EMPIRIA Magazin IX. évfolyam – Kuliffay Hanna írásai

 2010 – I. félév

©  Kuliffay Hanna. Minden jog fenntartva.

15. írás

 2010. május 31

A Washington Post blogjának, Spy Talk, leleplező írása szerint a 2003-as iraki intervenciót megelőzően a CIA degradálni akarta Szaddám Huszeint, és végleg le akarta rombolni hamis propaganda által már megtépázott reputációját népe és a világközvélemény előtt. Volt CIA alkalmazottak azt állítják, hogy ennek érdekében előkészületek történtek egy olyan hamis videofelvétel készítésére, amely azt a látszatot keltette, mintha rejtett kamerával vették volna az iraki elnök és egy fiatal fiú szexuális aktusát. Ezzel szándékoztak elárasztani az országot és a régiót. (Hasonló visszataszító ötlet már korábban is felvetődött, de akkor a Közel-Keleten bálványozott Oszama bin Laden lejáratására. A propagandaosztály forgatókönyve szerint a pederasztának beállított bin Laden és szűk körének hasonszőrű tagjai tábortűz mellett iszogatva dicsekedtek volna egymásnak fiúgyerekek szexobjektumként való kihasználásával.)

A blog informátora szerint az illetékes CIA hivatal (Office of Technical Services, OTS) kollaborált ugyan az ötlettel, de végül belső ellentétek adódtak a “piszkos trükköket” illetően, pénz sem volt elég és megfelelő szakember sem akadt a kivitelezéshez.  Nyilván hasonló jellegű problémák miatt lettek olyan rosszak és hiteltelenek azok a CIA videó felvételek és fényképek, amiket végül is megjelentettek a médiában -- nehezen feltételezhető, hogy valaki is komolyan vette őket. Az AOL hírközlő riportere a cikk kapcsán azt a felvilágosítást kapta illetékesektől, hogy ha fel is vetődtek ezek az ötletek, megvalósulás terén nem jutottak messzire, mivel a CIA illetékes részlegének (Operations Division) vezetője, James Pavitt és a helyettese, Hugh Turner erélyesen ellenezték.  

Érdekes lenne viszont tudni, hogy kitől származott az a gonosz ötlet, és ki hagyta jóvá azt a videót, amelyhez -- a nemzetközi emberjogi törvényeket semmibe véve -- az elfogott Szaddám Huszeint bambává kábítózták, és felkócolt hajában tetűkeresés látszatát keltve mutogatták országnak-világnak?  A Pentagon propagandistáinak az adott esetben  viszonylag könnyű volt a helyzete, mivel nem kellett hasonmás 'főszereplőt' találniuk, hanem Irak igazi, törvényesen választott elnökét alázhatták a sárga földig. Ez nyilván megtalálta és elszórakoztatta a maga zsibvásári közönségét, Szaddám Huszein azonban végül is a helyzet magaslatára emelkedett, és népe hősévé vált, mikor bátor határozottsággal és emelt fővel csinálta végig a szovjet-mintájú kirakatpert, és hihetetlen önuralmat tanúsítva ment a halálba.(*1)

*1 "He (Saddam Hussein) constantly said the strongest, most likely hypothesis -- and the one that he expected -- was that he was going to be executed," Saddiq told the AP in Tunis. "He didn't stop saying, 'Don't panic. I'm ready for this moment and, after all, it would be the most beautiful end I could have.'" (Lauren Frayer and Shafika Mattar: Saddam’s Co-Defendants Await Executions. AP)

Szaddám Huszein tragikus sorsa kapcsán számos érdekes tény és fair kommentár olvasható a Lapszemlék, kommentárok 2006 II. félév, 28. írásában és a 2007. I. félév 1. írásaiban.

MÁS és mégsem

A Spy Talk fent említett cikkének befejező szakasza mintegy emlékeztetőül felidézi, hogy Szaddám Huszeint 2003-ban elfogták, 2006-ban felakasztották, két fiát pedig egy magánházban, fegyveres közelharcban ölték meg 2003 júliusában. Amit a történelmi hűség megcsúfolásaként elfelejtettek hozzátenni, hogy azon a bizonyos júliusi napon az apja és a nagybátyja után Szaddám Huszein 12 éves unokáját is szitává lőtték egy ágy alatt, ahol félelemtől reszketve rejtőzködött. Ez nem tűnt akkora dicsőségnek, mint az öreg elnök elfogása, sőt, talán egyesek jogtalan és barbár tettnek is vélhették, így aztán az amerikai média dicsekvés helyett igyekezett a gyermekgyilkosságot elhallgatni, meg nem történtnek tekinteni.

Az Iránban nemrégen elfogott határsértő, valószínűleg kémkedni szándékozó huszonéves amerikai fiatalok szülei rendre nyilatkoznak aggodalmukról és szívfájdalmukról a médiának, az iráni kormányt nyíltan vádlón; ennek az iraki kisfiúnak az anyját viszont soha nem láttuk képernyőn -- nem adhatott hangot a kétségbeesésének, a jogtalanság miatti felháborodásának. Valószínűleg még azt a lehetőséget is megtagadták tőle, hogy utoljára karjába ölelhesse az élettelen kis testet, mielőtt elföldelték. Ezt akkor nem feszegette senki, de azóta is olyan némaság övezi az esetet és körülményeit, mint Lenin diktatúrája alatt az utolsó Romanov-hercegfi kivégzését. Alekszej cárevics agyonlövésekor csak egy évvel idősebb, 13 éves volt.

Mindig is voltak, akik azt állították, hogy a szélsőséges ideológiák megtorló eszközei azonosak, legyenek jobb vagy baloldaliak, (kripto)fasiszták vagy bolsevikok.  Íme a legújabb példa ezen elmélet igazolására. 

14. írás

 Május 25.

Jobb későn, mint soha -- éppen csak lehet, hogy akkor már senki sem figyel oda. . . még ha fontos és érdemes lenne is.  Május 20-án az Európai Parlament (EP) jóváhagyta és jogosnak ítélte azt a beterjesztést, amelyet Dél-Oszétia áldozatai és kárvallottai nevében nyújtottak be Grúzia kormánya ellen. Mint emlékezetes, 2008 augusztusában nemzetközi felháborodást váltott ki a Tskhinval békésen alvó lakossága elleni váratlan rakétatámadás, fürtös bombákkal záporozás, tankok bevetése. . . Csak a határmenti orosz békefenntartó erők beavatkozásának volt köszönhető, hogy a grúz vérontás és pusztítás rövid időn belül meg lett fékezve.  (Szégyenszemre az alelnök Dick Cheney, az elnökségért versengő szenátor, John McCain és Hillary Clinton jó barátnője, a jelenleg Obama belső körébe tartozó Madeleine Albright Moszkvát vádolta és fenyegette a grúz agresszióért.)

Az EP döntésének hatalmas a jelentősége. A vizsgálati eredmény ugyanis feljogosítja az áldozatok hozzátartozóit és a kárvallottakat, hogy a Hágában székelő Nemzetközi Bűnügyi Bíróság (NBB) elé vigyék ügyüket, mivel “Grúzia kezdeményezte a nehézfegyveres háborút Tskhinval ellen”. Az agresszor támogatói (részben felbujtói), az USA és Izrael azonban befolyásukat latba vetve el tudták érni, hogy az EP -- mintegy 'politizálva' az egyoldalú támadást -- mindkét felet elítélje a köztük levő “sokéves hatványozódó feszültségért”. Ennek ellenére a sértett felek reménye, hogy Hágában a dokumentált tényekre alapozottan kizárólag az agresszió elkövetőit fogják a támadásért felelősségre vonni.

Erre  az eljárásra természetesen csak abban az esetben lesz bármi esély, ha a 111 tagú nemzetközi bíróság független tud maradni -- ez azonban jelenleg hatalmas kérdőjel. Washington ugyanis fokozott mértékben abban mesterkedik, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) alá rendelje az NBB-t. Ez azt eredményezné, hogy a BT(*1) állandó tagjai vétójogukkal élve itt is minden többségi döntést keresztül húzhatnának -- akár ellenük, akár vazallusaik ellen hozzák a tagállamok.

Az USA valójában az utolsó kapuk egyikét döngeti, amely még útját állja annak a világhatalmi centralizációnak (World Government), amelynek megvalósulását Henry Kissinger vetítette előre az 1991-es Bilderberg konferencián:  A létüket fenyegető külső -- valós vagy kitalált – ellenség hitében az emberek (közvetve népek, országok) önként feladják individuális jogaikat azért a jólétért és stabilitásért cserébe, amelyet a Világkormány biztosít számukra.(*2) Az "önkéntes jogfeladásra" azonban nem mindig lehet számítani -- mint azt Afganisztán, Irak, Pakisztán esete is példázza. Nem véletlenül született tehát olyan döntés, hogy nem létezhet (tehát megszüntetendő, beolvasztandó) egy többségi alapon döntő, önálló jogi testületet, amely időnként a Világ(uralmi) kormány tyúkszemére léphetne.

Ki kell zárni annak a lehetőségét hogy mondjuk például az NBB elítélné Mikhail Saakashvilit, és kártérítésre kötelezné azt a Grúz kormányt, amely -- a kudarcot vallott intervenciót elítélő belső ellenzéket féken tartva -- Washington és Tel Aviv 'támaszpontja' és lelkes kiszolgálója. (Ilyen jellegű ítélet miatt egyelőre ténylegesen nem kell aggódni; bár az USA nem tagja az NBB-nek, viszont a jelenlegi fővádló, Luis Moreno-Ocampo elkötelezett Amerika-barát.) A Fehér Házban nyilván tudják, hogy Obama népszerűsége és hitelképessége világviszonylatban is rohamosan csökken; így, ha az ENSZ égisze alá akarják vonni az NBB-t, sokba fog kerülni, és még úgy is hónapról hónapra romlik az esélyük.

*1  A neokonzervatív Bolton úgy nyilatkozott, ha ma újjá alakítanák a Biztonsági Tanácsot, csak egy (1) permanens tagja lenne, mivel ez tükrözné a világhatalom mai állását: "If I were redoing the Security Council today, I'd have one permanent member because that's the real reflection of the distribution of power in the world." (John Bolton. Interview with Juan Williams. National Public Radio)

*2 Kissingerrel tökéletes szinkronban Paul Wolfowitz 1991-es doktrínájában úgy határozta meg az amerikai külpolitika célját, mint "az elért hegemónia prezervációját a lehetséges legmesszebbi távlatokba".)

A Grúz támadásról és belső következményéről lásd még: 2009 I. félév 17. és 12. írás

Addenda:

Washington véres ujjlenyomatai mindenütt jelen vannak a megtámadott Dél-Oszétiában, -- állítja Mike Whitney: "Washington's bloody fingerprints are all over the invasion of South Ossetia. Georgia President Mikhail Saakashvili would never dream of launching a massive military attack unless he got explicit orders from his bosses at 1600 Pennsylvania Ave. After all, Saakashvili owes his entire political career to American power-brokers and US intelligence agencies. If he disobeyed them, he'd be gone in a fortnight." (Mike Whitney: Bush's War in Georgia -- Will it be the Flyswatter or the Blunderbuss? November 8, 2008)

''Perhaps so.'' (Sarah Palin asked if America may need to go to war with Russia because of the Georgia crisis. ABC News interview. September 11, 2008)  

13. írás

 Május 18.

XVI. Benedek 83 éves, és abban a hitben öregedett meg, hogy a pápa tévedhetetlen, a törvények felett áll és senkinek nem tartozik elszámolással. Meg volt győződve róla, ha a több évtizedes tagadás sikertelensége után egy hirtelen fordulattal másokat vádol a klérus szexuális bűncselekményeiért -- a média szenzációhajhászását, a korszellemet és nevetséges módon még a szekularizmus térhódítását is --, és ha bűnös helyett áldozatnak tünteti fel az egyházat, akkor sikerül elhárítani a Vatikán egéről a szexbotrány viharfelhőit. 

Hatalmas melléfogására csak akkor ébredezett, mikor annyian léptek ki tiltakozásként az egyház kötelékéből -- Amerika után már Európában is --, hogy érezhetően apadni kezdett a Vatikán kincstári állománya. Csak mikor a fényűző életmód, a luxus élvezete, a dekadencia kényeztetése, a korlátlan költekezés folytatása kérdésessé vált, akkor látta elérkezettnek az időt, hogy újra értékelje a pedofil klérust mindenáron védő, II. János Pál pápa által is jóváhagyott rendelkezést. Ennek következtében elkerülhetetlennek látszott legalább egy látszólagos felelősségvállalás. (A tényleges felelősségvállalás a pápa lemondását jelentené, amihez természetesen magas szintű etikai érzék, integritás, kellő alázatosság, empátia, lelkiismereti gazdagság és humánus szemléletvilág lenne szükséges -- a római katolikus hierarchia feje azonban mindezekkel nem rendelkezik.)

Az egyházvezetés bűnrészességének lelepleződése és az Európán is végigsöprő nyilvános felháborodási hullám rákényszerítette a pápát, hogy némely dolgokban visszakozzon, sőt belátó is legyen.  Május 11-én Portugáliába tett látogatása során megkövette nemcsak a papi pedofilia áldozatait, de azokat is, akiket korábban az egyházvezetés és ő maga is a klérus iránti negatív elfogultsággal, rágalmazással, jogtalan követelésekkel és hasonlókkal vádolt.  Az elegáns pápai magánrepülőn riporterek előzetesen szelektált kérdéseire válaszolva a pápa megvallotta, hogy az egyházi intézmény legkomolyabb zaklatása “nem külső ellenség kampánya, hanem az egyházon belüli bűnök következménye”.

És ez mégcsak nem is új és különleges jelenség! A pápa vallomásszerű közlése szerint az egyház mindig is szenvedett a maga okozta problémák miatt -- egy olyan tendencia miatt, aminek ma is "rémületes módon tanúja a világ”. Szemérmesen elhallgatta, hogy különösen a gyermekek számára vérfagyasztó, mikor a védtelenségükkel, ártatlanságukkal, bizalmukkal visszaélve gyötrelmes fizikai és pszichikai atrocitásnak teszik ki. . .  Tragikus módon még nem jutott el oda, hogy végre nevén nevezze a "rémséget". Pápai körökben a pedofilia kifejezés még mindig tabu.  És mégis. . . mégis nagy előrelépést jelentenek ezek a szavak. Mintha a hívők, és az egyház érdekeit hivatalból védelmezők régen zúgó kórusához csatlakozott volna, a pápa végre kimondta, amit sokkal korábban, de legalább trónralépésekor ki kellett volna mondania:

"Az egyháznak újra mélyrehatóan át kell tanulmányozni a bűnbánat (fogalmát), el kell fogadni a megtisztulás (lehetőségét), újra meg kell tanulni, mi a megbocsájtás és az igazságszolgáltatás. A megbocsájtás azonban semmi esetre sem helyettesítheti az igazságszolgáltatást."

"A megbocsájtás azonban nem helyettesítheti az igazságszolgáltatást." Vajon komolyan gondolja ezt a pápa, vagy csak azt mondja, amit a hívek és a gyermekvédelmi liga hallani akar? David Clohessy, a pedofilia áldozatok legnagyobb érdekképviseletének igazgatója (Survivors Network of those Abused by Priests)  továbbra is szkeptikus marad: "Sokan belefáradtak a 'kemény' szavakba. (Végre) kemény eljárást akarnak látni."

Clohessy kiábrándultságának oka, hogy -- akárcsak a világi hierarchia csúcsán -- a felelősök továbbra is kivételezettséget élveznek. Bár a pápa az utóbbi hónapokban több esetben is elfogadta bűnbánó püspökök lemondását, de egyikük sem lett komolyan felelősségre vonva, pláne rangjától vagy búsás jövedelmétől, kiváltságaitól megfosztva -- még azok sem, akik bevallották gyermekek vagy tizenévesek szexuális aktusra kényszerítését. És azok a bűnpártoló püspökök, akiket  'hűségükért és engedelmességükért' II. János Pál idejében, vagy azóta Rómába telepítettek át, azok szabadon, gond nélkül élvezik Itália minden szépségét és gyönyörét.

A papi pedofiliával és pederasztiával kapcsolatban lásd még: Közös titkok, közös bűnök;  Még mindig tabú;  A bálvány hihetetlen dolgai;  Lapszemlék 2007. I. félév 20. írás; Lapszemlék 2004. II. félév 27. és 5. írás;   2003. I. félév, 27. írás;  2002. II. félév 23. írás;   II. János Pál és George W. Bush kapcsolatáról: Hullahegyekre épülő demokrácia < Bush a világbéke szolgálatában című fejezet; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban; Szexbotrányok -- pápai áldással; továbbá lásd még itt lejjebb a 9. és a 8. írást

Addenda:

A powerful Roman Catholic religious order acknowledged in a statement on Friday that its founder, a close ally of the late Pope John Paul II, molested seminarians and fathered several children, and it expressed “sorrow and grief” to anyone “damaged by our founder’s actions.” The statement was the first official admission by the Legionaries of Christ that its charismatic Mexican founder, the Rev. Marcial Maciel Degollado, who died in 2008, was responsible for many “grave acts.” Around two dozen people had claimed that Father Maciel’s molesting of boys continued for decades. (...)  The Rev. Thomas Berg, a former Legionaries priest who has begun the process of joining the Archdiocese of New York, said the statement left a number of questions unaddressed. “What about the irresponsibility of current superiors in misleading members and Regnum Christi for several years when these things were known?” -- Father Berg asked. (Rachel Donadino: Catholic Order Admits Its Founder Abused Boys Over Decades. March 2010)

Hertzberg azt írja a New Yorkerben, "a pápa jobb esetben hanyagnak tűnik, rosszabb esetben bűnrészesnek": The past few years have seen a cascade of revelations from many countries, including, most recently, Germany, and in the past month the cascade has become a flood. Sipe’s prediction has come true. As Cardinal Archbishop of Munich, as Prefect of the Congregation for the Doctrine of the Faith, and now as Pope Benedict XVI, Joseph Ratzinger appears to have been at best neglectful, at worst complicit, in minimizing and covering up specific cases of abuse that came under his supervision. (Hendrick Hertzberg: Indulgence. The New Yorker. April 2010)

The approximately 1,900 pages that a Munich law firm has compiled on the archdiocese of Munich-Freising's handling of sexual abuse cases are a "catalogue of horrors." One of the lawyers says so literally, several times. The thick volumes are also a document of church history - they represent a new dimension, a new stage in the investigation of sexual abuse. Since 1952, six archbishops headed the archdiocese in Munich. All of them had been cardinals before or were elevated to cardinals while in office. All six, without exception, were guilty, to varying degrees, of clear misconduct in dealing with sexual abuse cases. Three of the six are still alive. And from 1977 to 1982, that same Joseph Ratzinger was archbishop of Munich, who then continued his career in Rome and ascended to the top of the Catholic Church as Pope Benedict XVI in 2005. (Christoph Strack: Opinion: Pope Benedict's defense is outrageous and tragic.  Deutsche Welle. January 22, 2022)

With regard to the five years that Ratzinger spent in Munich, the experts speak of four cases of misconduct in which the archbishop should have acted against abusive priests, but did not. For example, in the case of priests, whose acts of abuse were known, but who nevertheless continued with pastoral work. Ratzinger himself reacted to the allegations in an 82-page written statement. In it, he rejects "allegations," claims ignorance of certain events or even not remembering at all. He also firmly denies having attended a committee meeting at which a particularly nasty case of cover-up was discussed. The experts from the law firm, however, prove with credible details that Ratzinger was there after all. (Church can't deal with the past on its own) Ratzinger's letter is an outrageous, and at the same time, tragic document. It's hard to read when this great theologian explains that for a canonical judicial procedure to be opened would have required "an offense directed at the arousal of sexual desire." Let's not forget, we're talking here about minors!  (Christoph Strack: Opinion: Pope Benedict's defense is outrageous and tragic. Deutsche Welle. January 22, 2022)

A papi pedofiliával és pederasztiával kapcsolatban lásd még: Közös titkok, közös bűnök;  Még mindig tabú;  A bálvány hihetetlen dolgai;  Lapszemlék 2007. I. félév 20. írás; Lapszemlék 2004. II. félév 27. és 5. írás;   2003. I. félév, 27. írás;  2002. II. félév 23. írás;   II. János Pál és George W. Bush kapcsolatáról: Hullahegyekre épülő demokrácia < Bush a világbéke szolgálatában című fejezet; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban; Szexbotrányok -- pápai áldással; továbbá lásd még itt lejjebb a 9. és a 8. írást

12. írás

 Május 10.

Némi elégtétel az amerikaiaknak!  Gyakori és éles nyelvű brit kritikusaiknak sincs lehetősége tényleges változást ígérő elnökjelöltek között válogatni.  Ugyanis náluk sem rúghatott labdába -- az általános békevágy ellenére sem --, aki ne támogatná az afganisztáni megszállást és a nyárra tervezett közel-keleti eszkalációt.  Ebből pedig arra lehet következtetni, bármilyen összetételű legyen is az új kormány, folytatni kényszerül a Blair-Brown-féle irányvonalat, támogatva a megszállást és Obama egyre vadabbul kötekedő külpolitikáját.

A liberál-demokrata pártvezér, Nick Clegg az afgán konfliktus “kritikus támogatójának” vallotta magát. A hangsúly az angol adófizető polgár számára a "támogató" szón, nem a "kritikus" jelzőn kell legyen.  Ez ugyanis azt jelenti, hogy némi fejcsóválás kíséretében ugyan, de fedezni szándékozik a megszállás és a pakisztáni határ mentén elszaporodó nehézfegyveres beavatkozások horribilis költségeinek Angliára eső részét.

David Cameron pedig azt ígérte -- ezzel nyíltan imbecillisnek nyilvánított -- konzervatív híveinek, hogy öt éven belül visszavonja Afganisztánból a katonai csapatokat. Öt éven belül...?! Ez a további több éves folyamatosság  utólagos elismerést (sőt felmentést) jelent Tony Blairnek, és több éves támogatást ígér Obama expanziós terveihez. Cameron hívei azzal érvelnek, azért várható jelentős külpolitikai változás, mivel "újra akarja értékelni az USA és Anglia kapcsolatát". Minden lehetséges. Ennek ellenére a több éves elígérkezésétől már aligha tudna visszatáncolni.

Az új kormány feladata lesz 240 milliárdot lefaragni az államháztartás költőpénzéből, ami lehetetlennek tűnik, ha Anglia folytatni fogja Washington és Tel Aviv Új világrend- politikájának fegyveres támogatását. A napokban a News Hour (PBS csatorna) tudósítója Angliában járva ellátogatott egy kisvárosba, ahol egy Afganisztánban elesett katona búcsúztatására ezrek álltak sorfalat a temető felé vezető útvonalon.

A részvét mélysége, a tiszteletadás méltósága nyilvánvaló volt a képsorokból, mégis leginkább a riporternő kommentárja vésődött a néző emlékezetébe, mivel azt mondta, senkit nem találtak a városban, aki úgy nyilatkozott volna, hogy támogatja a kormány afganisztáni politikáját. Senkit.  A politikusok azonban üveges szemmel elnéznek a nép érzelmi megnyilvánulásai és akarata felett, továbbra is a haza szükségszerű védelméről, a család biztonságának rakétákkal és tengeralattjárókkal való őrzéséről hangoztatott szlogeneket ismételgetve.

Politikai elemzők szerint valamivel markánsabb az eltérés az iráni-amerikai-izraeli konfliktus megítélésében. Bár a liberális demokraták a konzervatívokhoz hasonlóan támogatják a bénító jellegű Irán-ellenes szankciókat, de nem hívei egy katonai beavatkozásnak. Legalábbis elvben nem. Az elvi ellenállás letörésére azonban megvannak a bevált módszerek. A gazdasági kényszer mellett erre szolgálnak a Pearl Harbor, 9-11, Samarra-i Arany dóm(*1) és hasonló sorsdöntő profi-provokációk, amelyek egyik óráról a másikra elhallgattatják a józan ítélet hangját és kiirtják a szívekből az emberséget, a maradék empátiát.

*1 Az  al-Zarkávi elleni legkomolyabb vád a Samarra-i shíita Arany dóm felrobbantása volt (2005 február), amelyet azonban  ő soha, semmilyen formában nem vállalt magára. Ezáltal egyben azt a vádat is visszautasította, hogy ő osztotta volna meg és uszította volna egymás ellen a polgári lakosságot. (Ez egyébként meglehetősen ostoba lépés lett volna a részéről, mivel gyengítette volna vele az ellenállás erejét.) Ettől függetlenül és minden bizonyíték híján a dóm -- katonai szakértelemmel történő -- aláaknázását és felrobbantását még halála után is al-Zarkávira fogták annak ellenére, hogy a robbantás kijárási tilalom idején történt, mikor senki más, legfeljebb az amerikai katonaság vagy járőrség juthatott a dómhoz, és távozhatott onnan háborítatlanul. (...) Jawad al-Kalesi nem volt egyedül azzal a véleményével, hogy „Abu Musab al-Zarkávi mint olyan nem létezik.” (Lásd még: Ágyúval verébre)

11. írás

 Április 23.

A TIME Magazin utolsó áprilisi száma a Világhírek között megemlíti a magyarországi választás első fordulóját azzal az ünneprontó  címmel: Túlzott szélsőjobbra tolódás? Annak ellenére, hogy az általa “extrém-jobboldalinak” nyilvánított Jobbik párt szerinte valószínűleg csak 26 mandátumot fog szerezni  a 386 személyes parlamentben, a vezető hetilap mégis bőszen kongatja a vészharangot a “nacionalista, egyesek által antiszemitizmussal vádolt csoport” bejutása miatt.

Történjen akármi, semmi sem változik. . .

Hogy kik a cikkben hivatkozásul szolgáló "egyesek"? A népszerűtlen, vesztüket érző politikusokon és  ideológusokon kívül elkötelezett propagandisták és szabadúszó kommentátorok, akik megrendelésre osztogatnak általánosító, veszélyesen leegyszerűsítő véleményeket, és aggatnak ellenségnek tekintett politikai/társadalmi/faji/vallási/ideológiai ellenfelekre olyan jelzőket, amelyek mára nemzetközileg elfogadottá vált megbélyegző jellegük miatt  szinte kivédhetetlenek az egyre inkább uniformizált nézetű Európában. (A fasizmus és nacionalizmus csatabárdja kevésbé, az antiszemitizmusé viszont az USA-ban is rendre használatos: 2003-ban például John Kerry sikeresen alkalmazta az antiszemita kártyát Howard Dean ellen -- a saját pártjabeli Pelosi, Hoyer, Lieberman, Lantos kvartett támogatásával, majd azt leutánozva Hillary Clinton próbálta Obamát ugyanezzel kiütni -- ő viszont, kivételesen, sikertelenül.*1)

Joseph Sorban Az izmusok gyűlöletes átka című cikkében azt írta, hogy az izmusok valójában egyfajta "absztrakciós káromlás eszközei". Sokkal könnyebb és eredményesebb valakit rasszizmussal vagy nacionalizmussal vádolni, mint konkrétan kritizálni vagy tényszerűen bizonyítani, hogy nincs igaza. (...) "Az izmusok többsége valójában nem sokat jelent, csak azt a hatást kelti" -- állítja Sorban, mintha az nem lenne éppen elég. A "hatáskeltés" ugyanis egyes izmusokkal való dobálódzás esetén  lejárató, fenyegető, sőt kirekesztő jellegénél fogva komoly következményeket vonhat maga után. (Fontos a korszellemmel lépést tartani, mivel például a cigányok elleni rasszizmus egyre fokozottabban elítélendő, a szintén szemita arabok elleni viszont magas szintű bátorítást kap...)

Magyarországon az absztrakciós káromlás jelenleg a jobboldal megosztása és vele általános zavarkeltés eszköze.  Egy kis rémhírterjesztés, rágalmazás, bizalmatlanság keltése, a vezéregyéniségek összeugratása illetve versenyeztetése, hogy ki hajlandó megalázóbb megalkuvásra --, mind-mind a nemzetközi politikai és gazdasági érdekszféra által évtizedek óta támogatott baloldal malmára szándékozik hajtani a vizet, ahogy eddig is. Nem véletlen, hogy a TIME az MSZP ”népszerűségének hanyatlását”(*2) -- amely valójában csúfos bukás! -- a globális pénzügyi krízisnek és a magas munkanélküliségnek tulajdonítja, elhallgatva azt a nagy mértékű korrupciót, a belső információ alapján történő szabadrablást, vagy az erkölcstelen és erkölcsromboló hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal mentalítást, amik végül is (harmadik nekifutásra) összefogásra kényszerítették az egyébként nem teljesen homogén nézetű -- részben személyi megújulásra, nem a régiek visszakapaszkodására vágyó -- többséget.

Ha Orbán Viktor -- ahogy korábban elnökként, de pártvezetőként  is --, ismét aláfekszik minden úthengernek, sőt abban a tévhitben él, hogy nem is lesz szüksége a Jobbik híveinek támogatására. Nem árt azonban, ha számol vele, hogy a FIDESZ csak addig középutas („center-right”) párt  a globális média és megbízói szemében, amíg a radikálisnak elkönyvelt Jobbik a parlamentben van. Ha viszont ellenségei kiütik vagy megvásárolják, illetve, ha politikailag a szőnyeg alá söprik -- mint a demokratikus országok közti diplomáciai etikettet semmibe vevő új amerikai nagykövet --, akkor a FIDESZ fogja betölteni a vákuumot, és rögvest hatszorosára nagyított céltáblává válik.

Szomorú-keserű, iróniában gazdag helyzet, hogy a nagyhatalmakat képviselő nyugati tömegkommunikációs médiában a kis töredék Jobbik sorsa határozza meg, és biztosítja távlatilag (vagy nem) a magas fölénnyel nyerő FIDESZ helyi értékét. Ha Orbán folytatja a megalkuvó, senki-mellett-nem-állok-ki politizálást, és nem utasítja kezdettől fogva határozottan el az absztrakciós káromlás eszközeivel dolgozó nemzet megosztók és kollektív bűntudat keltők mesterkedését, könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy  kormányzási ideje nagy részét a jól olajozott propagandagépezet támadásainak kivédésére kényszerül tölteni.  

*1 Újabban már az Izrael biztonsága és létjogosultsága iránti nem száz százalékos elkötelezettség, a kiegyensúlyozott  külpolitika ideája is antiszemitizmusnak számít.  A szervezett elfűrészelő taktika a karizmatikus és népszerű Howard Dean esetében eredményes -nek bizonyult, mivel  Kerry kapta meg a párt jelölését. Obamának viszont nem sokat ártott Clinton mesterkedése, mivel őt az amerikai zsidóság több mint 80%-a támogatta – élén a Wall Streettel és a Demokrata Párt vezetőségével.

*2 A cikk a koalíciós partner SZDSZ megszégyenítő vereségét lezseren elhallgatta.

Addenda:

A TIME előrejelzése fel sem tételezte, hogy az MSZ(M)P és az SZDSZ olyan hatalmas méretű vereséget fog szenvedni, mint amilyent a választás második fordulója eredményezett. A vasárnapi, április 25-i  hírközlések szerint a FIDESZ-KDNP 262 mandátumot szerzett, a JOBBIK 47-et, a velük szembenálló MSZP pedig 59-et.

A Fidesz programjának vizsgálatánál nem hallgathatjuk el erős előítéletünket, mint többször is hangoztattuk ezen az oldalon, az elmúlt 20 év parlamenti pártjai közt bár látszólag véres ellentét áll fenn, a nemzeti vagyon elherdálása és saját gazdasági hatalmuk kiépítése terén szoros az együttműködés. A privatizációs, kárpótlási és konszolidációs tevékenység haszonélvezői éppúgy megtalálhatóak a Fidesz és KdNP soraiban, mint az MDF, MSzP és SzDSz köreiben. Ugyanakkor az is tény, a Fidesz-kormány alatt a privatizáció rendkívül lelassult, és ennek köszönhetően az eladósodás mértéke is jelentősen csökkent (az eladósodottság azonban nem). A 49 oldalas pártprogram mindenesetre hibásnak minősíti a privatizációs politikát, amely magánmonopóliumokat hozott létre, amely tönkretette például az energiaszektort, vagy éppen kialakította a jelenlegi, uzsora-jellegű bankrendszert. A program tartalmaz homályos utalásokat a mezőgazdaság, mint stratégiai ágazat védelmére, a közbeszerzési rendszerben a hazai vállalkozások előnyösebb helyzetbe hozására, szót ejt az MSzP elszámoltatásáról ez elmúlt 8 év viszonylatában. Nem szerepel azonban értékelhető módon a programban az államadósság kérdése, nincs szó a nemzeti vagyon sorsáról, a nemzetgazdaság fentebb kifejtett rendbetételéről. A Fideszről szerzett kormányzati és ellenzéki tapasztalatok, továbbá az önkormányzatokban kifejtett tevékenység alapján nem is táplálhatunk ilyen reményt, a Párt vélhetően ezután sem vállalkozik következetes és teljeskörű nemzetgazdasági reformra.

A Jobbik 88 oldalas programja a nemzeti vagyon tekintetében világosan fogalmaz, a privatizáció során történt nemzeti vagyon vesztéssel kapcsolatos, mintegy féloldalas fejezet "A privatizációs visszaélések feltárása és semmissé tétele" névre hallgat, rövid pontokban és címszavakban felsorolja a cikkünk elején vázolt helyzetet és feladatokat. Szintén tartalmazza a program az államadóssághoz kapcsolódó hitelek sorsának felülvizsgálatát, a jövőbeni esetleges hitelfelvételek szigorítását, a nemzetgazdaság számára aránytalanul előnytelen fizetési konstrukciók újratárgyalását. Az általunk parlamenti helyre esélyesnek tartott 7 párt (Fidesz, Jobbik, KdNP, LMP, MDF, MSzP, SzDSz) közül a Jobbik programja az egyetlen, amelyben a nemzetgazdaság jövőjének szempontjából elsődleges sorskérdésnek számító nemzeti vagyon és államadósság témaköre szerepel. (Választási gazdaságpolitika (Búzák és ocsúk) cjvt írásából. InebHedj.hu)

*

"It's not easy to get a laugh when you're giving a talk in a church about the Israel-Palestine conflict. But I managed recently. When someone in the audience said he was afraid of being called an anti-Semite if he criticized Israel, I replied, 'Oh, I've been called an anti-Semite lots of times, even though I'm Jewish. You just get used to it.' That drew a major chuckle from the audience. But it wasn't really an honest answer. I have been called an anti-Semite in public as well as in private. And it has gotten somewhat less painful over the years. Yet, I've never gotten totally used to it. It's unjustified; it's nasty and it hurts. There's nothing funny about it." (Ira Chernus: Charge of Anti-Semitism)

Olvasói bejegyzés Chernus említett cikkére: "A Jew can chuckle, however uncomfortable he/she may feel, over being called an anti-Semite. For a non-Jew, however, there is no possibility of succor in humor -- it is truly the kiss of death." (Posted by Mike in NYC Tue, 06/30/2009 - 18:49)

*   *

10. írás

 Április 20.

Az Inform rövid közlése szerint Hugo Chavez, Venezuela népszerű és sikeres populista elnöke hivatalosan bejelentette azt a rendkívüli egyezséget, amelyet április 17-én Kínával kötött.  Ennek során “az ázsiai gazdasági óriás” 20 milliárd dollár értékben finanszíroz hosszú távú fejlesztési projecteket a gazdasági és pénzügyi önállósulása során fejlődésnek indult latin-amerikai országban.  Chavez az illetékes kínai miniszterrel közös tv-fellépése során nem részletezte a beruházási terveket, csak annyit mondott, hogy többek között  komoly ipari és infrastrukturális projectekre fog sor kerülni. Amit egyáltalán nem említett, de nyilvánvaló, hogy az USA által Kolumbiában kialakított konfrontációs helyzet (elsősorban katonai támaszpontok építése) miatt további fegyverkezésre, elsősorban kínai K-8-as és orosz Sukhoy-30-as harci repülők vételére is sor fog kerülni.

A hatalmas értékű kooperációs terv nyilvánosságra hozatala egy időben történt (természetesen nem véletlenül)  azzal az országos ünnepsorozattal, amelyet Venezuela 200 éves független államisága alkalmából tartanak. Caracas városi tanácsának vezetésével 1810. április 19-én indult el az a mozgalom, amely hivatalából elmozdítva a spanyol kormányzót végül is lehetőséget teremtett, hogy 1821-ben az ország teljesen függetlenné váljon. Venezuela „többet nem lesz yankee kolónia, vagy bárki más kolóniája”, és nem tűri az oligarchák uralmát -- hangoztatta ünnepi megemlékezésében Chavez. Ez  nyilván csuklássorozatot indított el a Hillary Clinton vezette State Departmentben.  Akárcsak Condoleezza Rice idejében, nem tapsol ott senki egy mérhetetlen szegénységből felkapaszkodó, szociális védőháló kifeszítésén ügyködő, tudatlanságból, elmaradottságból fokozatosan kikecmergő ország sikereinek.

Az ünnepség megnyitóján a Chavez-kormány a régió számos baráti ország elnökével, miniszterelnökével és diplomata képviselőjével együtt emlékezett meg Simon Bolivarról, a nagy hazafiról és függetlenségi harcosról, aki nemcsak Venezuela és személy szerint Chavez példaképe (sőt bálványa), hanem számos latin-amerikai testvérnépé is. Elnökségi szinten képviseltette magát Argentína, Bolívia, Nicaragua, Ecuador, és a Dominikai Köztársaság, míg  a Karib-szigetek miniszterelnökei vettek részt Dominikából Antiguából, Barbudából és Saint Vincentből.  Argentína elnöknője, Cristina Kirchner beszédében hangsúlyozta a latin-amerikai országok egymásrautaltságát és ennek megfelelően a kölcsönös szolidaritás szükségességét -- ami Chaveznek is vesszőparipája. De míg a latin-amerikai országok vezetőit csak lekezelik, zsarolják vagy egymás ellen sakkozzák az amerikai külügyminisztérium vezető hivatalnokai, addig Clinton a demokratikus úton megválasztott Chavezt nyilvánosan diktátornak nevezi -- a Washington-Wall Street támogatta kőgazdag belső ellenzék és a vele kollaboráló Vatikán megelégedettségére.

Venezueláról olvasható továbbá: Lapszemlék 2002. I. félév. 13. írás; 2004. I. félév 24. 11. és 5. írás, 7. szakasz;  2004. II. félév, 9. írás;  2005. II. félév, 5. írás;  2006. I. félév 15. írás;  Hugo Chavez győzelme; Latin-Amerikai balra át

Addenda:

The upcoming elections will not be the first to fall short of democratic standards. As president from 1999 until his death in 2013, Hugo Chávez eroded the independence of institutions that are critical to upholding democratic integrity, such as the Supreme Court and the National Electoral Council (CNE), and he consistently used state resources to bolster his party’s campaigns and crowd out opposition candidates. In 2009, Freedom House found that Venezuela was no longer an electoral democracy, according to the definition in its Freedom in the World report. (...) Remarkably, public opinion surveys identify Venezuela as one of the most politically tolerant countries in the Americas, despite consistent efforts by Maduro, National Assembly leader Diosdado Cabello, and other high-level officials to propagate the idea that those who criticize the government are conspiring against the nation. This may be among the most telling signs of the PSUV’s waning influence. Thus, while the elections alone will not transform Venezuela, they could mark a necessary first step on a long path toward a brighter future. (Alexander Brockwehl: Despite Violations, Venezuelan Elections Offer Glimmer of Hope - Public frustration with the Maduro administration is expected to overcome extensive manipulation by the government, and the ruling party will face international pressure to accept the results. Freedom House. December 3, 2015) [Nonetheless, these elections offer several reasons for cautious optimism. An opposition victory could increase pressure on the government to come to the negotiating table and hold a real dialogue with its critics. It would be in Maduro’s interest to do so, if only to deflect some of the blame for the ever-deepening economic crisis. Brockwehl]

A Caracasból jelentő venezuelai hírügynökség közlése szerint a venezuelai állami olajvállalat, Pdvsa, és a kínai állami olajválllalat, China National Petroleum Corporation (CNPC) 10 milliárd dolláros közös befektetést terveznek, amivel mintegy napi 800 000 hordónyi nyersolajat termelhetnek ki -- a venezuelai nyersolaj kitermelési folyamatok tervbevett felfejlesztése révén. A jelentős kooprodukciós terv részeként a kínai Kanton tartományban, Nahaiban olajfinomítót létesítsenek, amelynek teljesítménye elérheti a napi 400 000 hordót.  (Az AVN közlése. Szeptember 9, 2017)

The new travel ban, which will take effect on Oct. 18, will continue to impact citizens of Iran, Libya, Somalia, Yemen and Syria but will now also include travelers from Chad, North Korea and certain individuals from Venezuela. (…) The Trump administration said Venezuela’s government was “uncooperative in verifying whether its citizens pose national security or public-safety threats,” and failed to share anti-terror information. Trump also stated that Venezuela was not fully cooperating with deportations of its citizens from the U.S. The new travel ban targets government officials “who are responsible for the identified inadequacies,” barring officials from five Venezuelan security agencies and their families from entering the U.S. on business and tourist visas. The U.S. has already imposed sanctions on certain senior Venezuelan government figures in response to the President’s recent attempts to hold onto power, reports the Associated Press. (President Trump Added Three New Countries to His Travel Ban. Here's What to Know About Them. Time. September 25, 2017)

On occasion of the 36th Session of the UN Human Rights Council, 116 “NGOs” signed a letter demanding that Venezuela be a priority for the Office of the High Commissioner for Human Rights (OHCHR). The effort was spearheaded by none other than Human Rights Watch (HRW). HRW has a long and documented history of bias and outright lies in their reports on Venezuela, which is no surprise given their blatant revolving door with the US government. Among the signatories are several usual suspects such as Provea Foro Penal, whose president Alfredo Romero was a recent speaker in a “US Democracy Support” forum. Another organisation on the list is Transparencia Venezuela, which includes as sources of funding the EU, several embassies and the parent organization, Transparency International. And although Transparency International is much shadier than it sounds, at least we can laud their transparency in listing their backers. The list includes the US State Department, the National Endowment for Democracy (NED), George Soros’ Open Society, even corporations such as Shell. One more that stands out, and is quoted regularly by the media, is the International Commission of Jurists, which sounds very noble and independent until you discover that they were initially funded by the CIA.  (Ricardo Vaz: Human Rights: the Latest Weapon Against Venezuela. September 28, 2017)

Immense human suffering has been manufactured to lay the ground for U.S. intervention. Though U.S. sanctions have caused 40,000 deaths in one year alone (from 2017 to 2018), U.S. and corporate media have put the blame on the Venezuelan government for the casualties. In this sense, the ideological component of the hybrid war against Venezuela follows a long historical trend in which imperial forces “economically suffocate the population of non-aligned countries. Having made them gasp for air, the imperialists blame the governments for—effectively—choking themselves. (...) The United States is keenly aware of the legacy left by colonialism, a legacy that it continues to exploit. Forced for centuries to develop its economy around the export of a single primary commodity—oil, in the case of Venezuela—the country is heavily reliant on the import of basic consumer goods, such as food and medicine. This strategy to exploit the weaknesses and limits of target governments is squarely in the center of the strategy of hybrid warfare. (…) This weakness has also left the country particularly vulnerable to the economic blockades and sanctions imposed by the United States, which have induced capital flight, inflation, and blocked access to credit and purchasers for its oil. In other words, the U.S. “withdrew the basic tools that the government could have used to solve the crisis, and aggravated the suffering of the Venezuelan people.” The devastating results of this offensive provide the perfect opportunity for the United States’ trojan horse of humanitarian aid—as it has done in Haiti—and lay the ground for a regime change at all costs. (Celina della Croce: Why Venezuela Is the Vietnam of Our Time. Common Dreams. June 16, 2019) [Della Croce is a coordinator at Tricontinental: Institute for Social Research as well as an organizer, activist, and advocate for social justice. Globetrotter is a project of the Independent Media Institute.]

The International Monetary Fund said that it can’t consider Venezuelan President Nicolas Maduro’s request for $5 billion to deal with the coronavirus pandemic because his government isn’t recognized by the international community. (…) There is no clarity on recognition at this time. (…)  Venezuela’s relationship with the IMF has long been contentious. In 2007, late President Hugo Chavez pledged to cut ties with the fund, considering it a body that serves the interests of the U.S.  Last year, the IMF suspended Maduro’s access to almost $400 million of special drawing rights, citing political chaos since opposition leader Juan Guaido was backed by almost 60 countries as the rightful leader.  (Patricia Laya and Alex Vasquez:  IMF Won’t Lend to Venezuela Because Maduro Lacks Recognition. Bloomberg. March 18, 2020) [There are 195 countries in the world today. This total comprises 193 countries that are member states of the United Nations and 2 countries that are non-member observer states: the Holy See and the State of Palestine.]

9. írás

 Április 16.

A National Catholic Reporter 1999-es közlése szerint a papi pedofiliának ill. pederasztiának sokkal több áldozata van, mint amennyire az elérhető adatokból következtetni lehet, ugyanis gyakran maguk az áldozatok titkolják el borzasztó "szégyenüket".  Sokan több éves terápia ellenére is képtelenek szembenézni a velük történt tragédiával. Számos esetben viszont egyszerűen csak nincs pénz rá, hogy a szülők az egyházat felelősségre vonják -- így nem lesz büntető eljárás  belőle.  Anyagiak híján az ügyvédek csak akkor perelnek, ha egyszerre több ügyfelet, egy egész csoportot tudnak képviselni (class action).  A néma áldozatok száma tehát sokkal több lehet, mint azoké, akik nyilvános meghurcoltatás árán kártérítésért folyamodtak.

David Clohessy, egy papi áldozatokat tömörítő országos szervezet (Survivors Network of Those Abused by Priests) igazgatója szerint a legtöbb attrocitást túlélő soha nem beszél a vele történtekről. Nyolc éve működő szervezetének több mint 3000 tagja van, és a több éves kapcsolatépítés során arra a következtetésre jutott, hogy akik magukba fojtják a bánatukat és az indulataikat, azok gyakran magukat vádolják a történtekért, és a többiekhez visszonyítva pesszimistábbak afelől, hogy az egyházi eljárás idővel  megértőbb, igazságosabb és tisztességesebb lett. 

A nyilvánosság idegborzoló gondolata is sokakat elriaszt a panasztételtől, és nem kevésbé az esélytelenség érzete: "Mikor a saját hitelképességüket mérlegelik egy nagyon népszerű, karizmatikus pappal szemben, azt gondolják, hogy 'nincs semmi esélyük'." -- mondta Clohessy.  Na és persze ne feledjük a tekintélytiszteletet, amit minden katolikus gyermekbe belenevelnek: a klérus közvetítőként mintegy összekötő Isten és a hívek között, tehát magát és szüleit is bajba sodorja, aki ellenszegül a pap bárminemű óhajának, vagy visszautasítja a közeledését. 

Bár egy papot is nagyon nehéz felelősségre vonni, de még több ellenállásba ütközik, aki egy püspök szennyesét próbálja kiteregetni. Éppen ezért  az elmúlt évtizedekben csak két amerikai püspök kényszerült lemondásra, amiért szexuális visszaéléseket követett el hívőkörébe tartozó nőkkel szemben, a floridai Joseph Keith Symons pedig az első püspök volt, aki 1998-ban beismerte -- és lemondásra kényszerült amiatt --, hogy gyermekek voltak az áldozatai. Bár az ügy helyileg nagy botrányt kavart, Michael Edwards tiszteletest, a Palm Beach  egyházkerület megbízott szószólóját viszont egyáltalán nem rendítette meg; úgy nyilatkozott a felkavaró bűnügyről, hogy “a tinge of disappointment”, vagyis “egy parányi kiábrándulás”, de nem szabad feledni, hogy Symons "nagyon együtt érző és nagyon gyengéd volt, és sokat jelentett sok ember számára.” Úgy tűnt, mindenki figyelmébe kívánta ajánlani, hogy az "együtt érző, gyengéd" erőszak nem ugyanaz  -- és így elfogadhatóbb -- , mint a közönséges, durva erőszak. . .

A “parányi kiábrándulás” ellensúlyozására felsorakoztatott szimpatikus  tulajdonságok kapcsán felmerül a kérdés, ezek miért csak a klérus bűnözőinél mentségek? Miért nem mentségek a homoszexuális tanárnál, orvosnál, edzőnél?  Miért megy börtönbe a kiskorút megerőszakoló rendőr, taxis vagy a szomszéd, de nem a püspök? Symons 5 ministráns fiú molesztálását ismerte be (nyilván ennyien szánták rá nagynehezen magukat, hogy feljelentsék), de alig egy év múlva már ismét papként működött, méghozzá kezdetként több napos világtól való elvonultsággal járó  spirituális megújulásokat vezetett, amely megbízatáshoz  külön pápai engedélyre volt szüksége -- amit hogy-hogynem, megkapott.

Néhány pedofil papot a klérus támogatása, elnézése és sorozatos megbocsájtása ellenére lelkiismeretfurdalás gyötörhetett, mivel öngyilkos lett. A számukról országos viszonylatban nehéz megbízható adatokat szerezni(*1), de például a Baltimori Érsekségi Egyházmegye által 2002-ben publikált pedofil és pederaszta papok listája (*2)  kettőről is említést tesz. Egy Robert Hopkins nevű papról megírja, 1995-ben bevallotta, hogy "számos kiskorúval folytatott szexuális viszonyt 1950 és 1980 között", mialatt 6 különböző helyen teljesített szolgálatot.  Ez annak bizonyítéka, hogy felettesei -- vatikáni utasításra -- az áthelyezésével igyekeztek a kínos helyzetekből menteni, de hiába, mindig visszaélt vele -- akárcsak a rábízott gyermekek és szüleik bizalmával. Mikor utolsó egyházi megbízatása során ismét bejelentések érkeztek ellene a püspöki hivatalba, biológiailag  determinált énjétől szabadulni akarva főbe lőtte magát.

Egy másik pap, Thomas Smith 1988-ban szintén bevallotta egyházi hatóságoknak, hogy a 60-as években számtalan kiskorúval kezdett szexuális viszonyt, éppen ezért pszichológiai szakvéleményre alapozottan csak úgy folytathatta papi hivatását, ha nem kerül gyerekekkel kapcsolatba. Ezt nyilván sem ő, sem közvetlen felettesei nem vették komolyan, 1993-ban ugyanis több fiatalkorú részéről újabb vádak merültek fel ellene, amiket egy ideig próbált tagadni, az ügy kivizsgálási dátumát megelőzően azonban öngyilkosságot követett el.

Ha az egyház mindjárt az első feljelentést követően, felelőssége tudatában, átadta volna Smith és Hopkins ügyét az állami hatóságoknak, számos gyerek lett volna megkímélve egy életre szóló traumától, és számos gyanútlan szülő életének feldúlása, lelki összeomlása lett volna elkerülhető. A hatalmas kártérítések fizetése miatt az Egyesült Államokban templomok, egyházi iskolák, óvodák, a szegények számára fenntartott kórházak  és ingyen konyhák zárnak be; a növekvő munkanélküliség ellenére katolikus hivatalnokok, tanítók, tanárok, óvónők, adminisztrátorok, védőnők, szakácsok, sofőrök... veszítik el a munkáját -- és ez is mind elkerülhető lett volna. 

Jelen sorok írója a gyermekek védelmében 1992 óta ír a katolikus klérus erőszakon, megfélemlítésen és csábításon alapuló homoszexuális és homoerotikus szubkultúrájáról, és több alkalommal -- mint 2005-ben a Látszat kontra realitás című esszében  is -- foglalkozott vele, hogy a Vatikán hasonlóan tisztességtelen eszközökkel és becstelen módszerekkel irányítja az egyházat, mint ahogy a világi hatalom erői kormányozzák az országot. Ugyanerre a következtetésre jutott a minap a New York Times neves kommentátora, Frank Rich is:

„Olyan világban élünk, ahol az elszámolási kötelezettség és a felelősségtudat elfeledett értékek.  Mikor 'hibák történnek', mindig valaki más követte el. Ez a szindróma aligha korlátozódik a pénzügyi szektorra. A Vatikán hierarchiája és amerikai apologétái a sajtót, a keresztényellenes bigottokat és a „kis stílű pletykálást” vádolja azért, hogy az egyház évtizedeken keresztül kudarcot vallott a gyermekmolesztálás széleskörű kriminális kultúrájának megrendszabályozásával.”

*1 Ugyanígy világviszonylatban sincsenek megbízható adatok, de íme egy európai példa az EMPIRIA Magazin egyik korábbi cikkéből: "A gyermekek ártatlanságával visszaélő szexbotrányok lelepleződése a kicsiny, három és fél milliós Írországot sem kerülte el, ahol szintén számos perre és kártérítési kötelezettségre került sor a 90-es években. Míg a papok többsége rezignáltan vette tudomásul  felelősségre vonását, addig a Dublintól délre fekvő Wexford megyében szolgáló Sean Fortune atya tíz nappal a tárgyalása előtt -- amelynek során 29 gyermek megrontásáért és megerőszakolásáért állt volna bíróság elé -- saját kezűleg vetett véget életének."

*2  Forrás: Archdiocese of Baltimore: List of Clergy Accused of Child Sexual Abuse. Originally published September 26, 2002 

Addenda:

(The New York Times. April 22, 2010)Years ago the Catholic hierarchy would insist that clerical pedophilia involved only a few bad apples and was being blown completely out of proportion. For the longest time John Paul scornfully denounced the media for "sensationalizing" the issue. He and his cardinals (Ratzinger included) directed more fire at news outlets for publicizing the crimes than at their own clergy for committing them.  Reports released by the US Conference of Catholic Bishops (one of the more honest organizations in the Catholic Church) documented the abuse committed in the United States by 4,392 priests against thousands of children between 1950 and 2002. One of every ten priests ordained in 1970 was charged as a pedophile by 2002. Another survey commissioned by the US bishops found that among 5,450 complaints of sexual abuse there were charges against at least sixteen bishops. So much for a few bad apples. Still, even as reports were flooding in from Ireland and other countries, John Paul dismissed the pedophilic epidemic as "an American problem," as if American priests were not members of his clergy, or as if this made it a matter of no great moment. John Paul went to his grave in 2005 still refusing to meet with victims and never voicing any apologies or regrets regarding sex crimes and cover-ups. (Michael Parenti: Pedophiles and Popes: Doing the Vatican Shuffle. Commondreams.org)

In 2001, a French bishop was convicted in France for refusing to hand over to the police a priest who had raped children. It recently came to light that a former top Vatican cardinal,  Dario Castrillón, had written to the bishop, "I congratulate you for not denouncing a priest to the civil authorities. You have acted well, and I am pleased to have a colleague in the episcopate who, in the eyes of history and of all the bishops in the world, preferred prison to denouncing his ‘son' and priest." (The bishop actually got off with a suspended sentence.) Castrillón claimed that Pope John Paul II had authorized the letter years ago and had told him to send it to bishops around the world.

A papi pedofiliával/pederasztiával kapcsolatban lásd még: Közös titkok, közös bűnök,  Még mindig tabú,  A bálvány hihetetlen dolgai,  Lapszemlék 2004. II. félév 27. és 5. írás;   2003. I. félév, 27. írás;  2002. II. félév 23. írás;   II. János Pál és George W. Bush kapcsolatáról: Hullahegyekre épülő demokrácia < Bush a világbéke szolgálatában című fejezet; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban; Szexbotrányok -- pápai áldással;

8. írás

Április 13. 

Ha nem létezne az Internet, a kutya sem tudna róla, hogy egy Massachusetts állambeli pap, bizonyos James Scahill (képünk) a hétvégén tartott négy szentbeszédében lemondásra szólította fel a pápát. Bár ez az elvárás -- az újabb pedofil és pederaszta szexbotrányhullám kapcsán -- zárt falak és csukott ajtók mögött a világ számtalan részén felvetődött, nyilvánosan, templomi szószékről azonban az elmúlt hétvégén hangzott el először.

Scahill(*1) azzal vádolta a pápát, hogy hazudik, mikor azt állítja, hogy a Vatikán nem takargatta, nem próbálta eltussolni a gyermekek elleni szexuális bűntetteket.

Ez talán még a katolikusok többségének is csak annyira hihető, mint a tojásfestő húsvéti nyuszi, de arra vannak dresszírozva, hogy lesütött szemmel hallgassanak, mert tiszteletlen, sőt szentségtörő az egyházi feljebbvalók szavát kétségbe vonni. Akadt azonban egy pap, aki megelégelte az átlátszó hazugságot, a képmutatást, a megalázó tettetést, a 'nem szól szám, nem fáj fejem' mentalitást és a pulpitusról szót emelt a gyermekek érdekében. Mi több, felelősségre vonást követelt, és így közvetve kiállt az egyház régen esedékes megújulásáért.

Nyilván így értelmezték a hívei is, akik ezért lelkesen ünnepelték. A Longmeadow Republican közlése szerint két templomban felállva éltették, másik két helyen megtapsolták.  Csak egyetlen hang kiabált egyszer közbe, hogy “eretnek”.  Valamikor ez a szó egymagában máglyahalált jelentett.

Scahill nem a legújabb szexbotrányok kapcsán, egyik napról a másikra ragadtatta el magát annyira, hogy a pápa a lemondását javasolta. A neve ugyanis már 2002 óta országos viszonylatban ismert azokban a katolikus körökben -- papok, hívek, áldozatok, riporterek, jogi szakemberek és pszichológusok számára --, ahol felvetődött, és hangot kapott, hogy az egyházi hierarchia magas fokán hatalmukkal visszaélők felelősséggel tartoznak tetteikért: a gyermekek – 80%-ban 6-10 éves kisfiúk és tizenéves fiúk -- elleni erőszakos fizikai és pszichikai visszaélések évtizedek óta tartó palástolásáért.  (Bár alig egy évtizede kapott nagyobb nyilvánosságot a kiskorúak megrontása, a szexuális bűntények már az 1930-40-es évek óta állandó problémát jelentettek Rómának.)

A helyi püspök ugyan rögtön megfedte Scahillt, ő azonban nem volt hajlandó visszakozni, sőt!  Ma az ABC hírközlő szervnek adott interjújában azt mondta, hogy az „eltussolás szisztematikus volt”, hiszen még a kis helyi egyházi körzetek is évtizedek óta tudtak a szexuális visszaélésekről, tehát VI. Benedek pápa nyilván „nem mond igazat”, mikor azt állítja, hogy éppen ő ne tudott volna róla.

Azok a hívek, akik helytelenítik, sőt elítélik, hogy Scahill hazugsággal vádolta a pápát, talán másképp vélekednek, ha emlékeztetik őket rá, az igazság nem először kerülte el II. János Pál pápa legmegbízhatóbb emberét. Joseph Ratzinger kardinális, a Vatikán főhivatalnoka 2002-ben azt állította a Catholic News Service-nek adott interjújában, hogy bár "Az amerikai médiában  a (pedofilia) állandó téma, a papoknak csak 1%-a bűnös ilyen jellegű cselekedetekben."(*2)

2004-ben azonban napvilágot látott nem más, mint az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciájának tanulmánya, amelynek korai változata önként szolgáltatott részadatokból(!) is arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt fél évszázadban a katolikus papoknak legalább 4%-a élt vissza felszentelt hivatásával.  A teljes kép nyilván ennél is sokkal sötétebb.

A jezsuiták America című magazinjában Andrew M. Greeley atya, a University of Chicago szociológusa már 1993-ban ugyanerre az eredményre jutott.  A Vatikánban, ha senki másnak, Ratzingernek tudnia kellett, hogy a szakértői vélemény jóval magasabb volt az általa hangoztatott 1%-nál. A. W. Richard Sipe katolikus pszichológus független kutatásai alapján 4-5%-osnak vélte a katolikus papi és püspöki "ragadozók" arányát, ami több mint 100 ezer áldozatot jelentett. Sipe -- aki 18 évig szolgált papként a Benedikánus szerzetesek között --, 1992-ben azt nyilatkozta egy áldozatoknak szervezett konferencián, hogy a visszaélések jelenlegi nyilvánosságra hozatala csak a jéghegy csúcsa, és "ha egyszer a problémát visszavezetik az alapjaihoz, az út a Vatikán legmagasabb falaihoz fog felérni."

Mindezekből egy elfogulatlan értékelő azt a következtetést vonhatja le, hogy Scahill tulajdonképpen elnézően kegyes a pápával szemben mikor hazudozásáért és közbűntények eltitkolásáért -- valójában bűnrészességért -- hivatalos eltávolítása helyett csak VI. Benedek önkéntes lemondását  javasolja.

Mindezek ellenére kérdéses, végül is ki van forróbb vízben? A lekiismeretes, tisztességes vidéki pap, vagy a szexuális erőszakot elnéző, többszáz dolláros Prada-topános(*3) pápa?  Egy biztos: Scahill atyát gyorsan utol fogja érni a Szent Szék büntető keze.  Hazugság, csalás, okirat hamisítás, törvénytelen gyereknemzés, szexuális erőszak, az egyházi adó privát célra használata, pornóélvezet és hasonlók némi penitencia ellenében elnézettek az egyházi hierarchia minden fokán – az engedetlenség viszont soha. Scahill azt nyilatkozta, annak ellenére, hogy büntetésnek néz elébe, nem hajlandó semmit visszavonni, mivel „az igazat mondta”. Hát éppen ez az ő nagy-nagy problémája! Na persze az egyházé is...

*1 James Scahill kritikus megnyilvánulása ritka, de nem precedens nélküli eset.  2002 decemberében 58 bosztoni pap kétségbe vonva és elutasítva a  Vatikán döntését lemondásra kényszerítette  a pápa által éveken keresztül védelmezett feljebbvalóját: A bosztoni kardinális, Bernard Law idén az ötödik amerikai püspök, aki szexuális botrány miatt adta vissza megbizatását a Pápának. Míg hárman kiskorúak elleni erőszakos visszaélésért, egy New York-i püspök pedig felnőtt asszonyokkal való viszonyai miatt, addig a kardinális az első, aki pederaszta papok együtt érző védelmezőjeként, valójában bűnrészesként kényszerült lemondásra. A vatikáni tanácsadók áprilisban a több hónapos botrány ellenére még kiálltak Law mellett, abban a reményben, hogy majd csak elcsitul magától a „kényes” ügy. Javaslatukat figyelembe véve a Pápa nem fogadta el különös kegyeket élvező püspöke (állítólagos) lemondását. December elején azonban újabb, eddig zárolt terhelő dokumentumok nyilvánosságra hozatala és 58 helyi pap Law ellenes bizalmatlansági indítványa lehetetlenné tették további pozícióban tartását. (Lapszemlék, kommentárok 2002. II. félév, 23. írás)

*2  "I am personally convinced that the constant presence in the press of the sins of Catholic priests, especially in the United States, is a planned campaign, as the percentage of these offences among priests is not higher than in other categories, and perhaps it is even lower. In the United States, there is constant news on this topic, but less than 1% of priests are guilty of acts of this type. The constant presence of these news items does not correspond to the objectivity of the information, nor to the statistical objectivity of the facts. Therefore, one comes to the conclusion that it is intentional, manipulated, that there is a desire to discredit the Church. It is a logical and well-founded conclusion." (Cardinal Ratzinger, in a much-appreciated exhibition of mendacity to the Catholic News Service, commented on the Catholic Church pedophile priest scandal. Rome. 2002)

*3 A Vatikán illetékesei szerint az olasz média téved: a pápa nem készen vett Pradaban, hanem méretre csináltatott cipőben jár. Nem lehetetlen, hogy ebben az esetben igazat mondanak.

Addenda:

"There is enormous hypocrisy surrounding the pious veneration of the Constitution and 'the rule of law.'  The Constitution, like the Bible, is infinitely flexible and is used to serve the political needs of the moment." (Howard Zinn: A POWER governments cannot suppress. City Lights Books. 2007)

The past few years have seen a cascade of revelations from many countries, including, most recently, Germany, and in the past month the cascade has become a flood. Sipe’s prediction has come true. As Cardinal Archbishop of Munich, as Prefect of the Congregation for the Doctrine of the Faith, and now as Pope Benedict XVI, Joseph Ratzinger appears to have been at best neglectful, at worst complicit, in minimizing and covering up specific cases of abuse that came under his supervision. (Hendrick Hertzberg: Indulgence. The New Yorker. April 2010)

A judge of the Holy Roman Rota, the church's highest court, wrote in a Vatican-approved article that bishops should not report sexual violations to civil authorities. And sure enough, for years bishops and cardinals have refrained from cooperating with law enforcement authorities, refusing to release abusers' records, claiming that the confidentiality of their files came under the same legal protection as privileged communications in the confessional -- a notion that has no basis in canon or secular law. Bishop James Quinn of Cleveland even urged church officials to send incriminating files to the Vatican Embassy in Washington, DC, where diplomatic immunity would prevent the documents from being subpoenaed. (Michael Parenti: Pedophiles and Popes: Doing the Vatican Shuffle. May, 2010. Commondreams.org) 

Az Oregon állambeli Portland egyházmegye érseke, John Vlazny július elején bejelentette, a Grammond-féle szexbotrány kapcsán követelt kilenc számjegyű kompenzáció bírósági megítélésének valószínűsége miatt úgy döntött, hogy csődöt vallanak. Vlazny szerint  szinte üres az egyházmegye kasszája, mivel korábban már 53 millió dollárt fizettek ki pederasztia és pedofilia jóvátételként. Ráadásul ebben az ügyben nem számíthatnak a biztosítójukra, amelynek nincs fizetési kötelezettsége, mikor az előljárók nemcsak elnézték, hanem a visszaeső bűnösök esetében nem próbálták megakadályozni a további, várható bűntényeket.   Ez az 1996-os, kártérítés fizetése alól való mentesítő törvény nagyon is vonatkozik az azóta elhúnyt Maurice Grammond folyamatban levő perére, mivel az atya elöljárói takargatásával (bűnrészességével) több mint 50 kiskorú fiút molesztált a 80-as évek folyamán. Lásd tovább: Lapszemlék, kommentárok. II. félév 2004. július 19. (Kuliffay)

A panel of 12 lay people chosen by the bishops yesterday sharply criticized the church hierarchy for what the panel called "the multitude of preventable acts of abuse." The lay panel, called the National Review Board, said that dioceses had failed to properly screen and train candidates for the priesthood, and that some bishops had failed to respond effectively to allegations of abuse. "These leadership failings have been shameful to the church, both as a central institution in the lives of the faithful and a moral force in the secular world, and have aggravated the harm suffered by victims and their families," the board said. (…) "There appears to have been a general lack of accountability for bishops for the reassignment of priests known to have engaged in the sexual abuse of minors." The board's report also criticized the Vatican's role, saying, Rome "did not recognize the scope or gravity of the problem facing the Church in the United States despite numerous warning signs; and it rebuffed earlier attempts to reform procedures for removing predator priests." (Michael Paulson: Church hierarchy faulted by lay panel on abuse. 700 priests removed by bishops in 2 years. The Boston Globe. February 28, 2004)

The John Jay study found that dioceses around the country had spent $572 million for victim compensation, treatment of victims and priests, and legal expenses by early 2003. The actual cost to the church nationally is certainly higher; 14 percent of dioceses did not report how much they had spent on abuse-related costs, in many cases because they still faced unsettled claims, and since the study was conducted, the Archdiocese of Boston agreed to spend an additional $85 million to settle cases. Bishop Wilton D. Gregory, the president of the US Conference of Catholic Bishops, called the report "very painful to read," but said "the terrible history recorded here is history" and that "as far as it is humanly possible to know such things, I assure you that known offenders are not in ministry." Gregory apologized to victims, acknowledged "the fault of church leaders who failed to appreciate and effectively act on the gravity of the abuse problem," and urged victims who have not yet come forward to consider doing so. (Michael Paulson: Church hierarchy faulted by lay panel on abuse. 700 priests removed by bishops in 2 years. The Boston Globe. February 28, 2004)

Retired Baltimore Archbishop William D. Borders was accused in two lawsuits yesterday of covering up charges of sexual abuse against a Catholic priest in his diocese while he was bishop of Orlando, Fla. The lawsuits against the Diocese of Orlando, filed by two men in Florida's Orange County Circuit Court, allege that the Rev. Vernon F. Uhran sexually abused them at three Orlando-area churches and on a cross-country road trip in the early 1970s. The unnamed plaintiffs, each seeking $5 million in damages, charge that Borders received reports of the abuse but did not discipline Uhran and concealed the information. The diocese transferred Uhran from parish to parish, "where he continued to have unfettered access to minors and was permitted to have frequent sleepovers in the Rectories," the lawsuits state. Borders served as archbishop of Orlando from its creation in 1968 until 1974, and was archbishop of Baltimore from 1974 until retiring in 1989.  (Orlando Sentinel and Sandy Alexander: Borders Named in Lawsuits Claiming Sex Abuse Coverup. Baltimore Sun. September 13, 2005)

7. írás

 Március 21.

Bár a Tadzs Mahal vitathatatlanul a világ egyik csodája, Vlagyimir Putyin mégsem miatta utazott a hónap elején Indiába, hanem azért, hogy újabb nukleáris egyezményt írjon alá az indiai államfővel. Bár a két ország között egyéb kereskedelmi kapcsolat is virágzik -- jelenleg 8 milliárd dollár értékben --, a hangsúly mégis a nukleáris kooperáción van: a jelenleg Dél-Indiában épülő két atom-reaktor mellé az orosz állam további 16 reaktorra kapott rendelést a fokozódó energiaigény és az ország védelmének biztosítása céljából. (Az utóbbi aligha függetleníthető a Pakisztánba történő fokozatos amerikai bemozdulástól.)

Putyin külön eredménynek könyvelheti el, hogy a hatalmas üzletet -- amelynek során India megduplázza nukleáris energiáját -- erős mezőnyben, francia és amerikai cégekkel való versengésben nyerte el. A Moszkva és Delhi közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolat visszanyúlik egészen a szovjet érába, és egy fajta világszemléleti azonosulással is társul. Ennek legutóbbi jelentős megnyilvánulása a 9-11-es terrorakciót követő időszakra esett.

Mint köztudott, mindkét állam elítélte az Amerika-ellenes támadást, azt azonban éppen itt, az USA-ban sokkal kevesebben tudják, hogy Moszkvával, Berlinnel, Párizzsal, Athénnel, Pekinggel, az Arab Ligával, (4 kivétellel) az afrikai országokkal, valamint Chilével, Brazíliával, Venezuelával, Bolíviával, Mexikóval és más latin-amerikai országokkal egyetértésben India is ellenezte az Irak-ellenes inváziót.(*1) Egyikük sem csatlakozott a Coalition of the willing, a Készségesek koalíciója néven ismert, Amerika, Anglia és Ausztrália kovácsolta, Izrael olajozta háborús tengelyhez.

Ezt a fekete levest annakidején dühösen bekanalazva most már inkább azon bosszankodnak Washingtonban, hogy a nukleáris beruházáson felül Ázsia harmadik legnagyobb gazdasága orosz konvencionális fegyvereket is vásárol: A BBC News szerint Putyin Delhiben 29 harci repülő szállítására és egy repülő-anyahajó korszerűsítésére írt alá szerződést, valamint egyezséget kötött egy korszerű teherszállító repülő közös tervezésére és kivitelezésére.  A nukleáris üzleti kudarc ellenére ezen a téren Amerikának jók az esélyei a Pakisztánnal folyó állandó fegyververseny miatt.  [Tragikus belegondolni, hogy két olyan ország, ahol a szegénység és az elmaradottság széles tömegeket érint, a kormányok egymás túllicitálásával sok milliárdos költekezésbe hajszolhatók. Hasonló szituáció tanúja volt a világ, mikor az amerikai és izraeli fegyvergyárosok gyönyörére az USA Irakot fegyverezte Irán ellen, Izrael pedig a CIA megbízásából Iránt Irak ellen.] (*2)

Az Egyesült Államok a „világterror” elleni küzdelem támogatásaként az év végéig 18 darab F-16-ost szállít Pakisztánnak, minek következtében – a nem minden cinizmustól mentesen Béke-hadjárat 1-nek nevezett fegyverkezési akció során – India ősellensége (saját vételeivel együtt) 54 új géppel bővíti a fegyverarzenálját. Az indiai légierő nem hogy lemaradni nem akar, de túl akarja szárnyalni átkos szomszédját -- éppen ezért még tanácstalan, sőt gyanakvó, az USA-tól rendeljen-e ő is harci repülőket vagy jobban járna az európaiakkal? Párizs, Stockholm vagy ismét Moszkva ajánlatát fogadja el?

A Boeing azt állítja, és nem restelli kimondani, hogy az Iszlámábádnak eladottaknál jobb gépeket tudna szállítani Delhinek, sőt úgy ajánlja a legkorszerűbb F-16IN Super Vipert mint „minden vételek anyját”. Csakhogy nyilván az üzletért versengő franciáknak, svédeknek és oroszoknak is megvan a maguk hasonlóképen csábító szlogenje, amely még hatékonyabb rombolást és vérontást ígér. Mert senki egy pillanatra se felejtkezzen el róla, hogy a modern technikai bravúrt jelképező, a biztonság és függetlenség megőrzésének ígéretével kecsegtető gépmadarak Mars és Thanatos kiszolgálói is.

*1 A korábbi pakisztáni elnök, Pervez Musharraf amerikai előadókörútja során és egy tv-interjúban azt állította, a Bush-kormány bombázással fenyegetve vette rá, hogy aktívan támogassa Afganisztán és Irak megtámadását.  Mexikó és Chile volt az a két ország, amely 2003-ban a Biztonsági Tanácsban megtorpedózta az iraki invázió érdekében beterjesztésre szánt rezolúciót.

*2 The more the U.S. empire grows its global military might, the more money the suppliers of weapons/killing tools make as they sell them to both the U.S. government and governments threatened by the United States in the "long war". In the Middle East, the United States sells weapons to both sides in the even longer war pitting Israel against the Arabs. (Tom Turnipseed: Our 'Long War' Is Not a 'Good War')

A fenti témához kapcsolódik lejjebb az 1-es számú cikk

6. írás

 Március 15. 

Patrick Kennedy, a nemrégen elhunyt Ted Kennedy szenátor fia, nyolcszor lett megválasztva Rhode Island szövetségi képviselőjének, tehát nyilvánvaló, hogy ismeri a dörgést. Ennek ellenére néha még mindig megdöbben azon, ahogy Washingtonban mennek a dolgok, és ahogy a média reagál rá. A napokban szinte fuldokolt a dühtől, mikor az afgán háború további létjogosultságának megvitatására került sor a Kapitóliumban, helyette azonban mindenki egy New York-i képviselő, Eric Massa szexbotrányával volt elfoglalva. Kennedy a rá jutó 3 percben -- ennyi volt a hivatalos hozzászólási idő az ország jövője szempontjából jelenleg legfontosabb és legkomplexebb problémához! – két percet azzal töltött, hogy kétségbe vonta a háború folytatásának emberéletet és költséget nem kímélő jogosultságát, az utolsó egy (1) percben viszont a médiát vádolta a fokozódó emberi tragédiák iránti érdektelensége miatt.

“Az amerikai publikum dühös, mert úgy látja, hogy a kongresszus nem azt csinálja, amiért (Washingtonba) küldték” – háborgott arra utalva, hogy a háborúskodás kiszélesítésével a katonák és családjaik terhelése és áldozathozatala továbbra sincs számításba véve. . . Kennedyt felháborította, hogy a képviselőházban nem került sor az Afganisztánból való kivonulást sürgető Kucinich-referendum érdemi megvitatására, és nem kevésbé azon, hogy a sorsdöntő eseményt szinte bojkottálva a galérián csak két, azaz kettő riporter képviselte az ország, az egész Egyesült Államok médiahálózatát. A képviselő nem kímélte a hangszalagjait, mikor hevesen gesztikulálva “gyalázatosnak” titulálta a Massa-szexbotrányra koncentráló médiát, amely az afgán háborút (értsd egyre agresszívebb katonai megszállást) és következményeit teljesen figyelmen kívül hagyva “tovább növeli a tömegek kormány iránti cinizmusát”.

Még ha akadna is, aki esetleg sértésnek vagy túlzásnak vélné a “gyalázatos” szó alkalmazását -- bár ezt  nehéz elképzelni -- annak is be kell ismerni, hogy a média nagyban részese annak, amiért a Kapitólium egy kabuki színház benyomását kelti. Egy nemrégen közölt CBS News/New York Times felmérés szerint – Kennedy támadását mintegy hitelesítve -- a lakosság kormányba vetett bizalma a mélypontján van. (Tegyük hozzá, hogy ezért leginkább Nancy Pelosi és Stany Hoyer a felelős.) Tíz amerikai közül 7 úgy érzi, hogy semmi beleszólása nincs a kormány döntéseibe, és ötből majdnem négy szerint egy pár érdekcsoport irányítja a kormányt. Csak 18% vélekedik úgy, hogy a kormány a köznép érdekeit képviseli. És ez a kiszolgáltatottság, akárcsak a média szervilizmusa -- Kennedy jelzőjével élve -- gyalázatos.

Addenda:

Dennis Kucinich képviselő, egy demokrata eretnek, évek óta a józan értelem és tisztesség hangja a képviselőházban.  Nem véletlen tehát, hogy minden tevékenysége, javaslata, szándéka eleve bukásra van ítélve. Talán a biztosra vehető kudarca miatt nem pazarol időt és helyet rá a média -- minek újra és újra égetni a fiút? Például ilyen mafla kijelentés miatt:

"Washingtonnak rengeteg pénze van. Billiók (tíz a tizenkettediken!) vannak a háborúra, viszont nincs pénz a lakásprobléma enyhítésére. Nincs pénz a munkalehetőség bővítésére, de van pénz a háborúra. A demokraták 2006-ban azzal az ígérettel vették át  a parlament kontrollját, hogy befejezik az iraki háborút, ennek ellenére még csak nem is elég ennek a kormánynak, hogy lassított ütemben araszol  a befejezés felé, hanem ez (az araszolás) is elhúzódhat akár évekig. És az sem elég a demokrata kormánynak, hogy kiterjeszti  az afgán háborút, holott nincs tisztán kirajzolódó cél, és felmérhetetlen a vér és az anyagi áldozat egy olyan régióban, amely soha, semmilyen idegen ország által nem volt legyőzve." 

5. írás

 Március 8.

Az erősen jobboldali és ennek megfelelően háború-párti TIME hírmagazin -- új előfizetők reményében -- március havában ingyen postázza számunkra a magazint. Belelapozva rögtön szembeötlő, hogy politikai irányvonala az évtized folyamán mit sem változott, a szemléletmódja továbbra is elfogult – egészen a revizionizmusig --, és még mindig hiányában van az egyik legelemibb társadalmi normának, az önkritikának.

A politikai elfogultságra szolgáljon itt példaként a lap Világ (World) rovatában közölt egyik rövid híradása. Ez arról tudósít, Nikolas Sarkozy március elsején megerősítette a korábbi fel-felbukkanó hírt, miszerint 4 darab repülőgép-anyahajó eladásáról tárgyalnak Moszkvával. A bejelentés mintegy lazításként előzte meg az orosz elnök, Dmitrij Medvegyev háromnapos hivatalos látogatását. A francia elnök szerint a kereskedelmi egyezménnyel szimbolizálni kívánják, hogy a két ország túl jutott a szovjet érát jellemző (hidegháborús) politizáláson. A jelentős (Washington számára váratlan és örömkönnyektől mentes) esemény közlését a TIME azzal zárta, hogy az USA és Grúzia „aggodalmukat fejezték ki a helikopterek és fegyveres harckocsik szállítására alkalmas hadihajók eladása miatt egy olyan országnak, amely (figyelem, most durran! K. H.) kevesebb, mint két évvel ezelőtt támadó hadjáratot folytatott a szomszédja (Grúzia) ellen.” (Az utóbbi a TIME zárójelezése.)

(Grúz rakétatámadás Dél-Oszétia ellen.  2008. The New York Times közlése)

Orosz támadás Grúzia ellen...?  2008 augusztusában? Az EMPIRIA magazin olvasóit ez nyilván fejbe kólintja, mivel emlékezni fognak rá, milyen csúfosan leszerepeltek ezzel kapcsolatban Washington hangadói, az arrogáns, örök aknatelepítő, önmagukon túljutni képtelen őskövületek, John McCain, Dick Cheney és Madeleine Albright. A dicstelen trió a hír hivatalos közlésekor azonnal agresszióval vádolta az orosz kormányt -- hivatkozási alapot adva vele a félrevezetésben gyakran készséges tömegmédiának. Tették ezt annak ellenére, hogy videofelvételen, a világhálón, sőt egyes tv-adókon is szinte rögtön elérhető volt az információ, miszerint az  orosz békefenntartó erők nem provokátorok voltak, hanem éppenséggel  azok, akik az éjszakai álmában  megtámadott lakosság védelmére keltek.

Utólag még a Grúz handabandázást támogató New York Times is beismerte „tévedését”, mikor három hónappal az események után cikket közölt róla, független megfigyelők szerint “kérdésessé vált”, hogy Grúzia ténylegesen áldozata volt-e állítólagos szeparatisták és orosz agresszorok támadásának. Nemzetközi szinten folytatott vizsgálatok ugyanis azt eredményezték, hogy ”egy (háborúban) járatlan grúz katonaság támadta meg augusztus 7-én Tskhinvalit, kíméletlen nehéztüzérségi- és rakétatámadásnak kitéve a civil lakosságot, az orosz békefenntartó csapatokat és a fegyvertelen nemzetközi megfigyelőket”.

A J.Chivers és Ellen Barry által írt cikk (Georgia Claims on Russia War Called Into Question) végső konklúziója: “A villámháború balszerencse volt Grúziának. A támadás a visszájára sült el.” 

A Guardian beszámolója szerint a grúz védelmi miniszter utólag beismerte egy Human Rights Watch-nak adott interjúban, hogy rakétákon kívül fürtös-bombákkal is támadták dél-Oszétiát. A véres eseményeket és komoly anyagi veszteséget jelentő, érthetetlen agressziót követően hatalmas tüntetések voltak a grúz fővárosban, amiről az amerikai média mélyen hallgatott. Az amerikai és izraeli támogatottságú kormányt azonban az össznépi felháborodás ellenére nem sikerült lemondatni.

A New York Times helyesbítő cikkét és más beszámolókat, elemzéseket összevetve arra lehet következtetni, hogy a TIME szerkesztősége vagy abszolút tájékozatlan az orosz-grúz konfrontáció ügyében (már ott sem olvasnak?), vagy szándékosan revizionálni akarja a közelmúlt történelmét. Mindkét változat szégyenletes, és egyik sem hat ösztönzőleg a reklámpéldányt olvasóra, hogy a lap előfizetőjévé váljon. Ehhez a nemleges döntéshez hozzájárulhat, hogy Joe Klein, aki írásban és szóban is támogatta Bush iraki intervencióját, továbbra is egész oldalas kommentárral szerepel a magazinban. Nyilván többeket is taszít az olyan egyéniség(*1), aki nemcsak hogy nyilvánosan kiáll egy tömegpusztítással járó rezsimváltás szükségességéért, de utólag ezt még le is tagadja -- és ez Joe Klein.

Elvben feltételezhető, hogy memóriazavarral küszködik, elvégre a 60 fölötti „baby-boom” korosztályhoz tartozik -- ebben az esetben viszont a lapnál valakinek alkalmanként elnézést kérve helyesbíteni kellene a „tévedéseit”.  Ilyesmire azonban még akkor sem került sor, mikor szakmabeli kollégák és érintett politikusok, szervezetek szólították fel helyreigazításra előbb őt, aztán a főszerkesztőt. Klein és főnöksége azonban nem tűri az ellenvéleményt és még kevésbé a kritikát.  Az öntelt, lekezelő stílus, beismerés helyett pedig a tagadás nem túl szerencsés  dolgok a lap népszerűsítése szempontjából.

* 

Bizonyítékban nincs hiány, hogy 2002-ben a Meet the Pressben nyilatkozva Klein “megfelelő döntésnek” és “jogos háborúnak” nyilvánította az Irak-elleni Hiroshima-jellegű támadást, mivel “Szaddám Huszeintől meg kell szabadulni”. A televízióban ugyan százezrek látták és hallották az interjút, ami később elérhető lett a világhálón is, Klein utólag mégis az iraki háború ellenzőjének állítja be magát. Ezzel igyekszik elkerülni minden utólagos magyarázkodást, sőt mentegetőzést, és próbálja a nagy közönséggel elhitetni, hogy ő mindig -- 2002-2003-ban is -- jól mérte fel, és mindig tisztességes alapon ítélte meg a politikai helyzetet.  Éppen csak a háború ellen  tüntetők jelszavával nem zárja a témában írt cikkeit: "NO BLOOD FOR OIL. NO BLOOD FOR ISRAEL." 

A Rolling Stone magazin kiváló riportere, Matt Taibbi a következő indulatos sorokat írta ennek kapcsán 2007 februárjában:

"Szerintem mind sz*rrágók – Klein, McCain, Kerry, mindannyian.  De leginkább Klein. Ő az amerikai “konvencionális bölcsesség” – ... az a gerinctelen, szervilis, hatalomimádó közvéleményhajhász, akinek nem számít ma tagadni, amit tegnap állított, és leginkább csak az érdekli, hogy mindig kapjon meghívót a bennfentes washingtoni partikra. A háború (felelőtlen támogatása) láthatóan nem mozdította el ezeket az embereket a helyükről.  Most a többségük azt állítja, hogy ellenzi a háborút. De ezek ugyanazok az emberek, akik három vagy négy évvel ezelőtt voltak, és továbbra is nyíltan és gúnyosan megmosolyogják azokat, akiknek valójában végig igazuk volt (a háború megítélésével kapcsolatban).  Úgy tűnik, hogy most még inkább gyűlölnek minket, mivel bebizonyosodott, hogy minden kétséget kizáróan igazunk volt."

A korábban idézett tv-interjúban – egy hónappal a cinikus nevű Szabad Iraki Hadművelet (Operation Iraqi Freedom) kezdete előtt –, Klein azzal indokolta Szaddam Huszein eltávolításának szükségességét, hogy az ENSZ-rezolúciókat semmibe véve 12 éve megtagadja a lefegyverzését, majd hozzátette, “senkit sem találtam, aki kételkedne benne, hogy (tömegpusztító jellegű) dolgokat rejteget”. Klein “senkit nem talált”? A brazil őserdőben kellett sátraznia annak a süket analfabétának, akihez annak idején nem jutottak el azok az információk, amelyek kétségbe vonták, sőt cáfolták a Bush-kormány vádjait.

És ha már az ENSZ-re hivatkozott, elképzelhető, hogy "senki olyant sem talált", aki felvilágosította volna, hogy a Biztonsági Tanácsban hosszas anglo-amerikai győzködés, sőt fenyegetés ellenére sem tudtak elég szavazatot szerezni az Irak-elleni támadás jóváhagyására? Vajon hogy tudta kirekeszteni az agyából, hogy a franciák, németek, indiaiak, kínaiak, görögök, oroszok, brazilok, venezuelaiak, szudániak, kongóiak és sokan mások ellenezték az iraki rezsimváltást, és kétségbe vonták az angol és amerikai bizonyítékokat a "tornyosuló világveszélyt" illetően?  Hihetetlen nagyfokú gőg és arrogancia kell ahhoz, hogy egy hivatásos zsurnaliszta csak a saját szűk körű kabaljának nézetét érdemesítve és rágalmait hajtogatva másokét -- a kívülállókét -- nemcsak értéktelennek és hiteltelennek, de -- saját szavai szerint -- nem létezőnek tekinti.

A TIME hírértelmező nagyágyújaként 2003 óta változatlanul Joe Kleint ajánlja, én azonban megmaradok Robert Fisknél, aki különböző országok szellemi elitjével személyes és virtuális kapcsolatot tartva, gyakran népei közé vegyülve is azt tapasztalta, hogy többségükre nem hatott a háborús hisztériakeltés. Mint 2002 januárjában írta, “Havonta nem is egyszer az USA-ba utazva, a hétvégeken Angliába látogatva és a Közel-Keleten többfelé járva még soha nem rendített meg ennyire az az abszolút megingathatatlan elszántság,  amivel az arabok, európaiak és amerikaiak sokasága ellenzi a háborút.” 

Fisk tehát talált olyanokat, milliókat, akik nem hitték el, hogy Szaddám Huszein nukleáris arzenált és elévülhetetlen kémiai, biológiai fegyvereket rejteget. Nem hitték el, mert a megalapozatlan, ellentmondásos, félrevezető hivatalos propagandával szemben bárki számára elérhetők voltak az iraki leszereléssel kapcsolatos szakértői vélemények (könyv formájában is), és megszerezhetők voltak az alternatív médiában közölt, történelmi előzményeket, jogi paragrafusokat, neokonzervatív geopolitikai célkitűzéseket és a háborús harácsolás iszonyú hajtóerejét számításba vevő józan ész és fensőbb rendű morális értékítélet hangjai.

A Stop the War Coalition (Állítsd meg a Háborút Koalíció) sajtómegbízottja, Andrew Bergin 2003-ban élesen tiltakozott ellene, hogy a BBC (akárcsak a vezető amerikai tv-adók) nem volt hajlandó szót adni az ellenzéki  "realistáknak", a legnagyobb és legszervezettebb háborúellenes mozgalom képviselőinek. Ennek kapcsán mondta, hogy az oxfordi végzettségű irányító elit "nem tudja felfogni", hogy Angliában "férfiak és nők milliói rendelkeznek azzal az intellektuális képességgel, amelynek révén értik a háború érdekében kifejtett érvelést -- és (éppen ezért) elutasítják." (Természetesen a hatalmi elit fel tudta fogni, ahogy Klein és Thomas Friedman is, de a Cheney-Wolfowitz-féle eredetileg titkos hódító terv (Defense Strategy for the 1990s), majd ennek aktualizált 2002-es változata, a Wolfowitz-féle Pentagon terv (Defense Planning Guidance)(*2) megvalósítása érdekében a háborús propagandahadjárat eszközeivé váltak.)

*1 Más (a háború kapcsán) korábbi (hazug?) önmagukat nyilvánosan megtagadó közismert figurák: Paul Wolfowitz, Thomas Friedman

*2 Wolfowitz megtagadott minden felelősségvállalást, és az amerikai média ezt szó nélkül tudomásul vette.  Ignatius azon kivételek közé tartozott, aki megemlítette -- már ez is nagy szó! --, hogy a Pentagon második embere (elvben) felelős az iraki veszély eltúlzásáért: "Hussein never posed the sort of imminent danger to America that administration rhetoric implied, and Wolfowitz must share the blame for exaggerating that threat." (David Ignatius: Making Do in Iraq. The Washington Post.  June 22, 2004)

*3 ... the French people and most people of the world opposed the Bush policy; the other fact is that the Bush invasion-occupation plan was a planned aggression in violation of the UN Charter. The French were speaking for many governments, most of the world's people, and for the rule of law. These considerations are of no interest to Friedman... (Edward S. Herman: The New York Time's Thomas Friedman --The Geraldo Rivera of the New York Times. Z magazine. November 2003)

*

Lehetséges, hogy Joe Klein ne ismerte volna Edward Kennedyt? Az öreg szenátorról köztudott volt Washingtonban, hogy átlátva a szitán ellenezte az iraki intervenciót, és nem volt híve a tervezett 'nemzetépítésnek'. Többek között 2002 szeptemberében a Johns Hopkins University School of Advanced International Studies hallgatósága előtt  – bár ez akkor egyáltalán nem volt népszerű nézet – összefogásra és ellenállásra buzdított: “Most pedig Irakot illetően, kovácsoljunk össze nemzetközi támogatást, próbálkozzunk (diplomáciai megoldással) az ENSZ-ben, és szorgalmazzuk a leszerelést, mielőtt fegyveres konfliktushoz folyamodnánk.”

Íme egypár eredeti szemelvény az iraki háborút megelőző cikkekből, tanulmányokból és kongresszusi hozzászólásokból, amelyek igazolják, hogy ha Klein akart volna, könnyen találhatott volna olyan amerikaiakat, akik hazai vagy nemzetközi hivatalos szervek és szakértők véleményére alapozottan (ezekből is közlünk néhányat) nyilvánosan "kételkedtek" a kormány hivatalos álláspontjában, sőt, el is utasították. A válogatás saját felhasználásra szolgáló jegyzeteimből származik -- tehát a teljesség igénye nélküli:

“Scott Ritter, a former United Nations arms inspector who is in Baghdad, has said that there is no evidence whatsoever of [development of weapons of] mass destruction. Neither Bush nor [British Prime Minister] Tony Blair has provided any evidence that such weapons exist. (...) If you look at those matters, you will come to the conclusion that the attitude of the United States of America is a threat to world peace. Because  what [America] is saying is that if you are afraid of a veto in the Security Council, you can go outside and take action and violate the sovereignty of other countries. That is the message they are sending to the world.  That must be condemned in the strongest terms. And you will notice that France, Germany Russia, China are against this decision. It is clearly a decision that is motivated by George W. Bush’s desire to please the arms and oil industries in the United States of America.”   (Nelson Mandela: The United States of America is a Threat to World Peace. In a rare interview with Tom Masland, the South African demands that George W. Bush win United Nations support before attacking Iraq. September 10, 2002)

So what, then, does all this evidence tell us? We know Saddam is a bad guy. We know he has killed people. But those aren't the questions. The allegations at issue are vastly more serious: that he purposefully murdered at least 50,000 (or 100,000, or 200,000, depending on the speaker's fervor) in an attempt to decimate Iraqi Kurds as a people, and that he used chemical weapons on 40 occasions during this campaign. What hard evidence is there? One grave with 26 (or 27) bodies of people killed by bullets, not chemicals, and traces of two gasses at one location where four people died. That's it. Only someone who wanted to be deceived would consider this adequate proof of genocide. And why should we even be concerned about the veracity of these allegations? Not in any attempt -- doomed to be futile -- to rehabilitate Saddam Hussein, but because the search for truth is its own justification, because the word "genocide" must not be cheapened, and because the U.S. government must not be handed another pretext to attack Iraq. (Robin Miller: Flashback: Claims of Saddam's Genocide Far from Proven. Media Monitors Network. February 11, 2003

"Everywhere he went – Jordan, Egypt, Yemen, Oman, Saudi Arabia – (Dick) Cheney encountered blunt opposition to the idea of ousting Saddam Hussein.”   (James Carney traveling with Cheney. Time. March 25, 2002)

The Bush administration campaign for war against Iraq has been an extravaganza of disingenuousness. The arguments come and go. Allegations are taken up, held until discredited, and then replaced. All the entrances and exits are chronicled by leaks to the Washington Post. Two overarching concepts -- "terrorism" and "weapons of mass destruction" (or "WMD" as the new national security document jauntily acronymizes) -- are drained of whatever intellectual validity they may have had and put to work bridging huge gaps in evidence and logic.  The arguments have been so phony and so fleeting that it's hard to know what Bush's real motive is. (Michael Kinsley: Ours Not To Reason Why)

My heart grieves for these people.  If there's a war, when there's a war, there will be an inordinate amount of suffering, and it will be suffering for the sake of a lie -- that we're afraid of weapons of mass destruction, when really we just want control of the oil market." (Rev. Sharon Moe, minister of University Temple United Methodist Church in Seattle.) [Moe 65 traveled to Iraq in May with a delegation from Washington Physicians for Social Responsibility and returned on Sept. 29 as part of a Voices in the Wilderness group. Seattle Post-Intelligencer. October 10, 2002. Larry Johnson]

“War with Iraq is Not in America's National Interest.” Paid advertisement, September 26, 2002

"The questions before the members of this House and to all Americans are immense, but there are clear answers. America is not currently confronted by a genuine, proven, imminent threat from Iraq. The call for war is wrong.  And what greatly saddens me at this point in our history is my fear that this entire spectacle has not been planned for the well-being of the world, but for the short-term political interest of our president." (US Congressional Representative Pete Stark. October 10, 2002)

"I don’t oppose all wars. What I am opposed to is a dumb war. What I am opposed to is a rash war. What I am opposed to is the cynical attempt by Richard Perle and Paul Wolfowitz and other armchair, weekend warriors in this administration to shove their own ideological agendas down our throats, irrespective of the costs in lives lost and in hardships borne. What I am opposed to is the attempt by political hacks like Karl Rove to distract us from a rise in the uninsured, a rise in the poverty rate, a drop in the median income, to distract us from corporate scandals and a stock market that has just gone through the worst month since the Great Depression. That’s what I’m opposed to. A dumb war. A rash war. A war based not on reason but on passion, not on principle but on politics." (Illinois állam szenátoraként Barack Obama. October 2, 2001)

"... The president has told us that we must attack Iraq because our nation is in imminent danger from Saddam Hussein. We have received no proof of immediate danger, and scant evidence that Iraq has the means or intent to use weapons of mass destruction against us. (. . .) We do know that virtually all of our allies are strongly opposed to a first strike by the United States. Statesmen such as Kofi Annan and Nelson Mandela have beseeched us to turn away from this disastrous course. The majority of the world is opposed to forced regime change. (...) President Bush has asked Congress to provide him with "all means that he determines to be appropriate including force" to enforce U.N. Security Council resolutions against Iraq. This resolution is based on the false assumption that we have no other options; it also falls short of a fundamental constitutional standard -- an actual declaration of war. Furthermore, the resolution is misleading: While it includes language from the U.N. charter acknowledging the right to national self-defense, it deliberately omits the charter's next crucial words: "if an armed attack occurs against a member of the United Nations." (US Representative Barbara Lee: Alternatives to War. September 30, 2002)

"Those who favor this attack now will tell you candidly, and privately, that it is probably true that Saddam Hussein is no threat to the United States. But they are afraid at some point he might decide if he had a nuclear weapon to use it against Israel."  (General Wesley Clark, former NATO Supreme Allied Commander, CNN military consultant.  Guardian interview. August 20, 2002)

Based on the facts that are known to us, we continue to find it difficult to justify the resort to war against Iraq, lacking clear and adequate evidence of an imminent attack of a grave nature.  (United States Conference of Catholic Bishops. Washington, D.C. November 13, 2002)

"Given the precedents and risks involved, we find it difficult to justify extending the war on terrorism to Iraq, absent clear and adequate evidence of Iraqi involvement in the attacks of Sept. 11 or of an imminent attack of a grave nature." (Bishop Wilton Gregory)

“Earlier today I joined in a growing expression of concern by my colleagues and the American people about the representation of intelligence information by the President and the administration in building ts case for the war in Iraq. Without a thorough explanation of why many of the administration's statements are in conflict, and have included claims unsubstantiated by the best intelligence, the American people, their representatives, and many of our would-be international partners in post-conflict Iraq, will most certainly begin to lose confidence in the administration's intelligence analysis, if not their word. Simply put, the Nation's credibility, in my view, is at stake. (...)” (Senator Jon Corzine proposed an amendment numbered 1275. Congressional Record: July 16, 2003)

"Since we arrived in Iraq, we have conducted more than 400 inspections covering more than 300 sites. All inspections were performed without notice, and access was almost always provided promptly. In no case have we seen convincing evidence that the Iraqi side knew in advance that the inspectors were coming. [. . .] we note that access to sites has so far been without problems, including those that had never been declared or inspected, as well as to Presidential sites and private residences." (Hans Blix, head of the UN weapons inspections body. February 14, 2003)

*

Since the resumption of inspection a little over three months ago, and particularly during the three weeks since my last ordered report to the council, the IAEA has made important progress in identifying what nuclear-related capabilities remain in Iraq and in its assessment of whether Iraq has made any effort to revive its past nuclear program during the intervening four years since inspections were brought to a halt.

At this stage, the following can be stated:

• One, there is no indication of resumed nuclear activities in those buildings that were identified through the use of satellite imagery as being reconstructed or newly erected since 1998, nor any indication of nuclear-related prohibited activities at any inspected sites.

• Second, there is no indication that Iraq has attempted to import uranium since 1990.

• Three, there is no indication that Iraq has attempted to import aluminum tubes for use in centrifuge enrichment.

(Report of IAEA Director-General, Hans Blix to the Security Council. March 7, 2003)

[Blix, since 1998 the Chairman of the UN Monitoring, Verification and Inspection Commission, gave a similar, although less conclusive, null report about Iraq's chemical, biological and ballistic missile activities.]

  *  *

"We have to date found no evidence or plausible indication of the revival of a nuclear weapons program in Iraq. (...) There is no indication that Iraq has attempted to import aluminum tubes for use in centrifuge enrichment. Moreover, even had Iraq pursued such a plan, it would have encountered practical difficulties in manufacturing centrifuges out of the aluminum tubes in question." (Mohamed ElBaradei. March 7, 2003)

It's quite interesting that Dick Cheney in September 2003 is still saying that probably there are different opinions. I mean, the problem here is not opinions. The problem here are facts, and the facts are very solid: no evidence of a trade-off between Iraq and Niger regarding uranium.  (Chris Kelly: Make Your Own Speech)

Powell presented satellite photos of industrial buildings, bunkers and trucks, and suggested they showed Iraqis surreptitiously moving prohibited missiles and chemical and biological weapons to hide them. At two sites, he said trucks were "decontamination vehicles" associated with chemical weapons.  These and other sites have now undergone 500 inspections in recent months. Chief U.N. inspector Hans Blix, a day earlier, had said his well-equipped experts had found no contraband in their inspections and no sign that items had been moved. Nothing has been reported found since. Addressing the Security Council a week after Powell, Blix used one photo scenario as an example and said it could be showing routine as easily as illicit activity. Journalists visiting photographed sites hours after the Powell speech found similar activity to be routine.  (Charles Hanley: Powell's Case for Iraq War Falls Apart 6 Months Later. AP. August 11, 2003)

Norwegian inspector Jorn Siljeholm told AP on March 19 that "decontamination vehicles" U.N. teams were led to by U.S. information invariably turned out to be simple water or fire trucks.  On June 24, Blix said of the entire Powell photo package, "We were not impressed with that particular evidence."  (Charles Hanley: Powell's Case for Iraq War Falls Apart 6 Months Later. AP. August 11, 2003)

"After three months of intrusive inspections, we have to date found no evidence or plausible indication of the revival of a nuclear weapons programme in Iraq." (IAEA Director-General Mohamed ElBaradei.  Statement to the Security Council.  March 7, 2003)

"In general, there is little evidence of change in the chemical and biological disciplines beyond that noted above. No proscribed activities, or the result of such activities from the period of 1998-2002 have, so far, been detected through inspections." (UNMOVIC working document: Unresolved Disarmament Issues. March 6, 2003, p. 15)

"I am obviously very interested in the question of whether or not there were weapons of mass destruction and I am beginning to suspect there possibly were not." (UNMOVIC Executive-Chairman Hans Blix. Interview with the Berlin daily Der Tagesspiegel.  May 23, 2003)

"Senior U.S. officials with access to top-secret intelligence on Iraq say they have detected no alarming increase in the threat that Iraqi dictator Saddam Hussein poses to American security and Middle East stability." (Warren Strobel and Jonathan Landay: Lack of Hard Evidence of Iraqi Weapons Worries Top U.S. Officials. Knight Ridder's. September 6, 2002)

"Earlier inspections had been able to verify a 90 percent to 95 percent level of disarmament, including all of the production facilities involved with WMD and the great majority of what was produced by these facilities.” (Former weapon inspector Scott Ritter. Baltimore Sun. September 1, 2002) 

If the truth be told, Iraq is in no position to launch an attack on anybody. Its armed forces are a shell of their former selves, lack the logistics for an invasion of any neighbouring country, and could not sustain major operations. Iraqi military spending is estimated to be about a tenth of what it was before the Gulf war. Even if the Iraqis have retained enough 1914-era technology to build some more mustard-gas shells, they lack the means to lob them at us. At the very worst, a handful of Iraqi missiles might just be able to make it to Cyprus if the launchers drove to the westernmost border of Iraq to fire. In short, the Iraqi threat to the West is next to zero. The interesting point is that we are well aware of that. That is why we are contemplating an attack. (William Shannon: War for fools and cowards. December 14, 2002)

"As of December, 1998 there were no indications to suggest that Iraq was successful in its attempt to produce nuclear weapons or that there remains in Iraq any physical capability for the production of amounts of weapons-usable nuclear material of any practical significance." (Former U.N. inspector David Kay. Interview in Frontline: Gunning for Saddam. 1998)

Following the talks in Baghdad the UNSCOM and IAEA teams went to Jordan in order to hold joint opening talks with General Hussein Kamel. The nuclear weapons related topics covered in these opening talks, which took place in Amman on 22 August 1995, included the initiation of the above described crash programme, the stage of development of the centrifuge and other uranium enrichment programmes and the nature of any activities continued after the entry into force of UNSC resolution 687 (1991). In this latter regard General Hussein Kamel's statement was compatible with statements made in the Baghdad talks, that all nuclear weapons related activities had effectively ceased at the onset of the attack on Iraq by the coalition forces. (Report by the Director General. Item 25 of the Conference's provisional agenda Relating to Iraq -- The Implementation of United Nations Security Council Resolutions 687, 707 and 715 (1991) September 1995. GOV/2816/Add. l-GC(39)/10/Add) 

There exists no legitimate reason for us to wage or threaten war against Iraq. Saddam Hussein poses no threat to us.  As recently as ten years ago, it is unlikely that any British government would have considered taking military action unless there was a genuine threat to our national security. Today we are reduced to twitching over fantastic delusions of enormous enemy capabilities and make-believe scenarios of future holocausts, and Tony Blair can drive us inexorably towards an unnecessary and quite unjust war.  (William Shannon: War for fools and cowards)

*

Addenda

Washington's bloody fingerprints are all over the invasion of South Ossetia. Georgia President Mikhail Saakashvili would never dream of launching a massive military attack unless he got explicit orders from his bosses at 1600 Pennsylvania Ave. After all, Saakashvili owes his entire political career to American power-brokers and US intelligence agencies. If he disobeyed them, he'd be gone in a fortnight. (Mike Whitney: Bush's War in Georgia -- Will it be the Flyswatter or the Blunderbuss? November 8, 2008)

"Never before in the history of the world has there been a global, visible, public, viable, open dialogue and conversation about the very legitimacy of war."  (Dr. Robert Muller, former assistant secretary general of the United Nations)

A háborús légkör fokozásának érdekében "valakik" meghamisították bin Laden hangját és (közvetítőként az Al-Jazeerát felhasználva) céljaiknak megfelelő szöveget adtak a "világterrorista" szájába. "The latest audiotape statement attributed to accused terrorist mastermind Osama bin Laden is not authentic, a Swiss research institute said.  The Lausanne-based Dalle Molle Institute for Perceptual Artificial Intelligence said it is 95-per-cent certain the tape does not feature the voice of the long-absent terrorist leader. The review of the tape was commissioned by France-2 television and its findings were presented by the institute's Professor Herve Boulard in a special TV report shown late Thursday.  He said the institute compared the voice on the tape, first aired two weeks ago on Al-Jazeera, an Arabic television network, with some 20 earlier recordings of bin Laden." (Bin Laden tape a fake, Swiss lab says. Scientists compared recording to 20 other tapes of terror chief. AP. November 28, 2002)

„I opposed going to war in Iraq; Senator McCain was one of Washington's biggest supporters for war. I warned that the invasion of a country posing no imminent threat would fan the flames of extremism, and distract us from the fight against al Qaeda and the Taliban; Senator McCain claimed that we would be greeted as liberators, and that democracy would spread across the Middle East. Those were the judgments we made on the most important strategic question since the end of the Cold War.” (Senator Barack Obama. July 15, 2008)

4. írás

 Január 28.

Mit csinál a híres-neves kiadó, ha nagyon nem megy szenzációnak beharangozott új könyve? Kiemelten és még agresszívebben hirdeti, ráteszi a best seller listára, egy  részét leárazza, a megmaradó felesleget pedig bezúzatja, hogy legalább a raktározási költséget megspórolja. Ha viszont szerencséje van, mert pénzes a szerző, vagy kellőképpen híres és befolyásos, akkor a helyzet mégsem teljesen kilátástalan, ugyanis ő lehet a legjobb vevő!  Sarah Palin 63 ezer dollár értékben vásárolt a saját Going Rogue: An American Life címmel megjelent önéletrajzából. Hogy milyen pénzből? PR szóvivője szerint nem saját zsebből, hanem a politikai karrierjének támogatására felállított Political Action Committee (SarahPAC) kasszájából.

Harvanhárom  ezer dollárért elég sok könyvet lehet venni. Ennyi lefizetéssel könnyű gyorsan sikeres szerzővé válni még akkor is, ha kritikusai szerint a könyv -- amelyet egy hivatásos zsurnaliszta segédletével hozott össze -- sok kivetnivalót hagy maga után. Igaz, nem túl igényes közönség számára készült, hanem Palin „egyszerű” hódolóinak(*1), azoknak a farmbeli és kisvárosi „igazi amerikaiaknak”, akik Budwiserüket nyakalva még mindig abban reménykednek, hogy 2014-ben elnyeri a Fehér Ház bibliai isten által szemelyesen neki szánt kulcsát.

Palin tavaly késő ősszel reklámfogásként azt az ajánlatot tette internetes honlapján, ajándékként dedikált példányt küld mindazoknak, akik minimum 100 dollárral járulnak hozzá a SarahPAC pénzalap gazdagításához. Ez állítólag kitűnő üzleti fogásnak bizonyult, ami nemcsak az ő konyhájára hozott szépen, hanem a Harper Collins bukszáját is vastagabbra bélelte. A 63 ezer dolláron kívül Palin 8 ezer dollárért csináltatott különleges(?) könyvjelzőket -- ezek szerint feltételezi, hogy ha ő személy szerint nem is, de hívei ténylegesen olvasnak -- és 20 ezer dollárt utaltatott ki egy profi fotósnak, aki elkísérte dedikáló körútjára. A személyes jellegű képek aztán jó pénzért adhatók el a lapkiadóknak, vagy albumba gyűjtve publikálhatók -- így szokott a sok pénz még többet fiadzani.

A 2008-as republikánus elnöki kampányról megjelent beszámoló (Game Change) kapcsán Chris Matthews, a politikai jellegű Hardball műsorvezetője azon álmélkodott, hogyan lehetséges, hogy az alelnöki vitára való felkészítés során Palint olyan alapvető dolgokról kellett informálni, mint a két világháború, vagy hogy miért van jelenleg két Korea. „Lehetséges, hogy ennyire üresfejű lenne?” -- kérdezte Matthews a könyv szerzőjétől. Az érdektelenség, tudatlanság ugyan nem vétek és nem is veszély, amíg nem társul féktelen ambícióval. Akik csinossága és előnyös képességei ellenére is „félnek” Palintól, azok valójában hatalmi törekvésekkel társuló anti-intellektualizmusától tartanak, attól, hogy szinte „büszke rá, mennyire semmit sem tud -- mintha az ignorancia a ’valódi amerikaiság’ természetes tartozéka lenne.”(*2)

Az ügyről tudósító David Sassions, talán a fairség kedvéért utalt rá, hogy Palin nem az első politikus, aki a pályafutását támogató szervezet révén népszerűsíti magát és közvetve terjeszti a nézeteit. Mondjuk meg őszintén, a vezető politikusokat hallgatni is nehezünkre esik, olvasva viszont még inkább  atrocitásnak, sőt személyes arculcsapásnak tűnik a propagandájuk, önigazolásuk, hipokrízisük...  a politikai jellegű könyveken tehát  érthetően nincs profit. (A kiadók számára a romantikus regények, a tudományos alapon fantasztikus (sci-fi) könyvek és a krimik hozzák a komoly hasznot.)

Ezért a pártok, szervezetek, állami és magán intézmények és a legkülönbözőbb érdekcsoportok azok, (élenjáróként az egyházak és felekezetek), akik hatalmas összegeket ölnek ideológiájuk/filozófiájuk terjesztésébe, programjuk ismertetésébe, vezetőik és hírességeik személyi kultuszába.   Sassions politikai vonalon maradva Joseph Lieberman szenátor esetét hozta fel példának, aki a megjelenés érdekében (erősen negatív hírnevét csökkenteni próbálva) eleve lemondott emlékirata, az In the Praise of Public Life s szerzői jogdíjáról. Mivel még így sem akadt kiadásra vállalkozó cég, végül a saját kampánybizottsága jelentette meg, illetve terjesztette és népszerűsítette a médiában.

Naív lenne azt hinni, hogy a non-fiction listán élenjáró best-sellerek ténylegesen a legnagyobb példányszámban kelnek el. Akárcsak a filmforgalmazók, a könyvkiadók is önszántukból hozzák nyilvánosságra (vagy nem) belső adataikat -- minden ellenőrzés lehetősége nélkül.  Ennek következtében nem szükségszerűen jelzik az érdeklődés nagyságát, a tényleges sikert.  A best-seller listákat, akárcsak a nemzetközi nagydíjakat, díszdoktorátusokat, vendégprofesszori kinevezéseket, előadói körutakat vagy akár a vezető média kritikáit elhamarkodott lenne automatikusan a megmérettetés objektív eredményének betudni, mivel a háttérben a profitra és hírnévre törekvésen túlmenően hatalmi és érdekügyi döntések  rejlenek.

Magyar vizekre evezve például aligha tételezhető fel, hogy Kertész Imre Nobel-díjat nyert volna, könyveit világviszonylatban olvasnák(*3), iskolákban oktatnák, megfilmesítenék és az összes egyetemi- és közkönyvtár megvásárolná abszolút értékük alapján. Egy nyilatkozatából úgy tűnik, hogy ennek a valószerűtlenségnek ő is tudatában van: “Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom. Ez valamiféle nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára." Nyilván politikai meggondolásból nem mondta azt, hogy a fél világ számára.

*1 "Oh, I think they're just not used to someone coming in from the outside saying you know what? It's time that a normal Joe Six-pack American is finally represented in the position of vice presidency, and I think that that's kind of taken some people off guard, and they're out of sorts, and they're ticked off about it." (Governer Sarah Palin)

*2 Gore Vidal azt mondta, irodalmi Nobel-díjasoktól legfeljebb novellákat olvas, mert ezzel válik elkerülhetővé, hogy az ember rossz könyvet olvasson.

*3 Az idézett olvasói hozzászólások -- nyilván  nem a Palin-könyv vásárlóitól: “I love it when people suggest liberals are 'afraid' of Palin. Trust me, no one is afraid of her, we are simply astounded anyone would want her in high office. The anti-intellectualism is what scares me.” (serenelib 7:31PM Jan 13th 2010) “The problem with her is she is PROUD of the fact that she knows nothing as if ignorance is part of being a "real" American.  (Originlcin 7:44AM Jan 13th 2010)

3. írás

 Január 20.

Egy héttel a földrengés pusztítása után, 19-én, szállt le az első amerikai helikopter Port-Au-Prince-ben az elnöki palotát körülvevő gondosan nyírt parkban. Vajon miért nem volt mindeddig kihasználva ez a kiváló landolási lehetőség gyógyszer és kötszer bevitelére, és visszafelé súlyosan sebesült gyermekek elszállítására? Sokak szerint Washington szándékosan késlelteti Haitiben a 12-i földrengést követő mentési munkálatokat, mivel a kihasználáson alapuló ún. "katasztrófa kapitalizmus" számára legelőnyösebb a minél gyorsabban és egyszerűbben eltakarítható terep -- ahol a buldózereknek nem kell a romok alá temetett félholtak miatt óvakodni. A túélőkre sincs mind szükség. Csak pár napig kell a repülőteret megszálló katonaságnak távol tartani a nemzetközi segélyszállító gépeket, és máris súlyos sebesültek, amputálásra várók, dizentériásak, kiskorú árvák, veszélyeztetett terhes nők, magatehetetlen öregek újabb tízezreinek ellátási gondja oldódik meg  "magától". Egyetlen golyó nélkül. 

Antibiotikum híján egy egyszerű szepszis is halálossá válhat. A kiéheztetés már a korai várháborúk idején bevált módszer volt  tömeghalál előidézésére, de Sztálin is sikeresen alkalmazta.  A haiti szegénynegyedekbe tömörülők alultápláltságtól legyengült szervezetének ellenállóképessége és tűrőképessége minimális. A díjazott, sokat látott hadifényképész, James Nachtwey 2005-ben úgy nyilatkozott az  Esquire riporterének, "az éhség és a betegség a tömegpusztítás ősi fegyverei." Nem kevésbé a vízhiány -- különösen a Haitit is jellemző szubtrópusi éghajlaton. Víztisztító berendezések szállítása helyett kiválóan alkalmas a lakosság féken tartására és megtizedelésére a palackozott víz (korlátozott) osztása -- aki nem tud érte menni, vagy órákig fegyelmezetten sorba állni, hogy hozzájusson, az úgyis csak akadályozná az állam "megújulását", a tankok fenyegető jelenlétében alakuló fényes jövőt.

A tragikus helyzetben reménytelenül tengődők túlélési vágyát és küzdőszellemét szándékosan gyengítheti a pszichikai terror, mint a rémhír terjesztés, oktalan pánikkeltés, rasszizmus(*1), a globális beolvasztásra törekvő kulturális imperializmus és (rendőri felügyelet helyett) a katonai vagy paramilitáris "rendfenntartás".   Minden katasztrófa által kiszolgáltatott ország jogos aggodalma a vészhelyzet idegenek általi kihasználása -- a kezdetben baráti vagy jószomszédi segítségnyújtás fokozatos militarizálása.  A Center for Constitutional Rights jogi igazgatója, Bill Quigley, aki Haiti emberi jogainak védelmezőjeként ismeretes, a következőt nyilatkozta:

"A militarizálás csak hátráltatja a segélyezést.  A humanitárius asszisztencia teljesen különbözik a katonai céloktól. Vannak olyan helyek, ahova az ENSZ soha nem fog menni, helyek, ahova soha nem is ment. Azokon a részeken, Haitiben valójában mindenütt, a helyi közösségi vezetők képesek rá, hogy biztosítsák a simán zajló, békés segélyosztást. A nemzetközi kollektívának a (helyi) közösségekkel és vezetőikkel kell együttműködni, segédeszközökkel kell ellátni a haitiakat, hogy segíteni tudjanak magukon. Nincs szükségük katonai asszisztenciára, amire szükségük van az élelem, víz, orvosi ellátás és (egyéb) segítség.”

Ennek hangoztatását azonban -- "Nincs szükségük katonai asszisztenciára" -- Washingtonban nem akarják hallani és Port-Au-Prince repülőterének egyetlen leszállópályájára továbbra is százával érkeznek a fegyveres amerikai "rendfenntartó" csapatokat szállító gépek.  Nem nehéz kitalálni, hogy az első és legfontosabb teendő az elkövetkező időkben mindig a 20 ezer(!) amerikai és 4-5 ezer NATO katona elszállásolása és megfelelő ellátása lesz. Ezt követően frissen verbuvált "kormányhű", értsd USA-barát rendőrség és katonaság szervezése, felfegyverzése és ellátása lesz a fő feladat -- a lakosság érdekei csak ezek után jöhetnek számításba.

A CNN ideiglenes helyszíni tudósítója, Dr. Sanjay Gupta Oprah Winfrey 20-i műsorában kifejtette(*2), hogy a legszükségesebb gyógyszerszállítmányok halmozódnak a repülőtéren, minek következtében a világon mindenütt rutinosan kezelt betegségek is végzetes vese- vagy szívelégtelenséget idéznek elő. Gupta lejátszva a Pentagon által hangoztatott szabadrablás veszélyét és a közbiztonság állítólagos válságát kijelentette, hogy aggályoskodás helyett  az egészségügyi problémákra kellene helyezni a hangsúlyt.  "Az emberek kétségbeesettek. Emiatt növekszenek a biztonsági  gondok."

*1 Afrikai, dél-amerikai és közép-amerikai országokban az európai vagy közel-keleti betelepülők és a vegyes kapcsolatból származó világosbőrűek előnybe részesítése, döntő pozícióba helyezése

*2 Dr. Gupta says no one should die because they suffered a crushed limb or infection. "They have what are called 'preventable deaths' in the medical world," he says. "It's something that, in most hospitals around the world, could be taken care of pretty easily, but instead, they're walking the streets. They're slowly going into kidney failure. They're having heart problems." To get medicine and basic necessities to those who need it most, Dr. Gupta says Haiti has to put someone in charge of supply distribution. "It's somewhat appalling, actually, because so many of these supplies I'm talking about are at the airports," he says. "They've gotten into Port-au-Prince, but they're not getting distributed to places like this where it's needed most." "Unless you save people's lives, unless you get them some care, the security's not going to matter," Dr. Gupta says. "And, by the way, if you increase the access to medical care, they're going to decrease security concerns. People are desperate. That's why these security concerns go up." (Dr. Sanjay Gupta Reports from Haiti)

Addenda:

Január 21, 2010

Csak egy nappal fenti cikkünk közlése után jelent meg David Wood írása, amely arról számol be, hogy a hosszútávra szóló utánpótlási tervek szerint a teljes katonai erő Haitibe szállítását az ellátmány és a szükséges felszerelés/gépállomány szállítása követi, amely részben már meg is kezdődött. A keleti part légikikötőiből "nagy tempóban"  áramlik az eddig helyszínre szállított csapatok ellátását szolgáló rakomány "vízből, élelmiszerből, üzemanyagból és egyéb fogyasztói cikkekből". Nyílt titok, amit ugyan az amerikai sajtó nem propagál, hogy az első héten a francia, mexikói, venezuelai  és kanadai gyors-segély szállító gépek vagy a nemzetközi Doctors Without Borders szervezet gépei  már az amerikai csapatokat és az utánpótlást szállító gépek miatt nem kaptak leszállási engedélyt.

Logistics planners here say that once the entire brigade is on the ground in Haiti, follow-up cargo flights will bring in supplies and equipment required by ground commanders. Those requirements are "emerging,'' grinned Air Force Maj. Ed Hogan, an intense senior operations officer with the 43rd Airlift Wing here. Airlift operations here and other major airlift ports at Charleston, S.C., Dover, Del., and McGuire Air Force in New Jersey, will continue at a high tempo to provide supplies for the deployed troops, including food, water, fuel and other consumables, officers said.  (David Wood: Haiti Shapes Up as a Long-Term Military Mission)

A Határnélküli Orvosok jogi részlegének vezetője arról panaszkodik, három napot (mikor 3 óra is sok!) elvesztegettek a mentési munkálatok során, mivel a repteret blokkolták a katonai gépek. Korunk szomorú jellemzőjeként senki sem firtatja, ki felelős Washingtonban a kritikus időveszteség miatti halálokért?  “We lost three days because the Port-au-Prince airport had been blocked by military traffic. And these three days have created a massive problem with infection, with gangrene, with amputations that are needed now, while we could have really spared this to those people.” (Francoise Saulnier, head of Doctors Without Borders’ legal department)

Hundreds of journalists have streamed into Port-au-Prince, while the U.S. military has set up base-camp at the damaged national airport with U.S. Secretary of State Hillary Clinton on the ground. Giving priority to unloading heavy weaponry, U.S. forces have turned away a number of large planes carrying medical and rescue equipment, prompting protests from France, Venezuela and Médecins sans frontières.

Ironically, US and NATO can quickly deliver death from the air, but, apparently won’t unleash their technology and resources to quickly save lives. United Nations tanks have been sent to different locations throughout what remains of the city, particularly the poorer neighborhoods such as Cité Soleil. A poor substitute for food and water. (Nelson P. Valdés: Class and Race Fear The Rescue Operation's Priorities in Haiti )

 A segélyszállítmányoknak a teljes kontrol érdekében történő szándékos késleltetéséről, illetve a kiszolgáltatottsággal való visszaélésről számol be a következő hozzászólás: sugarspoon: Regarding Dr. Gupta's interview from Haiti and the fact that supplies are sitting at the airport and not getting to the desperate people in a timely manner. In 2006 I worked the three major hurricanes that devastated the Gulf Coast. (1) There was no reason water could not have been air dropped by helicopter to the victims (2) I witnessed transport suppliers "HOLDING" water and supplies from delivery to the victims in an effort to charge enormous daily storage fees. There is absolutely no reason water and food cannot be air dropped to victims of any disaster. This display of "who is in charge" nonsense needs to be corrected immediately for future disasters... no passing the buck or HOLDING SUPPLIES in an effort to collect additional fees when people are hurt and on the verge of dying.

“The U.S. military will stay until the needs of the Haitian people are met. The military command would look for opportunities to transition responsibility to civilian U.S. and international agencies who do a much better job and are committed to the long-term effort in Haiti.” (Top U.S. commander in Haiti, Lt. Gen. Ken Keen. January 21, 2010)

But recent reports, which seldom make their way into mainstream TV coverage of Haiti relief efforts, raise concerns about what the U.S. is actually doing.  Doctors Without Borders has complained that the U.S. has diverted some of its planes from landing at the Port-au-Prince airport, thus forcing the organization to truck in supplies all the way from the Dominican Republic. If that was not perplexing enough, disturbing reports have circulated about the U.S. military’s handling of foreign journalists.  In my recent column, “Middle Eastern and Latin American Media: A Thorn in the Side of the U.S. Military in Haiti,” I raised the question of whether the U.S. military might be running out of patience with foreign media.  “One recent report by Cuba's Prensa Latina,” I wrote, “is worth noting. According to the story, U.S. marines recently barred Venezolana de Televisión journalists from entering Haitian hospitals. (...) According to Reuters, the U.S. army has ordered foreign journalists residing in camps alongside the Port-au-Prince airport to leave and look for other accommodation within the city.  The military did not provide any explanation for its decision. As long as the United States military continues to behave in a brazen and draconian manner in Port-au-Prince, it will fuel the fears and concerns of many Latin Americans who are all too familiar with U.S. interventionism throughout the region. (Nikolas Kozloff: The U.S., Latin America and Haiti. January 27, 2010)

A U.N. report released Tuesday (February 16th) says the highest priorities in Haiti are shelter and sanitation. Of the 1.3 million people who need shelter, only 24 percent have been provided with tents or tarps, and 1.1 million people don't have toilets. The World Food Program has fed 3.4 million people, and 850,000 people have access to 1.3-gallon water rations each day. As with all other supplies, getting food into Haiti was a tremendous challenge at the outset, with the port facilities in Port-au-Prince destroyed and the airport running at a very low capacity. Most food has been trucked in through the Dominican Republic. (Dana Chivvis: Top UN Aid Official Criticizes Haiti Relief Response.  February 18, 2010) 

No one will ever know how many women activists died in the earthquake, because many of the bodies were quickly dropped from bulldozer scoops into shallow mass graves, or remain in the buildings that are crushed like sandwiches throughout Port-au-Prince and environs. Nor will anyone ever know how many of them died needlessly, not from the quake itself but from not receiving the medical care, food, and water that the US government repeatedly turned away from the tarmac so that its soldiers and weapons could land instead. For those women who died in this way, it was the final injustice in a lifetime of injustices. (Beverly Bell: Magalie Marcelin’s death in Haiti “a loss for the whole nation”. February 18, 2010)

A kanadai politológus Peter Hallward baljós szavai komoly figyelmet érdemelnének az amerikai parlamentben. Hallward (történelmi visszatekintésre alapozott) rádiónyilatkozata szerint amennyiben Haitiben továbbra is “perverz nemzetközi hangsúly marad a biztonságon”, és a további (főleg amerikai és NATO) militarizálás felülvizsgálat és ellenőrizés nélkül marad, akkor “nemcsak a januári földrengés áldozatai lesznek a 2010-es év előre látható áldozatai”. (Democracy Now! 2010)

It's not that U.S. forces were totally lead-footed. Within 48 hours, the U.S. Air Force was able to redeploy to Haiti one of its "high-end RQ-4 Global Hawk" spy drones that had been tasked for Afghanistan. The Air Force was also quick to send skyward its EC-130J Commando Solo aircraft, dubbed "a radio station in the sky," which broadcast daily a recording from the Haitian ambassador to the United States warning people not to try to flee by boat because, "If you think you will reach the U.S. and all the doors will be wide open to you, that's not at all the case. And they will intercept you right on the water and send you back home where you came from." Within 24 hours, the U.S. Navy dispatched multiple warships, including an aircraft carrier, while 5,700 U.S. soldiers and Marines were ordered deployed. By the end of January, 6,500 U.S. soldiers were in Haiti and the Coast Guard committed nine separate cutters to the campaign (as compared to the 2004 coup, when the Coast Guard mustered three cutters). Clearly, the military response was not about providing aid. (Arun Gupta: Haiti: A New U.S. Occupation Disguised as Disaster Relief? U.S. arrives to provide "security and stability".  March 3, 2010)

A key component of the campaign was economic de-stabilization. Once Aristide returned to power in 2001, the U.S. cut off all the aid it controlled -- from the World Bank, IMF, and Inter-American Development Bank -- slashing the government's budget in half. Despite this, Aristide's two administrations were able to make advances in lowering infant mortality, illiteracy, and HIV infection rates, while increasing school enrollment and access to medical care, especially with the help of Cuba. (...) It certainly didn't help Aristide's position that he was demanding France repay $21 billion it had taken out of Haiti in 1825 for the former slave colony to buy its freedom or that he was working with Venezuela, Bolivia, and Cuba to create alternatives to U.S. economic control of the region.  When Aristide was finally ousted in February 2004, another round of slaughter began. A 2006 study by the British medical journal Lancet found that 8,000 people were murdered in the capital region during the first 22 months of the U.S.-backed coup government and 35,000 women and girls were raped or sexually assaulted. (Arun Gupta: Haiti: A New U.S. Occupation Disguised as Disaster Relief? U.S. arrives to provide "security and stability".  March 3, 2010)

UN’s definition ratified at the 1948 Convention on the Prevention and Punishment of Genocide.  The genocide convention document reads in part: Article II: In the present Convention, genocide means any of the following acts committed with intent to destroy, in whole or in part, a national, ethnical, racial or religious group, as such:

(a) Killing members of the group;  
(b) Causing serious bodily or mental harm to members of the group;  
(c) Deliberately inflicting on the group conditions of life calculated to bring about its physical destruction in whole or in part;

(d) Imposing measures intended to prevent births within the group;
(e) Forcibly transferring children of the group to another group.

To my untrained eye, what I saw in the streets of Port-au-Prince -- prioritization of nonexistent security considerations resulting in the deliberate withholding of life saving water and food—seems to qualify under Article II, Section C. This was punctuated upon my evacuation from Haiti on Sunday, January 17th, when I saw a virtual cornucopia of food, water, and medical equipment piled up on the tarmac and not being transported out of the airport to the people in need. (Jesse Hagopian: Unshakable Truth in Haiti: Reflections on Genocide. April 2010)   

The Partners in Health agency estimates some 1.3 million people were left without shelter by the earthquake. The majority of those people still do not have adequate emergency shelter, nor access to potable water, food and medical attention...Two leading directors of Doctors Without Borders have called the relief effort to date “broadly insufficient.” In a March 5 interview, they say that, “The lack of shelter and the hygiene conditions represent a danger not only in terms of public health, but they are also an intolerable breach of the human dignity of all these people.” They call conditions in the makeshift refugee camps where many survivors still struggle to survive “shocking” and “shameful.” (Roger Annis Canada Haiti Action Network coordinator, more than two months after the quake.)

2. írás

 Január 14.

A természeti katasztrófák okozta együttérzés, szívdobogtató szánakozás nem mindig a legjobb tanácsadók, hogyan tudunk minél gyorsabban és hatásosabban segíteni az áldozatokon. Számos közismert segélyszolgáltató és jótékonysági szervezet -- sápot véve -- csak egy bizonyos százalékát juttatja el  a rászorulókhoz. Az egyházak pedig gyakran csak a saját közösségeiknek nyújtanak támogatást, és  ezen a vonalon sem tartoznak elszámolással a hívek felé. A teljes egészében saját zsebre dolgozó álszervezetekről, a jóhiszemű adakozókat telefonon és az Interneten fosztogatókról ne is beszéljünk...

Híres emberek, sztárok gyakran adják nevüket -- legjobb szándékkal -- egy-egy gyűjtéshez, anélkül, hogy figyelemmel kísérnék a beérkező dollármilliók sorsát.  Így tűntek el hatalmas összegek a Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére szánt adományokból, amellett, hogy a kormány által ígért segítség jelentős része sem jutott el a leginkább rászorulókhoz.

A természeti katasztrófák esetében az életmentés szempontjából az első napok segítségnyújtása a legdöntőbb, különösen a 48 órán belüli villámgyors reakció. Ennek ellenére előfordul, hogy a kormányok politikai meggondolások döntenek a kiszolgáltatott áldozatok sorsáról. Kirívó példa volt erre a 2005 szeptemberében pusztító Katrina tragédiájának esztelen fokozása:

Venezuela  hiába ajánlott fel bőkezű segítséget Louisiana kormányzójának -- két mobil kórházi egységet, 120 mentő és elsősegély nyújtó szakembert, 10 víztisztító berendezést, 18 áramfejlesztő generátor telepet, 20 (US) tonna  palackozott vizet  és 50 tonna élelmiszert -- a Bush-kormány (a meggyötört áldozatok nevében?) arrogáns módon visszautasította. Hasonlóképpen visszautasította Kuba ajánlatát is, ahonnan egy floridai szállítóvállalattal kooperálva Havanna jól felszerelt orvosok és mentőszolgálatosok százait küldte volna a katasztrófa sújtotta területekre. (EMPIRIA Magazin, Lapszemlék rovat)

A BBC jelentése szerint a haitiak számára legkritikusabb időben, az első 24 órában, Venezuela és Kuba azonnal mentőalakulatokat és egyéb létfontosságú segítséget juttattak el Port-Au-Prince repülőterére, megelőzve a washingtoni hatalomátvételt, amely nyilván ismét akadályozni fogja részvételüket a nemzetközi akcióban. Az előbb említettek nem szándékoznak bárkit is elrettenteni az adakozástól, de a legutóbbi hatalmas katasztrófa kapcsán, ami január 12-én  sújtotta Haitit, emlékeztetni szeretnénk Olvasóinkat annak fontosságára, hogy kinek a révén jótékonykodnak, milyen akcióhoz csatlakoznak.

Az USA-ban élő honfitársainknak például nem árt tudni, hogy az Amerikai Vörös Kereszt (American Red Cross, ARC) fenntartja a jogot, hogy eldöntse, mennyit használ fel egy bizonyos célra beérkezett pénzből, illetve mennyit utal más, általa önhatalmúlag fontosabbnak ítélt ügyek támogatására. Annak ellenére, hogy legtöbbünknek automatikusan a Vörös Kereszt jut eszébe, mikor természeti katasztrófáról hallva a pénztárcánkhoz nyúlunk, vegyük számításba, hogy az ARC főmuftijának évi fizetése már 2008-ban is fél millió felett volt – a hivatalos adóbevallás szerint  565 000 dollár.

A szekuláris humanisták, akik nem tesznek különbséget szenvedés és szenvedés között, és hatékony, faji, etnikai, geográfiai, politikai és vallási  előítéletektől mentes szervezeten keresztül kívánnak adakozni a haitiak megsegítésére, azok a Foundation Beyond Belief részletes értékelése révén a következők közül választhatnak: MADRE, ActionAid International, International Relief Teams, AmeriCares, Doctors Without Borders.

Más hasonlóképpen megbízhatónak ítélt szekuláris lehetőségek: A Center for Inquiry sikeres S.H.A.R.E. programjának keretében az adományokat 100 százalékosan -- minden kezelési költség visszatartása nélkül – továbbítja a Doctors Without Borders javára, amely sajnálatos módon három egészségügyi rendelőjét vesztette el a földrengés következtében. (A személyi veszteségről még nincs elérhető adat.) Humanist Charities of the American Humanist Association (AHA) a leggyorsabb és leghatékonyabb segélynyújtás érdekében közvetlenül támogató alapítványt hozott létre -- Haiti Earthquake Relief Fund --, amely folyamatosan kapcsolatban áll Sebastian Velez evolúciós biológussal, a haiti terhes anyákat segítő Children of the Border Project kiváló direktorával. Velez professzor jelenleg is Haitiben tartózkodik.

Addenda

Mint tudjuk, kétszer ad, ki gyorsan ad. A szegény és évtizedek óta blokád alatt álló Kuba elsők  között nyújtott segítő kezet Haitinek: In the field of healthcare and other areas, Cuba -- despite being a poor and blockaded country -- has been cooperating with the Haitian people for many years. Around 400 doctors and healthcare experts are offering their services free of charge to the Haitian people. Our doctors are working every day in 227 of the country's 337 communes. On the other hand, at least 400 young Haitians have trained as doctors in our homeland. They will now work with the reinforcement brigade which traveled there yesterday to save lives in this critical situation. Thus, without any special effort being made, up to 1,000 doctors and healthcare experts can be mobilized, almost all of whom are already there willing to cooperate with any other state that wishes to save the lives of the Haitian people and rehabilitate the injured. Another significant number of young Haitians are currently studying medicine in Cuba. The head of our medical brigade reported: "The situation is difficult, but we have already started saving lives." He made that statement in a succinct message hours after his arrival yesterday in Port-au-Prince with additional medical reinforcements.  Later that night, he reported that Cuban doctors and ELAM's Haitian graduates were being deployed throughout the country. They had already seen more than 1,000 patients in Port-au-Prince, immediately establishing and putting into operation a hospital that had not collapsed and using field hospitals where necessary. They were preparing to swiftly set up other centers for emergency care.  (Fidel Castro: The Lesson Of Haiti. January 13, 2010)

Cuba’s medical brigade in Haiti reports having treated more than 50,000 victims of the earthquake in barely three weeks. (Arun Gupta reported)

Nagyságrendben az USA ötödik jótékonysági egylete, a keresztény "Etesd a gyermekeket", több mint egy (1) milliárd dollárt gyűjt be évente a hívektől, amelyből csak 21-23% szolgálja ténylegesen a gyermekek érdekét -- a fennmaradó összegről elszámolás híján senki sem tudja, mire költi az egyházi vezető, Rev. Larry Jones. A CBS tv-adó helyszíni vizsgálatának eredménye szerint a Haitinak szánt pénzadományokból egyetlen fillér sem jutott el a földrengés sújtotta áldozatokhoz: The charity "Feed the Children" is the fifth largest in the country with more than a billion dollars in donations each year. But, as Sharyl Attkisson reports, there are serious questions as to where the money goes. "Only 21-23 percent of your cash donations that people give actually go to program services. (...) Rachel Zelon, the "Feed the Children" worker we first saw at the camp in Carrefour, later contacted us to explain why the charity wasn't feeding anyone there. She told us not one donation from "Feed the Children" ever reached her in Haiti. Last week, she resigned. (...) But the Christian charity's donors might feel let down by the most scandalous allegations, about pornography and sexual and racist emails.  "Feed the Children" says it found incest-related porn in Reverend Larry Jones' office. (Sharyl Attkisson: "Feed the Children" Charity Under Fire. February 18, 2010 Exclusive: CBS News Investigation into a Billion-Dollar-a-Year Charity That Solicited Aid for Haiti)

1. írás

 Január 6.

Két évvel ezelőtt, 2008 januárjában George W. Bush közölte, hogy agresszív, ha kell légierővel fedezett beavatkozások sorát szándékozik elrendelni Nyugat-Pakisztánban az iszlám fegyveresek (értsd pakisztáni nacionalisták) megfékezésére. Az ország lakossága természetesen felháborodottan tiltakozott ellene, mivel Irak és a szomszédos Afganisztán tragikus példáját látva, és a CIA titkos destabilizáló tevékenységét  tapasztalva (pilótanélküli gépek rakétatámadásai, profi-jellegű robbantások, bérgyilkosságok, fokozott propaganda- és rémhírterjesztés) tisztában volt egy új front nyitásának hatalmas veszélyével.

Az Inter Press Service egyik cikkében a kiváló publicista, Jim Lobe azt a címet adta ezzel kapcsolatos helyzetelemző cikkének: Pakisztán az Egyesült Államokat látja a legnagyobb fenyegetésnek a régióban.  Ebben idézte a legutóbbi statisztikai felmérés eredményét, amely válaszul szolgálhatott Bushnak egy korábbi blőd kérdésére, Miért gyűlölnek minket? 

A véleménykutató intézet listáján ugyanis a kérdésre, Mi Washington szándéka? a pakisztániak 78%-a jelölte be, hogy “a Közel-Kelet olaja feletti kontroll megszerzése”.  (75% “a kereszténység terjesztését” vélte Washington motivációjának, 86% pedig “az iszlám világ gyengítését és megosztását”.)  Az ilyen rendkívüli arányú kollektív tisztánlátás (és tiltakozás) azonban nem sokat segít egy népes (170-172 milliós), de közvetlen szomszédjával (Indiával) folyamatosan hadilábon álló, gazdasági szempontból kiszolgáltatott -- valójában hónapok alatt a csőd szélére juttatott – ország helyzetén, amennyiben stratégiai szempontból nézve az imperialista terjeszkedés útjában van.

2008 júliusában Bush hivatalosan is belegyezését adta, hogy a CIA Speciális Erői feltisztítsák és „biztonságossá tegyék” az AfPak (Afganisztánnal közös pakisztáni)  határvonalat  – természetesen nem az ott élők érdekvédelmében. És ha valakinek Iszlamabadban esetleg kétségei lettek volna Washington szándékának komolyságát illetően, Bush októberben közölte, hogy a három ország, „Afganisztán, Irak és Pakisztán ugyanannak az átfogó küzdelemnek közös színtere”.  Amit nem tett hozzá, de napnál világosabb, hogy Pakisztán szuverenitásának felszámolásával Irán Washington, Tel Aviv és a NATO számára 'ideális' szendvicshelyzetbe kerül. A szövetséges Pakisztán szuverenitása semmivel sem ért többet Washington szemében, mint az ellenségnek tekintett Afganisztáné és Iraké.

Bush tehát kiterjesztve a hadszínteret előkészítette a következő elnök számára a terepet Irán megtámadásához, de vajon Obama tudja-e, hogy végül is mire megy ki a játék? Apologétái szeretnék hinni, hogy nem. Meg vannak győződve róla, hogy a szándékai nemesek, és ez előbb-utóbb be fog bizonyulni.  Olyasmikkel mentegetik, hogy tapasztalat híján óhatatlanul beleveszik a kormányzás napi teendőibe; míg a belpolitikai csapdák kerülgetésére koncentrált, a külpolitika átcsúszott a Pentagon és a CIA markába; teljes erővel rátenyerelnek neokonzervatív politikai tanácsadói és a Nemzetbiztonsági Munkakör vezéregyéniségei. Fiatal koránál fogva pedig túl messze került a vietnami katasztrófától, ami pedig sok vonalon leckéül szolgálhatna számára...

Kitartó hívei sehogy sem akarják tudomásul venni, hogy azért veszi körül magát háborús héjákkal, mert idővel maga is azzá vált.(*1)  Azért nyüzsögnek körülötte az unilaterizmus és (az indok nélkül, pusztán érdekből) megelőző támadás ideológusai és hirdetői, mert egy húron pendül velük.

Ne feledjük azonban, hogy Obama 2007 augusztusában -- mikor már eldöntötte, hogy nem elégszik meg egy helyettesi pozícióval, hanem az elnökségért indul -- éppen Pakisztán megrendszabályozásával kapcsolatban nyilvánosan letette a garast az unilaterizmus és a megelőző támadás jogossága mellett! Ettől  ma már ha akarna sem tudna eltáncolni.  A kiváltó ok az volt, hogy az akkori pakisztáni elnök, Pervez Musharraf, washingtoni nyomás ellenére sem volt hajlandó beleegyezni az afgán határmenti védtelen falvak és települések bombázásába, sőt szorosabb együttműködést dogozott ki a(z amerikai média szerint „tálibokkal és al-Kaidával cimboráló”) regionális vezetőkkel.

Bush ezen háborogva közvetlen amerikai beavatkozást sürgetett, mit sem törődve az évek óta Amerika-barát pakisztáni kormány döntésével és azzal, hogy mennyire megnehezíti az elnök helyzetét.  Mivel Musharraf egy polgárháborút elkerülendő nem volt hajlandó a határszéli országrészt bombázni -- és mivel modernizáló törekvéseivel és nemzetfelemelő  tevékenységével  vezető fundamentalista körökben ellenségeket is szerzett -- megindult ellene az aknamunka... Végül a korábban -- még 2007-ben is -- a média szerint "rendkívül népszerű" elnök, a Pakisztáni Atatürk, külső és belső erőktől fenyegetve 2008 augusztusában lemondásra kényszerült.

A Fehér Ház csak pár hónappal később gazdát cserélt, és a  meghirdetett VÁLTOZÁS reménycsillaga sugározta be egy ideig az Egyesült Államokat. Pakisztánban azonban a helyzet fokozatosan rosszabbodott; a sírásók folyamatosan jó pénzt csinálnak, a bombázott határ menti területekről menekültek százezrei továbbra is éheznek, betegségektől, sebesülésektől gyötörtek és sátrakban laknak... a félelem és bizonytalanság az úr. Nyugaton már mindenki a feledés sűrű fátylát borította rá. A pakisztániak azonban nagyon is emlékeznek szenátor Obama nyílt fenyegetésére, amitől mai napig sem határolódott el:

"Ha  hírszerzőink a terrorista célpontokra vonatkozóan beavatkozást javasolnak, de Musharraf elnök nem hajlandó aszerint lépni, mi magunk fogunk."

*1 Obama tanácsadói körének vezető alakja James Steinberg szerint amennyiben az ENSZ Biztonsági Tanácsa "nem teljesíti a kötelességét" a megelőző támadás kérdését illetően (vagyis nem adja automatikus beleegyezését valamelyik nagyhatalomnak), akkor "a regionális szervezeteknek és a demokratikus államoknak egy új koalíciója  módot találhat a (katonai) erő használatának törvényesítésére." 

Addenda 

"Nonetheless, despite his mistakes, he (Musharraf) has been that rare phenomenon in Pakistani politics -- an honest man with good intentions who tried to serve his country to the best of his abilities. In a country that has suffered so much over the years from corrupt and self-serving politicians, there have been too few figures like him"  (Honorable act by Musharraf. Arab News Editorial )

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára