EMPIRIA Magazin VIII. évfolyam Kuliffay Hanna írásai

 

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2009 II. félév

©  2005-2015.  Minden jog fenntartva.

 

 

20. írás

 December 26.

 

Ki a legcsodáltabb, legtöbbre tartott férfi és nő az Egyesült Államokban? A férfiak közül szinte mindig a pillanatnyi elnök, a nők közül pedig az, aki rendelkezik azokkal a  “nagyasszonyi” tulajdonságokkal, amelyekkel vezethetné az országot: ez a személy évek óta Hillary Clinton.   A Decemberi USA Today/Gallup közvélemény kutatási mérlege szerint 32% az új elnököt, Barack Obamát nyilvánította a „legcsodálatraméltóbb” férfinek, és vérbeli karrierista, minden politikai praktikára és csalárdságra kész külügyminiszterét a „legcsodálatraméltóbb” nőnek. Éljen, éljen! – zengte-zúgta a média.

 

Az eredmény azonban nem egyértelműen olyan jellegű dicsőség, amire a jelöltek gondtalanul büszkék lehetnek. Ugyanis egy évvel ezelőtt Obama csupán szónoki készségére és hangzatos ígéreteire alapozottan 2%-kal magasabb eredmény ért el, mint az idén, mikor teljesítménye alapján is értékelték. (Tavaly viszont  -- rendkívüli esetként -- második helyre szorította a hivatalban levő George W. Busht(*1), aki a megelőző években két intervenció terhével a lelkiismeretén is valahogy mindig a „legcsodáltabb” személy volt -- a rejtély megfejtésén nem érdemes töprengeni.) Az idei szavazás során a Nobel-díjas Obama tehát "csak" 30%-ot kapott.

 

Ez különösen elgondolkodtató eredmény, ha hozzátesszük, hogy az 1025 megkérdezett közül 25%-nak nem volt véleménye (hagyják őt békébe ilyen marhasággal), 19% mást választott volna a listán szereplők helyett (vajon ki és milyen alapon állította össze a listát?), 8% pedig inkább a barátai vagy családtagjai közül tartott valakit alkalmasnak össznépi rajongásra. Reménykedjünk, hogy a Fehér Házban realizálták, az összesített 52 százalékos "köszönjük nem kérünk belőle" számadat mögött érdektelenné vált vagy teljesen kiábrándult emberek vannak, nem csak holmi irigy ünneprontók.     

 

Clinton önmagához viszonyítva szintén rosszabb eredményt ért el a tavalyinál: 20%-ról 16%-ra esett a csodálata -- óriási meglepetés, hogy ilyen sokan észrevették, feladatkörében nem produkált semmi lényegeset. Ez persze várható volt, hiszen maga Obama mondta, mielőtt külügyminiszterévé tette, hogy semmi gyakorlata nincs külpolitikai vonalon. Zéró.  Nulla. Viszont főtanácsadóként „velejárt” Madeleine Albright -- akinek mint nemzetbiztonsági tanácsadónak annakidején az iraki szankciók okozta fél millió gyerek halála nem okozott különösebb lelkiismeretfurdalást. Ez a szoros kapcsolat neokonzervatív körökben feltétlen pluszt jelentett a miniszterasszony számára, amit, ha nehezen is, de a gyermekbarát Michelle Obamának is tudomásul kellett venni. Clinton mindeddig semmire sem jutott a  közel-keleti helyzet konszolidálásával, vagy az orosz-kínai-japán kooperációs közeledés lefékezésével és hasonlókkal, tehát a legkevésbé sem hagyhatja nyugodtan figyelmen kívül, hogy csak 1 százalékkal előzte meg Sarah Palint. A Clinton iránti rajongás csökkenő tendenciájával szemben Sarah Paliné növekvőben – a tavalyi 11%-ról 15%-ra emelkedett.

 

A pezsgőzés után tehát az elnöknek és Clintonnak is az lenne a saját jól felfogott érdeke, hogy szembenézzen vele, a média egy ideig befolyásolni tudja, és a közvéleménykutató intézetek egy darabig manipulálhatják a trendet, de nem a végletekig. December első három hetében a Daily Kos hetenkénti országos felmérése azt mutatta, Obama szavazóinak többsége szerint -- 58, 59 és megint 58% -- rossz irányba halad az ország.

 

*1 Idén a farmján bozótirtó Bushnak Obamától messze-messze lemaradva  4%-kal kellett megelégedni

 

Addenda

Meglehetősen kiábrándító Clintont élő adásban megfigyelni, sablonos véleményét, bántó stílustalanságát (főként az állandó primitív You know-zását) hallgatni, de még ennél is kiábrándítóbb felsőfokú elismerését hallgatni olyan kínosan korlátolt politikusok iránt, mint Lindsey Graham és John McCain szenátorok, valamint lelkes rajongását látni a ravasz, kétszínű, minden tisztességet nélkülöző Nancy Pelosi kaliforniai képviselőnő iránt. Ime egy-két példa:

“Well, first of all, I'm a big admirer of John McCain's. You know, we serve together, the three of us (with Lindsey Graham), on the Armed Services Committee, and I have the greatest respect for him. (. . .)  Well, I'm both a friend and a colleague and an admirer of Leader Pelosi.” (US Senator Hillary Clinton. Fox News Sunday interview. May 23, 2004)

“I think that the more important issue right now is, what we are we going to do as Americans? How are we going to reach across the divides that all too often, I think, separate us from one another and interfere with making good judgments about what's in our interest? You know, we can't forget that we face some very determined and dangerous enemies. You know, I don't for a minute forget that. I represent New York. I know what they did to New York and to Washington and what they would want to keep doing to us. So, how do we do the smartest possible strategy in the global war on terrorism? That's my overriding concern.” (U.S. Senator Hillary Clinton. Fox News Sunday interview. May 23, 2004)

“I think that it is important not only for the military to get this (prison abuse scandal, H. K.) under control and to set an example, but it is, as Lindsey said, very important for our country. You know, we are not them. You know, we are the greatest nation in the history of the world. We have rule of law. We have due process. We have ideals and values. And, frankly, that's what we think we're fighting for. So it is imperative that we do this right and that we follow the investigations wherever they lead. (U.S. Senator Hillary Clinton. Fox News Sunday interview. May 23, 2004)

Sen. Hillary Rodham Clinton (D-NY) attends a news conference in front of the United Nations (AFP photo) to denounce the International Court of Justice's recent decision on Israel's security fence July 9, 2004 in New York City. The International Court in The Hague has ruled that the barrier Israel has nearly completed in the West Bank violates international law, and the court ruled that the United Nations should take action to stop its construction and said that Israel should pay compenzation to Palestinians for damage caused by construction of barrier..

19. írás

 December 25.

 

Robert Kuttner közgazdász és az American Prospect társszerkesztője egy tv-interjú során azt mondta, az elnök igazi próbatétele nem a paramétereken belül teljesíteni, hanem transzformálni a realitást. (Legalábbis egy nagy elnök esetében.) Amit ezután fűzött hozzá, az cikkünk szempontjából különösen érdekes, mivel éppen arra szolgált példával,  mennyire az illúziók és vágyak világába ragadtatjuk el magunkat bizonyos esetekben és bizonyos körülmények között. "Mi, akik progresszívnek valljuk magunkat, rengeteget invesztáltunk ebbe a rendkívüli egyénbe, Barack Obamába. A saját reményünket láttuk megtestesülni benne. Egy potenciálisan nagy elnököt láttunk benne" – mondta Kuttner, majd hozzátette, hogy ha Obama akarta volna, "Roosevelt nagyságú" elnök lehetett volna. 

 

Érdekes, erősen elgondolkoztató vélemény. Roosevelt a "nagyság" mércéjeként? Ugyan társadalmi vonalon és gazdasági szempontból nézve  Roosevelt ért el eredményeket, de egy pacifista, szekuláris humanista vagy emberjogi (emberségi) szempontból értékelő szemében túl komoly visszaéléseket és szörnyű bűnöket követett el ahhoz, hogy kiérdemelje a "nagy elnök" címet.  Az évtizedek múlása sem szabadna, hogy feledtesse, ködösítse, enyhítse, pláne banalizálja  a következőket: Pearl Harbour borzalma, a tiltakozó amerikai nép világháborúba kényszerítése, japán és olasz koncentrációs táborok létesítése Amerika földjén, Hiroshima és Nagasaki utólag szükségtelennek nyilvánított pokollá tétele, vagy a civil menekültekkel zsúfolt Drezda infernóvá bombázása.

 

A II. világháború "fertőtlenítése és romantizálása" kapcsán írta a veterán Paul Fussel: "For the past fifty years the Allied war has been sanitized and romanticized almost beyond recognition by the sentimental, the loony patriotic, the ignorant, and the bloodthirsty." Ha jól meggondoljuk, valójában a világháború holokausztjainak felmentése és glorifikálása következtében úszhatták meg ép bőrrel, sőt lettek "nagyok" Roosevelt, Churchill és Sztálin.

 

 

 

18. írás

 December 18.

 

 

Obama személyes varázsának, fotogén mosolyának és nem utolsó sorban Bonak, a családi ebnek köszönheti, hogy a hónap első hetében a pozitív értékelése még mindig több volt, mint a negatív -- legalábbis a Marist Institute szerint  46% a 44% kiábrándult és dühös szavazó ellenében. A Gallup felmérése szerint november végére  -- ki tudja milyen információra alapozottan és mennyi időt szánva a helyzet tanulmányozására -- 35% továbbra is úgy ítéli meg, hogy az elnök helyesen kezeli az afgán "háborút". Ez már csak azért is érdekes, mert a felelős tábornok, Stanley McChyristal szerint annyira rosszul mennek a dolgok, hogy további 80 ezer katonára lenne szüksége! (Egyelőre azonban hajlandó 40 ezerrel kiegyezni.)

 

Na már most, ha Obama eddig annyira melléfogott, hogy a belső szociális és gazdasági nehézségek ellenére újabb milliárdokat kell költenie a tálibok megregulázására, akkor vajon mi a csudára kapta az elismerést attól az állítólagos 35%-tól?  Miért népszerű még mindig 46% szemében? Kik ezek a préselt agyú emberek? (Az a 10%, akinek nem volt véleménye, azok legalább őszintén bevallották, fogalmuk sincs róla, miért kell még mindig rendszeresen bombázni a világ egyik legnyomorultabb, védekezés képtelen országát.) Ha a Fox News és hasonló adók  propagandistáit figyeli az ember, vagy a republikánus blogszférára merészkedik (brutális hely), akkor az a benyomása támad, hogy azokból a bolond lyukakból fúj a bolond szél. Miért bolond?  Mert ha valakiknek, a szélsőjobbnak tudni kellene, hogy a Tálibok már nem is léteznek. Ne higgyenek az én szavamnak, ezt rajongott elnökük, George W. Bush jelentette be 2004-ben: "Az Egyesült Államok militáris beavatkozása következtében a 'talibán' többet nem létezik." 

 

Az al-Kaida pedig, mint többek között a BBC dokumentumfilmje is a világ tudomására adta, szervezett, befolyásos, ütőképes, komoly veszélyt jelentő egységként soha nem is létezett.(*1)

 

Ettől függetlenül -- és a közhit ellenére -- az év végi adatok szerint az Államoknak 189 ezer embere harcol egy fantaszta ellenséggel Afganiszánban, és ez a szám csak növekedni fog a következő években. Az a torz helyzet állt elő, hogy több a szerződéses munkavállaló és magán cégek által bérelt fegyveres zsoldos, legalább 121 ezer, mint a hivatásos katona, akiknek a száma 68 ezer. Mint az Jeremy Scahill beszámolójában olvasható, az Obama kormány Bushékat is túllicitálva 4 hónap alatt 40%-kal növelte a Védelmi Minisztérim szerződéses munkaállományát, akik mint sáskák lepik el a védtelen országot. Claire McCaskill szerint, aki ennek felelőse a szenátusban, a személyi állománnyal kapcsolatban nincsenek pontos adatok  (vajon ez hogy lehetséges, mikor  közpénzből fizetik őket?), de egy év múlva ezeknek a szabadon garázdálkodó fickóknak száma meghaladhatja a 220 ezret. Nyilván vannak, akik abban a hitben ringatóznak, hogy ez az USA-nak jó -- ha az afgánoknak nem is --, mivel csökkenti a munkanélküliséget. A dolog fonákja azonban, hogy egyetlen ott szolgáló hivatásos katona szolgálata, felszerelése és ellátása évente 1 millió dollárba kerül az államnak, az ideiglenes szerződésesek viszont még ennek is többszörösébe. Az ország szempontjából tehát okosabb és gazdaságosabb lenne a megszállásokra és az ehhez szükséges permanens katonai bázisok építésére fordított milliárdokat beruházásra, hazai munkahelyek létesítésére, oktatásra és képzésre, a veteránok tisztességes ellátására, valamint a foszladozó szociális háló foltozására fordítani.  

 

*1 Juan Cole, az egyik legelismertebb Közel-Kelet szakértő szerint nem a vietnami háborúból levonható tanulságok az irányadóak Washington közel-keleti politizálásában, hanem a háború ostobaságai elevenednek fel újra:  McCain és a republikánusok az észak-vietnami kommunistákat félreértve nemzetközi kommunista fenyegetésnek nyilvánították, holott csak vietnami nacionalisták voltak. Most ugyanezek az emberek nemzetközi al-Kaida fenyegetésnek értik félre a szunnita felkelőket, pedig ezek csak arab nacionalisták.”

 

Addenda:

 

December hó folyamán a Daily Kos hetenkénti országos felmérése azt mutatta, szavazói szerint -- három héten 58%-os, a negyedik héten pedig negatív csúcsként 59%-os arányban -- rossz irányba halad az ország. (Kétszer 40%, míg kétszer 39% volt elégedett a kormányzás menetével.) Míg a nyár és az ősz folyamán a pozitívan értékelők száma 39-46% között ingadozott, addig az elégedetlenek száma júliustól számítva végig 50 fölött volt: 50-58% között.  (A felmérést a Research 2000 végezte 2400 személy részvételével.)

 

December 19-én rezisztens erők felrobbantották és hetekre lebénították az iraki Kirkuk várost és a török kikötővárost, Ceyhant összekötő olajvezetéket. A sors kegyetlen iróniája szerint az ilyen sikeres szabotázsakciók kiváló indokul szolgálnak az amerikai katonai vezetőknek arra, hogy leállítsák a 2010-re ígért csapatleépítést, illetve fel lehet a házat tenni rá, hogy az Obama által 2011-re ígért teljes visszavonulásra sem fognak sort keríteni.   

 

 

17. írás

 December 10.

 

 

Riasztó hivatalos közlés: az Egyesült Államokban soha ilyen magas nem volt az éhezők száma. Több mint 50 millió lakos áldozata az ínségnek -- köztük minden negyedik gyermek. Hasonlóan riasztó, és nem kevésbé megdöbbentő, hogy Barack Obama úgy kommentálta a hírt: “nyugtalanító”. Mint mondjuk az elöregedő kocsi furcsa motorhangja. Vagy az orvosnak szánt gyerek kettese biológiából.

 

Tavaly, az elnökjelöltségért folyó versengés során Obama azt ígérte, elkötelezett szándéka visszájára fordítani a Bush-években végig emelkedő tendenciát mutató éhezési görbét. Mivel azonban legfőbb indokaként nem a gerincroppantó fegyverkezési és háborús kiadásokat jelölte meg, hanem a munkanélküliséget, ezért kétséges, hogy valódi gyógyszerrel tud szolgálni a bajra.  Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma (USDA) által végzett felmérés vezető kutatója, Mark Nord szerint ugyanis a legújabb adatok azt mutatják, hogy az éhező családok nagy százalékában van egy teljes állásban foglalkoztatott kereső – tehát a bérezés körül is komoly problémák vannak. 

 

Akik a növekvő nyomor okát bizonyos recessziós gazdasági tényezőkre redukálják -- munkanélküliség, infláció, ciklikus túltermelés --, és tagadják az olajháborúkkal illetve a stratégia fölény biztosításával való korrelációt, azok tudatosan félrevezetik az embereket.  Ebben a politikusok mellett aktív szerepe van a médiapropagandának, amely mindig szeparáltan tárgyalja a gazdaságot és a külpolitikát, és szintúgy a statisztikai felmérések szerkesztőinek, akik mindig elkülönítőleg teszik fel a kérdést: mi fontosabb az olvasó vagy néző számára, a gazdasági helyzet vagy Irak? A gazdasági helyzet vagy az „AfPak”-ban kialakult veszélyhelyzet megoldása?  („AfPak”: Afganisztán és Pakisztán politikai megfontolásból összevont megnevezése.)            

 

Sokan talán hitetlenkednek annak hallatán, hogy a világ leggazdagabb országában milliók éheznek, és további milliók ingyen konyhára és élelmiszer jegyre szorulnak, a jelenség azonban szakértői körökben folyamatos téma.  Raj Patel, neves közgazdász az USDA legutóbbi adatait hallva úgy nyilatkozott, hogy visszataszítónak találja, és úgy érzi, mintha “pofáncsapták” volna. Patel  -- és általában minden empátiával rendelkező egyén -- joggal érzi személyes atrocitásnak a nyomor egyre szélesebb körű eluralkodását, hiszen a kormány az adófizetők pénzét a lobbik képviselte érdekcsoportok és a „kishalakat” bekebelező konglomerátumok céljainak és követeléseinek  megfelelően költi, ahelyett, hogy az állampolgárok alapvető szükségleteit elégítené ki.

 

Patel tévedések elkerülése végett közölte, „nem azért van ez a nagymérvű éhezési hullám az Egyesült Államokban, mert nincs elég élelem. Valójában a termelés megbízhatóan kielégítő volt az elmúlt évben. Az emberek a szegénység miatt éheznek.” És ehhez mindig azonnal hozzá kell tenni, hogy az elszegényedés klasszikus okai a fegyverkezési hajsza, háborúskodás, a legyőzött országok megszállásának finanszírozása és katonai támaszpontok építése, üzemeltetése. A Bush kormány tavaly az ország biztonsági keretének 87%-át költötte katonai kiadásokra. A "változást" ígérő Obama kormánya pontosan ugyanennyit, 87%-ot  irányzott elő az idei költségvetésbe. Mikor az első kongresszusi beszédében Obama a védelmi költségvetés reformját ígérte, hívei azt hihették, csökkenteni fogja a kiadásokat. Igaz, ilyen kirívó esetre is sor került, mikor például 10 milliárdot megspórolva leállította a költséges F-22-es harci repülők további vásárlását, viszont újabb, modernebb fegyverrendelésekre 20 milliárdot ütemezett be! 

 

Mivel a nyersanyagéhes expanziós jellegű külpolitika folytatását az államháztartás  egyre nehezebben képes fedezni, ezért a kongresszusban komolyan fontolóra veszik, hogy háborús-adót vessenek ki a lakosságra. Az előzetes terv szerint ugyan progresszív adózást vezetnének be, vagyis a gazdagok négyszer-ötször annyival járulnának hozzá a költségek biztosításához, mint a szegények, a legszegényebbeket sújtó 1% azonban milliók létbizonytalanságát fokozná.  2008-ban 17 millió gyermek (22,5%) élt olyan családi körülmények között, ahol gyakori volt a koplalás, ahol a hétvégeken korgó gyomorral hiányolták az iskolai ebédet. A szó szerint rendszeresen éhező fiatalkorúak számát több mint 1 millióra taksálja még a hivatalos jelentés is.

 

A Képviselőház Költségvetési Bizottságának demokrata elnöke, David Obey -- aki heves ellenezője az Obama kormány eszkalációs politikájának --, tv nyilatkozatában kijelentette, elhibázott döntésnek tartja a csapatlétszám növelését Afganisztánban, mivel „lehetetlenné tesz minden kezdeményezést, amely a saját gazdaságunk újjáépítését szolgálná.” Majd azzal egészítette ki, „Nem lesz pénzünk semmire, ha az összeset Afganisztánba öljük.” Legkevésbé nyilván az éhezők etetésére fog jutni, a kilakoltatottak elhelyezésére, az egészségügy biztosítás nélküliek kezelésére. (Évente 17 ezer amerikai polgár hal meg azért, mert biztosítás híján nem részesül megfelelő orvosi ellátásban. Ha ennyien halnának meg az influenza járványtól, pánik uralná az országot. Ha ennyi katona halt volna meg a két háborúban, Bush belebukott volna.)

 

Mark Rank, a Washington University (St. Louis) szociológusa kutatásaira alapozottan arra hívta fel a figyelmet, közel 15 millió gyermek van élelmiszer jegyen, akik ki vannak téve az alultápláltság és egyéb szegénységgel járó betegségek veszélyének. "Ez valós veszély és nekünk társadalmi szinten reagálva sokkal többet kellene tennünk a gyermekek védelmében." A Rank cikkét közlő orvostudományi közlemény (Archives of Pediatrics and Adolescent Medicine) főszerkesztője, Dr. Paul Wise gyermekorvos bevezetőjében megerősítette a szerző nézetét:

 

"A jelenlegi recesszió  a legmagasabb színtű  anyagi deprivációt idézi elő az Egyesült Államok gyermekei körében, amelyet (hosszú távon) a hivatásunk egész gyakorlati időtartama alatt tapasztalni fogunk. A tanulmány hitelt érdemlő. Borzasztóan elkeserítőnek találom, de nem meglepőnek."

 

Amennyiben a jelenlegi 16 millió munkanélküli(*1), a részidős és alkalmi munkakörben épphogy túlélők tömege és az 50 millió éhező jópolgár abban reménykedik, hogy a kongresszus égető sürgősségét látja a tragikusan romló helyzet javításának -- akár a háborús nyerészkedésről is lemondva --, akkor lilaködös illúziókban ringatja magát. A kongresszusnak ugyanis 44%-a, szám szerint 237 tagja sokszoros milliomos. (Sokatmondó, hogy az összlakosságnak viszont csak 1%-a.) Meglehetősen naiv feltételezés, hogy a milliomos status quo bármi olyan változást (javulást) előidéző lépésre szánná magát, amire  valamiféle erőszak (tüntetés, sztrájk, vandalizmus) révén nem kényszerül. 

 

Lehetséges, miért is ne lenne -- hogy a szenátorok és képviselők, akárcsak a milliomos Obama, „nyugtalanítónak” találják a helyzetet. A népjóléti intézkedések fontolóra vétele helyett azonban fontosabb volt az elmúlt hetekben, hogy megpróbálják kikönyökölni részvételüket az első elnöki díszvacsorán. Washington ugyanis lázban égett annak hallatán, hogy több hónapos előkészület folyt az indiai államelnök és a tiszteletére meghívott 320 személyes (!) vendégsereg fényűző ellátására és szórakoztatására. Mivel a Fehér Ház nagytermében csak 180 személyre lehet teríteni, ezért az előkertben egy hatalmas sátrat állítottak fel, amelyet vastag szőnyeggel borítottak be, és csillárokkal szereltek fel.  Hogy ez annak idején Nancy Reagannak nem jutott eszébe, mikor azon bosszankodott, hogy kicsi az ebédlő!

 

A felső tízezernél maradva: a kongresszus milliomos élmezőnyét a Politico  hírmagazin cikke szerint a Kaliforniai republikánus képviselő, Darrell Issa vezeti 251 millió dolláros vagyonnal, a második helyen pedig a befolyásos Kaliforniai demokrata Jane Harman áll 244,7 millióval, aki nem régen izraeli lobbistáknak beígért közbenjárás etikai vétsége(?) miatt került kb.10 percre a média figyelmébe.  A kőgazdag Heinz-családba benősülő John Kerry szenátor, akit a Bush-republikánusok választási csalások révén tartottak távol az elnöki széktől, 208,8 milliós vagyonával az 5. hellyel büszkélkedhet.

 

A 2008-as adatok szerint legalább 7 képviselő vagy szenátor rendelkezik több mint 100 millió dollár-bankó felett, amit nyilván nem az évi fizetésük spórolós beosztásával hoztak össze, hanem a jövedelmükből.  Egy 2007-es adat szerint a szenátorok évi jövedelme 2.27 millió dollár volt, a képviselőké pedig (ehhez képest sanyarú) 724 ezer dollár. Talán itt lenne a legalkalmasabb megjegyezni, hogy egy szegény sorsú, gyakran éhező család egész évi élelmiszerjegye jelenleg 2880 dollárban van megszabva.  Ez különösen kormányzati szinten több kellene legyen, mint "nyugtalanító".

 

*1 David Leonhardt: Broader Measures of U.S. Unemployment Stands at 17,5%. The New York Times. November 7, 2009. "Nearly 16 million peole are now unemployed and more than seven million jobs have been lost since late 2007"

 

(Ez az írás eredetileg a gondola.hu Külpolitika rovatában jelent meg "Valós veszély: szegénység Amerikában" címmel december 9-én. További közlésre átvették tőle: figyel.hu;  informatika.hirfal.hu;  hirstart.hu;  hirgyüjtö.hu;  hirneked.hu;  fidesz-szolnok.hu;  foldilaszlo.hu/hirek; lapszemle.hu;  HirSite.hu;  hirek.hirliget.hu; Hirmutato; Alternatív Hírportál<althir.org; Hirfal.hu; Hírkereső<e.hirkereso.hu és centralbudapest.com) Az Empiria weboldaláról átvette a magyarorszag.ma és a tozsdehirek.com

 

 

Addenda

 

An estimated 2,000 people without insurance turned up this weekend for a free health clinic in Houston, Texas -- home to the highest rate of uninsured people in the country -- thus breaking a sorry record for a free clinic. Many of those who started lining up at 5 a.m. have jobs, but can't afford insurance. They came to see more than 700 doctors, nurses and volunteers who came to help, the largest health mobilization since Katrina. This picture, this reality, in this country -- it's a travesty. Dr. Mehmet Oz: "The part that you have to understand about Saturday is that it wasn't in response to a disaster -- it was just another day in Houston."  (Abby Zimet: Another Day in Houston.  September 28, 2009)

Roughly three-quarters of homeless children are of elementary school age, and 42% are below age six. The consequences of homelessness are profound. Homeless children are twice as likely as other children to be "retained," or held back, one academic year, or to be suspended or, ultimately, to drop out of school altogether. School districts across the country report a growing share of students who are "highly mobile" — who move multiple times within a school year. With each move, experts say, such students are at risk of falling some six months behind, or more, in their studies. Roughly one-quarter of homeless children have witnessed violence. It isn't surprising, then, that nearly half of such children suffer from anxiety and depression. (Steven Gray: Report says 1 in 50 U.S. Kids is Homeless. March 10, 2009)

 A Bush-elnökség első terminusának végén már nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai hegemónia biztosítása a Közel-Keleten hatalmas terhet fog róni a lakosságra. A Mother Jones magazin 2004 november-decemberi számának alant idézett adatai szerint a kaliforniai iskolák egyharmadában nem volt elég tankönyv, 13 millió gyerek otthonában nem volt elég élelem -- legalábbis bizonytalan volt, hogy lesz-e vacsora --  és a középosztálybeli családoknak egyre nehezebbé vált előteremteni az egyetemi tandíjat. (Kids and Cash)

 

"Children in the U.S. are not only detained, but often in facilities that routinely fail international and domestic standards." (Amnesty International. 2007)

In America, 46 of the 50 states have a population below 13 million people. And, in America today, 13 million children live in families with incomes below the federal poverty line. Yes, there are so many American children living in poverty that they could replace the entire population of a state 46 out of 50 times. And don’t make the mistake of believing the situation has improved along with the economy, because we’ve added 1.3 million kids to the poverty rolls since 2000. Compared to other developed nations, the United States is failing to combat child poverty. America has one of the highest child poverty rates in the industrialized world, but our safety net programs simply fail to provide adequate support for these children or their families. Today, only 30 percent of families with incomes below the poverty level receive benefits from the federal welfare program.(Rep. Jim McDermott: There is no reason for child poverty to exist in the richest nation on Earth. The Hill. June 24, 2007)

Measuring homelessness is tricky, partly because of varying definitions of what constitutes homelessness. It is especially difficult to gauge homelessness among children, since many teenagers are reluctant to identify themselves as such, and evade formal counts by living independently on the streets or in vacant apartments with friends. This is compounded by the scarcity of housing options for children over age 12, particularly boys, who are typically barred from entering shelters with their mothers. So any gauge merely offers a glimpse at the problem's severity. The report's researchers based their analysis on a broad definition of homelessness that included, for instance, children living in shelters, on the streets, or with other relatives, a practice known as "doubling up." (Steven Gray: Report says 1 in 50 U.S. Kids is Homeless. March 10, 2009)

 

Ebben a témában lásd még: A fogyasztói gazdaság vakvágánya; A boldogság kék madara; Útban 500 milliárd felé (Szegénynek lenni jó alcím alatt, 2005); Lapszemlék-kommentárok rovat 2009 I. félév 20. 8. és 5. írás; 2009 II. félév 17. írás;  Lapszemlék-kommentárok 2011 II. félév 6. cikk; Lapszemlék-kommentárok 2012 I. félév 2. cikk

 

 

 

16. írás

 November 25.

 

 

A háborús propaganda nagymestereként ismeretes Washington Post rendszeresen megújítja az Irakban elesettek, köztük a privát szerződéssel ott dolgozók -- zsoldos katonák, testőrök, fegyőrök, tolmácsok, sofőrök, különböző manuális munkát végzők -- listáját. A legutóbbi, naprakész jelentésében azt közölte, hogy a november 24-i dátummal bezárólag “179 szerződéses halt meg”. Nyilván nincs olyan újságolvasó széles e világban, aki a Post kormánypárti beállítottsága és neokonzervatív elfogultsága ismeretében feltételezné, hogy az iraki vagy az afgán megszállással kapcsolatban bármilyen vonalon megbízható számokkal szolgálna, az ilyen nyilvánvalóan nagymérvű adathamisítás mégis megdöbbentő.

 

Bár több hasonló hivatalos adat is elérhető, hadd idézzünk csak egyet, amelyik éppen kéznél van angol nyelven is.(*1) A Reuters 2007 júliusában közölte azt a hivatalos adatot, amelyet a szabad informálódási jog (Freedom of Information Act) keretében az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumától kapott, és amit természetesen a Post is megszerezhetett volna. . .  A cikk értesülése szerint 2001 tavasza és 2007 júliusa között 933 külföldi munkavállaló vesztette életét Irakban. Mivel a 2007 júliusa és 2009 novembere közötti időszak heves küzdelmei során több mint 1000 amerikai katona halt meg, ezért joggal feltételezhető, hogy a fegyveres összetűzésekben résztvevő privát zsoldosok és utánpótlást szállítók közül is sokan vesztették életüket -- jóval ezer fölé emelve tehát elhalálozási számukat.  

 

Mivel a magán cégek nem kötelesek a Munkaügyi Minisztériummal közölni elhalálozott alkalmazottaik számát, ezért a listájuk csak százaléka a tényleges személyi veszteségnek. A brit Icasulties.org -- amely csak azokat tartja számon, akiknek a halálesete legalább három médiaforrásban szerepel -- a Post által adott intervallumban 460 esetet regisztrált. Az internetes portál felhívja rá a figyelmet, hogy a listája hiányos és kiegészítésre szorul, a Washington Post viszont nem tette -- ezzel félrevezető módon a teljesség látszatát keltve.

 

*1 Contractors killed in Iraq:  Based on this July 2007 Reuters article, which cites US Department of Labor statistics obtained through a Freedom of Information Act request. The article reports that 933 private contractors had been killed in Iraq from the beginning of hostilities in 2001 through July 2007.

 

 

 

15. írás

 November 12.

 

A Japán Demokratikus Párt főtitkára, a nemrégen hatalomra jutott kormány legbefolyásosabb személyisége, Ichiro Ozawa nem leplezte a keresztény vallás iránti ellenérzését, mikor “exkluzívnek és álszentnek” nyilvánította. A Kyodo News 11-én megjelent rövid  közlése arra enged következtetni, hogy a Japán Buddhista Szövetség vezetőjével való találkozását követő sajtótájékoztatón Ozawa csak általánosságban kritizálta a keresztény vallást, ennek ellenére senkinek nem kell megerőltetni az agyát, hogy számba vegye, milyen nyugaton meghonosodott megkülönböztetésekre, képmutatásra és devianciákra célozhatott.  Mint mondta, a kereszténység exkluzív és álszent, minek következtében “a keresztény hátterű nyugati társadalom zsákutcába jutott. A modern társadalom elfelejtette vagy szem elől tévesztette a japán szellemiséget. A buddhizmus tanai irányt adnak az emberiségnek, milyen módon éljék az életüket, és hogy milyen legyen egy sarkalatos szempontoknak megfelelő szellemiség.”

 

 

 

14. írás

 Október 29.

 

 

Az amerikai politikusok egyik kedvelt trükkje, hogy nagy baj esetén -- mintegy elterelő manőverként -- olyan antagonisztikus ügyekkel hozakodnak elő, amelyek kellő decibelű felhajtással bármikor éles, sőt durva konfrontációs helyzetet idéznek elő. Élenjárnak ebben a szélsőjobboldali fundamentalista republikánusok, akiknek mindig van vitára ingerlő, feszültségkeltő témájuk: az állam és egyház szeparációja, a tudományos alapú (szekuláris) közoktatás, az abortuszjog, eutanázia, születésszabályozás és a felelős (mindenkire érvényes) közegészségügyi ellátás elszánt ellenzőiként  bármelyiket előráncigálhatják, ha már nyakig vannak a guanóban.   

 

Legutóbbi napokban Michigan államban a népszerűtlen helyi kormány kétségbeesett republikánus szárnya folyamodott ilyen alattomos elterelő manőverhez: alkotmánymódosításra nyújtott be javaslatot, amelynek értelmében az élet kezdete a születés időpontja helyett a fogamzás pillanatától számít -- a zigóta (megtermékenyült petesejt) tehát teljes értékű személlyé avanzsál. Ez az abszurd ötlet Colorado, Louisiana és más küszködő államok után most nem véletlenül került műsorra Michiganben. Az elmúlt két évben az államigazgatás -- ideiglenesen ugyan, de -- másodszor bénult le teljesen; a munkanélküliség növekvőben; az állami költségvetés kiegyensúlyozása megoldatlan és reménytelen, a háborús kiadások terhei pedig nemhogy csökkennének, de növekszenek. . . Eljött az idő, mikor valami megdöbbentő és megosztó témát kell a fókuszba helyezni. . .

 

Az alkotmánymódosítási javaslatot ezúttal a Ház republikánus képviselője, Paul Scott nyújtotta be egy demokrata képviselőtársával egyetemben és 21 társszponzorra támaszkodva.  Scott nyilvánvalóan radikális alapbázisa bővítésén is buzgólkodik -- két légy egy csapásra --, mivel pártja a 2010-es időközi választáson kabinetpozícióba akarja helyezni, és a Michigan Messenger szerint a republikánus választókör többsége az ún. élethez való jog („right to life”) híve, akik egyben -- és érthetetlen módon ebben semmi ellentmondásosságot nem látva -- az 'örök háború', a Biblia tűzzel-vassal és rakétákkal való hirdetésének elkötelezettjei.(*1)

 

Azok a fundamentalisták, akik a nőket elsősorban humán inkubátornak tekintik, mindent elkövetnek, hogy egyházi szabályzókkal sokszoros anyaságra kényszerítsék őket. Mivel a vallási törvényeket egyre többen figyelmen kívül hagyják -- a hívők közül is(*2) --, ezért a világi törvényhozás révén próbálják bevezetni a "nyúlanyaságot". A Ratkó-korszakot idéző népességpolitikát az “emberi élet méltóságának” védelmével indokolják. Ha a zigótának emberi méltósága van, akkor az "igazhitűeknek" állandó kötelessége lenne végtisztességet adni azoknak, amelyek nem implantálódnak, vagy rossz helyen implantálódnak, és így tömegesen pusztulnak, illetve szerintük meghalnak. Hogyhogy ez ügyben eddig soha nem történt intézkedés? És vajon kinek a felelőssége lesz ez a feladat az alkotmány módosítás remélt sikere után? 

 

Ami sokunknak abszurditás, az magasztos idea vagy legalábbis hasznos politikai eszköz másoknak. A 2008-as elnökválasztáson republikánus mezőnyben induló Mike Huckabee, Arkansas állam volt kormányzója és baptista pap, nyilvánosan támogatott egy Colorado állambeli beterjesztést (Colorado Human Life Amendment, 2008), amely a zigótát az állampolgárokkal „egyenlő jogokkal” felruházva „személyiséggé” akarta nyilváníttatni:

 

Ezzel a módosítással Coloradonak alkalma nyílik, hogy félreérthetetlen üzenetként közvetítse, minden emberi életnek értéke van. A módosítás elfogadtatása azt fogja jelenteni, hogy Colorado polgárai védelmezni fogják az élet szentségét, fogantatásától a természetes halál bekövetkeztéig.”

 

Dan Ruby, a beadvány egyik szponzorja szerint „Nagyon egyszerű meghatározni az élet keletkezésének kezdetét, és megadni a megtermékenyített tojásnak (! K. H.) az Alkotmány biztosította jogokat – az élethez való jogot, a szabadságjogot és a boldogságra való törekvés lehetőségét.” Lehet, hogy a szervezetből havonta természetes úton távozó „megtermékenyített tojások” azért lesznek milliárd számra öngyilkosok, mert mindeddig nem volt biztosítva számukra a boldogságra való törekvés lehetősége? Egyébként a jogokkal természetszerűleg felelősség és kötelezettség is jár. Ki fogja és milyen módon kötelezni a "tojásemberkéket", hogy rossz helyen implantálódva ne veszélyeztethessék az anya életét?  És ki fogja felelősségre vonni őket akár az anyának okozott betegségért, halála esetén akár gyilkosságért, ha a rendelkezést megszegik?   

 

Az államszövetség jelenleg minden államában érvényben levő jogrend azon az 1973-as legfelső bírósági döntésen alapszik, amely a terhességszabályozás jogát biztosító Roe vs. Wade döntéshozatal kapcsán kimondta, „a foetus jogilag nem személy”.  Így  természetesen a fejletlenebb állapotú zigóta sem lehet az. Jelenleg egyikük sem vallható eltartottként az adóbevallásban. Nincs személyazonossági számuk, útlevelük. És az a (ravasz kis) nő, aki terhesen hajtott a 2 személyre kijelölt gyors sávban, kénytelen volt bírságot fizetni. Hát akkor hogy is állunk ezzel az időnként váratlanul előhalászott zigóta megszemélyesítő kérdéssel?

 

Mikor a vallást hatalmi vagy anyagi érdekből  politizálják, többnyire a tanulatlan, önállótlan, logikai következtetésre és hátsó szándékok felismerésére képtelen tömegek támogatására számítanak.  Az ésszerűség helyett kizárólag érzelmi döntéshozatalra építenek. A K-Mart bejárata előtt a törvénymódosítás benyújtásához aláírást gyűjtők olyan félrevezető kérdésekkel ugratják be a gyanútlan vásárlót, hogy érdemelnek-e teljes jogi védelmet a megszületendő gyermekek és unokák? Emberi lény vagy nem a méhben hordott baba?  A  javaslat azonban, aminek napirendre kerüléséhez az aláírást gyűjtik, nem az "élet szentségét" bizonyító magzatvédelemre irányul. Ha az lenne a cél, akkor az egyházak és "pro life" vallási csoportok most minden erejüket latba vetnék, hogy az Obama-féle egészségügyi reform a jelenlegi és jövőbeni kismamák szegény sorsú és biztosítatlan millióinak ugyanazt az olcsó és magas szintű egészségügyi ellátást biztosítsák, amelyet  a kongresszus és az egyházi vezetők élveznek.  Ezt azonban senki nem vetette fel. A Vatikánnak egyetlen kikötése van a reformmal kapcsolatban: továbbra is tilos maradjon állami pénzből fedezni a szegény sorban levő nők, nehézsorsú többgyermekes anyák valamint az állami alkalmazottak és szolgálatban lévők -- beleértve a gyakran megerőszakolt katonanőket -- fogamzásgátló gyógyszerét vagy abortuszát. A Fehér Ház szóvivője szerint az Obama kormány ezen a vonalon sem ígér változást -- követi a Bush évek gyakorlatát.

   

Megdöbbentően rafinált és nem kevésbé cinikus új ötlet az evangelizáló (többnyire „újjászületett”) keresztények és a pápai rendelkezéseket vezényszónak tartó (fundamentalista) katolikusok laza szövetségének azon próbálkozása, amely a nők születésszabályozási szabadságjogai elleni aknamunkát szekuláris köntösbe burkolva „emberjogi” kérdésnek tünteti fel. Ez persze jogilag csak akkor lesz érvényre juttatható, ha a zigóta polgárjogot kap. Az aggasztó gazdasági helyzetben levő Kaliforniában javasolt „California Human Rights Amendment” pontosan ezt próbálja elérni:

 

„A személyiség‘ meghatározása a biológiai kifejlődés kezdetétől fogva minden élő emberi lényre vonatkozik -- függetlenül a nemzési módtól, a megtermékenyítés módszerétől, kortól, fajtól, nemtől, fizikai állapottól, funkcionáló képességtől,  vagy fizikai és mentális függőség és/vagy  rokkantság állapotától.”

 

Ez többek között azt jelenti, hogy a fizikai erőszak vagy vérfertőzés következtében, szellemi visszamaradottság vagy bármilyen más védekezésképtelenség miatt fogant zigóta sem lenne abortálható. Aki lehetetlennek tartja, hogy ilyen felelőtlen őrültségnek követői lennének, azt emlékeztetni szeretnénk, hogy az ünnepelt Sarah Palin, a neokonzervatívok és szélsőjobbos republikánusok fanatikus üdvöskéje egy interjú során azt mondta, ha az ő 14 éves lányát valaki megerőszakolná és terhessé tenné, ő abortusz helyett az "életet választaná".(*3) Nem különösebb meglepetés, hogy Palin is azt hiszi, a születésnapot a fogamzás napján kellene ünnepelni.

 

Némi fényvillanás a sötét éjszakában. . . mikor megfelelő felvilágosító munka következtében a tömegek felismerik a fundamentalisták represszív motiváltságát, a visszautasítás nem marad el. Tavaly Colorado államban az urnához járulók 73%-os arányban leszavazták az Amerikai Élet Liga (American Life League, ALL) javaslatát -- a Los Angeles Times szerint az ALL anyagilag jól ellátott konzervatív katolikus csoport --, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a születésszabályozó módszerek, elsősorban az abortusz kriminalizálása a háttér motiváció. Ez a 73%-os győzelem annak bizonysága, hogy a születésszabályozás már nem csak női ügy, nem csupán feminista küzdelem.  Az utóbbi évtizedekben egyre szélesedik az a férfitábor, amelyben tudatosodott, és hajlandó kiállni mellette, hogy a nő- és anyavédelem -- társadalmi, egészségügyi és jogi vonalon egyaránt -- családi és egyben nemzeti érdek.

 

 

*1 “The war in Iraq has got to be won; it’s being won. Stability in Iraq ultimately depends on spreading the message of Jesus Christ, the message of peace on earth, good will towards men. Everything depends on everyone learning about the birth of the Savior.” (Robin Hayes, Republican House of Representative. 2006)  [Az iraki háborút meg kell nyerni; folyamatban van. Az iraki stabilitás végül is Jézus Krisztus üzenetének a terjesztésétől függ, és ez az üzenet béke a földön, jó akarat az emberek iránt. Minden annak a függvénye, hogy mindenki tudjon a Megváltó születéséről."]

*2  Pápai javaslat ellenére a katolikusok 54 százaléka a "pro choice", tehát a női döntéshozatal érvényesítési jogát elismerő Barack Obamára szavazott az elnöválasztáson. Az elnökhelyettes Joe Biden, aki katolikus, szintén az ésszerű és felelősségteljes családtervezés és az anya választási jogának híve. (A témában lásd még: Lapszemlék 2008. II. félév, 3. írás)

*3 Orbán Viktor a 2008-as őszi választások idején Amerikában járva teljes fokú elkötelezettséget tanúsított Bush szélsőjobboldali irányvonala és pártja iránt. Mikor Bush elnök nem fogadta, akkor az öreg Bushnál tett látogatást, amelynek során az akkor már érezhetően vesztésre álló McCain--Palin-páros mellett tette le a garast. Ehhez joga (talán pártbeli megbízatása is?) volt, de mielőtt Palinról nyilatkozott, elvárható lett volna, hogy elfogultságán túllépve tájékozódjon – az alaszkai újságok, az alternatív média véleményezése és a világháló blogjai időben elérhetők voltak az Interneten. Nemcsak személyére, de pártjára és az Európai Unióra is rossz fényt vetett, mikor Orbán azt nyilatkozta, hogy Sarah Palint semmilyen botrányfelhő nem veszi körül és “nagyon kiváló” jelölt. És a hab a tortán: "Nagyon régen láttam ilyen tehetséges politikust, aki remek vitapartner, nagyon sikeres kormányzó."   A tudományellenes, cionista-fundamentalista Palin dobogóra állítása McCain és Lieberman végszükség diktálta mentőötlete volt, de még a republikánusok nagyrésze sem lelkesedett érte . . .  Az eksztatikus -- "nyelveken beszélő" (zagyváló), próféciákban, látomásokban és csodás gyógyulásokban hívő -- fundamentalista szekta, a pünkösdista Assembly of God Church korábbi hitbuzgó tagjaként Palin azt nyilatkozta: "War in Iraq is God's plan", vagyis "Az iraki háború Isten terve." Vajon mi késztette az iránta való furcsa rajongásra  Orbán Viktort? Tragikus belegondolni.

 

Addenda:

 

“. . . I am one to believe that life starts at the moment of conception.” (Governor Sarah Palin)

Luc Bovens, a philosopher at the London School of Economics, argues in the Journal of Medical Ethics that couples who try to prevent pregnancy by avoiding sex during the woman's most fertile time of month may be more likely to produce embryos that do not develop or implant in the womb. If this is correct, he writes, then "millions of rhythm method cycles per year globally depend for their success on massive embryonic death." Those who worry about early embryonic death should be as concerned about the rhythm method as they are about other forms of contraception, like Plan B, and about embryonic stem cell research, he asserts. (A Philosopher's Take on the Rhythm Method Is Rattling Opponents of Abortion)

In November 2006, then gubernatorial candidate Sarah Palin declared that she would not support an abortion for her own daughter even if she had been raped. Granting exceptions only if the mother's life was in danger, Palin said that when it came to her daughter, "I would choose life." At the time, her daughter was 14 years old. Moreover, Alaska's rape rate was an abysmal 2.2 times above the national average and 25 percent of all rapes resulted in unwanted pregnancies. But Palin's position was palatable within the state's largely Republican political circles.

 

“We shouldn't second guess Israel's security efforts because we cannot ever afford to send a message that we would allow a second Holocaust, for one. Israel has got to have the opportunity and the ability to protect itself. They are our closest ally in the Mideast. We need them. They need us. And we shouldn't second guess their efforts. (. . .) We don't have to second-guess what their efforts would be if they believe . . . that it is in their country and their allies, including us, all of our best interests to fight against a regime, especially Iran, who would seek to wipe them off the face of the earth. It is obvious to me who the good guys are in this one and who the bad guys are. The bad guys are the ones who say Israel is a stinking corpse and should be wiped off the face of the earth. That's not a good guy who is saying that. Now, one who would seek to protect the good guys in this, the leaders of Israel and her friends, her allies, including the United States, in my world, those are the good guys.” (Interview segment.  CBS Evening News Anchor Katie Couric conducted a series of interviews with then Republican Vice Presidential Candidate Gov. Sarah Palin of Alaska. September 2008)

 

One of the peculiar oversights of the Sarah Palin media blitz is her strong anti-science views. In keeping with her Pentecostal faith and alignment with the far right of the Republican Party, Palin is opposed to stem cell research, declaims evolution, and believes global warming to be a hoax. Of her many controversial qualities, this anti-science ideology may be the most troubling -- in fact, devastating -- for the economy, ecology, and health.  If the McCain-Palin ticket is elected, we would have the prospect of an administration constantly at odds with scientific advance. (John Tirman: We Can't Afford McCain and Palin's Anti-Science Beliefs. AlterNet)

 

Luc Bovens, a philosopher at the London School of Economics, argues in the Journal of Medical Ethics that couples who try to prevent pregnancy by avoiding sex during the woman's most fertile time of month may be more likely to produce embryos that do not develop or implant in the womb. If this is correct, he writes, then "millions of rhythm method cycles per year globally depend for their success on massive embryonic death." Those who worry about early embryonic death should be as concerned about the rhythm method as they are about other forms of contraception, like Plan B, and about embryonic stem cell research, he asserts.  (A Philosopher's Take on the Rhythm Method Is Rattling Opponents of Abortion)

 

"Campaign 2008 is starting to feel like a Sunday school Bible drill. We’re electing a president, not a national pastor. I don’t see what good it will do for the American people to again hear the candidates spout pious platitudes about their favorite Bible verses or how devout they are. Candidates should appeal to the voters based on their qualifications for office and their stands on the issues, not their religious beliefs. This event continues the campaign spiral into religious matters.  (Rev. Barry W. Lynn, executive director of Americans United)

 

 

13. írás

 Október 22.

 

Az újonnan alakult Természetes Gáz Kongresszusi Érdekbizottsága (Congressional Natural Gas Caucus) helyzetfelmérő ülésén T. Boone Pickens, Texas-i olajbáró, milliárdos pénzbefektető és spekulátor  kijelentette, az amerikai olajvállalatok jogosultak bizonyos mennyiségű iraki olajra. Ezt azzal az érvvel támasztotta alá, hogy nagyszámú amerikai katona vesztette életét az országért harcolva, mi több, az amerikai adófizetők komoly összeget költöttek Irakra. Észbontó! És még csak botrány se lett a beismeréséből, hogy a köz  a saját érdekével ellentétben költ és áldoz majdnem egy évtizede a magáncégek és a hatalmi elit további meggazdagodására.

 

A háborút megelőzően hazaárulónak nyilvánították, akik tiltakoztak Bush-Cheny háborús olajpolitikája ellen (NO BLOOD FOR OIL!), a látszat kedvéért azonban a kormány minden tagja szerét ejtette, hogy nyilvánosan tagadja a „rágalmat”. Ma viszont már hivatalos fórumon is minden aggodalom és szégyenérzet nélkül kimondható, hogy az amerikai privát olajkartellek éppenséggel az amerikai katonák vére révén szerzik meg a legnagyobb és legprofitálóbb olajmezőket -- természetesen a maguk szabta feltételekkel. Nyílt titok, hogy az üzleti körök nyomást gyakorolnak Obamára, hagyja meg a jelenleg Irakban tartózkodó 100 ezres katonai létszámot az olajkutak és -vezetékek védelmére  (nem véletlenek az újabb érthetetlennek tűnő pokolgépes robbantások, többek között az ENSZ-megfigyelők és segélyszervezetek ellen), és bővítse a hadsereg összlétszámát annyival, hogy mégis tudjon 30-40 ezer csizmát Afganisztánba küldeni.

 

Pickens felháborodottan állította a kongresszusi meghallgatáson: „Ha kivonulunk (Irakból), a kínaiak szerzik meg az olajat.” Erről ugyan szó sincs, a cél érdekében azonban nem haszontalan a túlzás és némi pánikkeltés: "Jönnek a kínaiak!" Az olajbárók reménye, hogy a média továbbra is elhallgatja, az iraki energiaügyi minisztérium senkivel  nem köthet olyan megállapodást, amit előzőleg nem egyeztet Washingtonnal. A Pentagon pedig csak azoknak a beruházóknak fog (maffia jellegű) védelmet nyújtani, akik amerikai jóváhagyással kezdenek fúrni. A többiek fenyegetések, gyilkosságok és rejtélyes szabotázsakciók miatt rövid időn belül szemétkosárba hajíthatják a szerződésüket.

 

Megdöbbentő és mélységesen felháborító Pickens követelődző szavait visszaidézni, aki Amerika 117. leggazdagabb embere, de ez sem elég neki: a véren szerzett iraki olajban is utazik: (Az olaj) "megillet minket" -- mondta. "Hogy a csudába ne, mikor több mint 5000 emberünket vesztettük, 65000 a sebesült és 1 billió, 500 milliárd dollár (a kiadásunk)." Nem kevésbé megdöbbentő és mélységesen felháborító az a tény, hogy az iraki halottakat, sebesülteket, nyomorékokat, anyagi veszteségeket -- akárcsak a Pentagon és a Fehér Ház -- ő sem tartotta számbavételre érdemesnek.

 

 

12. írás

 Október 6.

 Az Orwell által óvó intésként ábrázolt világot -- ahol a háború béke, a szabadság rabszolgaság és a tudatlanság a hatalom érdekét szolgáló tényező -- lehet csupán XX. századi rémképnek tekinteni, de csak befogott füllel és csukott szemmel. Maga Orwell azt írta egy privát levélben -- mintegy magyarázatként könyve 1949-es megjelenése kapcsán (Nineteen Eighty-Four) --, hogy azokat a (politikai) perverz jelenségeket ábrázolja, amelyek a kommunizmus és a fasizmus révén már ismeretesek, de egyszer angol nyelvterületen is megjelenhetnek, mivel a totalitarizmus -- amennyiben nem ütközik ellenállásba -- bárhol győzedelmeskedhet.

Micsoda előrelátás! Bárhol győzedelmeskedhet és természetesen bármikor. Az amerikai alternatív médiát böngészve nyilvánvaló és érthető, hogy egyre többen aggódnak egy XXI. századi radikalizálódástól, amelynek előzetes, Orwell-i tüneteibe naponta ütköznek az évszázad első évtizedében. A tömegek azonban, mint mindig, fáziseltolódásban vannak az elfogulatlan politikai elemzőkhöz és a rendszeresen tájékozódó intellektuális réteghez képest – szervezett ellenállás tehát egyelőre nem létezik.  Ez a késedelem azonban nem kizárólag amerikai jelenség. 

Legalábbis erre lehet következtetni -- nem kis meglepetésként -- a közelmúlt németországi eseményeiből. Mikor szeptemberben német parancsnokok elrendelték egy afganisztáni falú bombázását, amelynek 70 ártatlan civil esett áldozatul, feltételezhető volt, hogy lemondásokra és hivatalos felelősségvonásra fog sor kerülni, sőt az erőpolitikát valló Angela Merkel újraválasztási esélye is meginogni látszott. Történni azonban nem történt semmi.  Merkel és köre ismét bizalmat kapott -- bár hangsúlyozni kell, hogy a baloldal megduplázta parlamenti képviselete számát, és 10% fölé kerülve ezentúl számításba kell venni mint politikai tényezőt. (A Baloldal 76 képviselőt juttatott a parlamentbe, a Zöldek pedig 68-at.)

A kormány -- amely a kétszínűség hullámlovasaként „stabilizációs törekvésnek” nevezi az Afganisztán elleni folyamatos nehézfegyveres támadásokat -- szembekerült a néphangulatot tükröző baloldali pártok éles kritikájával.  Jürgen Trittin a Zöld Párt képviseletében kijelentette, a provokáció nélküli tömeggyilkosság egy fordulópont, amely egyértelműen azt mutatja, hogy Németország megváltoztatta Afganisztánnal szembeni stratégiáját -- méghozzá rossz irányba.

Merkel megdöbbentő módon nem tulajdonított nagy jelentőséget a véressé vált „stabilizációs” ügynek, és ennek megfelelően visszautasította a baloldal felszólítását, hogy azonnali hatállyal vonják vissza katonai csapatokat. Időnyerésként részletes kivizsgálást ígért, majd elterelő manőverként a NATO-ra hárította a felelősséget, hogy decemberig „tisztázza a célt”, mi is lesz a „hatalomátadási stratégia”. A kancellár asszony azt a cinikus játékot játszotta, mintha nem lenne tudomása róla, hogy hatalomátadásról, csapatkivonási határidőről szó sincs a NATO-t is kontrolláló Washingtonban, ahol a háború a kormányváltás után is béke, mint ahogy a hazugság is megmaradt hitelt érdemlő tájékoztatásnak.  Az egyetlen vitatott téma amerikai kormánykörökben, hogy mennyivel emeljék az Afganisztánt megszálló csapatok számát, és milyen újabb intervenciókra kerítsenek sort.

A német védelmi miniszter, Franz Josef Jung, akit a tragikus incidens kapcsán lemondásra szólítottak fel az ellenzék soraiból, kezdeti tagadás után „katonai szükségszerűségnek” nyilvánította a védtelen afganisztáni falú  bombázást.  Trittinnek ismerős volt a formula: „(Jung) nyilvánvalóan arra a princípiumra alapozottan jár el, hogy először próbálja elkenni (az eseményt), aztán tagadja, és mikor végül is nincs más alternatíva, bocsánatot kér érte.” (Idővel  még akik a tragédia közvetlen történte után háborogtak is, a naponta adagolt rémhírektől zaklatottan már nem fognak emlékezni rá, hogy mi is történt, és főleg, hogy miért. A hadtörténet számára pedig marad a mentségül szolgáló indok: „katonai szükségszerűség”.  Így lesz kihasználható a média időhúzó és ködösítő taktikájának közbenjárásával a tudatlanság (tájékozatlanság) a hatalom érdekvédelmében.)

Hogy az összhang teljes legyen,  Frank-Walter Steinmeirer szociáldemokrata külügyminiszter, hűséges atlantistához méltóan kijelentette a Bundestagban, hogy „felelőtlenség” lenne egyszerűen kivonni a német csapatokat Afganisztánból. Talán más lett volna a véleménye, ha 70 német esett volna egyszerre áldozatul egy afgán bombázásnak. . . Bár a történelem tanúsága szerint szociopatáknál még erre se mindig lehet számítani. Még kevésbé persze a realitásérzékükre. Steinmeirer bohócot csinált magából, mikor kijelentésével valóságszintre próbálta emelni delíriumos képzelgését: „A Bundeswehr nem megszálló erő. Mi nem vagyunk ott véglegesen.”  A hahota után azonban érdemes lenne elgondolkodni, mennyi visszaélés lett elkövetve az excepcionizmusra hivatkozva az elmúlt években, amihez a németek  is hozzájárultak: mi különbek vagyunk a megszállóknál, mert mi csak ideiglenesen vagyunk ott . . . mi nem követünk el tömeggyilkosságot csak NATO rakétafedezetet kérünk, mikor szükségét látjuk. . . mi békét akarunk, nem úgy, mint a muzulmán terroristák. . . mi demokráciát, magasabb szintű kultúrát, igazabb vallást terjesztünk, új, fejlett, nyugati mintájú intézményeket létesítünk -- akár akarják az afgánok, akár nem. Az excepcionizmus, vagyis a kivételezettség érzet keltése és bátorítása, majd erre alapozottan a speciális jogokkal és igényekkel fellépők törvénytelenségeinek eltussolása a totalitarizmus térhódításának egyik fontos eszköze.

Emlékeztető: ". . . the danger of a totalitarian regime was always thought to be exaggerated before it arrived. Only afterwards, when it was too late, was it found that the society was already totalitarian in some aspects which were merely enlarged."  (Israel Shahak)

Addenda:

"I just want you to know, that when we talk about war, we're really talking about peace." (President George W. Bush. June of 2002)

Plenty of money for bombs, but not books.  How did the values of this nation get this skewered? The truth is, more than oil, the nation's leaders are spiritually addicted to war. Always have been, i.e. Providence, Manifest Destiny and Divine Mission. However, war in this country has always also had its secular counterpart -- the idea of US exceptionalism and its need to spread "democracy." It has also always been aided by linguistic jujitsu: War is actually peace. This is not a page from former President George W. Bush's warped lexicon. Truthfully, all of history's despots have made the same claim; the more war, the more peace. Thus, the nation inherits not simply an insatiable thirst for war, but a spiritual imprimatur to go with it.  (Roberto Rodriguez: Health, War, Hypocrisy & Taxes. t r u t h o u t. October 18, 2009)

 

 

11. írás

 Szeptember 30.

 

Európai rakétapajzs a világ védelmében -- vagy mégsem?

 

Hét hónap elteltével aligha vitathatja értőn olvasó ember, hogy Barack Obama változatlan folytatója a véráztatta, olajbűzös Bush-Cheney külpolitikának. Eddig egyetlen komoly dologban hozott eltérő döntést: lemondta az elődje által zajosan beharangozott európai rakétavédelmi rendszer telepítését. A Fehér Ház állítólag azért tartotta elengedhetetlenül szükségesnek a rakétapajzsot, mert védelemre volt szükség a hamarosan atomhatalommá váló, terrorizmusveszélyt jelentő Irán ellen; a mesterségesen gerjesztett rémhírek szerint Teherán Európa, Amerika és Izrael ellenségeként a világbékét fenyegeti.  Aztán egyik napról a másikra Obama közölte, hogy mégsincs szükség rá, törli az egész tervezetet.

 

Ha ez a világveszélyt szirénázó abszurd vád sokaknak ismerősként hangzott, az nem volt véletlen. Különösen Európában sokan emlékeztek rá, hogy a háborús támadásokat megelőzően Afganisztánt és Irakot hasonlóképpen hisztérikus, teljesen megalapozatlan vádak érték -- igaz, hogy akkor Csehországot és Lengyelországot még nem sorolták a veszélyzónába tartozók közé.  Bár semmilyen komoly, hitelt érdemlő bizonyíték nem támasztotta alá, az amerikai kormányzat Afganisztánt tette felelőssé a New York és Washington elleni 9-11-es támadásért, Irakot pedig a terrorcselekmény aktív támogatásáért. Az afgán bosszúhadjárat Irak felé való kiterjesztésének ötlete azonban nem korlátozódott az amerikai és angol neokonzervatívokra és cinkosaikra -- bár ők voltak a hangadók.

 

Az egyetlen közel-keleti atomhatalom, Izrael, többnyire a színfalak mögül befolyásolta az eseményeket.  A volt elnök, Ariel Sharon 2002-ben egy Amos Gilad nevű, több jelentős bizalmi jellegű feladatkörben bizonyított kémelhárító és felderítő ügynököt bízott meg, hogy rendkívüli összekötő legyen a Pentagon szigorúan titkos és bizalmas tervhivatala, a Különleges Tervek Osztálya és az Új Világrend kialakításában közreműködő izraeli kormányszervek között. (Ki gondolta volna, hogy ilyen mélységű kooperáció, amely teljes betekintést jelent az USA védelmi rendszerébe, egyáltalán létezhet?!) Mint Scott Ritter írta  Irán a célpont (Target Iran) című sötét mélységeket feltáró könyvében, Gilad nemcsak elszánt szószólója lett Irak felelősségre vonási  tervének, hanem saját koncepciójára alapozottan hirdetője lett annak a (teljesen megalapozatlan, K. H.) dominó elméletnek, amely összekapcsolta Bagdad vesztét az ősellenségnek tekintett Damaszkusz, Ramallah és Teherán bukásával.

 

Tőle származott a hírverés, hogy ha a kapca szorulni fog, Bagdad nem-konvencionális rakétákkal és pilótanélküli harci-repülőkkel fogja támadni Izraelt -- az utóbbi technológiájával ugyan Irak nem is rendelkezett, Izrael és az Egyesült Államok viszont annál inkább. Gilad dobta be 2003 februárjában a közel-keleti ügyekben mindig kritikátlan médiaberkekbe, hogy „Szaddám Huszein rémisztő mennyiségű kémiai-fegyvert irányoz a világ felé. Úgy tűnik, hogy biológiai fegyverekkel is rendelkezik és nukleáris fegyverek előállításával is foglalkozik.” A rémhír gyorsan szárnyra kapott, és ettől fogva politikusok,  politikai elemzők, katonai szakértők és hírszerkesztők hivatkoztak rá, elnyomva a felmerülő kétségek minden esetleges megnyilvánulását.   

 

Mivel Gilad tudta, hogy az állításaiból semmi sem igaz, így az iraki invázió gyors sikerén örvendve joggal mondhatta, hogy egy „csoda Izrael számára”. (Se pénzébe, se katonájába nem került régen gyűlölt ellensége legyőzése.) Idővel azonban fény derült az összes hazugságra, és ennek következtében azt lehetett volna hinni, hogy legalábbis egy generáción belül hasonló trükkel nem lehet majd élni. Vagy ha mégis, nem lesz olyan ostoba fajankó, aki bedől neki. Mekkora tévedés volt!

 

Mikor az iráni nukleáris veszély hangoztatása főműsorra vált, ismét összeverbuválódott a megelőző háborút támogatók kórusa. . . Némi pénzjuttatás, kormánypozíció ígérete, nemzetközi díjra jelölés vagy könyvkiadás reményében önként jelentkeztek, akik ismét készek csatlóssá tenni az országukat. A Cseh és a Lengyel kormányfők szolgaian pitizve ajánlkoztak, minket használjatok ki, minket, minket! -- annak ellenére, hogy józan népeik és a nyugat-európai országok lakosságának döntő többsége felháborodottan tiltakozott ellene.  Micsoda kínos leégés nemcsak a két kormány, hanem általában a kelet-közép-európai „atlantisták” számára, hogy mikor a Washingtoniak érdeke mást kívánt, egyszerűen átléptek rajtuk, mint a részegségtől hasznavehetetlen prostituálton. Ha lett volna némi tisztesség a cseh és a lengyel kormányfőkben, a megszégyenülés miatt -- ami közvetve népükre is kivetült -- lemondtak volna tisztségükről. Aligha lehetett gyógyír számukra, mikor Obama azzal próbálta enyhíteni kínos leégésüket, hogy az USA ezen két országgal való stratégiai kooperációja továbbra is fennáll és a "legközelebbi szövetségeseknek" számítanak. Ezek után másoknak egy "távolabbi szövetség" kötése is indokoltan meggondolandó.

 

A kelet-európai védőpajzs ötlete -- amivel részben az oroszok fenyegetettség-érzetét szándékoztak fokozni, részben pedig Irán támadó szándékának veszélyét felnagyítani -- Bush második terminusában kapott kiemelt helyet. John Negroponte -- aki Condoleezza Rice helyettese volt, mielőtt Obama politikai tanácsadója lett (!) -- 2006-ban az egyesített hírszerzés főigazgatójaként (DNI) azzal érvelt egy szenátusi meghallgatáson, hogy Washingtonnak feltétlen megelőző lépéseket kell tennie, mivel a terrorista szervezeteket támogató Irán konvencionális katonai hatalma a legnagyobb fenyegetés a Perzsa-öbölbeli államokra nézve, ráadásul mintegy kihívásnak tekinthető az USA érdekei szempontjából.

 

Szintén 2006-ban a zsidó törvényhozók Jeruzsálemben tartott világkongresszusán  az örök “warmongerként” (háborús uszítóként) ismert kalifornia képviselő, Tom Lantos a Jerusalem Postnak adott interjújában kijelentette: Irán nagyon komoly fenyegetés az egész világközösség számára, amiért is rászolgál a kollektív (büntető) akcióra. Ezen a kollektíven büntető akción nyilván nem a tejporimport csökkentését értette. 

 

2007-ben Izrael akkori elnöke, Ehud Olmert Bush-nál történt látogatása során “katasztrofálisnak” nyilvánította a nemzetközi ellenőrzés alatt álló, békés célokat szolgáló iráni atomenergia programot. Ugyanebben az évben a Ház Külügyi Bizottságának meghallgatásán Condoleezza Rice a "legnagyobb kihívásnak" nyilvánította Irán politikáját a Közel-Kelet és egyben a világ biztonsága szempontjából. Mint ezzel egy időben beszámoltunk róla a Lapszemlék, kommentárok rovatunkban, az amerikaiak közül sokan sejtették, hogy megint csak hergelik őket:

 

A gallup.com 2007 októberi közlése szerint nemcsak a kormány, hanem az amerikai nép is "a világstabilitás legnagyobb veszélyének tekinti Iránt". Ez a statisztikai felmérést ismertető cikk címe is. A számadatokból levont következtetés azonban manipulatív módon "eltekint" a lényegtől. Az csupán érdekesség -- ha ugyan nem csoda --, hogy a média hónapok óta harci dobokat verő kampánya ellenére a megkérdezetteknek csak 35%-a (50% republikánus, 30% független, 26% demokrata) tekinti Iránt a legnagyobb világveszélynek.   Ami viszont ennél sokkal komolyabb jelentőséggel bír, hogy 65% nem tartja  világveszélynek Iránt, ami valószínűvé teszi hogy ellenzi, vagy legalábbis ellenszenvvel figyeli az újabb "mumus" ellen folyatott provokáció sorozatot, fenyegetődzést, kollektíven büntető szankciókat és nem kevésbé a háborús uszítás hátborzongató légkörét.  

 

Mielőtt valamelyik másik volt szovjet szatellit ország államfője megalázó szervilizmusával hasonlóképpen lejáratná népét, jobb lenne, ha felidézné: az amerikai hírszerző és felderítő szervek 2007 decemberi közös hivatalos jelentése (National Intelligence Estimate) “teljes bizonyossággal” állította, hogy Irán 2003-ban megszüntette nukleáris fegyvergyártási programját.(*1) És még valami. Mindenből van valami tanulság. Ha Irán tényleges veszély lett volna Kelet-Közép-Európára nézve -- mint ahogy nem volt az -- az Obama Fehér Ház akkor is gondolkodás nélkül cserbenhagyta volna egy Oroszországgal köthető egyezményért, vagy más hasznosnak ítélt politikai lehetőségért. A meg nem valósult védőpajzs esete kiváló példa rá, hogy legfeljebb kihasználják, de egyébként semmibe veszik a kis országokat, mikor önrendelkezés és más kis országokkal való összefogás helyett elszegődnek az állami terrorral élő nagyok szolgálatába.

*1 Irán váltig állítja, hogy csak atomenergia előállítását tűzte ki feladatul, amihez, mint minden más országnak, nemzetközileg elismert joga van.

 

 

10. írás

 Szeptember 15.

 

Balra tolódás Japánban! Mi lehet ennél nagyobb nyárvégi szenzáció? 54 évi szinte töretlen kormányzás után az üzlet-orientációjú, deficithalmozó, George W. Bush expanziós politikáját támogató konzervatív párt kínos vereséget szenvedett a gazdasági és társadalmi gondok megoldását, a deficit csökkentését és a minimál-bér emelését kormányprogramként meghirdető (populista) Demokrata Párttól. Japánban ugyanaz a folyamat játszódott le, ami korábban az Egyesült Államokban és több dél-amerikai országban – a helyzet tarthatatlansága miatt felülkerekedett a gyökeres változás igénye és reménye.

 

A prominens családból származó Taro Aso -- aki 2008 szeptemberében váratlanul, “nincs más” alapon került az elnöki székbe -- lett volna hivatott, hogy mentse a süllyedő konzervatív hajót.  A “too hawkish” (túlzottan konfrontáció- és háborúpárti), arrogánsnak is mondott, erősen Amerika-barát volt külügyminiszter azonban megrekedt a 20%-os népszerűségi szinten, és a személyisége csak fokozta az elégedetlenséget a lakosság körében, amely a II. világháború óta legmélyebb gazdasági hullámvölgyben küszködik.

 

Ellentétben az amerikai szemlélettel, amely szerint soha ne ismerd be a kudarcodat (Bush utolsó elnöki interjújában azt hangoztatta, hogy “emelt fővel” távozik Washingtonból), Aso a választást közvetlen követően úgy nyilatkozott, hogy a veszteségük “mélyre ható elégedetlenséget” okozott a pártjában, amiért ő felelősséget vállalva fel szándékozik ajánlani a pártvezetésről való lemondását. Mi több, más vezető személyiségek is fontolóra veszik a lemondásukat – a pártnak gyökeresen meg kell újulni felkiáltással.

 

A győztes ellenzéki pártvezér, Yukio Hatoyama Asoval szinte párhuzamosan azt nyilatkozta, “A nemzet nagyon dühös a kormányzó pártra, mi viszont nagyon hálásak vagyunk a támogatásukért. (A konzervatívokkal ellentétben) mi nem leszünk arrogánsak, hanem hallgatni fogunk a népre.” A nép persze mindig sok mindent akar, és a hatalomba igyekvő párt sok mindent meg is ígér. . . de mint azt az alig fél éve lezajlott amerikai kormányváltás demonstrálta, a hatalomba jutó párt igenis lehet arrogáns – visszaélve a változás reményében nyert megbízatásával folytathatja a korábbi kockázatos, népszerűtlen, gerincroppantóan költséges politikát.

 

Ennek a veszélye már csak azért is fokozottan fennáll Japán esetében, mivel az évtizedek óta uralmon levő konzervatív párt mindeddig szoros kapcsolatban állt a befolyásos államügyi bürokráciával, amely a status quo megbízható támogatójaként fontos szerepet játszik az ország irányításában. Ez az első alkalom az elmúlt 60 év során, hogy tényleges változásra kerülhetne sor a szigetországban, azonban balga dolog lenne feltételezni, hogy a népakarat teljesítése lenne a kiváltságos, jól fizetett bürokraták álma és vágya is.

 

A japán demokraták (akárcsak a demokrata progresszívek az USA-ban) erős ellenzői az egyre emelkedő deficitnek; aggódnak a növekvő munkanélküliség miatt (bár még mindig nem éri el a 6%-ot), és úgyszintén amiatt, hogy a lakosság rohamosan elöregszik. Az utóbbi megoldásaként tervbe vették a több gyermekes családok segélyezését, és az alsóbb néprétegekben a nagyobb családok eltartásához szükséges minimálbér emelését. Mégis, a párt azzal a programponttal szerzett hatalmas számban  új híveket, hogy függetlenebbé szándékozik tenni a Washingtonhoz fűződő viszonyukat, és – Aso méltatlan „kakaskodásával” ellentétben – szorosabbra kívánja fűzni az államközi kapcsolatokat Kínával és a környező ázsiai országokkal.

 

A japán „balra át” és főleg a kommunista Kínához való közeledés igénye (Kína átvette az USA-tól a vezető kereskedelmi partner szerepét) egy olyan jelentős politikai fordulat alkotóeleme, amely kifejezésre juttatta, hogy a szigetország lakossága elégedetlen a kényszer-globalizáció és a Wall Street irányította pénzügyi manőverezés következményeivel, és hogy az afganisztáni „háború” kiszélesítését illetve Pakisztán függetlenségének veszélyeztetését szorgalmazó Obama külpolitikát a Bush-Cheney külpolitika folytatójának tekinti.  Az amerikai média abban a meggyőződésben hallgatta el augusztus 30-án a japán választók nyílt színvallását, hogy nincs semmi jelentősége: önállósodási vágyaik és morális értékítéletük ellenére az export termelésük ezer szállal köti mindenkori kormányukat az (érdekvédelmét fegyverrel biztosító) amerikai üzletvilághoz.(*1)

 

*1 Az amerikai közmédia nem volt egyedül az Amerikától való eltávolodási óhaj elhallgatásában.  Egy Németországban élő barátom szerint az általa figyelt tv-adó fő híreiben bemondta a demokraták győzelmét, és megemlítette a gazdasági és tárasadalmi programjukat, de egyetlen szót sem ejtett Tokió  külpolitikai irányváltásáról sem az amerikai, sem a kínai viszonylatban. (K. H.)  A TIME magazin szeptember 14-i száma burkoltan utalt az eltávolodási szándékra, mikor Hatoyamának azt a mondatát említette meg, amelyben Washingtonnal "egyenrangúbb" kapcsolat kiépítését helyezi kilátásba.

 

Addenda: 

 

The United States and Japan are locked in a perennial dispute over the $1.86 billion Japan pays annually to support US troops and their families on the main islands of Japan and Okinawa. The Japanese call this the "sympathy budget" in an expression of cynicism over the fact that the US cannot seem to afford its own foreign policy. The Americans want Japan to pay more, but the Japanese have balked. (Chalmers Johnson: America's Unwelcome Advances -- The Pentagon's foreign overtures are running into a world of public opposition. 2008)

  

 

9. írás

 Szeptember 2.

 

 

Az amerikai média azt próbálja lenyomni olvasói és nézői öklendező torkán, hogy az afgán nép újra akarja választani azt az elnököt, akit Washingtonból a nyakára ültettek, aki túlteljesít a befekvésben, és aki még annyit sem tudott elérni a felszabadítóknál, hogy álljanak le a civil lakosság 8 éve tartó folyamatos bombázásával. Nem kétséges, hogy az Obama-kormány hatalmon kívánja tartani Hamid Karzait, méghozzá ugyanazon okokból, mint annakidején a Bush-Cheney kormány – mert akaratgyenge és nincs tömegbázisa. (Gyakorlatilag az ország egyharmadát kormányozza.) De miért akarná ugyanezt az embert a békére és függetlenségre vágyó nép?

 

Miért akarna egy olyan elnököt, akinek nincs beleszólása, hogy az amerikai vezetés alatt álló afganisztáni NATO főparancsnok, Stanley McChristal generális a jelenlegi 68 ezres amerikai katonai létszámot még 20 ezerrel akarja növelni az “új erőre kapó tálibok” és az állítólagos al-Kaida ellen?  Aki nem tudja megakadályozni, hogy a Pentagon új, maximális biztonságú börtönöket építsen és permanens katonai támaszpontokat létesítsen az ország számos pontján? Hogy gyilkoló és fosztogató, dollárral fizetett zsoldosok, kémek, bérgyilkosok, kétes múltú vagy büntetett előéletű üzletemberek és tanácsadók tízezrei lepik el az országot, akik senkinek semmiért nem tartoznak felelősséggel? Az abszurditás fokán álló logikátlanság ellenére a híradások napok óta azt közlik, hogy Karzai előnye fokozatosan növekszik vetélytársa ellenében.

 

Reese Erlich, díjnyertes szabadúszó riporter és több könyv szerzője, az elnökválasztások megfigyelőjeként Kabulban tartózkodva a következő megállapítást tette:

 

Az afgán választások célja sokkal inkább az ország-image javítása az észak-amerikai és európai kormányok szemében, mint a demokrácia előmozdítása. Az afgánok nagyon kis számban vettek részt, és a lebonyolítás masszív visszaélésekre enged következtetni. Az Egyesült Államok kormánya most mindent megpróbál, hogy a legjobb színbe tüntesse fel a választás lefolyását, amely egyébként arra mutat, hogy az Egyesült Államok politikailag és militárisan is vesztésre áll.

  

 

McChrystal hamarosan végigutazza a NATO fővárosokat, hogy pénzt és főleg még több katonát szerezzen, mivel egyelőre csak Anglia kormánya jelezte, hogy ideiglenesen további 700 fiatalt küld a frontokra. (Mint ismeretes, Orbán Viktor önként ajánlkozott, hogy amennyiben elnökké választják [jó keresztényhez méltóan?], fokozott erőbevetéssel támogatni fogja az [egységért, békéért és szuverenitásért harcoló, K. H.] ellenállás letörését.) Az amerikai hadvezetés szerint amennyiben az európai országok továbbra sem hajlandók az eddigieknél több emberéletet áldozni(*1), akkor -- "the shortfall would be covered by the US" -- az Államok magára vállalja a nemes feladatot.  Ennek következtében ismét felvetődhet a kötelező sorozás eddig többször is elnapolt kérdése.

 

*1 Afganisztánban jelenleg a NATO csapatok összesített létszáma 110 ezer.  Ebből 9 ezer harcra kiképzett katona szolgál az angol zászló alatt, de erős nyomás van a kormányon, hogy -- részben morális alapon, részben az emberveszteség, részben pedig a növekvő költségek miatt -- véglegesen vonják ki a csapatokat. Ez idővel lehetséges, hiszen az angol kormány idén, éppen a közhangulat hatására  már rákényszerült, hogy visszavonja csapatait a megszállás alatt tartott Irakból.

 

 

Addenda:

 

Afganisztánról lásd még Lapszemlék 2008. II. félév 8. írás: "A legtöbbet mondóan (Cindy) Sheehan visszavonulást követel nem csak Irakból, de Afganisztánból is, egy olyan háborúból, amely minden elképzelhető mértékkel mérve csodálatra méltóan sikeres."  (Chareles Krauthammer számos más, hasonlóképpen ostobán elfogult, és a tényeket keményen meghamisító közlése ellenére mai napig is vezető politikai műsorok kommentátora, és milliókat zsebrevágva rendszeresen publikál -- többek között a Washington Postban.)

 

Logic dictates that those who traveled to Afghanistan to serve with the Taliban are a different type of prisoner from those who were members of al-Qaeda, and were committed to plotting and pursuing terrorist attacks against the US and its allies, but logic was a rare commodity in the Bush administration, which chose instead to conflate al-Qaeda with the Taliban and to pack Guantánamo with men who knew nothing about Osama bin Laden or the 9/11 attacks, and had no involvement with terrorism. Moreover, the effects of this confusion linger to this day, as the Obama administration has chosen to maintain the same fiction that al-Qaeda and the Taliban are interchangeable, and the District Courts are also bound by this ludicrous lack of distinction. (Andy Worthington: Who Are The Two Syrians Released From Guantánamo To Portugal? CommonDreams.org)

 

 

8. írás

 Augusztus  28.

 

 

 

Az iráni elnökválasztásokat követő napokban orrvérzésig láthattuk minden tv-adón az eredménnyel elégedetlen tömegek <spontán> tüntetéseit (az Ahmedinezsád melleti tüntetéseket nem közvetítették, mert azokat <propaganda célból> szervezték.) és a rendőrség keménykedő beavatkozását.  Ez túlzása és nyilvánvaló pártatlansága ellenére is inkább csak bosszantó volt, de nem lett volna nagy baj, ha az amerikai adók a hazai tüntetéseket és a hazai rendőrség brutalitását és jogtalan visszaéléseit is bemutatnák. Ilyesmire azonban nem szokott sor kerülni. Ez a hipokrízis az igazi, a szégyenletes, az önpusztító és lejárató probléma.

 

Valószínűleg nagyon kevesen tudják, hogy az amerikai rendőrség jogot formál a protestálók letartóztaására akkor is, ha csak feltételezi, hogy rendbontást követnének el, ha úgy adódna. . . Lassan egy éve, hogy  St. Paul város rendőrsége több mint 200 tüntetőt tartóztatott le, mivel tiltakozást terveztek az ott megrendezett Republikánus Nemzeti  Konvenció pártprogramja és a Bush-Cheney, illetve az esetleges "bomb-bomb-Iran!" McCain-külpolitika ellen. A hangsúly a “terveztek” szón van, ugyanis tettekre egyáltalán nem került sor.  Állig felfegyverzett lovas és motoros rendőrök mégis gumi-golyóval lőtték, és maró szerekkel fújták le, akiket ellenzékiséggel gyanúsítottak.

 

A letartóztatottak közül 27 személy az összes áldozat nevében pert indított a város ellen. Az ügyvédjük, Robert Kolstad felhívta a figyelmet az önkény veszélyére, amely bírósági eljárás nélkül precedenst teremthet más városok tanácsa és rendőrsége számára is a “gondolatrendőrségek”, vagy “szándékrendőrségek” felállítására.

 

Mint Kolstad nyilatkozta, “A városvezetés beismerte, hogy megelőzésként embereket tartóztattak le, mivel attól tartott, hogy elkövethetnek valamit, és ez veszélyes útra térést jelent a kormány számára. Az ebből levonható logikai következtetés, hogy a kormány jelenleg úgy véli, hogy a házunkhoz jöhet és letartóztathat, mert feltételezhetően valami rosszat csinálunk. Az alkotmányunk ezt egyszerűen megtiltja.”

 

 

 

7. írás

 Augusztus  21.

 

 

 

A politics.daily.com egyik augusztusi cikke kellemes meglepetésként beszámolt a Tudakozódás Központja (TK), [Center for Inquiry] felmérési eredményéről, méghozzá a következő pozitív kicsengésű címmel:  Mosolygó arcú ateisták: felmérés szerint a hitetlenek feldobódottak. A nagy jókedvet azért tartja indokoltnak, mert 5800 magát meggyőződésből hitetlennek valló önkéntes által adott információkból az világlik ki, hogy boldog, kiegyensúlyozott emberek -- sokkal elégedettebbek, mint akiknek kétségeik vannak akár a hitüket, akár a hitetlenségüket illetően.(*1)

 

A Vallástalanokat meghatározó felmérést Luke Gallen a Grand Valley állami egyetem docense végezte mindazokról a szekuláris humanistákról, ateistákról, vallástalanokról, vallás és hitvilág iránt közömbösekről, agnosztikusokról, deistákról és más hitetlenekről, akiket az egyéb társadalmi és kulturális (vallási) felmérések az <egyik sem> kategóriába sorolnak. A TK közleménye szerint:

 

Ezen új felmérés jelentése szerint a határozott, meggyőződéses hitetlenek érzelmileg sokkal elégedettebbek mint a “kerítésen ücsörgők”, vagy a vallásban kétkedők, és azt mutatja, hogy akik hitetlenségük ellenére “spirituális” vagy más beazonosító jelzőt (deista, agnosztikus, K.H.) használnak magukra, szintén kevésbé elégedettek hozzájuk mérten;  ez arra mutat, hogy az általános nézet, miszerint a mélyebb vallásosságból nagyobb boldogság és az élettel szembeni fokozottabb elégedettség következik, nem egészen igaz.

 

Gallen felmérése azzal a céllal született, hogy az általánosításon túllépve rávilágítson a nem hívők rétegzettségére. Példaként hozza fel, hogy az ateisták is megosztottak: a pozitív ateisták meggyőző erővel állítják, hogy nincs Isten (istenek), míg a visszafogottabb negatív ateisták szerint csak nincs bizonyíték rá, hogy létezik. (Vajon melyik kategóriába sorolhatók a logikai pozitivisták, akik az egész isten-kérdést nevetségesnek és felesleges időpocsékolásnak tartják?) Ez a megosztottság nyilvánvaló cáfolata annak a lejárató szándékú véleményezésnek, amely szerint az ateizmus ugyanolyan dogmatikus, mint a vallások.  

 

Az áprilisban megjelent U.S. Religious Landscape Survey országos felmérése szerint az <egyik sem> hivatalos kategóriába tartozó hit- és vallásnélküliek száma, amely elérte a 16,1%-ot, növekvő tendenciát mutat -- bár nem zárható ki, hogy csak arról van szó, a tudományos fejlődés hatására és egy szekularizáltabb világban egyre többen merik vállalni igazi énjüket. A márciusban közölt American Religious Identificaton Survey szerint a vallástalanok száma kicsit kevesebb, 15%, de még ez a szám is majdnem kétszerese a saját korábbi, 1990-es adatuknak, ami 8,2% volt.  Ezek a számok arra is felhívták a figyelmet, hogy míg a magukat kereszténynek vallók száma országos viszonylatban csökkenőben van (86,2%-ról 76%-ra), addig a -- mint kiderült boldog, sikeres és elégedett -- vallástalanok és hitetlenek száma az egyetlen kategória, amely az Unió minden államában emelkedő tendenciát mutat.

 

Európai szemszögből figyelmet érdemlő, hogy az áprilisi Pew Forum on Religion and Public Life  felmérése szerint a katolikus vallás veszti legnagyobb sebességgel a híveit: minden egyes római katolikus hitre térővel szemben négy korábbi hívő válik ki az egyház kötelékéből. Amennyiben a Vatikánban azt hiszik, hogy a nyilvánvaló sznobizmus, egyes fennen hirdetett „nagy nevek” csatlakozása pozitív benyomást kelt, alaposan melléfognak. Az olyan hírhedt prozeliták tömjénezése, mint a Képviselő Ház volt republikánus elnöke, a botrányos magánéletű Newt Gingrich, vagy a közel-keleti háborúkat és megszállásokat támogató neokonzervatív újságíró és tv-személyiség Robert Novak éppenséggel elriasztják komoly híveiket, vagy a más vallásokban csalódott útkeresőket. (A Vatikán különösen lejáratta a katolicizmust, mikor büszkélkedve, tárt karokkal fogadta a háborús bűnös Tony Blairt. Érthetően sokan nem kívánnak lelki közösséget vállalni egy maga fajta szégyenletes alakkal.)   

 

Galen professzor adatai ismételten megerősítették, hogy a nem hívők és azok közül is az „igazi ateisták” többsége felsőfokú végzettségű és férfi – „jóval magasabb fokú társadalmi helyzetben és jobb anyagi körülmények között, mint az amerikaiak többsége”. (Ezt kiegészítő más felmérés szerint többségükben angolszász vagy zsidó származásúak.) A sors iróniája, hogy részben magas kvalifikáltságuk és sikeres előmenetelük következtében a hitetlenek „önmaguk legrosszabb ellenségei”, mivel az átlagnál kevesebb utódot hoznak a világra.  Ez a tény kivetítve hátrányos helyzetbe hozza az Államokat a nagyobb tempóban szekularizálódó és fejlődő Nyugat-Európához és Japánhoz viszonyítva.

 

*1 Általánosan elfogadott nézet, hogy minden, még a tragikus hír is “jobb”, mint a gyötrő, idegeket felőrlő bizonytalanság

 

A témát kiegészítő anyagok  A Pápa zsúrja a Fehér Házban és a Látszat kontra realitás című esszék.

 

 

Addenda:

 

"A presumption of atheism or agnosticism is universal in academic life. . . The conventions of academic life, almost universally, revolve around the assumption that religious belief is something that people grow out of as they become educated." (Kenneth Miller: Finding Darwin's God)

 

“The war in Iraq has got to be won; it’s being won. Stability in Iraq ultimately depends on spreading the message of Jesus Christ, the message of peace on earth, good will towards men. Everything depends on everyone learning about the birth of the Savior.” (Robin Hayes, Republican House of Representative. 2006) [Az iraki háborút meg kell nyerni; folyamatban van. Az iraki stabilitás végül is Jézus Krisztus üzenetének a terjesztésétől függ, és ez az üzenet béke a földön, jó akarat az emberek iránt. Minden annak a függvénye, hogy mindenki értesüljön a Megváltó születéséről."]

 

 

6. írás

 Augusztus  13.

 

 

Mit csináljon egy diktátor vagy egy elnök, ha népe folyamatos tüntetések során a lemondását követeli, mert felelőtlen és ostoba módon sokat költött fegyverkezésre, vesztes háborút kezdeményezett és gazdasági csőd szélére sodorta az országát? Semmiképpen se kérjen tanácsot Mikhail Szaakasvilitől, aki pontosan ezt tette, de mindezt még azzal tetézi, hogy kiképző területeket és -- további vér csapolásként -- újabb katonai hozzájárulást ajánl a NATO-nak az afgán ellenállás letöréséhez.

 

Legalább is ez az altatómese.  Az oroszok azonban éberebbek és nem is olyan balgák, mint ahogy Washingtonban mindenkiről feltételezik, aki nem angol vagy héber nyelven veszi a buszjegyet. A Kremlben senki nem tételezi fel, hogy Obama júliusban csak azért küldte volna helyettesét, Joseph Bident Tbiliszibe, hogy átvegye a legmagasabb rendű állami kitüntetést a vállát haverként veregető, elégedetten vigyorgó Saakasvilitől. Mindenki vette a lapot, hogy Obama kormányában regionális tanácsadója, Madeleine Albright gyakran kétséges, de fenyegetőn kemény vonalas külpolitikája érvényesül. Bár tavaly szeptemberben Moszkvát vádolta a Dél-Oszétia és Grúzia közti konfrontáció téves megítélésével, Albright maga volt, aki szégyenletesen melléfogott, mikor a Spiegelnek azt nyilatkozta: "egy szuverén ország (Grúzia) megtámadásával az oroszok átléptek egy vörös vonalat." (Érdekes módon az imperialisztikus  Bush-Cheney kormánynak nem jelölt ki egy ilyen áthághatatlan határt.)  

 

Albright azt találta aggasztónak, "Oroszország viselkedése a XIX. századi orosz birodalomra emlékeztet mindenkit,  ami elfogadhatatlan a XXI. században". Az ember oldalát erősen furdaló kérdés, vajon mi nem tudunk róla, hogy az oroszok ebben az első évtizedben megtámadtak, és azóta is megszállva tartanak két "szuverén" országot, vagy Albright nem tud a számos politikai elemző által "birodalmi ambíciónak" nyilvánított  afganisztáni és iraki intervenciókról?

 

Annak ellenére, hogy végül is a nyugati média is rákényszerült, hogy utólag beismerje, 2008-ban Tbiliszi volt az agresszor az autonómiát élvező Dél-Oszétiával szemben -- vagy, mint a New York Times, legalábbis kétségbe vonta a magát áldozatnak nyilvánító hivatalos grúz beállítást --, és annak ellenére, hogy Kína és 4 Közép-Ázsiai ország közös közleményben támogatták Oroszországot a konfrontáció során, Washington mégis kitartott és kitart ma is a nemzetközi jogot sértő Szaakasvili-kormány mellett. Ahelyett, hogy „mégis” kitart, inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy éppen ezért kitart. A fegyvergyártó és értékesítő amerikai és izraeli oligarchák ugyanis az ilyen kiprovokált háborúkból, akárcsak a katonai puccsokból, megszállásokból, terrorakciókból, határvitákból, rémhírekből és háborús készenléti állapotokból, búsás nyereséget söpörnek be -- aminek aztán egy része a republikánus és a demokrata párt kasszájába, valamint a vezető politikusok, elnökjelöltek és a média elit pénzes ládikáiba vándorol. 

 

Mivel Tbilisziben nem adtak fel végleg Dél-Oszétia és Abházia visszacsatolásán -- és közvetve nagy északi szomszédjuk provokálásán, -- ezért Washingtontól az eddig kapott Humvee katonai járművek és rakéta kilövők mellett légvédelmi rakétákat és tankelhárítókat kértek, mintegy ráadásként a 2010-re beütemezett sok milliós katonai segélyre. (A kongresszusban Joe Lieberman és Lindsey Graham pártfogolják lelkesen a Stinger légvédelmi rakéták Grúziába telepítését.) Addig is Tbilisziben elvárnak egy 16 millió dolláros rendkívüli gyors segélyt, és továbbra is számítanak az izraeli fürtös-bomba (szóró-bomba) és a szintén izraeli gyártmányú pilótanélküli felderítőgép-szállítmányokra.

 

A határsértő felderítőgépek bevetése heves tiltakozást váltott ki Moszkvában, olyannyira, hogy Medvegyev általános érvényű fegyverembargó bevezetését szorgalmazta Grúzia ellen.  Ezt azonban Washingtonban és Tel Avivban minimális figyelemre sem fogják méltatni. Akárcsak az USA, Izrael is fegyverekkel, tanácsadókkal, katonai kiképző tisztekkel és felderítő jellegű információkkal támogatja az ingatag grúz kormányt -- ami mind milliókba kerül. Senki sem hiheti, hogy maga is rendszeres támogatásra szorulva csupán altruizmusból teszi. Tavaly szeptemberben a Press TV-nek adott interjújában Sergej Markov az orosz Duma elnökhelyettese azt mondta, tudomásukra jutott, hogy „Szaakasvili támogatást kapott Izraeltől, mielőtt megkezdte a Dél-Oszétia elleni támadást.” Ehhez hozzátette, hogy Washington (és nyilván Tel Aviv is, K.H.) azért segítette Grúziát, mert Irán megtámadásához felvonulási területre lesz szüksége. Tegyük hozzá, hogy Abházia kikötőire is.

 

A cél tehát ugyanaz, mint Afganisztán és Irak esetében: stratégiai előnyszerzés a Közel-Keleti térség, a Kaukázus és Kis-Ázsia "MADE IN THE USA" terv szerinti átrendezéséhez.

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2009 I. félév, 17. és 12. írás

 

 

5. írás

 Július 27.

 

Mikor az egyre növekvő gazdasági problémákról, munkanélküliségről, hontalanságról, recesszióról vagy a rohamosan emelkedő deficitről esik szó, az amerikai politikusok soha nem említik problémaként a Pentagon esztelen költekezését. Ez egyszerűen nem téma. Az átlag adófizetőnek fogalma sincs róla, milyen hatalmas szerepet játszik az ország általános állapotának folyamatos romlásában -- az államok egyenkénti eladósodásában,  a közszolgálat korlátozásában és az infrastruktúra veszélyes elöregedésében -- a fegyveriparosok óriási befolyása a két pártban és a kongresszusban, ahol senki nem mondja nekik, és a lobbijuknak, hogy Most már aztán elég! (Miért is mondanák, mikor maguk is részesei a profitnak?)

 

A politikusok visszaélnek vele, hogy aki nem a számok embere -- és a többségünk nem az -- még ha esetleg hallana is az indokolatlan pazarlásról, nem tudja érzékelni a  12 jegyű számok birodalmában történő közönséges rablással felérő visszaéléseket. A Stockholm International  Peace Research Institution adatai szerint 2008-ban az Egyesült Államok  607 milliárd dollárt költött <védelmi> fegyverekre. (Még mindig a barlangokban, vályog kunyhókban és népes lakodalmakon bújkáló terroristák ellen!) Hogy ez milyen döbbenetesen eltúlzott kiadás, az a hitelkártya számlájával is bajlódó adófizetővel leginkább viszonyítás révén lenne érzékeltethető.  Gondoljuk csak meg: szintén 2008-ban Kína 84,9 milliárdos,  Franciaország 65,7 milliárdos, Anglia 65,3 milliárdos, Oroszország pedig csak 58,6 milliárdos rendelést adott a fegyvergyárosoknak. Vajon mi lehet az elfogadható indok arra, hogy az USA több mint kétszer annyit költött, mint a négy másik <önvédelemben> élenjáró állam? 

 

És még egy kérdés: az új szenzáció, a pilótanélküli, távirányítású, bombákkal és rakétákkal felszerelt precíziós federítőgép védelmi vagy támadó fegyver?

 

 

4. írás

 Július 18.

Íme az idei nyár vicce -- ránk fér egy harsány, jóízű nevetés, igaz?  David McKiernan generális közölte Obamával, hogy a 68 ezerre növelt csapatlétszámon felül még további 10 ezer jól képzett katonára van szüksége Afganisztánban. A Fehér Ház vonakodva az év végére halasztotta a válaszadást. Hogy mi van emögött? Mi az időhúzás oka? Tessék az utolsó falat görögdinnyét is lenyelni, mert a zaftjától is meg lehet fulladni, ha röhögés közben mellényel az ember. Robert Gates védelmi miniszter arra hivatkozott, nem akarja túlzásba vinni a létszámemelést attól tartva, hogy "a túl nagy amerikai jelenlét esetleg megszálló erőnek tűnhet az afgánok szemében".

 

3. írás

 Július 14.

 

Az amerikai nép elbutítása évről évre fokozottabb mértékben és egyre szervezettebben történik. Michael Jackson halála, majd ünnepélyes búcsúztatása napján az esti világhíradók vele nyitottak és vele zártak, csak pár másodpercet szánva közben a tényleges hírekre. A föszerkesztők nyilván úgy vélték, végül is kit érdekelt volna az Obama-Medvedev találkozó vagy az újabb pakisztáni bombázás civil veszteségadatai, mikor a napi gondjaitól roskadozó néző belefelejtkezhetett a Jackson-retrospektívbe? Az MSNBC a búcsúztatás napján teljes műsoridejét a pop-sztár emlékének szentelte, felülemelkedve az olyan tényeken, hogy számos pedofil botrányt csak milliós kártérítések fizetésével úszott meg, hogy súlyos kábítószeres volt, hogy értelmetlen pazarlásával és nagyzolásával állandóan adósságokba verte magát, és legfőképpen, hogy felelőtlen önzésében három gyereket rendelt a saját neurotikus érzelmi igényei kielégítésére. Egocentrizmusába felejtkezve mit sem törődött vele, hogy megfosztja őket a határtalan és pótolhatatlan anyai szeretettől, gondoskodástól.  Jackson azonban bizonyos mértékig áldozatnak is tekinthető.  A média ugyanis a sztárok és a gazdag elit kábítószerélvezetét és függőségét illendőségből receptes gyógyszerfüggőségnek nevezi, és így, mintegy legálisnak nyilvánítva bizonyos mértékig társadalmilag elfogadottá teszi. Ugyanezzel a megkülönböztető, mondhatnánk felmentő céllal több híresség halála ellenére sem von párhuzamot a kábítószerkereskedők és azok az orvosok között, akik gazdag klienseik kívánságára  rendszeresen felírják mondjuk a Dilaudid nevű méregdrága opiátet, amit az utcai használók “a heroin Bentley-ének” neveznek. A különböző pénzérdekeket (gyógyszeripar, orvosok, elvonó intézetek, gyógyszer lobbik) szolgáló média Jackson személyes tragédiáján keresztül ismételten sikeresen elmosta a határvonalat erkölcs és erkölcstelenség, felelősség és felelőtlenség, illúzió és józan valóság között Ez a mesterségesen bomlasztó, az ítélőképességet egyre inkább elbizonytalanító, sőt deformáló médiamanipuláció -- melynek során amire rámondják, hogy mindenki csinálja, az mégcsak nem is bűntény, tehát senki sem vonható felelősségre érte -- fokozatosan kiterjedt a pénzügyi világra és a politikai  status quora is.  Hollywoodi mintára ma már a Wall Streetnek és Washingtonnak is „sztárjai” vannak, akiknek viselkedését és moralitását más mércével mérik, akik visszaéléseik ellenére sem tartoznak tényleges elszámolással (ha a közérdek helyett a megvesztegető lobbi érdekeit képviselik), halálukkor pedig  profik által írt nekrológokban dicsőülnek meg.  (A közelmúlt eklatáns példája volt erre a Ceausescu házaspárral és Condoleezza Rice-szal szoros baráti kapcsolatot tartó, háborús uszításban mindig élenjáró Tom Lantos esete, aki alantas módszerekkel előkészítette Líbia felszámolását, folyamatosan forszírozta és pénzelte Irak és Afganisztán fegyveres megszállását, buzgón támogatta Bush-Cheney globalizációs és cionista törekvéseit és a vazallus Gyurcsány-Kuncze kormányzást, halálakor mégis, zsonglőri rafináltsággal, emberjogi élharcosnak és „Magyarország nagy fiának” nyilvánították.) Egyre inkább, egyre veszélyesebben elmaszatolódik a határvonal híresség és hírhedtség, emberség és megjátszása között... Felfoghatatlan, hogyan fajult el annyira a kollektív ítélőképesség, hogy Jackson kábítószer-túladagolása napokig központi téma volt egy olyan országban, ahol az intervenciókból és megszállásokból hazatérő beteg és meghasonlott  katonák ezerszámra vetnek véget meggyötört életüknek -- minden nyilvánosság, tömeghisztéria és részvét nélkül.  Nem véletlenül figyelmeztetett rá Dwight Macdonald: Valami óriási embertelenség van a triviális szándékos kultiválásában.

 

Addenda:

Here is Jesse Jackson, in a radio Broadcast, interviewing Michael about his weight-loss tips during the trial:

Jesse: You've maintained the weight, man, that's what people is (sic) most jealous of and so excited about . . . 

Michael: My health is perfect, actually.  I'm a great believer in holistic natural foods and eating and herbs and things, you know, God's medicine, instead of Western chemicals. . . 

*

If  you can grasp the absurdity of Michael Jackson, a man with a face made entirely of wax and plastic parts, proclaiming absolute faith in "Gods medicine", then you grasped the essence of the Jackson trial.  An American these days may be a welfare cheat, he may fuck little boys and he may just want steal Iraq's oil.  But as long as he gives it up for Jesus, stays out of jail, and keeps the weight off, he's still viable, still a story.  What he is underneath doesn't matter.  And nobody is particularly interested in finding out.  We're happy to stare -- but we can do without the smell.  (Matt Taibbi:  The Nation in the Mirror,  Rolling Stone. June-July issue, 2005)

On "Real Time" Friday Bill Maher went on a diatribe about how the reason America mourned Michael Jackson so intensely -- or as Maher put it, lost its "collective shit" over Jackson -- was because, well, "Michael Jackson is America." Maher argued that this was case by suggesting that both America and Jackson could be described as "fragile, over-indulgent, childish, in debt, on drugs, and over the hill."

 

 

2. írás

 Július 8.

 

 

Egy klasszikus olasz kisváros, Vicenza, amely körülbelül 4 órányira van Rómától Velence és Milano között, évtizedek óta kénytelen elviselni a városhatárhoz közeli, Caserma Ederle nevű amerikai katonai bázis zajos nyüzsgését. Itt van ugyanis a hadsereg 173-as Airborne Brigádjának fő hadiszállása, és az itteni kifutóról szállnak fel naponta százával az Irakba és Afganisztánba irányuló fegyvert és ellátmányt szállító gépek. 

 

Mint Desiree Fairooz ezzel kapcsolatos cikkében írta, az ott élők nem kis megdöbbenésére az idei nyáron kiderült, hogy a Pentagon és a Nancy Pelosi vezette kongresszus mégegy katonai bázist akar építeni a város szélén, a Dal Molin repülőtérnél! Ez lenne az egyik új kiindulási pont a Közel-Keletre és a Szaharától délre eső afrikai országokba irányuló, egyre fokozódó forgalomnak, amely biztosítaná a nyersanyagban gazdag, frissen "demokratizált" országokba irányuló folyamatos utánpótlást -- a permanens amerikai jelenlét fenntartásának nélkülözhetetlen kellékeit. Annak ellenére, hogy a Berlusconi- kormány támogatja, Vicenza lakossága kézzel-lábbal tiltakozik egy újabb hadilétesítmény telepítése ellen -- No a la base si a la pace! 

 

Washingtonban azonban, ahol a végső döntést hozzák az ügyben, a helyi lakosság ellenkezésével mit se törődnek. Pénz pedig, legalább is úgy látszik, még mindig korlátlanul áll rendelkezésre az olajfényű világbirodalmi célok megvalósításához.

 

Addenda:

 

While the bases are, literally speaking, barracks and weapons depots, staging areas for war-making and ship repairs, complete with golf courses and basketball courts, they are also political claims, spoils of war, arms sale showrooms and toxic industrial sites. In addition to the cultural imperialism and episodes of rape, murder, looting and land seizure that have always accompanied foreign armies, local communities are now subjected to the ear-splitting noise of jets on exercise, to the risk of helicopters and warplanes crashing into residential areas, and to exposure to the toxic materials that the military uses in its daily operations. (Catherine Lutz: Obama's Empire -- The 44th president of the United States was elected amid hopes that he would roll back his country’s global dominance. Today, he is commander-in-chief of an unprecedented network of military bases that is still expanding. The New Statesman. July 30, 2009)

 

Vicenza already housed 6,000 US troops when, in late 2003, US officials began secretly negotiating to bring in four more Army battalions from Germany. The Americans proposed closing Vicenza's small municipal airport at Dal Molin, across town from the existing base, so they could build barracks and other facilities at the airport for 1,750 additional troops.  But locals still haven't forgotten the 1998 incident in which a US Marine pilot from nearby Aviano Air Base severed an Italian gondola cable with his jet, killing 20 skiers. The pilot, who'd been flying his Prowler faster and lower than Pentagon regulations permit, was later acquitted by a US military court, although he did serve five months in prison for destroying evidence in the form of a cockpit video. Local opposition to the Vicenza proposal led local judges to suspend work at Dal Molin in June, leading to a standoff with the Berlusconi government, which supports the base expansion. A month later, the Council of State, Italy's highest court, overturned the local decision, declaring that "the authorization of a military base is the exclusive competency of the state." (Chalmers Johnson: America's Unwelcome Advances -- The Pentagon's foreign overtures are running into a world of public opposition. 2008)

 

 

1. írás

 Július 5.

 

Miközben a propagandától harsogó amerikai média továbbra is a gyújtogatásos zavargásokká fajuló teheráni tüntetésekkel foglalkozik és a kormány belülről történő megbuktatásában reménykedik -- holott Teherán belvárosa (Gucci napszemüveges diáklányaival) nem Irán! --, addig a muzulmán világ a maga szemszögéből nézve értékelte az eseményeket. Az Iszlám Konferencia Szervezete (Organization of Islamic Conference, OIC) Algírban megrendezett 21. parlamenti ülésén a résztvevő országok képviselői -- már a szavazatok utószámlálási eredményét is figyelembe véve -- elítélték az Irán belügyeibe való idegen beavatkozást.

 

Nyilván politikai meggondolásból azonban nem említették név szerint azokat a legismertebb “demokratizáló” amerikai szervezeteket -- National Endowment for Democracy, Foundation for Democracy, George Soros' Open Society Institute --, amelyek a belső bomlasztás céljával évek óta nyíltan pénzelnek egyes iráni szervezeteket, kisebbségi ellenzéki csoportokat és azokat az emigráns disszidenseket,  akik egy „demokratikus” hatalomátvétel esetében vezető szerepet játszhatnak egy Amerika-barát kormány megalakításában. Hasonlóképpen a CIA-t és a Moszadot sem említette -- nem szaporítva feleslegesen a szót a nyilvánvalóra.

 

Az algériai állami televízió tudósítása szerint az OIC  hivatalos közleményében az állt, „az Iszlám Konferencia Szervezet elismeréssel fogadja a júniusi iráni választások végeredményét, és elítéli a külföldi hatalmak beavatkozását az ország belügyeibe.” Ezen kívül a találkozó egységre szólította fel Irán lakosságát az ország ellenségeivel szemben, és aggodalmát fejezte ki amiatt a jogtalan eljárás miatt, amely hatalmas nyomást gyakorol Iránra a nemzetközileg engedélyezett békés nukleáris energiafejlesztési terve miatt, míg figyelmen kívül hagyja az izraeli nukleáris arzenál világot fenyegető veszélyét.

 

Az elmúlt napokban az irányított médiakórus ellenében minimális eséllyel szólaltak meg egyes körültekintőbb, józanabb hangok, amelyeket tudatosan keresni kellett a világhálón, ha valaki reális véleményre volt kíváncsi. Ilyen reális elemzéssel szolgált  például James Petras, a New York-i Binghamton University szociológia professzora, aki szerint nem létezik egyetlen bizonyíték sem -- írott vagy megfigyelésen alapuló --, amelyet akár a választási eredményt megelőzően, akár utána beterjesztettek volna. „Az egész választási kampány során nem volt hitelt érdemlő (vagy akár hiteles kétséget ébresztő) vád felhozva a szavazatokkal való manipulálást illetően.” (Petras zárójelezése.)

 

Figyelmet érdemlő, hogy az iráni események -- és közvetve Izrael érdekvédelme -- kapcsán egy fajta szokatlan összhang alakult ki az egyébként mindig „baloldalinak” mondott békeszervezetek vezetői és a háborús szélsőjobb között. Erre utalt Michael Veiluva, a Western States Legal Foundation jogtanácsosa is, mikor azt írta, 'Az amerikai békecsoportok gyorsan elítélték a választásokat, mint 'masszív csalást', és általában osztják a jelenlegi iráni politikai rendszer 'őrült mullahokként' való sztereotipizálását.  Rendkívüli hasonlóság van ezeknek az állításoknak a hangneme és az amerikai jobboldalé között, akik hipokrita módon verik a mellüket az 'elorozott' iráni választás miatt.”

 

Eric Margolis („van-e ki e nevet nem ismeri” a kanadai és USA-beli háborúellenes körökben?) azt írja, nincs kétsége, hogy a tüntetések nagy része eredeti és spontán jellegű (ne feledjük, hogy az egyik legnagyobb éppen a nemzeti-populista Ahmadinezsád mellett szállt síkra, K. H.), ennek ellenére nem szabad elfelejtkezni róla, hogy „a nyugati kémelhárító ügynökségek és a média kulcsszerepet játszik a tiltakozás folyamatban tartásában és a kommunikáció szolgáltatásában, beleértve a legújabb elektronikus kommunikációs eszközök, mint a Twitter és a YouTube használatát is.”

 

A világviszonylatban szervezett médiahadjárat harsogása közepette elveszett azoknak a hangja, akik megpróbálták egységes képbe illeszteni az eseményeket, visszaidézve a neves tényfeltáró újságíró Seymour Hersh Iránnal kapcsolatos, tavaly júliusban felröppentett megdöbbentő közleményét.  Eszerint a kongresszus vezetősége -- élén Nancy Pelosival --, teljes titoktartás mellett hozzájárult, hogy George W. Bush 400 millió dollárt költsön az iráni titkos felforgató tevékenységek és egyéb (hírszerzői, tanácsadói, szervezési) beavatkozások eszkalációjára.

 

Amennyiben ez az elszámolást nem igénylő 400 millió nem lett utólag (humanista érzelmű meggondolásból) az 5 millió iraki árva javára átruházva – nem valószínű, hogy elsiklottam volna felette --, akkor nyilván eredeti céljára, Irán társadalmi bomlasztására és politikai megosztására lett felhasználva.

 

Steve Weissman Irán a világ figyelmében című cikkében kitért rá, hogy ezen a 400 millión kívül a Külügyi Minisztérium 2006 óta 200 milliót költött Iránba irányuló kommunikációs fejlesztésre és népszerűsítésre azzal a céllal, hogy fokozza a rádió- televízió- és internetpropaganda szélesebb körű hatását. Az Új Világrend architektusai szerint az ultramodern eszközöket használó médiaháború (vidéken ugyan a legrégebbi a leghasznosabb: az Amerika Hangjának és a Szabad Európának éjjel-nappal van farsi nyelvű adása) és a sokrétű diverziós tevékenység hatékony prélude a fegyveres beavatkozáshoz.

 

A teheráni zavargások napokon keresztül uralták az amerikai híradókat, bár a Bush-éra ennél sokkal nagyobb háborúellenes tüntetései és az azokon rendszeresen zajló durva letartóztatások soha nem kerültek képernyőre.  Jeremy R. Hammond a Foreign Policy Journal web-lapján azt írta, “figyelembe véve az Egyesült Államoknak az iráni államügyekbe való beavatkozási rekordját és a rezsimváltásra nyíltan irányuló politizálási rekordját nagyon is lehetséges, sőt valószínű, hogy az Egyesült Államoknak jelentős szerepe volt a minapi zavargások előidézésében azzal a céllal, hogy aláássa az Iszlám Köztársaság kormányát.”  

 

Természetesen mindig lesznek, akik elhiszik a neokonzervatívok békés demokratizálási szándékát a nyersanyag gazdag közel-keleti országokban. Ugyanígy mindig lesznek olyanok is, akik ennek kapcsán nem hajlandók mellébeszélni. Mikor az Al-Ahram riportere meginterjúvolta a vallási és nemzetközi ügyek, illetve az iszlám tanulmányok professzorát, John Espositot, -- aki a Georgetown University Irán-szakértőjeként a Külügyi Minisztérium egyik tanácsadója --, vannak-e külföldi ügynökök Iránban, akik az ország destabilizálásán ügyködnek, minden kertelés nélkül azt válaszolta, “igen, vannak”.

 

 

ADDENDA:

Az elmúlt hónapokban iráni kormányhivatalnokok nyilvánosan vádolták az Egyesült Államokat, hogy anyagilag támogatja egy “bársony forradalom” kibontakozását Iránban. Úgy tűnik, azt hiszik, hogy (Haleh) Esfandiary vezette központ az amerikai erőfeszítés egyik csatornája. (A zsidó származású, kettős állampolgárságú, K. H.) Esfandiary (ezzel kapcsolatos) kihallgatása 8 órát tartott és a kérdések  végig a (Washingtonban székelő) Wilson Központban való tevékenysége körül forogtak. A másik két kémkedéssel vádolt iráni-amerikai Kiam Tajbakhsh, a Nyitott Társadalom Intézménytől (Open Society Institute) -- amelyet az amerikai milliárdos  George Soros finanszíroz, aki városfejlesztő projecteken dolgozott az iráni minisztériumokkal -- és (a szabadlábon levő) Parnaz Azima, a Radio Farda zsurnalisztája, amely rádióadót az Egyesült Államok kormánya alapította. (Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown? June 5, 2007)

Amiről hallgat a vádaskodó média -- az amerikai rendőrség sem bánik kesztyűs kézzel a tüntetőkkel. . . íme egy példa: More than 20,000 anti-war demonstrators, including many anti-globalization activists, took to the streets of Washington DC and San Francisco to protest possible US military action in response to the attacks on US targets earlier this month. (. . .) On Saturday morning, the Anti-Capitalist Convergence led a march in a park outside Washington’s Union Station, near the US Capitol building, behind a 16-foot-long banner reading: “Anti capitalists against war, racism, terrorism, property.” Police officers on motorcycles swarmed around protesters as they gathered a few blocks from the White House, and a helicopter circled overhead. They carried flags that read “Destroy imperialism, not Afghanistan,” and "Food and medicine to the people of Afghanistan and Iraq" and “We do not support your war.”  The march was penned in on both sides by hundreds of police in riot gear, who blocked demonstrators from veering outside of the parade route. Several times during the demonstration there were altercations between police and demonstrators, once when several demonstrators sat down in front of police vehicles. The air was filled with the acrid smell of pepper spray. In fact it was so prevalent that volunteer medics treated hundreds of protesters who were sprayed, and the assistant DC police chief had to be taken briefly to a hospital to have his eyes rinsed after being affected by the pepper spray. Twelve demonstrators were arrested during the morning. (Thousands Take to the Streets in San Francisco and Washington, D.C. to Call for Peace And Justice. Democracy Now! October 1, 2001)

 

“A reformok számos középutas iráni aktivistája mondta a TIME magazinnak, hogy hátsó utakon közvetve, de félreérthetetlenül, kezdettől fogva jelezték a demokrácia tervezet iránti ellenzésüket az amerikai hivatalnokoknak.  A figyelmeztetésen kívül, hogy (hatósági) rajtaütést idézhet elő, kiálltak mellette, hogy az iráni reformmozgalomnak komoly populáris támogatottsága van, és (így) nem akar, és nincs is szüksége külföldi segítségre. A külső támogatottság rendkívül érzékeny dolog az iráni politikában, mióta a CIA 1953-ban egy coup d'etat révén hatalomra juttatta a volt sahot. (A demokrácia tervezet) helyett, állítják sokan, az iráni demokrácia mozgalomnak sokkal előnyösebb lenne, ha az USA megszüntetné a szankciókat és megjavítaná a Teheránnal való viszonyt, amelynek következtében javulásnak indulhatnának a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok. „Sem Iránon belül, sem Iránon kívül nem létezik olyan komoly személy, aki el fogja fogadni ezt a pénzt.” – mondta egy iráni reformista a TIME-nak. „Bárki, akinek a leghalványabb fogalma van a belső politikai helyzetről Iránban, nem hozta volna létre ezt a programot.”  A Bush-kormány azt javasolta, hogy évente 100 millió dollárral emeljék a tervezet keretét. (Scott Macleod: Did the U.S. Incite Iran's Crackdown? TIME. June 5, 2007)

 

 

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára