EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írásai, tudósításai

LAPSZEMLÉK,  KARCOLATOK, KOMMENTÁROK, TÁRCÁK

 1997-2001 között Budapesten publikált írások

© Kuliffay Hanna.  Minden jog fenntartva

A különböző budapesti napilapok által közölt lapszemléim, tárcáim, és kommentárjaim témakörét annakidején abból a szempontból válogattam, hogy bár az Egyesült Államokból tudósítottak, valamilyen módón mégis érdekelhették, vagy még érinthették is a magyar olvasókat.  Ilyen témák voltak az új eutanázia törvény, a katolikus egyházon belüli pedofilia-pederasztia veszély vagy az évtizedet jellemző társadalmi jelenségek közül a befolyásos gazdagok törvényfelettisége. Olyan témákat is feszegettem, melyekkel a pénz- és üzletvilág által kontrollált média nem akart ténylegesen foglalkozni -- mint például a legkorszerűbb amerikai technológia felelőtlen és kritika nélküli kiárusítása a kommunista Kínának.

Az újság elvben csak aznap érdekes. Másnap esetleg, idejét múltan, akár  szemétkosárban a helye. Némely kimazsolázott hírek, események, határozatok azonban (mint például a Washingtoni Holokauszt Emlékház diktatórikus belső irányítása), érthetetlenül furcsa tömeghiedelmek (az amerikai millenizmus), tervszerű revizionista ferdítések (Lenin döntő-irányító-népirtó szerepének lejátszása -- lásd lejjebb a 20. írást), pletykának vélt valóságok (Clinton elnök zsarolása), elgondolkoztató jóslatok (az izraeli politika fasizálódása), felháborító tények (kormányszintű pozíciók kiárusítása) és hasonlók önmagukon túlmutatva kortünetként jellemzőek, és mint ilyenek hosszú távon is érdekesek. Sőt! Mi lehet érdekesebb mint egy lehetetlennek ítélt politikai jóslat valóra válása? Vagy egy elnöki zsarolás lelepleződése, amely  magyarázatként szolgálhat annakidején érthetetlennek tűnő politikai döntésekre? ("Hogy csinálhatott ilyen hülyeségeket ez a Clinton?")

Néha egy hírösszefoglalóban vagy cikk kivonatában emberi drámák sűrűsödnek össze, a rövidség és informatív nyelvhasználat ellenére. Néha váratlanul rádöbbenünk jelen és múlt szánnivalóan azonos   fantáziavilágára. Amerika mai világvégét várói például -- számuk egyes adatközlések szerint milliókra tehető -- az apostolokhoz és a korai keresztényekhez hasonlóan még a saját életükben várják az Apokalipszis eljövetelét. Hitük szerint jelenleg a végnapjainkat éljük. Ha a mai irracionalizmus, a mai vak hit  nem tűnik pont olyan abszurdnak, mint a 2000 évvel ezelőtti, akkor felnőtté válásunk folyamatában -- a technika és tudomány rohamos fejlődése ellenére  -- valójában egy helyben toporgunk.  Időnként úgy tűnik, ennél mi sem valószínűbb.

Kuliffay Hanna

1. írás

Napi Magyarország, 1998. március 30

TALLÓZÁS AMERIKAI LAPOKBÓL

A KEGYES HALÁL RATIFIKÁLÁSA

Az Oregon államban 1997-ben törvénybe iktatott új eutanázia törvény következményeként  március 25-én nyilvánosságra került az első dokumentált eset, amelynek során egy 80-as éveiben járó, húsz éve mellrákkal küszködő asszony orvosi asszisztenciával vetett véget az életének. Videó felvételen megörökített szavai szerint  várakozással nézett a halál elébe, mivel a rák végső stádiumával járó teljes tehetetlenséget és  a különböző stressz hatásokat   nem bírta tovább elviselni.

A USA Today szerint Barbara Combs Lee, a Részvét a halálban elnevezésű jogképviseleti cég szóvivője közölte a sajtóval, hogy a halálos beteg családja körében, orvosi felügyelet mellett itta meg a végzetes mennyiségű altatóból és gyümölcsszirupból készített keveréket, majd "mindenkitől búcsút véve, fél órán belül csendes békességben elhunyt”.  Az aktív eutanázia mellett a passzív eutanázia -- az orvosi kezelés visszautasítása -- bonyolult jogi eljárás révén, de évek óta legális az Egyesült Államokban. Egy újabb vállfaja azonban csak nem régen kezdett teret hódítani, és eddig három tucat államban emelkedett törvényerejű javaslatra, míg Massachusetts állam a napokban elsőként ratifikálta.

       A Do not resuscitate (DNR) néven ismertté vált törvény biztosítja a terminális állapotú beteg azon önrendelkezési jogát, hogy emberi méltóságának megőrzése végett megtagadhatja az újraélesztési kísérleteket, amelyek súlyos állapotát prolongálnák. A beteg -- a diabetikusokhoz hasonlóan -- állandóan egy  DNR feliratú karperecet visel, és otthonában vagy a kórházi ágyánál DNR feliratú tábla figyelmezteti  krízis helyzetben vagy önkívületi állapotában a mentősöket és a kórházi személyzetet akaratának végső tiszteletben tartására.

(Utólag zárójelben: 2001-ig bezárólag 90 dokumentált, orvosi felügyelet alatt vagy közreműködéssel bonyolított, önként igényelt halálesetről tudnak Oregonban.  Elenyésző szám ahhoz képest, hogy az Egyesült Államokban évente 29 ezer ember vet véget saját kezűleg az életének -- a legtöbben kézifegyverrel.)

Addenda:

 Suicides accounted for 19,392 of the more than 31,000 gun-related deaths in 2010. (Centers for Disease Control and Prevention. 2011)

George Eighmey, executive director of Compassion & Choices of Oregon, which helps physicians and patients navigate the law's requirements. "We're going to be at about this level for another two or three years," Eighmey said. His group, which aided 25 of the 38 terminally ill patients who committed suicide in 2005, has seen similar numbers this year -- about three deaths a month. While the ratio of physician-assisted suicide deaths per 10,000 total Oregon deaths has hovered between 12 and 14 since 2002, a 2004 study of dying Oregonians found 17% considered the option seriously enough to have discussed it with family, though only 2% of patients formally requested it. Eighmey speculated the social stigma surrounding suicide is inhibiting wider usage of the law. (Oregon Department of Human Services. 2006)

2. írás

     A San Francisco Chronicle cikket közölt Stephany Sprague tollából a milleneum kapcsán elszaporodó, világvégét jósló előrejelzéseket illetően. Eredetileg az esszénusok ötlötték ki a gondolatot, hogy eljön, sőt egyre "közeledik az égi birodalom" megvalósulása, aminek illúziójától azóta sem tántorítható el a bibliás hívők serege. Kétezer évvel ezelőtti, Keresztelő János, Jézus és az apostolok meghiúsult apokaliptikus elvárásait a korai keresztények megvalósulatlan reményei követték. Évszázadokkal később, 411-ben a Roma aeterna bukása az egész világ bukását és azonnali isteni beavatkozást feltételezett. Mikor ez sem következett be, Hippolitus, római teológus és gyakorló pap anno 500-ra jósolta Krisztus dicső visszatértét.

    Annak ellenére, hogy  a katolikus egyház 431-ben végül is arra a hivatalos álláspontra helyezkedett, hogy a Messiás visszatérésének dátuma  bizonytalan,  az első millennium idején bizonyos asztrológiai előrejelzésekre hivatkozva ismét  ítéletnapra készülődő láz vett erőt Európán. Gyakorlatilag minden centenárium és minden nagyobb katasztrófa idején páni hangulat uralkodott el a keresztény országokban. Ez már csak azért is rendkívüli fenomén James Tabor, a University of North Caroline professzora szerint, mivel bármilyen értékítéletnek alávetve "az apocalyptizmus 100%-os kudarcot produkáló gondolatrendszer".

    Charles Mackay 1841-ben számos konkrét esetet rögzített Rendkívül népszerű téveszmék és a tömegek őrülete című klasszikusnak számító munkájában.  Azóta a modern kor is rendre kitermelte a maga téveszméit és őrületeit. Csak nemrégen, a 80-as években a tv-evangélista Billy Graham és buzgó hívei, többek között Ronald Reagan, hónapokban számolták a "Halál-angyal" megjelenését. 1980-ban Bob Dobbs, a Church of the Genius nevű karizmatikus vallási kultusz főpapja 1998. július 5-én reggel 7 órára(*) jósolta a világvége beköszöntét, amelynek során az űrből érkező, sugárfegyverekkel felszerelt haderők szállják meg a földet és elpusztítanak mindenkit -- kivéve természetesen Dobbs rendületlen híveit.

    1990-ben a New Age (Új Kor) nevű szekta guruja, Elizabeth Clare Prophet és több ezer követője állását, munkáját feladva, otthonát elhagyva, minden vagyonát felszámolva visszavonult a közösség montanai atombiztos óvóhelyére, amelyet kifejezetten az Armageddon idejére építettek. Ki tudja, meddig rostokoltak ott?  Charles Taylor, református pap és rádiós evangélista a hallgatók százezreinek füle hallatára az Öböl-háborút az Armageddont megelőző 7 éves nukleáris háború és világkáosz kezdeti eseményeként ítélte meg.  (Jellemző módon sem ő, sem Prophet nem kapott égi fülest az évszázad kiemelkedő eseményét, az ateizmust hírdető Szovjetúnió felbomlását illetően.)

    A sorozatos kudarcok ellenére a második évezredfordulót közvetlen megelőzően az érdeklődés ismét fellendült az eschatológia, a jövő misztikus értelmezése iránt. Chicagóban a DuPaul egyetemen több hetes előadássorozat, filmbemutató és kiállítások keretében mutatták be, hogyan vonatkoztatható az apokalipszis interpretációja a jelenkor eseményeire.    

    “Vannak, akik a gazdasági élet globalizációjában látják az Antikrisztus közelgő uralkodásának előjelét” -- nyilatkozta Paul Boyer történész professzor, a kurzus egyik előadója. Boyer véleménye szerint 2000-hez közeledve a nemzetközi cégek világuralmi törekvéseit (illetve önző gazdaságpolitikájuk tragikus következményeit, K. H.) a végítélet  előjeleként értelmezők száma egyre szaporodik. Mi  a magyarázat az apokaliptikus viziókra? Anna Clark Bartlett egyetemi előadó szerint: “Mivel az emberek tartanak a bizonytalanságtól, nehéz helyzetben vagy megmagyarázhatatlan tényekkel szembekerülve végleges megoldást keresnek. Ez odáig is fajulhat, hogy a világ végének eljövetelét akarják siettetni."

       Kathleen Norris szerint (Amazing Grace: A Vocabulary of Faith. 1998) "Végül is a remény teszi lehetővé, hogy a nehézségek ellenére végig tudjuk csinálni a mindennapokat. Az apokaliptikus viziók rendeltetése pontosan az, hogy reményt nyújtva arra biztassanak, a végén a jó győzedelmeskedik a rossz felett."   

       Az évezredeket túlélő irracionalizmus a magyarázat ellenére is megdöbbentő jelenség.  Természetesen nem a tudós, a kutató vagy az akadémikus számára.  Robert Bigelow például így ír erről a társadalmi  evolúciós folyamatokról szóló, rendkívül érdekes könyvében:

"Ahogy a madarak öröklik a fészeképítést, ugyanúgy az emberek is öröklik az irracionális gondolatok fabrikálásának fenoménjét. Végül is sokkal könnyebb, mint a matematika elsajátítása. (...)  Minden ember hajlamos kétségek nélkül elfogadni annak a csoportnak irracionális  hitvilágát, amelybe tartozik.  Úgy tűnik, hogy születési adottság előszeretettel hinni, amit a saját fajtánk olt belénk. Ugyanígy születési adottság az a tendencia is, amely más társadalmi közösségek hitvilágát (viszont) butának, nevetségesnek és irracionálisnak tartja." (The Dawn Warriors. 1969)

    * Mikor a prófécia nem következett be, Dobbs 1999 július 5-re, majd -- és ez az utolsó nyilvánosan közhírré tett dátuma -- 2000. július 5-re tette át az Armageddon várható napját. Amennyiben ezt a cikket az Olvasó el tudja olvasni, akkor természetesen az a próféciája is abszolút melléfogás volt.

3. írás

A Financial Time szerint Robin Cook 6 napos közel-keleti látogatása előtt nyilatkozott az Európai Unió 14 külügyminisztere nevében: “Tisztázni kívánjuk, hogy nem támogatjuk a (kelet-jeruzsálemi) települések expanzióját, és ezt közölni is fogom a Har-Homában tett látogatásom folyamán.” Cook hangsúlyozta, nem kívánja elvitatni az USA vezető szerepét a béketárgyalások közelgő eseményeinek bonyolításában, sőt, az együttműködés érdekében szoros kapcsolatban áll Madeleine Albright külügyminiszterasszonnyal.

4. írás

A Washington Times kommentátora, Amos Perlmutter éles kirohanást intézett Robin Cook angol külügyminiszter ellen, aki szerinte “Madeleine Albright csendespartnere az Izraellel zajló konfrontációkban”. Perlmutter “amatőrnek” és “brit bikának” nevezi a külügyminisztert, aki odáig vetemedett jeruzsálemi diplomáciai látogatása során, hogy kezet rázott Har Homa néhány egyszerű palesztin lakójával, és viszonozta Jasszer Arafat egyik emberének keleten szokásos szívélyes ölelését. Talán vissza kellett volna utasítania az üdvözletre  felé nyújtott kezeket? Félrelökni a vendéget megtisztelő köszöntés megnyilvánulását?

Mi több, közli továbbá Perlmuttert a Times, “(a külügyminiszter) összevissza ügyetlenkedett, mikor egy palesztin nemzeti színekkel dekorált koszorút adtak a kezébe, aminek elfogadása Cook korántsem diplomatikus meggondolatlanságát jelképezte.” Talán el kellett volna hajítania a vendéglátók szeme láttára? Nyilván ezt várták tőle Izraelben, ugyanis Mr. Cook az első kormányképviselő az ország 50 éves történelmében, akit távozásakor hivatalosan nem búcsúztattak. Ezt megelőzően az izraeli miniszterelnök csak percekkel az esemény előtt eltörölte a Cook tiszteletére rendezett állami díszvacsorát, és megvonták tőle a pozíciójánál fogva kijáró biztonsági védelmet.

Nemcsak Perlmutter, de az izraeli sajtó is túlreagált az el nem kötelezettségéről ismert, saját szavai szerint ‘etikus külpolitikai irányvonalat követő’  külügyminiszter látogatását illetően. Még ennél  is fenyegetőbb támadást intézett Cook ellen  a Jeruzsalem Post: “A külügyminiszter úgy tekinthet majd vissza Har Homai útjára mint politikai karrierjének sírgödrére.”                                                                                              

5. írás

Az American Spectator áprilisi számában Michael Ledeen azt írja az Európa beteg emberei című cikkében, hogy az európai entellektüel  számára a fasizmus a gonoszság megtestesítője, míg a kommunizmus továbbra is kiváló elmélet, amit rosszul valósítottak meg. Ez nem annyira  tudatlanság vagy elvakultság következménye, mint inkább a kommunisták nagyszerű politikai és intellektuális  felülkerekedése -- mint ahogy nem is a véletlen műve, hanem  az elvtársak tudatos stratégiájának következménye.

"A baloldaliak és a köréjük csoportosuló entellektüelek ugyanis mind kommunisták voltak, vagy legalábbis a kommunisták által hirdetett humanitárius célok szimpatizánsai.  Ezek az entellektüelek döntötték el a kommunista párt irányításával, hogy ki volt demokrata és ki nem, ki publikálhatott  és ki nem, ki oktathatott a nagyvárosi egyetemen és ki küszködött vidéken a betevő falatért. A mágikus szavak, amelyek a jót szeparálták a gonosztól: 'fasiszta' illetve 'antifasiszta'."

Ledeen némely téves meglátása egyoldalú tájékozottságával mentegethető. Nyilván nem hallott, de nem is hallhatott az európai nemzeti értelmiségről -- amely soha nem azonosult a kommunista ideológiával, és soha nem tartotta jobbnak a kommunizmust a fasizmusnál --, mivel az amerikai akadémia és a média számára egyszerűen nem létezett.  Az európai antikommunista nemzeti értelmiség állásfoglalása, küzdelme, (tiltott) publikációi, történelme ismeretlen volt és maradt mai napig is az Új világban.

Ledeen a média által futtatott internacionalista baloldal kisebbségi csoportosulásait -- a radikális moszkovitától a szolgalelkű  vörösön keresztül a háttérben meglapuló rózsaszínekig --  az egész európai értelmiséggel azonosítja, aminek következtében végzetesen téves következtetésekre jut. Például azt állítja hogy "Az európai entellektüelek szívében fenntartott hely van a Vörös Hadsereg számára..."   Az ilyen és ehhez hasonló félrevezetések következtében még a tanult amerikaiak közül is sokan azt hiszik, hogy a háborút túlélők ujjongva fogadták a felszabadítókat, akik csokoládét osztogattak a pincéből előbujó gyerekeknek. Abban a hitben élnek, hogy a felszabadulással együtt járt a kommunizmus nemes eszméjének győzelme, ami aztán később valahogy "félresiklott".

Leeden nem tagadja, hogy Lenin "az elv", a jó fiú Amerikában, akit soha nem kritizálnak, akinek vérengzéseiről, kudarcairól, alattomos világhatalmi törekvéseiről soha nem hallani. Sztálin, "a kivitelező", viszont a rossz fiú, aki felelős a kommunizmus minden bűnéért, minden kegyetlenségéért, minden árvájáért.  Ez a beállítás óhatatlanul revizionizmusért kiált.

6. írás       

Március végi Afrikai körútja során Clinton elnök nem szándékozik nyilvános mea-culpára az amerikai múlt szégyenletes kísértete, a hajdani intézményesített rabszolgaság miatt -- így nyugtatgat minden hivő amerikait a média. Hillary Clinton sürgető tanácsára azonban -- aki tavaly, 1997 tavaszán járt a hírhedt szenegáli sziget Goree nevű kikötőjében, ahonnét rabszolgák 10 ezreit hajózták be -- “az elnök hangsúlyozni fogja,  hogy a rabszolgatartó rendszer a bizonyíték rá, milyen kíméletlenek tudnak lenni az emberek egymás iránt.  (Lehet, hogy tulajdonképpen a zsidó-cigány holokausztra is elég lett volna ennyi, csak valahogy, talán csak véletlenül túl lett futtatva?) Clinton arra is ki fog térni, hogy Dél-Afrika a legjobb példa a XX. századi békés egymás mellett élésre és rekonstitúcióra” -- írja a U.S. News & World Report. Az elnök útja Ghanába, Botswanába, Szenegálba és Dél-Afrikába az első elnöki látogatás a szub-szaharai országokba Jimmy Carter 1978-as körútja óta. 

7. írás       

Afrikai útja előtt a média kihangsúlyozta, többen is figyelmeztették (? K. H.) Clinton elnököt, hogy nem kell (? K. H.) bocsánatot kérnie az amerikai  rabszolgatartó  rendszer évszázados vétkeiért. De ki gondolta volna, hogy még azért is elmarasztalják, amiért őszinte sajnálkozását fejezte ki a múltban történtekért. Richard Cohen idézi a Washington Postban az elnöknek azt a mondatát, amely nyílt kritikát váltott ki: “Visszatekintve azokra az időkre, mikor még nem alakultunk nemzetté, az európai-amerikaiak élvezték a rabszolgakereskedelem gyümölcsét, ami helytelen volt.”  Fogalmazhatott volna Clinton ennél óvatosabban és visszafogottabban anélkül, hogy megtagadta volna akár a  történelmi valóságot, akár önnön humanitását?  

Ennek ellenére a Krisztusban újjászületést gyakran hangoztató Texas állambeli, szélsőjobboldali republikánus képviselő, Thomas DeLay, Clinton 60-as évekbeli pacifizmusára és hippi lelkületére utalva ezekkel a szavakkal dorongolta le: “Ime a virággyermek, aki ősz fejjel még mindig ugyanazt csinálja, mint a 60-as években, meakulpázik az USA tetteiért.” Mintha a korral, az idő múlásával a tisztességének, az együttérzésének, a humanitásának automatikusan ki kellett volna hunyni. 

DeLay kijelentése különben ékes bizonyítéka annak, hogy egyes fafejűek még mindig nem kapisgálják, éppen ebben rejlik Clinton tulajdonképpeni személyes varázsa. Azért élvezi minden intrikák, vádak és a saját ostoba ballépései ellenére még mindig az átlag ember szimpátiáját, mert a karrierjével járó kényszerelvárások és kényszerhelyzetek ellenére a szíve rejtett csücskében meg tudott maradni az az idealista, az az őszintén együtt érző lélek, aki volt a 60-as években. És mert hatalmi pozíciójából hajlandó volt kijelenteni népe nevében: “We were wrong.” Legalább ennyit: "Hibáztunk."

 8. írás

Napi Magyarország, 1998 július

Amerikai Lapszemle

A Nemzetközi Amnesztia Bizottság rendszeres évi riportjában éles hangon kritizálta Clinton elnök emberjogi rekordját, írja a Washington Times. A bizottság ügyvezető igazgatója, William Schulz, “tirannusok dédelgetéséért” tartja  felelősnek  Clintont.  Véleménye szerint “az USA emberjogi elkötelezettsége úgy Indiában, mint Kínában teljesen háttérbe szorult a gazdasági érdekek érvényesítésével szemben.” A Kapitóliumban és számos politikai fórumon szintén elhangzott ez a vád, és számos kísérlet történt arra, hogy Kína protekciós kereskedelmi státuszának állandósítását, a Világ Kereskedelmi Szövetséghez való csatlakozását, sőt Clinton kínai útját is megtorpedózzák.  A Washington Post szavaival Clinton “Taiwan 21 millió lakosának emberi jogaival üzletel.”

A részben jogos aggodalmak ellenére egy röpke történelmi visszapillantás azt mutatja, hogy Clinton számos elődje “bratyizott” tirannusokkal -- elég csak a Szovjetúnió, Dél-Afrika, Irán vagy a Filippi-szigetek letűnt vezető nagyságaira gondolni. (Mind a kínai, mind az iráni kártya kijátszása a Nixon–Kissinger-időkre nyúlik vissza) És azt sem szabad elfelejteni, hogy a fejlett amerikai technológia, mint például a kommunikációs műholdak kiárusítása Reagan elnök jóváhagyásán alapulva Bush elnöksége idején kezdődött, és csupán folytatódott a Clinton-adminisztráció alatt.  Ennek ellenére a Fehér Ház védekező magyarázkodása, miszerint a Kínával való fokozott kereskedelmi kapcsolat távlatilag elősegíti az emberi jogok biztosítását és Kína felelősségteljes, nemzetközi szabályokhoz való alkalmazkodását, felháborítja Robert Lighthizert, aki a New York Times  hasábjain “cinikus kimosakodásnak” minősíti a kormány mentegetőzését.

    A tirannusok kesztyűs kézzel való kezelésének elvi háttere az a feltételezés, miszerint az intenzív, kölcsönösségen alapuló kereskedelem a kapitalizmus  kibontakozásához vezet, ami automatikusan (lazító) politikai változásokat is eredményez. Lighthizer azonban rámutat,  hogy a gazdasági növekedés és a politikai szabadság közti korreláció elméletére a gyakorlat időnként alaposan rácáfol. Az elmúlt 25 évben tapasztalható rohamos kelet-ázsiai felfutás éppen a politikailag szorosan kontrollált társadalmakban,  Malajziában, Szingapúrban, Dél-Koreában és a diktatórikus Kínában következett be. (Európai példával élve, az elmaradott Görögországot annakidején a gyűlöletes  katonai junta indította el a fejlődés és az Európához való felzárkózás útján.)

    “Az üzlet a hatékonyságot értékeli mindenek fölött, és a diktatúra bizonyos körülmények között(*) hatékonyabb lehet a demokráciánál.  A hatékonyság egyes számú alapfeltétele a stabilitás. Valójában az üzletnek sokszor az az érdeke, hogy ne történjen politikai változás” – írja Lighthizer. [Erre a mentalitásra, a profitáló stabilizáció mindenáron való biztosítására közép-európai példa a nyugati tőkének a Kádár-kori puha diktatúrát (a kemény diktatúra örököseit), majd a szocialistákat (a puha diktatúra örököseit) nagylelkűen támogató politikája.]

    A történelem ugyanakkor arra is példával szolgál, hogy amennyiben a külföldi tőke teljesen figyelmen kívül hagyja a regionális társadalompolitikai helyzetet, a kulturális hagyományokat és az életszínvonalat, akkor a saját hosszú távú sikerét ássa alá, mint ahogy az Irán, Indonézia, a Filippi-szigetek és Dél-Afrika esetében is történt.

    A  gazdasági előrehaladást biztosító stabilitás megteremtésének és fenntartásának eszközei különböző szemszögből nézve más és más megítélés alá esnek. A kínai elnök szerint a Tiananmen-tér eseményei annak idején veszélyeztették a fennálló értékrendet és stabilitást, ezzel gátolva a fejlődést -- tehát fegyveres beavatkozásra volt szükség. Az amerikai elnök szerint viszont -- és ennek Clinton pekingi látogatása során hangot is adott -- nem a fegyveres kényszer, hanem a szabadság eszméje és gyakorlati megvalósítása biztosítja a stabilitást, aminek következménye lehet a gazdasági fellendülés. 

    Csupán a bankároknak és nemzetközi pénzintézeteknek mindegy, hogy milyen úton-módon biztosított a politikai stabilitás: demokrácia, teokrácia, monarchia, puha vagy kemény diktatúra -- bármelyik megteszi. Éppen ezért Lighthizer kihangsúlyozza, “a két ország (az USA és Kína) közötti problémákra nem üzletembereknek, hanem államférfiaknak kell megoldást találni, amelyet sem a búsás profit reménye, sem a (valóságtól) elrugaszkodott fantázia nem befolyásolhatna." 

    * Ha például  nem irtja ki az osztályidegennek kikiáltott nemzeti értelmiséget (K. H.)

9. írás

Közel 4 évet vett igénybe és 30 millió dollárba került az amerikai államnak, hogy a speciális különmegbízott,  Kenneth Starr a gyakorlatban bebizonyítsa: a Clintont vizsgáló független bizottság nem képes a feladatát ellátni, ezért fel kell számolni.   Az eredetileg a Watergate-ügy kapcsán 1978-ban létrehozott bizottság azzal a céllal alakult, hogy törvény és politika szeparációjára alapozottan vizsgálja a mindenkori elnök, illetve a kormány visszaéléseit. De mint annyi más pozitív célzatú reform, éppen az ellenkezőjét csinálja, mint amire hivatott – írja a New Republic című társadalom-politikai hetilap.

A jelenlegi vizsgálóbizottság az igazságügy és politika szeparálása helyett “Egyre mélyebben és egyre veszélyesebb helyzeteket teremtve taszítja a törvényt a politika berkeibe, és ennek következtében közhivatalnokok és privát személyek magánéletébe. Sikerült államügyeket érintő komoly témákat triviális szexbotránnyá, az emberi gyarlóságot pedig súlyos vétséggé, sőt bűncselekménnyé  transzformálnia.”

10. írás

A Verso kiadó a Kommunista Kiáltvány megjelenésének 150. évfordulójára luxus-kivitelű díszkiadásban (rendkívüli stílusérzékről tanúskodva egy szocreál festménnyel a borítón) jelenteti meg Marx és Engels röpiratát. Az egyik legnagyobb amerikai könyvterjesztő, a Barnes & Noble vállalkozott a reklámozásra és terjesztésre. James Glassmann írja a Washington Postban: “Marx (mai napig is) a legdrágább egyetemek dekonstruktív angol tanszékeinek kedvence, akinek sírhalmán politológusok, újságírók és társadalomkutatók lejtenek boldogságtól révülő táncot.” 

Glassmann idézi Charles Murrayt, a volt radikális baloldaliakból verbuválódott neokonzervatív American Enterprise Institute tagját, aki egy márciusi előadása során a következőt mondta: “Évtizedeken keresztül a Marxizmus volt a vezető intellektuális paradigma az amerikai kontinensen, és óriási hatása volt az amerikai értelmiség széles rétegeire”, majd hozzátetette: “Amerikában Marx még mindig számottevő hatalommal rendelkezik.”  A manifesztó árusításának kezdetét  – szintén csodálnivaló stílusérzékkel – május 1-re hirdették meg.

11. írás

Egy sikere ellenére kétséges kampányról tudósit Leslie Wayne, a New York Times hasábjain: befolyásos zsidó csoportosulások kitartó és jól szervezett puccs eredményeképpen lemondásra kényszerítették John Roth  neves tudóst, a washingtoni Holocaust Museum kutató központjának vezetőjét. Roth egy nemzetközi centrum megszervezésére kapott megbízást, amely a zsidó holokausztkutatók képzésével, illetve továbbképzésével foglalkozott volna. Kritikusai szerint azonban Roth személye alkalmatlan volt a  feladatra, mivel korábbi tanulmányaiban eltért a holokauszt értékelésének hivatalosan elfogadott és kijelölt, politikailag korrekt irányvonalától.

           Az ellenzék képviseletében Morton Klein kijelentette: “Az Amerikai Cionista Szervezet úgy véli, hogy Roth úr lemondása a múzeum legjobb érdekében történt, és távozása további védelmet biztosít annak a szent célnak, amely a holokauszt egyedülállóságát és rendkívüliségét hirdeti.”  Roth bűne többek közöttaz volt, hogy 1998-ban párhuzamot vont, és kutatásaira alapozottan egyenlőségjelet tett a palesztinok szenvedésekkel teli sorsa, valamint a náci Németország zsidóságának gyötrelmei és végzete között. Egyedülálló vélemény? Nem teljesen.

          Létezik Amerikában egy mérsékelt irányvonal a zsidó származású akadémiai körökben, amely éppen a zsidóság érdekeit figyelembe véve szabadulni szeretne a holokauszt köré font mítoszok hálójából, az érzelmi felindulások által elhomályosított látásmódtól, és tudományos alapokra helyezné a világháborús zsidóság  történelmének revízióját. A mérsékelt szárny számára a számkivetettség, börtön, deportálás, meghurcolás és kínhalál bárhol, bármikor és bárkivel fordul elő, egyformán elítélendő; a zsidó holokauszt ugyanúgy a háború őrületének következménye, mint például a szlávok, indiánok és cigányok szisztematikus irtása. A cionista szervezetek számára azonban ez a fajta látásmód elfogadhatatlan, és nem titkolják, hogy hívei és propagálói mellőzésnek, sőt meghurcolásnak néznek elébe.

           A múzeum vezetősége jó ideig kitartóan támogatta az integritásáról és szakértelméről ismeretes Rothot, a kaliforniai Claremont McKenna College filozófiai és vallástudományi tanszékének vezetőjét. Ennek ellensúlyozására a kongresszusi képviselőház két republikánus tagja nyilvánosan felszólította a múzeumot, hogy vonja vissza a kinevezést. Az ilyen felszólítás aztán lavinát szokott elindítani, és Roth se magát, se támogatóit nem akarta élve eltemettetni. Így aztán önként lemondott  megbízatásáról, és visszatért a katedrához. A Holocaust Museum vezetősége őszinte sajnálkozását fejezte ki az eset miatt, és közölte,  hogy egy nagyon kisszámú kritikus ellenében továbbra is támogatja John Roth személyét. Sokra megy vele.

          A történet kapcsán ide kívánkozik a klasszika-filológus Mary Lefkowitz figyelmeztetése, miszerint "A múlt megítélésénél a mitológiához való folyamodás rövidtávú elégtételt produkál, hosszú távon azonban éppen azt az ügyet károsítja meg, amelyet elő akart mozdítani. Ennek az évszázadnak az eseményei arra mutatnak, veszélyes megengedni, hogy a propaganda kisajátítsa a történelmi igazságot."

Addenda:

Európában hasonlóképpen úrrá lett a holokauszt dogmatizálásának veszélye. A New York Times beszámolója szerint emigrációba kényszerült a híres Pierre abbé, akit a franciák évtizedek óta az ország legnépszerűbb emberének szavaztak meg. A 83 éves abbé – aki a II. Világháború idején mit sem törődve a kockázattal mentette a zsidókat, és menhelyláncolatot hozott létre az otthontalanok számára – sorozatos támadásoknak és fenyegetéseknek lett kitéve, amiért nem volt hajlandó elhatárolódni régi barátja, Roger Garudy "Az izraeli politikát megalapozó mítoszok" című könyvétől.

A neves történész, vallástörténész, filozófus és esztéta Garudynak élete során közel 60 könyve jelent meg, amelyek számos nyelvre lefordítva a világ számtalan könyvtárában megtalálhatók.  Ezek közül csak azt az egyetlent érte kritika és személyének szóló támadás, amelyben (más történészekhez hasonlóan) kétségbe vonta a zsidó holokauszt közforgalomban levő adatainak pontosságát. Az idős Pierre abbé úgy nyilatkozott a Palerin Magazinnak, azért kényszerült Paduaba költözni, mert nem tudta tovább elviselni a rázúduló zaklatásokat: "Rengeteget szenvedtem. A támadásoknak, amiknek kitettek, nem akart vége szakadni." 

Az abbé meghurcolása annak ellenére történt, hogy 20 évig a francia rasszizmusellenes csoport, a  Rasszizmus és Antiszemitizmus Elleni Nemzetközi Liga vezetőségi tagja volt – ahonnan Garudy "igazság iránt elkötelezett", "lelkiismeretes", "ragyogó tudományos felkészültségű", "pontos és tárgyilagos" munkájával való azonosulása miatt vezetőségi határozatra eltávolították. (A jelzők Pierre abbé Garudihoz intézett nyilvános leveléből idézettek.)

12. írás

       A Washington Postban Lena H. Sun a II. világháború alatt Latin-Amerikából elhurcolt és a déli Texas államba deportált japán hadifoglyok tízezreinek kálváriájáról és későbbi keserű sorsáról számol be. Fél évszázaddal az események után Alicia Nishimoto pert indított az amerikai kormány ellen, és elégtételt követelt a deportálások hajdani áldozatai számára. Két évig tartó jogi csatározások után úgy tűnik, hamarosan egyezség születik a felek között.

    Egy 1988-as végzés, nagyon korlátozott összegben ugyan, de kártalanította az amerikai-japán internáltak tízezreit, ez azonban a Roosevelt elnök utasitására más országokból, főleg Latin-Amerikából az Államokba hurcolt japán foglyokra a reparáció nem vonatkozott. "Elhurcoltak minket,  minden vagyonunkat elkobozták, és tönkretették az egész életünket" – panaszolta  az interjúban Nashimoto.

       Sohasem hallott erről a magyar olvasó? Megnyugodhat – az amerikai sem. Mint ahogy arról sem tud az átlag amerikai, hogy bár 500 ezer olasz-amerikai katona harcolt a II. világháború alatt Európában, Washington döntésére több mint 600 ezer családtagjuk szigorú állami felügyelet alá került.  Olasz-amerikaiak tömegeit telepítették ki és zsúfolták internáló táborokba, amit tilos volt elhagyniuk. Speciális igazolványt kellett állandóan magukkal hordaniuk, bizonyos foglalkozásoktól is el lettek tiltva, csak engedéllyel utazhattak és nem lehetett még saját rádiójuk sem.

      Az itáliai-amerikai közösség kívánsága ellenére az FBI 60 évvel az események után sem hajlandó a vonatkozó dokumentumok titkosításának feloldására.  Nyilván azért nem oldható fel a zárlat, mert akkor a zsidósághoz és a cigánysághoz hasonlóan ők is joggal követelhetnének erkölcsi elégtételt és anyagi kártérítést.

13. írás

       A US. News & World Report a rövidke üzleti hírek között, mint lényegtelen apróságot közölte a belső információn alapuló pénzügyi spekulációk és sikkasztások miatt börtönre ítélt Michael Milken legújabb, valójában címlapra kívánkozó visszaéléseit. A bírói végzés révén a Wall Streetről véglegesen kitiltott, feltételesen szabadlábon levő hajdani pénzbefektető – fittyet hányva az ítélet tiltó kikötéseinek – ismét különböző megacégek (MCI, New World Entertainment) üzleti ügyeiben brókerkedett. Mikor az ügy kiderült, Milken alkut kötött a hatóságokkal, aminek következtében elfogadta a bíróság által kiszabott 47 millió dolláros büntetést.

     A spekuláns sikkasztó nyilván jóízűen hahotázva fizette ki a váltságdíjat, ami neki aprópénzt jelentett.  Milken ugyanis évek óta szerepel a (híres és hírhedt)  400-ak klubjának listáján, amely a minimum 475 millió dollárt érő amerikaiak jegyzéke. "Az ügyészség közölte Kimba Wood bíróval, aki Milken kirendelt hatósági felügyelője, hogy nincs szándékában jogilag felelősségre vonatni Milkent a szabadlábra helyezés feltételeinek megszegéséért." A bíró ebben nem talált semmi kivetnivalót. Milken nyilván eleve azért merte megszegni  a  rendelkezését, mert ügyvédei révén ezt a belső információt is tudta. Sőt, nyilván a törvényszegésért  maximálisan kiszabható pénzbüntetés összegét is megsúgták neki, ami nevetséges hányada volt újabb üzleti machinációkból nyert hatalmas profitjának.

        (Utólag zárójelben: "The distinct legal advantages that money can buy become even more salient when we enter the realm of corporate and other white-color crime.  (...)  Regardless of actual innocence or guilt, one's chances of beating the rap increase as one's income increases.  (...)  The simple fact is that the criminal system reserves its harshest penalties for its lower-class clients and puts on kid gloves when confronted with a better class of crook."   (Jeggrey Reiman: The rich get richer, and the poor get prison)

14. írás

Új Magyarország, 1997 november

GAZDAG AMERIKAIAK TABLÓJA   

A Forbes Magazin minden ősszel közreadja az USA 400 kiskirályának nevét, vázlatos biográfiáját és vagyonszerzésének körülményeit. Az elit klub tagja lehet minden amerikai állampolgár, aki legalább 475 millió dollár tulajdonosa, akár öröklés, akár saját tehetsége és munkája, akár illegális pénzügyi manipulációk vagy egyéb törvénytelenségek révén. 1982-ben a leggazdagabbak listája 13 milliárdost jegyzett, az idén viszont már 170-en érdemelték ki nehezen titkolható irigységünket... Törvénytelenségeket és visszaéléseket elkövetők minden társadalmi rétegben és csoportosulásban vannak, így a 400-ak klubjában is, de míg az átlag halandók felelnek bűneikért, addig a gazdagok felelősségrevonása többnyire a vádemelésig sem jut el. Például szolgál erre George Soros személye (akinek kivizsgálását komolyan fontolóra vették Washingtonban, de "bizonyítékok hiányában" lemondtak róla), vagy az ázsiai üzletpartnerek, John Tu és David Sun esete.

        A kétes múlt üzelmeit nem feszegetve így ír a Forbes Sorosról: "Briliáns spekulátor, intellektuális beképzeltséggel. Az Atlantic Monthlyban írt zavaros, összefüggéstelen cikkében kritizálta a szabad kapitalizmust, majd korlátlan összegeket költött rá, hogy visszajuttassa hatalomba a kelet-európai ex-kommunistákat.  (...)  Őszinte az ambícióit illetően: 'Talán betegesnek hangzik, mikor valamiféle istennek képzeli az ember magát, mindenek teremtőjének, de azóta megbékéltem a gondolattal, mióta elkezdtem ezt (isteni hatalmát? képességeit? K. H.) kiélni. Magyar születésű, jelenleg USA állampolgár. Kisfiúként  a náciktól rejtőzködött a padláson."

        Valószínűleg a Helmsley házaspár is valamiféle istennek képzelte magát, mikor nem vonatkoztatta magára az USA adótörvényeit. Leona Rosenthal Helmsley közismert mondása volt: "Mi nem fizetünk adót, csak a kisemberek".  Helmsley asszony végül adócsalásért 18 hónapot töltött egy gazdagok számára minden kényelemmel berendezett elit börtönben. Ezen túlmenően 8 millió dollár büntetés fizetésére kötelezték – ami számára nevetségesen piti összegecske. Öregedő férje lefizetett orvosai segítségével ügyesen kibújt a felelősségre vonás alól: gyors lefolyásúnak jósolt "halálos betegsége" ellenére még 10 évig élt luxusban és háborítatlan kényelemben.        

        Michael Milken, kaliforniai pénzbefektető évekkel ezelőtt szintén halálos betegségre, végbélrákra  való hivatkozással és orvosi bizonyítvány segítségével rövidítette meg börtönbüntetését, amit 6 rendbeli csalásért és más visszaélésekért kapott. (Természetesen Milken a cikk internetre tételének idején, 2002-ben is vígan, jó egészségben él.) Az egyéb vádakat, szám szerint 91-et, bizonyítékok hiányában ejtették. (Kire szégyen ez? A vádemelésre? Az esküdtekre? Az egész amerikai igazságszolgáltatási rendszerre?) Ennek köszönhetően Milken állítólagos végzetes betegsége ellenére továbbra is aktív dollárgyártója a 400-ak klubjának. 

          Az igazságügyi minisztérium egy éve folytat hivatalos kivizsgálást a híressé vált Bill Gates még híresebb Microsoft nevű vállalata ellen monopolhelyzetével való visszaélés, vagyis a szabad kapitalizmus versenyszellemének akadályozása miatt.  Bár a vállalatot napi egy (1) millió dolláros bírság és egyéb retorziók – többek között a vállalat esetleges feloszlatása – fenyegetik, a részvényei mégsem zuhannak a feneketlen mélységbe, mivel mindenki meg van győződve róla, hogy Gates ügyvédei játszva kivédik a kormány  felszínes ütéseit, és minden megy majd tovább a maga útján.

          A klub legfeketébb báránya az extravaganciájáról hírhedt homoszexuális marinbiológus, John Du Pont. Tavaly nem tisztázott okokból agyonlőtte a vendégszeretetét élvező David Schultz olimpiai érmes szabadfogású birkózót –  ráadásul egy tanú, a sportoló felesége szeme láttára. Bár az esküdtszék a gyilkosság miatt bűnösnek ítélte, Du Pont hatalmas vagyona és családi összeköttetései révén azonban börtön helyett luxus kényelemmel berendezett pszichiátriai intézetek lakójaként fogja leélni hátralevő éveit.

15. írás

Napi Magyarország, 1998 március

                                              Amerikai lapszemle

     A kommunista és posztkommunista országokban a párthűség az ára a kormányszintű és vezető miniszteriális állásoknak, nagyköveti kinevezéseknek. Mindezek az USA-ban dollárért vásárolhatók. A US News & World Report szerint Clinton 1995-96-os évi magas rangú testületi- és hivatalnoki kinevezéseinek egyharmada  pénzügyi donor. Ez a 188 kinevezett összesen 5 millió dollárral járult hozzá a demokrata választási kampányhoz. Az adminisztráció 4 főnyi kereskedelmi testületének 99 tagja közül 49-en összesítve szintén 5 millió dollárt adtak a demokrata párt részére.

     Ezt egyesek a pozíciók “kiárulásának” illetve a mindenkori kormány “lefizetésének”, vagyis törvényesített kontrollnak, ha nem zsarolásnak tekintik. Mások szerint viszont ilyesmiről szó sincs, hiszen a donor nem tesz számottevő anyagi előnyre szert,  mivel a bizottságok és testületek többnyire  minimális összeget fizetnek, egyes pozíciók pedig csak tiszteletbeliek. A lényeg persze a pór nép előtt rejtve van.  A kinevezések többsége ugyanis,  még a díszpozíciók is,  távlatilag búsásan megtérülnek. Nemcsak azért, mert ideiglenes döntésjogot és befolyást jelentenek, hanem azért is, mert vezetői szinten hosszú távú üzleti kapcsolatok kiépítésére és több síkon is országos rálátásra, mi több, globális  áttekintésre nyújtanak lehetőséget.

16. írás                   

         Amerika a bibliamánia fojtogató szorításában küszködik. Évről évre új fordításban, új értelmezésben, ki tudja hányadszor módosított kiadásban jelenik meg a szentnek tartott, de ezek szerint minden híresztelés ellenére korántsem tévedhetetlen könyv, aminek egy-egy példánya minden amerikai szálloda fehérneműs fiókjában megtalálható.  (A Biblián kívül egyébként más égi útmutatók, a mennyországba vivő biztos menetjegyet ígérő könyvek százai sorakoznak a  könyvesboltok és nyilvános könyvtárak polcain.)

         Elnökök, politikusok, táncdalénekesek, mindenféle hírességek idézik, vagy hivatkoznak a szent könyvre. Sportolók, akik valamikor a saját képességeikben bízva csak magára a győzelemre koncentráltak, egyre gyakrabban harsognak bibliai szlogeneket versenyek és meccs előtt, utólag pedig hálát adnak az égi pártfogásért. A bokszoló Evander Holyfield a nyilvánosság előtt Jézus Krisztusnak tulajdonította nehézsúlyú világbajnoki győzelmét. Vajon a bőrt repesztő jobb egyenesek, vagy inkább a csontot zúzó bal horgok miatt?

         Ann Monroe a Mother Jones magazinban ezzel kapcsolatban azt írja, a statisztikák szerint az amerikaiak 42%-a úgy vélekedik, hogy a Biblia minden kétséget kizáróan Isten szava. Ez egy 1987-es felméréshez képest még további 5%-os emelkedést jelent. Több (bár ellenőrizhetetlen) felmérés eredménye szerint  a lakosság 80%-a nemcsak  a bibliai csodákban hisz, hanem kivetítve a mindennapi életben várható isteni csodákban is. Akik túlélik az ezreket pusztító szökőárt vagy földrengést, azt az őrangyaluk védelmének tulajdonítják. 

           Spinoza, aki a maga idejében felhívta a figyelmet a bibliai ellentmondásokra, hibákra, lehetetlenségekre, úgy foglalta össze, hogy bármi, ami  a természettel ellentétes, az az értelemmel is ellentétes, és bármi, ami az értelemmel ellentétes, az abszurd, és ipso facto elutasítandó. Nyilván hasonló meggondolásból John Calvin, az USA-ban uralkodó protestantizmus atyja azon a véleményen volt, hogy a teremtés és az első emberpár bukásának története és vele az eredeti bűn átöröklése tudatlan, műveletlen emberek számára íródott, tehát nem értelmezhető literálisan. Nézete azonban valahogy, valamikor, valamiért elsikkadt.

        A kritikus bibliaelemzés kiemelkedő alakja, Thomas Paine, a XVIII. század legmarkánsabb szabadgondolkodójaként az  Értelem kora (Age of Reason) című munkájában kíméletlenül ostorozta az egyházakat, amelyek gonosz és haszonleső intézményekként szentnek kikiáltott könyvekre hivatkozva rettegésben tartják és rabszolgává teszik az emberiséget – monopolizálva a hatalmat és a profitot. Paine célja volt, hogy bebizonyítsa, a Biblia nem Isten tévedhetetlen megnyilatkozása.  A modern bibliakutatók véleménye szerint ezt sikeresen meg is valósította. Amerika azonban nem vett tudomást róla. Nem akart, mint ahogy ma sem akar  átlépni az Értelem korába.

    “Az amerikaiak, és nem is csak a konzervatívok, természetüknél fogva fundamentalisták” – olvashatjuk egy közeljövőben megjelenő könyvismertetésben, amelynek  címe: Jézus kisajátítása: Hogyan árulják el a fundamentalisták a kereszténységet:

"Annak idején az egész ország olyanokkal népesült be, akiknek pragmatikusnak kellett lenni. Mikor a Bibliát olvassuk, és a benne levő állításnak alanya és állítmánya van, hinni akarjuk, hogy értelme is van, sőt, hogy igaz, és aztán a megszerzett igazságot valamilyen formában alkalmazni akarjuk. Ez aztán a Bibliát ugyancsak kényes irománnyá teszi. A Biblia történetei ugyanis – a hat nap alatt teremtés, a zsidók számára szétváló tenger és Jézus csodatételei – tudományos szemszögből nézve teljes lehetetlenségek. Ráadásul az Istennek tulajdonított tettek közül számos – mint például Izsák feláldozásának követelése vagy néhány korai keresztény halálra sújtása a vagyonához való ragaszkodása miatt – egyenesen kegyetlen."

      A Biblia szószerinti értelmezése körüli ellentmondásosság egyházi és literátus körökben talán mindig is létezett, ha nem is kapott nyilvánosságot. Erről érdekes adalék található a 60-as évek polgárjogi küzdelmeiben aktívan szerepet vállaló Virginia Foster Durr önéletrajzában, akinek nagyszülei még rabszolgatartók voltak a déli Alabama államban. Nagyrészt a 70-es években rögzített, de csak 1985-ben megjelent biográfia roppant érdekes képet fest a század eleji ún. bibliai-övezetről, többek között a társadalmi helyzetről, a vallások hierarchikus besorolásáról és az ott élő fundamentalisták vallási túlkapásairól, amelynek a saját apja is áldozatul esett.

A gazdag családból való Sterling  Foster teológiát végzett Princetonban, majd továbbképzése során éveket töltött  Edinburghban, Heidelbergben és végül Berlinben. Németországban ismerkedett meg azzal a kiszélesedő körben hódító új teológiai irányzattal, amely a Bibliát kritikával elemezve mitológiának nyilvánította -- és ennek tudatosan elkötelezett híve lett.

    Visszatérve az Államokba  Dr. Foster ennek az elvi elkötelezettségnek megfelelően prédikált a pulpitusról, amiért felesége rokonai feljelentették. Ezt követően az egyházi vezetők hivatalos ülést tartva egységesen eretneknek nyilvánították. Ez alól csak egyféleképpen menthette fel magát: ha tanúk előtt eskü alatt vallja, hogy elhiszi Jónás elnyelésének és a cápa bendőjében három napig való túlélésének sztoriját. Foster azonban erre nem tudta rászánni magát. Egy egész heti gyötrődés és álmatlan éjszakák után vállalta az eretnekséggel való megbélyegzést és a vele járó kiközösítést. Feljebbvalói visszavonták egyházi kinevezését, és soha többé nem kapott pulpitust. Súlyos idegösszeroppanás következtében családjától távol hosszú ideig orvosi kezelésre szorult, de képtelen volt tudása és meggyőződése ellenére megalkudni.  Korának egyik legtehetségesebb, legképzettebb teológusa hátralevő éveiben társadalmilag lefokozottan biztosítási ügynökként kényszerült eltartani a családját.

17. írás

            "Mai társadalmunkban stigma kapcsolódik az elhízottság állapotához" – állítja Thomas Cash, a Virginia állambeli Old Dominion egyetem pszichológiai tanszékének professzora. "A fiatalok vékonyságra törekszenek, de még ez sem elég. A legújabb követelmény a vékony és izmos test. Akik ezzel a minden realitást nélkülöző mércével mérik magukat, szinte eleve kudarcra vannak ítélve." 

            A kaliforniai pszichológus, Debbie Then szerint  egy teljesen természetellenes női szépségideál kialakulása felé haladunk: vékony alkat, hatalmas mellekkel és 12 évesek fogpiszkálószerű lábaival. "Az igazi, reális asszonyi alkat többé nem megfelelő és egyre kevésbé vonzó."

            Mary Pipher, aki nemrégen jelentette meg tizenévesek lelki és fizikai egészségével foglalkozó könyvét, kutatásaira alapozottan arra a következtetésre jutott, hogy valójában az egész női nem elégedetlen az alakjával: "Valamikor az asszonyok, aztán a tizenévesek  szégyellték a testüket, ma már a 10-11 éves kislányok is. Az uralkodó szépségideál a legtöbb nő számára csak koplalással (és operált műmellekkel, K.  H.) valósítható meg."

        (Amy Brooks nyomán, People Magazin)

18. írás

        “Legalább 25 ország van a fejlesztés stádiumában vagy már birtokol is tömegpusztító fegyvereket. Közülük néhányan azon a szinten vannak, hogy az USA-t is veszélyeztetik” -- állítja William Cohen, védelmi miniszter. “A frontvonalak már nem a tengeren túl vannak. Bármelyik amerikai város célpont lehet, hiszen egyes tömegpusztító fegyverek már most elérhetők különböző bűnügyi csoportosulások és kultikus vallások számára.”

         Cohen szerint a mai kémiai és biológiai fegyverek a “szegény ember atombombái, és bár olcsóbbak és könnyebben előállíthatók, ugyanúgy halálosan komolyak.” Nem mind a 25 tömegfegyverekkel rendelkező államot nevezte meg egy a Pentagon által 1997-ben kibocsátott jegyzőkönyv.  Izrael, Dél-Korea és Taiwan például biztonsági okokból nem szerepeltek a nyilvános listán.  Nem tudni, valójában kit szándékoznak ezzel átverni? Kit lehet ma, az Internet világában ezzel átverni?

        (Tom Squitieri nyomán, USA Today)

19. írás

AKI HATALMAT ADOTT A NŐK KEZÉBE    

Az USA közvéleményének elege van a Fehér Ház szexbotrányából

Napi Magyarország, 1998 április 

“A szex és a szexbotrányok minden mennyiségben eladhatók” – állítják rendületlenül a befolyásos média és üzleti körök. Lehet azonban, hogy mégsem? A Time magazin első március száma után ugyanis, amely oldalakon keresztül taglalta a Clinton–Lewinsky-szexbotrányt, közel  1500 hozzászólás érkezett a szerkesztőségbe. Ebből 39 dicsérte a cikket, míg 1454 levélíró szerint “itt lenne az ideje, hogy a Time végre kikecmeregjen a csatornából.”

A közhangulat és a felkavart gyomrok megnyugtatására – meg talán  egy kicsit Clinton elnök afrikai útjától inspirálva – a magazin március 30-i száma 11 oldalt szentelt Afrika  jövőjének elemzésére, az április 13-i szám pedig gyakorlatilag teljes egészében az évszázad vezéregyéniségeiről és társadalmi úttörőiről szólt.

Az olvasói levelek azonban még ebben a számban is háborognak: “Ami elég, az elég!” – írja egy dühös olvasó a Jones-Willey-Levinsky vádaskodások kapcsán. “Amennyiben az ügyvédek és a média abbahagyná a nagy nyilvánosságot biztosító tv-interjúkat, gyors hírnév ígéretét, pénz és könyvjogok ajánlgatását, akkor könnyen lezárhatnánk ezt az egész ügyet, és visszaállíthatnánk a Fehér Ház méltóságát.” (Ennél élesebb hangú leveleket természetesen illendőségből nem közölnek.)

Valószínűleg Európában ezt nem hinnék el, de az amerikai átlagpolgárnak elege van a szexbotrányból, amit a szerkesztőségekben csak mostanában felfedezve próbálnak ellensúlyozni. Remélik, hogy az olvasók megelégedésére szolgál a Time áprilisi száma Az évszázad vezetői és forradalmárai című arcképcsarnokával. Ebből az egyik érdekesség  Gloria Steinem megemlékezése az 1879-ben született feminista aktivista, Margaret Sanger munkásságáról. Sanger, aki a 18 terhességből 11 élő gyermeket szülő, végsőkig kizsigerelt édesanyja lassú haldoklásának tanújaként vált a családtervezés legalizálásának és propagálásának első amerikai szószólójává. 

"A század elején a fogamzásgátló szerek olyannyira tiltottak voltak az egyház által diktált, orvosok és politikusok által jóváhagyott törvények szerint, hogy még a (külföldről történő) beszerzésük is büntetőjogi felelősségre vonással járt” – írja Steinem.  A gazdagok és műveltek természetesen ennek ellenére hozzájutottak a francia importhoz. “Ez a társadalmi igazságtalanság  késztette Sangert, hogy szembeszálljon mind az egyházzal, mind pedig az állammal."

Egy Amit minden lánynak tudni kell címmel közölt családtervezési cikksorozatában  és  A lázadó nő címmel megjelenő saját kiadású újságjában  "Sanger információt és ezáltal hatalmat adott a nők kezébe” – írja Steinem. A korát messze meghaladó bátor asszony, ápolónői-szülésznői végzettséggel és három gyermek anyjaként a szellemi elmaradottság okát főként  a szegénységben, a túlnépesedésben, faji diszkriminációban és az elhanyagolt gyermekkorban látta.”

(Utólag zárójelben: A kortárs és barát zsurnaliszta John Reed aktívan részt vett a bíróságra hurcolt Sanger felmentési akciójában. A veszélyhelyzettel nem törődve írásaiban nyíltan kiállt közös véleményük mellett, miszerint a családtervezés lehetőségének hiánya valójában az osztályhelyzet függvényeként befolyásolta koruk millióinak életét – "a szegényeket erkölcsi és morális szankciókkal való fenyegetéssel kényszerítette sorozatos gyermekszülésre, azzal a céllal, hogy az állandóan éhes munkanélküliek tömegeivel folyamatosan szabályozni tudja a munkaerőpiacot (...),  ugyanakkor világszerte elegendő számú katonát biztosítson.")

20. írás

         A New Yorker  munkatársa, David Remnick, az USA-ban a 30-as években kialakított – és a nagyközönség előtt azóta sem cáfolt – agyonretusált, idealizált, szándékosan meghamisított Lenin-portré helyett egy kíméletlenségében és embertelenségében valósághű karaktert mutat be az olvasóknak.  “Egyes nyugati akadémia körökben (és a közmédia minden területén, K. H.) Sztálint egyfajta 'aberrációnak' tüntették fel, egy tirannusnak, aki Lenin életének végén pervertálta Lenin szándékait” – írja Remnick.  "De ahogy Lenin kegyetlenségének egyre több és több bizonyítéka került napvilágra az archívumokból, a 'jó Lenin' és a 'rossz Sztálin' képzete akadémiai viccé változott." (A hangos röhej azonban, és ez nem lehet véletlen, soha nem szűrődött ki az utcára  a tudományos intézetek falai mögül, K. H.)

    "Sztálin politikai lépései mind a leninizmusban gyökereztek: Lenin építette az első koncentrációs táborokat, és Lenin használta először a mesterséges kiéheztetést politikai fegyverként." (A szerző nem tér ki rá, véleménye szerint kik és miért mitizálták, és védik ma is körmük szakadtáig Lenint – K. H.) Remnick  a “Lenin sírhalma: a szovjet birodalom végnapjai” című könyvében már 1994-ben is hasonló nyíltsággal írt Leninről.

(1921-ben a szovjet éra idején éhező parasztok milliói váltak földönfutóvá, haltak szörnyű kínhalált.)

       A megváltozott  Lenin-kép azonban a média propagálás híján (konspirációs elhallgatásnak is mondhatnánk, K. H.) soha nem jutott el a köztudatba, annak ellenére, hogy dokumentált tény, “Lenin alkotta meg a tömegterror és a tömegpusztítás modelljét, nemcsak utódja, Sztálin, hanem Mao, Hitler, és Pol Pot számára is.”  Akik számára jelentősséggel bír a Lenin-fiúk szókapcsolat, azoknak ez nem újdonság, de az átlag amerikai számára a fasizmus a XX. század egyes számú réme, mivel nem tudja, és nem is tudhatja, hogy “lehetetlen felmérni, valójában  hány tízmilliónyi ember halála a leninizmus következménye.”

Addenda:  

"Lenin was a theoretician of state terror. In January 1918, he sent sailors from the Baltic fleet to put down the elected Constitutional Assembly – Bolsheviks had lost in multyparty election. And in 1921, Lenin eliminated official opposition, even within the Communist Party." (David Remnick: Lenin's Tomb. Vintage Books. New York. 1994)

"The blood was start flowing once Lenin, as Chairman of the Council of People's Commissars, started to consolidate his own dictatorship... He was surrounded by a number of very conspiratorial-looking figures often bearded in an outlandish manner, often Jews, born equivocators who were also rabble-rousers. (...) The Bolsheviks were ruling by terror. The Cheka had been set up by Lenin in December 1917. The Red Terror was formally inaugurated in December 1918.  (...) It was Lenin the philosopher who inaugurated the Cheka and the Red Terror as a calculated act of policy. (. ..) His right hand in all this was Trotsky... Hundreds of thousands would be picked up to labour, and often to die, as slaves on the Baltic-White Sea canal, in the Lena goldfields, in the killing climate of the Magadan region, in the coal mines of Norilsk."  (Edward Crankshaw: Khrushchev) 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék-kommentárok 2002 II. félév 25. írás

21. írás

 Napi Magyarország, 1999

KÍNA: AMERIKA STRATÉGIAI ELLENFELE

A kongresszus Külföldi Kapcsolatok Irodájának vezetője, Jesse Helms szenátor azzal vádolja a Clinton-kormányt, hogy a kapcsolatok javítása érdekében éveken keresztül szemet hunyt, míg Kína high-tech fegyverekkel látta el Iránt és Pakisztánt. Ugyanakkor  kijelölt kongresszusi bizottságok az elnök tavaly tavasszal jóváhagyott egyik speciális exportengedélyét vizsgálják felül, amelyet két Kínába beruházó high-tech vállalat, a Loral Space and Communications és a Hughes Electronics részére állítottak ki távközlési műholdak szállítására.

     A New York Times szerint az Igazságügyi Minisztérium tiltakozott az engedély megadása ellen, és bűnügyi vizsgálatot követelt, mert alapos gyanú merült fel, hogy a két vállalat fontos, katonai célokra is használható technológiát juttat a kommunista Kína kezére.  A Fehér Ház ennek ellenére zöld utat adott az exportengedélynek, elsősorban üzleti meggondolásból, de politikai célzattal is: a kereskedelmi nyitás a két ország közti leszerelési  tárgyalások menetét volt hivatott elősegíteni, ugyanakkor (megkötések révén) a Pakisztánba irányuló kínai rakétaexportot feltartóztatni. Az utóbbi cél azonban nem valósult meg. Kína utólag fittyet hányt az amerikai fegyverkorlátozási követelésnek. A kudarc következtében valóságos nukleáris fegyverkezési verseny indult meg Dél-Ázsiában, aminek globális hatása egyelőre felmérhetetlen.

    Republikánus politikusok nyíltan hangoztatják a vádat, miszerint a high-tech cég, Loral Space, legfőbb embere, Bernard Schwartz közvetve megvásárolta az exportengedélyt Clintontól, vagy legalábbis olyan helyzetet teremtett, hogy az elnök egyszerűen nem mondhatott neki nemet: az egyéni pártolók közül ugyanis Schwartz úr volt a Demokrata Párt egyes számú pénzügyi donora 1996-ban.  Az illetékesek természetesen tagadják, hogy az export-license megadása és Schwartz úr nagylelkű adakozása között bármi összefüggés lenne.

     Kenneth Timmerman a Pekingi Pentagon című tanulmányának kutatásai során szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy a Clinton-adminisztráció és  azon belül is fő helyen a volt védelmi miniszter, William Perry meggondolatlan, vagy személyes érdekek diktálta döntéseikkel végzetes hibákat követtek el az USA biztonsága ellen. "A fejlett technológia, amely (Perry engedélyezése révén) Kínába került, kétségtelenül a  hadászati képességeik továbbfejlesztését szolgálta. Ha Kína a XXI. században Amerika stratégiai ellenfelévé válik – ahogy számos kínai katonai szakértő állítja – akkor majd ugyancsak hálásak lehetünk  Perry úrnak, amiért segítséget nyújtott számukra  a tökéletesedés útján" – írja Timmerman.

 További info a témában az Amerika biztonsága és a kínai kémek című cikkben

22. írás

Wen Ho Lee, a Taiwanból emigrált, kémkedéssel vádolt tudós, aki ez év szeptemberi szabadlábra helyezéséért cserébe információt és magyarázatot ígért az FBI-nak, 10 napos, zárt ajtók mögött bonyolított kihallgatása során (profi kémhez méltóan) végül is nem mondott semmit – és azt is halkan motyogva, nehezen érthető akcentussal. Lee eskü alatt vallotta, nem emlékszik, hány tekercsnyi anyagot  másolt át a nukleáris fegyverek terveit és kódjait tároló titkos  számítógépből. Hetet? Háromszor hetet? Tízszer hetet? Fogalma sem volt róla. Ugyanakkor kitartott korábbi állítása mellett, miszerint azért csinált másolatokat, hogy megvédje, biztonságba helyezze  a kutatási anyagot. Hogy hol tárolta őket? Kidobta a laboratórium szeméttárolójába.  Logikátlanságnak tűnik? Lee szerint csak azért, mert ez egy rasszista ország.  És Amerikának éppen szüksége van egy bűnbakra.

Egy fő műsorban közvetített tv-interjú során Lee kifejtette, mélyen sértve érzi magát, hogy kémkedéssel vádolják, amiért 70 különböző alkalommal  400 ezer oldalnyi titkos anyagot vett le a Los-Alamos-i kutató laboratórium computeréből –  ami aztán szőrén-szálán eltűnt. Ő egy előrelátó, gondos ember, egy más kultúrából –  ennyi az egész. Hogy tételezhetnek fel róla olyan csúnya dolgot, mint a hazaárulás? Lee motyogó alamuszisága, törékeny alkata, ősz haja még a nem bamba nézőt is kényelmetlen fészkelődésre kényszerítette. Hátha mégis ártatlan?  Hátha tényleg csak egy konyhakertjében pücskörésző, jogtalanul meghurcolt nagypapa?

De mielőtt végképp elérzékenyednénk... Az FBI kiderítette, Lee jóval több látogatást tett Taiwanba, mint gondolták és mint amennyit bevallott. A Washington Post (2000. december 15) közlése szerint az elmúlt 25 évben legalább tízszer volt Taiwanban. 1998-ban többek között meglátogatta Taiwan vezető nukleáris kutatóintézetét is. Kétszer, 1986-ban és 88-ban Kínában is járt. Előfordult, hogy kért hivatalos engedélyt az utazásra, máskor viszont nem. De az is megtörtént, hogy nem kapott engedélyt, mégis repülőre ült.

Wen Ho Lee mindenesetre nem elveszett ember. Felcsípett egy-két dolgot az amerikai kultúrából. Védekezés, bizonyítás, mea-culpa helyett sajnáltasd magad, és ezzel egy időben TÁMADJ. Ha afrikai-amerikai, latin, zsidó, cigány vagy ázsiai vagy, feltétlenül játszd ki a faji kártyát. Szemrebbenés nélkül. Vagyis, ha vaj van a fejeden, igenis menj a napra, és a gusztustalan olvadékot utólag orrodból-szemedből kitörölve írj könyvet a "meghurcolásodról".  Minél több vaj volt a fejeden, minél undorítóbb, mocskosabb az egész, annál többet fizetnek érte. Lee könyvének megjelenése a 2001-es téli könyvvásárra várható.

23. írás

Tiz áldozat jelentkezett eddig és vádolta erőszakos nemi közösüléssel és szexuális visszaélésekkel a Maryland állambeli Baltimore-i érsekség nemrégen nyugalmazott papját, a 75 éves Robert Hopkins atyát, aki 47 éves egyházi szolgálata alatt zavartalan buzgalommal rontotta meg a rábízott gyermekeket. Az egyházi szóvivő Bill Blaul úgy nyilatkozott: Attól tartunk, minden körzetben, ahol valaha is szolgált vannak áldozatai. Ennél részletesebb információval azonban nem szolgált. Hopkinst jelképesen megfosztották papi hivatásának gyakorlásától,  és egy meg nem nevezett egyházi  elvonóintézetbe rendelték. Az eddig kivizsgált esetek 1955 és 1980 között történtek. (Baltimore Sun, 1999)

A baltimori eset csak egy évvel azután történt, hogy egy másik marylandi pederaszta botrány során egy hatodszorra áthelyezett katolikus pap hivatalból való eltávolításának előre jelzett napján főbe lőtte magát.

A floridai újságok és az AP hírügynökség jelentése szerint ugyanakkor az elegáns és gazdag Palm Beach városában székelő 65 éves katolikus püspök, Joseph Keith Symons, kevésbé drasztikus döntésre jutott: visszaadta kinevezését a Vatikánnak, miután nyilvánosan beismerte öt ministráns fiú szexuális molesztálását. Symons egyházi elöljáróinak írt bocsánatkérő levelében azt állította: "Minden nap imádkoztam ezekért a személyekért és családjaikért. Az emlék, amivel együtt éltünk túl hosszan kísértett." Az emlék? Az áldozatok számára gyötrő, verejtékező, elborzasztó, nappal is kísértő rémálom! Az egyetlen áldozat, aki végre szembe tudott nézni kínzó tragédiájával, és az egyházi hatóságoknál feljelentést tett, mára középkorú férfi. 

Symons állítása szerint az öt megnevezett kisfiún kívül nem erőszakolt meg több gyermeket. Robert Lynch püspök, az egyház megbízott szószólója azonban kétkedésének adott hangot: "Szeretnék hinni neki, de (a pedofilek és pederaszták) a megrögzött tagadás állapotában sokszor nem emlékeznek a saját tetteikre." Lynch szerint a pedofilia/pederasztia, amellyel az egyház az utóbbi évtizedekben szembenézni kényszerül, "teljesen új fogalom". Következő mondatában azonban rögtön meg is cáfolta önmagát: "A régi teória az volt, gyónd meg, és többet ne vétkezz. Nem realizáltuk, hogy a pederasztia valójában betegség." 

Ténylegesen betegség lenne? Vagy nem az, és akkor bűn? Ha viszont bűn, akkor bocsánatos vagy  halálos? Lehet csak foglalkozásbeli etikai vétségként felfogni, vagy súlyos bűntényként kell kezelni? Orvosi szakvélemények szerint a gyermekek iránti szenvedélyek korlátlan kiélése – emberi jogaik, akaratuk és személyiségük semmibe vétele, fizikai és lelki veszélyeztetésük –  klinikai kezeléssel nem korlátozható és nem szüntethető meg.  (Nem létezik olyan  pirula sem, ami tisztességet, lelkiismeretet, önuralmat adna.)  

A szakvéleményre alapozottan a jelenlegi amerikai polgári törvények a kiskorúak elleni erőszakot és szexuális visszaéléseket közveszélyes bűntényként kezelik, és börtönbüntetéssel sújtják. Egyedül az egyház kivétel ez alól. A Vatikán ugyanis a saját belső törvényei szerint ítél: sorozatos áthelyezéssel, kártérítés fizetésével és legújabban pszichoanalízis és pszichoterápia alkalmazásával mentesíti a felelősségre vonás alól pederaszta papjait.  Mindezt annak ellenére, hogy az amerikai  hívek, sőt  még néhány erkölcsös, haladó gondolkodású  egyházi személyiség is, évtizedek óta követelik az idevonatkozó világi törvények alkalmazását. 

A papi pedofiliával kapcsolatban lásd még: Közös titkok, közös bűnök, Még mindig tabú,  A   bálvány hihetetlen   dolgai, Lapszemlék 2004. II. félév  27. és 5. írás;    2003. I. félév, 27. írás;  2002. II. félév 23. írás;   II. János Pál és George W. Bush kapcsolatáról: Hullahegyekre épülő demokrácia<Bush a világbéke szolgálatában című fejezet; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban; Lapszemlék 2010. I félév, 8. és 9. írás; Lapszemlék rovat 2010. II. félév, 7. írás; Lapszemlék, kommentárok 2012. I. félév 6. írás; Lapszemlék 2013. I félév 4. és 5. írás;  Lemondásra kényszerült a pápa (2013)

24. írás

IDÉZŐJELBEN  –  ÉSZAK-AMERIKAI  LAPSZEMLE

Új Magyarország, 1997. november 17

“Akárhogy is vélekedik az ember John Kennedy politikai aktivizmusáról  vagy rekordjáról, az kétségtelen tény marad, hogy felülmúlhatatlan kulturális jelenség volt – művész, mint Picasso, aki megváltoztatta az emberek látásmódját. Kennedy szavakkal, képzelőerővel és más emberek életével alkotott, a festékes tubushoz hasonlóan préselve az embereket és percepciókat, gyengéden vagy brutálisan, milliók életét befolyásolva. Meg volt hozzá a képessége, hogy az Amerikaiak figyelmét a legfontosabb irányba összpontosítsa – az aktivista politizálás, az értelmes élet felé."

Richard Reves, Time Magazine

25. írás

    Egy novemberben megjelenő könyv szerint (Seymour Hersch: The Dark side of Camelot) John Kennedy kapcsolatban állt a gengsztervilággal, rabja volt csillapíthatatlan szexuális étvágyának, tri-szexuális viszonya volt Marilyn Monroe-val, és titokban, fiatal szenátor korában (Jackiet megelőzően) már nős is volt. "Kennedy köztudottan nagy nőcsábász volt, de mégis megdöbbentő, hogy milyen veszélyes kockázatokra volt hajlandó emiatt" -- írta Hersch, aki korábban Pulitzer-díjat kapott a My-Lai vérengzést feldolgozó tanulmányáért. "Kennedy a megtestesült hazugság jelképeként szerepet játszott a közvéleménynek, mint odaadó férj és keményen dolgozó államférfi, aki gyorsolvasóként éjszakákat tölt az államügyek vaskos irattömegeinek tanulmányozásával."

The Washington Times

26. írás

    Az UNICEF költségvetésének 25%-a eleve New Yorkban marad a szervezet méregdrága központi irodáinak és kirendeltségeinek fenntartására. Nemrégen kísérlet történt a hivatalok áttelepítésére a kevésbé költséges New Rochelle-be, de áthatolhatatlan falakba ütközött. Ami azt illeti, az 1994-es pénzügyi ellenőrzés folyamán a szervezet túlzott költekezéseit luxus hotel szindrómaként tituláló állapot a mai helyzetre is jellemző. Mikor a szovjet tömb felbomlása kapcsán szükségessé vált  egy európai centrum felállítása, a szóba kerülő Varsó, Kijev és Moszkva helyett a főnökség Genfet, a világ egyik legdrágább városát választotta. Saját becslése szerint az UNICEF évi 346 millió dollárt, költségvetésének közel 40%-át költi székhelye és kirendeltségei fenntartására. Ez olyan "kimagasló" összeg (a 'felháborító' jelző inkább jellemezné, K.H.), hogy még a laza (szintén a felháborító jelző lenne illő, K. H.) költségvetési normáiról híres ENSZ is kritizálta.

Elliott Abrams. The Washington Times

27. írás

    "1941 óta, mióta Roosevelt a fegyvergyártás felfokozásával kihúzott minket a depresszióból, a háború, illetve a háború kísértő lehetősége társadalmunk fő hajtóereje. A háborúnak azonban már vége van. Vagy mégsem? Megengedhetjük-e valamikor is, hogy feladjunk a mi kis megszokott, lankadatlanul vívott háborúcskáinkon? Ahelyett, hogy az egyszerűség kedvéért zsugorítanánk, miért is ne terjesztenénk ki a mi kis európai fantom birodalmunkat? (...) A megnövelt szövetséges Európával a fegyvergyárosaink – ha  a munkásaik nem is – aranybányára bukkantak. A fegyvereladásunk 1996-ban 23%-kal növekedett (...), de egy kiterjesztett NATO maga lesz az eldorádó. A szerencsés új NATO-tagok kötelesek drága fegyvereket vásárolni például Lockheed Martintól, amely  nemrégen egyesült a Northrop Grumnannal. (...) Magyarország 22%-kal emelte erre az évre a fegyverkezési költségvetését, Lengyelország és a csehek megduplázták az övékét."

 Gore Vidal. Vanity Fair

28. írás

    "Teljesen nyilvánvalóan a fegyvergyárosok a NATO kiterjesztésének leglelkesebb pártfogói Washingtonban, és szintén ők azok, akik a kelet-európai tagállamok csatlakozása érdekében a lobbyzás anyagi terheit viselik."

Amos Perlmutter. The Washington Times

29. írás

Szakértők figyelmeztetnek rá, hogy az IQ teszt nem tekinthető megbízható mérőeszköznek az intelligencia fokát illetően. Robert Sternberg, a Yale Egyetem professzora szerint ‘számos új teória alakult ki a legutóbbi időben, amelyek szerint az IQ csak nagyon korlátozott része az intelligenciának.’ Sternberg azt állítja, hogy az általánosan alkalmazott teszt az intelligenciának legalább három fontos összetevőjét kalkuláción kívül hagyja: az analitikus készséget – értékelés, összehasonlítás,  kontraszelekció, következtetés – a kreativitást és a tapasztalaton alapuló gyakorlati érzéket.

Tom Drowetzky: Modern Maturity

30. írás

    A U.S. News-ban Joshua Wolf Shenk arról számol be, hogy Washington állam elsőként hozott törvényt a  gyermekek elleni szexuális visszaélések  megelőzése érdekében.  Az ottani hatóságok kötelesek figyelemmel kísérni, nyilvántartani és kérésre nyilvánosságra hozni, hogy hová költözik a börtönből szabadult szexuális bűnöző.

    A törvényt – amelyet a közvetlen szomszéd által megerőszakolt és meggyilkolt 7 éves kislány keresztneve után Megan-törvénynek neveznek – az elmúlt héten a Legfelsőbb Bíróság közvetve jóváhagyta, mikor visszautasította annak  megvitatását, vajon a nyilvános tájékoztatás ténye (szomszédoké, iskoláké, sportegyleteké) nem meriti-e ki a kettős felelősségre vonás fogalmát, vagyis dupla büntetés kiszabását (másodszorra állandó hatósági felügyelet és zaklatás formájában) ugyanazért a bűnért.

    Bár a kis Megan a szomszédjuk aberrációjának esett áldozatul, a gyermekeknek azonban csak 10 százaléka veszélyeztetett idegenek által. Az összesített adatok szerint a kiskorúak elleni szexuális visszaélések 90 százaléka a családon belül történik.  (Ki ne emlékezne a mai ötvenesek korosztályából a drámai hatású  Elcsábítva és elhagyatva című olasz filmre?)

31.  írás    

Gordon Thomas, angol író 1999 márciusában megjelenő könyve, Gideon kémei – A Moszad titkos  históriája, a közelmúlt egy megdöbbentő és ijesztő esetét dolgozza fel és tárja a nyilvánosság elé  a  történész precizitásával és éleslátásával: az izraeli kémszolgálat akcióját Clinton elnök és a Lewinsky lány telefonbeszélgetéseinek lehallgatásáról, és a meglehetősen furcsa és kényes intim csevegések zsarolásra való felhasználásáról.(*1) Csak újabb lejárató pletyka lenne, vagy ez esetben veszélyes valóság? A  Washington Times ezzel kapcsolatos cikke azt állítja, illetékesek szerint a Fehér Ház kommunikációs hálózata megfelelő szinten védett, az állítás tehát csak pletyka. FBI ügynökök szakvéleménye szerint azonban  ez csak féligazság.  Ha ugyanis egy kommunikációs partner készüléke, ebben az esetben a Watergate komplexumból hívogató Lewinsky lányé nem védett, mint ahogy nem is volt, akkor a Fehér Ház biztonsági rendszere fabatkát sem ér.

     A könyv szerint a Moszad 1997 márciusában szerzett tudomást az elnök bizarr, kihasználásra kiválóan alkalmas kapcsolatáról, méghozzá -- érdemes kapaszkodni! -- az FBI-tól, amelynek szoros kapcsolata van a Moszaddal.   Az izraeli titkosszolgálat lehallgatta, és magnóra vette a kezdeti enyelgéseket, majd  később a vérig sértett, megalázott Monica kiborulásait és fenyegetődzéseit. (A Clinton elleni bizalmatlansági eljárás során felvett jegyzőkönyvben utalás történik rá, Clintont figyelmeztették, hogy egy "külföldi kémügynökség" lehallgatja – de hiába. Nem tudták a veszélytől, illetve önmagától megóvni, K. H.)  Thomas ugyan nem állítja, hogy a Moszad közvetlenül zsarolta az elnököt, de levonja a következtetést: "A tekercsek (ideális) zsarolásra való anyagok." A Times az ügy kapcsán felvetette, hogy ragyogóan felhasználhatták őket a közel-keleti tárgyalások menetének irányítására.

    "A Clinton-kormány messze megelőzte  elődjeit a szélsőséges izraeli politika  támogatásában. Ez újra és újra megdöbbenti az izraeli sajtót. Például nemrégen azzal a nagybetűs címmel jelent meg egy cikk Izraelben: CLINTON: AZ UTOLSÓ CIONISTA – ami úgy értendő, utolsónak maradt, aki még komolyan bevesz minden hamukát"  – nyilatkozta egy interjúban  Noam Chomsky.  Ennek kapcsán felmerül a fontos kérdés, vajon Clinton tényleg "bevett mindent", vagy csak nem volt választása?

   Thomas szerint a felvételek szintén hasznosak lehettek – érdemes újra kapaszkodni!  – eredeti informátora, az  FBI ellen. Egy idő óta ugyanis az FBI egy Mega fedőnevű izraeli kém lebuktatásán ügyködött, aki nem máshova, mint a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) vezetőségi  gárdájába épült be – de ezt a kiütési próbálkozást a  Moszadnál nem vették jó néven. Nem azért tették Megát oda, hogy az amerikaiak csak úgy kipöcköljék. Mi sem jöhetett tehát jobban kapóra a leleplezés kivédésére, mint annak felvetése, hogy az elnök szexuális enyelgéseinek és intim személyes közléseinek megörökítése bármikor nyilvánosságra hozható…

*1 A Nation politikai lap is foglakozott a Clinton–Lewinsky-telefonszex lehallgatásával, de az izraeli érdekek védelmében nem tekintette nemzetbiztonságot veszélyeztető  esetnek: Bill Sammon & Bill Gertz: Book says Israeli spies recorded Clinton's phone-sex talk.

32. írás                                                          

    Madeline Albright idézett megállapítása szerint  (Jessica Stern: The Ultimate Terrorist), a kenyai és a tanzániai  terrorakciók (valamint az 1996-os szaudi bombázás, K. H.)  egy újfajta politikai ellenállás veszélyét jelentik:  "Ami új,  az bizonyos terrorista koalíciók feltűnése, amelyek semmilyen kormánynak nem felelnek, országhatárokat semmibe véve működnek és készek a fejlett technológia alkalmazására."  Véleménye szerint maga a civilizáció fog összeütközésbe kerülni az anarchiával, a törvény a törvénytelenséggel.  Ez úgy hangzik (és nyilván azzal a szándékkal is lett mondva), mintha az egész civilizált világ veszélyben lenne, holott valójában az USA, a unilaterális világhatalom jelképe és megtestesítője  kerül egyre inkább az anarchista ellenállók fókuszába. (Ki retteg bin Ladentől  Hollandiában?)

    Egyes terrorizmusszakértők szerint a mai helyzet nem veszélyesebb, mint a korábbi:  a legtöbb akció valójában kisszámú áldozatot követelő szimbolikus violencia, és előreláthatólag az is marad, mivel egy tényleges tömeghalál, az eredeti céllal ellentétben, komoly ellenérzéseket váltana ki világszerte. A terroristák szándéka, hogy sok ember figyelmét hívják fel a jogtalanságokra és  igazságtalanságokra, nem az, hogy sok ártatlan embert irtsanak ki.

    A gondolatmenet logikája azonban e sorok írója szerint csak addig érvényes, míg a minden áldozatra kész anarchistáknak van valami  reménye. Amennyiben teljesen kilátástalanná válik a helyzetük – azon túlmenően, hogy  a célokból nem valósul meg semmi, a szervezet és vele az  ügy (akár társadalmi, politikai vagy  vallási) túlélése is lehetetlenné válik. Akkor minden pokol elszabadulhat.  A szimbólumok megfejtése, figyelembe vétele, a megoldás keresés, odafigyelés, mérlegelés, egyensúlyteremtés  nem Hollandia dolga – mint ahogy a reváns húrjainak esetleges túlfeszítése  sem a hollandok problémája.                                                    

Gideon Rose: It Could Happen Here (Foreign Affairs. 1999 április)

33. írás

        A tudós-filozófus dominikánus pap, Giordano Bruno kivégzésének 400. évfordulója alkalmából az International Herald Tribune és néhény napilap is megemlékezett a szabadgondolkodás és a humanizmus eszméjének korai előfutáráról. Sokan talán először olvasták, hogy Brunot 1600. február 17-én lemeztelenítve, szöggel átdöfött és rögzített nyelvvel – hogy soha többé ki ne ejthesse heretikus állításait – vitték a máglyára és égették el a cirkuszra éhes bámészkodók tömege előtt a római Campo de Fiorán.  

        Az egyház évszázadokon keresztül tagadta az eseményt, és bár ma már elismeri, sőt helyteleníti is a korabeli eljárást, Bruno továbbra is az eretnekek listáján marad, hiszen az általa elfogadhatatlannak tartott dogmák és tanítások – többek között Mária szüzessége, Jézus csodatételei és az eucharisztia szószerinti értelmezése – továbbra is érvényben vannak.  Az olaszok 1887-ben szobrot állítottak Brunonak, ami úgy felbőszítette a Vatikánt, hogy még 30 évvel később is próbálkozott az eltávolításával. (Mussolini  a  közhangulatot ismerve megtagadta a pápai állam kívánságát.)

        Bruno, a korát messze meghaladó reneszánsz ember, akinek személye számos  drámaírót ihletett meg, és még több filozófust késztetett az egyház és a vallás szerepének újjáértékelésére, majdhogynem szimbóluma lett a középkori szabadgondolkodó mártírnak. Fennáll azonban a veszély, hogy állhatatosságának, integritásának és hősiességének jelenlegi elismerése, sőt felmagasztalása eltereli a figyelmet arról a fontos tényről, hogy a gondolatszabadság és a szólásszabadság tűzzel-vassal irtása egy egész korszak jellemzőjeként tíz és tízezrek mártíromságát, megkínzását, börtönbe zárását, életfogytiglani háziőrizetben tartását, állandó fenyegetettségét, megfélemlítését és vagyonának teljes elkobzását jelentette.

1. XIX. századi Giordano Bruno karcolat.   2. Az inkvizíció munka közben. (Weidenfeld-Nicolson archívum)

        A mártírok sorába tartozott Giulio Cesare Luclio Vanini professzor is, akit 1618 augusztusában egyház- és államellenes izgatásért tartóztattak le. Diák vádlója szerint előadásai során istentagadó kijelentéseket tett, mivel magát a természetet nyilvánította istennek – ezzel kétségbe vonva egy személyes isten létét, és közvetve a szentháromság, valamint a feltámadás dogmáit. A bírák a 34 éves tudóst halálra ítélték, és átadták az igazságszolgáltató szerveknek.  Mielőtt a kivégzőhelyre hurcolták megkötözték, és nyakába táblát akasztottak a felirattal: ISTENTAGADÓ.  Nyelvét korabeli szokás szerint kivágták. Aztán az erre a célra szolgáló cölöphöz kötözték, és meggyújtották alatta a máglyarakást, hogy a hit szerinti ítélet napján semmi esélye ne legyen a feltámadásra. Összegyűjtött hamvait szétszórták a szélbe.

        Will és Ariel Durant szerint (The Age of Reason Begins, 1961) a hagyományok megőrizték a hónapokon keresztül megkínzott Vanini utolsó szavait. Mikor kivezették cellájából 1619 február 9-én, azt kiáltotta: "Andiamo, andiamo allegramente a moirer da filosofo!" (Menjünk már, menjünk, hogy filozófushoz méltóan haljunk meg!)

         A francia történelem egyik legsötétebb zuga a kathárok genocídiuma, ami közel fél évszázados szisztematikus irtóhadjáratot jelentett a bizonyos dogmákat elvető, pacifista, hierarchiaellenes, a felekezeten belüli nőknek emancipációt biztosító heretikusok ellen. Első lépésként 1209-ben Ince pápa utasítására keresztény lovagok, püspökök, zsoldosok és  kalandorok serege elfoglalta Béziers városát, amelynek 30 ezer lakosát (bibliai precízitással a gyermekeket sem kímélve) egytől-egyig lemészárolta  – közülük 9 ezer védelmet kereső menekültet a város főtemplomában.

        Ince pápa halála után IX. Gergely folytatta az áldozatos munkát.  A. J. Dunning (Extrems – Reflections on Human Behavior) beszámolója szerint az utolsó genocídium 1244 márciusában történt, mikor 210 kathar heretikus számára  egyetlen óriás máglyát gyújtottak.  Az inkvizíció fegyvereseitől körülvéve a szekta hívei, nők, férfiak és gyermekek, elöljáróikat, a tökéleteseket követve önként mentek a lángokba. Dunning kutatásai szerint "ez a holocaust egy eretnek nézet felszámolásán kívül egy kultúra és egy nyelv teljes kihalását jelentette a francia korona által bekebelezésre szánt területen."

        "Ha emberi áldozatként meghalni a legnagyobb elismerésre méltó cselekedet, a világ Krisztusainak száma  milliókra tehető" – írta J. M. Robertson 1903-ban kiadott Pogány Krisztusok (Pagan Christs) című könyvében . "A föld számos országa részeg az évente kiontott vértől. Ez az emberi faj  fizetsége az örökkévalóságba vetett hitéért. Névtelen férfiak és nők milliói tették meg ugyanazt, amit a keresztény Gospel a csodálatra méltó Jézusnak mint rendkívüli áldozatvállalást tulajdonít." 

(Fenti cikk 2001-ben íródott. K.H.)

Addenda:

Thousands of victims of the Inquisition from whom reached us only the lawsuits of: Francesco Stabili, called Cecco d' Ascoli. He was burnt alive to have said, about the temptations of Jesus, that it is not possible to see all the Earth down from a mountain however high it is, as it was asserted by the gospels. Pietro d' Albano, doctor, burned alive, accused of witchcraft. Domenico Savi condemned to the stake as heretic to have set up a hospital without the blessing of the Church. (Pope Clemente V)

This Pope, by restoring the " mazzolatura " (break of bones by blows with a stick), showed himself one of the most cynical procurers of the art of the torture. Pietro Giarinone, philosopher and historian, died under the torture to have supported the ascendancy of king on curie steelyard -- March 24, 1736. Enrico Trivelli, beheaded to have written the sentences of revolt against the Pope -- February 23, 1737. The numerous victims of this Pope remained unknown because he preferred to kill in the prisons of the Inquisition as "upholder of the law" on public squares. (Pope Clemente XII)

(Giordano) Bruno a római inkvizíció előtt a következőket mondotta kihallgatása alkalmával: „ […], de a Szentlélekben, mint harmadik személyben nem tudtam hinni, ahogy a hit tanítja, hanem csak Pythagoras módjára, mely Salamonéval is egyezik, világlélekként, ami az universumban benne lakozik, mint Salamon mondja: Spiritus Domini replevit orbem terrarum et hoc qoud continet omnia. (Az Úr szelleme töltötte be a földkerekséget s azt, ami mindent összetart), ami véleményem szerint teljesen összevág a pythagorasi tannal, melyet Vergilius az Aeneisben így fejez ki: Principio caelum ac terras camposque liquentes, Lucentemque globum lunae, Titaniaque astra, Spiritus intus alit totamque infusa per artus Mens agitat molem… (A holdnak ragyogó gömbjét és a titáni korongot Lélekzet táplálja belül s a tagokba beömlött Ész mozgatja egész tömegük, vele összevegyülve), és ami utána következik. Ettől a szellemtől, melynek neve világlélek, származtatom aztán filozófiámban az Életet és lelket mindenben, aminek van lelke és élete; a lelket azonban halhatatlannak mondom, ahogyan azt a Prédikátor könyve mondja: Nihil sub sole novum, quid est qoud est ipsum quod fuit. (Semmi sem új a nap alatt, ami van, csak az, ami már volt).” (Szauder, 1950: 251). (Gyuriss Dániel: Politika és mágia Giordano Bruno hermetikus világképének politikai vonatkozásai. Politikatudomány Online. 2019/1) [Idézet: Storch, Michael: Applied Imagination: Giordano Bruno and the Creation of Magical Images. Montreal. 2007]

(Giordano) Bruno szerint a hiedelem minden mágikus művelet alapvető feltétele. A nolai továbbá azt is állítja, hogy bárki képes hiedelmet teremteni, példának hozza az orvost, a mágust és a prófétát. Szerinte ez nem egy tiszta, közvetlen kapcsolat a hívő és Isten között, hanem egy eszköz a valóság befolyásolására, azok számára, akik tudják, hogyan alkossanak kötéseket (Storch, 2007). Tehát a képzeletbe való beleavatkozáskor lényegében valamilyen hiedelem képződik. Így alkotjuk meg a saját valóságunkat. „Minden mágiát, gyógyszert és próféciát alkalmazó eredménytelen lesz előre meghatározott, már létező hit, bizalom nélkül és akkor is, ha nem a bizalom szabályai szerint cselekednek.” (Bruno, 2004: 142.). „A hatásuk elmaradásának oka a képzelet megkötésének hiánya” (uo.: 141). Közkeletű példával élve, a placebohatásra alapozott gyógymódok is erre a hitre bízzák a beteg jobbulását. Bruno szerint a világban minden a hit működésén alapul, és a hit pedig ebből következően befolyásolható. Ezen túlmenően, mivel az Istenek is a hit spektrumában találhatóak, ezért még őket is manipulálni lehetséges (Storch, 2007). (Gyuriss Dániel: Politika és mágia Giordano Bruno hermetikus világképének politikai vonatkozásai. Politikatudomány Online 2019/1) Corvinus University of Budapest. [Idézet: Storch, Michael: Applied Imagination: Giordano Bruno and the Creation of Magical Images. 2007. Montreal]

34.  írás   

        A City University of New York 2001-es adatösszesítése szerint Amerika  lakosságának 14,1%-a, vagyis 29,4 millió  állampolgár vallotta magát vallásnélkülinek. Ez a szám azért meglepő, mert a korábbi,  1990-es adatnak több mint kétszerese.  A kategória magába foglalja az ateistákat, szkeptikusokat, deistákat, szekuláris humanistákat, agnosztikusokat, pozitivistákat és a vallás iránt közömböseket.

Az Ohio State University besorolása szerint a 'nem hívő kategória',  mint olyan,  a Római  Katolikusok után a legnagyobb  egységes  "hívő csoport ".  Ha az olvasó furcsálló kérdése az lenne erre, hogy hogyan? Micsoda?, akkor megnyugodhat, mert ez a természetes és jogos kérdés. Íme a válasz a  felmérések kategorizálását kiagyalók  saját szavaival: mindenki hisz valamiben, és ezen belül  29,4 millió amerikai abban hisz, hogy nem hisz Istenben.(*1) Na, tessék! Erre akasszon kalapot valaki.

Íme a bizonyság, hogy még akadémiai vonalon is vannak, akik csökönyösen, körmük szakadtáig ragaszkodnak az értelem és az empíria mellőzésére, mint az önálló emberi értékítélet döntő tényezőire.  Leegyszerűsítve mindent és mindenáron a beoltott vagy ösztönös hitre redukálnak.

Mint az anglikán pap, E. L. Mascall írta, egyesek annyira hívő kereszténnyé akarnak mindenkit tenni – még az ateizmusukat és agnoszticizmusukat nyíltan megvallókat is, annak ellenére, hogy bizonyságát adják komoly és nagylelkű viszonyulásukat az élethez –, hogy képesek ateizálni és agnoszticizálni magát a keresztény hitet, szinte bármilyen mértékben, hogy bele tudják foglalni a magukat hitetleneknek vallókat is. „Annak javaslata, hogy az ‘ateisták’ valójában kripto-teisták, óriási igazságtalanság velük szemben” – jelentette ki Mascall. Az Ohio State University kutatói  pont az általa említett trükkel próbálkoznak: fából vaskarikát, hitetlenből hívőt akarnak csinálni.

A kérdés azonban ettől függetlenül felmerül, vajon úgy tekinthetjük ezt a legújabb, megduplázódott adatot, mint az eddig csigalassúsággal haladó felvilágosulási folyamat, a felnőtt nemzetté válás, és az Európához való szellemi felzárkózás első biztató jelét?  Ilyen következtetés levonása elhamarkodottnak ígérkezik. Felvetődött ugyanis annak valószínűsége, hogy  nincs is tényleges számszerű változás, hanem a korábbi adatok voltak mind aláértékelések. Ennek viszont az lehetett az oka, hogy a feszélyező társadalmi légkör  gátolta az információ-szolgáltatás őszinteségét. 

Ez egyébként nem csak a vallásra vonatkoztatott feltételezés. Választásokkal kapcsolatos  statisztikai felméréseknél is megállapították, egy bizonyos százalék például nem hajlandó bevallani a tényt, hogy nem szavazna fekete vagy zsidó elnökjelöltre. Kényes  ügynek tekintik. Magánügynek. Ebben kritikától, esetleges retorzióktól való aggodalom is közrejátszik. Tehát mielőtt Amerika felvilágosult hányada számszerű gyarapodását és az ország előmenetelét ünnepelhetné, további kutatásokra lesz szükség. Nem zárható ki, hogy  az utóbbi évtized társadalmi légkörének lazulása nem produkált több szabadszellemű filozófust vagy józan logikával mérlegelő polgártársat, csak nyíltabban, őszintébben, bátrabban színvallókat. 

Ez is valami. 

     *1  Érdekes adatra hívta fel a Washington Post figyelmét egy Virginia állambeli polgári házasságkötésekre kijelölt hivatalnok. Az ország egyik legdinamikusabban fejlődő, leggazdagabb high-tech központjában, Fairfax megyében, 1991-ben 6 ezer fiatal pár (40%) a polgári esketés mellett döntött, annak ellenére, hogy a legtöbb vallásban a házasság szentségnek számit. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy számos fiatal pár a szülők és rokonok kívánságára, a tradícióknak hódolva, vagy az ünnepi hangulat kedvéért rendez templomi esküvőt, akkor arra a következtetésre jutunk, a vallástalanok, szabadgondolkodók, realisták és ateisták száma jóval nagyobb kell hogy legyen, mint a médiában oly gyakran hangoztatott 11-12%.

35. írás

      Kevés embert ért nagyobb sokkhatásként  Ariel Sharon megválasztása, mint Michael Lerner rabbit, a Tikkun nevű mérsékeltnek elkönyvelt zsidó folyóirat újságíró-szerkesztőjét: "Many American Jews are responding to the election of Ariel Sharon as Prime Minister of Israel with sadness, mourning and disgust" - írta a rabbi, majd így folytatta: "Szomorúság uralkodott el Izraelért és gyász a zsidó nép lelkéért. A háborús bűnös Ariel Sharon vezetése alatt a világ félelmetesebb hely lesz mindenki számára." 

    Lerner rengeteg támadásnak és fenyegetésnek volt és van kitéve mérsékelt álláspontja miatt, holott bevallottan a zsidóság érdekében ítéli el Izrael hivatalos expanziós politikáját, a palesztinok elleni terrorakciókat, a kamuflázsul szolgáló béketárgyalások szándékolt csigalassúságát. "Az Izrael által követett ösvény  nem meglepetés. A más népeket erőszakosan elnyomó országok előbb-utóbb represszív, sőt fasiszta irányítás felé tendálnak. (...) Sharon vezetésével Izrael rátérhet az ösvényre, amely etnikai tisztogatási hullámot provokálhat, ugyanolyant, mint ami eredetileg kiváltotta a palesztin menekültproblémát." 

     Lerner  azzal vádolja az amerikai zsidóságot,  hogy a kíméletlen és jogtalan izraeli politika kritikátlan támogatásával több zsidó fiatalt kerget emigrációba, asszimilációba és zsidó voltának megtagadásába, mint az antiszemitizmustól való félelem valaha is képes lenne. Bár ennek számos konkrét jele mutatkozik – többek között, hogy az amerikai zsidó fiatalok 50%-a nem zsidóval házasodik – Lerner egy idő óta mégis halálos fenyegetések áradatának van kitéve. Egy szélsőséges pro-izraeli web-site nyilvánosságra hozta a lakáscímét azzal a bemutatással, hogy a rabbi öngyűlölő zsidó pondró. Az egyik e-mail üzenet pedig figyelmeztette, hogy egy szép napon valaki megjelenik, és meg fogja ölni.

Rabbi Michael Lerner cikke: Ariel Sharon: The War Criminal Takes Over (Tikkun. 2001)

36. írás                                              

     Tizenhat püspök, illetve vezető beosztású protestáns és ortodox egyházi személy közös levélben fordult Colin Powell külügyminiszterhez a palesztin keresztények veszélyeztetett és kilátástalan helyzete miatti aggodalmában. A levél beszámolt az amerikai egyházi küldöttség közel-keleti tapasztalatairól, amelynek során "saját szemükkel győződtek meg a pusztító rombolásról, amelyet  az izraeli hadsereg okozott Betlehem, Beit Jala és Beit Sahour nevű keresztény városokban."  Palesztin Föld keresztény lakossága az izraeli háború előtt elérte  a 30%-ot. Ma, elszigetelt foltokban 2-3%-ra csökkent. (Kevesen realizálják, hogy Arafat felesége is keresztény asszony, és a házaspár 26 örökbefogadott gyermeke körében évek óta együtt ünnepli a Karácsonyt. Ugyancsak keresztény a legbefolyásosabb arab politikusnő, a palesztin felszabadító mozgalom legmagasabb rangú nőalakja, Hanan Ashrawi is.)

    Az egyházak az elmúlt húsz év során minden soron következő kormánynál próbálkoztak szót emelni a béketeremtés érdekében, a magukat versengve vallásosnak valló elnökök közül azonban egyik sem méltatta komoly figyelemre őket. Talán azért nem, mert az egyházi képviselők nem a 'palesztin felkelésben látják a jelenlegi probléma gyökerét, sőt, mint írják "Mi megértjük azt az elkeseredett dühöt amit a több évtizedes megszállás, kitelepítések és a békemozgalmak manipulálása vált ki." A kölcsönös violencia azonban mindennél komolyabban aggasztja a levél íróit, és a tény hogy az USA által Izraelnek kizárólag védekezésre szállított F-16-os harci repülőgépeket rendszeresen a polgári lakosság ellen vetik be. 

     A petíciót személyesen átnyújtó püspöki küldöttség úgy ítélte meg, hogy (a praktizáló episzkopális) Powell együtt érző figyelemmel hallgatta aggodalmaikat, mivel arra buzdította őket: "A templomtorony csúcsáról harsogjátok a közel-keleti béke iránti aggodalmaitokat." (Ugyanakkor ez cinizmusnak is felfogható, a pofátlan lepasszolás eklatáns példájának: ordibáljatok, könyörögjetek még hangosabban, éppen csak tőlem ne várjatok semmit.)

    Az egyházatyák mindenesetre figyelmeztették Powellt, időszerű lenne, ha az amerikai kormány tényleges lelkiismeret-vizsgálatot tartana: "Bizonyos pillanatokban rá kell döbbennünk, hogy jelenlegi állásfoglalásunk és tetteink egyszer majd a történelem ítélőszéke elé fognak kerülni" – intett (Frank T.) Griswold püspök, majd hozzátette: "Izrael minden  kritika nélküli támogatása  egyike ezeknek a pillanatoknak." 

 Fred Strickert: Church Leaders Discuss Middle East Peace (The Washington Report. 2001)

37. írás

    Az izraeli rádió, Kol Yisrael közlése szerint Ariel Sharon így oktatta ki aggodalmaskodó külügyminiszterét, Shimon Perest egy novemberi kabinetülésen:  "Minden alkalommal, mikor csinálunk valamit, azzal jössz, hogy az amerikaiak retorzióként ezt meg azt fogják csinálni. Hadd mondjak neked valamit nagyon érthetően: ne aggódj az amerikai nyomás miatt, mivel mi, a zsidó nép kontrolláljuk Amerikát, és az amerikaiak ezt (nagyon jól) tudják."

    A két erős egyéniség között a New Yorker beszámolója szerint állandóak a nézeteltérések, betartások, viták és kényszerű kibékülések. Ennek állítólag egyik oka, hogy Peres, aki 1934-ben 11 évesen költözött szüleivel Lengyelországból Palesztin Földre, mindig kicsit európai, tehát lényegében  idegen marad a más mentalitású keleti zsidóság -- beleértve Sharon -- szemében. Nemcsak műveltsége, olvasottsága révén, de gyökerei révén is hajlamosabb ésszerű pragmatizmusra.

    Peres még a 70-es évek végén összemelegedett a baloldallal szimpatizáló nyugat-európai államfők közül Willy Brandtal, Bruno Kreiskyvel és Olaf Palmevel, akik komoly hatást gyakoroltak rá. Ennek következtében "Peres nagy mértékben kezdett egyetérteni ezeknek a vezetőknek a véleményével, akik elítélték Izrael túlkapásait... Egyre inkább realizálta a palesztin követelések jogosságát." – idézi  Az álmodó címmel Peresről írt cikkében David Remnick az izraeli írót, Peres barátját, Amos Ozt. A cikk szerint gyakori amerikai látogatásai is hozzájárultak, hogy Peres a 90-es években külügyminiszterként egyre inkább magáénak vallotta azt a részben hazai és részben zsidó-amerikai értelmiségi nézetet, amely szerint időszerűvé vált a megszállás beszüntetése.  Ha nem másért, azért mert túl nagy áldozatot követel. És túl sokba kerül.

     Peres azt írta a memoárjában, hogy személyes álma megvalósításán dolgozott, mikor egy európai jellegű, gazdasági kooperáción alapuló  arab-izraeli szövetséget próbált összehozni.  Úgy tüntette fel, annak idején őszintén hitt a békekötés fontosságában és lehetőségében. Később azonban határozottan cáfolta önmagát, mikor azt nyilatkozta egy muzulmán közösség előtt Johannesburgban: az oszlói egyezmény csak taktikai húzás volt, időnyerés a végső leszámolásra, akárcsak némely XVII. századi muzulmánoknak egy ellenséges törzzsel való szerződéskötési trükkje  Mekka elfoglalása előtt.  Felháborító cinizmus? Szükség diktálta politikai pálfordulás? Egy újabb zsákutca kényszere?  A múlt tévelygésének megtagadása? A Sharon mögé való szoros felzárkózás burkolt szignálása? Akármi is, nagy csalódás azoknak, akik Peres józanul mérlegelő, kiegyensúlyozó szerepében reménykedtek.

    Újabb csalódásként a Newsweeknek 2001 novemberében adott interjújából leplezetlen cinizmus és fensőbbségtudat sugárzik. Peres játszik a szavakkal, tényekkel – mások életével. Válaszaiból úgy tűnik, ha korábban fontolóra is vette a modus vivendi lehetőségét, mára egyre inkább azonosul Sharon nemzetközi helyzetet kihasználó, provokáción alapuló expanziós politikájával. Arra a kérdésre, érdekli-e, hogy Izrael agresszív palesztin ellenes politikája kockáztatja a bin Laden ellenes koalíciót, azt válaszolta, hogy Washington nem koncesszióra kérte fel őket, csak arra, hogy változtassák meg a közel-keleti  atmoszférát, vagyis folytassanak visszafogott, feszültségektől mentes politikát – aminek természetesen nem lesz akadálya.  Természetesen.

    Arra a kérdésre, hogy vissza fognak-e vonulni Bush kívánságára a hetekkel korábban megszállt palesztin területekről, azt felelte: Bush elnök személyesen megváltoztatta a külügyminisztérium azonnali kivonulást követelő határozatát, tehát az ő kívánságának megfelelően csak olyan ütemben fognak visszavonulni, ahogy erre szükség van, és lehetőség nyílik. Vagyis kizárólag saját megítélésük szerint, nekik tetsző időben. Valószínűleg soha. Persze nem akarnak alávágni az Egyesült Államoknak – tette még hozzá Peres. Lehetetlen, hogy ne tudná, pontosan ezt teszik.

     "Mint engedelmes zsidó fiú, soha nem gondoltam volna, hogy egy napon Musharraf pakisztáni elnökért fogok imádkozni" – jópofáskodott Peres a zavarosban halászó izraeli politika egyik veszélyes felszín alatti örvényére utalva. Nem lenne meglepő, ha az izraeli politikát támogató amerikai tömegek Peres cinizmusát félreértve toleranciának, szolidaritásnak vagy éppen Istenbe vetett feltétlen bizalmának tulajdonítanák.

38. írás

     Bár megállás nélkül, teljes erőbevetéssel működik az izraeli kormánypolitikát minden kritika nélkül támogató amerikai propagandagépezet, alkalmanként azonban felszínre kerül pillanatnyi levegővételre egy-egy józan, tisztán látó vélemény: "A mai európai és közel-keleti érzelmeket elemezve az derül ki, hogy az izraeli-palesztin konfliktus illetve Amerikának Izraellel való azonosulása az Amerika-ellenes világhangulat leglényegesebb forrása, amely nem ismer politikai, ideológiai vagy nemzeti határokat"  – írja Tony Judt, a New York Review 2001. novemberi számában. A cikk címe: Amerika és a háború.

LAPSZEMLÉK,  KARCOLATOK, KOMMENTÁROK, TÁRCÁK

1997-2001 között Budapesten publikált 38 írás közlése

© Kuliffay Hanna.  Minden jog fenntartva

VISSZA az EMPIRIA Magazin 90-es évek rovatának jegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára