EMPIRIA Magazin IX. évfolyam 1. szám – Kuliffay Hanna írása

 

ELVESZETT ÉVTIZED

Hillary Clinton és Sarah Palin egy hullámhosszon 

 

Barack Obama 2007-ben, még pártjelöltségre pályázó szenátorként a diplomácia elszánt hívének vallotta magát, aki előfeltételek nélkül fel kívánja majd venni a kapcsolatot a nem baráti országok elnökeivel is, köztük Mahmoud Ahmadinezsáddal. Erre azonban mindeddig  nem kerített sort, külügyminisztere, Hillary Clinton viszont éles töltetű propagandalövegekkel ostromolja Teheránt, mint legutóbb is: „Irán afelé halad, hogy katonai diktatúrává váljon.”

Clinton 2008-ban – Obama vetélytársaként a Fehér Ház kulcsáért indulók között – elfogadhatatlannak tartotta az általa „diktátornak” nyilvánított elnökökkel való közvetlen diplomáciai kapcsolatépítést. (Nyilván nem ismerte Yitzak Rabin bölcs megnyilatkozását a Yasser Arafattal való tárgyalását helytelenítőkkel szemben: „Nem a barátaiddal kötsz békét, hanem a legelviselhetetlenebb ellenségeiddel.”) Részben Clinton diplomácia-ellenessége és alkalmankénti politikai tájékozatlansága (például demokratikus úton választott elnökök, mint Hugo Chavez és Ahmadinezsád lediktátorozása) is hozzájárult az egyensúlypolitikában, tisztességes megoldásokban és humánus eljárásokban reménykedők csalódásához, mikor Obama külügyminiszterévé nevezte ki.

(Kép: U.S. Air Force felvétele) 

Szintén negatív érzelmeket váltott ki,  mikor az azóta történelmivé vált 2002-es szenátusi döntés – az alkotmányon átlépve – átruházta a háború indításának jogát George W. Bush  elnökre, és Clinton, tiltakozás helyett „meggyőződéssel” szavazott rá.  Ezt utólag, 2008-ban azzal indokolta: „Sziklaszilárd hitem adta a bátorságot és az erőt, hogy azt tegyem, amit helyesnek találtam, függetlenül a világ (háborúellenes, K. H.) nézetétől.”

A hittel és közvetve égi támogatással való takaródzástól az sem tántorította el Clintont, hogy az Internet jóvoltából széles körökhöz jutott el a Szenátus Felderítési és Kémelhárítási Bizottságának vizsgálati eredménye az iraki háborút megelőző jogtalanságokon és hazugságokon alapuló visszaélésekről, törvénytelen döntésekről. Jay Rockefeller szenátor, a bizottság demokrata társelnöke – óvatosan fogalmazva – így nyilatozott erről a sajtónak:

“A háború előkészítése során a kormányzat újra és újra olyan felderítő jellegű információkat közölt tényként, amelyek megalapozatlanok és ellentmondásosak voltak, sőt nem is léteztek. Ennek következtében az amerikai néppel (sikeresen) elhitették, hogy az iraki veszély sokkal nagyobb volt, mint valójában.”(*1)

Clinton máskor is hangoztatott „rendíthetetlen hitét” híveinek egy része elfogadta magyarázatként, mások viszont végleg elhatárolódtak tőle (és átpártoltak Obamához), mivel nem tudták lenyelni, hogy százezrek halála sem késztette meakulpázásra a Bush–Cheney-külpolitika felelőtlen támogatása miatt.(*2) Az évek során a New York-i szenátor egyik éllovasa volt a demokraták nyerészkedő, fokozottan militarizálódó pártpolitikájának, így taszító ugyan, de nem meglepő, hogy mára az Irán-ellenes propaganda-hadjárat legmagasabb rangú szószólója.(*3) 

Február közepén, közel-keleti körútja során Katarban járva tette Clinton az említett ominózus kijelentést, „Irán afelé halad, hogy katonai diktatúrává váljon.” Ennek kapcsán másnap az egyik vezető amerikai internetes hírközlő szerv (AOL) karikatúráján két iráni tábornok beszélgetett. Az egyik azt mondja: „Azt (a katonai diktatúrát) mi szívesen látnánk! Mire a másik: „Valami fantaszta világban él, talán a klimax miatt. . .” Vajon miért teszi ki magát ilyen jellegű gúnyolódásnak?

Elvileg elképzelhető, hogy Clinton azért hozakodott elő a Forradalmi Gárdának a kormányra gyakorolt, állítólag túlzott befolyásával, mivel erre hivatkozva – csak napokkal korábban – az USA Pénzügyminisztériuma jogot formált (a maga hatáskörén belül) a gárda külföldön levő személyi és üzleti érdekeltségeinek befagyasztására. Úgy tűnt, Clinton utólagos magyarázatul próbált szolgálni a vagyonelkobzásra, mikor belső fejetlenségre, mintegy hatalmi vákuumra utalva azt mondta: „A polgári vezetés vagy túlzottan elfoglalt a jelenlegi belpolitikai helyzettel, vagy (szándékosan) átengedi a teret a Forradalmi Gárdának.”

Ezen túlmenően, a külügyben végre nyilván ráébredtek, hogy Ahmadinezsád – aki hazájában az egyházi vezetés bizalmát is élvezi – túl népszerű ahhoz, hogy szólóban legyen ügyeletes mumus, és ezért hozakodtak elő a Gárda veszélyével. De még ha valóban hatalmi kiegyensúlyozatlanság lenne is Iránban, milyen alapon szolgálna indokul az Egyesült Államoknak büntető jellegű beavatkozásra? És egy óhatatlanul ehhez kapcsolódó kérdés: nem inkább a Pentagon hatalmának és befolyásának amőbaszerű terjeszkedése miatt kellene aggódnia a miniszterasszonynak? Ugyanis nem kerülhette el a figyelmét, hogy többnyire az elnöki hivatalt, a nemzetbiztonsági tanácsadót, de őt magát is megelőzve a katonai vezetés közli a médiával a feszült közel-keleti helyzet várható alakulását, ami pedig nem éppen a demokrácia jellemzője...

Mikor a Fehér Ház tavaly rendre azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy az elnök megfontoltan, különböző szempontokat mérlegelve próbál dönteni az Afganisztánba vezényelt katonák létszámáról, Mike Mullen admirális a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Intézetében júliusban mondott beszédében ezt egyetlen rövid mondattal agyonütötte, mikor azt mondta:  “Afganisztánban nincs felső határa a csapatlétszámnak.” Meglepetés bárkinek is, hogy a NATO tagországok a Bush távozását követő fellélegzés után ismét egyre bizalmatlanabbak? Kinek a kezében van a tényleges irányítás, és ha az elnökében, vajon milyen szorosan fogja a gyeplőt?

Robert Gates hadügyminiszter 2009. október 30-án egy CNN interjúban a leghatározottabban kijelentette: “Nem távozunk Afganisztánból. Az elszántságunkat illetően semmiféle kétség nem merülhet fel; Afganisztánban maradunk, és további kapcsolatokat, partnerséget és bizalmat építünk ki Pakisztánnal. Ez hosszú távú (terv). Ez az Egyesült Államok stratégiai célja.” Sokan csak ennek hallatán realizálták, hogy Afganisztán és Pakisztán egyre gyakoribb közös emlegetése (összevont nevük: AfPak) a látszatnál sokkal komolyabb jelentőséggel bír.

Idén, február végén az USA Központi Parancsnokságának vezetője, David Petraeus a Sajtótalálkozó című politikai főműsorban az Irán ellen tervbe vett nyomás fokozásáról tájékoztatta a nézőket:

Úgy vélem, ez alkalommal senki se mondhatja, hogy az Egyesült Államok és a világ többi része nem teremtett meg minden lehetőséget az ügy diplomáciai megoldására. Ez (a döntés) mostanra szilárdan megalapozta, hogy tovább haladjunk afelé, ami (Irán számára) kényszerpályának mondható. Ennek vágunk most neki.  A kormány jelezni szándékozik Iránnak azt a nagyon komoly aggodalmat, amit a régió országai és valójában az egész világ(*4) érez Irán nukleáris programfejlesztése miatt.

Az említett kényszerpályára terelésnek sokféle módja lehetséges; ezek közül sorra kerülhet tengeri blokád, határzárlat, légtérkorlátozás, vagy agresszívebben növelhető a robot kémrepülőkkel és naszádokkal elkövetett provokációk száma. Szintén hatásos a polgári lakosság elleni merényletek sora, némi háborús hisztériakeltés,  gazdasági, kereskedelmi és monetáris szankciók, vagy éppen a Teherán-ellenes anarchista szervezetek, köztük a terrormódszerei révén hírhedt Jundullah, még bőkezűbb pénzelése...

A hitelt érdemlő alternatív médiában már jó ideje foglalkoznak vele, hogy a neokonzervatív Új Világrend kialakítása során a Pentagon egyre önállóbbá és egyre agresszívebben befolyásossá válik. Mintha Clinton egy iráni katonai diktatúra beharangozásával éppen erről próbálta volna elterelni a figyelmet. Ron Paul republikánus képviselő említette egyszer a politikai cinizmust ecsetelve: azzal vádolja az ellenségét, amit mások a  legvisszataszítóbbnak találnak őbenne. Vagy olyasmivel fenyegetőzik, aminek lehetőségétől a kiszolgáltatottak a legjobban rettegnek. Például az afganisztáni intervenciót követően robotpilótás iraki felderítőgépek és bombázók veszélyével riogatták a környező országokat (bár Iraknak nem is volt ilyen technológiája), miközben a „Pokoltűz” rakétákkal felfegyverzett amerikai kémrepülők (Predatorok) már készenlétben álltak Irak, Szíria, Pakisztán és Irán folyamatos pásztázására.

*

A Külügyminisztérium (State Department) és a Honvédelmi Minisztérium (Pentagon) egyszerre több nyársat is tart a tűzben, mivel még bizonytalan, végül is mivel indokolják az iráni rezsímváltás elkerülhetetlen szükségességét. Mint emlékezetes, Donald Rumsfeld 2001 októberében azt nyilatkozta a New York Timesban, “9-11 nyújtotta azt a fajta lehetőséget, ami (korábban) a II. Világháború (értsd: Pearl Harbor, K. H.) révén adódott a világ újjáalakítására.” A neokonzervatív alapfeltételezés az volt, hogy a támadás elég indok lesz Afganisztán elfoglalásához, a régió többi országa pedig dominószerűen összedől – a népek megbuktatják kormányaiakat, lerombolják hagyományos intézményeiket, lecserélik "elavult kultúrájukat" és önként ajánlják olajukat megszállóiknak.(*5)

Mikor ebből a vad fantazmagóriából semmi sem valósult meg, szép sorban különböző álhírek és rémhírek özönlötték el a médiát az iraki intervenció indoklására. Élvonalba került ezek közül a tömegpusztító fegyverek gyártása, a nemzetközi terrorizmus támogatása, Izrael veszélyeztetettsége, a diktatórikus államrend szilárdsága... és a választott elnök “őrültsége”.  Ha Szaddám Huszein nevét Mahmoud Ahmadinezsád nevével helyettesítjük be, akkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy az említettek mindegyike felvetődött már Iránnal kapcsolatban is, az ún. „megelőző” beavatkozás esetleges indokaként.

“Az iraki háborút buzgón szorgalmazó  vezetők a mai napig sem tudták megmagyarázni, miért is támadták meg (az országot), hiszen nem voltak kémiai fegyverei.  Nos, (most megint) ugyanezeket a dolgokat látom ismétlődni Irán esetében.” – nyilatkozta tavaly ősszel Brazilia elnöke Luiz Inacio Lula da Silva, aki dél-amerikai elnökök képviseletében is hangoztatta, hogy más országokhoz hasonlóan Iránnak joga van a békés felhasználású nukleáris energiához. Hivatalosan válaszra sem méltatták. Meglepő módon, Washingtoban továbbra is semmibe veszik a latin-amerikai országok állásfoglalását. Mintha pontról pontra másolnák az elődök dicstelen külpolitikáját. Akik az évszázad első évtizedét “elveszett évtizednek” nevezik, azoknak figyelmét nem kerülte el ez a baljós folytonosság.

Hillary Clinton abban a reményben látogatja végig a hivatalosan barátinak tekintett arab országokat, hogy megnyerje támogatásukat (esetleg rákényszerítse őket) egy újabb, még átfogóbb Irán elleni embargó bevezetéséhez.  Útja során Clinton igyekezett több pódiumról is Irán tudtára adni az Obama-kormány szándékát: „Nem fogunk tétlenkedni, mialatt önök nukleáris programot valósítanak meg, amely felhasználható a szomszédos országok fenyegetésére, sőt annál távolabb is.” „Nem fogunk tétlenül állni...!" Mintha továbbra is Rice és Albright követelő-parancsoló hangneme uralná az amerikai diplomáciai nyelvét. Sőt, az álláspont lényege is ugyanaz.

Clinton Dohában mondott beszédében beismerte, hogy “Irán közvetlenül nem veszélyezteti az Egyesült Államokat”, annál inkább “számos” baráti és szövetséges országot, és nehezményezte, “nem hajlandó bizonyítani a nemzetközi közösségnek, hogy nukleáris programja teljes egészében békés jellegű.” Más szóval Teherán ugyanazzal az abszurd követeléssel néz szembe mint Bagdad nézett 2002-ben: bizonyítsa a nem létezőt és a tervbe sem vettet. Bizonyítsa a kiszolgáltatottságát mindazoknak, akik egyre szorosabbra vonják nyaka körül a hurkot.

Az Obama-kormány ugyan mindent elkövet, hogy az egész térség veszélyeztetése helyett (az angol, francia és izraeli kormánnyal egyetértésben) egyelőre csak újabb szankciók sújtsák Iránt – Benjamin Netanyahu ezúttal "bénító" szankciókat követel –, az amerikai média azonban nincs segítségére: mintegy rejtélyes központi jeladásnak engedve, rendre mellőzi az iráni álláspont ismertetését. Ahelyett, hogy közölné az elnök, a kormányszóvivők, politikai és vallási vezetők, akadémikusok nyilatkozatait, amelyek szerint az ország fejlődéséhez, függetlenségéhez és a lakosság megfelelő egészségügyi ellátásához (főleg a rákos betegségek kezeléséhez) elengedhetetlenül szükséges a nukleáris energia, Tiger Woods szexuális devianciájával és a sikertelen elnökhelyettes jelöltből magánzóvá lett Sarah Palin háborús izgatásával traktálja a megfáradt, politikai tudatosságot nélkülöző népréteget. 

Palin, akit a napokban lelepleztek le a kamerák, amint pódiumra lépése előtt – kisiskolás módjára – tenyerére írja a nehezebb vagy fontosabb szavakat, meg van győződve róla, hogy zsebében van minden közel-keleti probléma megoldásának bűvös kulcsa: “Ha Obama keményebbé válik, és biztonságot nyújt a nemzetünknek, az emberek talán másképpen fognak vélekedni róla.  Mondjuk, hogy háborút indít Irán ellen, vagy úgy dönt, hogy ténylegesen kiáll (Izrael mellett) és megtesz bármit, amit csak tud hogy támogassa Izraelt, amit én szeretnék, hogy csinálna... gondolom akkor az emberek egy kicsit változtatnának a véleményükön, és úgy döntenének, nos, talán keményebb, mint gondoltuk róla, mint amilyen manapság.”

Igaz ugyan, hogy mint Bob Herbert írta a New York Times-ban, Palin “egy alternatív nyelvi univerzumban utazik, ahol olyan dolgoknak mint összefüggés, mondattan és a kérdést megközelítő válasz nincs jelentősége”, Iránnak szóló nyílt fenyegetése azonban, ahogy Clinton esetében is, egyértelmű.  Bármilyen furcsának túnik is józan ésszel ez az azonosulás, a teljes politikai térképet nézve azonban mégsem hihetetlen jelenség: az isteni útmutatást mindig szem előtt tartó Hillary Clinton és Sarah Palin egy hullámhosszon.

Arról viszont mindketten hallgatnak, hogy a sah uralma alól való felszabadulás évfordulójának lelkes ünneplése alkalmából idén ismét bebizonyosodott, az Ahmadinezsád-kormánynak országos viszonylatban is hatalmas, egységes, erősen nemzeti érzelmű támogatottsága van. Lelkes tüntetéseken tízmilliók adták tudtára a világnak, büszkék rá, hogy az ország kellő mennyiségű atomenergia gyártása révén képessé válhat gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag kikerülni „a Nyugat által rájuk kényszerített technológiai gettóból és külföldről forszírozott modernizálódásból”.

Eric Margolis a Toronto Sun-ban idézi Ali Khamenei iráni spirituális vezért, aki sokak véleményét közvetítve úgy vélekedett, Anglia és az Egyesült Államok eltökélt szándéka megtagadni a mohamedán  világtól a modern technológiát, hogy ezzel gyengítse, sőt visszatartsa a fejlődésben, és rá tudja kényszeríteni a nyugati fegyverek és különböző export termékek vásárlására. A sors iróniája, hogy az iráni ellenzék – amely Washingtonnal ellentétben csak reformot akar, nem pedig rezsímváltást! – ezen a vonalon egyetért a jelenlegi hatalmi berendezkedéssel. Mégha a CIA–MOSZAD–MI6-triónak sikerülne is belülről megbuktatni a jelenlegi kormányt, a nukleáris energia termelésének jogáért való küzdelmet az új kormány várhatóan folytatná tovább. Az említettekkel kapcsolatban az iráni elnök február 12-én a következőt nyilatkozta az orosz NTV-nek adott interjújában:

“Szerintünk nemcsak a Közép-Keletnek, hanem az egész világnak nukleáris fegyvermentesnek kellene lenni, mivel mi anti-humánusnak tartjuk az ilyen fegyvereket. Manapság úgysem használhat senki nukleáris fegyvereket, ezért meg vagyunk győződve róla, hogy az Egyesült Államok hibát követ el korlátlan felhalmozásukkal. Akik (másoknál) ellenzői, éppen azoknak kellene élenjáróként felszámolni a saját nukleáris állományukat, hogy (hitelképességük érdekében) bizonyítsák (a leszerelés iránti) őszinteségüket.”

Ahmadinezsad ezen szavait – az Antiwar.com kivételével – az amerikai média nem méltatta figyelmére. Egyes kijelentéseit elhallgatják, másokról mindenki szeretne elfelejtkezni. Mintegy válaszként Obamának arra a hangzatos szlogenjére,“Összefogva meg fogjuk változtatni ezt az országot!  Meg fogjuk változtatni a világot!”, az iráni elnök mintegy figyelmeztetőleg jegyezte meg: "Az Egyesült Államok népe egy valódi és mélyreható változásra vár.”

És várt reménykedve a világ.

*1  Az iraki veszély nem eltúlzott volt; az iraki veszély nem is létezett. Óriási különbség. Rockefeller azért nyilatkozott visszafogott hangnemben, senkit sem vádolva és minden felháborodás nélkül, mert közvetve ő maga is részese volt a népbutításnak és a háború, illetve a megszállás finanszírozásának.

*2  "It's not a very big thing to say, 'I made a mistake' on the war, and typical of Hillary Clinton that she can't." (David Geffen)

*3  "For President Obama, for me, and for this entire administration, our commitment to Israels security and Israels future is rock solid. Guaranteeing Israel’s security is more than a policy position for me. It is a personal commitment that will never waver. In addition to threatening Israel, a nuclear-armed Iran would embolden its terrorist clientele and would spark an arms race that could destabilize the region. This is unacceptable. So let me be very clear -- the United States is determined to prevent Iran from acquiring nuclear weapons. (...) Our aim is not incremental sanctions, but sanctions that will bite. It is taking time to produce these sanctions, and we believe that time is a worthwhile investment for winning the broadest possible support for our efforts." (Clinton Urges Israel to Make Difficult Choices for Peace, Promised 'Rock Solid' Support. Agence France Presse. March 2010)

*4 Petraeus (mint Gates, szintén Bush által kinevezett) teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Kínán és Oroszországon kívül számos dél-amerikai és afrikai ország sem hajlandó eleget tenni az USA által javasolt szigorított embargónak.

*5  Eredeti: “The Iraq War was set out to help the people of the Middle East transform their societies." (Condoleezza Rice. September 5, 2005) 

 

2010. február

 

Addenda

"They don't pose a serious threat to us the way the Soviet Union posed a threat to us. You know, Iran, they spend one-100th of what we spend on the military. If Iran ever tried to pose a serious threat to us, they wouldn't stand a chance."  (Senator Barack Obama. May 2007)

Nincs új a nap alatt. George W. Bush, aki bátran és büszkén vallotta “háborús elnöknek” magát, mégis Tommy Franks generálisra hagyta (bízta?) a fegyveres megszállás folyamatosságának nyilvános közlését: "Véleményem szerint a hadseregünk további három, öt, talán tíz évre is el lesz kötelezve Irakban ." (Tommy Frank. 2005 május)

Állásfoglalását szenátorként Obama azzal indokolta, hogy a hajdani Szovjetúnióval ellentétben Irán nem veszély az Egyesült Államokra nézve, mivel annak csak 1%-át költi fegyverkezésre.

Ray Odierno hadseregparancsnok a protokollal ellentétben nyilvánosságra hozta, (a főnökét megkerülve) engedélyt kért az Elnöktől, hogy Irakban megkésleltethesse egyes támadó alakulatok visszavonását. A nyilvánosság egyik célja volt, hogy felsorakoztassa maga mögé a sajtót, és mikor a (pusztán formai) döntésre sor kerül, addigra mindenki tisztában legyen a katonai vezetés követelésével. A másik cél Gates lejáratása lehetett. Ray "Rambo" Odierno talán túl puhánynak tartja a miniszterét. . . Gates mindenesetre úgy reagált az Obamának küldött levélre, hogy csak a biztonsági helyzet nagyon komoly romlása esetén fogja megkésleltetni  a visszavonulást. Na igen. Természetesen. Komoly indok nélkül nem is lehetne. . . Miért nyilvánvaló bárkinek is, aki kicsit is odafigyel erre a mókára, hogy nem lesz hiány a biztonság "nagyon jelentős" romlásában?  (Kuliffay)

Last week, President Obama's out-of-control military brass once again leaked a statement contrary to the president's position. This time the statement came from Army Gen. Ray Odierno, the top U.S. commander in Iraq, who officially requested to keep a combat brigade in the northern part of the country beyond the August 2010 deadline. (. . .) Defense Secretary Robert Gates announced that there would have to be a "pretty significant" deterioration in the security situation in Iraq before he would consider delaying the planned withdrawal. But much of the damage was already done. Those supporting an extension immediately created an echo chamber in the media. Thomas Ricks, senior fellow at the Center for a New American Security, published an op-ed in The New York Times and another in Foreign Policy urging Obama to delay the withdrawals of combat troops scheduled this year, and cancel final troop withdrawals scheduled for the end of 2011. (. . .) Rick's Foreign Policy piece went as far as claiming that Odierno "got a polite nod from the president when the issue was raised during his recent meetings in Washington."  (Raed Jarrar and Erik Leaver: Sliding Backwards on Iraq? Foreign Policy in Focus. March 2, 2010)

“Iran has the right to develop the enrichment of uranium for the production of energy for peaceful uses just as much as Brazil does. (. . .) Iran is critical to resolving the conflicts in the region. You don’t move forward by leaving Iran isolated.  If Iran is an important actor in this discord, then it is important that someone sits with Iran, talks with Iran and tries to establish a balancing point, so that society returns to a certain normality in the Middle East.” (Brasílian President Luiz Inácio Lula da Silva said on his national radio program. November 2009) [Brazil has been developing nuclear technology for use in energy production.]

“I want the Iranians to know that if I'm the president, we will attack Iran. In the next 10 years, during which they might foolishly consider launching an attack on Israel, we would be able to totally obliterate them. That's a terrible thing to say but those people who run Iran need to understand that because that perhaps will deter them from doing something that would be reckless, foolish and tragic." (Senator Hillary Clinton. Interview on ABC's Good Morning America.  April, 2008)

When Mrs. Clinton attacked Mr. Obama for his supposedly "irresponsible and frankly naďve" foreign policy ideas -- seeking talks with enemies like Iran -- she didn't diminish him so much as remind voters of her own irresponsibility and naďveté about Mr. Bush's Iraq scam in 2002. (Frank Rich: They Didn't Stop Thinking About Tomorrow. The New York Times)

Kiváló példa a Ron Paul által említett cinikus politizálásra: In the post World War II era, torture became a crime against humanity. In the 21st Century, Bush reauthorized it. Waterboarding became associated with U.S. jailors at Abu Ghraib in Iraq and the U.S. naval base in Guantanamo, Cuba. European allies cooperated with the United States in secretly transporting people to torture centers in other places as well. Meanwhile, Chavez, attacked by Washington for being antidemocratic, has expanded the breadth of human rights for Venezuelans. They now enjoy more health-care, women have gained greater equality, more poor people have learned to read and have access to potable water. These accomplishments coincide with the spirit of the 1948 UN Declaration on Human Rights. It seems as if the U.S. government has forgotten the goal and uses only the words as an instrument of policy to attack its enemies while it violates the letter and and spirit of the very human rights laws U.S. lawyers helped to establish.  (Saul Landau: Venezuela and Cuba, 1960-2008)

És egy másik kiváló példa: This country once rejected “unwarned” attacks such as Pearl Harbor as barbarous and unworthy of a civilized nation. Today many cheer the prospect of conducting sneak attacks -- potentially with nuclear weapons -- on piddling powers run by tin-pot despots. We also once denounced those who tried to rule the world. Our primary objection (at least officially) to the Soviet Union was its quest for global domination. Through the successful employment of the tools of containment, deterrence, collective security, and diplomacy -- the very methods we now reject -- we rid ourselves and the world of the Evil Empire. Having done so, we now pursue the very thing for which we opposed it. And now that the Soviet Union is gone, there appears to be no one left to stop us. (David Amstrong: Dick Cheney's song of America: Drafting a plan for global dominance. Harper’s Magazine. October 2002)

In 2006, During the [Senate] Democratic primary season, Mrs. Clinton refused to debate her antiwar challenger, Jonathan Tasini, all but ignoring his candidacy and sidestepping his attacks on her vote to authorize the invasion of Iraq. (...) The debate setting proved critical for Mrs. Clinton in her first campaign six years ago: When her Republican rival, Rick A. Lazio, approached her onstage during their first debate and demanded she sign a pledge refusing soft-money donations, he appeared harsh and in turn made her look vulnerable. (Anne E. Kornblut: In Debate, Clinton Deflects Questions About 2008. October 21, 2006)

The Clintons hired a famous private investigator to dig up the women's pasts with the aim of destroying their reputations. It is not clear from the Times' reporting to what degree Mrs Clinton favoured this tough approach. … she referred to Mr Clinton's affairs as "bimbo eruptions". (…) Today's sexual mores are very different from the 1980s and 1990s. Young women today expect women to stand up for other women, particularly in the area of sexual relations and particularly when those sexual relations involve a very powerful man and a younger woman. Younger women who have been through bruising college sexual abuse scandals across America have little tolerance for women who in any way cast blame on the victim. That empathy extends to consensual affairs - they just don't like women shaming other women. Which is exactly what Hillary Clinton was complicit in doing, according to the New York Times, and other previous accounts. Mrs Clinton's supporters say this is all old news, and is part of a right-wing attempt to slime her. Many millennial voters weren't even born when Monica and Bill were cavorting in the Oval Office. This is their first introduction to this sordid story. However the Clinton campaign tries to spin it, it just doesn't look great for their candidate. (Katty Kay: US Election 2016: Hillary's campaign and Bill's women. BBC World. 2016)

Nine months ago this week, the Committee to Defend the President filed a complaint with the Federal Election Commission (FEC), accusing the Democratic establishment of orchestrating the most elaborate money laundering scheme in U.S. electoral history.  In what amounts to the largest campaign finance scandal in history, the Hillary Victory Fund, Democratic National Committee (DNC), and dozens of Democratic state parties collaborated to steer $84 million in illegal straw man contributions to the Clinton campaign. The money came in the form of excessive six-figure donations from the likes of “Family Guy” creator Seth MacFarlane, fashion icon Calvin Klein, and over 1,000 liberal mega-donors who sought to carry favor from the Clinton machine. (Dan Backer: Campaign ‘reformers’ ignore largest campaign finance scandal ever. September 19, 2018)

“This is not a personal spat between two people or two women. There’s a much bigger issue that’s being raised here, really about our foreign policy and the contrast of the Hillary Clinton legacy of foreign policy, which is very focused on interventionism, going around the world, being the world’s police, toppling dictators we don’t like, starting these regime-change wars. … Contrasting that with the foreign policy leadership that I seek to bring that would end this long-held regime-change war policy, work to end this new Cold War and arms race, and instead, lead with a foreign policy that’s focused on cooperation, rather than conflict; truly being that force for good in the world that the United States of America can and should be.” (Tulsi Gabbard on Hillary Clinton: ‘This Is Not a Personal Spat Between Two Women’. VARIETY. Nov. 7, 2019)

*

Ebben a témában lásd még: Irán a soron következő?   Lapszemlék 2003. II. félév, 60. írás;  2006. I. félév, 9. írás

Hillary Clintonról lásd még: A szép, okos és veszélyes; Meg nem született milliók sorsa; Egy veszélyes asszony; Lapszemlék 2003. II. félév 57. írás; Lapszemlék 2009. I félév 7. írás;

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára