EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írásai

 2006 - II. félév

28. írás

2006. december 30

Szaddám Huszein kivégzése alkalmából a Fehér Ház közleményt adott ki, amelyben dicsérettel illette az iraki népet(?) a “fair” tárgyalás biztosításáért. “Szaddám Huszein tirannikus uralma alatt elképzelhetetlenek voltak a fair tárgyalások”-- közölte a Bush elnök nevében kiadott memorandum. “Az iraki nép elszántságának testamentuma, hogy több évtizedes elnyomás ellenére előre halad és a saját népe ellen elkövetetett borzalmas bűntények ellenére Szaddám Huszein fair tárgyalást kapott.”

(Kép: Új nemzedék: A Jordanian boy shaved his head with the name of Saddam Hussein inscribed to protest the hanging of the former leader.  (Egy jordán kisfiú Szaddám Huszein nevét borotválta a hajába, tiltakozásként a volt elnök kivégzése miatt.)

Az amerikai elnök szemében "fair" tárgyalást egyébként korábban éppen az ellenkező jelzővel illeték a jogi eljárást külföldről figyelemmel kísérők, többek között a legnevesebb nemzetközi emberjogi szervezetek, az Amnesty International és a Human Rights Watch.(*1) A vitás kérdés eldöntéséhez íme néhány részidézet az EMPIRIA Magazin korábban megjelent cikkeiből:

    2005. augusztus 12

Az AP hírügynökség hivatalos körökből származó bagdadi jelentése szerint  Szaddám Huszeint teoretikusan azonnal kivégezhetik az első halálos ítélethozatal után, amelyet várhatóan az 1982-es dujaili bírói ítélethozatal törvénytelensége miatt mérhetnek rá. A vádemelés részleteit és magát a jogi eljárást illetően az  elkövetkezendő hetekben egy 5 tagú esküdtszék fog dönteni, annak ellenére, hogy a család által megbízott ügyvédek egyike a nyár közepén azt nyilatkozta a CNN-nek, hogy a volt elnök fogva tartása óta nem konzultálhatott egyetlen jogi képviselőjével vagy akár hivatalosan kijelölt tanácsadóival sem. Teljes elszigeteltségét és más személyes jogainak megtagadását - nem választhatott ügyvédeket, nem ismerkedhetett meg az ellene felhozott vádakkal és bizonyítékokkal, nem látogathatja a családja, nem levelezhet -- az ügyvéd a Genfi Egyezmény durva megszegésének nyilvánította.

Míg Szaddám első bírói meghallgatását  egyes amerikai adók élőben közvetítették (valakinek jó nagyot koppinthattak érte az orrára), az egyben az utolsó is volt.  Az amerikai fogságban tartott elnök  Busht és adminisztrációját logikusan érvelve, határozott hangnemben vádló kijelentései, és az egész bírósági eljárás jogtalanná nyilvánítása miatt azóta legfeljebb zárt kihallgatásokra kerülhetett sor -- ha egyáltalán.  Ami az egész ügyben a legérdekesebb, vajon miért egy viszonylag kis számú áldozat haláláért vonják elsőként felelősségre Szaddám Huszeint, mikor korábban többszázezres áldozatot jelentő, genocídikusnak nyilvánított bűntettekkel vádolták?  A háborút megelőzően például a televízió több alkalommal is mutatta egy temető (ki tudja mikori sírjainak) feltárást, ahol az ott dolgozó állítólagos szakértők szerint 400 ezer vagy még több áldozat maradványai rejlettek. Érdekes módon erről a felkavaróan szenzációs felfedezésről azóta egyetlenegyszer sem lehetett hallani, mint ahogy az elnöki palota alatti titkos vegyi laboratóriumokról, vagy a (nem létező) iraki repülőgép anyahajókról bio-fegyverekkel Londont és Tel Avivot támadni kész rakétákról sem.

2005. szeptember 8

Az AP hírügynökség szerint egy iraki tv-interjú során  a Szaddám Huszein sorsáról döntő tribunál egyik hivatalnokát idézték, aki szerint a volt elnök elismerte, hogy 1987-88-ban büntető hadjáratot folytatott a kurdok ellen, amely szerinte "jogos és indokolt" volt, mivel az önállósulni akaró kurdok a 8 éves iráni háború idején fegyvereikkel nem a saját hazájukat védték, hanem az ellenséget támogatták.  Bár hasonló esetben minden állam retorzióval élt volna, és élne ma is, senki ne tételezze fel, hogy ez (vagy bármi egyéb) enyhítő körülményként szolgálhat Szaddám Huszein ítélete szempontjából.

2006. január 14

Amennyiben a hágai nemzetközi bíróság tárgyalná Szaddám Huszein ügyét, az Államoknak nem került volna egy fillérjébe sem. Washington azonban ragaszkodott hozzá, hogy kézbe tartsa a volt elnök és hatalmi köre felelősségre vonását, és már tavaly októberig 128 millió dollárt költött a tárgyalás előkészítésére és bonyolítására. (Azóta Szaddám két védőügyvédjét meggyilkolták, minek következtében a tribunált alkotó 5 bírát páncélautókon szállítják a Zöld övezetbe, és állandóan amerikai fegyveres testőrök kísérik, tovább növelve a biztonsági intézkedések amúgy is horribilis összegét.) A New York Times szerint Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a látszatot kerülve ugyan, de amerikai kollégáikkal együtt „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”. A Human Rights Watch (HRW), az Emberi Jogok Figyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” - burkoltan mondva nincs biztosítva az igazságos-jogalalpú tárgyalás, ami ténylegesen szabad és demokratikus országokban még a közbűntényeseknek is jár. Az Amnesty International (AI) három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték az eljárást. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják (az elnököt) végezni, anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.  

Washington persze mit sem törődve a nemzetközi szervezetek tiltakozásával azt állítja, minden a nemzetközi előírások szerint történik, méghozzá bravúros eredménnyel.  A Fehér Ház szóvivője szerint „A tárgyalás maga szimbóluma annak, hogy a törvény rendje visszatért Irakba.”  Ha az élet ilyen primitíven egyszerű lenne. . . Nemzetközi emberjogi szervezetek és Szaddám Huszein  védőügyvédjei még csak el sem ismerik a katonailag megszállt ország jogát a bírósági eljárás lefolytatására, nem régen pedig tiltakozásukat fejezték ki a vizsgálati fogságban tartott volt elnök sorozatos fizikai bántalmazása miatt.  A Bush adminisztrációnak ez az újabb költséges fiaskója csak a médiának köszönheti, hogy nem dagadt botránnyá, bár nem tudni, vajon az újabb kínos esetet is el lehet-e majd tussolni: a képernyőről ismert arcú, kellemes modorú, némi egyensúlyra törekvő kurd származású főbíró ugyanis beadta lemondását. A 49 éves Rizgar Amin közel állók szerint nem hajlandó a kormány által rá és a bíróságra gyakorolt nyomást tovább elviselni. „Túl sok nyomás”, amihez az „integritás” kérdése is hozzájárul, közli a Reuters tudósítása hozzátéve, hogy a lemondás kínosan szégyenletes dolog mind az iraki kormánynak, mind pedig az illetékes amerikai hivatalnokoknak, mivel azt bizonyítja, képtelenek fair eljárást biztosítani a volt államvezetés vádlottjai számára.  Képtelenek vagy nem is akarnak.

2006. szeptember 14

Szaddám Huszein tárgyalásán az 5 tagú esküdtszékként működő  bírósági tanács feje, Abdullah al-Amiri - aki az egész jogi eljárás főfelügyelője és a majdani ítélet kihirdetője - az Államok számára sokkhatást kiváltó kijelentést tett a megbuktatott elnök felé: „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Az 50 éves al-Amiri 25 éve gyakorolja foglalkozását, így karrierje túlnyomó részét Szaddám Huszein kormányzása alatt futotta - tehát tapasztalatból ismeri a rendszert és az elnök politikai-irányítói tevékenységét. Ráadásul a kijelentés hallatán az általános nyugati elvárás cáfolatára nem szunnita, hanem síita muzulmán.

A vád fő képviselője elfogultsággal indokolva a főbíró azonnali lemondását követelte mondván, al-Amiri megengedte, hogy a tárgyalóterem politikai fórum legyen, beleértve egy előző napi eseményt is, amelynek során hagyta Szaddám Huszeint nyilvánosan kifakadni két oldalról támadó ellenségei, az irániak és a cionisták ellen. Az eset egyébként kiváló példa arra, hogy az irakiak, és nem csak a szunniták, de a síiták is, gyakran egészen másképpen ítélik meg Szaddám Huszeint, mint az olajára pályázó nyugati ellenségei, vagy az emigrációból hazatért hatalmi riválisai. Nem sokkal később a főbíró technikai okokra hivatkozva félbeszakította és hétfőig elhalasztotta a tárgyalást. Nyilván felszólítást kapott rá, mivel több oldalról is árgus szemekkel figyelik és befolyásolják a tevékenységét. Mint ismeretes, a tárgyalásra Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a New York Times szerint amerikai kollégáikkal együtt, a háttérből „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”.

Al-Amiri könnyen arra a sorsra juthat, mint önálló gondolkodású, nemzeti érzelmű elődje, a 49 éves Rizgar Amin, aki  nem hajlandó a kormány (és a kijelölt tanácsadók) által rá és a bíróságra gyakorolt nyomást tovább elviselni. Egyébként eddig a tárgyalással kapcsolatban megjelenő cikkek egyikében sem olvashattunk a legfontosabb kérdésről: engedélyezte-e a bíróság azoknak a védelmi dokumentumoknak a benyújtását, amelyek a vád cáfolataként döntő információval szolgálnak. Erről korábban ez volt olvasható a Lapszemlék-kommentárok rovatunkban:

A N.Y. Times a háborút megelőzően, 2003 januárjában közölte Stephen C. Pelletiere bátor kiállású cikkét a halabjai gáz támadásról azzal a címmel Háborús bűn vagy a háború (egyik) eseménye? Ma úgy tennénk fel a kérdést,  bűnös vagy ártatlan a genocídium vádját illetően Szaddám Huszein?  A név ugyan szakmai körökön kívül ismeretlen, Pelletiere azonban korántsem akárki. Az irak-iráni háború idején a CIA magas rangú politikai elemzője, majd 1988-2000 között az Army War College professzora volt, aki minden titkos és bizalmas ügyirathoz, magas szintű belső elemzéshez hozzájutott. Véleménye szerint több megbízható forrást összevetve az a hivatalos vélemény alakult ki abban az időben, az irakiak ha használtak is kémiai fegyvereket a várost elfoglaló irániak ellen, nem a kurdok voltak a támadás célpontjai.

Pelletiere nyilvánosságra hozta egy a háború után közvetlenül lefolytatott (a Defense Intelligence Agency által végzett) helyszínelő vizsgálat kizárólag belső használatra szánt, abban az időben szigorúan titkosított eredményét is, amely szerint patológiai vizsgálatok során a halottak állapotából megállapították, cián alapú gáznak estek áldozatul, amit az irániak használtak és nem mustár gáznak, amit viszont az irakiak. A nyolc éves háború során természetesen estek el az irániak oldalán harcoló kurd gerillák, talán éppen gáz támadás következtében is, Halabja polgári halottai azonban nem iraki genocídium, hanem a háború kiszámíthatatlan őrületének lettek áldozatai.  „Mielőtt háborút kezdünk Halabja miatt, az adminisztráció tartozik annyival az amerikai népnek, hogy megismerteti a valós tényekkel.” -- figyelmeztetett a Timesban Pelletiere.

2006. szeptember 20

Mint januárban írtuk Szaddám Huszein tárgyalása kapcsán, különböző jogvédő intézmények csupán színjátéknak tartották az egész procedúrát:

A Human Rights Watch (HRW) az Emberi Jogok Megfigyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” -- burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami valójában szabad és a tényleges demokráciában még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték a tárgyalás menetét. Az iraki igazságügyminiszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják végezni (az elnököt), anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.

Következésképpen előző, 19. írásunkban azt jósoltuk, a második főbírót is gyors lemondásra fogják kényszeríteni Washingtonból -- és nem tévedtünk. Szaddám Huszein tárgyalása során ugyanis az 5 tagú bírói tanács feje, Abdullah al-Amiri, aki az egész jogi eljárás lefolytatója és a majdani ítélet kihirdetője, azt mondta a fogságban levő elnöknek, „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Emiatt a véleménynyilvánítás miatt al-Amirit nemcsak főbírói tisztségétől fosztották azonnal meg, de az 5 tagú bírósági tanácsból is kizárták, ahol is egy ideiglenes jelölt foglalta el a helyét. 

Tiltakozásként Wadoud Fawzi a védelmi csapat nevében  benyújtotta írásbeli lemondásukat, azzal indokolva: "Mivel  a megszálló hatalom által alapított bíróságtól nem várhatunk el fairséget, ezért úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk a tárgyalástól." Szaddám Huszein, aki ragaszkodott a saját, (még életben hagyott) ügyvédjeihez, "személyes jogaira" hivatkozva követelte, hogy úgy bánjanak vele, ahogy a törvény előírja,  mire föl a bíró kiutasította a tárgyalóteremből.  (Ez tényleg abszurd követelés volt, akárki megmondhatja. Végül is, ki hallott már fegyveres megszállás idején, bábkormány dirigálása alatt a törvények betartásáról?)

Hussein al-Duri a kormány nevében arra hivatkozott az Al-Arabiya televízión, a bíróság fejével szembeni elvárás, hogy vezesse és kontrollálja a tárgyalást, nem pedig az, hogy saját véleményt nyilvánítson. A főbíró egyik napról a másikra történő leváltását és helyettesének a pozícióba való kinevezését állítólag al-Maliki saját kezűleg írta alá. A védelem bojkottjának fő indoka volt, hogy az új főbírónak nincs elég gyakorlata és nem kvalifikált a komplex feladatra -- ez azonban mit se nyomott a latban.  A vezető védügyvéd, al-Dulaimi, több alkalommal is tiltakozását fejezte ki a törvények megszegése miatt, többek között említve, hogy Szaddám Huszein külföldi ügyvédjei csak formálisan vehetnek részt a tárgyaláson, de nincs hozzászólási joguk, és külön engedélyre van szükségük, hogy a tárgyalás színhelyén egyáltalán megjelenhessenek. "Azt mondják, hogy ez egy független tárgyalás, de szó sincs róla"  -- nyilatkozta  al-Dulaimi, elsősorban a kormányfő döntéshozó szerepére vonatkoztatva. A New Yorkban székelő civil jogvédelmi szervezet, a Human Rights Watch ismételten "komoly aggodalmát" fejezte ki a politikai közbelépés miatt: "Ez elfogadhatatlan beavatkozásnak tűnik a tribunál független működésébe, és nagyban károsíthatja (magát) a bíróság intézményét."

Az amerikai híradások utólag úgy próbálták beállítani, hogy Szaddám Huszeint az iraki bábkormány elnökének döntésére végezték ki nagy sietve, méghozzá azért, hogy ezzel a lépéssel személyes “függetlenségét demonstrálja” a világ felé.  Ez a Fehér Háznak egy  újabb, átlátszóan félrevezető és nagyon butának hangzó kitalációja, annál is inkább, mivel Szaddám Huszein végig amerikai fogságban volt: utolsó útjára is amerikai helikopter szállította Washingtonból adott engedéllyel és amerikai fegyveres kísérettel. Mindez teljes titokban történt, az éjszaka sötétjének leple alatt.  Ügyvédjei, családtagjai, nemzetközi megfigyelők és a nemzetközi média képviseletének értesítése és képviselete  nélkül. a Zöld-övezetből az egyik amerikai támaszpontra vitték az elnököt, ahol már minden elő volt készítve a muzulmán vallási ünnepek kezdete miatt rendkívüli időzítésű (valójában provokatív)  ítélet végrehajtásához.

Silvio Berlusconi, aki a bukását köszönhette annak, hogy kezdettől fogva támogatta Bush háborús politikáját, meglepetésszerűen úgy ítélte meg Szaddám Huszein kivégzését, mint "egy lépést visszafelé Irak rögös útján a teljes demokrácia megvalósulása felé".  Brazília elnöke, Luiz Inacio Lula da Silva pedig annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a volt elnök elleni eljárás nem fogja megoldani az ország problémáit: "Amit nem tudok, vajon Szaddám Huszein elítélése egy (tényleges) ítélet volt, vagy (csak szimpla) bosszúállás." Charley Reese a poszt-Szaddám világot értékelve azt írta (Crusade’ Against an Evil War), az iraki nép manapság nyilvánvalóan rosszabb helyzetben van, mint volt Szaddám Huszein alatt, aki végül is kizárólag a politikai ellenségeit ölte meg, és azokat is csak akkor, ha fellázadtak ellene; most (viszont) nincs iraki, aki biztonságban érezné magát.

*1 Reakciók, vélemények:

The world’s two leading human rights organizations, Amnesty International and Human Rights Watch, both came to a different conclusion from Bush. Amnesty International called the trial “deeply flawed and unfair.” It was “a shabby affair,” said Malcolm Smart, director of Amnesty International’s Middle East and North Africa Program.

Amnesty International cited “the grave nature of the flaws,” which included the following:

“The court failed to take adequate measures to ensure the protection of witnesses and defense lawyers, three of whom were assassinated during the course of the trial,” it said. “Saddam Hussein was also denied access to legal counsel for the first year after his arrest, and complaints by his lawyers throughout the trial relating to the proceedings do not appear to have been adequately answered by the tribunal.”

Nor were they adequately answered by the appeals court. “The execution appeared a foregone conclusion, once the original verdict was pronounced, with the Appeals Court providing little more than a veneer of legitimacy for what was, in fact, a fundamentally flawed process,” said Smart.

Human Rights Watch concurred. It called Saddam’s trial “deeply flawed,” and termed his execution “a significant step away from respect for human rights and the rule of law in Iraq.”

Among the “serious flaws” that Human Rights Watch noted: “failures to disclose key evidence to the defense, violations of the defendants’ right to question prosecution witnesses, and the presiding judge’s demonstrations of bias.” (Matthew Rothschild: Bush Lies Again After Saddam Executed: Bush Doesn't Know What a Fair Trial, or Justice, Is.  The Progressive. December 30, 2006)

Addenda:

As The New York Times pointed out in September 2006, some trials resulting in the death penalty last less than a few hours without witnesses being called or evidence being meaningfully examined. Indeed, even in the trial of the Iraqi president, the US’s created and controlled Iraqi Special Tribunal refused to admit any exculpating evidence, even such evidence that it claimed it had in its possession and which the defense repeatedly requested was not provided. (Prof. Curtis Doebbler: Iraqis killing Iraqis for America. Al Ahram)

Ki emlékszik a tv-híradó alábbi, egyenesben közvetített jelenetére 2003 szeptemberéből?

Az egyáltalán nem bíztató jelek ellenére Rumsfeld csökönyösen arról ábrándozik, hogy egy szép napon a megtévedt, balga iraki nép észhez tér, és felszabadító hősként fogja ünnepelni. Talán még a vállára is fogja emelni, mint annak idején Szaddám Huszeint a róla készült utolsó filmfelvételen: Bagdad külvárosát és repülőterét már elfoglalták az amerikaiak, a kép hátterében feketén füstölt egy belőtt toronyépület, Szaddám Huszein mégis megjelent az egyik téren, és az emberek a hírt hallva lelkendezve futottak felé a környező utcákból, köré gyűlve ünnepelték, ujjongva éljenezték, a közelébe férkőzve a kezét próbálták elkapni, hogy megcsókolják, végül a közvetlen körülötte állók a vállukra emelték. . . És vágás.

Ahogy alább a Los Angeles Times cikkében olvasható, a temetést követően messziről érkező gyászolók tömegei tették tiszteletüket Szaddám Huszein sírjánál: „Azért jöttünk ide a kijárási tilalom ellenére, hogy adósságunkat rójuk le ez a hős előtt, aki megtanított minket az arabságunk jelentőségére, bátorságra és önfegyelemre. Nehéz elképzelni, ki tudja majd helyettesíteni, mivel az élet rendszerint nem bőkezű bátor emberekkel” -- nyilatkozta a volt elnök egyik híve.

Supporters of Hussein flock to tomb at his birthplace and decry video of his execution. "Saddam appears like a hero to the Iraqi people now," Saleh Mutlak, leader of the second-largest Sunni group in parliament, said by telephone from Dubai, United Arab Emirates. "Even those who hated Saddam love Saddam now." It took Mohammed Sadoon three hours to reach Al Auja using dirt tracks to avoid the checkpoints enforcing a four-day curfew imposed just after Hussein was executed. "We came here despite the curfew as a fulfillment of the debt we owe to this hero who taught us the meanings of Arabism, courage and composure," Sadoon said. "It is difficult to see who can replace him, since life is usually not generous in providing courageous people." Black funeral banners hanging from village walls paid tribute to Hussein. Chocolate and other candy were handed out to fulfill his wish to be buried as a martyr, which must be done without sadness, according to Islamic teachings. (Alexandra Zavis: Sunni Grief, Anger Flow at Funeral.  (The Los Angeles Times. January 1, 2007)

No doubt, Saddam has mistreated Kurds during his rule. But it's misleading to say, so simply and without context, that he killed his own people by gassing 5,000 Kurds at Halabja.  The fog of war that enveloped the battle at Halabja in 1988 never really lifted. With a new war threatening in Iraq, it's coming back stronger than ever.  Journalists risking their lives to cover an American-led attack on Iraq would face many obvious obstacles in trying to get at the truth.  In light of that, editors need to consider assigning staff back home to do reality checks on claims and counter-claims made in the fog of war.  As our retrospective on the Halabja story suggests, the bang-bang coverage -- gripping though it may be -- may not be enough to get the job done. (Don Sellar: Did Saddam Hussein Gas His Own People? Reality Checks Needed During War -- No doubt, Saddam has mistreated Kurds during his rule. But it's misleading to say, so simply and without context, that he killed his own people by gassing 5,000 Kurds at Halabja. Toronto Star. March 1, 2003)

A Szaddám Huszein hadseregében szolgált, majd emigrációba kényszerült generális, Nizar al Khazraji ellen vizsgálati per volt folyamatban, mivel egyesek felelősséggel vádolták az 1988-as kurdok elleni  mérgesgáz támadásért.  A Dániában élő generális azonban ez év március 17-én váratlanul eltünt az otthonából, valószínűleg  elrabolták és meggyilkolták. Ezzel az erővel persze meg is szökhetett. Viszont amennyiben az Interpol, a CIA és a többiek nem körözik minden erőbevetéssel a feltételezett tömeggyilkost, annak az lehet az egyetlen oka, hogy biztosan tudják, Khazrajit már likvidálták. De vajon kik? És honnan a biztos info? Szaddám Huszeinnek már jó ideje nem nyúlik messze a keze, és kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy mivel vádolja a Nyugat. Ha feltesszük a kérdést, kinek az érdeke, hogy ne kerüljön sor Khazraji tanúvallomására, és az ügy szép csendben lezáruljon, egyedül a jelenlegi washingtoni kormány kerülhet gyanúba. Mint köztudott, Bush többször is hangoztatta, Szaddám Huszein a sátánok sátánja, mivel a saját népe ellen tömegpusztító fegyvert alkalmazott. Amennyiben Khazraji ezt a per során megcáfolná, kiütné Bush kezéből a háborús indíték utolsó kártyáját is. Ezt pedig aligha engedheti meg. (EMPIRIA Magazin. Lapszemlék, kommentárok rovat, 2003)

Et tu mi file, Brute?! Igen, az imakönyves, demokrata Clinton is fiktív vádak alapján fenyegette rendre az iraki elnököt: "If Saddam rejects peace and we have to use force, our purpose is clear. We want to seriously diminish the threat posed by Iraq's weapons of mass destruction program." (President William Jefferson Clinton. February 17, 1998)

There are other champions of the genocide claim. One is Jeffrey Goldberg, whose 18,000-word story, "The Great Terror," in the March 25, 2002, issue of the New Yorker forms the basis of the U.S. State Department's website on alleged Iraqi genocide. Goldberg's story is long on lurid details; we are told, for instance, that one woman, Hamida Mahmoud, died while nursing her two-year-old daughter. Goldberg also follows the Human Rights Watch formula in invoking the Nazis: "Saddam Hussein's attacks on his own citizens mark the only time since the Holocaust that poison gas has been used to exterminate women and children." What Goldberg doesn't tell his readers is that he has dual Israeli/American citizenship and served in the Israeli defense forces a few years back. Or that he purposefully ignored the War College report, which, of course, reached quite different conclusions. In a curious detail, Goldberg, following the Human Rights Watch narrative concerning Halabja, asserts that the Iraqis dropped wave after wave of gas bombs on the city after Iranian troops had taken it, yet the Iranians never reported any gas casualties.  (Robin Miller: Flashback: Claims of Saddam’s Genocide Far from Proven. Media Monitors Network. February 11, 2003)

Even the most naive American voter cannot be expected to see the morally, legally and politically questionable death sentence given to Saddam Hussein a milestone in the Bush Administration’s illegal war in Iraq.  As the milestones pile up, so do the bodies. (Richard Folk: Israel’s War Crimes. December 30, 2008)

I am not trying to rehabilitate the character of Saddam Hussein. He has much to answer for in the area of human rights abuses. But accusing him of gassing his own people at Halabja as an act of genocide is not correct, because as far as the information we have goes, all of the cases where gas was used involved battles. These were tragedies of war. (Carlton Meyer: Flashback: Saddam never gassed his own people. December 1, 2003)

"Hussein never posed the sort of imminent danger to America that administration rhetoric implied, and Wolfowitz must share the blame for exaggerating that threat." (David Ignatius: Making Do in Iraq. The Washington Post. June 22, 2004)

2005 decemberében Linda S. Herad "abszurd színháznak" nevezte Szaddám Huszein tárgyalását, amelynek a legitimitása is kétséges: The person responsible for setting-up the tribunal is a decidedly dodgy individual. He is none other than Salem Chalabi, nephew of former Pentagon pin-up, bank embezzler and known CIA asset Ahmad Chalabi. Salem, who was the subject of an arrest warrant for murder, is connected with Marc Zell, who runs "one of Israel's fastest growing business-oriented law firms". But setting aside nepotism and sinister influences, from less than auspicious beginnings, the tribunal's legitimacy is in tatters. Touted as an Iraqi affair, Saddam is still being held by occupation forces and was barred from having access to his legal team for months. (Linda S. Herad: The Trial of Saddam. Grandstanding in the Theater of the Absurd. December 2005)

"He (Saddam Hussein) constantly said the strongest, most likely hypothesis -- and the one that he expected -- was that he was going to be executed," Saddiq told the AP in Tunis. "He didn't stop saying, 'Don't panic. I'm ready for this moment and, after all, it would be the most beautiful end I could have.'" (Lauren Frayer and Shafika Mattar: Saddam’s Co-Defendants Await Executions. AP)

What Bush reveres is not our great system of jurisprudence, which guarantees due process and habeas corpus. He’s proven that with his insistence on the right to torture and with his Military Commissions Act, which allows the use of evidence that was beaten out of the defendant and which deprives any non-citizen whom Bush deems an enemy combatant of the right even to see a judge. Bush has no appreciation of “the meaning of American justice.”  His idea of justice is “rough justice” or “frontier justice” or “the King’s justice,” whereby if he calls it justice, it is justice. If he deems it a fair trial, it is a fair trial. But Bush, as powerful as he is, does not make a trial fair by declaring it fair.  (Matthew Rothschild: Bush Lies Again After Saddam Executed: Bush Doesn't Know What a Fair Trial, or Justice, Is.  The Progressive. December 30, 2006)

Like the climactic scene from the Mafia movie “Casino” in which nervous Mob bosses eliminate everyone who knows too much, George W. Bush has now guaranteed that there will be no public tribunal where Hussein gives testimony on these potentially devastating historical scandals, which could threaten the Bush Family legacy. That could have happened if Hussein had been turned over to an international tribunal at the Hague as was done with other tyrants, such as Yugoslavia’s late dictator Slobodan Milosevic. Instead Bush insisted that Hussein be tried in Iraq despite the obvious fact that the Iraqi dictator would receive nothing close to a fair trial before being put to death. (Robert Perry: Bush Silences a Dangerous Witness. December 30, 2006)

Like a blue-blood version of a Mob family with global reach, the Bushes have eliminated one more key witness to the important historical events that led the U.S. military into a bloody stalemate in Iraq and pushed the Middle East to the brink of calamity. The hanging of Saddam Hussein was supposed to be -- as the New York Times observed -- the “triumphal bookend” to George W. Bush’s invasion of Iraq. If all had gone as planned, Bush might have staged another celebration as he did after the end of “major combat,” posing under the “Mission Accomplished” banner on May 1, 2003. But now with nearly 3,000 American soldiers killed and the Iraqi death toll exceeding 600,000 by some estimates, Bush may be forced to savor the image of Hussein dangling at the end of a rope a little more privately. (Robert Perry: Bush Silences a Dangerous Witness) 

One of Bush’s first acts as President was to sign an executive order that blocked the scheduled release of historic records from his father’s years. After the 9/11 attacks, Bush expanded his secrecy mandate to grant his family the power to withhold those documents from the American public in perpetuity, passing down the authority to keep the secrets to future Bush generations. So, even after George H.W. Bush and George W. Bush are dead, those noted historians Jenna and Barbara Bush will control key government documents covering a 20-year swath of U.S. history. (. . .) The American people also could demand that the surviving members of Hussein’s regime be fully debriefed on their historical knowledge before their voices also fall silent either from natural causes or additional executions. But the singular figure who could have put the era in its fullest perspective -- and provided the most damning evidence about the Bush Family’s role -- has been silenced for good, dropped through a trap door of a gallows and made to twitch at the end of a noose fashioned from hemp. The White House announced that George W. Bush didn’t wait up for the happy news of Hussein’s hanging. After the U.S. military turned Hussein over to his Iraqi executioners, Bush went to bed at his Crawford, Texas, ranch and slept through the night. (Robert Perry: Bush Silences a Dangerous Witness)

Two things to consider. Eric Prince says that his people shouldn’t be tried in Iraq because they couldn’t get a fair trial there. That brings into question whether Saddam Hussein got a fair trial then? (posted by dkm. October 31st, 2007 12:03 am)

On Kwiatkowski's reaction to what has happened over the past five years: “Kind of resignation in many ways. It seems very superficial, you know, the public trial and hanging of Saddam Hussein. I mean, why kill him so quick? Because he is part of the story they didn't want told. You know, these false assurances of this we were doing and that we were doing. And this fantasy that the surge has improved things. The partitioning of Iraq -- you have to wonder if that happened by design. Because certainly that's counter to everything that Saddam Hussein as a national socialist was working for. You know, he was turning people into Iraqis. And I think that's what we wanted to get rid of. You know, we didn't want a strong modern Arab nation sitting on top of the 3rd largest oil reserves in the world. You know, that's not justification for war; that's not constitutional.” (Karen Kwiatkowski: The Soldier Who Spoke Out. Max Follmer interview.  March 2008)

27. írás

December 28.

Míg Hugo Chaveznek a december hónap elsöprő győzelmet jelentett az elnökválasztáson és előkelő helyet biztosított a Time magazin olvasóinak népszerűségi listáján, addig George W. Bushnak meg kellett elégednie a legkevésbé sem presztízst jelentő  ÉV GAZEMBERE címmel. Az AP és az AOL hírközlő szervek közös felmérése szerint  ugyanis arra a kérdésre, hogy ki jut  eszükbe elsőnek a szóra, villain (gazember vagy gonosztevő), minden negyedik szavazó őt jelölte.

Bush az általa lenézett és megvetett Chavezhez hasonlóan magasan verte az ellenfeleit -- ha nem is Laura asszony örömére -- mivel a közutálatot kifejezők 25%-nál az ő neve ugrott be elsőnek. Második helyre Osama bin Laden szorult 8%-kal, a harmadikra pedig Szaddám Huszein az olvasók 6%-nál.  

Szorosan követte az élmezőnyt a legújabb „őrültnek” és „világveszedelemnek” kikiáltott mumus, Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök a maga kis 5%-ával. Mivel már koztudott lett, hogy az 5. helyen a médiában félkegyelműnek beállított  II. Kim Jong végzett 2%-kal, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy Chavez -- akivel Condoleezza Rice szóba se hajlandó állni -- nagyon-nagyon lemaradt, sőt! Be sem jutott  a Bush által fémjelzett Év gazembere címlista élmezőnyébe.

Na de ilyet!

26. írás

December 10.

A Bagdadtól 90 kilométerre lévő Ishaqi-közeli  falu, Jalameda ellen december 8-án folytatott légitámadás során 17 civil vesztette életét, köztük 6 asszony és 5 gyermek. Mivel az ilyen esetek bejelentése szinte soha nem kap hitelt amerikai részről (a felelősségre vonást és egyben a család túlélőinek járó kártérítést elkerülendő), a temetésre érkező rokonok riportereknek megmutatták a fehér lepelbe göngyölt apró holttesteket. (A gyermekáldozatot is követelő indokolatlan és a nemzetközi törvényeket sértő hadjáratok mindennaposak Irakban. Márciusban Ishaqiban 6 összekötözött felnőttet és 5 gyermeket lőttek agyon az amerikai katonák, majd hogy tettüket eltussolják, légi fedezetért folyamodtak, aminek során elpusztították az egész lakóépületet.)

A hatalmas temetési menet élén egy feliratos táblán az állt: ISHAKI LAKOSSÁGA ELÍTÉLI A MEGSZÁLLÓ ERŐK TÖMEGGYILKOSSÁGÁT. Mi szüksége van erre Amerikának? Amúgy is romokban heverő hírnevének? „Arra kérjük az amerikaiakat, legyenek könyörületesek. Civileket gyilkolnak azzal az indoklással, hogy terroristák. Ishaki (helyzete) egy katasztrófa,” -- panaszolta vádlón Adnan al-Dulaimi, a legnagyobb szunnita politikai csoport parlamenti képviselője.

A Szunnita Muzulmán Egyesület szintén elítélte a „tömeggyilkosságot”, és azzal vádolta az amerikai katonákat, hogy utólag robbanóanyagot és fegyvereket csempésztek a színhelyre, amivel a légitámadást indokolták.

Az eseménytől függetlenül, de vele szinte párhuzamosan Washingtonban George W. Bush bejelentettez: „Hallani akarok minden javaslatot, az új iraki irányvonal kijelölésére.” Új irányvonal keresése zajlik a Fehér Házban? Teljes lehetetlenség. Minden javaslat számba jöhet? Még kevésbé hihető.  A figyelmen kívül hagyottak hosszú listáján mindjárt az első helyen állna az iraki nép "javaslata", amely béke, biztonság és függetlenség után vágyakozva a „tömeggyilkos megszálló erők” azonnali távozására szólítana fel.

Addendum

Az Associated Press december  16-i közlése szerint az iraki Vörös Hold (a Nemzetközi Vörös Kereszt közel-keleti részlege) az Egyesült Államokat ítéli a legnagyobb anti-humánus fenyegetésnek. „A fő probléma, amivel szembe kell néznünk, az sokkal inkább az amerikai erőket jelenti, mint másokat.” -- jelentette ki Genfben a Vörös Hold elnök-helyettese, Dr. Jamal Al-Karbouli. Mint közölte, az irodáik és dolgozóik annak ellenére, hogy a Genfi Egyezmény értelmében védettséget kellene élvezzenek, rendszeres támadásoknak, letartóztatásoknak, kihallgatásoknak vannak kitéve -- még a kocsiikat is felgyújtják, az épületeiket is lerombolják a koalíciós katonák, ha éppen úgy gondolják.

Dr. Al-Karbouli genfi útja során közölte, számukra az iraki ellenállók nem jelentenek komoly problémát. Mint mondta, „az ellenállók irakiak, akik respektálják a többi irakiakat és respektálják a Vörös Félhold identitását, ami a semlegesség.” Ezzel csak megerősítette, amit Olvasóink magazinunkban korábban is olvashattak: az iraki értelmiség -- orvosok, tudósok, kutatók, tanárok, akadémikusok, illetve a Nemzetközi Vörös Kereszt ernyője alá tartozó iraki és külföldi alkalmazottak szisztematikus likvidálása nem "polgárháború", nem az irakiak egymásközti viszálykodásának következménye.(*1)

*1 Erről bővebben Az iraki helyzet realitása című cikkben olvasható

A kongresszus egyes tagjainak is gyanús, ellentmondásos és érthetetlen, ami a közmédia szerint állítólag Irakban történik -- kérdés azonban, hogy miért nem tanulmányozzák válaszért a Közel-Kelet történelmét, a jelenidejű elfogulatlan politikai elemzéseket, nemzetközi szervezetek értékeléseit és statisztikáit, a régió (helyi) híranyagát és az alternatív médiát? Mindjárt nem lenne olyan "érthetetlen, mi a baj ezekkel az emberekkel" és nyilvánvalóvá válna, hogy nem "egymást gyűlölik", hanem a megszállóikat, és az egymás közti esetleges ellentétjeik sem vallási, hanem politikai jellegűek. "Trent Lott, the veteran Republican senator from Mississippi, said only last September that 'It’s hard for Americans, all of us, including me, to understand what’s wrong with these people. Why do they kill people of other religions because of religion?' wondered Lott, a member of the Senate Intelligence Committee, after a meeting with Bush.  'Why do they hate the Israelis and despise their right to exist? Why do they hate each other? Why do Sunnis kill Shiites? How do they tell the difference? They all look the same to me,' Lott said."  (Jeff Stein: Democrats’ New Intelligence Chairman Needs a Crash Course on al Qaeda. CQ )

”WRONG, UNCONSTITUTIONAL, UN-AMERICAN”…

Az AP Hírügynökség felvételét a Huffington Post azzal a felirattal közölte, "ELFOGADHATATLAN, ALKOTMÁNYELLENES, AZ AMERIKAISÁGGAL ELLENTÉTES"... A Fehér Ház és a Pentagon szerint azonban az iraki és afgán politikai foglyok ketrecben tartása nem alkotmányellenes, mint ahogy nem is az emberi jogokat sértőeljárás

MÁS és mégsem:

George W. Bush az idei év március 15-én Washingtonban 48-as forradalmunkra emlékezve többek között a következőt mondta a Kapitóliumban tartott ünnepségen: "Köszönetünket fejezzük ki a magyar népnek a példamutatásukért. Köszönetet mondunk nekik mindazért, amivel hozzájárultak és segítségünkre voltak, hogy a nemrégiben szabaddá vált Afganisztán és Irak élvezhesse a szabadság áldásait. Köszönetet mondunk azért, hogy szövetségesünk a béke fenntartásában."  (Köszönetet mondhatott volna Jeszenszky Gézának is buzgó propaganda-tevékenységéért...)

According to the recent findings of the Pew Global Attitudes Project, which surveyed 16,000 people in 20 countries and the Palestinian territories in May, the percentage of those who have a favorable view of the United States has declined sharply (15 percentage points or more) in nations such as Brazil, France, Germany, Jordan, Nigeria, Russia, and Turkey. In Indonesia, the world's most populous Muslim-majority state, the view of the United States plunged from 75 percent favorable to 83 percent negative between 2000 and 2003. Support for the U.S.-led war on terror has declined in each of the countries listed above, along with pivotal Pakistan, where it stands at a disheartening 20 percent. The citizens of such NATO allies as the United Kingdom, France, Germany, and Italy rated Russia's Vladimir Putin more highly as a world leader than Bush. (Madeleine K. Albright: Bridges, Bombs, or Bluster? Foreign Affairs. September/October 2003)

25. írás

December 9.

A frissen lemondatott védelmi miniszter Donald Rumsfeld búcsúlátogatásra Bagdadba érkezett, méghozzá olyan szigorú titoktartás mellett, hogy előzőleg sem az iraki kormány, sem az ottani amerikai katonai vezetés nem tudott róla. Ezzel a bujócskával persze kiütötte, hogy a felszabadítása és megszállása miatt oly hálás iraki nép a reptéri úton MEGMENTŐNK és BÉKEANGYAL táblákkal sorfalat állva ünnepi fogadtatásban részesíthette volna, és virágfüzérekkel díszített diadalkaput állíthatott volna a tiszteletére.

A népünnepélytől ugyan meg lett fosztva, hosszadalmas repülőútja során viszont végig a fülébe csenghetett az iraki helyzetet elemző bizottság (Iraq Study Group, ISC) éppen nyilvánosságra hozott megállapítása, miszerint a megszállt ország állapota „grave and deteriorating”, vagyis súlyos és folyamatosan hanyatló állapotú. Talán az öreg Bush iránti kíméletből -- aki nyilvánosan elpityergi magát, ha a fiait  kritizálják -- nem használták a mezopotámiai helyzetre jelenleg leginkább vonatkoztatható szót: anarchia.

Nem lehet tudni, vajon a felhők feletti egyhangúság unalmában esetleg eszébe jutott-e Rumsfeldnek, mivel is bolondította korábbi útjairól hazatérve az országot:

"Each time I come to Iraq I see progress." -- jelentette ki a teljes titoktartás mellett röpke látogatásra Bagdadba  érkező Donald Rumsfeld.  Az, hogy "minden látogatása alkalmával haladást lát" annál is inkább szégyenletesen nevetséges állítás, mivel vagy az erődszerűen kiépített, a legkorszerűbb szárazföldi- és légifegyverekkel védett Zöld-zóna követségi épületeiben társalog, ahonnan semmit sem észlelhet Bagdad félelmetesen brutális mindennapjaiból, vagy helikopterrel szállítják valamelyik vidéki katonai bázisra, ahol sietős zárt körű megbeszélésen vesz részt, és legfeljebb közvetve, saját beosztottjaitól értesül a helyi állapotokról.  (Lapszemlék, kommentárok 2006. július 11)

Ami érdekes, hogy Rumsfeld az utóbbi hetekben valamelyest közeledett az ISC (kiszivárogtatott) értékeléséhez, sőt közvetlen a lemondatása előtt egy belső jelentésben annyira jutott, hogy bevallotta, "az iraki stratégia nem működik elég jól és elég gyorsan". Bush viszont továbbra is hajthatatlan marad. Nem régen egy riporter kérdésére, nyerésre állunk-e Irakban, azt válaszolta, "Absolutely, we are winning!" -- ezzel mintegy utolsó bástyájaként a fegyveres demokrácia terjesztés győzelmébe vetett abszolút hitnek.

A háború menetét illetően bizonyos mértékben kritikus bizottság azt is közölte -- anélkül ugyan, hogy felelősségre vonást indítványozott volna --, hogy a Pentagon által megadott amerikai veszteségadatok aláértékeltek, ami irgalmas eufemizmus arra, hogy meghamisítottak. Meglepő módon a neokon szimpatizáns Andrea Mitchell a nemzetközi hírekben futólag megemlítette ezt a szörnyű halálokkal, nyomoréksággal, pszichikai leépüléssel, öngyilkosságokkal való hivatalos manipulációt, bár kommentárt nem fűzött hozzá.

Az ISC javaslatának 6-i közzétételét követően az esti hírek újabb 11 amerikai katona halálát közölte, majd ritka eseményként  elrettentő képeket mutatott Bagdadból, ahol már réges régen nem számolják a halálos áldozatokat. Brian Williams szerint az első hétvégén 13 katonát veszett az amerikai hadsereg, és így legalább 30-ra tehető december első hetének veszteségadata, és nyilván ennek két vagy háromszorosára a sebesülteké.

December elején még mindig nem találták meg (legalább is nem közölték) annak az amerikai pilótának a holttestét, akinek gépét, egy F-16-os bombázót november 27-én Falludzsa közelében Strela rakétával lőttek le a gerillák. Amerikai jelentés szerint csak napokkal később egy Sea Knight choper, egy személyszállító helikopter is lezuhant, de mivel egy tóba esett, állítólag 13-an túlélték a balesetet, míg négyen  nem:  egy katona holttestét megtalálták, míg hármat eltűntnek nyilvánítottak. A sebesültek állapotáról, esetleg későbbi haláláról utólag nem lehetett hallani. Ugyanazon a napon 3 Fort Hood-beli katonát is megöltek az ellenállók, és két, a hadseregnek privát szerződéssel dolgozó zsoldost.  Ramadiban viszont a gerillák után kutató katonák egy civil házba betörve agyonlőttek 5 kislányt, egy nőt és egy beazonosíthatatlan férfit, valószínűleg a szülőket.  Ilyesmiről legfeljebb akkor hall említést az amerikai tv-néző, mikor nemzetközi felháborodás kerekedik belőle.

Az AP hírügynökség a mai nappal, kilencedikével bezárólag az e havi 42 katona elvesztését is beleszámítva úgy összegezte, hogy 2003. március 30 óta 2930 hivatásos katona esett az intervenció és a megszállás áldozatává -- a naponta gyarapodó koporsók számával aligha borzolva Rumsfeld vagy akár a főnöke lelkiismeretét.  Sőt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, Bush  kedvenc szezonális elfoglaltságaként részt vett a hagyományos BÉKE KARÁCSONYFA(?) ünnepségen.  (Ne feledjük, hogy a hipokrízis nagymestere King és Ghandi sírját is megkoszorúzta.)

Amennyiben az Elnök a kiváló fotó-lehetőségtől várta népszerűsége megugrását, amint meghívott vendégek között buzgó áhítattal karácsonyi dalokat énekel, csalódnia kellett.  Az ISC nesze-semmi-fogd-meg-jól jelentését követően az AOL internetes felmérése szerint 10236 visszajelzésből az derült ki, hogy 60% az azonnali visszavonulás híve, 33% akkor, mikor az iraki hadsereg kész a hatalomátvételre, és csupán 7% gondolja úgy, hogy az Egyesült Államoknak hosszú távon Irakban kellene maradni. Az Államok tragédiája, hogy ennek a 7%-nak a képviselete irányítja az ország sorsát, míg a megszállás ellenes 60+33% képviselete elenyésző és erőtlen -- könnyen lesöpörhető.

Az ISC óvatos, senki-vizeit-túlzottan-ne-zavarjuk elve ellenére Rumsfeldet személy szerint hibáztatta, amiért a hadsereg vezetősége és a civil irányítás közötti „tradicionálisan jó viszony kisiklott”. További konfliktusok elkerülése végett annak a reményének adott kifejezést, hogy az utódja, Robert Gates „minden erőfeszítést meg fog tenni a parancsnokok bátorítására, hogy önálló véleményt és állásfoglalást nyilvánítsanak”. Ha tehát maholnap a veszélyesen romló helyzet miatt  30-40-50 ezres erősítést kérnek Bagdadból, az elvárás Gatestől, hogy ezt -- Rumsfelddel ellentétben -- beleegyezően támogassa.

Bár a bizottságtól idézhetők olyan mondatok, amelyekből az olvasható ki, hogy tagjai a diplomáciai megoldáskeresés hívei, mégsem javasoltak pálfordulást előidéző intézkedéseket. Nem mondták ki a jövő és az amerikaiak többségének elvárása szerinti legfontosabbat, hogy az eddig sikertelen és mára jogtalannak bizonyult politizálástól el kell határolódni, a stabilizáció katonai megvalósításáról, mint lehetőségről le kell mondani, következésképpen az elnyomást -- a napi bombázásokat, letartóztatásokat, kínvallatásokat, periodikus statáriális állapotot, média kontrollt -- további időhúzás nélkül meg kell szüntetni.

Az ISC ugyanazzal a metodikus tömegfélrevezetéssel hibáztatható, amivel a demokrata párt, a republikánus párton belüli háború ellenesek és a közmédia: a háború és a megszállás jogtalanságának bírálata helyett a kivitelezését és gyakorlati módszereit kritizálják. Ugyanígy a neokonzervatív intervenciós ideológia Amerikára nézve hátrányos befolyása helyett egyes személyek bírálatára, és pozíciójából való elmozdítására teszi a hangsúlyt. Lehet lényeges változásra számítani Rumsfeld lecserélésével? Gates, a "light Rumsfeld", óriási szimpátiát keltett vele a Kapitólium dombján, hogy elismerte -- ami Rumsfeld szóhasználatával egy majom részéről is tagadhatatlan --, hogy Irakban tragikus és tarthatatlan a helyzet.  Mégsem mondta egy szóval sem, hogy a zsigeri ellenállás, a mártíromságra és testvérharcra is kész rezisztencia, a stabilitást ellehetetlenítő szabotázs akciók sora mind annak bizonyítéka, az iraki nép függetlenséget akar, az amerikai csapatokat tehát minél gyorsabban haza kell rendelni.

A bizottságnak -- a washingtoni bürokratizmusra jellemző módon -- 9 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, amit az alternatív média, aktivisták sora, értelmiségiek és egy kis számú ellenzéki politikus több mint két éve hirdet: Bush az irányt mindenáron tartani politikája  -- amely Nancy Pelosi szavaival nem stratégia, csak szlogen -- elfogadhatatlan és kivitelezhetetlen. Annak a nyilvánvaló konzekvenciának levonására azonban még 9 hónap sem volt elég, hogy  ezt a végzetes megszállást, akárcsak a köldökzsinórt, egyetlen határozott mozdulattal el kell vágni, hogy új élet születhessen egy célirányos rakétákkal és nehézbombázókkal rettegésben tartott, megalázott, meggyalázott, anarchiába hajszolt országban.

Addendum:

10-én ismét három amerikai katona esett áldozatául egy útszéli rejtett aknának a fővárostól északra. Az AP jelentése szerint ezt a veszteséget is beleszámítva december az egyik legveszélyesebb, legnagyobb veszteséget jelentő hónapnak ígérkezik.  Annak ellenére, hogy 11-én 66 iraki férfi holttestét találták Bagdadban és tőle valamivel északra -- ezek közül 46 bekötött szemű és gúzsba kötött áldozat kivégzésszerűen volt agyonlőve --, tehát hatalmas iramban növekszik az iraki áldozatok száma, a megszálló csapatok elleni rezisztencia is aktív. Az ellenállásáról híres Anbar provinciában például 11-én ismét kényszerleszállást kellett végezzen a legnagyobb személy- és teherszállító CH-53E Super Stallion helikopterek egyike, amelynek során 18 utas megsérült, abből 9-en súlyosan. 12-én az esti hírek szerint újabb 5 amerikai áldozatot követelt az iraki megszállás, és folyamatos harcokat jeleztek az afgán-pakisztáni határról.

Top Female Marine Officer Killed in Iraq

Her Motto: "Be Bold, Be Brief, and Be Gone"

12/12/2006 4:25 PM ET

Marine Major Megan McClung, who managed the Marines's journalist embed program, was escorting journalists in Ramadi in Anbar province when she was killed in a roadside bombing last week. No one else was killed or seriously wounded. She was the highest-ranking Marine officer to be killed in Iraq. Detailed coverage from Editor and Publisher and the Orange County Register. (Bár ez a hír azt közli, a legmagasabb rangú női katonai áldozaton kívül más nem esett az útszéli bomba áldozatának, sőt súlyos sebesülés sem történt, egy 2 nappal későbbi hír azonban ezt cáfolva azt közölte, hogy még 2 katona vesztette életét a robbanás következtében, egy személy pedig súlyosan megsérült.)

*

"Good policy is difficult to make when information is systematically collected in a way that minimizes its discrepancy with policy goals," the report continued.  The finding confirmed a Sept. 8 McClatchy Newspapers report that U.S. officials excluded scores of people killed in car bombings and mortar attacks from tabulations measuring the results of a drive to reduce violence in Baghdad.  By excluding that data, U.S. officials were able to boast that deaths from sectarian violence in the Iraqi capital had declined by more than 52 percent between July and August, McClatchy newspapers reported.  The ISG report said that U.S. officials reported 93 attacks or significant acts of violence on one day in July. "Yet a careful review of the reports for that single day brought to light more than 1,100 acts of violence," it said. (Jonathan S. Landay: Study Says Violence in Iraq Has Been Underreported. McClatchy Newspapers)

"The fact of the matter is: These people are never going to like us. They are never going to want us here," Brezler tells his civil-affairs team, after a long day in Fallujah. "In terms of an embrace, they did that for five minutes in April 2003 [when US forces toppled Saddam Hussein], and that was it." (Scott Peterson: In Fallujah, Marines bring goodwill, but trouble can follow. The Christian Science Monitor)

24. írás

November 30.

Megdöbbentő, hogy mi mindent összehordhatnak az amerikai tömegkommunikációs médiában,  mennyi félrevezető ostobaságot leírhatnak, mennyi hazugságot eladhatnak “nagy nevű”, milliókat kereső, többszörösen díjazott újságírók és kommentátorok. Ami ráadásul sem őket, sem a szerkesztőiket nem  zavarja -- legfeljebb az olvasót --, hogy összevissza hebletyülve gyakran önmaguknak is ellentmondanak. A szélsőjobboldali New York Times (NYT) híressége, Thomas Freadman például a következőt írta Mert megtehettük címmel  2003. június 4-én: „A háború  ’igazi oka’, amely soha nem lett kimondva, Amerikának a 9-11 után szüksége volt rá, hogy lesújtson (még) valakire. Afganisztán nem volt elég.”

Úgy értsük, hogy az afgánok földbe döngölése nem elégítette ki Amerika bosszúvágyát? De vajon kit ért Friedman Amerika alatt? Milliók tüntettek a háború ellen, követelték a bizalom megvonását az elnöktől, ezrek és ezrek írtak könyveket, cikkeket, blogokat, száz és százezrek tartottak tiltakozó gyűléseket és gyertyás vigíliákat. Leginkább tehát a kormányra, a milliárdosok klubjára és a saját médiacimboráira utalhatott.  Afganisztán egyébként tényleg nem lehetett „elég” a háborús hiénáknak, ugyanis az amerikai pilóták gyakran bombáikkal megrakottan érkeztek vissza, mert kijelölt útvonalukon, hatalmas területek felett repülve már nem találtak érdemes célpontot... Donald Rumsfeld is panaszkodott egyszer, hogy ott már nincsenek jó célpontok.

Mindenesetre csak hónapokkal később, október 30-án Friedman Nem Vietnam címmel egész mással hozakodott elő a háború indokaként. A bosszúvágy kielégítetlensége mint olyan, félre lett söpörve -- a NYT szerkesztői reménykedtek benne, hogy már mindenki el is felejtkezett róla. Az új változat pedig a következő:

"Az Egyesült Államok nem arra használja a hatalmát, hogy megszerezze Irak olaját, vagy arra, hogy a hidegháború évtizedeihez hasonlóan, megerősítse a korrupt status quot -- mint Vietnámban és az arab világban. Ez (a mostani) a leginkább radikális-liberális forradalmi háborúnak mondható, amit az Egyesült Államok valaha is kezdeményezett -- egy önként választott háború (ellentétben a védelmi jellegű szükségessel, A Szerk.), hogy demokráciát teremtsen az arab-muzulmán világ szívében.”

A demokrácia-teremtés kétségtelenül szebben csengett, sőt nemesebbnek tűnt a bosszúvágy hangoztatásánál... A kérdés azonban az, hogy mennyire volt hihető, komolyan vehető? Annyira, amennyire személyszerint Freedman maga. Elképzelhető ugyanis, hogy a világ egyik vezető lapjánál egy hozzáértőnek tartott külpolitikai újságíró, a régió jó ismerője komolyan hitt a lézerirányítású rakétákkal kikényszerített hipp-hopp dínomdánom demokráciában? Lehetséges, hogy bosszúállásról  való átnyergelés közben fel se vetődött  benne, hogy  „demokrácia-teremtés” hátterében más dolgok is lapulhatnak?

Ez annál is érdekesebb, mert csak hetekkel a Szaddám Huszein-szobor ledöntése után (tehát a korábbi véleményét megelőzően) Friedman saját lapja írt arról, hogy a Pentagon több milliárdért legalább 4 permanens katonai bázist tervez építeni Irakban (mi szükség lenne rájuk egy szuverén, demokratikus országban?).  A Los Angeles Times pedig azt közölte -- ugyan meg nem nevezett kormányforrásra hivatkozva --, hogy az USA hasznosítani fogja az új, regionális dominálása során szerzett, „ki nem mondott, de nyilvánvaló hatalmi befolyását.”

És ha már a ki nem mondott dolgoknál tartunk... George W. Bush február 27-én, tehát a háborút közvetlen megelőzően (ráérős idejében?) a Fehér Házban fogadta a 'náci-vadász' Elie Wieselt, és a következőképpen indokolta neki az iraki háború szükségességét:

„Amennyiben nem fegyverezzük le Irakot, akkor tömegpusztító fegyvereket fog Izrael ellen fordítani, és akkor (Izrael) azt fogja tenni, amit tennie kell, és ezt nekünk el kell kerülnünk.”

Az állandó amerikai fegyveres jelenlét a Közel-Keleten  közös álma volt az izraeli radikális jobboldalnak és az amerikai cionista zsidóságnak. 1996-ban  például vezető neokonzervatív ideológusok, Richard Pearl, Douglas Feith és David Wurmser  -- az Új izraeli stratégia 2000 felé (tartva) nevű tanulmányi csoport tagjai -- megvalósítandó célként javasolták Szaddám Huszein elnöki posztjáról való eltávolítását. Ezt részben azzal indokolták, hogy Irak "fontos izraeli stratégiai célpont a saját jogán".

Amiért Friedman és mások erről inkább hallgattak, és amiért "a kormány retorikailag nem használhatta fel" a háború széleskörű elfogadtatására, annak okát Philip Zelikow -- az elnök volt külügyi tanácsadója  -- úgy indokolta meg, hogy "nem népszerű árúcikk". (Na igen. Ez igaz. Amire azonban nem "vevő" az amerikai publikum, azt azért némi erőszakkal mindig le lehet nyomni a torkán.)

A háborút megelőzően egyébként az izraeli nagykövet, Daniel Ayalon kifejezésre juttatta abbeli reményét, hogy Irak elfoglalása megoldja minden problémájukat. Úgy vélte ugyanis, hogy Szíriában és Iránban nem lesz szükség katonai beavatkozással, tehát zsidó vér ontásával kikényszeríteni (az általuk óhajtott) rezsimváltást, mivel diplomáciai elszigeteltséggel, gazdasági kényszerrel és  „pszichikai ráhatással” mindent el fognak tudni érni, amennyiben az amerikai katonaság a közvetlen szomszédságukban fog állomásozni.  Amire akkor sem Washingtonban, sem Tel Avivban nem akartak gondolni, és amiről Friedman sem akart tudomást venni, hogy a történelem tanúsága szerint az irakiak nehezen tűrik az idegen megszállás jármát  -- még akkor is, ha népszerűsítő céllal demokráciának nevezik.

Addenda

A másik zavarost kavaró és zavarosban halászó köpönyegforgató, Joe Kline az online Time magazin december közepén közölt írásában visszavonulót fúj Irakból, bár hosszú távon ott akarja tartani a kormányt támogató és a rezisztenciát kordában tartó felfegyverzett különleges osztagokat, gyors reakciójú egységeket, katonai kiképzőket és tanácsadókat, valamint a Pentagont kiszolgáló fegyveres “biztonsági” és egyéb néven futó zsoldosokat -- kb. 50-60 ezer embert.  Ezt nevezi Kline “kreatív visszavonulásnak”, aminek természetesen nem szab időbeli határt. 

"And so we have reached the point where there is only one meaningful decision left for George W. Bush in Iraq: what to do with our troops there. . . The situation may be reaching the point of no return." Indeed, the best advice for the military to give the President at this point may not be how to "win" in Iraq -- but how to withdraw creatively, how to limit Iran's influence in the Shi'ite regions of the south, how to keep special-operations and quick-strike units based in the region, poised to attack al-Qaeda operations on a regular basis. The United States has lost the war in Iraq, but the "long war" against Islamist extremism will surely continue. The most pressing issue now is how not to lose the battles to come. As his father indirectly acknowledged, the President is about to be deluged by advice on Iraq. But the best counsel shouldn't be how to "win" but how to withdraw creatively."

Alig fél évvel ezelőtt Joe Kline azt írta, a demokraták felelősségteljes politika helyett felelőtlen politikát játszanak, mikor azonnali visszavonulást hirdetve valójában "megfutamodnak":

"What can the Democrats do? They can play politics or be responsible. The political option is to embrace "cut and run"; call for an immediate withdrawal, as Kerry did; and hope the public is so sick of Bush and sick of the war that it will punish the g.o.p. in the fall. But embracing defeat is a risky political strategy, especially for a party not known for its warrior ethic." 

23. írás

November 26.

A Nobel díjas Shirin Ebadi, akinek Irán ébredése: A forradalom és remény memoárja című könyve 18 nyelven jelent meg, és aki az Államok által szponzorált "terrorizmus elleni háború" közismert kritikusa, Indiában járva úgy nyilatkozott, hogy az emberi jogok egyfajta világnézet, mondhatni kulturális tényező, amelyet nem lehet szóróbombákkal vagy tankokkal egy országra kényszeríteni. Az iráni ügyvédnő szerint az emberi jogok elválaszthatatlanul összefüggnek a demokrácia kérdésével -- ahol tehát nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, ott nincs, nem is lehet tényleges demokrácia.

„Sajnálatos módon manapság a terrorizmus elleni harc az emberi jogok megsértésének ürügyévé vált. És az államok a nemzetbiztonságot arra használják (indokként), hogy növeljék a hatalmukat és kontrollálják az embereket,” -- nyilatkozta rögtönzött sajtókonferencia keretében Ebadi, aki eddig, „csodával határos módon” két életére törő merényletet is megúszott. A továbbiakban a következőkre hívta fel a figyelmet:

„Ezzel nem fogják csökkenteni a terrorizmust. A terrorizmus elleni harc ürügyén szállta meg Amerika Irakot és Afganisztánt. (. . .) Szerencsétlenségünkre azonban (a terrorizmus veszélye) napról napra  terjed és fokozódik.  Ez csak azt jelentheti, hogy elfelejtkeztek a gyökeréről, mivel csak a végeredményre koncentrálnak.  A terrorizmust a gyökerénél kell elfojtanunk. (. . .)  Az állampolgárok életének kontrollálása, telefonbeszélgetéseik lehallgatása, az emberek privát életébe való beavatkozás és az emberek társadalmi és individuális szabadságának korlátozása nem (a megfelelő) megoldás.”

Évekkel ezelőtt a cseh köztársaság elnöke, Vaclav Klaus közölt Ebadival egyező véleményt a Washingtonból akkreditált nagykövettel, mikor az iraki háborút megelőzően azt mondta neki: „Az az ötlet, hogy valaki katonai erő igénybevételével erőszakolhat ki demokráciát, számomra egy másik korba tartozik.”

22. írás

November 20.

Az amerikai időközi választások nemzetközi vonalon is ünnepelt demokrata győzelme után többen is azt kérdezték tőlem, ezzel vége az iraki megszállásnak? Beköszöntött végre a várva várt béke időszaka? 

A válaszom az volt --  még ha többeket ki is kellett ábrándítsak vele --, hogy valójában nincs remény a megszállás beszüntetésére és közvetve a régió stabilizálására. Nincs reális lehetőség egy 180 fokos külpolitikai fordulatra, amennyiben az új felállítású kongresszus nem határolódik élesen el a Bush--Cheney-páros háborús célkitűzéseitől: az olajtermelés és -hasznosítás amerikai kontrolljától, és a permanens katonai bázisok építésétől.  Amennyiben a demokrata párt nem leplezi le és nem ítéli el a Fehér Ház hódító jellegű és profitorientált hatalmi ambícióit, akkor az általuk beígért „új útvonal” akár bele is veszhet az iraki homokviharokba. 

Ezt a véleményemet a Gondola internetes újság felkérésére alkalmam nyílt egy hosszabb elemzés keretében kifejteni, amelyet érdeklődő Olvasóink itt  belinkelve Új Amerika vagy csak új a köntös? (http://www.gondola.hu/cikkek/51434) cím alatt olvashatják.  A cikket a Hírlista.hu közvetítése révén számos internetes portál átvett közlésre.

MÁS

A mai napon a nemzetközi média világgá repítette a nagy hírt, hogy Henry Kissinger, Nixon hírhedt tanácsadója szerint az Egyesült Államoknak semmi esélye nincs Irakban a katonai győzelemre.  Ennek ellenére a Fehér Háznak nem visszavonulást javasol, sőt azzal rémisztgeti a világot, hogy "az amerikai csapatok idő előtti kivonása drámai következményekkel járna".  (Mintha most "dráma mentes" békevilág lenne Mezopotámiában!) A megoldás tehát? "Hasznos lenne, ha az amerikai vezetés tárgyalásokba kezdene Irak szomszédjaival, Iránnal és Szíriával."  -- tanácsolja ráérősen Kissinger.  A konfliktus ilyen formában történő kiszélesítése -- ami nem más, mint a neokonok által a háborút megelőzően beígért és elmaradt közel-keleti dominóhatás kiprovokálása -- az egész régió lángba borulásának esélyét vetíti előre.

Keith Olberman az MSNBC kiváló politikai kommentátora a jelenleg Ázsiában körutazó elnököt nyíltan kioktatva a következőt mondta: "A negyedik sarkalatos kérdés Vietnammal kapcsolatban, Mr. Bush: Ha ugyanazok az idióták, akik (annakidején) azt tanácsolták Lyndon Johnsonnak és Richard Nixonnak, hogy maradjanak ott a 'béke és becsület' (védelme) indokán, most azt tanácsolják önnek, hogy maradjon Irakban, azok valószínűleg ugyanúgy rossz tanácsot adnak, mint akkor... Dr. Kissinger."

Kissinger, aki jelenleg Bush elnök állandó politikai tanácsadója, és akinek saját irodája és stábja van a Pentagonban, csak most, az országossá váló anarchia küszöbén jutott el oda, hogy kimondja, lehetetlennek tartja Irakban a katonai jellegű győzelmet. Mikor hetekkel ezelőtt tudományos alapú felmérés bizonyította, hogy Irakban több mint 600 ezer iraki esett Washington profit- és hataloméhes vágyainak áldozatául, vajon mivel volt éppen elfoglalva?   Ha semmi, de semmi mástól, ettől észbekaphatott volna, hogy végzetes tévútakon járunk.

(Már április 2-án az AOL hírközlő közel 98 ezer olvasójának 70%-a úgy vélte, Irak inváziója rossz stratégiai döntés volt, és csak 25% szerint volt jó.)

Nyilván akkor is, ahogy a megszállás előző éveiben, Kissingert a saját szigorúan titkos üzleti ügyletei kötötték le,  miközben az akadémia, a művészet és az egyházak kiválóságai, progresszív politológusok,  veteránok és az alternatív média  -- köztük az EMPIRIA Magazin legutóbb Az igazság haszontalansága című írásában -- kétségbeesetten próbálta felhívni a figyelmet  a rohamosan romló helyzet abszolút kilátástalanságára. Az idegenben vívott háború katonáinkat veszélyeztető leküzdhetetlen nehézségeire. A vietnámi tragédia körülöttünk repkedő kísértő árnyaira.

Míg a kritikusai szerint "skrupulus nélküli" Kissinger Irakkal szemben megelőző védelmi politikát forszírozott, és (nem létező) tömegpusztító fegyverek birtoklása miatt, illetve (nem létező) terroristákkal való együttműködése indokával rezsimváltást követelt,  józan politikai elemzők, zsurnaliszták, lapszerkesztők, politikai és társadalmi aktivisták, békeszervezetek és mindennapi emberek milliói az igazság és humanitás nevében ENSZ közreműködés és diplomáciai megoldás mellett kardoskodtak -- gyakran elszigetelten és megbélyegzetten, vagy éppen rendőröktől ütlegelve. Elképesztő, hogy most mégis őt, aki a közel-keleti háborúk fő támogatójaként még a választások előtt is "az irányvonal tartására" buzdította az  elnököt, most hirtelen, minden újság és tv-adó úgy idéz, mint a damaszkuszi úton megvilágosodottat, mint a bölcsesség alfa guruját!

A Kissinger-i manipulatív politizálás abszurdítását felmérve nagyon meglepő, hogy a Relatio.ro nyomán többek között a Gondola.hu is azt fűzte a világrengető hírhez, Henry Kissinger elemzéseit úgy a közvélemény, mint a mindenkori amerikai vezetés nagyra értékeli. Meglepő, ugyanis a közvélemény aligha foglalkozik vele (legfeljebb a neve hallatán azt kérdezik, hogy még mindig él?), míg a status quo  -- Karl Rove-hoz hasonlóan -- inkább szabadulni szeretne tőle, mintsem nagyra tartaná. Annyi biztos, Bush és Cheney jól megfontolt politikai érdekektől hajtva nem hajlandók nyilvánosan mutatkozni vele, vagy éppen hivatkozni rá.

Christopher Hitchens -- aki bizonyítékokkal terhelt esszéjében(*) háborús bűnösnek ítélte a "nagy manipulátort" -- hatalmi visszaéléseinek listáját sorolva megemlítette, Chilében a gazdaság, az elnök és az alkotmány megsemmisítését a "halálbrigádok" működésének szándékos fokozása követte, egész Dél-Amerikára kiterjesztve.

"Más szóval a vendetta -- Schneider és Allende ellen -- alakult reálpolitikává." -- állapította meg Hitchens, amely irányzattól azóta sincs szabadulási lehetőség  a washingtoni politikai szférában. (Nemde vérszomjas vendetta áldozata lett Szaddám Huszein is?) Az Oxfordban filozófiát, politikatudományt és közgazdaságot tanulmányozó Hitchens, számos könyv, tanulmány, esszé írója kutatásai következtében arra a következtetésre jutott, hogy Kissinger személyében "egy középszerű és opportunista akadémikus vált nemzetközi hatalmassággá."

Kissinger említett középszerűségének és egyben arroganciájának vértelen következménye, hogy nemzetközileg is számon tartott vezető lapokban közölt publikációiban rengeteg hibát követ el, és sokszor komoly tájékozatlanságot árul el. (Egy időben szórakozásképpen még gyűjtöttem is őket és a rájuk vonatkozó akadémiai vagy olvasói kioktatásokat, helyesbítéseket. K. H.) Álljon itt példaként egy jellemző hozzászólás a Washington Postból Vadim Medish-től, az American University orosz tudományok professzorától:

Legutóbbi hozzájárulásként a szovjetológiához (Nincs Idő egy Nagy Alkura, op-ed, július 9), Henry Kissinger tévesen állítja, hogy a Szovjetunióban "Lenintől kezdve Brezsnyevig kommunista vezető ritkán volt kormányhivatalban." Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz: a múltban a szovjet vezetők mind kormánypozícióban is voltak, vagy miniszterelnökként (Lenin, Sztálin, Hruscsov), vagy elnökként (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko). A tényeket nézve az egyetlen hivatal, amelyet Lenin 1917-1924-ig betöltött, a Nép Komisszárjainak Szövetségi elnöke, vagyis miniszterelnök volt. Leninnek nem volt tisztsége a kommunista párt hierarchiájában a Politburóban elfoglalt pozícióján kívül. Nincs tehát semmi új Mikhail Gorbacsevnek a Kremlinben betöltött kettős, pártban és kormányban betöltött pozíciójában. Viszont az sem lenne precedens nélküli a szovjet történelemben, ha kizárólag a vezető kormánypozíció betöltésére korlátozná magát."

Az egyik legagyafurtabb Kissinger-i mondás az iraki háború kirobbantásának indoklására -- amely gyilkos ideológiája révén jelentőségében messze felülmúlja a mai napon nagydobra vertet -- a következő volt:  "Iraq threatens the United States by its capacity to threaten its neighbors." (Irak a szomszédjait fenyegető kapacításával veszélyezteti az Egyesült Államokat.)

* The Case against Henry Kissinger: Why his murderous record as a stateman argues for his indictment as a war criminal (Harper's, 2001)

21. írás

Szeptember 25.

Az AP hírügynökség Manchesterből 24-én leadott jelentése szerint előző nap tízezrek tüntettek az angol Munkáspárt évi konferenciája alkalmából az Afganisztánban és Irakban harcoló brit csapatok hazahozataláért. "Azért vagyunk itt, hogy tiltakozzunk Blair tettei ellen" -- nyilatkozta egy diáklány, aki Blair-maszkot viselt, és vért utánzó vörös foltokkal telespriccelt blúzt. A város központjában az Albert-téren tartott nagygyűlés szónokai azzal vádolták a miniszterelnököt, kritika és fenntartások nélkül követte az Egyesült Államokat az Irak és Afganisztán elleni illegális háborúkba, és kudarcot vallott a libanoni események megfékezésében.

A Munkáspárt volt tagja, ma független parlamenti képviselő, George Galloway, aki karakán politikai állásfoglalásáról híres, azt közölte az őt tapssal fogadó hatalmas tömeggel, hogy Blair nem gazdasági kérdések vagy valamiféle társadalmi problémák miatt áll bukásra, hanem kizárólag a háborúkban való részvétele, "a George Bush-sal kiakított Monica Lewinsky obszcenitású kapcsolata miatt".

A zajosan ünnepelve protestáló tömeg tanúja lehetett egy nem mindennapi eseménynek is, mikor Lauren Booth, Blair sógornője mondott tiltakozó beszédet.  "Azt akarom, hogy szégyellje magát, amiért nem forszírozott Libanonban egy azonnali tűzszünetet, és hagyta a föld színével egyenlővé tenni," -- vádolta a miniszterelnököt a neves a zsurnaliszta.

A Washington Post 25-én a pártkonferencia üléséről beszámolva azt írta, hogy Blair várható utódja és nem titkolt ellenfele, Gordon Brown „új nemzetközi felelősségvállalást” ígért, bár rögtön utána a kötelezően elvárt szöveget is hangoztatta: minden szükséges lépést megtesz, hogy sem Irakban, sem Afganisztánban ne legyen „biztos mennyország” a terroristáknak és rejtekhely a finanszírozóiknak.

A beszéd vitathatatlanul legfontosabb része volt, ahol Brown bejelentette -- és ezzel messze megelőzte az amerikai ellenzéket --, a jövőben „nem a kormány végrehajtó szerve, hanem a Parlament fog végső döntést hozni olyan fontos kérdésekben, mint háború és béke.” Ez a fontos változás, mondhatnánk párton belüli balra tolódás, annak a következménye, hogy számos törvényhozó háborgott azon, Blair nem konzultált velük a legfontosabb politikai lépesek megtétele előtt -- ahogy mellékesen a nép többségének kívánságait és tiktakozását is teljesen figyelmen kívül hagyta.

Brown, aki 1997 óta Anglia pénzügyminisztere, az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolat” folytatását ígérte, de hozzátette, hogy „nem szolgait”. (Blair ugyan mosollyal az arcán hallgatta a beszédet, a mérges tüskék azonban nyilván égtek a bőre alatt.  A szervilizmusa miatti lenézése nemcsak a bukásához járult hozzá, hanem élete végéig kísérteni fogja.)

A beígért, ezek szerint jelentős irányváltozás mintegy lökésszerű hajtóerő lesz Washingtonnak, hogy kihasználva a még hátralévő időt, amíg Blair készséges asszisztálására támaszkodhatnak, megtegyék azokat a döntő stratégiai lépéseket, amelyeket az 'új világrend' kialakításában a legsürgetőbbnek és legfontosabbnak ítélnek. Azok a politikai elemzők, akik (megint elsietett) októberi vagy novemberi „meglepetést” jósolnak a Közel-Kelet régiójában, Angliának a kormányváltás következtében várható önállósodását, a csapatok esetleges hazarendelését is belekalkulálták.

Az alkotmányügyi miniszter, Harriet Harman, aki a következő kormányban Brown helyettesi posztjára pályázik, egy tv-interjú során jelezte, „Az új vezetőségnek olyan külpolitikát kell folytatni, amely az emberek véleményébe gyökerezik, mit is gondolnak róla, hol legyen Britannia helye a világban, ez pedig azt jelentheti, más szemszögből kell majd nézni az Amerikával és Európával fennálló viszonyunkat.”

A békés egymás mellett élésre, hatékony diplomáciára épülő nemzetközi kapcsolatteremtésre, és humánusabb világrendre vágyóknak talán nem is kell mondani: Vigyázó szemetek Londonra vessétek!  

Addenda:

Egy kiszivárogtatott katonai belső jelentés szerint tényszerűleg nézve a brit haderő fogolyként van jelen Irakban és arra kényszerül, hogy Afganisztánt is számítva két fronton harcoljon: The fierce debate at the highest military and political levels in the MoD is reflected in a passage of a leaked memo written by a staff officer at the Defence Academy, an MoD thinktank. It reads: "British armed forces are effectively held hostage in Iraq -- following the failure of the deal being attempted by COS [chief of staff] to extricate UK armed forces from Iraq on the basis of 'doing Afghanistan' -- and we are now fighting (and arguably losing or potentially losing) on two fronts." (Guardian/UK)

20. írás

Szeptember 20.

Mint januárban írtuk Szaddám Huszein tárgyalása kapcsán, különböző jogvédő intézmények csupán színjátéknak tartották az egész procedúrát:

A Human Rights Watch (HRW) az Emberi Jogok Megfigyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” -- burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami valójában szabad és a tényleges demokráciában még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték a tárgyalás menetét. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják végezni (az elnököt), anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.

Következésképpen előző, 19. írásunkban azt jósoltuk, a második főbírót is gyors lemondásra fogják kényszeríteni Washingtonból -- és nem tévedtünk. Szaddám Huszein tárgyalása során ugyanis az 5 tagú bírói tanács feje, Abdullah al-Amiri, aki az egész jogi eljárás feje és a majdani ítélet kihirdetője azt mondta a fogságban levő elnöknek, „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Emiatt a véleménynyilvánítás miatt al-Amirit nem csak főbírói tisztségétől fosztották azonnal meg, hanem az 5 tagú bírósági tanácsból is kizárták, ahol is egy ideiglenes jelölt foglalta el a helyét. 

Tiltakozásként Wadoud Fawzi a védelmi csapat nevében  benyújtotta írásbeli lemondásukat, azzal indokolva: "Mivel  a megszálló hatalom által alapított bíróságtól nem várhatunk el fairséget, ezért úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk a tárgyalástól." Szaddám Huszein, aki ragaszkodott a saját, (még életben maradt) ügyvédjeihez, "személyes jogaira" hivatkozva követelte, hogy úgy bánjanak vele, ahogy a törvény előírja,  mire föl a bíró kiutasította a tárgyalóteremből.  (Ez tényleg abszurd követelés volt, akárki megmondhatja. Végül is ki hallott már fegyveres megszállás idején, bábkormány dirigálása alatt a törvények betartásáról?!)

Hussein al-Duri a kormány nevében arra hivatkozott az Al-Arabiya televízión, a bíróság fejével szembeni elvárás, hogy vezesse és kontrollálja a tárgyalást, nem pedig az, hogy saját véleményt nyilvánítson. A főbíró egyik napról a másikra történő leváltását és helyettesének a pozícióba való kinevezését állítólag al-Maliki saját kezűleg írta alá. A védelem bojkottjának fő indoka volt, hogy az új főbírónak nincs elég gyakorlata és nem kvalifikált a komplex feladatra - ez azonban mit sem nyomott a latban.

A vezető védügyvéd, al-Dulaimi, több alkalommal is tiltakozását fejezte ki a törvények megszegése miatt, többek között említve, hogy Szaddám Huszein külföldi ügyvédjei csak formálisan vehetnek részt a tárgyaláson, de nincs hozzászólási joguk, és külön engedélyre van szükségük, hogy a tárgyalás színhelyén egyáltalán megjelenhessenek. "Azt mondják, hogy ez egy független tárgyalás, de szó sincs róla."  -- nyilatkozta  al-Dulaimi, elsősorban a kormányfő döntéshozó szerepére vonatkoztatva.

A New Yorkban székelő civil jogvédelmi szervezet, a Human Rights Watch ismételten "komoly aggodalmát" fejezte ki a politikai közbelépés miatt: "Ez elfogadhatatlan beavatkozásnak tűnik a tribunál független működésébe, és nagyban károsíthatja (magát) a bíróság intézményét."

Bár ez a legújabb felvétel Tikritben készült, Szaddám Huszein megújuló népszerűsége azonban egyre inkább országos méreteket ölt.

Ha a korábbi főbíró, Rizgar Amin kényszer lemondása annak idején úgy lett megítélve, mint "kínosan szégyenletes" dolog, akkor al-Amiri eltávolítása felháborítóan szégyenletes lehet nem csak a szabadság- és jogvédő szervezetek, de az iraki nép szemében is. Mint képünk is bizonyítja, az utóbbi részéről a  reakció nem marad el.  Emlékezzünk csak a Los Angeles Times riporterének, Megan Stacksnak a nyáron tett megállapítására, miszerint  Bagdad megszállása óta az amerikaiak közel-keleti politikájával elégedetlen arabok tömege szimpatizál a volt elnökkel:

"A saját kormányukat az amerikai érdekek kiszolgálásával vádló nép Szaddám Huszeint egyre inkább az Amerikával szembeszálló hős arab vezérnek tekinti.” 

Mintha nem egészen ez lett volna a Fehér Ház eredeti célja...

Addendum:

December 3-án az esti híradóban meginterjúvolt bagdadi férfi, aki közvetlenül a háború után a kamerák előtt (bevágott korabeli felvétel szerint) leköpte és megtaposta Szaddám Huszein képét, most úgy nyilatkozott, hogy visszasírja az akkori békét és biztonságot, és végső kétségbeesésében  arra kényszerül, hogy családjával együtt elmeneküljön az országból.  Kérésére csak a hangját hallottuk, az arcát nem mutatták, mert mint mondta, "meggyilkolnák, ha kitudódna, hogy egy amerikaival beszélt".

MÁS és mégsem:

A republikánusok kontrollálta képviselőház  hírszerző bizottságának ma nyilvánosságra hozott tanulmánya szerint  a "radikális iszlám mozgalom al-Kaida magja és az affiliációs csoportok kibővülőben vannak egy új kategóriaként jelentkező (ún.) "önképződésű" sejtek szaporodásával, amelyeket ugyan az al-Kaida vezéregyéniségei inspiráltak, de  nincsenek közvetlen kapcsolatban egymással." 

Nyilván lesznek, akik emlékeznek rá -- többek között a BBC jóvoltából --, hogy az al-Kaida soha nem létezett a Nyugaton elképzelt centralizált és hierarchikus formájában. A jelenség tehát nem ténylegesen új: az ellenállás mindig is önálló, független, bin-Laden által legfeljebb inspirált sejtekből, körzetbeli magán kezdeményezésű csoportokból, sokszor családi, rokoni, bajtársi, szomszédságbeli egységekből állt.  Az ellenállás kiszélesedése is inkább mítosz. Eddig úgy kellett feltüntetni, hogy a rezisztencia jelentéktelen és hamarosan fel lesz számolva, a katonáink hazatérnek, a demokrácia felvirágzik és minden O.K. lesz. Most viszont egy hirtelen fordulattal be kell vallani, sőt el kell túlozni a terrorista ellenállást, illetve polgárháborúval és az "extrémizmus elhatalmasodásával" kell fenyegetőzni, mivel ezek teszik indokolttá az amerikai csapatok további jelenlétét és a katonai támaszpontok további telepítését. 

Míg a békét követelők a vért és pénzt pocsékoló, valójában indokolatlan és értelmetlen megszállás befejezését forszírozzák, addig a kormánypártiak azt hangoztatják, hogy terroristák elleni háborút(*) vívnak -- aminek révén Amerika biztonságát szavatolják. A két fogalom megkülönböztetése a novemberi választások közeledtével egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. (A megszállás kellő indok híján bármikor befejezhető, a háború viszont állandó veszélyre, legújabban az extrémizmus terjedésére hivatkozva a végtelenségig elhúzható)

A hírszerző bizottság jól időzített jelentése (amely április óta készen lapult valami fiókban) a Fehér Ház imperialisztikus terveinek szekere elé fog szárnyas lovakat, azzal a fenyegetéssel ostorozva, "Új dzsihádista szövetségek és sejtek fognak feltűnni, sokszor csak a Nyugat-ellenes terveik révén egyesülve."  Ebből Michael V. Hayden generális arra a trendre következtet, hogy az Államok elleni fenyegetések több félék lesznek, míg a támadások világviszonylatban is egyre gyakoribbakká válnak. Ezt egyébként már évek óta ígérgetik, úgyhogy Amerika jobb partjától a balig senki sem figyel rá.

A hírszerzés szakértői szerint a Fehér Ház mostanig alábecsülte az iraki  helyzetet és vele a radikalizmus terjedését, ami természetesen azt jelenti, hogy optimistább képet festve félrevezette az országot.  Akik odafigyeltek, mint Olvasóink is, ezzel eddig is tisztában voltak, mint ahogy most viszont azzal vagyunk tisztában, hogy a választások megnyerése érdekében a másik irányba átlendülve az "új fajta" terrorista veszély eltúlzásával operálnak. A háborúnak nevezett megszállás folytatásának érdekében hozták nyilvánosságra és hangoztatják dobszóval, amit eddig eltitkoltak: az iraki és afgán rezisztencia következtében évek óta folyamatosan uralkodó véres káoszt.

Edward Kennedy, demokrata szenátor szerint “A dokumentum az utolsó koporsószög lehet Bush elnöknek az iraki háború mellett kardoskodó hamis vitájában. Az a tény, hogy Irakban új irányra van szükség a terror elleni háború megnyeréséhez és Amerika biztonságának biztosításához, nem lehet nyilvánvalóbb és sürgetőbb -- a kormány azonban ennek ellenére makacsul ragaszkodik a kudarcot vallott ‘maradj az irányvonalban’  stratégiához.” 

Erre csak egy magyarázat lehet: nyilván az a szemlélet uralkodik a Fehér Házban és a Pentagonban, hogy ha eddig elboldogultak így, most már kihúzzák valahogy a novemberi választásokig. Utána pedig...  Még csak belegondolni sem jó, hogy mi fog következni utána.

*1 Magával a háború fogalmával is úgy variálnak a Fehér Házban, ahogy az érdekük megkívánja, vagy a változó helyzet  éppen hozza. Először a "küldetés befejezésének" hivatalos ünneplése azt jelentette, az iraki háborúnak vége. Aztán indokolni kellett a gyanúsan hosszúra nyúló megszállást, akkor bejelentették,  mégis csak háború van, de most az iraki lakosság védelmében. Ezt követően az Abu Ghraib emberellenes bűntetteinek kiderültével Bush azt mondta, a Genfi Egyezmény védelme nem vonatkozik a letartóztatott irakiakra, mivel ezek az általa háborúnak minősített konfrontációk ellenére nem "prisoner of war", vagyis nem háborús foglyok . . . azóta a Fehér Ház szerint azonban mégis csak háború van -- amelynek egyenlőtlen küzdelmét a világ természetesen megszállásnak könyveli el . . .

Addendum

Szeptember 21:

A kétségbeesés és gyűlölet mesterséges fokozásának nyilvánvaló céljával a Guardian jelentése szerint amerikai erők a déli Najaf városban letartóztatták a shíita pap, Muqtada al-Sadr két vezető pozícióban levő emberét, ezzel további "erőszakos eszközökhöz folyamodva instabilitást" idézve elő.

Tovább folytatódnak a kollaboránsok, többek között a kormányt kiszolgáló rendőrség elleni támadások: Bagdadban az ellenállók megtámadtak egy rendőrörsöt és 6 rendőrt megöltek, míg többet megsebesítettek. A shíita Hurriya kerületben pedig egy három tagú rendőri járőr csapat esett iraki lőfegyverek áldozatául.

19. írás

Szeptember 14.

Szaddám Huszein tárgyalásán az 5 tagú esküdtszékként működő  bírósági tanács feje, Abdullah al-Amiri, aki az egész jogi eljárás főfelügyelője és a majdani ítélet kihirdetője az Államok számára sokkhatást kiváltó kijelentést tett a megbuktatott elnök felé: „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Az 50 éves al-Amiri 25 éve gyakorolja foglalkozását, így karrierje túlnyomó részét Szaddám Huszein kormányzása alatt futotta -- tehát tapasztalatból ismeri a rendszert és az elnök politikai-irányítói tevékenységét. Ráadásul a kijelentés hallatán az általános nyugati elvárás cáfolatára nem szunnita, hanem síita muzulmán.

(Bagdadi borbélyüzlet: hajvágás az amerikai invázió közepén, egy előző nap kibombázott kommunikációs központ szomszédságában. A National Geographic riportere szerint a felvétel "őrült időkben" készült, különösen, ha a korábbi békeidőkhöz hasonlítjuk, mikor is az üzlet falán  -- akárcsak az össznépi pszichében -- háborítatlanul megfért egymás mellett a "haza atyjaként" tisztelt Szaddám Huszein, Madonna a gyermek Jézussal és Elvis Presley.)

A vád fő képviselője elfogultsággal indokolva a főbíró azonnali lemondását követelte mondván, al-Amiri megengedte, hogy a tárgyalóterem politikai fórum legyen -- beleértve egy előző napi eseményt is, amelynek során hagyta Szaddám Huszeint nyilvánosan kifakadni két oldalról támadó ellenségei, az irániak és a cionisták ellen. 

Az eset egyébként kiváló példa arra, az irakiak, és nem csak a szunniták, de a síiták is, gyakran egészen másképpen ítélik meg Szaddám Huszeint, mint az olajára pályázó nyugati ellenségei vagy az emigrációból hazatért hatalmi riválisai.

Nem sokkal később a főbíró technikai okokra hivatkozva félbeszakította és hétfőig elhalasztotta a tárgyalást. Nyilván felszólítást kapott rá, mivel több oldalról is árgus szemekkel figyelik és befolyásolják a tevékenységét. Mint ismeretes, a tárgyalásra Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a New York Times szerint amerikai kollégáikkal együtt, a háttérből „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”.

Al-Amiri könnyen arra a sorsra juthat, mint önálló gondolkodású, iraki érzelmű elődje:

"... a képernyőről ismert arcú, kellemes modorú, némi egyensúlyra törekvő kurd származású főbíró ugyanis beadta lemondását. A 49 éves Rizgar Amin közel állók szerint nem hajlandó a kormány (és a kijelölt tanácsadók) által rá és a bíróságra gyakorolt nyomást tovább elviselni. „Túl sok nyomás”, amihez az „integritás” kérdése is hozzájárul, közli a Reuters tudósítása hozzátéve, hogy a lemondás kínosan szégyenletes dolog mind az iraki kormánynak, mind pedig az illetékes amerikai hivatalnokoknak, mivel azt bizonyítja, képtelenek tisztességes/elfogulatlan eljárást biztosítani a volt államvezetés vádlottjai számára.

Egyébként eddig a tárgyalással kapcsolatban megjelenő cikkek egyikében sem olvashattunk a legfontosabb kérdésről: engedélyezte-e a bíróság azoknak a védelmi dokumentumoknak a benyújtását, amelyek a vád cáfolataként döntő információval szolgálnak. Erről korábban ez volt olvasható a Lapszemlék-kommentárok rovatunkban:

A New York Times a háborút megelőzően, 2003 januárjában közölte Stephen C. Pelletiere bátor kiállású cikkét a halabjai gáz támadásról azzal a címmel Háborús bűn vagy a háború (egyik) eseménye? Ma úgy tennénk fel a kérdést,  bűnös vagy ártatlan a genocídium vádját illetően Szaddám Huszein?  A név ugyan szakmai körökön kívül ismeretlen, Pelletiere azonban korántsem akárki. Az irak-iráni háború idején a CIA magas rangú politikai elemzője, majd 1988-2000 között az Army War College professzora volt, aki minden titkos és bizalmas ügyirathoz, magas szintű belső elemzéshez hozzájutott. Véleménye szerint több megbízható forrást összevetve az a hivatalos vélemény alakult ki abban az időben, az irakiak ha használtak is kémiai fegyvereket a várost elfoglaló irániak ellen, nem a kurdok voltak a támadás célpontjai.

Pelletiere nyilvánosságra hozta egy a háború után közvetlenül lefolytatott (a Defense Intelligence Agency által végzett) helyszínelő vizsgálat kizárólag belső használatra szánt, abban az időben szigorúan titkosított eredményét is, amely szerint patológiai vizsgálatok során a halottak állapotából megállapították, ciánalapú gáznak estek áldozatul, amit az irániak használtak és nem mustárgáznak, amit viszont az irakiak. A nyolc éves háború során természetesen estek el az irániak oldalán harcoló kurd gerillák, talán éppen gáztámadás következtében is, Halabja polgári halottai azonban nem iraki genocídium, hanem a háború kiszámíthatatlan őrületének lettek áldozatai.  „Mielőtt háborút kezdünk Halabja miatt, az adminisztráció tartozik annyival az amerikai népnek, hogy megismerteti a valós tényekkel” -- figyelmeztetett a N.Y.Timesban Pelletiere.

Kapcsolódó cikk: Lapszemlék 2006. I. félév 3. írás és itt a II. félévben a 11. írás

18. írás

Szeptember 11

Országos botrány és hatalmas tömegfelháborodás kerekedhetett volna a szenátus szeptember 8-án nyilvánosságra hozott vizsgálati jelentése kapcsán, amely szerint bebizonyosodott, hogy Szaddám Huszeinnek nem volt kapcsolata bin Ladennel és a (csupán fantom) al-Kaidával, még kevésbé a CIA és a Pentagon által önkényesen előléptetett al-Zarkawival.(*1)  Az EMPIRIA Magazin olvasói megbízható forrásokra alapozott cikkeiből természetesen kezdettől fogva így voltak tájékoztatva, az Államokban azonban milliók csak most tudták meg -- leginkább az elvakultan hívő republikánusok közül --, hogy George W. Bush ebben a témában  is becsapta őket, mikor az iraki háború egyik fő okának kiáltotta ki Bagdad, bin Laden és az al-Kaida Amerika-ellenes konspirációját.

Nemcsak hogy nem lett botrány vagy össznépi felháborodás a leleplezésből, de még a langyos médiakritika is gyorsan kihunyt. Az AP beszámolója, de más hírforrások is alattomos ravaszsággal úgy fogalmaztak a leleplező dokumentum kapcsán, a demokraták azt állítják, hogy a vizsgálati jegyzőkönyv alávágja Bush elnök indokát a háború kirobbantására. A „demokraták állítják” ezt? Nem ez a tényszerű, a két-párti szenátusi bizottság által közösen bizonyított valóság? A közölt vizsgálati eredmény nem csupán demokrata szemszögből ítélve volt politikai manipuláció. Az Elnök vagy okkal és jogosan hivatkozott a konspiratív triumvirátusra, mint „világveszélyre”, vagy nem -- és az utóbbi estében minden kétséget kizáróan hazudott.

Idézzük csak vissza a Lapszemlék rovatunkból, mit is állított tavaly decemberben Dennis Kucinich demokrata kongresszusi képviselő, aki hivatalos közleményben vádolta felelősséggel Busht az elhalálozott és nyomorékká vált amerikai katonákért, halott iraki civilekért, az adófizetők milliárdjainak elpocsékolásáért és a kudarcba fulladó megszállásért: „Az Egyesült Államok nem téves hírszerzési információ következményeként ment háborúba, hanem azért, mert a Bush adminisztráció a publikum félrevezetésének céljával manipulálta a hírszerzést, hogy ürügyként szolgáljon egy nép megtámadására, amely nem is veszélyeztetett minket.”

A szenátusi bizottság vizsgálati anyaga leleplezte a Szaddám Huszein ellenes disszidens csoport, a neokonzervatívok és a Pentagon által pénzelt Iraki Nemzeti Kongresszus szerepét is. Ennek tagjai a Fehér Ház cinkosaiként hamis információval szolgáltak az iraki intervenció elkerülhetetlen szükségességének igazolására. Szintén a Lapszemlék rovatunkban többször is foglalkoztunk Ahmad Chalabi, a főkolompos háborús uszító szerepével, kétes kapcsolataival, közbűntényes múltjával. Az amerikai kémelhárításban senki egy centet sem adott volna egyetlen szaváért sem, és ezt közölték is az adminisztráció illetékeseivel. Bush, Dick Cheney, Don Rumsfeld és Condoleezza Rice azonban minden figyelmeztetés ellenére rendszeresen hivatkozott rá és az adófizetők pénzéből lefizetett hamis informátoraira.

Tony Snow, a Fehér Ház újsütetű szóvivője nem titkolt cinizmussal lejátszotta a vizsgálati eredmény jelentőségét mondván: „semmi új”. Ez talán valami olyasmit jelent, hogy aki nem teljesen zavart agyú, annak eddig is nyilvánvaló kellett legyen, mire ment ki annakidején a játék? A demokrata Carl Levin, a szenátusi bizottság egyik tagja úgy nyilatkozott, a régen esedékes (taktikai okokból szándékosan késleltetett, K. H.) dokumentum „lesújtó vádirata a Bush-Cheney adminisztráció hajthatatlan, félrevezető és hamis próbálkozásainak”, amely összekapcsolta Szaddám Huszeint az al-Kaidával.

John D. Rockefeller szenátor, a bizottság demokrata szárnyának vezetője azzal vádolta a Bush adminisztrációt, hogy visszaélt azzal az általános bizonytalanság érzettel, amely a szeptember 11-i terrortámadást követően eluralkodott az amerikaiakon, és elhitette a többséggel, hogy a titkosszolgálat korabeli véleményezése ellenére Iraknak szerepe volt a szeptember 11-i támadásban.(*2) (Nemde kellemes érzés Olvasóinknak -- mint annyiszor a Bush-évek alatt -- ismét a „nekünk volt igazunk” kisebbséghez tartozni?)

A vizsgálóbizottság republikánus vezetője, Pat Roberts, Busht és köreit mentve továbbra is a titkosszolgálat impotenciáját és sorozatos kudarcait vádolta a háborúért, és ez nyilván az ő köreiben már mindig így is lesz. Ugyanakkor a demokratákat a történelem revíziójával vádolta, mikor arra hivatkoznak, szándékosan lettek félrevezetve, hogy támogassák Szaddám Huszein rezsimjének megdöntését.

A „szándékos félrevezetéshez” ugyan e sorok írója szerint nem fér kétség, de ha nem az lett volna, akkor sem szolgálhatna mentségül azoknak a politikusoknak, akik ahelyett, hogy mindent gondosan ellenőriztek, megvitattak és számon kértek volna, birkaszellemű, megalkuvó, cinikusan érdekhajhász  Bush-követőkké váltak. Valójában minden információ, amelyhez a vizsgálóbizottság hozzájutott és felhasznált, elérhető volt a háborút megelőzően is, csak utána kellett érdeklődni, sokat kellett olvasni, és nem ártott odafigyelni a hivatalostól eltérő szakértői véleményekre. A recept egyébként továbbra is ez, ha nem akarunk egy újabb tragikus kimenetelű háborúba bonyolódni.

*1  A témában lásd az Ágyúval verébre című cikkünket

*2  A bizonytalansággal és tájékozatlansággal való visszaélés nem csak a republikánusokat jellemezte. A demokrataként megválasztott Joe Lieberman szenátor például kezdettől fogva egy gyékényen árult a Bush-adminisztrációval, és még 2006 júliusában is összekapcsolta Irakot a szeptemberi terrortámadással: "Én nem George Bush miatt támogatom az iraki missziónkat.  Én azért támogatok egy sikeres konklúziót Irakban, mert úgy vélem, hogy a gyerekeim és az unokáim biztonsága és szabadsága és mindenki más gyerekeinek és unokáinak biztonsága és szabadsága függ tőlünk, azáltal, hogy nem hagyjuk a terroristáknak elfoglalni Irakot, ahonnan újból megtámadhatnának minket."

17. írás

Szeptember 9.

Szeptember harmadika és kilencedike között legalább 17 amerikai katona lelte halálát Irakban és többen megsebesültek. A kemény ellenállást tanúsító Anbar provinciában állomásozó csapatok egyikét meglátogató Time riporternek kifakadtak a meginterjúvolt katonák, miért tartózkodnak még mindig, ennyi év elteltével is ott? „Az emberek (a helyi lakosság) nagy többsége haza kíván minket,” -- mondta egy tiszt helyettes, szöges ellentétben azzal, ahogy a felettesei nyilatkoznak Bagdadban. „Senki sem érti, miért vagyunk itt és mi a feladatunk.” -- panaszolta leplezetlenül egy másik. „Ez a háború elveszett. Mi (akik itt vagyunk) nem segítünk ezeken az embereken. Csak meghalunk, vagy belerokkanunk.”(*1)

A tényleges áldozatok számáról, az irakiakat is beleértve, továbbra sincs megbízható adatszolgáltatás, mint ahogy magáról a politikai helyzetről sincs megbízható híradás.  A sűrű, nehezen áthatolható homály és gyanúsan ellentmondásos rémhírek terjengésének további biztosítására szeptember 6-án "ideiglenesen" bezárták az Al-Arabiya satellite network bagdadi operációs központját. A hivatalos közlés szerint egy hónapra, de ezt a trükköt már az Al-Jazeerával is elsütötték: ugyanis pár hét szükséges hozzá, hogy elcsituljon a zúgolódás, és elterelődjön a figyelem a médiaszabadság további korlátozásáról. A hónap lejártával, a végleges betiltás életbeléptetésekor az atrocitások, és jogtalanságok özöne várhatóan háttérbe fogja szorítani a korábbi felháborító eseményt.  A naponta ismétlődő vérengzésekhez viszonyítva el fog törpülni a szabad hírközlés utolsó bástyájának hetekkel korábbi lerombolása.

A legutóbbi CBS News és New York Times statisztika szerint az amerikaiak 65%-a nem ért egyet azzal, ahogy a Bush-adminisztráció kezeli az iraki háborút. Ez azonban nem egyértelműen pozitív eredmény, ugyanis ebbe beleszámítanak az erőskéz politika hívei is, akik Rumsfeldet hibáztatják, amiért a háború során, vagy legalább is a poszt-háborús időszak kezdetén nem végzett gyorsabban, hatékonyabban és még kíméletlenebbül az iraki ellenállással. Ezek most elégedetten nyugtázzák a 15 ezres csapatlétszám növelést, további eredménytelenség esetén azonban a kötelező sorozás bevezetését is indokoltnak tartják a Bush által beígért „győzelem” elérése érdekében. És ha már Bush neve felvetődött. . . Rumsfeld egyre fokozódó hibáztatása a rosszul kivitelezett háború miatt végső soron az elnök malmára hajtja a vizet, mivel eltereli a figyelmet a lényegről: a háború jogtalanságáról és indokolatlanságáról.

*1 Amiről szinte soha nem hallani, hogy Vietnámot ezen a vonalon is idézve a katonaság körében epidemikus kábítószerhasználat dúl. "The army is suffering an epidemic of drug abuse. Earlier this year The Sunday Times revealed how the army regiment involved in the first Iraqi prisoner abuse scandal was awash with drugs as the soldiers went to war. One former fusilier claimed that 75 men from his company, some 60% of its strength, regularly took cocaine, ecstasy or marijuana. “There’s guys who have to have two or three lines of coke before they can operate,” he said." (David Lappard: Soldiers in 'guns for coke' scandal)

MÁS és mégsem:

Az amerikai hadsereg további 6 vadonatúj börtön bezsúfolása ellenére is annyira túl van terhelve Irak és kisebb mértékben Afganisztán megszállásával, hogy Washingtonban újra és újra felvetik a nemzetőrség szélesebb körű bevonását. John Abizaid generális a napokban bejelentette, hogy jövő tavaszig semmiképpen nem lehet a 160 ezer főt is meghaladó hadsereg létszámának csökkentésére számítani.

A novemberi választások után azonban biztosra vehető a nemzetőrség mobilizálása. A tulajdonképpeni védelemre kiképzett polgárőrség elvben 5 évenként rendelhető külföldi szolgálatra, hogy lehetősége legyen családi- és karrierépítési ambíciói zavartalan megvalósítására, ezzel szemben a két háború kezdete óta a nemzetőrök minden második évben behívót kaptak, de volt, aki még egy teljes évet sem tudott otthon tölteni.

Katonai szakértők szerint a hivatásos hadsereg létszámát legalább 60 ezer fővel kellene emelni, azonban nagyon nehéz ehhez embert találni, annak ellenére, hogy komoly kedvezményeket ígérnek: 40 ezer dollár "beugrót" is ajánlanak még az utánpótlás és egyéb szállítási munkakörben alkalmazottak számára is.  Ha viszont a kényszernek engedve a tartalékosok és a nemzetőrök szélesebb körét rendelik a Közel-Keletre, felháborodásra és tüntetésekre lehet számítani.

16. írás

Szeptember 5.

Az elmúlt két napban  legalább 55 iraki,  valamint 7 amerikai és angol katona/tengerészgyalogos esett áldozatul a folyamatosan zajló urbánus gerillaháborúnak, míg többen megsebesültek.  Harmadikán, vasárnap az iraki hatóságok azzal büszkélkedtek, elfogták (ki tudja hányadszor) az al-Kaida  rangsorban második emberét -- akinek azelőtt a nevét sem hallotta senki, még kevésbé volt ismeretes a tevékenysége és állítólagos jelentősége. 

Mint emlékezetes, óriási ügyet csináltak Abu Musab al-Zarkávi (al-Zarqawi) likvidálásából, azt állítva, hogy “hatalmas ütést mértek az iraki al-Kaidára” --  a rezisztencia azonban a washingtoni képzelgésektől függetlenül haladt tovább a maga harcos-gyötrelmes útján. Al-Zarkávi meggyilkolása (június 7) óta legalább 3350-re becsülik az iraki halottak, többnyire rendőrök, katonák és kollaboránsok, valamint polgári áldozatok számát, míg 187 a koalíció hivatalosan közölt veszteségi adata.

Mai nappal további harminc napra meghosszabbításra került (az északi kurd területek kivételével) a szükségállapot az országban. Bár számos törvényhozó szerint az érvényessége, sőt a legutóbbi parlamenti megszavazása is  ugyancsak kérdéses, ennek ellenére lassan két éve korlátozza az ország funkcionálását, amellett, hogy nem járul hozzá a beígért stabilitás eléréséhez. Annak ellenére, hogy a szükségállapot a megszálló koalíciós csapatok és az iraki kormány rendfenntartói számára biztosít előnyös helyzetet, 3-án és 4-én a koalíció ismét 7 katonát vesztett -- 5 amerikait és 2 angolt.

A brit külügyminiszter, Margaret Beckett, aki 4-én bejelentés nélkül, a legnagyobb titoktartás közepette  érkezett Irakba, a következő hangzatos nyilatkozatot tette: „Nem szabad aláértékelnünk az előttünk álló kihívásokat. Viszont nem szabad elfelejtkeznünk az elmúlt 12 hónapban elért haladásról sem, amely az első demokratikusan választott nemzeti egységen alapuló kormányt adta az országnak, egy nép által megszavazott alkotmánnyal.” 

Lehet, hogy... elképzelhető lenne... nem, az lehetetlen, hogy ezt komolyan is gondolja Beckett asszony...!

Viszont, ha mégis, akkor felmerül a kérdés, ekkora „haladás” ellenére miért érkezett mégis előzetes bejelentkezés nélkül Bagdadba, teljes titoktartás közepette, amerikai vadászgépek kíséretében? Miért nem sétálgat egy kicsit a bagdadi utcákon? Vásárolgat szőnyeget a zsibongó bazárban? Miért van még mindig szükségállapot az országban? Maximálisan 5 órányi áramszolgáltatás? Fegyveres ellenőrző állomások, forgalom-korlátozás az utakon? Miért tiltották be az Al-Jazeera után az Al-Arabiyát is? Miért kényszerül lemondásra az a Tony Blair, aki az ún. iraki demokrácia egyik apostola? Miért vállalják fiatal iraki férfiak mai napig is a dicső, lélekemelő progresszivitás élvezete helyett az önkéntes halált?

15. írás

Augusztus 22.

A Katrina egy éves évfordulója alkalmából a hónap végén az Associated Press felmérést készített róla, hogyan értékelik az emberek Busht és a katasztrófához való viszonyát.  Az első kérdésre, hogy reagált Bush a természeti csapásra?, a válaszok 65% szerint rosszul, 16% szerint jól, 12% szerint kiválóan (erre érdekes lenne konkrét példát hallani) és 7% szerint elfogadhatóan. A legutolsó válasz egyébként jóval közelebb áll az elsőhöz, mint a harmadikhoz -- szégyenletesen magasra emelve tehát Bush kritikusainak számát.

A második kérdés azt feszegeti, mennyire bíznak az olvasók az elnök természeti katasztrófát kezelő képességében?  Ez különösen fontos az évnek ebben az időszakában, mikor nyakunkon az őszi hurrikán szezon. A válasz szerint 63% egyáltalán nem bízik Bush-ban, 9% egy kicsit, 29% viszont minden tragikus félrelépése, hanyagsága és érdektelensége ellenére nagyon bízik benne. Lehet, hogy televíziója sincs ennek a 29%-nak, mert olvasni biztos, hogy nem olvas.

 A harmadik kérdés azt firtatja, mennyire tartják választói együtt érzőnek George W. Busht.  55% egyáltalán nem tartja annak, 12% valamennyire, míg 30%, nyilván ájtatoskodásával és pietista szólamaival azonosítva magát az embert, nagyon együtt érzőnek tartja.  Végül is Isten rakta a nyakunkra, bíztatják egyesek magukat -- még ha vakációzott is az USA legnagyobb természeti csapásának kezdeti napjaiban. 

Hogy ilyen butuska mentegetést senki sem mesélhet be magának?  Álljon itt egy példa a virágzó, ostoba hiszékenységre egy nagyon friss, két napja elhangzott interjúból: Katherine Harris floridai republikánus (US) képviselő, a Bush fivérek hűséges támogatója szerint az állam és egyház szeparálása „egy hazugság, amit beadtak nekünk” (a rossz bácsik? a komcsik? a gonosz szellemek?), a vallás és a politika szeparálása pedig „rossz dolog, mivel Isten az, aki a vezetőinket választja”.

És mi, balga lelkek még azt hittük, azzal vádoltuk magunkat iraki és afgán vértől lucskosnak vélt kezeinket dugdosva, hogy mi,  szavazók vagyunk ilyen hülyék és felelőtlenek és manipulálhatók és nemtörődömök és bosszút lihegők és  hataloméhesek és szégyenletesen ostobák...

14. írás

Augusztus 17.

A végsőkig hűséges Ceausescu-barát Tom Lantos, kaliforniai képviselő arrogáns módon megfenyegette a Washingtonban július végén hivatalosan vendégül látott Nouri al-Malikit, aki más közel-keleti államfőkhöz hasonlóan elítélte Libanon bombázását, és az izraeli agresszió gyors megállítására szólította fel a világot. Lantos arra a megalapozatlan fantazmagóriára építette fenyegetését, hogy "az amerikai publikum mindenre elszánt, csakhogy a Hezbollahot elpusztítva lássa."  (Vajon honnan vette ezt az infot?)

Az „amerikai publikumra” egyáltalán nem jellemző, hogy a palesztinok helyzetét -- akár Dél-Libanonban is -- „mindenre elszánt pusztítás” révén kívánják megoldani.  Akik egyáltalán szívügyüknek érzik ennek a szerencsétlen népnek sorsát, azok leginkább az ENSZ határozataira alapozott  diplomáciai megoldás hívei, amelynek révén megvalósítható lenne a régió népeinek békés egymásmellett élése.  A palesztin zászlók alatt tüntető amerikaiak jelszava, IGAZSÁGOT PALESZTINÁNAK, a béke útján történő  első lépésnek a megszállás beszüntetését, az eredeti határvonalak, tulajdonjogok  visszaállítását tekintik.   (Archívum)

Lantos -- aki olyan közel áll Bush-hoz, hogy (talán némi dementia közrejátszásának is köszönhetően) szinte az alteregójának képzeli magát -- azon a hangon oktat és zsarol, ahogy annak idején Moszkvában dirigálták a csatlós országok odarendelt államfőit:

Nagyon fontos, hogy al-Maliki a mi (mármint Izrael és az Államok) komplex kapcsolatunkat figyelembe véve megismételje (visszavonási értelemben, A Szerk.) a libanoni üggyel kapcsolatos nyilvános állásfoglalását. Ha nem, akkor az egymáshoz való viszonyunk nagyon feszültté fog válni!

Hogy jelenleg mennyire a feje tetején áll minden az amerikai fővárosban, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem a protokollt durván megsértő, az amerikai publikum nevében önkényesen valótlant állító és fenyegetődző Lantos kért bocsánatot az iraki államfőtől, hanem állítólag (Lantos szóvivője szerint) az ügyről értesülést szerzett iraki nagykövet Samir Sumaidaie mentegette másnap Lantosnál a főnökét. A Bush-Cheney kreálta légkört mi sem jellemzi jobban, mint a Ház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága republikánus vezetőjének, Henry Hyde-nak Lynn Sweet által idézett megjegyzése(*1), aki szerint amit al-Maliki a Hezbollahról mondott, az egy "amatőr politikus" állítása volt, akinek bár tudnia kellett volna, ennek ellenére nem volt tisztában az Izrael és Amerika közti kapcsolatokkal. "Nem volt bölcs (állásfoglalás). Nem volt hasznos. Elterelte a figyelmet arról, amiért ide jött" -- próbálta az élet tompítani Hyde.

Egy nyíltan cionista demokrata képviselő, Rahm Emanuel -- aki a hivatalos amerikai állásfoglalással ellentétes nézete miatt töröltetni akarta al-Maliki másnapra tervezett kongresszusi megjelenését --, azzal indokolta bojkottálási szándékát, hogy al-Maliki kétséget kizáróan egy olyan országot kritizál, amelyik terror alatt áll. Ez a torzított látásmód annál is inkább megdöbbentő, hiszen akkor már több helyen, többek között a brit Independent  hasábjain is olvasható volt, hogy a "terror alatt álló" Izrael két katonájának elrablását hónapokkal megelőzően felkészült a Libanon elleni intervencióra, és erről -- természetesen -- Washingtont is tájékoztatta.(*2) A San Francisco Chronicle riportja szerint pedig maga a Hezbollah megsemmisítésére kidolgozott stratégiai terv már több mint egy éve véglegesítve lett.

Ahogy az amerikai publikum nem egységes a közel-keleti kérdést illetően és "nem mindenre elszánt", hogy Lantos vágyait kiharcolja, ugyanúgy az izraeliek, de az amerikai zsidóság is megosztott.  Erről hosszabban is ír Henri Picciotto, a kaliforniai Berkeley Egyetem matematika oktatója, aki gyermekkorában a kozmopolitásáról ismert Libanonban nőtt fel.  Picciotto mintegy önmagát is vádolva azt írja, Itt az idő, hogy a zsidó ellenzék kétségbevonja Izrael politizálását című cikkében, "mi amerikaiak felelősek vagyunk a libanoni vérontásért." Ezt azzal indokolja, amennyiben Washington nem nyújtana feltétel nélküli katonai, gazdasági és diplomáciai támogatást Izraelnek, akkor az ENSZ és más nemzetközi szervezetek javaslatára halogatás nélkül tárgyalásokba bocsátkozott volna.

Véleménye szerint ez az egyoldalú amerikai politizálás több tényező eredménye, de azon a magát makacsul tartó mítoszon élősködik, hogy a zsidóság kritika nélkül felsorakozik Izrael mögött. Erre az állítólagos egységre számos ellenpéldát sorol fel -- amelyekről máshol nemigen olvashattunk vagy hallhattunk --, ugyanakkor hangoztatja, hogy az amerikai zsidók próbálkoznak lehetőséget találni, hogy kifejezzék az izraeli kormány akciói elleni és párhuzamosan az amerikai vezetésnek a zsidó establishment iránti vak behódolása miatti felháborodásukat.

Mi mondható veszélyesebb "gyűlöletkeltésnek", a libanoni és palesztin gyerekek kődobálása, vagy az izraeli gyerekek lövegekre írt és ágyúkkal útjára bocsátott üzenete? (Michael Smerconish, “the best voice in Philadelphia”: I say this as one with four kids, I don't think it is going to be solved in our lifetime, because they (in Lebanon and Palestine) are raising their kids to hate and want to kill our kids. And that's the reality. And until those madrassas are solved and they stop preaching hatred against the Jews and the Americans, we're never going to get beyond this.)

 Picciotto azon a véleményen van, Tel Aviv hatalmas erőfölényével való visszaélései, a libanonihoz hasonló múltbeli eljárásai, amelyek végül is létrehozták a Hamasz és a Hezbollah érdekvédelmi szervezetét, ugyanakkor a politikai alkukötésre való képtelenség tette ellenséggé és páriává az egész Közel-Keleten. „A zsidó amerikai vezetők fáradhatatlanul ügyködnek, hogy a zsidó mítoszt propagálják”, ha kell fenyegetés, kizárás és az elhallgattatás módszereivel,  írja Picciotto, de nem rejti véka alá a véleményét, miszerint: „a legelterjedtebb fegyverük azonban az antiszemitizmus ártalmas vádja, amelyet az ellenvéleményen levő zsidókra és nem zsidókra egyaránt zúdítanak.”

Ennek a kivédhetetlen vádnak a következménye, hogy az izraeli politikát ellenző zsidók közül sokan félnek véleményt nyilvánítani a kongregáción belül, sőt még családi körben is. Az először a Mercury Newsban közölt írásában Picciotto rámutat arra a rövidlátásra, amely nem realizálja, hogy hosszú távon katasztrofális következményei lehetnek a zsidóságra a történelmi és a közelmúltban elkövetett atrocitásai. „Az ilyen jellegű krízis esetében a hallgatásunk bűnrészességgel ér fel.” -- figyelmeztet Picciotto, aki a Zsidó Hang a Békéért (Jewish Voice for Peace) elnökeként tenni is próbál a békés egymás mellett élésbe vetett meggyőződéséért.

*1  Lynn Sweet: Al-Maliki lectured on Israeli comments

*2  Külön figyelmet érdemel, hogy az invázió megtárgyalására érkezett izraeliek nem az elnöknél vagy a külügyminiszternél kezdték vizitációjukat, hanem az elnökhelyettes Dick Cheney hivatalában.

Addenda:

A fent említett megosztottság ékes bizonyításául szolgáljon, hogy márciusban Angliából és az Egyesült Államokból cionizmus ellenes rabbik küldöttsége látogatott Iránba azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a judaizmus és a cionizmus közti ellentétre, illetve, hogy semlegesítse azt a „valótlan terjesztést, miszerint a muzulmánok és a zsidók természetes ellenségek". A kormányszinten is fogadott Ahron Cohen, a csoport egyik vezetője szerint a cenzorált nyugati média megakadályozza a cionizmust ellenző hírek és vélemények közlését. Mivel a médiának fontos szerepe van a közvélemény formálásában és ezen keresztül az amerikai politikát irányítók döntéshozatalában, ezért Cohen Iránra számít a pozitív üzenet, a muzulmán-zsidó kapcsolat mint olyan hirdetésében. Ennek megfelelően sajtókonferenciáján kijelentette, "Muzulmánok és zsidók évszázadokon keresztül éltek egymás mellett, és csak a cionisták egy törvényellenes csoportja kreálta köztünk a múlt század óta folyamatosan az összes ellentétet.”

And nor has Washington been effective in solving another motivating factor for the jihadis -- the Israel/Palestine conflict. Its portrayal of Israel as a victim in the war on terror sits uneasily with, say, the Europeans, who generally see the dispute as territorial not ideological and therefore amenable to a compromise. There is therefore no agreed and clear narrative for the "war on terror". (Paul Reynolds: 'War on terror' loses clear direction)

Augusztus 12-én Washingtonban a libanoni intervenció ellen tiltakozó, kb. 30 ezres gyűlésen részt vettek a cionizmust ellenző ortodox zsidóság képviselői, jellegzetes fekete öltözékükben, szőrme-szegélyű fejrevalójukban. A tiltakozás egyik szónokaként szerepelt a neves polgárjogi és emberjogi ügyvéd, a Partnership for Civil Justice  társalapítója és védőügyvédje, Carl Messineo, aki kihangsúlyozta, annak ellenére, hogy az irányító zsidó elit antiszemitizmussal vádolja azokat, akik tiltakoznak a Libanon elleni "borzalmas tettek" miatt és elítélik érte Izraelt mégsem antiszemiták, mivel a cionizmus ellenesség nem azonosítható az antiszemitizmussal: „Lehetsz zsidó és mégis hiheted azt, hogy a zsidó teokrácia visszaélése nem csak a történelmi Palesztina földjén akadály a palesztinok öröklött jogait illetően, hanem az egész Közel Keleten akadályozza a békés egymás mellett élést a muzulmánok, keresztények és zsidók számára, akik egyaránt otthonuknak tartják. Lehetsz zsidó, és jelentős kapcsolatot tarthatsz a vallásoddal, etnikumoddal vagy a kultúráddal, mégis visszautasíthatod azt az ideát, amely szerint a másoktól kimért zsidó szenvedés feljogosítja Izraelt, hogy brutális erőszakhoz, gyilkoláshoz, és kínzáshoz folyamodjon, hogy kollektív büntetést szabjon ki, és hogy elnyomja, vagy lemészárolja a libanoniakat, palesztinokat  vagy másokat.”

The best writers in Ha’aretz know that some day Israel must give up its bullying, and that means giving up its illusions: the fiction that Israel is an innocent victim, merely responding to unprovoked aggression, and the vain hope that brutal force can restore an insecure bully’s wounded pride. As long as that lethal brew of illusion dominates Israel’s public mind and mood, Israeli bombs will keep on killing in Lebanon and Gaza, and the victims will fight back, endangering Israeli lives too. Ha’aretz readers have been told the bottom line truth. The cause of this war -- and all of Israel’s problems -- is its refusal to negotiate an end to the occupation of Palestine. “On the southern [Gaza] front we have continued waging a dubious war with no clear objective, wrapped up with intercessions and excuses that do not manage to hide our refusal to speak with the Palestinians.” “There is no basic justice in adhering to occupied territory.” “The siege on the Hamas government is not weakening it. On the contrary, it is boosting support for it.” “Israel has no option in the long run other than withdrawing from the territories and from the occupation. … Israel's interest is for the Palestinians to live a life of plenty and well-being.” But if this Israeli government “sinks into the destructive, meaningless routines that characterized its predecessors, the rest of the decade will turn into a disaster zone.” (Ira Chernus is Professor of Religious Studies at the University of Colorado at Boulder and author of the forthcoming book "Monsters to Destroy: The Neoconservative War on Terror and Sin)

Bár ez csak egy rövid és régi, 2007-es MTI hírközlés, mégis illusztris példája Lantos leegyszerúsítő, kétkulacsos, világviszonylatban korlátlan dirigálásának: "Rendkívül fontos tisztelni a Vörös Hadsereg felszabadító harcosainak emlékét azokban az országokban, amelyeket megszabadítottak Hitler igájától" -- vélekedett Tom Lantos magyar származású amerikai képviselő tegnap Moszkvában. Lantos síkra szállt amellett is, hogy töröljék el az Oroszországgal szemben fennálló, 1974-es Jackson--Vanik-kiegészítést, mely a zsidó kivándorlás szabadságához kötötte a legnagyobb kedvezményes kereskedelmi bánásmód  biztosítását. Ez az orosz  WTO-tagság előfeltétele is egyben. (Lantos méltatta a szovjet megszállást. MTI)

Adam Shapiro, a cofounder and organizer of the International Solidarity Movement, says Israel's army has planned to invade Lebanon at least since a year ago in order to regain its diminished reputation. (...) I think Israel's plan is backfiring and will not be attainable. The various goals Israel claims it has are all political goals, which can only be achieved through negotiation and cooperation with its neighbors, including ending the occupation of Palestine and conforming to international law and all UN resolutions. Only through this way will there be peace. (...) I think the U.S. response so far has been wholly inadequate and is confirmation of the U.S. administration's own understanding of its powerlessness to act.  The Iraq war and occupation is mainly to blame for that, but so is the one-sided support for Israel, which makes everyone suspicious of American intentions in the region.

13. írás

Augusztus 12.

A Fehér Házat joggal aggaszthatja az Associated Press és a Press-Ipsos közvéleménykutatás legutóbbi eredménye, amely szerint Bush népszerűsége a májusi szintre, 33%-ra esett vissza. Ami külön említést érdemel, hogy az index kül- és belpolitikai vonalon egyaránt mélyponton van. Az elnök tömegbázisát adó déli államokban elsősorban a Katrina hurrikán cserbenhagyott nincstelenjei körében csappant meg a korábban pozitívan értékelők száma.

Két évvel az elnök újraválasztása után -- ami azóta bizonyítottan csalások és visszaélések árán sikerült -- 57%-a a szavazóknak helyteleníti a Bush-Cheney duó kormányzását.  Akik kiábrándultságukban és hiábavalóság érzetükben el se mentek szavazni, talán még magasabb arányban elégedetlenek. Sőt dühösek. Alig 100 nap múlva több államban lehetőség nyílik majd rá, hogy közösen változtassanak a helyi status quon. Egyre inkább úgy tűnik azonban, hogy a novemberi választás jóval több lesz ennél: mintegy nemzeti referendumnak ígérkezik Bushon és vérfaló, pénznyelő háborúin.

Kérdés azonban, méghozzá nagy kérdés, hogy addigra hány háborúról is lesz majd szó? Karl Rove éppen a népszerűségi lista ijesztő számait látva Irán felé sandítva újabb konfrontáció kirobbantásán ügyködik, a business világ azonban a gazdasági problémák sötét felhőinek gyülekezetét figyelve egyre jobban ráncolja a homlokát.

Ma már abszolút nevetségesnek hangzik, de 2003 elején az üzletkonzultánsok még úgy tervezték, pár hónap múlva tízesével nyitják a Starbucks  és McDonald’s láncolat üzleteit Bagdadban, és HSBC készpénz szolgáltató masinák fognak minden utcasarkon állni. Az iraki piacot reklámozó üzletstratégiai cégek egyike azt a mézesmadzagot húzogatta, hogy egy amerikai áruval jól feltöltött, éjjel-nappal nyitva tartó 7-eleven 30 iraki üzletet tud kiütni a piacról, miközben a Wal-Mart könnyedén átveszi az egész ország ellátását, nemzetközi szállodák és üzletközpontok épülnek, az olcsó olaj pedig ömlik az amerikai piacra. . .

2003. május elsején már (hivatalosan) 140 amerikai katona halt meg ezeknek a busásan jövedelmező üzleti álmoknak a megvalósításáért, és ki tudja, hány tízezer iraki...! Akkor még a generális helyettes Jay Garner nyugodtan hőzönghetett anélkül, hogy az emberei kiröhögték volna: A tükörbe nézve büszkének kell lennünk, és ki kell feszítenünk a mellünket, és be kell szívni a hasunkat, miközben azt mondjuk, ”A pokolba is, amerikaiak vagyunk.” 

Azóta 2600 amerikai katona halott, naponta 100-nál is több irakit temetnek, Bush népszerűsége minden trükk ellenére mélypontján van, és már megint egy nyár vége felé járunk. Egy vállrándítással élvezzük, amíg lehet.

12. írás

Augusztus 10.

Az AP tegnapi jelentése szerint Irakban, a nyugati Anbar provinciában  légitámadás során lezuhant egy Blackhawk katonai helikopter, és bár "úgy tűnik", nem gerillatámadás áldozata lett, mégsem zárható ki a lehetősége. A bizonytalankodó közlés folytatása szerint négyen súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélték az eseményt, két személynek viszont nyoma veszett. Nem furcsa? Amennyiben a tragikus baleset olyan súlyos volt, hogy két szenvedő alanya szinte megsemmisült,  elég valószerűtlen, hogy a többiek csak holmi sérüléseket szenvedtek volna. (Ne feledjük, mivel regionális választások folynak az Államokban, ezért ma minden negatív hírt tompítva és megszépítve közöl a média -- ha egyáltalán.)

Az AP jelentés a továbbiakban megerősíti, hogy „számos milícia, amely felelős a szektariánus konfrontációkért politikai pártokhoz kötődik, amelyek közül viszont van, amelyik a miniszterelnök al-Maliki kormányába tartozik, és nem hajlandó leszerelni a fegyveres szárnyát addig, amíg mások is ugyanazt nem teszik.” Délen, Basrában is hasonló a helyzet: az ellentét a bábkormány és helyi képviselői, valamint a nép között feszül, míg közösen állnak szembe a megszállókkal -- éppen ezért nem hajlandók lemondani a fegyvereikről. (Január 1 és július 24 között legalább 933 iraki katona és rendőr lett fegyveres likvidálás áldozata, míg ez idő alatt "csak" 328 amerikai katona.)

A mai nap főhíre is lehetett volna, hogy Bagdadban két motorbicikliről elkövetett fegyveres támadás során agyonlőtték Qassim Abdel-Qadir ezredest, az iraki fegyveres erők adminisztrációs vezetőjét.  Mit mond ez az elfogulatlan olvasónak? Vallásháború vagy politikai gyilkosság?  Iraki, izraeli, angol vagy amerikai végrehajtó ítélet?  Lehet találgatni. Szintén Bagdadban bomba robbant egy amerikai járőr kocsi mellett, megsebesítve egy katonát, míg egy arra járó ártatlan iraki járókelő az életével fizetett az amerikai demokráciáért.  Egy újzélandi sofőr is szándékos bombatámadás áldozata lett.

Addenda:

Kiegészítésként közöljük az Albasrah.net híradását a fent említett eseményről US helikoptert lőtt le a Mudzsahadin Irakban címmel. Az egyesített amerikai-iraki központi helyzetjelentésekre támaszkodó cikk alcíme szerint 4 amerikai esett áldozatául a balesetnek, míg 2 eltünt.  Ahogy sejthető volt, senki nem élte túl a katasztrófát. (A másik két jelentést csak annak igazolására közöljük, az angolra fordított helyi információ rendszeresen koalícióellenes rezisztenciáról számol be, amit a nyugati média vallási jellegű leszámolásoknak tüntet fel.) 

US helicopter shot down by Mujahideen in Iraq, 4 US Crewmen Annihilated

Iraqi Resistance forces had shot down an American helicopter west of Baghdad on Wednesday, July 9, admitted a source in the puppet "Joint Coordination Center" Four of the crewmen had been killed and that two were missing. US occupation forces had admitted that a US helicopter had crashed in al-Anbar Province, wounding four of the six crewmen aboard.  The other two crewmen were said to be "missing."

Salah ad-Din Province - Yathrib.

Resistance bomb targets US patrol north of Yathrib. In a dispatch posted at 10:45am Makkah time Wednesday morning, Mafkarat al-Islam reported that an Iraqi Resistance bomb exploded by a US patrol on the road to an-Naba‘i, north of Yathrib, about 70km north of Baghdad. The Yathrib correspondent for Mafkarat al-Islam reported local eyewitnesses as saying that a bomb that had been planted by the side of the road to an-Naba‘i disbled a Humvee, killing or wounding all four American troops who were aboard it.

Ninwa Province - Al-Mawsil.

Resistance bomb severely wounds three US troops in al-Mawsil. In a dispatch posted at 1:30pm Makkah time Wednesday afternoon, Mafkarat al-Islam reported that an Iraqi Resistance bomb exploded by a US patrol in the as-Sukkar neighborhood of the northern city of al-Mawsil. The al-Mawsil correspondent for Mafkarat al-Islam reported eyewitnesses in as-Sukkar as saying that the bomb went off by the patrol as it drove down the main street in the neighborhood.  The blast disabled a Humvee, seriously wounding three American troops and injuring two Iraqi civilians who were nearby at the time.

Augusztus 12.

További két katona elvesztésével a mai napon kerek 2600-ra emelkedett az iraki háborúban értelmetlen halált halt amerikai fiatalok száma. A rezisztencia Afganisztánban is folytatódva újabb három amerikai katona életét követelte -- viszont a Pentagon reményei szerint a NATO szélesebb körű szerepvállalása következtében  ez a probléma hamarosan mások problémája lesz -- németeké, kanadaiaké, magyaroké. . .

Augusztus 26.

Jól tájékozott iraki jelentések szerint délután 4 órakor a Zöld zónához vezető al-Jadiriyah hídon bombatalálat érte a CIA 6 kocsis konvojának egyik közrefogott járművét, amelyik felborult és rögtön ki is gyulladt. Bár a hidat lezárták, helyi szemtanúk szerint civil ruhás külföldieket vonszoltak ki a roncsok közül. Csak rövid idővel korábban egy fegyveres Humvee harckocsi esett a rezisztencia bombájának áldozatául az as-Sayyidiyah néven ismert apartmant épület előtt, ahol a tűzből szintén csak holttesteket sikerült kimenteni. A Tigris folyó partján al-Mawsil városka közelében szombat reggel 7-kor szintén bombatalálat ért egy Humveet, ahol egy amerikai katona meghalt, míg a két sebesült további sorsa ismeretlen. A közlés pontos idő és helymeghatározással két további "megszállók elleni" bombatámadásról számol be, ahol az áldozatok száma nem konkretizálható, mivel az amerikai katonaság teljesen lezárta a környéket.

Augusztus 27.

Az afgán rezisztencia Khost provinciában a Sahra Bagh légi bázis közelében lelőtt egy landolásra készülő koalíciós helikoptert. A rakétatámadás során lezuhant gépnek nem volt túlélője. A Mosa Khelo keületben pedig egy rendőr kocsiban utazó 6 afgán rendőr esett egy távirányítású akna áldozatául. Zabul provinciában a Shah Jowi kerületben az ellenállók kilőttek két koalíciós járművet -- a támadás során 7 román katona lelte halálát.

Augusztus 28.

Az IRIB Pastho Radio közlése szerint a Nurestan provinciában levő Kumdish városánál ellenálló csapatok megtámadták az amerikai csapatokat, amelynek során 13 amerikai katona vesztette életét. (A nyilvánvalóan sokkal magasabb számú afgán veszteségről nem közöltek adatokat.) A fentiekről értesülve Washingtonban megoszlóak a vélemények, további katonai erősítésre van-e szükség a két megszállt országban, vagy ideje lenne feladni a fokozott visszautasításban részesülő kényszer demokratizáláson.

11. írás

Augusztus 9.

A demokrata párt tegnap zajló előválasztásain megdöbbentő 'történelmi eseményként' Ned Lamont -- egy sem a pártja, sem a pártjabeli politikusok, sem a média által nem támogatott induló -- nyert a demokrata és a konzervatív párt által közösen támogatott három terminusú szenátor, Joe Lieberman ellen. A politikai elemzők és a média által egyaránt reménytelennek ítélt próbálkozás élő cáfolata hatalmas port kavart, annál is inkább, mivel Lamont háborúellenes programjával emelkedett ki rövid hat hónap alatt az ismeretlenségből, és ez -- az establishmentet teljesen váratlanul érve -- döntően befolyásolhatja a novemberi parlamenti választásokat is.

A Connecticut állam helyi választását és kihatását hetekre az ország figyelmének központjába  helyező Lamont-győzelem rendkívüliségére való tekintettel (előfordul, hogy  a demokrácia ténylegesen működik) a Jelenidő rovatunk augusztus végén megjelenő tanulmányának témájává választottuk.  Érdemes lesz figyelemmel kísérni, mivel George W. Bush kedvenc demokratájának vesztesége sokkal nagyobb jelentőséggel bír, és a kihatása is sokkal szélesebb körű, mint első hallásra tűnik. Hogy mást ne mondjunk, a neokonzervatívoknak és Hillary Clintonnak egyformán álmatlan vergődést és hideg verejtéket gyöngyöző éjszakákat okoz.

10. írás

Augusztus 6.

George W. Bush biztosan azt mondaná, július jó hónap volt, mivel az ilyen kérdések esetén még véletlenül sem jut eszébe, hogy belekalkulálja a háborús veszteségeket. Nyilván sokkal inkább a negyediki ünnepi tűzijáték jut eszébe, vagy hogy hány burgert evett  és hány sört ivott rá a kerti grill-partyn... A hivatásos katonák sorsa egyébként is, hogy meghalnak, nemdebár?  Természetes, hogy az életüket, vagy legalább a szemük világát áldozzák a demokráciáért...

A hadügyminiszteri jelentés szerint viszont a tűzijátékok ellenére a július megint „rossz hónap” volt, mivel újabb 50 amerikai katona vesztette Irakban az életét. A hivatalosan közölt és megnevezett, nyilván mégsem a halottak tényleges száma elérte a 2.583-at.  Többségük huszonéves. Mai nappal a gerillák egy amerikai konvojt  megtámadva több harckocsit robbantottak fel Anbar provinciában, Falludzsa közelében -- a sebesült (esetleg halott) katonák számáról és állapotáról azonban egyelőre nem adtak ki jelentést.

Az iraki halottak és sebesültek száma vasárnap a veszélyes háromszögben ismét meghaladta a 40-et. A robbantások és lövöldözések mind hivatásosok, katonák, rendőrök, más állami alkalmazottak, biztonsági őrök, amerikaiaknak dolgozó sofőrök közelében történtek, (ha nem is mindig sikerült azt elintézni, aki ellen a merénylet irányult), míg egy öngyilkos merénylő egy városi tanácstag temetési szertartására gyülekezők körében végzett magával, halottakat és sebesülteket hagyva maga után. A motiváció legtöbb esetben most is, mint többnyire, politikai jellegű, nem vallási.  Akárhogy is pörgetik-forgatják, az egyes számú ellenség az idegen megszálló, a kettes számú pedig kiszolgálója, a hivatalos közeg.

A Pentagonban olyan rossznak ítélték a helyzetet, erősítést küldenek Bagdadba és környékére, de mivel nincs elég harcképes katonájuk, egy mindig nagyon népszerűtlen döntéshez folyamodnak: több hazakészülő csapat ott tartózkodását további 4 hónapra meghosszabbítják. De még egy ennél is népszerűtlenebb próbálkozás a Fehér Ház részéről: az Elnök át akarja venni az ország nemzetőrsége feletti rendelkezést. A hivatalos javaslat szerint komoly természeti csapás, vagy ember okozta katasztrófa és baleset esetén  az elnök kezébe kerülne a katonaság mellett a teljes nemzetőrség kontrollja is. A mostanáig független nemzetőrség kontrollja? Itt nyilvánvalóan sokkal többről van szó, mint első hallásra tűnik.

A háború vagy éppen Bagdad elszabadult pokla ugyanis ember okozta katasztrófák, akárcsak a legtöbb erdőtűz, vagy gátszakadás) ... Ugyanígy az engedetlenkedő Szíria vagy az okoskodó  Irán várható megregulázása is... Érthető tehát az egyes államok kormányzóinak aggodalma.  Nem illik ugyan felemlegetni, de köztudott, hogy a Katrina és Rita hurrikánok idején sokkal több embert lehetett volna megmenteni, ha a régiót ismerő, jól képzett és koordinált helyi nemzetőr gárdák nem az iraki homokot taposták volna.

A Kormányzók Országos Egyesülete három napos tanácskozáson, és még inkább egy zártkörű privát ebéden megvitatva határozottan ellenezték a Fehér Ház javaslatát, majd tiltakozásként hivatalos levelet küldtek a kongresszus vezetőinek, akiknek döntő beleszólása és szavazati joga lesz a kérdésben. Mint közölték, semmi értelmét nem látják egy újabb kormányfunkció központosításának. Amit nem mondtak ki, de aminek a veszélyét nyilván mindannyian realizálták, azon túlmenően, hogy a centralizáció súlyos nemzetvédelmi problémákat okozna, újabb lépéssel  vinne közelebb a totalitarizmus hátsókertjeikben ólálkodó veszélyhez.

Az AOL hírközlő saját felmérése szerint 83315 olvasója közül 75% ellenezte a javaslatot, és csak 18% támogatta.

Addendum:

A média szintén igyekszik elhallgatni az Irakban dolgozó amerikai zsoldos katonák és fegyveres biztonsági őrök, illetve különböző vállalati alkalmazottak és munkások veszteség adatát, ami egyes adatszolgáltatók szerint idővel 608-ra emelkedett (közülük 199-en a tolmácsokat is közvetítő Titan vállalat alkalmazottjai voltak), míg a sebesültek és nyomorékká váltak száma -- nem juttat ez csődbe egy-két vállalati biztosító társaságot? -- 6000 felett van.

A televízió 27-i világhíradója szerint a privát szerződéssel Irakban dolgozó amerikaiak utoljára közölt elhalálozási száma 643.

9. írás

Augusztus 2.

Gore Vidalnak stílusa van, méghozzá a saját meghatározása szerinti: "A stílus annyit jelent, mint tudni, hogy ki vagy és mit akarsz, és nem törődni semmi mással."  Legkevésbé a hatalmi elvárásokkal, a politikai korrektség korlátozó kényszerével. "A politikai korrektségnek van egy tipikusan európai formája, ami abból áll, hogy fasisztákat lát mindenhol" -- olvasható Alain Finkielkraut írásában (Gazdag István fordítása), de ugyanezzel vagy hasonlókkal az Államokban egyéni véleményt formálókat is gyakran ledorongolják. 

A 80 éves Vidal -- aki szintén megkapta már  a magáét -- hosszú európai tartózkodás után hazaköltözve Hollywood lankáin telepedett meg, és nemrégen interjút adott a Progressive újságírójának, David Barsamiannak.  Az idén augusztusban megjelent számban a rá jellemző szenvedéllyel és félremagyarázhatatlan nyíltsággal válaszolt a feltett kérdésekre.

"Én a régi respublika szerelmese vagyok és mélyen megvetem a birodalmat, amellyel az  Elnökünk helyettesítette" -- jelentette ki mindjárt a beszélgetés elején.

Arra a kérdésre, honnan tudta 2002-ben, hogy Bush a történelem legnépszerűtlenebb elnökeként fog távozni a hivatalából, azt felelte: "Ismerem ezeket az embereket. Nem úgy értem, hogy személyesen, de ismerem a típusukat. Mikor egy állatkertben nevelkedtél, (Washingtonban, A Szerk.), tudod, hogy mi történik a majomházban. Mikor látsz egy pár nekiszabadult majmot, egyik az Elnök, a másik az Alelnök, tudod, hogy baj van.  A majmok rendszerint bajt csinálnak."

"Soha azelőtt nem volt ilyen kormányunk" -- állította Vidal. "Az Egyesült Államok azelőtt is követett el gonoszságokat más országok ellen, de soha nem ilyen mértékben és soha nem ilyen egzisztenciális módon. Mintha gonoszok lennénk. Mi csapunk le először. Mi meg fogunk (mindenkit) semmisíteni. Ez egy örök háború a terrorizmus ellen. Olyan, mint a korpa elleni háború. Nem létezik olyan, hogy terrorizmus elleni háború. Ez idiótaság. Ezek szlogenek. Ezek hazugságok. Ez hirdetés, ami az egyetlen művészi forma, amit mi valaha is kitaláltunk és kifejlesztettünk."

Korábban gúnyolódva az amnézia országának -- United State of Amnesia --, nyilvánította az Államokat, és az állapot létrehozásában nyíltan vádolta a médiát, de személyesen is aktivizálódott, hogy ebből kizökkentse, mikor részt vett annak hivatalos feltárásában, hogyan hamisították meg 2004-ben a választásokat.  Mikor azonban írni akart a szervezett visszaélésekről, a New York Times és a Washington Post egyaránt elutasította, hogy ismertetné a könyvet. Ezt nevezik hallgatásra ítélésnek -- a járatlan utat választók gyakori büntetésének.

Mikor a "demokrata ellenzéki pártról" kapott kérdést, Vidal kifakadt: "Nem ellenzéki párt. Állandóan mondom már vagy ezer éve, hogy az Egyesült Államokban csak egy párt van -- a tulajdonjogi párt.  A nagy korporációs vállalatok pártja, a pénz pártja. Ennek két szárnya van, az egyik a demokrata, a másik a republikánus."  Ennek a koncentrált hatalomnak és a velejáró háborúknak tulajdonítja, hogy a 20 évvel korábbi helyzethez való visszatérés, gyötrelmesnek ígérkező restitúció, két, sőt három generációt fog kitenni. Ezt azzal indokolta, a jelenlegi kormány "totális terminusokban" gondolkodik, és uralja a hadsereget, a kongresszust és a törvényhozást. Úgy véli, hogy "ennek a bandának az ember nem számít."

Újraéljük a XX. századot?

8. írás

Július 31.

Szaddám Huszein egyik védőügyvédje, a libanoni származású shíita Boushra Khalil a következő nyilatkozatot adta a Los Angeles Times riporterének, Megan Stacksnak: "Amikor először találkoztam Huszeinnel, mosolyogva azt mondta, az amerikaiak azt feltételezik, hogy a saját elnöki döntéseit akarja utólag mentegetni, pedig valójában a hazáját védi a bíróság előtt. Ha Szaddám Huszein megadta volna magát, azzal az egész arab nemzetet tálcán kínálta volna fel az amerikaiaknak”. Khalil Irakban élő unokatestvérét ugyan egy Szaddám Huszein-ellenes összesküvés miatt végezték ki, ennek ellenére kifejezésre juttatta, hogy nagyra tartja a volt elnököt, mivel "sokat tett a pánarab nemzet megteremtése érdekében".

A védelem a bírósági tárgyalás során előszeretettel hasonlította össze a vádlott tetteit az amerikai megszállás okozta kaotikus helyzettel arra a következtetésre jutva, hogy Amerika sokkal több kárt okozott az országnak, mint Szaddám Huszein valaha is. Khalil megfogalmazása szerint amennyiben a síiták és az amerikaiak között kell választani, akkor egy szunnita még mindig inkább az előbbieket részesíti előnyben. Stacks cikkében arra a végkövetkeztetésre jutott, Bagdad megszállása óta az amerikaiak közel-keleti politikájával elégedetlen arabok tömege szimpatizál a volt elnökkel: "A saját kormányukat az amerikai érdekek kiszolgálásával vádló emberek Szaddám Huszeint egyre inkább az Amerikával szembeszálló hős arab vezérnek tekintik.”

7. írás

Július 30.

Washington olyan tömegpusztító fegyverekkel szereli fel Izraelt, amelyek sokkal fejlettebb technológiával gyilkolnak, mint amiket annak idején az ENSZ közreműködésével megsemmisíttetett, sőt azoknál is, amelyeket mint törvényelleneseket évekig hajkurászott Irakban. Bush bejelentette, és Tel Avivban visszaigazolták 1500 darab „okos” bomba szállítását, amelyeknek rombolóereje és precizitása „páratlan” a világban. Ezekre azért lett szükség, mert a pár naposra tervezett izraeli szárazföldi támadás a légi „felpuhítás” ellenére nem várt ellenállásba ütközött a libanoni oldalon.

Bush újabb ajándékcsomagja, amelyet ingyen és bérmentve juttat el Skócián keresztül Izraelbe (vajon Blair önálló döntése révén vagy a brit parlament beleegyezésével?),  olyan Joint Direct Attack Munition (JDAM) nevű bombákból áll, amelyeket az amerikai hadsereg a legnagyobb sikerrel használt  Koszovóban, Afganisztánban és 1998-ban Irakban, a Sivatagi Róka fedőnevű katonai akció idején. (Vajon miben mérhető ez a siker? Civil áldozatban? Gyermek áldozatban? Vakok és nyomorékok számában?)

Az Al-Ahram beszámolója szerint ezek a szatellit irányítású bombák speciális uránium tartalmúak, és mikor pályára teszik őket, kiválóan távirányíthatók. A várt hatás ellenére nem ütközésre robbannak, hanem 30 méter mélységbe hatolva. Az elektromágnesesség és sugárzás hatására a széles körzetben tartózkodó emberek és állatok elégnek, városok lebénulnak, az elektronikus idegközpontok működésképtelenné válnak -- a földalatti menhelyek pedig az oxigén elszívása révén tömegsírokká.

MÁS és mégsem

Az izraeli Haaretz  szeptember 12-én Több mint egy millió szóró-bombát (fürtös-bombát) lőttünk ki Libanonra címmel közölt cikket, amelyben a riporter, Meron Rappaport az izraeli védelmi erők egyik parancsnokát idézi: "Amit csináltunk, az elmebeteg és szörnyű volt, egész városokat borítottunk be szóró-bombákkal." A hivatalos adatok szerint 1800 speciális bombát dobtak le, amelyek ütközésre 1 millió kétszázezer kisebb bombára szóródtak szét, "rendkívül súlyos sérüléseket és szükségtelen szenvedést" okozva. A hadviseléssel kapcsolatos hivatalos meghallgatáson katonák tanúsították, hogy foszfor tartalmú lövegeket is alkalmaztak a libanoniak ellen, ami köztudottan nemzetközi egyezmények által tiltott. A foszfor löveg áldozata ugyanis megfékezhetetlen, elolthatatlan égés következtében lassan és iszonyú fájdalmak közepette szenved ki.

Az izraeli védelmi minisztérium szóvivője szerint a Vörös Kereszt téved, mikor azt állítja, hogy ezek a fegyverek tiltottak -- a nemzetközi egyezmények inkább csak szabályozzák a használatukat. Amennyiben azonban ezek közé tartozik, hogy a civil lakosság elleni bevetése tiltott, akkor máris egyezményszegés történt. A Vörös Kereszt viszont ragaszkodik hozzá, hogy a foszfor és más gyúlékony anyagot tartalmazó fegyverek bevetése nemcsak a civil lakosság, hanem az ellenséges katonaság ellen is tilos. Az említettek kapcsán a névtelenül idézett izraeli tartalékos parancsnok a frontról visszatérve levelet írt  Amir Peretz védelmi miniszternek -- választ azonban nem kapott rá. Nem ő az egyetlen. Az izraeli védelmi minisztérium szóvivője azzal érvel minden számonkérésre, érthető stratégiai okokból nem adnak részletes beszámolót a birtokukban levő fegyvereket illetően.  Ebben az ügyben, mint annyi másban is, nyilván övé lesz az utolsó szó.

6. írás

Július 22.

Míg a világ szeme Libanonra szegezve, a helyzet rohamosan romlik a korábban Iraknak példaképül állított Afganisztánban és vele párhuzamosan a Közel-Kelet számára a demokrácia mintaképének kikiáltott Irakban. (Putyin volt az egyetlen államfő, aki a G-8 találkozón nyilvánosan ki merte jelenteni, hogy az oroszok nem kérnének a Bush által magasztalt iraki demokráciából.) A napi világhírekben azonban a két kétségbeesett gerillaháborút folyatató országra napok óta nem jutott idő, de a hétvégi politikai kerekasztal beszélgetések és vitafórumok sem méltatták szóra érdemesnek az általános káoszt, folyamatos vérontást, újabb olajipari szabotázsakciókat és sorolhatnánk.

Akár szándékos volt Izrael részéről a figyelemelterelő hadmozdulat időzítése, akár nem, a Fehér Háznak a legjobbkor jött.  A média külpolitika libanoni fókusza pedig sikeresen azt a téves látszatot kelti amerikai nézőiben és hallgatóiban, hogy Afganisztánban és Irakban, ha viszonylagosan is, de minden O. K.  A dolgok szépen elrendeződtek.

Erről azonban szó sincs, és a helyzettel teljesen váratlanul az ENSZ-nek is szembe kellett néznie. Egy Bagdadban rendezett és az Egyesült Nemzetek által szponzorált kétnapos konferencián ugyanis az iraki parlament (rendkívüli bátorságról számottevő) szóvivője, Mahmud Dawud al-Mashhadani nyilvánosan elítélte azt a tarthatatlan állapotot, amit az amerikai megszállás jelent népe számára.

Az Agence France Presse (AFP) jelentése szerint ezzel feszengésre és állítólag „grimaszolásra” késztette a konferencia pódiumon ülő nemzetközi vendéglátóit.  Hja, az igazság tud kényelmetlen lenni, pláne, ha mint a tipikus ENSZ-bürokraták szovjet mintájú ütemes tapsra és teljes befekvésre számítottak... Al-Mashhadani azonban az elvárásokkal és az illemmel mit sem törődve az amerikai katonaságot „mészárlással” vádolta(*1), és ennek megfelelően a kivonulásukat követelte. Hallóóó, hallóóó!  Figyel erre Washingtonban valaki is? Vagy esetleg az ENSZ főhadiszállásán, New Yorkban?

„El a kezekkel Iraktól, az iraki néptől és a muzulmán országoktól, és akkor minden rendben lesz!” -- hangoztatta a parlament szóvivője, és ezt se félreérteni, se félremagyarázni nem lehet. Talán lesznek még, akik emlékeznek rá, Rumsfeld a megszállás kezdetekor azt mondta, hogy az amerikai csapatok soha nem maradnának egy olyan országban, ahol nem akarják őket. Eljött hát az idő, hogy főnökével, a legfőbb parancsnokkal együtt beváltsa a szavát -- ennél világosabban ugyanis aligha lehet megfogalmazni, ennél határozottabban aligha lehet felszólítani egy megszálló országot, hogy szedje a sátorfáját.

Al-Mashhadani az AFP szerint „nyílt egyszerűséggel” megmondta a konferencián résztvevő  ENSZ képviselőknek, külföldi szaktanácsadóknak, meghívott iraki politikusoknak és polgárjogi képviselőknek -- akik a hajdani Szaddám Huszein-rezsim bűneit gyűltek össze elítélni (nincsenek véletlenül elmaradva egy brossurával?), és a jelenlegi etnikai és vallási konfliktus elsimítására akartak tervet kidolgozni --, hogy az irakiaknak aligha van szüksége külföldiek tanácsára, vagy akár külföldiek szponzorálta konferenciákra, hogy sínre rakják az országot.

„Amennyiben egy (dél-afrikai mintájú, A Szerk.) békítő terv működni fog, az minden emberre fog vonatkozni” -- mondta al-Mashhadani, ami tulajdonképpen visszatérést jelentett az iraki kormány hetekkel korábbi álláspontjához, amit pedig a Fehér Házban már sikeresen leütött labdának könyveltek el: az amnesztia minden irakira vonatkozzon. Kapjanak amnesztiát az amerikai katonaság, valamint az iraki kormány fegyveres erői és biztonsági egységei ellen elkövetett „terrorakciók” végrehajtói is. Az országos gerillahadjárat az irakiak túlnyomó többsége, sőt a vallási vezetők szerint is jogos, tehát törvényes is, és így még inkább amnesztia alá kellene essen.

„(Az összebékítésnek) az iraki hitvilág és percepciók szerint kell zajlani. Amire szükségünk van, az egy irakiak közti megbékélés -- nincs szükség harmadik résztvevőre” -- mondta al-Mashhadani aki a miniszterelnök, Nuri al-Maliki Nemzeti Egység pártjának tagja.

*1 A véletlenek egybeeséseként szintén ma jelent meg egy cikk az AP jóvoltából, amely Texasból jelentve 4 gyilkossággal vádolt katona védekezését közölve alátámasztotta al-Mashhadani vádját. Az állítólagos ellenállók elfogására kiadott parancs ugyanis előírta számukra, hogy „öljenek meg minden katonakorú férfit”. Mikor ezt tették, csupán parancsot teljesítettek. Védőügyvédjük szerint „tiszteletreméltóan végezték (a munkájukat), sőt csodálatra méltóan”. (Alicia A. Caldwell: Soldiers Say They Were Ordered to kill Young Iraqi Men. El Paso, Texas.  AOL News)

Kapcsolódó téma:

Tegnap David Richards helyettes generális, a NATO nemzetközi biztonsági erők feje Afganisztánban, úgy jellemezte az eluralkodó helyzetet, mint ami "közel áll az anarchiához".  A fő problémát az "egység hiányában" látta (az afgánok sokkal inkább a bábkormányt rájuk kényszerítő idegen megszállók  jelenlétében), mégis annak veszélyét hangoztatta leginkább, hogy a NATO csapatok rosszul felszereltek: hiányt szenvednek életmentő berendezésekben, mentőegységekben, repülőgépekben  és helikopterekben.

A felsorolás ellentmondani látszik a hangoztatott tervnek, miszerint a (mérnökökkel is) megerősített nemzetközi csapatok küldetése az elkövetkezendő évekre(!) a stabilizáció megvalósítása és az afgán szívek meghódítása. (Még hogy "ellentmondani látszik"? A Pentagon szerint a szívek meghódításának mindig is legsikeresebb eszköze volt a tank és a harci repülő.)

A hónap elején, mikor Richards a NATO miniszterektől kért támogatást, a valóságnál sokkal rózsásabbnak igyekezett lefesteni a helyzetet, és sikeresen elhallgatott olyan apró részleteket, minthogy Mazar-e-Sharif-ben csak napokkal korábban egy felrobbantott harckocsiban 5 "szíveket meghódító" koalíciós katona vesztette életét, míg Karzai és karavánja éppen csak megúszott egy útszéli bombát, egy öngyilkos merénylő pedig egy amerikai konvoj közelében végzett magával -- a robbanás 8 amerikai katona életét követelte. Három teherkocsi ronccsá lett.  Csak most, hogy a franciák és a törökök ígértek némi segítséget, és London újabb 850 katona átküldését rendelte el, rukkolt ki vele, hogy a NATO igencsak szűkölködik a fegyverekben, "az idő pedig kifutóban".

Hogy ezt mire értette? Mint mondta, futnak ki az időből, hogy megfeleljenek az afgán emberek elvárásának. Lehet, hogy erre ennyi tragikus és brutális év után csak most, az anarchia küszöbén jött volna rá?  Lehet, hogy tavaly, vagy tavalyelőtt, vagy három éve ne vette volna észre, Afganisztán a világ egyik legszegényebb, gazdaságilag és infrastrukturálisan évtizedekre visszavetett, társadalmilag lezüllesztett  országa, amelynek annyi hazug igérgetés és szándékos pusztítás után már nincsenek elvárásai, de álmai és reményei se?

Mikor a hónap közepén egy kongresszusi meghallgatás során megkérdezték Peter Schoomaker generálist, a hadsereg főparancsnokát, nyerésre áll-e Irakban az Egyesült Államok, több mint 10 másodpercnyi hallgatás után óvatosan azt válaszolta, "Azt hiszem erre úgy válaszolnék, hogy azt mondanám, nem hiszem, hogy veszítünk."

Afganisztánban a helyzet még ennél is bizonytalanabb.

Addendum

Augusztus 13, 2006:

Mahmud al-Mashhadani fenti megnyilatkozása után azonnal beindult a gépezet, hogy elmozdítsák megválasztott posztjáról, aminek következtében a napjai az iraki parlament szóvivőjeként meg vannak számlálva: Politicians from several factions, meanwhile, said Shiite and Kurdish parties are organizing a bid to oust the Sunni speaker of parliament. Since taking office May 20, Mahmoud al-Mashhadani has made a number of statements that offended key constituencies, including speaking out against regional self-rule, strongly supported by Shiites and Kurds but opposed by many Sunni Arabs. Al-Mashhadani's ouster, which could be done by a new vote in parliament, would be the first major shake-up in the government of national unity. Al-Mashhadani would likely be replaced by another Sunni Arab if the move against him succeeds. (AP)

5. írás

Július 16.

Kétezeröt márciusában a Lapszemlék rovatunkban ismertettük az évek óta Libanonban élő kiváló újságíró, Robert Fisk cikkét,  amelyet most az izraeli intervenció idején aktuálisnak látszik egy pillanatra visszaidézni. Sok minden egyszerre világossá és érthetővé válik: A sokszázezres (a kormánypárti Al Ahram szerint másfél milliós) ellentüntető tengerét látva Fisk megállapította a polarizált libanoni társadalomról, hogy az ún. ellenzékkel szemben -- amely pro-Harrari, növekvő számban keresztény és Bush támogatását élvezi -- létezik egy Szíria-barát, nacionalista hang, amely nem hajlandó azonosulni a Szíria ellenes követelményekkel.

A pro Omar Karami tüntetők meggyőződése, Washington igazi oka, amiért (a maga módján, K. H.) segíti  Libanont, az nem más, mint Izrael közel-keleti tervének közvetetett támogatása. Fisk nyilván arra a nem csak Bejrútban aggodalmat keltő lebensraum tervre utal, amely szerint Nagy Izrael hatalma távlatilag a libanoni partoktól a Tigris-Eufrátesz völgyén keresztül a Zagrosz vonulatáig fog terjedni.

„Akárhogy is, Libanon ezek után nem vehető biztosra” -- állapítja meg Fisk a Félmilliós pro-Szíria gyűlés szembeszállva az USA elképzelésével című cikkében. „A ’cédrus’ forradalom mostanra kiterjedt egy dimenzióval, amely nem szükségszerűen kedveli Amerika terveit.  Amennyiben az iraki shiíták a demokrácia védelmezőiként lehetnek feltüntetve Irakban, akkor viszont a libanoni shiítákat nem lehet a terrorizmus védelmezőinek mondani.”  

A tragikus polgárháborús múltat és a komplex jelent összevetve Fisk arra a következtetésre jutott, hogy mikor Bush azt mondta, „A libanoni nép joga, hogy idegen hatalom dominációjától függetlenül  határozza  meg a saját jövőjét”, az idegen hatalom alatt a shíiák nem Szíriát, hanem az Egyesült Államokat és Izraelt értették. Az Amerika és Izrael ellenes tüntetés egyik transzparensén az állt: MINDEN KATASZTRÓFÁNK AMERIKÁBÓL SZÁRMAZIK.

4. írás

Július 15.

"A szabadság nem őrizhető meg a nép általános tájékozottsága nélkül." (John Adams, 1765)

Bár az amerikai médiában soha nem hallani róluk, mondhatnánk halotti csend veszi őket körül, igenis léteznek izraeli moderáltak, pacifisták és közérdekű humanisták. Ennek igazolására közöljük az alábbi angol nyelvű felhívást egy Haifában tartandó béketüntetésre, amely tárgyalásokra és kompromisszumokra szólítja fel az izraeli kormányt, és a megszállás befejezését követelve egyenlőségen, egymás respektálásán alapuló kapcsolatfelvételt szorgalmaz izraeliek és palesztinok, valamint a szomszédos államok között. "Őrültségnek hangzik?" teszi fel a kérdést. "Pedig ez a józan ész diktálta dolog. A robbanások hangja, az égés szaga és a patakokban folyó vér az őrült dolgok."

 (Kép: A letartóztatást végző rendőrők kezében a vasárnapi béketüntetés egyik résztvevője Tel-Avivban. Eliana Aponte felvétele.  Reuters. 2006)

No More Military Madness!
Stop the Unilateral Illusion!
Stop Killing Civilians in Lebanon, Israel and Gaza!
Start Political Negotiations!

March starts at 7pm on the corner of Frishman and Chen Blvd

Transportation from:
Haifa: 17:00, Kikar Solel Boneh.
Please, confirm with Itamar 054-5737423.

Jerusalem: 17:30 Gan haPa'amon, 17:45 Binyanei haUma, Sergio 054-2076536.

Full manifesto of the protest march in English (Hebrew attached):

Silence the Canons! Start Negotiating!

The illusion that a 'strong and firm' Israeli government can unilaterally determine! the borders and lives of Israel and its neighbors has shattered into a bloody reality. We can only expect more casualties, wounded, destruction, anxiety, economic and social paralysis for us and our neighbors are the price to pay if we continue to avoid the path of political negotiations.

Barak unilaterally stopped the peace process with Syria and preferred a unilateral withdrawal from Lebanon, without negotiations or agreements. Israel was left with the Golan Heights and with an armed Hizbollah on the border. We are now paying the price. Barak and Ben-Ami, Sharon and Ben Eliezer, Mofaz and Peres, and now Olmert and Peretz gave up negotiating with the Palestinians and tried, and are still trying, to withdraw from some of the territories while maintaining the occupation in the rest of the territories. Now it is clear: No fence and no wall will protect Israel from hostile neighbors. The IDF has failed and will keep losing in the battle against guerilla forces. Technological and instrumental superiority allows one to spy, destroy, liquidate, but it cannot prevent injuries in the border or the home front, among civilians and soldiers.
After the long years of the failed military attempt to overcome guerilla forces in Lebanon, how can we think that the current use of force will solve anything? We've been in this situation before!!! The only true defense, the only way to guarantee a different future, a future of peace and security, is to resolve the source of the hostility, to solve the conflict through negotiations, through compromise, by ending the occupation and establishing a relationship of equality and respect between Israelis and Palestinians and between Israelis and the neighboring nations.

Does it sound crazy? It is the sane thing to do. The sounds of explosion, the smell of burning and the rivers of blood are the crazy things.

Does it sound difficult? It is. We have realized already that the negotiations won't be simple, that the conflict is complicated, that both sides will be required to make big and painful concessions. But does anyone seriously think that military solutions are possible?!

Tomorrow, Sunday 16. 7, we will hold a protest march in the streets of Tel Aviv.

Those who can help making signs should come as of 16:00 to "haGada haSma! lit", 70 Ahad Ha'am St. For more information: 050-7425484 / 050-6230249.

Taayush, Gush Shalom, The Women's Coalition for Peace, Anarchists Against Fences, Yesh Gvul, The Committee Against House Demolition

MÁS és mégsem:

A Haaretz 19-i jelentése szerint  a(z elrettentő izraeli fölénnyel vívott, patetikus védelmi reakciót produkáló, K. H.) "háború" kiváltotta az első katonai szolgálatot megtagadó lelkiismereti tiltakozást egy 28 éves tv-producer, Itzik Shabbat személyében, aki nem hajlandó eleget tenni a tartalékosokra vonatkozó behívásnak.

„Tudom, hogy az emberek azzal fognak támadni, hogy tudom megtenni, hogy nem veszek részt a háborúban, mikor qassamok hullnak a szülővárosomra és katyusák az északi városokra” -- nyilatkozta Lily Galilinek. „Az én véleményem szerint azonban az általam választott oppozíció fog véget vetni ennek az őrültségnek, ami most itt megy, és ez fogja romba dönteni azt a fals érzést, hogy az egész hazai front támogatja ezt a félrevezető indokokra alapozott szükségtelen háborút.”

Shabbat Sderot város lakója és mint mondta, szégyennek tartja, hogy a behívóját éppen egy másik Sderot városbeli, a jelenlegi hadügyminiszter Amir Peretz írta alá. „Valakinek elsőnek kell lenni, hogy megtörje a hallgatást, és (jelen esetben) én leszek az” -- tette hozzá.

Mint Galili írja, Shabbat kiváló parancsnoknak van elkönyvelve, aki már korábban is visszautasította, hogy a megszállt területeken szolgálatot teljesítsen, amiért is 28 napi börtönbüntetésre ítélték. Mint a katonaság körében korábbi időkből ismeretes Bátorság visszautasítani mozgalom tagja, a petíció egyik aláírójaként vált ismertté az izraeli és nemzetközi békemozgalomban. Shabbat mostani döntése azonban független a korábbi meggyőződésétől -- kizárólag a Libanon elleni intervenció elleni tiltakozás kezdőlépése.

Bagdad után Beirut: Shabbat és vele valószínűleg sokan mások elítélik Izraelben a jelenlegi kormány túlreagálását, amely azonban ennél sokkal több: egy régen érő, az Új Világrend részeként új Közel-Keletet formáló terv nyitó fejezete. (Issam Kobeisi felvétele. AP)

Az izraeli kormány a Libanon elleni atrocitások sorozatát "háborúnak" nyilvánította.  Ennek oka, hogy egy háborúban minden megtörténhet, tehát nincsenek korlátok, nincs utólagos felelősségrevonás.  Következésképpen Shabbat döntésének sokkal komolyabb súlya van, mint a megszállt Palesztin Földön alkalmazott eljárás és módszerek elleni tiltakozásnak. Éppen ezért -- a sors iróniájaként -- a katonai szolgálat megtagadása sokkal komolyabb elszántságot és bátorságot igényel tőle mint eddig bármikor, és sokkal veszélyesebb rá (és családjára) nézve, mintha a jelenlegi frontok bármelyikén harcolna.

Addenda:

Július 19:

A Guardian/UK szerint a Bush-adminisztráció Anglia támogatásával megakadályozta az ENSZ Biztonsági Tanácsának  a fegyveres harcok azonnali beszüntetésére tett javaslatát, mint ahogy a Szent Pétervárott tartott G8 találkozó és a Brüsszelben tartott európai külügyminiszterek találkozójának békekötési kísérleteit is. Az alternatív média közlése szerint a Knesszet is megosztott Libanonnak a múlt századba való visszabombázását illetően, bár a moderáltak hangja ugyanúgy nem érvényesül, mint Amerikában, vagy a nemzetközi szervezetekben.

Thousands of left-wing activists, including many Arab citizens, marched Saturday evening from the Rabin Square to the Cinematheque plaza in Tel Aviv in protest of the fighting in Lebanon. The protestors held up signs with slogans against the war and called for an immediate ceasefire. According to the demonstrators, a prisoner exchange deal with Hizbullah must be struck, as well as a similar deal with Hamas. Marchers also urged IDF soldiers not to take part in the Lebanon operation, chanting: "Listen up, soldier -- it's your duty to refuse." Other slogans recited by the participants were: "The occupation is a disaster, leave Lebanon now," "Olmert and Bush have struck a deal – to carry on with the occupation," and "Children in Beirut and Haifa want to go on living."  The activists, among them Knesset Member Mohammad Barakeh (Hadash) and other Arab MKs, waved a Palestinian flag as well as red flags adorned with the communist hammer and sickle symbol. Signs with the motto "Peace Now" were also raised in the rally, but the organization stressed it did not take part in the event. Former Education Minister Shulamit Aloni, who spoke in the demonstration, said that "the government has allowed the destructive powers of the army to drag us into the killing. The Defense Forces cannot be tuned into the army of occupation and killing. We must call in international forces, negotiate and make peace."  During the event, a counter-demonstration has formed across from the rally, and rightist protesters held up "Traitors, we are fed up with you" signs. Protesters also waved Israel flags and flags of the Golani Brigade.  Large police and SWAT units secured the event and kept opponents away from where the rally was held. Despite the clashes, the organizers of the march said they were pleased with the surprisingly large number of participants, and encouraged by the public's reaction against the Lebanon operation. (Attila Somfalvi: Tel Aviv: Thousands Rally against War -- Thousands march in Tel Aviv to protest Lebanon fighting, call on soldiers to refuse taking part in war. Clashes with passersby erupt during event, activists called 'traitors'. Yedioth News/Israel)

"There was no moral equivalence between the civilian casualties from the Israeli raids in Lebanon and those killed in Israel from 'malicious terrorist acts'." (UN Ambassador John Bolton) {A Bush személyes kinevezése következtében ENSZ-be akkreditált amerikai követ, a neokonzervatív John Bolton szerint "Nem volt morális ekvivalencia az izraeli légitámadás polgári áldozatai és az Izraelben 'gonosz terrorista cselekmények' által legyilkoltak között." Bolton természetesen úgy értette a kiegyenlítettséget, hogy Libanon több száz civil halálát okozó bombázása, foszforos gyújtó lövegekkel való lövése, fürtös-bombákkal való elárasztása jogos és igazságos volt, míg pár izraeli áldozaté indokolatlan, jogtalan és kegyetlen.}

3. írás

Július 13.

Az Izraelből rendszeresen tudósító brit újságíró, a Vér és vallás címmel nemrégen megjelent könyv írója, Jonathan Cook révén a vezető államférfiak és a világsajtó értesülhetett róla (értesülhetett volna róla, de nem volt hajlandó), hogy az izraeli tizedes, Gilad Shalit elfogása valójában kiprovokált reakció volt. Cook az Observer  június 25-i számára hivatkozva írta: a brit újságnak csak kevés olvasója vehette észre, mivel A világ röviden című szekcióban elrejtve csak egy kurtácska paragrafus számolt be arról a jelentős izraeli lépésről, amelynek során előző nap izraeli kommandós egységek a Gázai övezetben letartóztattak (és Izraelbe hurcoltak, A Szerk.) két Hamasz tagsággal gyanúsított palesztin férfit.

A hír nem csak rövidsége és eldugott helye miatt, de egyébként sem keltett volna különösebben figyelmet olvasói körökben, mivel az évek során százszámra olvashattak ilyen és hasonló izraeli atrocitásokról, amelyek törvénytelenségük és antihumanitásuk ellenére mára szinte megszokottá váltak. A szem, ha át is fut rajta, már régen nem forralja fel a vért az agyban, ahogy korábban.  A nemzetközi felelőségrevonást az automatikus washingtoni vétó jóvoltából  elkerülő Izrael hosszú bűnlajstroma az évek során állandóan gyarapodva mára fásulttá, szinte érdektelenné tette a nemzetközi olvasótábort.  És igen, kár lenne tagadni, cinikussá. (Az ENSZ utolsó 9 vétójából 8 az Államoktól származott. Ebből 7 esetben Izrael nemzetközi elmarasztalását akadályozta meg a palesztinokkal vívott konfliktusban.)

Cook azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy az említett június 24-i eset a többihez való hasonlósága ellenére mégis kiemelt jelentőséggel bír az időzítése miatt. Ez volt ugyanis az első alkalom, amelynek során fegyveres behatolás történt a "moderáltabb megszállás" alá került Gáza övezetbe, ahonnan az izraeliek egy évvel ezelőtt nagy hűhóval kivonták nehézfegyveres csapataikat. Bár most már nem áll egy tank minden utcasarkon, de a határátkelőhelyeket (még Egyiptom felé is) és a légteret továbbra is izraeli katonaság vigyázza, a vízellátást és az energiaszolgáltatás nagy részét Izrael kontrollálja, az Izraelben történő munkavállalást Tel Aviv szabályozza és ne feledjük, amit Ehud Olbert mondott annakidején a New York Timesnak: Izrael tetszés szerint továbbra is katonailag aktív marad a Gáza övezetben. "Szükség szerint fogunk eljárni, (ha kell) be fogunk hatolni, és (ha úgy látjuk jónak) ki fogunk vonulni."

Valójában a (média által túlértékelt látszat) szuverenitás durva megsértése késztette a hamasz gerillákat, hogy ők is hasonlóképpen jogtalanul járjanak el, és  fogolycsere útján megpróbálják kiváltani az izraeli börtönökben tartott palesztin nőket és gyermekeket -- 35 nőt és kb. 300 tizenévest.  Azonban rá kellett döbbenniük, és keserves könnyek árán meg kell tanulniuk, ez Olmert hatalomra jutása óta nem így működik.

Európában talán inkább tudott, mint az Államokban, ahol legfeljebb békeaktivista körökben ismert tény, hogy több mint 9800 palesztin fogoly  sínylődik izraeli börtönökben, akiknek jogi képviseletével, fizikai atrocitások elleni védelmével, egészségi állapotával és jövőjével a világon senki sem foglalkozik -- még csak említést sem nyert az ENSZ és az USA által is támogatott béketervben.  Mintha nem is emberi lények lennének.  Még inkább, mintha nem is léteznének. Most már csak a palesztinok fejéből kell kiverni az emléküket -- ha kell, egyenként, ha kell kollektíven, tankokkal, golyószórókkal, lézer irányítású rakétákkal. Egyszer csak megértik, hogy nincs semmi esélyük -- amit ráadásul nem is érdemelnek, "mert ők kezdték".

"Ők kezdték!" Már megint, mint ahogy mindig ők kezdték. Ez volt a Ha'aretz első reakciója is a tragikus eszkaláció kapcsán, és azóta is ezt hajtogatják kórusban a vezető politikusok (még a saját bőrüket féltő arab államfők is) és a világmédia. Bár időrendi sorrendben például a Gázai Iszlám Egyetem elleni légitámadás órákkal korábban történt, mint az ashkeloni iskolát ért belövés, ez azonban mit sem változtatott, és már soha nem is fog változtatni a mintegy rutinná vált szólamon: a palesztinok kezdték.

Azzal, hogy visszaütöttek?

Addenda:

Jonathan Cookon kívül csak Noam Chomsky tett említést egy Amy Goodmannak adott rádióinterjú során a gázai civilek, egy orvos és a bátyja elfogásáról, illetve rámutatott, hogy Shalit elfogása valójában indokolt reakció volt: 

NOAM CHOMSKY: As always, things have precedents, and you have to decide which was the inciting event. In my view, the inciting event in the present case, events, are those that I mentioned -- the constant intense repression; plenty of abductions; plenty of atrocities in Gaza; the steady takeover of the West Bank, which, in effect, if it continues, is just the murder of a nation, the end of Palestine; the abduction on June 24 of the two Gaza civilians; and then the reaction to the abduction of Corporal Shalit. And there's a difference, incidentally, between abduction of civilians and abduction of soldiers. Even international humanitarian law makes that distinction.

AMY GOODMAN: Can you talk about what that distinction is?

NOAM CHOMSKY: If there's a conflict going on, aside physical war, not in a military conflict going on, abduction -- if soldiers are captured, they are to be treated humanely. But it is not a crime at the level of capture of civilians and bringing them across the border into your own country. That's a serious crime. And that's the one that's not reported. And, in fact, remember that -- I mean, I don't have to tell you that there are constant attacks going on in Gaza, which is basically a prison, huge prison, under constant attack all the time: economic strangulation, military attack, assassinations, and so on. In comparison with that, abduction of a soldier, whatever one thinks about it, doesn't rank high in the scale of atrocities.

Július 19.

Nemcsak a palesztinokkal való leszámolás esetében, hanem a libanoni intervenció indoklásaként is elhangzottak a fent említett jól bevált szavak, többek között a Fehér Ház új szóvivője, Tony Snow szájából: "You've got to rememeber who was responsible for this: Hizbullah." Mint ismeretes, George W. Bush hasonló véleményen van, bár ő minden mögött az elszigetelt,  több síkon legyengített Szíria sötét árnyait sejti: A mi érdekünk (tehát érdekeltek vagyunk az intervencióban!) hogy Szíria távol maradjon Libanontól és hogy a libanoni kormány sikeresen túléljen. A probléma gyökere Hizbullah, és ezt a problémát meg kell oldani."  A jelzés tehát Izraelnek: zöld. Mindenki másnak: piros.

Július 22.

I have been in such a blue funk of depression and worry since Israel's over-reaction---or "over action" in Lebanon in what seems to be insanity escalating out of control. What our media and some world leaders seem to expediently forget is that Israel massacred an entire family on a beach in Lebanon with a rocket and kidnapped two Palestinian citizens before Hezbollah and Hamas kidnapped some Israeli soldiers. (Cindy Sheehan: Helplessly Hoping: Day 21, Troops Home Fast)

Ira Chernus, a University of Colorado vallástudomány professzora Israelis See Their Own Nation As 'Neighborhood Bully' című cikkében  a következőt írja: But the real threat to Israel doesn’t come from Lebanese rockets. The real threat comes from the Israelis themselves -- and the rest of the world -- forgetting how and why this war started. Israel does not go to war just to retrieve kidnapped soldiers. In the past, it has been ready to ransom them by returning Palestinian and Lebanese captives that it holds, just as the kidnappers ask. So why war now? For answers I’ve turned to Jewish writers in Israel’s top newspaper, Ha’aretz. Last month the two main Palestinian factions, Hamas and Fatah, agreed to form a united government and offer Israel a plan for permanent peace. A Ha’aretz columnist observed at the time that the peace offer “should have sparked a wave of positive reactions from Jerusalem … But Jerusalem's ear as usual is blocked to any sound that might advance the peace process.” Israeli Prime Minister Ehud Olmert still insists on his unilateral “convergence” plan, which is merely “a plan to perpetuate the occupation, only under conditions more convenient for Israel. Moreover, at the end of the plan, if it is ever executed, even more settlers will live in the occupied territories than live there now.” For the Israeli government, another Ha’aretz columnist wrote, “it is best that the Palestinians remain extremists because then no one will ask the government of Israel to negotiate with them. How do we ensure that the Palestinians remain radical? We simply strike at them, over and over.” So Israel responded to the Palestinian offer of negotiated peace with an allout assault on Gaza. That’s how and why it all began.

2. írás

Július 10.

 Az ember szeretné elkapni és addig rázni, míg észhez tér, aki azt mondja, hogy „aránytalan katonai megtorlás egy tizedesért" halomra ölni a civil lakosságot, és rommá lőni Palesztinföld infrastruktúráját. Lehet ennyire nem figyelni a világ folyására? Lehet bambán és süketen elsiklani az évek óta tartó nyilvánvaló előkészületek süvítő vészjelzései mellett -- (fegyverkezés, Amerikával koordinált hadgyakorlatok), figyelmeztető jelek (politikai jellegű rágalmazás, provokáló határsértések, emberrablások, propaganda hadjáratok), megosztó likvidálások (Rafik Hariri meggyilkolása révén a Cédrus forradalom kirobbantása), félrevezető  és fenyegetően túlfeszített légkör és sokat mondó történelmi párhuzamok --,  és végül egy merőkanállal bevenni, hogy Izrael egyetlen katonájáért, akit játszva ki is válthatott volna(*1), költ milliárdokat egy büntető hadjáratra? Mert ugye aki aránytalan megtorlásról beszél, az egyértelműen ehhez a gyatra indokként  felhozott foglyul ejtéshez méri, legyen az az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa, vagy az egyébként jó szándékúnak látszó riporter.

 Aki az elmúlt évek során képtelen vagy érdektelen volt egy kicsit is odafigyelni egy lassan fojtogató XXI. századi genocídiumra, az még aggódni is fog Ehud Olmert panaszán: „Ezek nehéz napok Izrael állama és polgárai számára”. És ha túlzottnak is, de esetleg nem teljesen indokolatlannak fogja találni, hogy retorzióként letartóztatta a demokratikusan választott palesztin kormány több tagját, szétbombázta a miniszterelnöki hivatalt, fenyegető berepüléseket végzett Szíriába, éjszakai „hangos bombákat” dobatott Gázára, hogy senki ne aludjon egy szemhunyást se, rakétákkal lövetett civilek lakta városrészeket, hidakat, főutakat robbantott, leállította az élelmiszer és gyógyszer szállítást, és lerombolva működésképtelenné tett olyan elektromos generátorokat, amelyek százezreket láttak el villannyal és vízzel.

A megtorlás aránytalansága Sandy Tolant a Seatle Postban Rabbi Yaakov Perrin nekrológjára emlékezteti, aki a telepes Baruch Goldstein hőstettét éltetve -- mikor a hebroni  mecsetben imádkozó 27 fegyvertelen palesztint mészárolt le -- kijelentette: „Egy millió arab nem ér fel egyetlen zsidó körmével.”  Bár az ilyen jellegű, Izraelen kívül majdnem ismeretlen nekivadult rasszizmust még a nemzetközi zsidóság sem támogatja, ennek állami terror formájában realizálódó változata megmagyarázhatatlan módon nem vált ki felháborodást és tiltakozást a világban.

Mikor az AP hírügynökség jelentése szerint múlt hónapban a fogoly izraeli katona keresése során egy izraeli bombázó 400 kilós bombát dobott egy lakóházra, ahol állítólag a Hamas egyik tagját próbálta likvidálni, senkinek a szeme sem rebbent, hogy helyette egy házaspár és hét gyermekük esett a támadás áldozatául. Mikor Olmert azt mondja, „Ezek az emberek . . . akik próbára teszik az elszántságunkat, de kudarcot fognak vallani,  és keserves árat fognak fizetni a cselekedeteikért”, nem illik firtatni, hogy a gyerekekre, vagy a szüleikre gondolt, és még kevésbé okos dolog kritizálni, hiszen ez ugyanaz a sikeres Shock and Awe taktika, amellyel a neokonzervatív stratéga, Harlan K. Ullman feltétel nélküli gyors megadásra kényszerítette Bagdadot.

Mint a CBS riporterének nyilatkozta, ahhoz, hogy bevegye a várost fontos lépés, hogy légitámadással kiüsse az elektromos- és vízellátó központokat, ami napok alatt fizikailag, érzelmileg és pszichikailag kikészíti, 50 fokos melegben megőrjíti a lakosságot. Ehhez ráadásként hasznos lebénítani a kórházi ellátást, élelmiszer szállítást, közlekedést, szemét begyűjtést és a tűzoltóságot, ha a felszabadító biztos káoszt, sőt anarchiát akar elérni. Ugyanakkor David Model idézése szerint egy Pentagon hivatalnok azt mondta, „nem lesz biztonságos hely (egész) Bagdadban” -- és most ugyanez mondható el az éhező, szomjazó, rettegésben tartott, minden vonalon megnyomorított Gáza övezetre, sőt valószínűleg hamarosan szélesebb körben is, ahol palesztinok vagy szimpatizánsaik élnek.

Ahogy annak idején a Lapszemlék rovatban beszámoltunk róla, rabbi Michael Lerner, a Tikkun nevű zsidó folyóirat újságíró-szerkesztője és ismert békeharcos 2001-ben Ariel Sharon megválasztásakor őt magát, karrierjét  és a pártja programját ismerve sötét jövőt jósolt a Közép-Keletnek -- aminek a neokonzervatívok által kidolgozott terveit politikai körülmények általi befolyásoltság miatt végül is Sharon utódja, a nála még radikálisabbnak tartott Olmert hivatott végrehajtani.(*2)

"Many American Jews are responding to the election of Ariel Sharon as Prime Minister of Israel with sadness, mourning and disgust." írta a neves rabbi, majd így folytatta: "Szomorúság uralkodott el Izraelért és gyász a zsidó nép lelkéért. A háborús bűnös Ariel Sharon vezetése alatt a világ félelmetesebb hely lesz mindenki számára."  Lerner rengeteg támadásnak és fenyegetésnek volt és van kitéve moderált álláspontja miatt, holott bevallottan a zsidóság érdekében ítéli el Izrael hivatalos expanziós politikáját, a palesztinok elleni terrorakciókat és nem utolsó sorban a kamuflázsul szolgáló béketárgyalások szándékolt csigalassúságát. "Az Izrael által követett ösvény  nem meglepetés” írta. „A más népeket erőszakosan elnyomó országok előbb-utóbb repressziós, sőt fasiszta irányítás felé tendálnak.  (...) Sharon vezetésével Izrael rátérhet az ösvényre, amely ugyanolyan etnikai tisztogatási hullámot provokálhat, mint ami eredetileg kiváltotta a palesztin menekültügyi problémát." 

*1  Izrael korábban többször is hajlandó volt fogolycserére, többek között 1985-ben és 2004-ben, az eljárás proponálása tehát nem volt rendkívüli, és semmiképpen sem volt nemzetközi jogba ütköző

*2  A cikk eredeti címe: The War Criminal Takes Over. (A háborús bűnös átveszi a hatalmat)

Addendum:

A Hazugságok szárnyain című cikkünkben már 2003-ban utaltunk rá,  hogy Izrael Amerikához hasonlóan és az amerikai háborúskodás árnyékában intervenciós terveket szövöget: "Egyikük, John Hostettler azzal hívta fel a figyelmet a döntés fontosságára, hogy a megelőző támadásra vonatkozó szavazás mértékadó lesz a jövőre nézve, amihez a világ Amerikát is tartani fogja, akit aztán érthetően más országok is követni fognak. Hostettler nyilván Izraelre célzott, ahol csak arra várnak, hogy Amerika ledobja Bagdadra az első bombákat, aztán a zavarosban halászva az eddiginél is kíméletlenebb „megelőző” akciókba kezdenek a saját portájukon.  A csupán gyanúra alapozott, provokáció és bizonyítékok híján indított háborúk, tehát a diplomácia teljes kiküszöbölése és a nemzetközi szervezetek sorozatos lejáratása egy kaotikus jövőjű világképet tárnak az emberiség elé." 

1. írás

Július 4.

Burleszkbe illő történetecske: azután, hogy a Nyugaton hírhedt terroristának tartott  al-Zarkávi rejtekhelyét porig bombázták, mit ad isten, az amerikai katonaság a romok alatt, kiégett és ronccsá vált teherautója társaságában teljes épségben megtalálta a mobiltelefonját!  Micsoda fantasztikus véletlen! És micsoda szenzációs leleplező ajándék a CIA-nek! Amit Bush Szaddám Huszein esetében mondott, úgy látszik másik ellenségére, a szegény ördög al-Zarkávira is vonatkoztatható: az Isten is ellene volt.

Az amerikai média úgy másfél évvel ezelőtt közölte, hogy bin Laden már régen nincs telefonösszeköttetésben a külvilággal, mivel tudja, hogy ezen keresztül bukhat le a legkönnyebben. Helyette személyes küldöncökkel operál. (Szerintünk persze már jó ideje halott. A Szerk.) Lehetséges, hogy éppen az évekig üldözött, 25 milliós vérdíjjal a fején a hatóságokat sikeresen kijátszó, állítólag az Interneten otthonos al-Zarkávi ne hallott volna róla, hogy a CIA a cyberteret figyelve sikeresen likvidált egy-két számára nem kívánatos elemet? Elég naiv feltételezés. Népbutító.

Ami azonban még a bombabiztos telefon eseténél is szenzációsabb, hogy a regiszterében szépen ott sorakozott bizonyos (egyelőre nyilvánosan meg nem nevezett) parlamenti képviselők és magas beosztású minisztériumi alkalmazottak száma. (Nehéz elképzelni, hogy a rá leselkedő veszély tudatában ilyen amatőr módon kiadta volna az ügy szempontjából fontos kapcsolatait, ha egyáltalán voltak.) Bár egy telefonjegyzék ténylegesen semmit sem bizonyít -- nekem is meg lehet Barbara Bush száma, mégsem teázunk együtt --, ennek ellenére kiváló alkalmat adhat abszurd vádaskodásra, kirakatperekre, nem kívánatos elemek félreállítására, sőt likvidálására. (Akik diktatúrában élték át az 50-es éveket, vagy tanulmányaik során foglalkoztak vele, azok korántsem fogják messzemenő következtetésnek tartani ennek lehetőségét.) 

Hogy mindez honnan került nyilvánosságra? Az sem kevésbé érdekes, mint maga az árulkodó csiribú-csiribá telefon meséje. A hírt ugyanis Vael Abdel-Latif parlamenti képviselő hozta nyilvánosságra, aki a választások során csúfos kudarcot vallott Ijad (Ajad) Allavi, az előző bábminiszterelnök pártjának tagja.  A kérdés persze az lenne, hogy került és miért került éppen hozzá, de nem érdemes firtatni, mert úgysem fogják az illetékesek beismerni, hogy a Pentagon még mindig, vagy az átszervezett, Negroponte vezette CIA máris közeli bizalmas kapcsolatban van az abszolút népszerűtlen, valószínűleg csalással a parlamentbe juttatott Allavi pártjával.

Abdel-Latif nyilván tudatában van, mint ahogy a világon mindenki más, hogy akár al-Zarkávi telefonjába, akár egy annak nyilvánított telefonba bárki bármilyen adatokat betáplálhat, tehát bizonyítékként teljesen értéktelen. Ennek ellenére nagy sebbel-lobbal hivatalos vizsgálat indítását, valamint a regiszterben szereplők mielőbbi felelősségre vonását követelte.

Mi sem hiányzik jobban az irakiaknak, mint az egység híján amúgy is bizonytalan lábakon álló parlament további megosztása és a véletlen-váratlan bekerült al-Zarkávi-emberek és más szélsőséges elemek -- ahogy a koalíciós csapatok kivonulását követelő képviselőket emlegetik -- kiebrudalása. A tisztogatási akció indokolására ugyan meglehetősen átlátszó és mellékesen jogilag megalapozatlan lenne a bombabiztos telefonra való hivatkozás -- ettől azonban még élhetnek vele.  Sőt, meg is nyerhetik a pert.

(Al-Zarkáviról  bővebben olvasható az Ágyúval verébre című esszénkben)

MÁS és mégsem:

A bagdadi amerikai követségről Washingtonba küldött titkos memorandum szerint a körülményeik kontrollálhatatlanná és lassan elviselhetetlenné válnak, ahogy a város rohamléptekben halad a teljes káosz felé.(*1) Míg a Fehér Ház és a szervilis média mély hallgatásba (elhallgatásba) burkolódzott a beszámolót illetően, a megdöbbentő bölcselkedéseiről hírhedt Donald Rumsfeld viszont azt a megjegyzést tette rá, „a szabadság rendetlen”. Vagyis ahogy esik, úgy puffan, kiszámíthatatlan, kaotikus, és ha mégoly véres is, ezt kell szeretni.

Tényleg az jellemezné a szabadságot, hogy senki sem tudja, otthonról elmenve haza fog-e térni? Életben találja-e a gyerekeit? Lesz-e nekik holnap mit enni? Egy buta általánosítással elkönyvelhető, hogy az amerikai  követségen, az iraki kormány számára vagy az olajfinomítókban dolgozók félelmükben még a családjuk előtt is titkolják a munkahelyüket? Hogy rendszeres a kijárási tilalom, miközben tankok, aknavetők uralják az utcákat?  Hogy idegen katonák gyermeklányokat erőszakolnak meg, akiknek kiirtják a családját?  Hogy megkínzott áldozatokkal vannak tömve a börtönök? Paul Mulshine a Minneapolis Star-Tribune-ben azt írja az áldatlan állapotokra utalva, „ehhez viszonyítva a diktatúra nagyon rendes volt.”

Az afganisztáni és az iraki helyzet valójában odáig fajult, valamivel el kéne terelni a figyelmet róla. Egy ilyen manőver végrehajtására a régióban a szomszédságában állandó konfliktushelyzetet fenntartó és menedzselő Izrael a legalkalmasabb -- Washington nem véletlenül öntötte évek óta bele a pénzt és szerelte fel a legkorszerűbb támadó fegyverekkel. Nem véletlenül tartottak közös hadgyakorlatokat sem.  Izraelnek pedig régi becsvágya, hogy az Új Világrend kialakítása során ne csak egyes számú politikai szövetségesként, hanem egyenrangúnak elismert hódító partnerként (és miért ne mentőangyalként?) szerepeljen az Államok oldalán.

A Fehér Házban a koalíció folyamatos gyengülése következtében még nagyobb jelentőséget nyert az imperialisztikus vágyálmú Izrael rendületlen támogatása, tovább betonozva a két kormány közti több síkú kapcsolatrendszert.  Ami egyelőre vitatható, mennyire megalapozottak azok a vélemények, amelyek szerint éppen a nem várt, súlyos problémákkal terhes közel-keleti szituáció miatt olyan külpolitikai együttműködés van kialakulóban, ahol a farok csóválja a kutyát.

*1 A teljes titoktartás mellett röpke látogatásra Bagdadba  érkező Donald Rumsfeld védelmi miniszter kijelentette: "Each time I come to Iraq I see progress." Az állítás, hogy "minden látogatása alkalmával haladást lát", annál is inkább szégyenletesen nevetséges, mivel vagy az erődszerűen kiépített, a legkorszerűbb szárazföldi- és légifegyverekkel védett Zöld zóna követségi épületében társalog, ahonnan semmit sem észlelhet Bagdad félelmetesen brutális mindennapjaiból, vagy helikopterrel szállítják valamelyik vidéki katonai bázisra, ahol sietős zártkörű megbeszélésen vesz részt, és legfeljebb közvetve, saját beosztottjaitól értesül a helyi állapotokról.  Hinni tehát  -- bibliás nagyfőnökével együtt -- hihet az iraki helyzet javulásában, látni azonban mindebből semmit sem láthat. (Július 11, 2006)

Addendum:

The kidnapping of Qazaz is a blow to the country's vital oil sector, which has been trying to attract foreign investment to rebuild its dilapidated infrastructure. He was the second top oil official to have been kidnapped in little over a month. Muthana al-Badri, director general of Iraqi's State Company for Oil Projects, has not been seen since gunmen abducted him from his car on June 8. The oil sector, seeking to recover from decades of war and sanctions, has been hit by rebel attacks as well as smuggling and corruption. Qazaz's North Oil Company is in charge of Iraq's northern oil fields. Exports from the fields, briefly restored last month after a lengthy suspension, have been at a standstill again since last week. (Blow to the oil sector. Al Jazeera. July 15, 2006)

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára