EMPIRIA Magazin IX. évfolyam 5. szám – Kuliffay Hanna írása

 

 

A BOLDOGSÁG KÉK MADARA

 

Egy 2009 tavaszán megjelent nemzetközi felmérés szerint földünkön az észak-európai országokban a legboldogabbak az emberek. Az élmezőnyt alkotók, Dánia, Finnország és Hollandia szociáldemokráciák, lakosságuk pedig a legkevésbé vallásos, viszont a rászoruló országoknak legbőkezűbben adakozó a világon.  Az Egyesült Államok az iparilag fejlett országok között legvallásosabb – boldogság terén jócskán lemarad tőlük, és élen jár a gyermekszegénységi listán: a két óceán partvonala között minden 33. másodpercben világra jön egy nyomorra és elhanyagoltságra predesztinált újszülött.

Az egzakt tudományok hívei természetesen félresöprik az ilyen jellegű elemzéseket, mondván, hogy az életöröm mérhetetlen, ugyanúgy, mint a szerelem vagy a honvágy. Empirikus kutatók szerint azonban különböző jelenségek és események, mint a háború, a bűnözés vagy a gazdasági bizonytalanság deprimáló hatásfoka igenis kimutatható, mint ahogy az anyagi jólét, az információs szabadság vagy a biztonságos életkörülmények is meghatározói a legnagyobb emberi közösség, az ország közérzetének.

Adrian White, a University of Leicester társadalomelemző pszichológusa szerint az élettel való megelégedettség koncepciója a közgazdaságtan és a pszichológia fontos kutatási területeként szoros kapcsolatba került az ún. pozitív pszichológiával, és sajátos tényezőjévé vált a politikaelméletnek és -stratégiának. White vonatkozó adatokból arra a következtetésre jutott, hogy általában a színvonalas (beleértve hogy ingyenes és általános, K.H.) egészségügyi szolgáltatás, a magas jövedelem és a tanulási, művelődési (közvetve az előrejutási) lehetőség röpteti legmagasabbra egy nép boldogságának kék madarát.

A Science Daily (Napi Tudomány) 2006-ban megjelent cikke szerint a kisebb országok és népek sokkal jobb helyezést értek el a boldogságlistán, mint a nagyok. Az első tíz ország között volt Dánia, Svájc, Ausztria, Izland, Finnország, Svédország, Brunei. . . az USA a 23. helyre került, Kína a 82., Japán a 90., India a 125. és Oroszország a 167. helyre szorult. Ehhez bizonyos mértékben köthetők azok a kutatások, melyek szerint a családalapítás, vagyis a ‘gyermekáldás’ boldogító hatása nem több mint belénk nevelt illúzió. A Psychologist szakmai folyóirat 2009 márciusi számában Dr. Nattavudh Powdthavee közgazdász professzor (University of York) erről így nyilatkozott:

“Társadalomkutatók majdnem semmi összefüggést nem találtak a boldogság és a gyermekvállalás között. Angliában egy nagykorúakkal 2009-ben készült tanulmány például ugyanolyan mértékű életigenlést talált a gyermekes  és gyermektelen párok esetében. Európában és az USA-ban készült  tanulmányok pedig azt mutatták ki, hogy a gyerekesek valójában  kevésbé elégedettek az életükkel, mint a gyermeket nem vállalók.”

Egészségi vagy pszichológiai indok, létbizonytalanság, anyagi meggondolás, önmegvalósítási vágy vagy megfelelő partner hiánya? A gyermektelenség okai különbözők, a számadatok viszont egyértelműek: a természetes fogamzásra többnyire már alkalmatlanná váló korosztályból minden 5. amerikai nő utód nélkül éli az életét. A 40-44 éveseknél ez 18%-ot (1.9 milló nőt) jelentett 2008-ban – 10%-os emelkedést  1976-hoz képest.  A  cenzus szerint a gyermeket nem vállalók száma legmagasabb az  önmagukat fehérnek valló, felső fokú műveltséggel és végzettséggel rendelkező párok esetében. A fehér nőknek körülbelül 20%-a gyermektelen, az afro-amerikai nőknek 17%-a, az ázsiai származású amerikai nőknek pedig 16%-a.

Szakértői vélemények szerint a házasságkötés halogatása és a gyermekvállalás csökkenő tendenciája minden gazdasági lsághelyzetnek is jellemzője. Mikor a megkérdezett amerikaiak 80%-a úgy véli, hogy “Amerika hanyatlóban van”, és ezek nagy hányada szorongásokkal telve néz a bizonytalan, osztályellentétes, a társadalmi mobilitást fékező (horribilis magániskolai és egyetemi tandíjak, lerobbant, digitalizálásban lemaradt állami iskolák), valamint sovinizmussal We are number 1 és háborús uszítással teli  jövőbe. Valójában az a meglepő, hogy mindezek ellenére idén az ország a 14. helyre rukkolt elő a boldogságfelmérő listán. (Lévén minden politika, Washington nyilván nagy nyomást helyezett az Egyesült Nemzetekre, hogy a szervezet idei életminőség-értékelésén a korábbiaknál jobb helyezést érjen el.)

*

Az Egyesült Államokban, különösen a déli, ún. ‘bibliai övezetben‘ erős a vallási kényszer a fiatalokon, hogy akkor is vállalják a tervbe nem vett és nem is illeszthető, értelmi fogyatékos vagy gyógyíthatatlan szervi beteg gyermeket, ha korukra nézve, anyagilag vagy egészségileg alkalmatlanok is az óriási felelősségre. Állandó kampány folyik az iskolai szexuális felvilágosítás betiltásáért(*1) és a születésszabályozási módszerek (elsősorban az abortusz) beszüntetéséért, bár a tizenévesen szülő lányok többnyire életre szóló szegénységre és elmaradottságra ítéltetnek: alig egy harmaduk fejezi be az iskolát, többségük társtalanul küszködve neveli fel gyermekeit, és 80%-uk állandósult szociális segélyezésre szorul.

A kiskorú lányanyák 13%-át teszik ki a szülő nőknek(*2), komoly terhet róva az adófizetőkre, mivel ők maguk nem fizetnek jövedelemadót, és mivel a nekik  járó szociális juttatások és gyermekgondozási hozzájárulás, büntetőeljárás (vagy tartásdíj behajtása) során biztosított jogképviselet és egyéb járandóságok formájában évente 7 milliárd dollárelvonást jelent a közvagyonból. Bár a tizenéves szülők körében az átlagnál nagyobb arányú a veszélyeztetett terhesség valamint az alkohol- és kábítószerfogyasztás és nehezen behajtható ha egyáltalán a tartásdíj, a lányanyák 25%-a két éven belül második gyermeket is hoz a világra biztos szegénységre ítélve a következő generációt.

Mindezek ellenére az egyre szélesebb réteget érintő elszegényesedés sokkal nagyobb mértékben következménye a féktelen fegyverkezésnek és háborús kiadásoknak, a munkaképtelen veteránok növekvő számának, az ipar jelentős részének disszidálása okozta munkanélküliségnek és a minimálbéres, egészségügyi biztosítás nélküli  (rész)állásoknak, a bank- és ingatlanspekulációnak és a szakszervezetek folyamatos felszámolásánakMindegy, hogy demokrata vagy republikánus az elnök, a kongresszus döntő többsége vagy éppen az államonkénti kormányzó, senki se veszi magára Bernard Shaw vádját, amely emberségért, felelősségért kiált, mikor kimondja, a legnagyobb gonoszság és a legborzasztóbb bűn a szegénység.

Az amerikai Gyermekvédelmi Alap (Children Defence Fund) 2008-ban arról tudósított, hogy “a nemzet gyalázatára” a  világ leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény, az egészségügyi biztosítás (és így a megfelelő betegellátás) nélküli gyermekek száma nagyobb, mint Svájc egész lakossága, a tanítási napok minden 11 másodpercében kimarad egy gyermek az iskolából és minden három órában fegyverek áldozatául esik egy kiskorú.

Ha valami, ez a tudósítás fel kellett volna, hogy rázza a kongresszust és az államok helyi kormányzóságait, de ezt még  a gyermekvédő szervezet igazgatónője, Marian Wright Edelman aggódó szavai sem tudták elérni: “Nincs olyan külső ellenség, amely ehhez fogható végzetes veszélyt jelentene a gyermekeinkre és a nemzetbiztonságunkra nézve mint az említett tények."

“Minden hatodik gyermek szegény...” Patricia Cohen tanulmányában ("Culture of Poverty" Makes a Comeback) jelezte, hogy az akadémia – akárcsak a nagy depresszióként emlegetett világgazdasági válság idején és a 60-as évek szociális öntudatra ébredésekor – ismét tanulmányozni kezdte a szegénység jelenségét mint kulturális tényezőt, mivel az elmúlt 15 évet figyelembe véve elérte a csúcsot: minden hetedik lakos, 44 millió amerikai tartozik ebbe a kategóriába. Annak idején John Steinbeck figyelmeztetett rá, hogy veszélyesen vékony a választóvonal az éhség és a düh között.

Timothy Smeeding, a University of Wisconsin-Madison professzora, akinek szakterülete a szegénység tanulmányozása, arra hívja fel a figyelmet, hogy az össznépi jövedelem két pólusa közötti differencia még mindig növekvőben – a haszonból adódó hatalmas pénzek továbbra is a győztes-mindent-visz gazdaság felső vezetőségének kasszájába folynak be. Az Associated Press riportere, Hope Yen pedig azt írta a témával foglalkozó szeptemberi cikkében (Census Finds Record Gap Between Rich and Poor), hogy az 5%-ot kitevő leggazdagabbnak számító amerikaiak, akik évente 200 ezer dollár felett keresnek, tavaly tovább növelték a bevételüket, viszont az 50 ezer dollárból élő alsóközéposztálybeli családok száma és bevétele tovább csökkent.  

Ez a helyzet nyilván ragyogó közérzetet biztosít a milliomos és milliárdos felső tízezernek, de aligha boldogítja azokat, akiknek évről-évre kevesebb, vagy szinte semmi sem jut. Évtizedekkel ezelőtt az Egyesült Államok járt már ebben a(z ortopéd) cipőben. Dr. Martin Luther King akkor így nyilatkozott korának hasonlóan aggasztó helyzetéről:

“Nos ez azt jelenti, hogy ár ellenében kapálódzunk, ami valójában azt jelenti, mondjuk csak ki, hogy valami baj van . . . a kapitalizmussal. . . Kell hogy legyen egy igazságosabb elosztása a gazdagságnak, amiért is Amerikának talán a demokratikus szocializmus felé kellene irányt venni .”

Michael Parenti, a politikatudományok professzora, számos könyv és tanulmány szerzője, tavaly hasonló gondolatra juthatott, mikor a következőt írta A kapitalizmus saját maga kreálta Apokalipszise című esszéjében: "Csak azokban az országokban vált képessé a nép, hogy egy bizonyos fokú jólétet tudjon teremteni magának, ahol a szociáldemokrácia révén valamelyest kordába tudta tartani a kapitalizmust;  az észak-európai országok mint Svédország, Norvégia, Finnország és Dánia jut ennek kapcsán az ember eszébe. De még ezekben a szociáldemokráciákban elért eredmények is állandó veszélyben vannak."

*

A házasság intézménye a “keresztény etika” állandó hangoztatása ellenére évtizedek óta válságban  van az Egyesült Államokban, részben a társadalomszemlélet változása és ennek következtében a válások megsokszorozódása miatt, részben a válást követő  újra kezdéshez  szükséges körülmények javulása miatt, részben pedig a nők önálló boldogulási lehetőségeinek (tanulás, munkavállalás, hitelképesség) kiszélesedése  következtében.

A tradicionális házasság helyett, akárcsak Európában(*3), egyre többen választják az együttélést, a törvényesített monogámia helyett a privát megegyezésen, esetleg csak laza kötöttségeken  alapuló 'összebútorozást', vagy éppen a teljes függetlenséget biztosító 'szingliséget'. 2009-ben történt először, hogy a 25-34 éves (gyermekvállalásra talán legideálisabb, K.H.) korosztály 46.3%-a tartozott a soha-nem-volt-házasok csoportjába.  Ha ez szabadon választott gyakorlat, és előre viszi az egyént és a társadalmat, akkor elégedettebbé, boldogabbá teszi mindkettőt, ha viszont csak így adódik, így kényelmesebb vagy kifizetődőbb, akkor ezzel éppen ellentétes lehet a hatása.  

A gyermektelenség választásának egyik (nem népszerűsített) oka, hogy egy korcsoport felnőve saját bőrén tapasztalta annak hátrányát, mikor az anya teljes állásban (az egyedülálló anya  esetleg  két állásban) dolgozott – a karrier és otthoni gondok feszültségeit gyakran alkohollal vagy nyugtatószerekkel tompítva. A Dolgozó Anyák (Working Mother) nevű magazin szerint évtizedek óta ez a legjobban titkolt társadalmi probléma, amely csak mostanában evickél felszínre. A magazin riportja rámutatott annak veszélyére, hogy az Egyesült Államokban 5.3 millió nő olyan mértékben rendszeres alkoholfogyasztó, hogy ezzel veszélyezteti a saját és gyermekei biztonságát, és minden negyedik gyermek passzivan ‘addictive‘, mivel valamilyen nyugtatótól, serkentőtől vagy kábítószertől függő családban nő fel.

Nők milliói zsonglőrködnek, hogy állásukat betöltve, hivatásukat teljesítve, esetleg folyamatosan továbbképezve magukat szuper feleségek, gondos, jó anyák és remek háziasszonyok is legyenek, ami túl gyakran az idegek felőrlődésével, a ‘kiborulás’ állandó veszélyével fenyeget.  Védekezésképpen a stresszhelyzetben levő dolgozó nőknek 40%-a fogyaszt rendszeresen alkoholt és 57%-a gyógyszergyárak által forgalmazott divatos szerekkel –  mostanában éppen Addereal-lal vagy Xanax-szal  – próbálja kiegyensúlyozni  idegállapotát és közérzetét.

Ezt a sokszor kíméletlen életformát a lánygyermekek közül egyre többen nem vállalják, már csak azért sem, mert Amerikában nincs garancia fizetés nélküli szabadságra sem szülés utána, sem a gyermek betegségekor, és többnyire nincs vállalati, üzemi támogatás sem a gyermekfelügyelet megoldásához, ami pedig nagyon költséges. Egy (1) középkategóriás keresetből szinte lehetetlen egész napos magán bölcsődét vagy óvodát fizetni. Ráadásul jogi esetek sokasága bizonyítja, hogy munkahelyeken gyakori a terhes nők és a több gyerekesek elleni diszkrimináció, és még lényegesebb, hogy a gazdag Egyesült Államokban nincs GYES, aminek előnyeit a magyar nők már a 60-as években élvezhették.(*4)

A felszín látszólagos kiegyensúlyozottsága, sőt a kötelességteljesítés egyedi sikerei ellenére a háttérben meghúzódó komoly családi problémákra utal, hogy évente 1.8-2.8 millió 12-17 éves  szökik meg, vagy kényszerül elhagyni az otthonát. Az okok között 24%-nál szerepel a szülők (vagy nevelőszülők) rendszeres alkohol- és kábítószerfogyasztása, 40-60%-nál pedig a ‘fizikai bánásmód’ (értsd verés, éheztetés vagy szexuális erőszak).

Meglepő módon a fiatalkorúak 48%-ának állítása szerint a tragikus sorsok és nehéz körülmények ellenére nem ők ugrottak fejest a teljes bizonytalanságba, hanem ki lettek dobva az utcára. (Ezeknek a szárnyaló kék madárról mit sem tudó tizenéveseknek gyakran egyetlen lehetősége a tisztességes túlélésre a katonaság -- ők alkotják a bármikor háborúba küldhető önkéntes hadsereg nagy hányadát. Évente 80 ezer fiatalt képeznek ki a 146 országban állomásoztatott fegyveres erők és különleges alakulatok számára.) 

A George W. Bush által meghírdetett 'együttérző konzervativizmus' – “Úgy együttérző, hogy aktívan segíti szükségben szenvedő polgárainkat. Úgy konzervatív, hogy ragaszkodik a számonkéréshez és az eredményességhez” – felsülésének egyik tragikus bizonyítéka, hogy 2000 óta 200%-kal növekedett az Otthontalan Fiatalok nevű krízisközpontba érkező telefonhívások száma. Vajon figyelembe lett véve az ország közhangulatának bármelyik szakszerű felmérésekor ezen jövőtlen, kiszolgáltatott, gyakran a bűnözés útjára kényszerült tizenévesek világa?

*

Az utóbbi években egy másik társadalmi réteg, az egyetemről, kollégiumból kikerült fiatalság is egyre inkább elégedetlen és kiábrándult, mert nagy számban nem tud végzettségének megfelelő állást kapni. Ennek egyik aggasztó következménye, hogy  tandíjra felvett kölcsöneit nem tudja időben kiegyenlíteni, és így már életútja kezdetén eladósodik. Az ő jövőbeni kilátásaik nem rózsásabbak attól, hogy a kormány új munkalehetőség teremtését ígérgetve mindig csak a vasúti és közúti infrastruktúra fejlesztését hangoztatja. (Obama választási kampányprogramjában az állt, hogy erre a célra egy országos jellegű, független befektető bankot hoz létre [National Infrastructure Reinvestment Bank], ami 10 év alatt 60 milliárd dolláros  hozzájárulást kap a szövetségi kormánytól 2 milliónyi közvetlen és közvetett munkalehetőség teremtéséhez.) Mivel ez a terv némi vita után teljes érdektelenségbe fulladt,  jogosan merült fel a kérdés, miért nem lett kormányszinten tervbe véve helyette magasabb szintű, nagyobb számban jobban fizető munkát biztostó erőművek, repülőterek, űrállomások, állami egyetemek és kutatóintézetek létesítése? Vagy ezt a demokraták a következő elnökválasztás csalijának szánják?

A szellemi munkalehetősség korlátozódásának egyik jelentős visszahatása, hogy míg korábbi években az Egyesült Államok a felsőfokú diplomát szerzett fiatalok számát illetően az élvonalba tartozott, mára azonban az iparilag fejlett 36 ország közül  a 12. helyre csúszott.  (Ez részint a valamikor büszkeségre méltó középiskolai oktatás két évtizedes hanyatlásának tulajdonítható.) A tanulás és a tudás értékének állandó hangoztatója, Carl Sagan, aki az agyműködést "nagyon jó érzésnek" nyilvánította, azt hangoztatta, hogy "a megértés élmény."  Abszolút jogtalanság tehát csődbe jutott bankok közpénzből való kiváltása és háborús profitszerzés miatt megfosztani bárkit is ettől a társadalom szempontjából is hasznos élménytől.

Egy sokat megélt, a boldogság kék madarát érezhetően hiányoló olvasó a korai Bush-években, 2002-ben a következőket írta egy újság szerkesztőségének:

Ötven évvel ezelőtt az emberek iskolákat és kórházakat építettek a köz javára – manapság bevásárlóközpontokat és kaszinókat. Ötven évvel ezelőtt az üzletvilág adóval támogatta az oktatási és egészségügyi intézményeket – ma a köz támogatja adókedvezménnyel és egyéb hozzájárulásokkal az üzletet. Ötven évvel ezelőtt az emberek együttérzőn 'biztonsági hálót' létesítettek a szegényeknek és az öregeknek – ma a gazdagokkal érzünk együtt és adómentességet, mindenféle térítést biztosítunk a korporációs vállalatoknak abban az illúzióban, hogy egy napon magunk is a brancsba fogunk tartozni. Ötven évvel ezelőtt olyan üzleteket létesítettünk és támogattunk, amelyek gyártottak valamit, és annyit fizettek, amennyiből egy fő el tudott tartani egy családot – ma olyan üzleteket tartunk fenn, melyek idegenben gyártott dolgokat forgalmaznak, és csak annyi jövedelmet juttatnak, hogy két ember keresetére vagy több munkára is szükség van a megélhetéshez. Ötven évvel ezelőtt építők voltunk, ma viszont koldusok.

Bár a végkövetkeztetés elkeseredésböl fakadó túlzásnak (a szélsőjobb szerint "hazafiatlanságnak") is tűnhetett, de ha az ország pénzügyi helyzetének, ipari termelésének, megélhetési, tanulási és érvényesülési lehetőségeinek hanyatlását számításba vesszük, korántsem volt irreális meglátás, hogy általános válsághelyzet volt kialakulóban. A Boston Unversity közgazdaságtudomány-professzora, Laurence Kotlikoff pár évvel később, 2005-ben  azt írta (Is the US Bankrupt?), hogy “a fizetési mérleghiány nagyságát figyelembe véve országunk teljesen és kétségbeejtően le van égve.”  Máshol kifejtette, hogy a Bush-kormány ún. 'Enron-könyvelést', vagyis csaláson alapuló elszámolást folytat, és hazudik az országadósság nagyságát és más viszásságokat illetően.

Kotlikoffhoz hasonlóan vélekedve az egyetemisták és fiatal értelmiségiek tömegesen zárkóztak fel a Wall Street-reformokat, valamint polgárjogi és államigazgatási transzparenciát ígérő elnökjelölt, Barack Obama mögé, így aztán a Fehér Házban eltöltött két évet felmérve ők csalódtak a legnagyobbat benne.

*

Akik esetleg azt feltételezik, hogy a vallás(osság) tesz egy népet igazán boldoggá, azok az amerikai Vallási Hírszolgálat (Religion News Service [RNS]) jóvoltából értesülhetnek róla, hogy a számok és egyéb adatok mást mondanak. A hírszolgálat riportere, Alfredo Garcia ismerteti azt a Gallup statisztikát, amely 2005-2009 között 155 országban tett fel kérdéseket az általános (nemzeti) közérzet felmérésére a politikai és gazdasági helyzetről, az emberi jogok betartásáról, a médiaszabadság fokáról és a közjog gyakorlatáról (családjogi intézkedések, munkaügyi és diszkriminációs törvények, bűnügyi eljárások esetében).

A felmérés összesített eredménye szerint Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország és Hollandia  alkották a boldogsági élmezőnyt, és ez Garcia szerint nem is meglepetés azoknak, akik jártak ezekben az országokban. Amit viszont meglepőnek talált, hogy az öt legmegelégedettebb országból három világviszonylatban a legkevésbé vallásos. (Egy másik Gallup felmérés szerint Svédországot, Dániát és Norvégiát – ebben a sorrendben – csak Észtország múlja felül hitetlenségben, illetve vallási közömbösségben.)

Egy 2008-as közvélemény-kutatás eredménye azt jelezte, hogy az EU polgárainak a 'béke' (45%), az 'emberi jogok' (42%) és az 'emberi élet tisztelete' (41%) jelentette a legfontosabb (“nyugati”) értékeket. A vallás, a felvilágosult, humanista értékek (mint demokrácia, jogrend, személyes szabadság, egyenlőség és tolerancia) mögött is messze lemaradva, mindössze 7% számára volt jelentős.

Az USA-ban viszont ahol világviszonylatban legmagasabb a bűnözési arányszám, és 2.5 millió elítélt van börtönben 56% tartja nagyon fontosnak a vallást.  (A legelmaradottabb és legszegényebb államban, Mississippiben 82% abszolút bizonyossággal istenhívő és rendszeres templomba járó, másik végletként viszont a gazdag és haladó szellemű New Hamphsire-ben és Vermontban , ahol 6%-kal az országos átlag fölött van a középiskolai és nappali egyetemi végzettség csak 36%.)

Valójában nem meglepetés, hogy ahol a Vatikán és a bibliai könyvek befolyása csekély, a nemek közti egyenlőtlenség Éva bűnbaksága és alacsonyabb rendűként való megítélése szinte majdnem megszűnt. A Világgazdasági Fórum ötödik éves beszámolója szerint 134 ország közül ismét észak-európai országok, Izland, Norvégia, Finnország és Svédország jár élen az egyenlő oktatási, politikai, egészségügyi és gazdasági  lehetőségek biztosításában. (Az Egyesült Államok teljesen váratlanul a 19. helyre rukkolt elő korábbi, 31. helyéről.)

 

.

Phil Zuckerman amerikai szociológus, aki Dániában és Svédországban hosszabb időt töltve 150 interjút készített az Isten nélküli társadalom című könyvéhez, arra a következtetésre jutott, hogy a vallásos hit széleskörű elterjedtsége ellenére “nem szükségszerű eleme egy egészséges, békés, virágzó és helyes úton járó társadalomnak”. Mivel az Egyesült Államokban a fundamentalista konzervatív keresztények rendre hangoztatják, hogy egy istentelen társadalom maga lenne a pokol, ezért Zuckerman szükségesnek tartotta, hogy tapasztalatait leplezetlen gúnnyal árnyalva közvetítse honfitársai felé: “Egy istentelen társadalom nemcsak lehetséges, de még civilizált és kellemes is lehet.” 

*

Bár sokan vélekednek úgy, hogy az anyagi jólét nem befolyásolja az általános megelégedettséget – "a pénz nem boldogít" aligha lehet eltekinteni tőle, hogy a 2010-ben legboldogabbnak ítélt országokban magas az életszínvonal, és sokkal kisebb a jövedelemkülönbség és vele az osztálykülönbség, mint más iparilag és technológiailag fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban.  A 2010-es cenzus szerint a lakosság évi 100 ezer dollár fölött kereső 20%-a az USA teljes jövedelmének 49,9%-át tehette a bankszámlájára, szemben a szegénységi szint alatt küszködőkkel, akik 3,4%-át rakhatták  esetleg lyukas zsebükbe. (Ez a 14.5:1-es arány a 2008-as évi – szintén magas –13.6:1-es arányhoz viszonyítva még szégyenletesebb.) A nemzetközi Gini index megállapítása szerint a jelenlegi jövedelemkülönbség 1967 óta – mióta egyáltalán hivatalosan mérik – idén a legmagasabb.

Jim Harter, a Gallup Intézet tudományos vezetője részben annak tulajdonítja a skandináv országok élvonalbeli szereplését, hogy alapvető elvárásaik és szükségleteik más országokéhoz mérten magasabb fokon vannak kielégítve – és ez nemcsak az életszínvonalra vonatkozik, hanem az államszervezet és jogrendszer működésére, a polgári szabadságjogok érvényesülésére és úgy általánosságban egy békés, biztató jövő körvonalazódására.  Ezzel ellentétben az ősz folyamán több felmérés során is nyilvánvalóvá vált az átlag amerikai fokozódó pesszimizmusa: 73% kritikus és elégedetlen a demokrat képviselő, Nancy Pelosi vezette kongresszus munkájával, 60% szerint az ország rossz irányba halad és 54% elégedetlen Obama elnöki teljesítményével. Ha az amerikai nép olvasó nép lenne, ahelyett, hogy a CNN-ből, vagy borkostolókon informálódik, az arányok torzulása még kirívóbb, az elégedetlenségi lista még hosszabb lenne.  

Sokan még mindig azt hiszik, hogy Amerika minden lehetőség földje (“land of the opportunity”), ahol bárkiből milliomos, főigazgató, szenátor, sőt elnök is lehet.  Az összehasonlító szociológia adatai szerint viszont az iparilag fejlett országok között az Egyesült Államokban a legkorlátozottabb a társadalmi mobilitás.  Egy brit szerzőpáros Richard Wilkinson és Kate Pickett több évtizedes kutatásaik alapján arra jöttek rá, hogy az erőteljesebben egalitárius (és homogén, K.H.) társadalmakban, mint Svédország, Izland és Japán,  kevesebb a bűnözés és a korrupció, magasabb az oktatási színvonal (a diákok sorra nyerik a nemzetközi tanulmányi versenyeket), közügy a  környezetvédelem és magasabb szintű az egészségügyi ellátottság vagyis boldogabbak az emberek. Hogy ezt nem lehet centiméterrel vagy kilós mérleggel mérni? Valójában cáfolni sem lehet ugyanezekkel az eszközökkel. Mindenesetre 80 évvel ezelőtt a Legfelső Bíróság bölcs bírája, Louis Brandes felhívta amerikai kortársai  figyelmét arra, amit ma is számításba kell venni egy boldogabb jövő érdekében: “Országunkban lehetőség van demokráciára, vagy a hatalmas gazdagság egy pár kézben koncentrálódhat, de a kettő együtt nem lehetséges.

 

*1 A Betegségellenőrző és Megelőző Központ ez évi jelentése szerint a tizenéves terhességek száma alacsonyabb azokban az államokban, ahol az iskolákban átfogó (terhesség és szexuális fertőzések elleni védekezés módszereit és eszközeit is ismertető) szexoktatás folyik, míg a legmagasabb azokban az államokban Arkansas, Mississippi, New Mexico, Oklahoma és Texas – ahol   tiltás formájában az “önmegtartóztatásra”, az esküvőig tartó “kivárásra” helyezik a hangsúlyt.

*2 HealthCommunities.com 2007-es adata

*3 Az ázsiai országok közül Japánban válik egyre gyakoribbá, szinte divattá, hogy az iskolából kikerült fiatalok a kényszerű társadalmi elvárásokkal és szokásokkal ellentétben önmaguk megvalósítására, élettapasztalatok szerzésére és anyagi biztonságuk megalapozására összpontosítanak. 

*4 Mikor 2009-ben az egészségügyi refom megvitatásakor sorra került az anyasági segély égető szükségének témája, egy 60 év körüli republikánus képviselő, Jon Kyl azzal utasította el, hogy ő nem szándékozik igénybe venni, tehát nem is hajlandó fizetni érte. (A férfiúi szexuális potenciát fokozó Viagrát természetesen piacra kerülése óta fizeti minden egészségügyi biztosító.)

 

2010. október

 

Addenda

A CBS tv-adó jelentése szerint a cikkünk megjelenését követő  novemberi időközi választásokon Obama többszöri felhívása ellenére csak fele annyian mentek el a demokratákra (és közvetve az ő elnöki stratégiájára) szavazni mint 2008 novemberében. Legnagyobb számban az első alkalommal szavazó fiatalok fordítottak neki hátat -- egyharmada eredeti lelkes támogatóinak --, hozzájárulva a meglepő választási fordulathoz, amelynek során a többséget szerző republikánusok visszavették a kongresszus irányítását.

The top five (happiest) countries were all European: Denmark (1), Finland (2), Norway (3), Sweden (4) and the Netherlands (5). Material wealth may not always buy happiness, but note that the five happiest countries, clustered in the same nook of northern Europe, all enjoy high levels of prosperity. (Federico D. Pascual Jr.: 155 countries polled: RP is 94th 'happiest'.  July 20, 2010)

The American Dream, coupled with government subsidies of utilities and cheap consumer goods courtesy of slave labor somewhere else, has kept the poor huddled masses from rising up. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK. November 6, 2010)

Peter Goodchild szerint az átlagember boldogsága szempontjából egy csoportos gyülekezet, vagy egy falu előnyösebb, mint egy birodalom: The question of the ideal political system is essentially not a political matter but a psychological one. Humans spent thousands of years living in small groups, hunting and gathering. The group was small enough so that each person knew every other person. Democracy could work because both the “voters” and the “politicians” were visible. It has only been in a tiny fraction of the life span of humanity that political units have been created that are far too large for people to know one another except as abstractions. Small groups have their problems, but in terms of providing happiness for the average person, the band or village is more efficient than the empire. (Peter Goodchild: Systemic Collapse: The Basics. Countercurrents.org September 28, 2009)

Democracy becomes a problem for corporate America not when it fails to work but when it works too well, helping the populace move toward a more equitable and livable social order, narrowing the gap, however modestly, between the superrich and the rest of us.  So democracy must be diluted and subverted, smothered with disinformation, media puffery, and mountains of campaign costs; with rigged electoral contests and partially disfranchised publics, bringing faux victories to more or less politically safe major-party candidates. Corporate investors prefer poor populations. The poorer you are, the harder you will work for less. The poorer you are, the less equipped you are to defend yourself against the abuses of wealth. (Michael Parenti: Capitalism’s Self-inflicted Apocalypse. 2009)

"Children in the U.S. are not only detained, but often in facilities that routinely fail international and domestic standards." (Amnesty International. 2007)

For the first time in American history, then, social mobility has been replaced with class struggle. Europeans have always been mystified that poor people in this country don't rise up and throw potatoes at Donald Trump - instead, they make him a reality TV star. But that's because everyone here is sure they are going to be rich like him someday, too. Maybe tomorrow. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK. November 6, 2010)

So what makes Bristol Palin a "star" for this competition? Well, her mom (and Sen. John McCain) thrust her (and her boyfriend Levi Johnston) into the spotlight during the 2008 presidential campaign by announcing then-17-year-old Bristol's pregnancy. While she's raising her son, Tripp, Bristol is also charging up to $30,000 to speak on abstinence and similar topics. She made a cameo appearance on ABC Family's "The Secret Life of the American Teenager" (playing herself) in July. Monday, she introduced herself as a "public advocate for teen pregnancy" and "just a regular girl."  (Sandra Fish: Bristol Palin's Cha-Cha on DWTS Gets Big Thumbs-Up From Mom)

All that "social mobility, low inequality" stuff -- Americans love it. They just don't have it. In fact, social mobility here's been shriveling, as the wealth gap's been opening up. (Laura Flanders: Demonizing Taxes, Heightening Inequality. April 2011)

Az elnöki hivatal költségvetése a 2013-as évre ugyanazt az infrastrukturális beruházást ajánlja prioritásként a munkanélküliség csökkentésére mint 2008-ban.  The President’s budget builds on the recent good news about our economy, recognizing that the recovery is still fragile and that our first priority must be to put Americans back to work. (…) Additionally, this budget includes key elements of the President’s American Jobs Act, which has been sitting before Congress since September. For example, the proposed infrastructure investments will put thousands to work repairing our roads, bridges, and schools. (Highlights of the President’s Fiscal Year 2013 Budget. February 14, 2012)

 

Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára