erők létrehozását. (A palesztinok évtizedek óta különböző fórumokon folyamodtak nemzetközi védelemért, amit Izrael minden alkalommal elutasított.  Nyilván most sem lesz másképp. 2001 márciusában ugyanakkor az USA vétózta meg a Biztonsági Tanács azon döntését, amely ENSZ békefenntartó csapatokat  küldött volna az izraeli megszállók atrocitásainak megfékezésére.)

Valójában semminemű előrelépés nem  várható a helyzet rendezésében, amig Bush és Sharon  fel nem hagynak a céljaiknak megfelelően  félrevezetéssel ötvözött önámítással, és nem hajlandók Volker Perthest (Nemzetközi Biztonsági Ügyek Német Intézete) lényegi megállapításával azonosulni, miszerint “a konfliktus nem a terrorizmus, hanem területi kérdések miatt van”.

*1 Nemzetközi nyomásnak engedve július 31-én a befagyasztott 600 milliós adósságából Izrael 15 millió dollárt átutalt a palesztin hatóságoknak. Cseppet a tengerből. Cseppet a tengerbe. Emberjogi szervezetek felmérései szerint a háború okozta pusztítás, munkanélküliség, nyomor, alultápláltság, járványveszély, ivóvíz és gyógyszer hiány mellett a pénz átutalás törvénytelen akadályozása az egész közel-keleti régiót veszélyeztető helyzetet teremtettek.)

     Ebben a témában lásd még: Lapszemle 2003. I. félév, 5. írás; Lapszemle 2002.  I. félév 5. írás

2.  írás

   Július 12.

A neves politikai újságíró és kommentátor, Michael Kinsley Ki akarja ezt a háborút címmel a Washington Postban  írt cikkének legmegdöbbentőbb mondata így hangzik: “A háború és béke kérdését tekintve az Egyesült Államok már nem demokrácia.” Hogy mire alapozza ezt a lélegzetállító kijelentést?

A New York Times a napokban nyilvánosságra hozta a Pentagon iraki megszállását részletező haditervét. Kinsley megfigyelése szerint az egész ország, még a megrögzött pacifisták is tiltakozás nélkül, mintegy kívülállóként nézik a háborús előkészületeket. Úgy tekintenek rá, mint ami ellen úgysem lehet  semmit tenni, mint aminek előre megszabott menetét úgysem lehet befolyásolni. Véleménye szerint a demokraták mennek az árral, mert nem akarnak gyengének látszani. Ezzel valószínűleg arra utal, biztos vesztés tudatában igyekeznek elkerülni a neo-konzervativ hatalmi elittel, a Pentagon  legradikálisabb háborús héjáival, az ellentmondást nem tűrő Paul Wolfowitz – Richard Perle duóval való frontális ütközést.

Kinsley valószínűleg jól méri fel, hogy az átlagember nem akar háborút, mi több, egy totális háború iránti igazi lelkesedés csak a Bush adminisztráció és a washingtoni politikai staus quo kisebbik felére korlátozódik.  Szorosan összedolgoznak velük a hónapok óta uszító médiahangadók -- Kinsley azonban róluk valahogy elfelejtkezik. Azt viszont megírja, Amerika legfontosabb szövetségesei, Angliával, Franciaországgal és Szaúd-Arábiával az élen, ellenzik Bagdad megszállását.  A karakánabbak nyilvánosan is megtagadtak mindennemű együttműködést. Még az Irakon belüli  kurd ellenzék sem tart igényt az amerikai felszabaditó beavatkozásra, ami véleményük szerint több problémát jelentene számukra, mint amit megér. (Nyilván többet tudnak az afganisztáni és a pakisztáni helyzetről, mint az amerikai közvélemény.)

A Bush adminisztráció által nagydobra vert Bagdad ellenes hadikészültség, ami végül is egy fajta hadüzenet, Kinsley szerint alkotmányellenes botrány, amelynek során a kongresszus egyik fontos alkotmányos joga -- szép csendben, minden feltűnés nélkül -- áttevődött a Fehér Házba.  Ez a hatalmi átrendeződés valójában kizár minden ellenvélemény nyilvánítást és vitára való lehetőséget -- az egészséges demokratizmus nélkülözhetetlen alapfeltételeit.  Kinsley azonban ahelyett, hogy emiatt kétségbe esne, vagy tiltakozna, csupán meglepetten konstatálja, milyen észrevétlen könnyedséggel valósított meg Bush egyfajta hatalmi koncentrációt.  Ugyanakkor azt is mintegy csodálkozva észrevételezi, hogy mennyire nem kapálódzik ellene senki.

Nyilván maguktól csak kevesen realizálják Kinsley nagyjelentőségű felismerését, miszerint a terrorizmus elleni harc álcája alatt fegyverkező és hadba induló Amerika egy fontos szempont, a háború és béke kérdésének szempontjából már nem demokrácia. Egyelőre kevesen viszik tovább a döntő jelentőségű gondolatot. Pedig az égető dilemma -- ha el is hallgattatható egy ideig -- nem odázható el véglegesen: amennyiben az ország elnöke az alkotmányt figyelmen kivül hagyva fontos államérdekeket befolyásoló politikai kérdésekben -- mint háború és béke kérdése -- autokratikusan dönthet, nem torzul-e a 'participiális demokrácia' (valójában köztársaság)  automatikusan egyfajta latin-amerikai jellegű elektorális diktatúrává?

Addenda

Many Europeans - and Kofi Annan - would disagree with that quintessentially American view. They have this idea that the Security Council is the only world body legally empowered to decide whether Iraq is to be invaded. They think that if powerful nations such as the US go around deciding for themselves who will and who will not be invaded, then the world will collapse into a Hobbesian state of nature. (Robert Kagan: Multilateralism, American-style. 2000. [Kagan is senior associate at the Carnegie Endowment for International Peace in Washington])

                                                                                                                    Július 4.

1. írás

Még a 40 fokos hőség, a 80 százalékos  páratartalom, a felhőtlen égből izzó sugarakat ontó nap és a beharangozott terrortámadások veszélye sem tudta távol tartani a washingtoniakat, valamint a környező kertvárosokból, de messze földről is csatlakozók tízezreit az év legnagyobb születésnapi partyjáról -- a Függetlenségi Nap megünnepléséről. Az Angliától való elszakadás és a nemzetté válás 226. évfordulója az önállósodás celebrálásán túlmenően a múlt szeptemberi terrortámadás emlékén való lelki túljutást  is jelentette.

Lassan egy éve, hogy a tragikus esemény hatalmas megrázkódtatása egy egész népet ébresztett rá az élet és ugyanakkor a globalizációs politika következményeinek kiszámíthatatlanságára. Sokan még mindig  szorongásaikkal küszködve, valójában a nemzeti egység megnyilvánulásától végső megkönnyebbülést remélve jöttek el a Mallba, Washington szívébe, és álltak sorfalat végig a Constitution Avenue két oldalán a felvonulókat éltetve, hallgatták a szabadtéri koncertet a Kapitóliumnál és bámulták csodálattal az esti égbe nyúló Washington-emlékmű obeliszkjénél tartott pazar tüzijátékot.  

Július 4-e nem véletlenül a legnépszerűbb amerikai ünnep. Mindannyian, akik itt élünk, azonosulni tudunk vele, itt születettek és első generációsok, feketék, fehérek, sárgák és barnák, szegények és gazdagok, teisták és ateisták, különböző anyanyelvűek. Lehet egyeseknek csúfolódni,  lekicsinylőleg biggyegetni, de a független nemzettéválás gondolata az amerikaiak számára megható és felemelő érzés, amit egy évben egyszer láthatóan demonstrálni kell.

Szintén lehet csúfolódni és biggyegetni, mivel mindez a hagyományos módon és eszközökkel történik. Zászlóerdővel. A himnusz éneklésével. Katonai parádéval. Díszfelvonulásokkal. Egész napos családi piknikkel. Házi tüzijátékkal. Virsli és fasírtpogácsa sütéssel a hátsókerti grillen.  Az ünnepre mindent árultak nemzeti színekben, piros-fehér csíkos napernyőt, kék alapon fehér csillagos hűtőtáskát, kék masnival diszített, piros háncsból font piknik kosarat. Ez a nap, mikor a zászló motívuma díszíthet akármit, az ünnepi abrosztól és papirszalvétától kezdve a pólón és baseball-sapkán keresztül a fehér cukormázas tortáig.

Ez a nap ugyanakkor, mikor a világ minden tájáról bevándorlók közül sokan ünnepélyes keretek között állampolgárságot kapnak, és vele az áhított szabadság, az otthonteremtés, a tanulás és az álmok megvalósításának vélt vagy valós lehetőségét. Washington és környéke több mint 50 országból érkező, 72 nyelven beszélő emigráns tömegek nagylelkű befogadója. Nekünk, messziről jötteknek a piros sávoknak és a kék mezőben fehér csillagoknak a nemzeti egység kifejezésén túlmenően személyes jelentése is van. A Függetlenségi Deklarációban mindenkinek biztosított jogok ugyanis -- jog az Élethez, Szabadsághoz és a Boldogság megvalósításához -- a legitimáción túlmenően szentnek tartott ajándékként, hálára és hűségre kötelező szoros érzelmi kötelék. 

Gyermekeink közül akik a szabadság absztrakt ideájában hisznek (vagy tényleges világterrorizmustól tartanak) az életük kockáztatására is vállalkoznak. Az elnök  ünnepi beszédében méltatta azokat a fiatalokat, akik idejüket és energiájukat áldozzák az önérdeken túlmutató ügyért, majd bejelentette, a haza több hónapos védelmében tett szolgálati elismerésként a honvédség 15 ezer külföldön született katonája az 5 éves várakozás helyett 3 év után jogosulttá válik az állampolgárság megkérvényezésére. “Az amerikai patriotizmus továbbra is élő hit. Mindannyian szeretjük a hazánkat -- de még jobban, mikor fenyegetésnek van kitéve”  -- idézik az újságok Busht, aki 3500 meghívottat látott vendégül a Fehér Ház frissen nyírt gyepjén.

 HAPPY BIRTHDAY, AMERICA!

VISSZA a Lapszemlék és kommentárok rovat évenkénti jegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára