EMPIRIA Magazin IX. évfolyam 1. szám – Kuliffay Hanna írása

 

ELVESZETT ÉVTIZED

 

Hillary Clinton és Sarah Palin egy hullámhosszon

 

 

Barack Obama elnökjelöltként a diplomácia hívének vallotta magát, aki előfeltételek nélkül, személyesen is fel kívánja venni a kapcsolatot a nem baráti országok elnökeivel, köztük Mahmoud Ahmadinezsáddal. Erre mindeddig nem kerített sort, külügyminisztere viszont éles töltetű propaganda lövegekkel ostromolja Teheránt, mint legutóbb is: „Irán afelé halad, hogy katonai diktatúrává váljon.”

 

Hillary Clinton 2008-ban – Obama vetélytársaként a Fehér Ház kulcsáért – elfogadhatatlannak tartotta az általa „diktátornak” nyilvánított elnökökkel való közvetlen diplomáciai kapcsolatépítést. (Nyilván nem ismerte Yitzak Rabin bölcs megnyilatkozását az Arafattal való tárgyalását helytelenítőkkel szemben: „Nem a barátaiddal kötsz békét, hanem a legelviselhetetlenebb ellenségeiddel.”) Részben Clinton diplomáciaellenessége és politikai tájékozatlansága (demokratikus úton választott elnökök, mint Hugo Chavez és Ahmedinezsád „lediktátorozása”) is hozzájárult a békés útra térésben reménykedő progresszív körök csalódásához, mikor Obama külügyminiszterévé nevezte ki.

 

Szintén negatív érzelmeket váltott ki,  mikor az azóta történelmivé vált 2002-es szenátusi döntés – az alkotmányon keresztüllépve – átruházta a háború indítás jogát az elnökre, és Clinton, tiltakozás helyett „meggyőződéssel” szavazott rá.  Ezt utólag, 2008-ban azzal indokolta: „Sziklaszilárd hitem adta a bátorságot és az erőt, hogy azt tegyem, amit helyesnek találtam, függetlenül a világ (háborúellenes, K. H.) nézetétől.”  

 

(Kép: U.S. Air Force felvétele)

 

A hittel és közvetve égi támogatással való takaródzástól az sem tántorította el Clintont, hogy az Internet jóvoltából széles körökhöz jutott el a Szenátus Felderítési és Kémelhárítási Bizottságának vizsgálati eredménye az iraki háború indításának előzetes körülményeit illetően. Ennek kapcsán (az óvatosan fogalmazó) Jay Rockefeller szenátor, a bizottság demokrata társelnöke a következőt nyilatkozta a sajtónak:

 

“A háború előkészítése során az adminisztráció újra és újra olyan felderítési információkat prezentált tényként, amelyek megalapozatlanok, ellentmondásosak, sőt nem létezők voltak. Ennek következtében az amerikai néppel (sikeresen) elhitették, hogy az iraki veszély sokkal nagyobb volt, mint valójában.”(*1) 

 

Clinton „rendíthetetlen hitét” híveinek egy része elfogadta magyarázatként, mások viszont végleg elhatárolódtak tőle (és átpártoltak Obamához), mivel nem tudták lenyelni, hogy százezrek halála sem késztette meakulpázásra a Bush–Cheney-külpolitika felelőtlen támogatása miatt.(*2) Az évek során a New York-i szenátor egyik éllovasa volt a demokraták nyerészkedő, fokozottan militarizálódó pártpolitikájának, így nem meglepetésszerű sokkhatás, hogy mára az Irán-ellenes propagandahadjárat legmagasabb rangú szószólója.

 

Február közepén, közel-keleti körútja során Katarban járva tette Clinton az említett ominózus kijelentést, „Irán afelé halad, hogy katonai diktatúrává váljon.” Ennek kapcsán másnap az egyik vezető amerikai internetes hírközlő szerv (AOL) karikatúráján két iráni generális beszélget. Az egyik azt mondja: „Azt (a katonai diktatúrát) mi szívesen látnánk! Mire a másik: „Valami fantaszta világban él, talán a klimax miatt. . .” Vajon miért teszi ki magát ilyen jellegű degradálásnak?

 

Elvben elképzelhető, hogy azért hozakodott elő a Forradalmi Gárdának a kormányra gyakorolt, állítólag túlzott befolyásával, mivel erre hivatkozva – csak napokkal korábban – az USA Pénzügyi Minisztériuma jogot formált (a maga hatáskörén belül) a gárda külföldön levő személyi és üzleti érdekeltségeinek befagyasztására. Úgy tűnt, Clinton utólagos magyarázatul próbált szolgálni a vagyonelkobzásra, mikor belső fejetlenségre, mintegy hatalmi vákuumra utalva azt mondta: „A polgári vezetés vagy túlzottan elfoglalt a jelenlegi belpolitikai helyzettel, vagy (szándékosan) átengedi a teret a Forradalmi Gárdának.”

 

Ezen túlmenően, a külügyben végre nyilván ráébredtek, hogy Ahmadinezsad – aki az egyházi vezetés bizalmát is élvezi – túl népszerű ahhoz, hogy szólóban legyen ügyeletes mumus, és ezért hozakodtak elő a Gárda veszélyével. De mégha tényleges hatalmi kiegyensúlyozatlanság lenne is Iránban, milyen alapon szolgálna indokul az Egyesült Államoknak büntető jellegű beavatkozásra? És egy óhatatlanul ehhez kapcsolódó kérdés: nem inkább a Pentagon hatalmának és befolyásának amőbaszerű terjeszkedése miatt kellene aggódnia a miniszterasszonynak? Ugyanis nem kerülhette el a figyelmét, hogy többnyire az elnöki hivatalt, a nemzetbiztonsági tanácsadót, de őt magát is megelőzve a katonai vezetés közli a médiával a közel-keleti helyzet várható alakulását, ami pedig nem függetleníthető az ország sorsától.

 

Mikor a Fehér Ház tavaly rendre azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy az elnök megfontoltan, minden szempontot mérlegelve próbál dönteni az Afganisztánba vezényelt katonák számát illetően, Mike Mullen admirális a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Intézetében júliusban mondott beszédében egyetlen rövid mondattal agyonütötte, mikor azt mondta:  “Afganisztánban nincs felső határa a csapatlétszámnak.” Meglepetés bárkinek is, hogy a NATO tagországok a Bush távozását követő fellélegzés után ismét egyre bizalmatlanabbak? Kinek a kezében van a tényleges irányítás, és ha az elnökében, milyen szorosan fogja a gyeplőt?

 

Robert Gates hadügyminiszter 2009. október 30-án egy CNN interjúban a legnagyobb határozottsággal kijelentette: “Nem távozunk Afganisztánból. Az elszántságunkat illetően semmiféle kétség nem merülhet fel; Afganisztánban maradunk, és további kapcsolatokat, partnerséget és bizalmat építünk ki Pakisztánnal. Ez hosszú távú (terv). Ez az Egyesült Államok stratégiai célja.” Sokan csak ennek hallatán realizálták, hogy Afganisztán és Pakisztán egyre gyakoribb közös emlegetése (összevont nevük: AfPak) a látszatnál sokkal komolyabb jelentőséggel bír.

 

Idén, február végén az USA Központi Parancsnokságának vezetője, David Petraeus a Sajtó Találkozó című politikai főműsorban az Irán ellen tervbe vett nyomás fokozásáról tájékoztatta a nézőket:

 

Úgy gondolom, ez alkalommal senki se mondhatja, hogy az Egyesült Államok és a világ többi része nem teremtett meg minden lehetőséget az ügy diplomáciai megoldásához. Ez (az esélyadás) mostanra szilárdan megalapozta, hogy tovább haladjunk afelé, ami (Irán számára) kényszer pályának mondható. Ez, aminek most nekivágunk.  A kormány jelezni szándékozik Iránnak azt a nagyon komoly aggodalmat, amit a régió országai, és valójában az egész világ(*3) érez Irán nukleáris programfejlesztése miatt.

 

A „kényszerpályára” terelésnek sokféle módja lehetséges; ezek közül sorra kerülhet tengeri blokád, határzárlat, légtérkorlátozás, vagy agresszívebben növelhető a robot kémrepülőkkel és naszádokkal elkövetett provokációk száma, a polgári lakosság elleni merényletek sora, a háborús hisztériakeltés,  vagy éppen a Teherán-ellenes anarchista szervezetek, köztük a terrormódszerei révén hírhedt Jundullah, még bőkezűbb pénzelése. . .

 

Az alternatív médiában már jó ideje foglalkoznak vele, hogy a neokonzervatív „Új Világrend” kialakítása során a Pentagon egyre önállóbbá és egyre befolyásosabbá válik. Mintha Clinton egy iráni katonai diktatúra beharangozásával éppen erről próbálta volna elterelni a figyelmet. A republikánus parlamenti képviselő, Ron Paul említette egyszer a politikai cinizmus ecsetelése kapcsán: azzal vádold az ellenségedet, amit mások nálad a legvisszataszítóbbnak találnak. (Ezt nevezik a pszichológiában projekciónak énkivetítésnek.) Vagy azzal vádold, amit a legfélelmetesebbnek találnak. Például az afganisztáni intervenciót követően robotpilótás iraki felderítőgépek és bombázók veszélyével riogatták a környező országokat (bár Irak a technológiával nem is rendelkezett), miközben a „Pokoltűz” rakétákkal felfegyverzett amerikai kémrepülők (Predatorok) már készenlétben álltak Irak, Szíria, Pakisztán és Irán folyamatos pásztázására.

 

*

 

A Külügyi Minisztérium (State Department) és a Pentagon egyszerre több nyársat is tart a tűzben, mivel még bizonytalan, végül is mivel indokolják az iráni rezsímváltás elkerülhetetlen szükségességét. Mint emlékezetes, Donald Rumsfeld 2001 októberében azt nyilatkozta a New York Timesban, “9-11 nyújtotta azt a fajta lehetőséget, ami (korábban) a II. Világháború (értsd: Pearl Harbor, K. H.) révén adódott a világ újjáalakítására.” A neokonzervatív alapfeltételezés az volt, hogy a támadás elég indok lesz Afganisztán elfoglalásához, a régió többi országa pedig dominószerűen összedől – a népek megbuktatják kormányaiakat, lerombolják hagyományos intézményeiket, lecserélik elavult kultúrájukat és önként ajánlják olajukat megszállóiknak.(*4)

 

Mikor ebből a vad fantazmagóriából semmi sem lett, szép sorban felröppentek a különböző légből kapott indokok az iraki intervenció indoklására. Az élvonalba tartozott a tömegpusztító fegyverek gyártása, a nemzetközi terrorizmus támogatása, Izrael veszélyeztetettsége, diktatórikus államrend, az ellenzék irtása. . . és a választott elnök “őrültsége”.  Ha Szaddám Huszein nevét Mahmoud Ahmadinezsád nevével helyettesítjük be, akkor nyilvánvaló, hogy az említettek mindegyike felvetődött már Iránnal kapcsolatban is, egy „megelőző” beavatkozás esetleges indokaként.

 

“Azok a vezetők, akik az iraki háború pártján voltak, mai napig sem tudták megmagyarázni, miért is támadták meg (az országot), ha nem voltak kémiai fegyvereik.  Nos, (most megint) ugyanezeket a dolgokat látom történni Irán esetében.” – nyilatkozta tavaly ősszel Brazilia elnöke Luiz Inacio Lula da Silva, aki más dél-amerikai elnökök képviseletében is hangoztatta, hogy Iránnak joga van a békés nukleáris energiához. Érdekes módon – úgy, ahogy Condoleezza Rice minisztersége alatt  –  most is semmibe veszik a külügynél a latin-amerikai országok állásfoglalását. Mintha pontról pontra, színárnyalatról színárnyalatra másolnák az elődök dicstelen külpolitikáját. Akik az évszázad első évtizedét “elveszett évtizednek” nevezik, azoknak figyelmét nem kerülte el ez a baljós folytonosság.

 

Clinton abban a reményben látogatja végig a barátinak tekintett arab országokat, hogy megnyerje támogatásukat (esetleg rákényszerítse őket) egy újabb, még keményebb Irán elleni embargó bevezetéséhez.  Útja során Clinton igyekezett több pódiumról is Irán tudtára adni az Obama-kormány szándékát: „Nem fogunk tétlenül állni, mialatt önök nukleáris programot valósítanak meg, amely felhasználható a szomszédos országok fenyegetésére, sőt annál távolabb is.” „Nem fogunk tétlenül állni. . .!" Mintha továbbra is Rice és Albright nem tűrő hangneme uralná az amerikai diplomáciai nyelvét. Mi több, az álláspont lényege is ugyanaz.

 

Clinton Dohában mondott beszédében beismerte, hogy “Irán közvetlenül nem veszélyezteti az Egyesült Államokat”, hanem csak “számos” baráti és szövetséges országot, és azt nehezményezte, Irán “visszautasította, hogy bizonyítsa a nemzetközi közösségnek, hogy nukleáris programja teljes egészében békés jellegű.” Más szóval Teherán ugyanazzal az abszurd követeléssel néz szembe, mint Bagdad 2002-ben: bizonyítsa a nem létezőt és a tervbe nem vettet. Bizonyítsa a védtelenségét azoknak, akik egyre szorossabbra vonják nyaka körül a hurkot.

 

Annak ellenére, hogy az Obama-kormány mindent elkövet, hogy az angol, francia és izraeli kormánnyal egyetértésben újabb szankciók sújtsák Iránt – Benjamin Netanyahu elvárása, hogy ez alkalommal a szankciók “bénítóak” legyenek –, az amerikai média, mintegy rejtélyes központi jeladásnak engedve, mellőzi az iráni álláspont ismertetését. Ahelyett, hogy az elnök, a kormányszóvivők, politikai és vallási vezetők, akadémikusok nyilatkozatait közölné, amelyek szerint az ország fejlődéséhez, függetlenségéhez és a lakosság megfelelő egészségügyi ellátásához (főleg a rákos betegségek kezeléséhez) elengedhetetlenül szükséges a nukleáris energia, Tiger Woods szexuális devianciájával és az elnökhelyettes jelöltből magánzóvá lett Sarah Palin háborús izgatásával traktálja a megfáradt, politikai tudatosságot nélkülöző népréteget.

 

Palin, akit a napokban lelepleztek a kamerák, amint pódiumra lépése előtt kisiskolás módjára tenyerére írja a nehezebb vagy fontosabb szavakat, meg van győződve róla, hogy zsebében van minden közel-keleti probléma megoldásának bűvös kulcsa: 

 

Ha Obama keményebbé válik, és biztonságot nyújt a nemzetünknek, az emberek talán másképpen fognak vélekedni róla.  Mondjuk, hogy háborút indít Irán ellen, vagy úgy dönt, hogy ténylegesen kiáll (Izrael mellett) és megtesz bármit, amit csak tud hogy támogassa Izraelt, amit én szeretnék, hogy csinálna . . .  gondolom akkor az emberek egy kicsit változtatnának a véleményükön, és úgy döntenének, nos, talán keményebb, mint gondoltuk róla, mint amilyen manapság.”

 

Igaz, hogy mint Bob Herbert írta a New York Times-ban, Palin “egy alternatív nyelvi univerzumban utazik, ahol olyan dolgoknak, mint összefüggés, mondattan és a kérdést megközelítő válasz nincs jelentősége”, Iránnak szóló üzenete azonban, ahogy Clinton esetében is, teljesen egyértelmű.  Különös, de a teljes képet nézve mégsem váratlan jelenség: az isteni útmutatást követő Clinton és Palin egy hullámhosszon.

 

Amiről viszont mindketten hallgatnak, hogy a sah uralma alól való felszabadulás évfordulójának lelkes ünneplése alkalmából idén ismét bebizonyosodott, az Ahmadinezsád kormánynak országos viszonylatban is hatalmas, egységes, erősen nemzeti érzelmű támogatottsága van. Lelkes tüntetéseken tízmilliók juttatták kifejezésre a világ felé, büszkék rá, hogy az ország kellő mennyiségű atomenergia gyártása révén képessé válhat gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag kikerülni „a Nyugat által rájuk kényszerített technológiai gettóból és modernizálódásból”.

 

Eric Margolis a Toronto Sun-ban idézi Ali Khamenei, iráni spirituális vezért, aki sokak véleményét közvetítve úgy vélekedett, Anglia és az Egyesült Államok eltökélt szándéka megtagadni a muzulmán világtól a modern technológiát, hogy ezzel gyengítse, vissza tudja tartani a fejlődésben, és rá tudja kényszeríteni a nyugati fegyverek és export termékek vásárlására. A sors iróniája, hogy az iráni ellenzék – amely Washingtonnal ellentétben csak reformot és nem rezsím váltást akar! – ezen a vonalon egyetért a jelenlegi establishmenttel. Ha a CIA, MOSZAD és MI-6 triónak sikerülne belülrül megbuktatni a jelenlegi kormányt, a nukleáris energia termelés jogáért való küzdelmet az új kormány folytatná tovább. Az említettekkel kapcsolatban az iráni elnök február 12-én a következőt nyilatkozta az orosz NTV-nek adott interjújában:

 

“Véleményünk szerint nemcsak a Közép-Kelet, de az egész világ nukleáris fegyvermentes kellene hogy legyen, mivel mi anti-humánusnak tartjuk az ilyen fegyvereket. Manapság úgysem használhat senki nukleáris fegyvereket, amiért is meg vagyunk győződve róla, hogy az Egyesült Államok hibát követ el nukleáris fegyverek felhalmozásával. Akik ellenzik a nukleáris fegyvereket, éppen azoknak kellene élenjáróként felszámolni a saját nukleáris állományukat, hogy (hitelképességük érdekében) bizonyítsák (a leszerelés iránti) őszinteségüket.”

 

Szavait az internetes Antiwar.com kivételével egyetlen amerikai médiaszerv sem méltatta közlésre. Ahmadinezsad egyes kijelentéseit elhallgatják, másokról mindenki szeretne elfelejtkezni. Mintegy válaszként Obamának arra a hangzatos szlogenjére,“Összefogva meg fogjuk változtatni ezt az országot!  Meg fogjuk változtatni a világot!”, az iráni elnök mintegy figyelmeztetőleg jegyezte meg: "Az Egyesült Államok népe egy valódi és mélyreható változásra vár.” 

 

És várt vele reménykedve a világ.

 

*1  Az iraki veszély nem eltúlzott volt; az iraki veszély nem létezett. Óriási különbség. Rockefeller azért nyilatkozott visszafogott hangnemben, senkit nem vádolva és minden felháborodás nélkül, mert közvetve ő maga is részese volt a népbutításnak és a háború, illetve a megszállás finanszírozásának.

* "It's not a very big thing to say, 'I made a mistake' on the war, and typical of Hillary Clinton that she can't." (David Geffen)

*3 Petraeus (mint Gates, szintén Bush kinevezett) teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Kína és Oroszország mellett számos dél-amerikai és afrikai ország sem hajlandó eleget tenni az USA által javasolt szigorított embargónak.

*4 “The Iraq War was set out to help the people of the Middle East transform their societies." (Condoleezza Rice. September 5, 2005) 

 

 

2010. február

 

 

Addenda:

 

Mint a fenti cikk írja, Clinton "mára az Irán-ellenes propaganda hadjárat legmagasabb rangú szószólója": "For President Obama, for me, and for this entire administration, our commitment to Israels security and Israels future is rock solid. Guaranteeing Israel’s security is more than a policy position for me. It is a personal commitment that will never waver. In addition to threatening Israel, a nuclear-armed Iran would embolden its terrorist clientele and would spark an arms race that could destabilize the region. This is unacceptable. So let me be very clear -- the United States is determined to prevent Iran from acquiring nuclear weapons. (. . .) Our aim is not incremental sanctions, but sanctions that will bite. It is taking time to produce these sanctions, and we believe that time is a worthwhile investment for winning the broadest possible support for our efforts." (Clinton Urges Israel to Make Difficult Choices for Peace, Promised 'Rock Solid' Support. Agence France Presse. March 22, 2010)

"They don't pose a serious threat to us the way the Soviet Union posed a threat to us. You know, Iran, they spend one-100th of what we spend on the military. If Iran ever tried to pose a serious threat to us, they wouldn't stand a chance."  (Senator Barack Obama. May 2007)

 Nincs új a nap alatt. George W. Bush, aki büszkén vallotta “háborús elnöknek” magát, Tommy Franks generálisra hagyta (bízta?) a fegyveres megszállás folyamatosságának nyilvános közlését: "Véleményem szerint a hadseregünk további három, öt, talán tíz évre is el lesz kötelezve Irakban ." (2005 május)

 

Ray Odierno hadseregparancsnok a protokollal ellentétben nyilvánosságra hozta, (a főnökét megkerülve) engedélyt kért az Elnöktől, hogy Irakban megkésleltethesse egyes támadó alakulatok visszavonását. A nyilvánosság egyik célja volt, hogy felsorakoztassa maga mögé a sajtót, és mikor a (pusztán formai) döntésre sor kerül, addigra mindenki tisztában legyen a katonai vezetés követelésével. A másik cél Gates lejáratása lehetett. Ray "Rambo" Odierno talán túl puhánynak tartja a miniszterét. . . Gates mindenesetre úgy reagált az Obamának küldött levélre, hogy csak a biztonsági helyzet nagyon komoly romlása esetén fogja megkésleltetni  a visszavonulást. Na igen. Természetesen. Komoly indok nélkül nem is lehetne. . . Miért nyilvánvaló bárkinek is, aki kicsit is odafigyel erre a mókára, hogy nem lesz hiány a biztonság "nagyon jelentős" romlásában? 

Last week, President Obama's out-of-control military brass once again leaked a statement contrary to the president's position. This time the statement came from Army Gen. Ray Odierno, the top U.S. commander in Iraq, who officially requested to keep a combat brigade in the northern part of the country beyond the August 2010 deadline. (. . .) Defense Secretary Robert Gates announced that there would have to be a "pretty significant" deterioration in the security situation in Iraq before he would consider delaying the planned withdrawal. But much of the damage was already done. Those supporting an extension immediately created an echo chamber in the media. Thomas Ricks, senior fellow at the Center for a New American Security, published an op-ed in The New York Times and another in Foreign Policy urging Obama to delay the withdrawals of combat troops scheduled this year, and cancel final troop withdrawals scheduled for the end of 2011. (. . .) Rick's Foreign Policy piece went as far as claiming that Odierno "got a polite nod from the president when the issue was raised during his recent meetings in Washington."  (Raed Jarrar and Erik Leaver: Sliding Backwards on Iraq? Foreign Policy in Focus. March 2, 2010)

 

“Iran has the right to develop the enrichment of uranium for the production of energy for peaceful uses just as much as Brazil does. (. . .) Iran is critical to resolving the conflicts in the region. You don’t move forward by leaving Iran isolated.  If Iran is an important actor in this discord, then it is important that someone sits with Iran, talks with Iran and tries to establish a balancing point, so that society returns to a certain normality in the Middle East.” (Brasílian President Luiz Inácio Lula da Silva said on his national radio program. November 2009) [Brazil has been developing nuclear technology for use in energy production.]

“I want the Iranians to know that if I'm the president, we will attack Iran. In the next 10 years, during which they might foolishly consider launching an attack on Israel, we would be able to totally obliterate them. That's a terrible thing to say but those people who run Iran need to understand that because that perhaps will deter them from doing something that would be reckless, foolish and tragic." (Senator Hillary Clinton. Interview on ABC's Good Morning America.  April, 2008)

When Mrs. Clinton attacked Mr. Obama for his supposedly "irresponsible and frankly naďve" foreign policy ideas -- seeking talks with enemies like Iran -- she didn't diminish him so much as remind voters of her own irresponsibility and naďveté about Mr. Bush's Iraq scam in 2002. (Frank Rich: They Didn't Stop Thinking About Tomorrow. The New York Times)

 

Kiváló példa a Ron Paul által említett cinikus politizálásra: In the post World War II era, torture became a crime against humanity. In the 21st Century, Bush reauthorized it. Waterboarding became associated with U.S. jailors at Abu Ghraib in Iraq and the U.S. naval base in Guantanamo, Cuba. European allies cooperated with the United States in secretly transporting people to torture centers in other places as well. Meanwhile, Chavez, attacked by Washington for being antidemocratic, has expanded the breadth of human rights for Venezuelans. They now enjoy more health-care, women have gained greater equality, more poor people have learned to read and have access to potable water. These accomplishments coincide with the spirit of the 1948 UN Declaration on Human Rights. It seems as if the U.S. government has forgotten the goal and uses only the words as an instrument of policy to attack its enemies while it violates the letter and and spirit of the very human rights laws U.S. lawyers helped to establish.  (Saul Landau: Venezuela and Cuba, 1960-2008)

 

És egy másik kiváló példa: This country once rejected “unwarned” attacks such as Pearl Harbor as barbarous and unworthy of a civilized nation. Today many cheer the prospect of conducting sneak attacks -- potentially with nuclear weapons -- on piddling powers run by tin-pot despots. We also once denounced those who tried to rule the world. Our primary objection (at least officially) to the Soviet Union was its quest for global domination. Through the successful employment of the tools of containment, deterrence, collective security, and diplomacy -- the very methods we now reject -- we rid ourselves and the world of the Evil Empire. Having done so, we now pursue the very thing for which we opposed it. And now that the Soviet Union is gone, there appears to be no one left to stop us. (David Amstrong: Dick Cheney's song of America: Drafting a plan for global dominance. Harper’s Magazine. October 2002)

 

In 2006, During the [Senate] Democratic primary season, Mrs. Clinton refused to debate her antiwar challenger, Jonathan Tasini, all but ignoring his candidacy and sidestepping his attacks on her vote to authorize the invasion of Iraq. (...) The debate setting proved critical for Mrs. Clinton in her first campaign six years ago: When her Republican rival, Rick A. Lazio, approached her onstage during their first debate and demanded she sign a pledge refusing soft-money donations, he appeared harsh and in turn made her look vulnerable. (Anne E. Kornblut: In Debate, Clinton Deflects Questions About 2008. October 21, 2006)

 

 

Ebben a témában lásd még: Irán a soron következő? Lapszemlék 2003. II. félév, 60 írás; 2006. I. félév, 9. írás

Hillary Clintonról lásd még: A szép, okos és veszélyes; Meg nem született milliók sorsa; Egy veszélyes asszony; Lapszemlék 2003. II. félév 57. írás; Lapszemlék 2009. I félév 7. írás;

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára