EMPIRIA Magazin VII. évfolyam, 2008. © Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva
Kuliffay Hanna
AZ ARANY-HEGY SZKÍTA KINCSEI
a BAKTRIA ARANY KINCSEI WASHINGTONBAN című kiállítás helyszíni beszámolójának II. része
Már a név maga is érdekfeszítően hangzik: Arany-hegy! És ahol a bronzkori Ázsiában sok arany volt, ott szkíták is voltak – többnyire az elit Királyi Szkíták. 1978-79 késő őszén egy szovjet-afgán archeológiai expedíció több helyen is ásatásokat folytatott Baktriában. Ennek során Tillja Tepében egy 3200 éves tűztemplom romhalmazába ékelve váratlanul hat sírkamrára lelt – egy főrangú férfi és vele öt gazdagon felékszerezett nő koporsójával és maradványaival. A feltárás során 21,618 arany és ezüst értéktárgyat, valamint arany, drágakő, féldrágakő és igazgyöngy díszítőelemet szállítottak Kabul Nemzeti Múzeumába – a nyomorgó környékbeliek döbbent ámulatára.
1. kép
Úrnői öltözék válllapjának
díszítőeleme.
Motívumsorában kosszarvak közé zártan
a Nap
szívvirágos, ivarsejtekkel
(magvakkal) körülvett jelképe
váltakozik az Istennő holdsarló
jelképeivel,
közöttük a középső fázist, a
teliholdat szimbolizáló csüngőkkel.
Az ásatásokat a Moszkvai Archeológiai Intézet híres Ázsia-szakértője, Viktor Sarianidi vezette, akinek régész szimatát dicséri, hogy egy semmi rendkívülit nem sejtető, megroggyant, agyagos földhalom egyáltalán felkeltette az érdeklődését. Kezdetben több évszázados kihagyással egymáson nyugvó településmaradványokat tárt fel, míg végül egy erődítményszerűen kiképzett, sártéglából épült, idővel önmagába roskadt tűztemplom falmaradványaira bukkant. A központi teremben egy oszlopsorokkal körülvett oltár még hamu nyomait is őrizte. Akármilyen elégedett is lehetett Sarianidi 3200 évesre becsült felfedezésével, valami megérzésféle csak nem hagyta nyugodni. Afganisztánban az 1980-as évek végi feszült politikai helyzet, a nehéz, bizonytalan körülmények és a kíméletlen időjárás sem tántorította el, hogy vissza-visszatérjen a rejtélyes színhelyre.
Bár a szakma elismeréssel adózott Sarianidi munkásságának, szélesebb körű médiaérdeklődést azonban csak az váltott ki iránta, mikor a munkálatok során bóklászva egy korábban Dél-Türkmenisztánban kiásott 2000 éves cseréptöredékhez hasonlóra bukkant. Vajon hogy került éppen oda, és mikor, ha a templomrom fölötti településrétegek már ősrégen az enyészet sorsára jutottak? További kutatómunkát elrendelve emberei hamarosan koporsófedél rögzítésére használatos rozsdás vaspántokra, majd a fellazított földben egy váratlanul felcsillanó színarany ruhaapplikációra leltek. Sarianidi ekkor döbbent rá, hogy olyan rendkívüli felfedezésbe botlott, amilyen a sikeres régész életében is csak ritkán adódik. Az Arany-hegy azonban sokkal több titkot rejtegetett, mint amiről valaha is álmodott.
A mesterségesen kialakított, gyakran monumentális földhányásokba (kurgánokba, tumulusokba) vagy természetes dombokba való temetkezés évezredeken keresztül ázsiai és eurázsiai nomád és félnomád uralkodók hagyományos elhantolási módja volt. A Fekete tengertől északra a mai Moldova és Dél-Ukrajna területén, a jelenlegi Dél-Oroszország és Kazahsztán füves sztyeppéin és még keletebbre az Altáj vidékén ezrével sorakoznak a fejlett statikai és építészeti szakértelmet és magasfokú szervezettséget bizonyító halomsírok. A legnagyobbak 18-20 méter magasak, gyakran olyan méretű komplex földalatti struktúrával, ahol ősi szkíta hagyományoknak hódolva áldozati lovak(*1), sőt négykerekű halottszállító szekér vagy kétkerekű kordé is helyet kaphatott.
Tillja Tepe azonban a maga 3-4 méterével nélkülözött minden grandiozitást. Éppen ezért óriási meglepetést keltett, mikor fokozatosan fény derült rá, hogy nemcsak egy rendkívül előkelő asszonynak, hanem egy egész uralkodói családnak biztosított végső nyughelyet. Sarianidi szerint a rangot megillető kurgánépítés helyett Tillja Tepe választása és a temetkezés leegyszerűsített módja sietős kényszermegoldásnak vélhető. Egy fejedelmi családot váratlanul, ideiglenes szálláshelyén, talán dél-nyugat felé tartó utazása vagy migrációja során érhette utol valami rejtélyes végzet. Elvben feltételezhető, hogy mindannyian egy epidémia, esetleg (mérgezéses) politikai gyilkosság áldozatai lettek, de ennél sokkal valószínűbb – bármennyire berzenkedünk is a gondolattól –, hogy ebben az esetben nem erről volt szó.
Számos példa ismeretes ugyanis arra vonatkozóan, hogy egyes szkíta fejedelemségek, törzsszövetségek még az időszámítás utáni első évszázadokban is követték azt az ősi (suméreknél, keltáknál is ismeretes) hagyományt, melynek során az elhalálozott uralkodót feleségei, ágyasai, sőt néhány szolgája is elkísérte (rituális [ön]gyilkosság keretében) másvilági birodalmába. Az Arany-hegyben nyugvók ugyan egyik feltevésre sem szolgáltak konkrét bizonyítékkal, korszerű vizsgálati módszerek alkalmazásával viszont egyszer nyilván kideríthetők lesznek az őket váratlanul utólérő végzet drámai körülményei.
Sarianidi szerint a búcsúszertartás is lerövidítve és titokban (vagy máshol?) történhetett, ugyanis a tradicionálisan több napos halotti tornak, fém főzőüstöknek és áldozati edényeknek nem találták semmi nyomát. Leginkább ennek a sietős titokzatosságnak, valószínűleg egy éjszakai temetésnek tulajdonítható, hogy a sírhelyek előkelő és gazdag tulajdonosai nem estek a közeli kereskedőváros, a Kusán dinasztia idejében virágzó Emshi Tepe aranyéhes (vagy csak koldusszegény) sírrablóinak áldozatául. Két ezer évig valójában senki nem is tudott öröknek szánt nyugvóhelyükről.
Éppen ezért rendkívüli pillanat lehetett, mikor Sarianidi és régészcsapata először pillantotta meg a gazdagon felékszerezett „Baktriai hercegnőt”, aki egyszerű fakoporsóban nyugodott durva ácsolatú deszkázattal bélelt sírhelyében. Régen elporladt fejdíszét (fátylát?), vagy talán a tunikája nyakkivágását a Vízistent ábrázoló vert aranylemezek díszítették. Egyik halántéka mellett szoláris jelképek és az örök megújulást jelképező, szakrális spirállal kombinált falevelek (alanti képünk) feküdt. A másik mellett egy szoláris csónakot reprezentáló (párja veszett?) fülbevaló tünt elő. Utóbbi a sumér Shu-bad királynő ékszerdobozából ismeretes csónak alakú függőkhöz, illetve a Fekete-tengertől északra és észak-keletre található falvak (Volchans’ke, Novosilky) környéki kurgánékszerekhez hasonló. (i.e. IV. századból)
2.
kép. Arany hajdísz, süvegdísz: szoláris jelképek és sumér kulturális örökségként
a
A „hercegnő” 5 centiméteres átmérőjű, 5 szirmú virág-brosstűjének porzói helyén (5. kép mintegy az esszé befejezéseként) egy enyhén domborított türkiz kő díszlett, arany foglalatú drágagyönggyel a közepén: a pont központú kör az egyik legrégebbi jel (írásjelként is), amely a „jó” fogalmát és folyót, forrást is jelent. Az uralkodói (vagy hercegi) pár közös megjelenése alkalmával ünnepi öltözékében és ékszereivel a Nap, Mithrasz-Heliosz (fia) és a Víz, Anahita (lánya) házassága révén az élet folyamatosságának biztos ígéretét szimbolizálhatta alattvalóik számára.
Az elhalálozásakor 20-30 év közötti nő ruházatát (és nyilván halotti leplét is) lemezszerű arany, valamint arany foglalatú drága- és féldrágakő díszítőelemek (bracteaták) százai ékesítették – legbőkezűbben a tunika nyak- és mellrészén, illetve hosszúra szabott ujjain. Napkorongos függőiről az örök megújulást jelentő rozetták, arany napvirágok csüngtek. Ilyen jellegű ékszereket, haj- és ruhadíszeket csak a Nap Fiának vagy a Nap isten földi helytartójának asszonya viselhetett. A káprázatos látvány csodálatot válthatott ki felfedezőiből – ahogy évtizedekkel később a washingtoni kiállítás vitrinjei előtt tolongó látogatókból is.
Érdekes módon az egyébként igen színvonalas 300 oldalas kiállítási katalógus egyáltalán nem említi a fontos tényt, hogy a bracteaták dekoratív hatásukon kívül szimbolikus jelentőséggel is bírtak. A legkorábban nyugatra vándorolt, saját felsőbbrendű kultúrájukba és vélt vagy valós dicsőségükbe felejtkezett eurocentrikus elemzők többsége érdektelen az ősi kelet rejtjelei iránt, és nem tulajdonítanak jelentőséget beszédes ligatúráinak. Pedig ha semmi másért nem, azért érdemes lenne felkelteni ezen összevont jelképek iránt a figyelmet, hogy rádöbbentsenek és elgondolkoztassanak, idővel mennyi minden értéktelenedett el vagy merült feledésbe, amit valamikor igaznak, jogosnak és fontosnak véltek, sőt örökkévalónak tartottak.
Az Arany-hegy
feltárásai
a
szimbólumok gazdag tárházának bizonyultak. Sírjaiban százszámra találták azt a színarany háromszöget, amely az örökéletűnek tartott Istennő ágyékaként a
fogantatás szimbóluma (a suméroknál a „nő”, „női nem” írásjele)
{1. díszítőelem};
az ünnepi ruházatokon mintasort képeztek a csúcsával szembehelyezett
háromszögekből, amelyek „csokornyakkendőként” ismeretesek, és az egyik legrégibb
sumér jel (hegy, csúcs, csecs – az itt közölt
ligatúra olvasata szerint is emlőket jelent)
{2. díszítőelem};
kedvelt dekoratív elem az egy síkban ábrázolt 3 szirmú tulipán, az Ég
Királynőjének szimbólumaként
{3. díszítőelem}
és a
többféle
fogazatú napkorong, közepén különböző rozettákkal és kettős szimmetriájú
körrel {ezek
egyike a 4. díszítőelem}.
A szív alakzat Jankovics Marcell olvasata szerint “az apai magot hordozó herék" felülnézete {5. díszítőelem}; a rombusz pedig – amely az 1. számú sírban két szembe helyezkedő dupla spirál (teremtő/teremtés jel) között tűnik fel – a vulva stilizált megjelenítéseként a szaporodás és termékenység ősi jele, amelyet már a sumérek is az utódlással asszociáltak {a 6. díszítőelem ligatúra}. (3. kép)
Az 1. számú sír ruhadíszei közé tartozott még a közepén függőleges vonallal osztott, türkiz berakásos négyzet, amely a suméreknél és a szkítáknál is a „teljesség” jelképe volt, míg az összes sírban legtöbbet alkalmazott sima felületű arany korong Egyiptomban Ré napistent jelképezte, míg a szkítáknál Mithrasz napistent.
A sztyeppék és szavannák nomád népeinek írástudatlan tömegei számára különösen nagy jelentőssége volt a szimbolikának, amely a korabeli rangjelzésen (”Nap és Hold fia”), üzenet közvetítésen („az istenek hatalmával bírok”), és egyéb jeladásokon túlmenően („az Istennőnél való közbenjárásom biztosítja az esőt”) fontos szerepet játszhatott a hagyományőrzésben, ami – a valóságalapú mítoszhoz hasonlóan – alapeleme az etnikai öntudatnak és a társadalmi kohéziónak. Sajnálatos módon még a magas színvonalú múzeumi ismeretterjesztés sem lép túl az ékszerek és a ruházat díszítőelemek puszta leírásán – méret, színvilág, felhasznált anyagok aránya, néha a megmunkálás technikája.
A szakértők egyelőre határozatlanok, vajon melyik Oxus folyón túlról érkező nomád nép, nemzetség vagy törzsszövetség vallhatta magáénak a hatalmi jelvényeivel és valószínűleg asszonyaival eltemetett uralkodót, vagy a trónszék várományosát. Annyi azonban már az első sír feltárásakor bizonyosnak látszott, hogy a „Baktriai hercegnő” felfedezése – akit szkíta szokásként egyik kezében pénzérmével indítottak a végső útra –, régészeti és antropológiai vonalon is megerősítette a történészek korlátozott bizonyítékon alapuló nézetét, miszerint a korábban görögök által kolonizált, majd függetlenné vált Baktria i. e. 130 körül vonuló nomád nemzetségek és törzsek támadása következtében omlott össze. Sarianidi kétségbevonhatatlanul a 'tett színhelyére' helyezte a királyi szkítákat.
A bronzkori és kora vaskori Baktria elit kurgánjaiban a helyi és az idegen kultúrákból származó értékeit egyaránt érdemesnek tartották az örökkévalóságra, de mindezek csak nagyon ritkán voltak találhatók bolygatás nélküli, eredeti közegükben – sokkal inkább a heti nagypiacon vagy a városi bazárban. A sírrablók az arany és ezüst ékszereket és ruhadíszeket, bronz, arany és ezüst edényeket részben értékesítették, részben beolvasztották, részben viszont – évszázadokon keresztül a Selyem út igénybevételével – az akkor ismert világba exportálták.
Ezért volt különleges szenzáció Tillja Tepe feltárása, ahol egy egész, eklektikusságában ritka 'múzeumi gyűjteményt' találtak érintetlenül – többek között pártus, szkíta és római érméket, kínai kézitükröt, Anahitát ábrázoló ruhadíszt, Athénát ábrázoló köves gyűrűket, súlyát görög betűkkel jelző arany tárgyakat és egy türkizkővel díszített dél-szibériai stílusú tőrt – méghozzá abban a rétegben és pontosan abban a szituációban, ahogy annak idején a végtisztességet megadók elhelyezték. Mintha ott, akkor, egyik napról a másikra megállt volna az idő.
Utólag
rekonstruálni lehetett, hogy a sírokat átgondolt terv szerint vájták a beomlott
falmaradványba: a férfi sírja (magasabbra helyezve) volt középen, míg az öt nőé
(alárendelve) megközelítőleg köralakban, a dombszerűség lejtését is kihasználva
kicsit előbbre vagy hátrébb helyezve.
Nem kell különösebb képzelőerő annak feltételezésére, hogy a sírhelyeket
az ősi pont központú kör jel alapján jelölték ki. A tradicionális
elrendezés célja lehetett, hogy a férfiember (istenektől
eredő) hatalma biztosítva legyen a túlvilágon is –
természetesen a kötelező hierarchikus társadalmi rend betartásával. (A
legkevesebb ékszer tulajdonosa, akit a régészek Hamupipőkének neveztek el, az 5
feltárt női sír közül a legtávolabbiban kapott helyet.)
[Két
sírt
a tél beállta, majd a háborús évek miatt
nem sik
erült feltárni –
az ottani leleteknek így
végérvényesen nyoma veszett.]
*
Az uralkodó sírját körülvevő szakrális kör második magasrangú személye egy 30-40 év közötti nő volt, aki bőrből vagy nemezből készült szkíta kucsmát viselt (bal oldali képünk). Ez igen elterjedt és divatos volt az Ukrán sztyeppéktől az Altáj-hegységig. A szakák, kusánok, de még a távolabbi pártusok is előszeretettel viselték, és különböző rátétekkel díszítették, vagy tették egyénivé. Az asszony arcüregei mellett aranyszállal fűzött-csomózott, arany, türkiz és drágagyöngy felhasználásával készült hajdíszek vagy fülönfüggők hevertek, melyeknek fő motívuma az első sírban találthoz hasonlóan egy nagyobb méretű holdsarló volt, kisebb, aranyszálakon csüngő korongokkal, a telihold szimbólumával. (A mágus hit szerint a szent tűz a Napból származott, a Hold viszont a bölcsesség otthona volt.)
Az évezredek óta halott asszony ékszerei közé tartozott még két vastag arany karkötő, amelyek tüzes (karneol) szemű, kushadt fülekkel és elnyújtott testtel vágtázó antilopokat mintáztak (nagyon hasonlót találtak többek között az Oxus kincsek között és a dél-orosz Dachiban); két dísztelen arany bokaperec; két Athéna istennőt ábrázoló gyűrű, és egy pár hellén hatást tükröző, figurálisan szimmetrikus arany kapocs a tunika fölött viselt mellény, palást vagy kepp összefogására. (4. kép lejebb) A dundi, koronás Cupido angyalkák kezükben – sumér átörökítésként – apró csészét tartanak, és egy-egy óriásharcsán lovagolnak, amelynek farokuszonya az Istennő jelképeként ismeretes omega-tulipán motívum.
A „Baktriai hercegnőnél” magasabb rangúnak tűnő úrnő kabátkaszerű felsőrészének mandzsettáját szorgos kezek többsorosan díszítették, köztük egy kosfej és a katalógusban „piramisnak” nevezett (Nanna (Nana) holdistennő Urban épített zigguratját körvonalazó) mintasorral. A díszöltözék rétegei között halat, fejszét, kezet, lábfejet és gránátalmát mintázó amulettek lapultak. Az asszony ruházatának mellrészét díszítette az a „Kushán Aphroditenek” nevezett applikáció, amelyet esszénk első részében ismertettünk, az öltözék felett pedig, a mellkasán egy kínai eredetű (ősi napkultusszal kapcsolatos) tükör nyugodott.
4. kép: aranyból készült mellény- vagy palástkapocs az Oxus folyó óriásharcsáin lovagló angyalkákkal
A kiállítás ismertetője nem véletlenül tette címlapjára azt a párban talált halántékfüggőt (5. kép), amely valamikor az asszony arcát mintegy keretezve rögvest mindenki tudtára adta, hogy rendkívüli személyiséggel van dolga. Már a függő mérete is jelentős, 12,5 cm hosszú és 6,5 cm széles, és a látványa – főalakja, világképe, színvilága és komplex jelrendszere – előkelő rangot és tekintélyt sugárzó. A felfedezői által „Dragon Master” (Sárkány[ok] ura) nevet kapott központi figura egy hermafrodita istenalak(*2), uralkodó, vagy sámánvezér, aki személyes közbenjárásával megfékezi a két oldalról támadó, parázsszemű sárkányokat – a világ romboló, gonosz erőit.
Feltűnő, hogy a
főalak tartása és arckifejezése nem fizikai, hanem szellemi kontrollt fejez ki.
Összehúzott (az 'ural-altáji fajt' jellemző,
kissé ferdevágású) szeme, férfiasan keskeny ajka
és széles arcberendezése fennkölt nyugalmat és rendíthetetlen hatalmi fölényt
sugároz. A pártus-szkíta ábrázolás jellemzőjeként frontálisan megjelenített személy kissé hajlított könyökből, izomerő igénybevétele nélkül tartja kartávolságnyira
a sárkányokat. Hajviselete a
pártus-szkíta uralkodók megörökítéséhez hasonlóan vállig
érő, fülmagasságban és a nyakszirt táján dúsabbnak ábrázolt. Fejdíszét a katalógus egy
pazyryk sírlelethez, illetve egyes akhamenid (achaemenid) és szaszanida uralkodók
koronájához hasonlítja.
5.
kép: A washingtoni
Nemzeti
Művészeti Galéria
kiállítási ismertetőjének címlapja.
2008
Washingtonban a Sackler Galériában látható egy VII. századinak ítélt, szaszanidának elkönyvelt ezüst tányér, amelyen egy szkíta öltözéket viselő, lovaglócsizmás, jellegzetes szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint Anahita istennő hatalmi szimbólumokkal ruházza fel. A Smithonian Intézet szakértői (*3) a katalógussal ellentétben úgy ítélték meg, hogy az uralkodó koronája annyira egyedi, „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható” – ennél azonban nem léptek tovább. Vagy nem tudtak róla, vagy szándékosan nem akartak akárcsak feltételezhető szkíta voltára sem utalni.
Tillja Tepe feltárása viszont azon feltevését látszik támogatni, miszerint a szaszanidának nyilvánított ezüst dísztányéron ábrázolt személy (a VII. századi datálás ellenére) szkíta származású uralkodó. Az Arany-hegy sírjában talált ékszeren ugyanis a központi alak koronája a Sackler Galéria tányérján megörökített „egyedi jellegű” uralkodói koronát idézi fel: a „Sárkány(ok) ura” a homlokán és koronája tetején is a Napisten körszimbólumát viseli.(*4) (A nagyobb szoláris kör egyben a felfüggesztést is szolgálja.) A Sackler Galéria dísztányérján az uralkodó koronadísze egy fogalmi ligatúra: a Nap a Hold karéjában helyezkedik el.
A régészek által adott név, „Dragon Master”, eleve férfinek ítélte a két halántékfüggő központi figuráját, holott a nőiesen karcsú derék, a termékenységre utalva hangsúlyozottan széles csípő, valamint a bővülő szoknya viselete androgíniára is utalhatott. Évek kellettek hozzá, míg a klasszika-archeológia német származású professzora, Michael Pfrommer végül acantusz levelekből álló „szoknyának” minősítette a díszes öltözék alsó részét.(*5)
A katalógus nem közli, mi késztette a tudóst erre a felismerésre. A szkíta kulturális szimbólumokat ismerők számára azonban szembetűnő, hogy míg a felsőtest a Napistent jeleníti meg (férfi alakjában), addig az alsótest a stilizált Omega jelben (rotációs tulipánban) rejlő Holdistennőt. További árulkodó jel Anahita(*6) jelenlétére a hármas szirom összetételű szoknya türkizkék vízcseppekkel való díszítése. A tragikus sorsú költő és drámaíró, Frederico García Lorca jegyezte meg egyszer, „ritkán fordul elő, hogy az életet az egyszerű és egyenes módon közelítjük meg: szemlélve és hallgatva (figyelőn). Pedig milyen könnyű dolog lenne, ugye?” Talán mégsem?
A káoszt jelképező, leginkább hiéna fejűnek látszó mitikus szörnyek(*7) támadó hozzáállása, dinamizmusa, valószerűtlen hajlékonysága, furcsa fogatlansága, ugyanakkor túldíszítettsége és spirálban végződő szarvkiképzése a pusztai népek hiedelemvilágának, intenzív fantáziájának és gazdag művészi kifejezésmódjának rendkívüli megjelenítése. Az arany csillogásába felejtkezett XXI. századi szemlélő pillanatokra hallani véli a pusztai szél cibálásától himbálódzó függők valamikor messzire röptetett, átható csilingelését. A küzdő feleket bonyolult láncrendszer kapcsolja össze, ami a zoroasztrizmus hitvilágára alapozottan annak közvetítése a néző felé, hogy soha sem tudnak szabadulni egymástól: a Jóság és Gonoszság koegzisztenciája és egymás elleni küzdelme örök.
*1
Volt, hogy egy egész ménest, több mint 400 lovat áldoztak és temettek el
egy
népvezérrel,
uralkodóval
*2
Az isteni
androgínára (a kétneműség görög elnevezése) több ókori példa is ismeretes.
Az egyiptomi fáraó, Akhenaten például úgy fohászkodott
Atonhoz, mint "apjához és anyjához". A görög Dionizosz isten "nőies-férfiként"
ismeretes, akit gyermekkorában évekig kislányként neveltek. A Rig Védában
szereplő Istennő, akinek neve Aditi (Végtelen), úgy jelenik meg mint az istenek
ősanyja, aki teremtő szimbiózisban él a hímnemű Dakshaval: „Adititől született
Daksha és Dakshától
született Aditi.”
*3 Ann C. Gunter és Paul Jett: Ancient Iranian
Metalwork
*4 Egy pártus szobrocskán az uralkodó bőrből vagy
nemezből készült kucsmáján szintén napkorong ékeskedik. (Kép:
Tábori László: Párthia. 44. oldal)
*5 2003-ban John Boardman klaszika archeológus,
művészettörténész azonos
véleményre helyezkedett Pfrommer 1996-ban közölt nézetével
*6 Anahita, Cybele, Ishtar és Hathor
is Holdistennőként tartottak számon
*7 Egy hasonló jellegű, szintén hiénafejű(?), fogatlan szájú, kunkori szarvú, szárnyas és furcsán
deformált lábú mitikus szörnyet találtak az Oxus kincsek között
is
– a hajdani türkiz kőberakások nélkül. Jellegzetes
különbség, hogy az Oxus szörnynek hosszúra nőtt szamárfülei és kígyófarka van.
Harris és Platzner szerint a hüllő altestű görög szörny Typhoeus (Typhon),
amelyet Zeusz csak nagy nehézségek árán tudott legyőzni, az Oxus szörny
változata – vagyis példa a szkíta-görög kulturális kölcsönhatásra. (Ezt a
kölcsönhatást szakmai körökben ritkán szokták elismerni, helyette mindig görög
ihletést, befolyást, hatást vagy éppen átvételt szoktak emlegetni.)
2008. december
6. kép: Baktriai hercegnő arany brosstűje
© Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.
(Folytatás linkje: A királyi szkíták aranya című esszéhez)
Források:
Bolen, Jean Shinoda: Gods in Everyman. San Francisco, 1989. Harper&Row
Publishers
Collon, Dominique: Ancient Near Eastern Art. Berkeley, Los Angeles, 1995.
University of California Press
Gibson, Ian: The Death of Lorca. Chicago. 1973. J. Philip O’Hara, Inc.
Gunter C., Ann - Jett, Paul: Ancient Iranian Metalwork
Harris, Stephen L. – Platzner Gloria: Classical Mythology. USA, 1998.
Mayfield Publishing Company.
Hiebert, Fredrik – Cambon, Pierre: Afghanistan – Hidden Treasures from
the National Museum, Kabul. Washington, D.C. 2008. National
Geographic Society
Jankovics, Marcell: A fa mitológiája. Budapest, 1998. Csokonai
kiadó.
Jankovics, Marcell: Book of the Sun. New Jersey, 2001. Center for
Hungarian Studies and Publication Inc.
Tábori, László: Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia.
Budapest, 2003. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó
Tomasevic, Mebojsa-Bato: Soviet Union. New York, 1989. Mallard
Press
Varga, Csaba: Jel, jel, jel. Budapest, 2001. Fríg Kiadó
Wonders of the Ancient World. National Geographic Atlas of Archeology.
National Geographic Society
Addenda:
The samanic psyche is very often that of an androgyne -- a male-female, as Dionysus was described as "man-womanish", and called "the womanly one". Catholic priests, whose sacramental function is to mediate between the invisible world and the visible world, to this day often wear vestments that are dresses. Apparently psychological androgyny, the inward experience of both masculine and feminine perceptions, is a key to entering this realm. (Jean Shinoda Bolen, M.D.: Gods in Everyman)
A második említésre méltó tanulság összefügg azzal a kérdéssel: kikkel álltak rokonságban és kiknek léptek örökébe a heftaliták Baktriában és Indiában? Mértékadó tudósok, mint pl. Stein Aurél[2] is és az ehhez a kötethez Előszót írt Bárdi László is azt vallják, hogy a da-yuechi, azaz a nagy yuechi néppel, azaz a nép öt törzsét egyesítő kusán törzzsel, akiket a görögök “indo-szkíták”-nak neveztek, s az indiai történészek is átvették ezt a megnevezést. A kusánon kívül a másik négy törzs neve a következő: szakaraul, paszian, tokhár /ez a türk név változata/ és ászio. Az első törzs nevének szanszkrítul van értelme: szaka=szkíta, raul=király /a rao szó változata/, tehát “szkíta király”, vagy “királyi szkíták”. Mégsem ez a törzs került ki győztesen, hanem a már említett kusánok. A yuechik Kína észak-nyugati határvidékéről származtak, majd Kr.e. a 2-ik században az Oxuszig vonultak, s elfoglalták a folyótól délre eső területeket, utána az addig görög fennhatóság alatt álló Baktriát, s a Kabul folyó völgyét. Kb. Kr. e. 25-ben pedig India északi, észak-nyugati területét. Ettől kezdve jelentős tényezőkké váltak a térségben. (Dr. Aradi Éva: A hunok Indiában – A heftaliták története. Utószó)
Under the Tang Dynasty, which ruled from 618-907, Xi’an grew
to be a city of over a million people. Its prosperity was partly based upon its
status as the starting point of the Silk Road. This trade route divided in
central Asia, with a northerly branch reaching southern Russia and the ports of
the Black Sea, and a southern one passing through Iran to the great markets and
trading centers of the Middle East. The Silk Road already had been used for
hundreds of years when the early Tang emperors sent out armies to extend their
control along it, conquering the Turkic peoples who lived in the surrounding
regions. In 751, a Chinese force met the army of another expanding power at the
battle of the Talas River. The victorious Arabs did not advance further,
however, and this conflict proved to be a brief interlude in a longer history of
friendly relations. To the benefit of both sides, trade was hardly—if at
all—disrupted. Most of the people who physically transported goods between Xi’an
and the Iranian borderlands were from the Turkic communities who had
traditionally handled the trade. They formed a favorable impression of the
religion brought by the Arabs. Gradually, they embraced Islam and, together with
Arab traders, carried it into northern China. During the Tang Dynasty, China was
very prosperous and culturally self-confident. At no other point was it more
receptive to foreign influences. It was also tolerant, by and large, of the
religious customs of other peoples. The travelers from Central Asia seem to have
particularly interested the Chinese. Among the surviving masterworks of Tang
Dynasty pottery are numerous models of the Bactrian camels that were their
beasts of burden, and some of the traders themselves, with their beards and
their boots that curled up at their toes. (John Gee:
At the Start of the Silk Road Lies Xi’n’s Great Mosque. April 2003)
*
A moly.hu Érdekes világ zónájában Emerencia révén olvasható Hanna cikke:
Most pedig nézzünk kincseket!
Emerencia P 2016.
szeptember 23., 16:09
AZ ARANY-HEGY SZKÍTA KINCSEI
Már a név maga is rendkívül izgalmas:
Arany-hegy. És ahol a bronzkori Ázsiában sok arany volt, ott szkíták is voltak –
többnyire az elit királyi szkíták. 1978-79 késő őszén egy szovjet-afgán
archeológiai expedíció több helyen is ásatásokat folytatott Baktriában. Ennek
során Tillja Tepében egy 3200 éves tűztemplom romhalmazába ékelve váratlanul hat
sírkamrára lelt – egy főrangú férfi és vele öt gazdagon felékszerezett nő
koporsójával és maradványaival. A feltárás során 21,618 arany és ezüst
értéktárgyat, valamint arany, drágakő, féldrágakő és igazgyöngy díszítőelemet
szállítottak Kabul Nemzeti Múzeumába – a nyomorgó környékbeliek döbbent
ámulatára.
http://empiriamagazin.com/jelenido/Az%20Aranyhegy%20Szk…
(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)
VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára